Franjo Tudjman Tartalom Elõzõ Következõ

FRANJO TUDJMAN, a Horvát Köztársaság elnökének felszólalása a Magyar Országgyûlésben: Tisztelt Házelnök Úr! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Képviselõk! Az a rendkívüli megtiszteltetés ért, hogy a szuverén, független, önálló és demokratikus Horvátország elsõ államfõjeként felszólalhatok, és az önök Országházában tett látogatásom során megtarthatom beszédemet.

A közös történelmünk nyolc évszázadának hagyatéka, sajátságai és viszályai ellenére is összetartozásunkat, a közép-európai népekhez való tartozást, a kereszténységhez való tartozást tekintjük legfõbb jellemzõnknek, amik meghatározták népeink életét. Történelmi tapasztalataink jó részét együtt gyûjtöttük és tapasztaltuk meg. Némileg eltérnek ettõl a háborúk során megtapasztaltak. Egyúttal úgy gondolom, hogy szükségtelen a valamikori történelem során szerzett rossz tapasztalatokat megismételni, ezért tanulhatunk egymástól.

Európában, de azt is mondhatjuk, hogy a világban általában igen kevés az együttérzés a kis nemzetek iránt. A kis népek évszázadokon át éltek államalakulataikban másokkal is a hódító nagyhatalmak uralma alatt, és ezért a világ, sokszor meghatározó tényezõként, mellõzni igyekezte a kis népeket. Igyekeztek mellõzni azok jogait és akaratát az önálló életre. A világban sohasem volt elállás attól, hogy valamikor megteremtse a maga önálló és független államát. Ezt az öntudatot nem tudták letörni még a pánszlávizmus, sem az osztrák uralom alatt, de a pacifizmus, a kommunizmus sem. Nem tudta legyõzni sem az imperializmus, sem a szocializmus, és még azok sem, akik Trökké azon fáradoztak, hogy elfoglalják szuverén területeink egy részét.

A hódító háborúk legkegyetlenebb eszköze a népirtás, vagy ahogy azt korunkban nevezni szokták, az etnikai tisztogatás. Ezt a világ történelmében felfedezhetjük. Ez olyan szerencsétlen sors, amely minket a múltban ráébresztett arra, hogy szükséges, hogy megtartsuk függetlenségünket. A szerencsétlen sors volt az, amely múltunkban szomorú tapasztalatainkat a köré gyûjtötte, hogy érzékennyé legyünk, és várjunk a szabadságunk megvédésére és függetlenségünk fenyegetõ veszélyei elhárítására. A múlt eseményei figyelmeztetnek minket, hogy ne feledjük el a történetünket és jogosultságunkat az önálló önrendelkezésre. A felismerés önmagában még nem biztosíték. De a nemzettudat, az integritás elleni külsõ beavatkozások megelõzése kötelességünk olyan politikai integrációt és gazdasági asszociációk kereteiben megvalósítani, amelyek megváltói kontinensünk számára.

Eközben az egyesült Európa létrehozásának szándéka nem új keletû dolog, nem ismeretlen jelenség. A nagyjaink integrációs folyamatai - a császárságok, illetve az Európát egyesítõ egyéb államalakulatok - csak segítettek bennünket annak feleszmélésében, hogy semmiféle monarchikus vagy egyéb államgépezetek kényszerét ne fogadjuk el fenntartás nélkül. Ilyen volt a sztálini szovjet Európa, de késõbb is.

Mielõtt megválaszolnánk azt a kérdést, hogy Horvátország hogyan vélekedik az európai integrációkról, ne tévesszük szem elõl a tényt, hogy a független horvát államiság egy olyan átmeneti történelmi idõszakban keletkezett, amikor a szocialista szovjet rendszer összeomlott.

A legfontosabb nemzetközi tényezõk a történelmi változásokat kétféleképpen értelmezték. Egyrészt a nem demokratikus berendezkedések nyugatra való terjedésének állandó veszélyeként; de másrészrõl ezzel szemben az addigi világrend a hatalom és a befolyásos nemzetközi erõk erõfeloszlásán múlott. A legfontosabb európai és nemzetközi hatalmak - és velük együtt a nemzetközi közvélemény - egyöntetûen ellenezték az új európai államok létrejöttét, hiszen ezek születése zavarta meg a két világháború eredményein kiépített európai rendet is. Az új nemzetállamok az akkori rend híveinek véleménye szerint vonzó példaként szolgálhattak az egyenlõtlenség történelmi béklyóitól szabadulni vágyó erõknek valamennyi többnemzetiségû országban vagy természetellenes államalakulatokban. Gyakran hangzott el az a szemrehányás, hogy míg Európa integrálódik, ti dezintegrálódtok.

(16.10)

Hallani lehetett azt is, hogy a kis európai népeknek nincsen önálló államokban való életre létjogosultságuk. Érdemes itt megjegyezni, hogy Horvátországnak ezen belül is egy olyan európai állam részérõl volt egy kifogása, amely néhányszorosan kisebb volt, mint Horvátország.

Jugoszlávia feltétel nélküli fenntartását az európai hatalmak és az akkor még egyedül maradt USA is támogatta. Az akkori megítélés szerint Horvátország rovására nemcsak a nemzetközileg elfogadott elsõ és második Jugoszlávia felbomlasztásában játszott szerepet, hanem a más többnemzetiségû országok esetében, mint amilyen Csehszlovákia és a Szovjetunió is volt. Nem szabad elfelejteni eközben egyéb nyugati államok nemzetiségi problémáit sem. Csaknem minden fontosabb európai és világpolitikai tényezõ egyértelmûen támogatta az akkori Jugoszláviát, annak megmentésével szerették volna megõrizni a saját és egyúttal megakadályozni más befolyástól a közép- és délkelet-európai térséget.

Elsõ látásra a helyes ítélet azt sugallná, hogy az önálló demokratikus és gazdaságilag stabil Horvátország egy sor európai állam részérõl mégiscsak kedvezõ fogadtatásban kellett volna hogy részesüljön. Horvátországot ezzel szemben állandóan megvetették, számtalan olyan kifogást emeltek ellene, ami miatt akadályozták az európai integrációba való beékelõdését. A legfurcsább és a leghevesebb kritika akkor érte ezt a szuverén államot, amikor az ENSZ alapokmányaival és a nemzetközi jogi normákkal összhangban felszabadította katonai erejével az akkor még megszállt térségeit. Az akkori adott körülmények, a nemzetközi közösség langyos fellépése a megszállók javát szolgálta, és lényegében az újonnan alakult ország területének szétdarabolásához vezetett. Teljesen jogosan vetõdik fel ilyenkor a kérdés, hogy mely ország lenne azok közül, akik egyébként ezzel kapcsolatban kritizáltak, amelyek másképpen léptek volna fel, mint ahogy Horvátország cselekedett.

Ezen politikai magatartás miatt Horvátországnak még mindig felvetnek néhány kifogást, amelyekkel fékezik annak bemenetelét az európai integrációba, hanem egy délkelet-európai, balkáni integrációba kívánják sodorni. Ezzel a regionális közösséggel, amelybõl hiányzik Szlovénia, de hozzá csatlakoztatják Albániát, Horvátország még a volt Jugoszlávián belüli helyzeténél is rosszabbul járna. A szándék lényege jól érzékelhetõ az Európai Unió úgynevezett regionális programjából is, amikor a volt Jugoszlávia utódállamaival kötendõ együttmûködési egyezményrõl van szó. Horvátország ilyen módon egy kalap alá kerülne a Jugoszláv Szövetségi Köztársasággal és Bosznia- Hercegovinával, még Albánia és Macedónia helyzete is jobb és elõnyösebb lenne, hiszen a velük együttmûködést folytató országokkal már szerzõdések szabályozzák együttmûködését.

Az Európai Unió megbízott képviselõje szótárából kölcsönözve a kifejezést, a Szlovéniától délre, Görögországtól északra fekvõ országok iránti országok vonatkozásának az a lényege, hogy az Unió a hozzájuk fûzõdõ egyenkénti kapcsolat elõfeltételeiként megköveteli a térség országainak egyes együttmûködési válfajait. Egyszerûen sokkal szûkebb együttmûködést képzel el ezen rendszereken belül, mint eddig. Az ez elleni tiltakozásaink, illetve az adott válaszok, valamint a releváns dokumentumok arról tanúskodnak, hogy a volt Jugoszlávia területén nem szándékozunk új politikai alakulatot létrehozni. Bizonyos tényezõk nem veszik figyelembe a meghatározott területre visszaszorított és behatárolt együttmûködést és hogy a kizárólag az adott térségre épülõ rendszerek milyen következménnyel járnak.

Úgy tûnik, megfeledkeznek az Európai Unió kezdeteirõl. Ha ugyanis Horvátországot visszaszorítanák, akkor ez valójában újabb politikai integrációhoz vezethetõ vissza.

Mint jeleztem, Horvátországnak egy ilyen elõegyesülésnek nevezhetõ integrációra, Euro-Jugoszláviára és balkáni integrációra nincs szüksége. Horvátország a maga tizennégy évszázados múltjával, civilizációjával, vallásával közép-európai, európai országnak számít. Történelmünk rövid szakasza, amely az 1918-tól '94-ig terjedõ idõszakra vonatkozik, olyan, amely õt a Balkánhoz kötötte, de azt kívánjuk, hogy ez soha többé ne ismétlõdjön meg.

A déli szomszédainkhoz kötõdõ együttmûködésünkrõl, pontosabban a javasolt regionális integrációhoz mint az Európai Unióval építendõ viszony alapfeltételérõl szólva, ez egy gazdasági visszaeséshez, idõvel pedig politikai függõséghez vezetne.

Milyen Európába kíván Horvátország bekapcsolódni? Mindenekelõtt Horvátország már Európában van, ahol mindig is volt. Reméljük, ma már ez nem egy egymással szemben álló hatalmak Európája, hanem olyan, amely képes egymással együttmûködni. Olyan egyesült demokratikus Európa részévé kívánunk válni, amelyben a tagországok viszonyaikat a népeik javára kívánják átalakítani.

(16.20)

Az Európai Unió országai által közösen létrehozott értékeket készek vagyunk elfogadni, a római jogtól Maastrichtig ragaszkodunk azon demokratikus elvekhez, amelyekre az európai integráció épül, de továbbra is elvárjuk, hogy az európai szövetségekbe történõ beilleszkedés folyamatába Horvátország a demokrácia és a gazdaság fejlesztésében elért sajátos eredményei alapján jusson be.

Különben is, mennyire lehet az egyesült Európa érdeke vagy haszna egy olyan új természetellenes közösség létrehozása, amelyet nem értenének meg ebben a térségben? Nem jobb-e támogatni a demokratikus és gazdasági fellendülést a saját országaiban egyenként, ahelyett, hogy Európát újra lángra lobbantó lõporos hordókat gyártsunk?

Horvátország kis, illetve közepes nagyságú állam, de fejlett kulturális és gazdasági életet él, amely egyébként jóval a volt szocialista rendszerbõl kimaradt országok elõtt jár. Horvátország saját külpolitikával rendelkezik, irányelvei is a természetes nemzetközi tényezõket figyelembe véve õrködnek és mûködnek az ország jó megítélése érdekében.

A regionális keretekbe esedékes, még formális besorolásokat is visszautasítja Horvátország. De ezzel egy idõben az integrációs folyamatokban kész együttmûködést tanúsítani Európával, ami azt jelenti, hogy valamennyi országgal, a déli határai mentén fekvõ országokkal is, különösen a közös érdekeit szolgáló projektek megvalósításában, ilyen az infrastrukturális és energetikai rendszer kiépítése.

Napjainkban az Európai Unió fejlõdése életbevágóan fontos és választóvonalat jelent az ország politikai integrációja tekintetében. Horvátország éberen figyeli azokat a fejlesztési terveket és rugalmasan fog majd igazodni a kérdésekhez, ha elfogadják, miképpen lehet elérni az együttmûködés különbözõ fokozatait, különösen, ha az egységes Európa kiépítésére törekszünk.

Ami a többi európai társulási folyamatot illeti, Horvátország folyamatosan részt kíván venni a közép-európai kezdeményezésben, a szabadkereskedelmi asszociációban, tehát a CEFTA-ban, az ebbe való bejutás pedig elsõdleges külpolitikai kérdés Horvátországban.

Végezetül szeretnék kitérni az európai biztonság és stabilitás kérdéskörére, hiszen ahogyan az Európai Uniót, úgy az Észak-atlanti Szövetséget, a NATO-t is leköti Európa országai biztonságának és stabilitásának kérdése, illetve gondjai. Az európai biztonság kérdése napjainkban korántsem azonos azokkal a viszonyokkal, amelyek '89-ben voltak. Ez azt sem jelenti, hogy megszûntek volna a problémák. Nyilvánvaló, hogy a NATO-nak és az Európai Uniónak is számolnia kell azokkal, akiket nem vesz föl rögvest a soraiba. Fennáll a valós és a lélektani veszélye annak, hogy az ajtókon kívül maradottak a tagságba való felvétel, illetve a közeledés jeleként, illetve annak hiányaként elszigetelve éreznék magukat, ami esetleg másfajta veszélyes megoldásokba sodorná õket.

Az európai békítést, stabilitást, valamint az új világrend megszületését fenyegetõ veszély forrása mindenképpen a kirekesztésben rejlik. A bizonytalanság légköre ajtókat nyithat a romboló erõknek, és általában figyelembe kellene venni Európában minden ország jogos törekvéseit.

Korunk európai viszonyainak alakulásával összehasonlítva országaink kapcsolata, barátsága a jószomszédság példáját mutatja. A magyarok és a horvátok között él az azonos érdekeken alapuló, egyazon kultúrkörhöz, civilizációs körhöz tartozó barátság és megértés. A horvátok sohasem fogják elfelejteni a magyarok segítségét a függetlenségért és az önállóságért vívott harc nehéz óráiban. A horvát nemzet meggyõzõdését magam is vallom, hogy országaink kapcsolata a jövõben is a barátság és az együttmûködés jegyében fejlõdik majd, és hamarosan az európai népek nagy családjába tartozik majd, ahol csak az együttmûködés és a barátság honol majd.

Köszönöm, hogy meghallgattak, és õszinte szívbõl kívánok a magyaroknak és a horvát népnek egyaránt sok szerencsét. Köszönöm. (Hosszan tartó, nagy taps. - Miután Franjo Tudjman lejön az emelvényrõl, Göncz Árpád köztársasági elnök gratulál neki, majd együtt távoznak.)

Tartalom Elõzõ Következõ

Eleje Homepage