JUHÁSZ PÁL, a Szabad Demokraták Szövetsége képviselõcsoportjának vezérszónoka: Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Képviselõtársaim! A mezõgazdasági bizottság két beszámolójából a konfliktusokról úgy-ahogy tájékozottak lehetnek, egy azonban nem volt világos ebbõl a beszámolóból. Azért volt azon a soproni találkozón az általános vitára bocsátásról 15 igen és 4 tartózkodó - és nem ellentmondó! - szavazat, mert az egész tanácskozás alaphangja az volt, hogy a törvényjavaslat mindenképpen további módosításokra szorul, tehát amit ott megszavaztak, az a tárgyalásra bocsátás, és az, hogy csináljunk törvényt, de tovább kell keresni a két megközelítés összehangolását, összeegyeztetését a tárgyalás folyamán. Ezért volt a 15 igen; szóval nagyon jól tudjuk, hogy az MSZP-bõl és az SZDSZ-bõl is nagyon sokan szembebeszéltek a törvény alapkoncepciójával; de lehet, hogy csupán tartózkodtak azok is, akiket Gyimóthy úr képviselt az elõbb.
A Szabad Demokraták Szövetségén belül mind a két felfogás - tehát az a koncepció, amelyik a törvény elõterjesztésében inkább érvényesült, és az, amelyik bírálja õt - jelen van, és bizony egyelõre a mi pártunkon belül, a mi frakciónkon belül is folyik a vita, hogy hogyan lehetne a konfliktusokat kisebbíteni és összegezni a két megközelítést. Úgyhogy elnézést, én most épp ezért nem egy véleményt mondok el, hanem a két véleményt próbálom szembesíteni egymással, hogy jobban lássuk, hogy min vitatkozunk.
A törvény beterjesztõinek a megközelítése alapvetõen a félelem volt. Az a félelem, hogy ha a vadgazdálkodás rendjét nem tudjuk eléggé biztosítani, akkor az összevisszaság, amelyik ma is borzasztóan fenyeget, hasonlóan az erdõkhöz, hasonlóan az öntözõrendszerekhez, a vadgazdálkodást is össze fogja zavarni, és a vadgazdálkodás rendjének elpusztulása történelmi károkat okoz, és csupán ilyen fennkölt elvek, mint a rendszerváltás radikalizmusa miatt nem érdemes az ország természeti kincseit korlátozni. Nyilvánvaló ez a megközelítés a törvényt beterjesztõ részérõl.
Igaz ugyan, hogy a törvény beterjesztõi elfogadták azt az új alapelvet, hogy a vadászati jogot a földterület tulajdonából vagy használatából kell leszármaztatni, implicite így elfogadták azt az elvet is, hogy a mezõgazdasági hasznosítású vagy erdészeti hasznosítású területnek a vadászat, pótlólagos haszonvétel és a két haszonvétel ugyanahhoz a tulajdonhoz kell hogy kötõdjék, és a tulajdonosnak mérlegelési joga kell bizonyos korlátozásokon belül lennie arra vonatkozóan, hogy melyik haszonvétel felé irányítja a gazdálkodását, de olyan rendjét alakították ki ezen jogok érvényesítésének, amelyik, mondjuk így, hogy minden lépésében hatóságfüggõvé teszi a tulajdonosi jogok érvényesítését, másrészt az együttmûködést elsõdlegesebbnek tekinti, mint magát a tulajdont. Tehát hangsúlyozta miniszter úr a beszédében, hogy csak akkor lehet kicsi vadászterületekben gondolkozni, ha valamilyen erõs mechanizmus kikényszerítené az együttmûködést. A törvény úgy lépett fel, hogy eleve kikényszeríti az együttmûködést, és nem is beszél kisebb vadászterületek lehetõségérõl.
Most egyáltalán nem arról van szó, hogy az elmúlt évek tapasztalatai ne adnának elég indokot arra a szorongásra, amely áthatotta a törvénytervezet elõkészítését, és nem lenne mindennek rengeteg érve, lélektani, és nem csupán lélektani, hanem nagyon racionális érve is annak, hogy miért kell ilyen óvatosan változtatni az eddigi vadászati hagyományokon, és miért nem egy új rend fölépítése felé, egy egészen új elmélet fölépítése felé lépett a törvény.
(10.10)
Milyen lehetne ez az új rend, ezt is meg kell néznünk, ami lehetõség szerint itt áll elõttünk. Erre általában azt szokták mondani - Gyimóthy Géza is azt mondta -, hogy nyugat-európai értelmû; ezt õ két értelemben hangsúlyozta. Az egyik az, hogy a tulajdonos a rendelkezési joggal közvetlenül él, hogy õ milyen hasznot húzzon, kivel vadásztasson, vagy õ maga vadásszon. A másik, amit õ hangsúlyozott, hogy a törvényben szabályozott minimális vadászterület sokkal-sokkal kisebb.
Ez mind igaz, de azért igazából a kétféle rend különbségét nem ezek a fogalmak teszik világossá. Arról van szó, hogyha vadásztársaságról beszélek például egy német tartományban, akkor ez a tulajdonosoknak egy közösségét jelenti, a földterület-tulajdonosoknak egy közösségét; tulajdonképpen rászerveztek a saját közösségükre valamilyen egyesületet - bevesznek idegeneket, nem vesznek be idegeneket, ez az õ dolguk -, amely egyesület egyrészt rendelkezik annak a területnek a vadászati célú használatbavételével, másrészt amely egyesület, erõs hatósági kontroll alatt, kényszerek mellett érvényesíti azt, hogy ki-ki megcsinálja a maga dolgát, amit meg kell csinálnia a vadgazdálkodás egysége érdekében.
Ezzel szemben a mi felfogásunk és a hagyományaink a vadászatot és a vadgazdálkodást másik gazdasági tevékenységként fogják fel - az erdõgazdaságtól és a földmûveléstõl elválasztott másik tevékenységnek -, amelynek külön szervezete van. Külön szervezete volt bizonyos mértékig még az uradalomban, ami az erdészettel összefüggött, de ma egyértelmûen külön szervezete van a vadásztársaságok szervezeteinek.
Az a kérdés, hogy tudunk-e átlépni egy más társadalmi rendbe anélkül, hogy a saját lábunkba botoljunk és meg kelljen tapasztalnunk azokat a negatívumokat, amelyeket például az ültetvények tulajdonváltásakor megtapasztaltunk - és hasonlókat.
Azok a fogalmak, amelyek köré fölépítik a vitatkozók az érveiket, bizonyos fokig helyesek, bizonyos fokig félrevezetõk is. Úgy érzem, hogy itt is úgy jártunk, mint annak idején, '93-94-ben a földtörvény elõkészítésekor, amikor egy olyan megközelítés került elõtérbe, amely késõbb már nehézzé tette a józanságot. Tulajdonképpen a választott fogalmaink útját állták a józan törvényalkotásnak. Akkor, a földtörvény készítésekor, '93-94-ben, az a kérdés került elõtérbe, hogy ki lehet tulajdonos, és annak mennyi tulajdona lehet. Az a "hülyeség", hogy nem azzal foglalkoztunk, hogy ki gazdálkodhat és milyen gazdaságok lehetnek, hanem egy teljesen elvont és kontrollálhatatlan dologról vitatkoztunk; ez vezetett egy olyan földtörvényhez, amely látszólag nagyon népvédõ, valójában teljesen mezõgazdaságellenes.
Most ugyanígy az a kérdés, hogy mekkora legyen a vadászterület, vagy másképpen: a vadászterület és a vadgazdálkodási terület elemi egységének a fogalmi azonosításáról van szó. Ez egyszerûen lehetetlenné tette, hogy - az eljárási szabályokban, együttmûködési szabályokban a hatóság és közösség együttmûködésére figyelve - a konkrét vadászterületek kérdését egyszerûen kihagyjuk a törvénybõl,mint alkutól, megegyezéstõl függõ kérdést. Hiszen nagyon jól tudjuk, hogy a mai vadgazdálkodási rendszerben is, a 3 ezer hektárnál sokkal nagyobb vadásztársaságokon belül nagyon gyakran elõfordul, hogy maga a vadászati jog így meg úgy tagolva van. Ez önmagában lényegtelen kérdés. Itt az a lényeges, hogy mind a vadgazdálkodással, mind a vadászattal kapcsolatos tevékenységek szigorú rend szerint, összehangoltan történjenek; a többi ehhez képest nem is igazán törvénybe tartozó.
Igaz azonban az, hogy minden olyan megközelítés, amely nem teremt elég világos rendet - márpedig világos rendet az tud teremteni, amelyik egy megélt rendbõl származtatja az új rendet, nem pedig egy eddig nem megéltbõl -, magában hordja azt a veszélyt, hogy különbözõ résztvevõk különbözõképpen értelmezik a maguk kompetenciáját. Ez részben anarchiához, részben "lesipuskás dolgokhoz", "álnaivitásból" fakadó tudatlan kártevésekhez vezet - pontosan látjuk, hogy az erdõgazdálkodásnál ez milyen tömegesen fordul elõ.
Ezért a félelem megérthetõ, de látnunk kell, hogy ez a félelem csak olyan törvényre vezethet, amely átmenetileg tud élni - és nem úgy, mint egyesek mondták, 2015-ig, hanem néhány évig. Tudniillik abban a pillanatban ki fog derülni, ha most ez a törvény életbe lép, hogy különbözõ kultúrájú vidékeken különbözõ érdekcsoportok állnak szemben, ez egészen másféle hatásokat fog kiváltani. Sem az a hatás nem lesz igaz, amit a vadászati egyesületek, a vadásztársasági - részben pozitív - hagyomány folytatását akarók akarnak, hiszen lesznek helyek, ahol a környezet rendjét felborítják; sem pedig azok a pozitív eszmék, amelyek hirdetõi azt remélik, hogy tökéletes összhang lesz itt. Hiszen az eljárásból való eltávolítása az egyes tulajdonosoknak egyrészt erõteljes ellenszervezõdéseket fog indítani, hogy a törvényen belüli lehetõségeket kihasználva más modelleket mutassanak föl. (Az elnök poharát megkocogtatva jelzi az idõ leteltét.) Másrészt azonban szinte bizonyos, hogy ellenjátékokhoz fog vezetni. (Az elnök ismét megkocogtatja poharát.) Teljesen nyilvánvaló, és a földterületen ott lévõk ellenjátékai ma is és mindenféle rendben megvannak, csak az a furcsa dolog, hogy a közvetett eljárások sokkal több akciónak adják meg a lehetõségét, mint most.
Tehát meggyõzõdésem, hogy vagy új elvû törvényt csinálunk, vagy ha ezt a törvényt tartjuk, akkor elég rövid idõ után új törvény után kell néznünk. (Taps.)