TIMÁR ISTVÁNNÉ (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Képviselõtársaim! Megvallom, nehéz szívvel készültem a mai vitanapra. Gondolom, ezzel nem vagyok egyedül. Remélem, sokukat nyomasztja a felelõsség a családokért. Nyomasztja, mert rendkívül behatároltak a lehetõségeink. Hosszú idõ óta szinte kényszerpályán vagyunk. Szûkösek a felhasználható források. De az a dolgunk, hogy a lehetõségekhez képest a legjobb megoldásokat találjuk meg közösen.
Lehetetlen dolog, hogy nézeteink, elképzeléseink soha nem találkozzanak, mert másképpen látunk mindent, ha kormányon vagyunk és másképpen, ha ellenzékbe szorultunk. Tapasztalatból tudom, bõszíti az embereket, ha egyes pártok, képviselõk úgy tesznek, mintha semmi közük nem lenne például a nyugdíjkorhatár felemeléséhez. Választópolgáraink nagy tömege tudja: ez a döntés 1993-ban született. Pontosan tudják, mikor kezdõdött a privatizáció.
Azt már kevésbé ismerhetik, mi lehet az elõzõ kormány idején befolyt privatizációs bevételbõl, illetve mennyi pénz folyt be vagy folyt el ilyen címen. Nem felejtik, hogyan tették tönkre azt is, ami jó volt, vagy amit egyszerûbb lett volna jobbítani. Emlékeznek még azokra a tévéadásokra, amikor az elõzõ kormány által meghívott nyugati szakértõk ajánlották figyelmünkbe: ne verjük szét a téeszeket, a szükséges reformokat hajtsuk végre, mert mind ez a jövõ útja?
S hadd tegyem fel azt a kérdést is, csak csöndben: a munkanélküliség, a közbiztonság gondjai 1994-ben kezdõdtek? De az embereknek abból is elegük van, hogy marakodunk. Az itt folyó csatározásokból úgy érzik, nekik semmi hasznuk. Sok esetben fejük felett zajlanak és nem értik a vitát. Gondolom, nem értenek félre, nem az értelmes, a jó döntések érdekében szükséges vitákról beszélek most, azokat nem szabad megspórolnom. Úgy gondolom, úgy kellene ma innen elmennünk, hogy közösen meg tudnánk állapodni néhány dologban.
Tisztelt Képviselõtársaim! Sokan mondják: a családi adózás emlegetése, igénylése lerágott csont. Mégsem hagy nyugodni: valóban végiggondoltuk? Végigszámoltuk, mi a gazdaságosabb hosszú távon? És ha ez nem megy? Vagy ha például a fõhivatású anyaság intézményének kiterjesztéséhez nincsenek megfelelõ forrásaink, nem lehetne adókedvezményeket adnunk azoknak a családoknak, ahol a nõ vállalja, otthon marad, neveli a gyermekeit, ellátja a háztartást? Kevesebb lenne a munkanélküli, kevesebb kellene segélyre, több lenne a kiegyensúlyozott gyermek és felnõtt.
A családok élete zaklatott, nehéz. A dolgozó nõ helyzete, élete sohasem volt könnyû. De bizony korábban megengedhette magának, hogy különbözõ szolgáltatásokat vegyen igénybe, hogy például legalább a család ágynemûjét a Patyolatba vigye. Nyugodtan mehettek munkába, mert gyermeke nevelésében segítségére volt a bölcsõde, az óvoda, a napközi. Ma mindez számukra megfizethetetlen. Tudjuk, súlyos gond, hogy a gyermekintézmények megszüntetésére nagyon sok esetben rövid távú anyagi érdekek miatt és nem átgondolt koncepció részeként került sor.
A háztartás ma több munkát jelent, idõigényesebb, mint korábban volt. Újra tanultunk például befõzni, járjuk a piacot, az üzleteket. Nézzük, ma mi hol olcsóbb. Mindezek együtt zaklatottabbá is teszik a családok életét. Nyugodtabb, jobb légkörben nevelõdhetnének gyermekeink, ha lépésrõl lépésre, az anyagiak megteremtésének függvényében elindulhatnánk a javasolt úton. Úgy gondolom, közös a felelõsségünk abban is, hogy jó elhatározások érdekében semmit vagy csak keveset tettünk. Ha a nõk részmunkaidõben való foglalkoztatásában, a bedolgozói munka szervezésében elõbbre tartanánk, elmondhatnánk, tettünk valamit a családok anyagi biztonságáért, a családok harmonikusabb életéért.
E néhány gondolattal szerettem volna a vitához hozzájárulni. Köszönöm figyelmüket. (Taps az MSZP padsoraiban.)