SZABÓ GYÖRGY népjóléti miniszter: Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Asszony! Kedves Képviselõtársaim! Elõször is szeretnék köszönetet mondani azon képviselõtársaimnak, akik kezdeményezték a mai vitanap megtartását. Olyan témára szentel a tisztelt Ház egy külön napot, amelynek jelentõségét méltatni felesleges, de beszélni, vitatkozni róla szinte kikerülhetetlenül fontos. Fontos, mert a család szerepe, jelentõsége és legfõképp a családok helyzete közvetlen vagy közvetett módon e Ház falain belül és kívül szinte állandóan a viták középpontjában áll és különösen kiélezõdik akkor, ha a kormány olyan döntéseket kezdeményez, amely a kialakult családtámogatások rendszerét konkrétan érinti.
Ilyenkor éles hangnemben fogalmazódnak meg a különbözõ nézetek, és sokszor a tények, vélelmek és feltételezések indulatoktól sem mindig mentesen keverednek, összecsapnak, ami a téma kiemelt jelentõsége miatt ugyan érthetõ, de mégsem szerencsés, mert meggyõzõdésem, hogy csak a higgadt érvelés segíthet hozzá egymás álláspontjának jobb megértéséhez, mitöbb, adott esetben befogadásához vagy legalábbis mérlegeléséhez. Szeretném kifejezni reményemet, hogy a mai vitanap ebben a szellemben ütközteti a vélemény- és álláspontkülönbségeket, és az érdeklõdõ közvélemény nem azzal fogja konstatálni a vita végét, hogy na, ezek megint jól elbeszéltek egymás mellett.
Engedjék meg a tisztelt képviselõtársaim, hogy elõször is olyan feltételezéssel éljek, hogy a családdal kapcsolatban vannak olyan kérdések, amelyeket nem kellene vitatnunk, még kevésbé egymástól elvitatnunk. Fogadjuk el, hogy a Ház padsoraiban egyetlen képviselõ sincs, bármelyik pártról is legyen szó, aki vitatná a család fontosságát, azt a megállapítást, mely szerint mind az egyén, mind a társadalom számára meghatározó jelentõségû közösség, amelynek intézményes formái ugyan változhatnak, de amelynek pótolhatatlan funkciói nélkül sem egészséges személyiség, sem egészséges társadalom nem létezik.
S hadd tegyek hozzá még valamit, ami nem biztos, hogy mindenki elõtt ismert. Egy nem túl régen elvégzett nemzetközi szociológiai kutatás során különbözõ országokban élõ emberek értékválasztásait hasonlították össze. Nos, a felmérés eredménye az volt, hogy a család mindenütt elõkelõ helyen szerepelt az értékek rangsorában, ám Magyarországon az összes többi országhoz képest meghatározó jelentõségûnek találták a családot, azaz a magyarok értékrendjében a legelsõ helyen a család áll. Mondhatnánk, érthetõ, hiszen a nagy társadalmi- gazdasági átalakulások idõszakában felértékelõdik azon intézmények szerepe, amelyek szilárdnak tudhatók és amelyek kapaszkodóul szolgálhatnak az általános változás, az értékrendek átalakulása idején, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy nálunk az emberek számára a család jelenti már hosszú ideje azt a biztonságot nyújtó hátteret, ahonnan erõt lehet meríteni, amire számítani lehet.
Az erõs család, erõs társadalom tehát olyan axióma, alaptétel, amelyet bizonygatnunk egymásnak felesleges, ezért nem hiszek abban, hogy a családok jólétének biztosítása ne lenne alapvetõ törekvése mindannyiunknak, ideértve a jelenlegi kormányt is. Ha ebben egyetértenénk, akkor talán a viták során is kiiktathatók lennének azok a hangzatos, ám igaztalan megnyilvánulások, amelyek családellenes szándékot vagy magatartást tulajdonítanak a kormánynak vagy bárkinek, aki felelõs politikai tényezõnek vallja magát. Még akkor sem lehet ezt állítani, ha a konkrét családtámogatások átalakítása vagy szûkítése napirendre kerül, mert nincs olyan családpolitika, amely leszûkíthetõ az anyasági vagy gyermektámogatásokra és nem számol azzal, hogy csak akkor lesznek erõs, stabil családok, ha az emberek biztosnak vélik, hogy a gyerekeket tisztességgel képesek lesznek felnevelni, hogy lesz munkájuk, aminek keresetébõl nemcsak közvetlenül a gyerek születésekor, hanem utána, iskolái befejezéséig el tudják tartani gyerekeiket, hogy megtakarításaikat nem viszi el az infláció, vagy hosszú távon megnyugtatóan rendezett az oktatási és az egészségügyi intézmények mûködõképessége.
Családpolitikai megfontolásból is a legfontosabb politikai feladat ma a gazdaság és társadalom stabilizálása, biztonságos és perspektivikus fejlõdési pályára való állítása, az államháztartási reform, amely hosszú távon is kiszámítható, mûködõképes kereteket ad a közintézményi, közellátási szektorokban, hogy minél elõbb megfordíthatatlanná váljon a családok biztonságérzetét növelõ, megteremtõ átalakulás.
(9.10)
Azt hiszem, egy kormány családpolitikáját is csak ezen összefüggésekbe ágyazottan lehet reálisan megítélni.
Tisztelt Országgyûlés! Kedves képviselõtársaim! Az elõbb elmondottakkal nem akartam nagy általánosságokkal vagy mélyebb összefüggésekkel elfedni a családok helyzetét, még inkább az állami támogatással kapcsolatos vitatott kérdéseket, mindössze két dolgot szerettem volna leszögezni. Egyrészt azt, hogy a család intézményének fontosságát a kormány tudja és vallja. Másrészt pedig azt, hogy tisztában kell lennünk azzal: kevés olyan döntés született e Ház falai között, amely ne befolyásolná, érintené a családok helyzetét, tárgyaljunk akár a honvédelem, az adó vagy a közbiztonság kérdéseirõl.
Mindezek elõrebocsátása után nézzük, hogyan alakultak a magyar családokat leginkább jellemzõ hazai mutatók, amelyek sajnos nem mondhatók túlságosan kedvezõnek. A családban élõk száma folyamatosan csökken. Jelenleg mintegy 8,4 millió fõ él 2,9 millió családban, és az elõrejelzések szerint 2010-re 2,6 millió családban már csak 7,7 millió ember fog élni. Csökken a házasságkötések száma is a hetvenes évek óta. Bár a válások aránya a nyolcvanas évek második felétõl ugyan kismértékben csökken, de még mindig a házasságok közel 30 százaléka végzõdik bontóperrel. Kedvezõtlen az is, hogy egyre több gyerek születik házasságon kívül. Ez az arány mára megközelítette a húsz százalékot. Budapesten minden negyedik gyermek házasságon kívül születik, ami azért sajnálatos, mert az adatok tanúsága szerint a nem házasságon alapuló együttélések tovább rontják a születési arányszámot.
És itt érkeztünk el egyik legkomolyabb gondunkhoz. Magyarországon 1981 óta kevesebben születnek, mint ami a népesség reprodukciójához szükséges, és 1994 mélypontot jelentett a magyar termékenység tekintetében. 116 ezer gyermek született, azaz ezer fõre mindössze 11,3 élveszületés jutott. És ezzel a megállapítással egy kemény vitaponthoz is jutottunk. Sokan sokszor megfogalmazzák: a családi támogatások nagysága, aránya a jövedelmeken belül növelheti a szülési kedvet, hozzájárulhat a népességfogyás, az elöregedési folyamat megállításához. Nos, ez egy olyan vélelem, amely megítélésem szerint egészen biztosan nem állja meg a helyét.
A tisztánlátás érdekében nem árt bizonyos nemzetközi összehasonlítást tenni. Magyarország születési mutatói megegyeznek Belgiuméval, Hollandiáéval, Finnországéval, magasabb, mint Ausztria, Franciaország vagy Németország születési mutatói. De az igazán meglepõ adat, hogy lényegesen magasabb, mint Olaszország, Portugália vagy Spanyolország születési arányszáma. Ez azért is meglepõnek tûnhet, mert ezen utóbbi országokban erõs a születésszabályozás ellen fellépõ egyházi befolyás, és ráadásul ezekben az országokban fejlõdött a leggyorsabban a jóléti rendszer, különösen a családtámogatások rendszere Európában.
Ha tehát a hazai és nemzetközi tapasztalatokat értékeljük, ki kell mondani: a családtámogatási rendszerek fejlesztése nem megfelelõ eszköz a népesedéspolitikai célok eléréséhez. Az emberek nem fognak állami támogatások és pénzek reményében szülni, ezért céltalan és hibás lenne az a politika, amely - akár csak hallgatólagosan - ezt a szándékot akarná a családtámogatási rendszerben intézményesíteni.
Tisztelt Országgyûlés! Mielõtt bárki félremagyarázná, szeretném leszögezni: szó sincs arról, hogy az elõbbiekbõl a kormány azt a következtetést kívánja levonni, hogy ne lennének igen fontosak a különbözõ családtámogatási formák. Ellenkezõleg! Mivel a gyermek és a család társadalmi érték, úgy meg kell hogy jelenjen ez az érték a társadalmi felelõsségvállalásban is. E felelõsségvállalás célja és iránya azonban mindenképpen az kell hogy legyen, hogy a támogatások révén kisebbek legyenek az esélyegyenlõtlenségek, ne legyen szükségszerû az, hogy a gyerekek megöröklik szüleik társadalmi státusát. Meg kell próbálni minden gyerek zsebébe csúsztatni legalább egy kis marsallbotot, de különösen azon gyerekek zsebébe, akiknek másként, magától semmiképpen sem jutna.
Mindenekelõtt azonban arra kell magyarázatot adni, hogy miért kellett hozzányúlni ahhoz a családtámogatási rendszerhez, amely - ahogy a korábbi szakirodalom többször megfogalmazta - a nyolcvanas évekre kiépült és beérett és amely az akkori viszonyok közepette valóban jól mûködött, jól fejezett ki igazságossági kritériumokat, jól csökkentette az egyenlõtlenségeket, nagystílûen adott annak, akinek szüksége volt rá. Könnyen és olcsón üzemeltethetõ, adminisztrálható rendszer volt.
Nos, az elmúlt években két olyan meghatározó feltétel változott meg, amely elkerülhetetlenné tette az úgynevezett hozzányúlást, a rendszerek átalakítását. Az egyik probléma a források képzõdéséhez kapcsolódik. A foglalkoztatási ráta drámai csökkenése mellett a ma még dolgozóktól elviselhetetlenül nagy jövedelemhányadot kellene elvonni ahhoz, hogy a rendszer változatlanul megõrizhetõ legyen. És miután a családtámogatások címzettjei azok az aktív korú családfõk, akik nemcsak kedvezményezettjei a családtámogatásoknak, hanem egyszerre, adóikon keresztül, annak finanszírozói is, az õ szempontjukból nem elégséges magát a támogatás mértékét megítélni, hanem a befizetések, adók és támogatások együttes egyenlegét kell számba venni. Ma úgy tûnik, hogy ez az egyenleg a dolgozó, munkában lévõ családok számára egyénenként is, de társadalmi méretekben is föltétlenül kedvezõbbé tehetõ a rendszer átalakításával.
Ha elfogadjuk azt, hogy a családtámogatások célja változatlanul a gyermekek esélyegyenlõségének biztosítása, és hogy az ellátás mértékének szinten tartása túl nagy, megfizethetetlen árat igényel adóban, elvonásban, akkor az egyenlõtlenségek csökkentését célzó politika fenntartása belsõ átrendezést kényszerít ki.
Vegyük figyelembe azt, hogy a családtámogatási rendszer olyan korszakban tudott példaszerûen jól mûködni, ahol teljes volt a foglalkoztatottság, ahol viszonylag kicsik voltak a munkajövedelmek közötti különbségek.
Mára azonban a jövedelmi és társadalmi egyenlõtlenségek természete sokkal bonyolultabb, bár többdimenzióssá vált. Mindenekelõtt azzal, hogy ma már bizony nem teljes a foglalkoztatás, sok a munkanélküli és a korhatár alatt nyugdíjba vonuló, és ugrásszerûen megnõttek a kereseti különbségek. Ha ugyanakkor a csökkenõ forrást egy helyett több teher mentén akarjuk szétosztani, akkor ez azt eredményezné, hogy a régi elvet követve kevesebb kerül elosztásra. Az új elvek felismerésének tagadása viszont azt jelentené, hogy a jövedelemátcsoportosítás elvei közül kiiktatandó a munkanélküliség és az alacsony piaci jövedelmmel rendelkezés szempontjai.
(9.20)
Még nyomatékosabban: ha valaki azt állítja, hogy nem kell hozzányúlni a családtámogatási rendszerhez, akkor ennek vagy az a következménye, hogy nem kell az állami újraelosztásnak reagálni az új egyenlõtlenségi faktorokra, vagy az a következménye, hogy azokra az új egyenlõtlenségi tényezõkre új forrásokból finanszírozott új rendszereknek kell reagálni.
E következmény esetén viszont rögtön adódik a kérdés: mibõl? Kitõl, milyen formában kell elvonni a forrást ahhoz, hogy az új rendszerek is finanszírozhatók legyenek?
A kormány eddigi erõfeszítései a családtámogatási rendszer reformjában alapvetõen arra irányultak, hogy ezen megváltozott társadalmi és gazdasági feltételrendszerhez igazodó, igazságos és méltányos megoldást találjon, számba véve azt is, hogy ezzel érdekeket sért vagy fájdalmat okoz.
Mindezt tudva, nem gondolja senki azt, hogy már sikerült végérvényesen jó megoldásokat megtalálni, sõt, úgy ítélem meg, hogy az alkotmánybírósági döntéseknek az a sora, amelyet a tisztelt Ház ismer, olyan tanulságok levonását kellett hogy eredményezze a kormány számára is, amelyet a jövõben és természetesen már a mostani munkánkban is érvényesíteni kell.
Elõször is: az Alkotmánybíróságnak az az álláspontja, amely kimondta, hogy a családtámogatások átalakíthatók, és a jövedelmekhez mért rászorultsági elv is alkalmazható, ugyanakkor azt is megfogalmazta - méghozzá kellõ határozottsággal -, hogy minél hosszabb távú ellátásról van szó, annál inkább indokolt, hogy komoly felkészülési idõt adjunk az állampolgároknak, hogy az ellátások változtatásaira fel tudjanak készülni. Ez olyan elv, amelyet feltétlenül érvényesíteni kell a jövõben. Mint ahogy azt is, hogy az úgynevezett szerzett jogok védelme - amely elsõsorban a rövid távú ellátásokkal kapcsolatban fogalmazódott meg - arra kell hogy intsen bennünket, hogy a túlságosan gyors ütemû átalakítással nem lehet családok ezrei számára váratlan helyzetet teremteni. És tanulságként fogalmazom meg azt is, hogy igenis, vannak olyan ellátások, vannak olyan állami kötelezettségek, kell olyan állami magatartás, amely bizonyos elveket nem sért vagy nem kérdõjelezhet meg, ilyen például az élet védelméhez kapcsolódó állami kötelezettség.
Tisztelt Országgyûlés! A hátralévõ idõben a konkrét családokra irányuló központi és helyi támogatásokról szeretnék szólni, amelyek rendkívül szerteágazóak, ezért csak néhány fõbb elemét emelném ki. A lakástámogatás kérdésköre kapcsán elõször is arra utalnék, hogy az elmúlt években a lakástámogatások eszközrendszere mutatja az átalakulás legtöbb jelét. A lakások tömegméretû privatizációja, a piaci elemek megjelenése, valamint a szociális célú támogatások gyors ütemû változtatása arra késztette a kormányt, hogy lakáspolitikáját teljes mélységében áttekintse, újragondolja. Megjegyzem, hogy az 1995. évi változások következtében az eredetileg elõirányzott 20 milliárd forint helyett - amely döntõen szociálpolitikai kedvezmény formájában került kifizetésre - a változások összhatásaként 38 milliárd forint központi támogatás került felhasználásra; pozitívum, hogy ennek megfelelõen dinamikusan nõtt a lakásépítési kedv.
A kormány létrehozta az Országos Lakáspolitikai Tanácsot, és döntött arról, hogy új lakáspolitikai koncepciót kell kidolgozni. Ennek elsõ változatát a kormány a közelmúltban megtárgyalta.
Az új koncepcióban meghatározott kormányzati feladatok a következõkben összegezhetõk: Egy korszerûbb, piaci lakásfinanszírozási rendszer intézményi és jogi kereteinek kialakítása, jelzálog, lakás-takarékpénztárak, lakás- garanciaalap, jelzáloghitel-intézetek. Az elkövetkezendõ idõszakban a költségvetés terhére a támogatások emelésére sajnos, nincs lehetõség, de a finanszírozási rendszer korszerûsítésével hatékonyabbá, célzottabbá kell tenni. Az állami beavatkozás súlypontja a következõ idõszakban a fiatalok elsõ lakáshoz jutásának támogatása, a többszintes városi lakásállomány rehabilitációja és a lakásmobilitás élénkítése.
A felsoroltak megvalósítása alapján elérhetõ, hogy a lakosság többsége jövedelmébõl, megtakarításából, kölcsön igénybevételével - szuverén döntés alapján - építhessen, vásárolhasson vagy bérelhessen lakást, olyat, aminek minõsége jövedelmével arányos. Támogatást azoknak a rétegeknek kell kapniuk, amelyek a társadalmilag még elfogadható, minimális szinten sem képesek lakhatásukat saját erõbõl megoldani.
A családok jelentõs részében azonban nemcsak a lakás megszerzése okoz komoly gondot, hanem annak fenntartása is. A lakásfenntartási költségek, lakbérek, energiaárak a kívánatosnál gyorsabb ütemben nõnek, ezért egyre több család fordul ilyen irányú támogatásért az önkormányzatokhoz. A szociálistörvény-tervezet nagyobb lélegzetû átalakításakor a lakásfenntartási támogatást - miután a családok életében egyre fontosabb lesz - a támogatási rendszerek egyik fõ elemeként kívánjuk kezelni.
Tisztelt Képviselõtársaim! A családi pótlékról a tisztelt Ház tavaly év végén új törvényt alkotott. Ebben a gazdasági stabilizációs törvényhez képest a kormány olyan változtatásokat javasolt, amelyek az eredeti megoldásokat kiegyensúlyozottabbá, célzottabbá tennék. Döntés született a nagycsaládosok és az egészségkárosodott gyermekeket nevelõ családok alanyi jogosultságáról, valamint az egyedülállók esetében az általánosnál magasabb jövedelemhatárt fogadtunk el.
Az új rendszerû családi pótlék bevezetésének tapasztalatait - ezt szeretném bejelenteni - a kormány június hónapban értékelni kívánja. Elõrebocsátom: nem állítjuk, hogy a most kialakított rendszer tökéletes lenne, sõt biztos vagyok benne, hogy további finomításokra is szükség lesz. A magam részérõl szükségesnek tartom, hogy megfelelõ mértékû megtakarítás esetén már a közeljövõben célozzuk meg a családi pótlékok differenciált emelését. Köztudomású, hogy évek óta nem került sor erre, és a jelenlegi értékek elinflálódtak. És hadd tegyem hozzá, hogy a kormány nem vetette el azokat a javaslatokat sem, amelyek a családi pótlék más típusú megoldásaira irányultak, gondolok itt elsõsorban a családi pótlék és az adórendszer kapcsolatára. Mindezeket az államháztartási reform keretében ismételten felül fogjuk vizsgálni.
A rövidebb távú, rövidesen a parlament elé kerülõ családtámogatásokat említve, arról szólnék, hogy a gyermekgondozási díj - eredeti szándékainknak megfelelõen - április 15-e után megszûnik, de az ez idõpont elõtt születettek számára a most hatályos rendelkezés szerint kell megállapítani ezt a juttatást, és valamennyi e körbe tartozó család számára a jogosultsági idõ végéig folyósítani kell.
Szeretném kiemelni, hogy a gyermekgondozási segély elfogadásra váró új konstrukciója az érintett családok számára érzékelhetõ javulást fog eredményezni. Április 15-ét követõen a gyermekgondozási segély összege átlagosan 2000 forinttal lesz magasabb a jelenleginél. Az új összegû ellátás mindazok számára elérhetõ lesz, akiknek gyesre jogosító korú gyermekük van, és lényeges, hogy nem lesz biztosítási elõzmény. A szabályozás igénybevétele szempontjából két feltételre szorítkozna: a gyermek hároméves koráig lehet igénybe venni, illetve a családi pótléknál rögzített jövedelmi feltételeket javasoljuk alkalmazni. Ehhez hasonló megoldást javaslunk a gyermeknevelési támogatásnál is.
Ezek a megoldások, új konstrukciók nem feszítik szét a költségvetési kereteket, ugyanakkor számításaink szerint hozzávetõlegesen 130 ezer család számára már ebben az évben érzékelhetõ javulást hozhatnak.
Tisztelt Ház! A családi támogatások speciális formájaként mindenféleképpen szólnunk kell az önkormányzati segélyezési rendszerrõl, noha a szociálpolitika legkényesebb és legvitatottabb eszközei közé sorolható. A jelenlegi rendszerek kétségtelen pozitívuma a korábbiakhoz képest, hogy hatékonyabb, a problémákat komplexebben kezeli, ezen belül is a családtagok számára van figyelemmel egy- egy ellátás megállapításánál. A családok számára nélkülözhetetlen támogatási formákat biztosítanak: munkanélküliek jövedelempótló támogatása, lakásfenntartási támogatás, ápolási díj és így tovább; összességében több mint egymillió ember részesül az ellátásokból.
(9.30)
Változatlanul gondot okoz azonban, hogy a segélyezési formák sokfélesége funkciójában és feltételében nincs összehangolva, továbbá, hogy az önkormányzatok helyi rendeletei igen eltérõ feltételeket állapítanak meg azoknál az ellátásoknál, ahol erre a szociális törvény egyébként lehetõséget biztosít.
A hozzájutás eltérõ feltételeiben és a támogatások közötti különbségekben, a pénzbeni segélyeknél egyes települések között tízszeres - tízszeres! - különbségeket is tapasztalhatunk. 300 település például egyáltalán nem ad ki méltányossági alapú közgyógyellátási igazolványt. Különösen szembetûnõ a jövedelmi feltételek eltérõ szabályozása.
Az államháztartási reform keretében tehát újra kell gondolnunk a szociális törvény segélyezési rendszereit, biztosítanunk kell az országosan egységes jövedelmi feltételeket, valamint azt, hogy valamennyi családhoz - családközpontú megközelítéssel - a meghatározó mértékû juttatás mindenképpen eljusson.
Tisztelt Ház! Kedves Képviselõtársaim! A szociális ellátórendszerek reformjának egyik fontos elve, hogy változtassunk azon a reflexszerû egyéni és családi stratégiákon, amelyek a saját lehetõségek feltárása helyett automatikusan a segélyezési rendszerek felé fordulnak. Ezt segítené elõ az a törekvésünk, hogy a családsegítõ szolgálatok - sajnos jelenleg mindössze 115 mûködik az országban - hálózatának gyors ütemû fejlesztése eredményeként mindenki számára hozzáférhetõvé váljanak az egyéni élethelyzetek feltárását, az önerõ mobilizálását elõsegítõ szolgáltatások. Jól képzett szociális munkások - itt a képzési háttér jelentõs részben már biztosított - kerülnek a helyi szociálpolitika középpontjába. Meg kell teremteni annak feltételeit, hogy a pénzbeli segélyezési eszközök igénybevételét minden esetben megelõzze a családsegítõ szolgálatok és a családok együttmûködése.
A szociális szolgáltatások alap- és szakellátása területén tapasztalható a nonprofit szervezetek - és egyre gyakrabban -, a vállalkozások térnyerése. Sok tekintetben azonban szabályozatlan a mûködésük, és valljuk be, igen kedvezõtlen tapasztalatokkal is rendelkezünk. Rövidesen új jogszabályt tervezünk kiadni, amely elsõsorban az igénybe vevõk védelmét szolgálja.
Meg kell említenem, mert különösen fontosnak ítélem az aprófalvas települések szociális szolgáltatásainak fejlesztését. 961 olyan település van az országban, amely 500 fõ alatti lakossággal bír. Ez a leghátrányosabb településtípus.
A modern kísérletekben már bevált, széles körben alkalmazott falugondnok intézményének továbbfejlesztését, az ágazati megkötöttség nélküli szociális infrastruktúra hiányosságainak áthidalását tervezzük.
Tisztelt Ház! Arról szólnék idõm végeztével, hogy reményeim szerint márciusban, de legkésõbb áprilisban a parlament elé kerül a gyermekek védelmérõl szóló törvény, amelynek legfõbb célja, hogy a gyermekek védelme útján erõsítse a családot. Alapvetõ elvként azt fogalmazza meg a tervezet, hogy a gyermekeknek joguk van ahhoz, hogy családban éljenek, ezért a családból történõ kiemelésük csak a legvégsõ esetben történhet és oly módon, hogy lehetõség szerint azonnal egy másik családba kerüljenek.
Tisztelt Ház! Kedves Képviselõtársaim! Számos kérdést nem említettem, amelyek a családpolitikával összefüggnek, mint például a védõnõi hálózat fejlesztése, a hajléktalanok különösen súlyos gondja, a roma családok sajátosan nehéz helyzete, hogy csak néhányat említsek, de biztos vagyok abban, hogy a vitában ezekre a kérdésekre is ki fogunk még térni.
Abban a reményben fejezném be a mondandómat, hogy a mai családpolitikai vita jó alkalom arra, hogy szubjektív érzéseinken felülemelkedve, felelõsségteljesen vitassuk, ütköztessük nézeteinket.
A kormány olyan politikát kíván folytatni, amely megerõsíti a családot és hozzájárul stabilitásához, összhangban azokkal az elvekkel, célokkal és elkötelezettségekkel, amelyeket a szociális fejlõdés koppenhágai nyilatkozata, valamint a Nemzetközi Népesedési és Fejlesztési Konferencia akcióprogramja tartalmaz.
Végezetül hadd adjak hangot annak a meggyõzõdésemnek, hogy a családok felemelkedésének legfõbb biztosítéka a gazdasági fellendülés, mert csak ez képes az elszenvedett jövedelemveszteségeket pótolni. A szociális célú forrásokat azokra a családokra kell koncentrálni, ahol vállalják a gyermekeket, azok nevelését, az idõsek gondozását, a másoknak való segítségnyújtást, ahol a rászorultság, az önerõre való támaszkodás lehetõsége korlátozott.
Tisztában kel ugyanis lennünk azzal, hogy vannak és lesznek olyan családok, amelyek gazdasági fellendülés esetén sem tudnak kimozdulni jelenlegi helyzetükbõl. Itt a megtartó erõt kell növelni, és elejét kell venni annak, hogy a szegénységbõl fakadó esélyegyenlõtlenség a következõ generációra átöröklõdjön.
Tisztelt Képviselõtársaim! Megköszönöm megtisztelõ figyelmüket, és érdeklõdve várom véleményüket, bírálatukat, legfõképpen javaslataikat. Köszönöm szépen, elnök asszony. (Taps.)