JUHÁSZ PÁL, a Szabad Demokraták Szövetsége képviselõcsoportjának vezérszónoka: Köszönöm szépen, elnök úr. (Dr. Vastagh Pál igazságügy- miniszterhez fordulva:) Bocsánatot kérek, miniszter úr, nekem szólt? Nem? (Dr. Vastagh Pál igazságügy-miniszter: Most kell újraindítani az órát! - Derültség.) Köszönöm szépen - nem érdekes az idõ. (Derültség.)
Tehát itt rettentõ kínos az, hogy itt van egy liberális és sok szempontból ugyancsak liberális elveket valló szocialista párt koalíciója, és kénytelen olyan adórendszert elõterjeszteni, amelybõl kiderül, hogy nem sokban csökken az országban megtermelt jövedelmek elvonása és újraosztása a korábbi kormányhoz képest. Picit azért csökken, legyünk világosak, mert a tendencia egyértelmû, de közel sem olyan mértékben, ahogy azt reméltük, ahogy választóink, vállalkozó választóink elvárnák tõlünk, de fogyasztó választóink is elvárnák tõlünk, és errõl bizony számot kell adnunk.
S teljesen nyilvánvaló, hogy azért, mert miközben egyik oldalról teljesen jogos igény az, hogy csökkenjen a jövedelmek elvonása - a vállalkozók esetében azért, hogy bátrabban merjenek vállalkozni, beruházni, foglalkoztatást bõvíteni, exportkapacitásokat létrehozni, strukturálisan alkalmazkodni és amit csak akarunk; a vállalkozási szektorban kevésbé érintettek körében pedig azért, hogy többet fogyaszthassanak szerencsétlenek, hiszen mindenki fogyasztása.., nem mindenki, de az ország jelentõs részének fogyasztása már nyolc-tíz éve takaréklángon van, mégsem lehet itt változtatni jelentõsen lefelé.
Miért nem? Ugyanazért nem, amiért a tüntetések el fognak kezdõdni a következõ hetekben, ugyanis azok, akik viszont a jövedelmüket az állami költségvetésbõl kapják, a jövedelmek újraelosztása révén kapják, teljes joggal szintén elégedetlenek azzal, amit kapnak, és teljes joggal azok az ágazatok, ahol õk dolgoznak, azon ágazatok hívei joggal érzik úgy, hogy a szûkítés nemcsak az ott dolgozók élet- és munkakörülményeit rontja, hanem a szolgáltatások minõségét is. Rengeteg emberi egzisztenciát érint, akár abban az értelemben, hogy megszûnik ott az állása, akár abban az értelemben, hogy marad ugyan az állása, de egyre nyomorabb körülmények közt kell csinálni.
Így tehát egyszerre létezik az állampolgár mindkét énje mint követelés. Egyik énje, amelyik azt mondja, hogy az õ jövedelmébõl kevesebbet vegyen el az a rohadt állam, a másik énje, amelyik azt mondja, hogy több szerepet vállaljon az õ szolgáltatásainak biztosításában; vagy elvontabban - ahogy a napirend elõtti felszólalásban volt -: több szerepet vállaljon a fontos, hosszú távú célok finanszírozásában, mint amilyen a kutatás, a lakásépítés támogatása, infrastrukturális befektetések és egyéb ilyen dolgok, amelyek nem közvetlenül eltartást jelentenek, állami szolgáltatások eltartását jelentik, de az állam által fontosnak tartott célok kitüntetését, elõtérbe állítását.
Most az a kínos helyzet, hogy mivel az állam kiadási kötelezettségvállalásait nem lehet rohamosan csökkenteni, másrészt minden kiadási kötelezettségvállalás csökkentése más, ugyancsak az államtól elvárt feladatok finanszírozásának szûkítését jelenti, ami szintén elégedetlenséget vált ki, nem lehet jelentõs, ugrásszerû változásokat elérni az adózás szintjében lefelé.
(15.40)
Ehhez adódik egy következõ probléma is, ami nem csupán az állami kötelezettségvállalásokkal függ össze, ez az, hogyha megnézzük a költségvetés túloldalát és azt nézzük, hogy mire használjuk az adókat, akkor látjuk, hogy az adókra vetítve azoknak mintegy hat százalékát, a teljes költségvetési kiadások közel tíz százalékát adósságtörlesztésre használjuk. Ez az a pont, amit sokan meg szoktak fogni, hogy itt kellene visszafognunk, s akkor az adószintet is lehetne csökkenteni, ez azonban önámítás. Igaziból a kamatkiadásokat - tehát ami azt jelenti, hogy 5-6 százalékát minden adózó végül is a takarékbetéteseknek és más hitelt adók kamataira fizeti ki az adójából - azért kell elvállalnia a költségvetésnek, mert a korábbi években az állam vállalta azt, hogy többet költsön, mint amennyit az adózó hajlandó volt fizetni, s ezt nem lehet büntetlenül tenni.
Mondhatjuk persze azt, hogy miért nem olcsóbban finanszírozza az állam a hiányát, miért terheli szegény adófizetõt olyan magas kamatokkal, amit a jövõ évi 500 milliárdos kamatterhek jelenteni fognak, de ne felejtsük el azt sem, hogy minél olcsóbb pénzbõl fedezi az állam a hiányt és minél inkább féken tartja a kamatot, ha egyszer túlkölt, annál biztosabban nagyobb lesz az infláció. Tehát azért kell piaci áron fizetnie az adófizetõnek a korábbi években ki nem fizetett állami szolgáltatást, hogy ne legyen még õrültebb az infláció. Ez egy ilyen kegyetlen kör és nem lehet kibújni. Hogy ez a dolog ilyen kegyetlen, azt tulajdonképpen a hetvenes évek vége óta tudjuk.
A hetvenes évek végén jutott el oda a magyar állam, hogy az elvállalt szociális és jövõt építõ kötelezettségei túlléptek az ország adófizetõ képességein és adófizetési hajlamán. Ráadásul úgy léptek túl, hogy a beépített automatizmusok növelik egyre tovább a kötelezettségvállalások értékét, miközben sajnos nincs olyan növekedési automatizmus, amelyik a jövedelemtermelést is fokozná tovább.
A hetvenes évek nagy elõrehaladása a szocialista szociálpolitikában - mely kezdõdött a gyessel, a nyugdíjrendszer bõvítésével, a tsz-tagok ellátmányainak bõvítésével, korhatár átalakításokkal és hasonlókkal - abból az optimizmusból indult ki, hogy a jövedelmek fenn tudnak tartani egy olyan gyors növekedést, amilyen a hetvenes években volt, pedig valójában a hetvenes évekbeli növekedés is öncsalás volt. Igaziból a külföldrõl felvett hitelek nagyvonalú elköltésébõl származott, tehát már akkor blöff volt a társadalmi kötelezettségvállalások között.
Igaziból amikor mi a szocializmus rendszerét védjük és mindazok a képviselõtársaim, akik a korábbi ciklusban baloldali, most pedig jobboldali ellenzékiként védik a szocializmus vívmányait, azt az önámítást védik tovább, amibe a hetvenes években mindnyájan belesodródtunk. Ebbõl az önámításból nyilván nem lehet egyszerûen kijönni, rászoktunk azokra a hamis mesékre, azokra a fejlesztési közgazdaságtan, nemzeti és szocialista érvekre, amelyek mind arra késztettek bennünket, hogy ne törõdjünk az egyensúlyokkal, de amikor elõretört minden ilyen mese - a hetvenes évek végén kétszer elõretört ilyen mese -, kiderült, hogy csak még tovább nehezíti az adófizetõ helyzetét a következõ években. Egyszer 1985-86-ban hittünk a meséknek és kezdtünk el nagyvonalúbb költést, mint amit az adózás megengedett volna, s hogy mi lett a vége - mondhatjuk, hogy jó, mert rendszerváltás lett a vége, annyira csõdbe került az állam; másodszor '92-94-ben mentünk bele ebbe a hamis körbe. Itt egy fontos kitételt tennék: a '92-esnek még van ma alapja, hiszen zuhanó gazdasági teljesítmény mellett a megtakarításokat sem tudta a gazdaság felszívni, tehát volt értelme, volt logikája annak, hogy az állam többletköltséget vállalt. Csak erre aztán úgy rászokott, hogy '93-ban, amikor a gazdaság már túljutott a fenéken és már fel tudta volna maga is szívni a pénzt, elszívta elõle az állam, és ezt a rossz szokását máig tartja. Ebbõl kimenni csak lassan tudunk.
A most tárgyalt két törvény nem változtat ezen a dolgon. Összességében kicsit csökkenti az elvonási arányt, de csupán azért, mert nem meri az infláció mértékében valorizálni a fogyasztási adóhoz kapcsolódó tételeket. Igaziból egyetlenegy ponton vitatható a dolog, azon az egy ponton, hogy a dohánynál biztos, hogy ez volt-e a leglogikusabb megoldás, ami a törvényjavaslatban van, és felvet egy másik kérdést a fogyasztási adó kérdése: ha ügyel a törvényalkotó arra, hogy a tulajdoni összefonódásoknál, a holdingszerû kapcsolatoknál ne lehessen kikerülni a forgalmi adókat, akkor ügyelnie kellene a másik oldalára egy következõ törvényben, amirõl a következõkben lesz szó. Köszönöm szépen. (Taps.)