CSÉPE BÉLA, a Kereszténydemokrata Néppárt képviselõcsoportjának vezérszónoka: Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az államháztartásról szóló 1992. évi XXXVIII. törvény módosításáról szóló törvényjavaslatról véleményünket négyes tagozódásban látom célszerûnek kifejteni. Elõször a törvényjavaslat hosszú elõtörténetérõl, késedelmérõl kívánok szólni; majd arról, ami kimaradt belõle; és miután szemügyre veszem annak konkrét elemeit, végül azok rövid idõ alatti végrehajthatóságáról szólnék.
Úgy vélem, a törvényjavaslat elõtörténetéhez tartozik az is, hogy Magyarországon 1948-ig egy olyan kincstári gazdálkodási rendszer mûködött, mely legfõbb elveiben és eljárásrendjében teljesen szinkronban volt a nyugat- európai fejlett országok kincstári gazdálkodásával. Érthetõ, hogy a kincstári gondolat felelevenítésére a rendszerváltás után sor került.
1993 tavaszán az államháztartási és racionalizálási bizottság lényegében megkezdte ennek a törvényi elõkészítését. A folyamatban törést az 1994. évi kormányváltás okozott. Sajnáljuk, hogy akkor a kormány nem kezdett hozzá ennek a mostani törvényjavaslatnak az elõkészítéséhez, illetõleg még abban az évben történõ beterjesztéséhez, hiszen mint késõbb rá fogok mutatni, ennek azért olyan pénzügyi elõnyei vannak, amelyeket jó lett volna elõbb élvezni.
Úgy véljük, hogy az új kormány sok tekintetben megmutatkozó késedelmessége e téren is jelentõs kárt okozott. Az, hogy végül ez év végére az Országgyûlés elé került ez a törvényjavaslat, önmagában üdvözlendõ esemény; az azonban nem, hogy ennek tárgyalása is kapkodva, az átgondolásra elég idõt nem hagyva történik meg, hiszen 1996. január 1-jétõl már mûködtetni kívánják a rendszert.
A késedelemnek sajnos negatív kihatása van az ország társadalmi, gazdasági helyzetére is. Emlékeztetek rá, hogy az eredeti Bokros-csomag a családi pótlék terén tervezett változtatásokból mintegy 9 milliárd forint bevételt remélt, míg itt a költségvetés haszna - mint hallottuk - 35-40 milliárdra tehetõ. E számok különbsége is mutatja, hogy a legalább egy évvel ezelõtti életbeléptetés lett volna jó, amiért mindenképpen a kormányzat a felelõs.
A Kereszténydemokrata Néppárt már az elõzõ ciklusban is sürgette egy szélesebb körû államháztartási reform megvalósítását. Sajnos ezt a jelen törvényjavaslat sem tartalmazza. Ez mutatja, hogy még nem történt meg a nagy elosztási rendszerek - egészségügy, oktatás, szociális ellátások, lakáspolitika - újragondolása. Véleményünk szerint az állami újraelosztás arányának további csökkenése, mely a rendszerváltás lényeges eleme, egy átfogó államháztartási reform nélkül nehezen képzelhetõ el, mivel az állam felelõsséggel tartozik e területek mûködéséért. A logikus sorrend nyilvánvalóan az lett volna, ha elõbb a tartalmi kérdések kerülnek megoldásra, és azokra épül a mûködési eljárási rend, a pénzügyi lebonyolítás szabályozása, ami ebben a törvényjavaslatban van.
Azonban ennek ellenére ez egyáltalán nem lebecsülendõ, hiszen ez a technikai jellegû módosítás - mint az elõzõ hozzászólásokból is kivehetõ volt - azért jelentõs pozitív elemeket tartalmaz, csak ennek jó lett volna a korábbi megvalósítása. Valószínû, hogy e mostani szabályozás az államháztartási reform keretében - amire reméljük, azért rövidesen sor fog kerülni - újabb módosításokra fog szorulni. Hiányoljuk a társadalmi szervezetek kezelõi jogának megszüntetése óta e szervezetek vagyona rendezetlen helyzetének felszámolását is, mely immár ötéves késedelem után e törvény keretében megtörténhetett volna.
A késedelem és hiányok ellenére üdvözlendõk: a kincstári rendszer létrehozása, a kincstári vagyonkezelés szabályozása és az ezekhez fûzõdõ egyéb, racionalizálási törekvések. Üdvözlendõk már csak az ugyancsak napirenden lévõ, 1994. évi zárszámadás miatt is, mely legfelsõbb szinten mutat jelentõs anomáliákat a közpénzek kezelésében. Ennek a vitájában többször felmerült a pénzügyi kormányzat felelõssége; igen sok tekintetben felelõs, de valóban van egy rész, amelyhez ez a jogi szabályozás szükséges.
(15.10)
A jelenlegi javaslatot önmagában vizsgálva világosan látható, hogy a pénzmozgás szûkítése és a lekötött pénzeszközök és a hozzájuk fûzõdõ kamatok megtakarítása a cél, amelyért valamilyen formában a rendszer rugalmasságával, adaptív képességeivel és a helyi gazdálkodás önállóságának feladásával kell fizetni. Ez utóbbira nyugodtan lehet ugyan mondani, hogy a lokális gazdálkodást soha nem is lett volna szabad megengedni, tudomásul kell azonban venni, hogy a helyi autonómia, az önigazgatás lehetõsége és általában a decentralizált módon mûködõ rendszerek létezése és fennmaradása bizonyos szintû pénzügyi függetlenség nélkül nem lehetséges. Mivel szinte nincs is olyan döntés, amelynek pénzügyi konzekvenciái ne lennének, még azt az állítást is megkockáztatjuk, hogy a pénzügyi függetlenség elvesztése nemcsak a lokális rendszerek autonómiáját, hanem a mûködõképességét is veszélyeztetik. Ugyanakkor nem állítjuk, hogy a jelenlegi javaslatnak ez lesz a következménye, de világosan látnunk kell, hogy miért mit áldozunk fel és milyen veszélyeknek nézünk elébe, s így kell mérlegelnünk az elõttünk fekvõ anyagot.
Egyértelmû és vitathatatlan elõny lesz azonban a kamatmegtakarítás, mely a jelenlegi nagy költségvetési hiány fõ orvoslási lehetõsége, és mi ebben az adott helyzetben úgy véljük, hogy ennek a többi szempontot háttérbe kell szorítania.
Ha visszagondolunk arra, hogy az elmúlt esztendõkben hány alkalommal - Ybl Bank-i botrány, Lupis bróker-botrány - találkoztunk azzal a problémával, hogy odaveszett az adófizetõk terhét növelve a kincstári pénz a tárcák, költségvetési szervek ügyeskedése kapcsán, valóban helyesnek tûnik e kérdés szabályozása. Igen fontos momentum, hogy bár a társadalombiztosítást és a helyi önkormányzatokat csak az elkövetkezendõ évek során tervezi a kincstár keretébe beterelni a törvényjavaslat, a törvény gátat kíván szabni a költségvetés alrendszereiben - így a helyi önkormányzatoknál is - a jövõt terhelõ kötelezettségvállalásoknak. Ez véleményünk szerint kétharmados szavazásra bocsátandó tétel, és meglehetõsen korlátozza a helyi önkormányzatok gazdálkodását.
Költségvetési szigorítást jelentõ tétel annak kimondása, hogy a költségvetés csak kivételesen indokolható esetben vállalhat készfizetõ kezességet. Ez tulajdonképpen mindig így volt, de ha a garancia nem készfizetõ, a banki szabályozás nem tudja az állami kötelezettségvállalást úgy értékelni, mint ami valóban leveszi a bankról a támogatott ügyek kockázatát. Úgy véljük, hogy e téren még több feszültségpont várható.
Üdvözöljük a javaslat azon elemeit, melyek a jövõbeni hatások bemutatási kötelezettségét tartalmazzák, továbbá mindazon változtatásokat, melyek a költségvetési tisztánlátást és tervezhetõséget segítik elõ. Figyelemre méltó, hogy az ÁPV Rt. pénzforgalmi számláját is a kincstári egységes számla egyenlegéhez számítják. Ez jelentõs lehet a kincstári likviditás menedzselésében.
Üdvözölni lehet, hogy az új kincstárral és az ehhez kapcsolódó információs rendszerrel harmonizálunk a nyugati országokkal. A GFS-rendszerrel valószínûleg jobban látjuk nemzetközi összehasonlításban is az államháztartás fõ számadatait, s vélhetõen a döntések és a rólunk kialakított kép is változik. Kiküszöbölhetõk a halmozódások, ezáltal az államháztartás által centralizált és újraelosztott jövedelem aránya természetesen kisebb lesz, és így ez majd nem lehet további érv bizonyos kiadáscsökkentésekre.
Üdvözölni lehet az elõrelátó gördülõ tervezést is, amely választ adhat számos anomáliás helyzetre.
A felsorolt elõnyök mellett komoly aggodalmunkat kell kifejeznünk a gyors bevezethetõség és mûködtetés oldaláról. A modell meglehetõsen egyoldalú: van egy kvázi erõs pénzintézeti oldala, de gyenge az információs és könyvelõi oldala, és nulla a kifizetõhelyi számvevõségi ellenõrzõ rendszer. Számvevõségi kontroll nélkül a számlák alapján történõ és teljesítményelvû utólagos finanszírozás nehezen fog mûködni.
Az 1996. január 1-jétõl történõ bevezetés technikai elõkészítetlensége miatt felmerül a halasztás gondolata is. Az 1996-os költségvetési törvény azonban már kincstári szemléletben készült. Így az ellenzék részérõl immár csak aggódhatunk, hogy a törvény sok pozitív és régen várt eleme mellett nehogy egy üres medencébe való fejesugrást jelentsen.
Összefoglalva: ezzel a törvényjavaslattal tulajdonképpen visszanyúlunk egy korábbi, a háború elõtt már jól mûködött és nyilván kipróbált rendszerhez; és mindenképpen olyan pozitív elemei vannak, amelyek a pénzügyi egyensúlyi helyzetet is valamennyire javítják, illetõleg ilyen irányba hatnak.
Ugyanakkor aggódunk egyes bevezethetõségi elemeiért, és az általam kifejtett, az önkormányzatok hatásköre alá tartozó gazdálkodó szervezetek önállóságát érintõ aggályainkkal kapcsolatban szeretném megjegyezni, hogy mi ezt a törvényjavaslatot semmiképpen nem tekintjük a demokrácia szûkítésének. Tudniillik ezen a téren úgy véljük, hogy érthetõ, ha a központosítási törekvésekhez térünk vissza, és ez nem ellentétes a demokráciával, hanem ellenkezõleg, a demokrácia biztosítja egy állam politikai mûködését. A gazdaság terén pedig, úgy véljük, a közpénzek kezelése olyan elsõrendû feladat, amelyet nem lehet ilyen szempontból negatívnak tekinteni. Ugyanakkor mi is kifejeztük azt az aggályunkat, hogy figyelemmel kell kísérni, hogy a mûködtetés folyamán mind az önkormányzati rendszer, mind az ide tartozó egyéb rendszerek végül is hogyan fognak mûködni, ezért, mint általában az ilyen nagy horderejû változtatásokat, figyelemmel kell kísérni, és a szükséges beavatkozásokat is meg kell tenni.
Aggályaink mellett is tehát ebben a törvényjavaslatban olyan pozitív elemeket látunk, amelyek miatt támogatásra javasoljuk. Köszönöm szépen. (Taps.)