DR. VARGA LÁSZLÓ (KDNP): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Országgyûlés! Rendkívüli ügynek is mondhatnám, amiben felszólalok, mert a napokban lezajlottak méltóságteljesen az október 23-ai ünnepélyek, de úgy érzem, hogy egyszer az igen tisztelt Házban beszélni kell arról, hogy mi történt október 23-a és november 4-e között kint a világban, a világ sajtójában, televízióiban, rádióiban, de fõleg az Egyesült Nemzetekben, Moszkvában és Washingtonban.
Az eseményeknek részben nemcsak tanúja, hanem résztvevõje voltam, és talán egy-két olyan eseményt is el tudok mondani az igen tisztelt Háznak, ami elõször kerül nyilvánossság elé.
Október 24-én az Üllõi úton megjelentek az orosz tankok, tüzeltek, tehát nemzetközi eseménnyé vált a magyar forradalom ügye. Ilyenkor az a nemzetközi gyakorlat, hogy a megtámadott országnak az Egyesült Nemzeteknél mûködõ fõdelegátusa azonnal kéri a Biztonsági Tanács összehívását, hiszen országának sorsáról, függetlenségérõl, jövõjérõl van szó. Ez október 24-én nem történt meg. A világsajtó nemcsak hogy írt a magyar forradalomról, a megindult lázadásról, olyan dicshimnuszokat zengettek, ami nem hiszem, hogy 1100 éves történelmünk alatt sokszor leíródott vagy elhangzott. Az ifjúság vonult fel a különbözõ országok fõvárosaiban, és viták indultak a Szovjetunió katonai beavatkozásáról. A Szovjetunió akkori fõdelegátusának, Szoboljev úrnak az volt az elsõ megjegyzése, hogy a varsói egyezmény alapján tartózkodnak Magyarországon.
Jómagam ebben az idõben a Szabad Európa sajtóosztályán - nem a rádióban, ott soha nem dolgoztam - dolgoztam Kovács Imrével, Gábor Róbert barátunkkal, és azonnal, amikor ez a szovjet fõdelegátus részérõl elhangzott, elõvettem a varsóiegyezményt - oroszul és angolul volt meg - és elvittem a Biztonsági Tanács egy magyarbarát delegátusához, a perui delegátushoz: Belaunde professzorhoz, és azt mondtam neki, itt a varsói egyezmény, ennek alapján a Szovjetunió csapatai Magyarországon nem tartózkodhatnak. Magáévá tette, és késõbb el is mondotta az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsának ülésén.
Az 1955. évi III. törvénycikkel törvénybe iktatott Varsói Szerzõdés tehát nem adott a Szovjetuniónak alapot arra, hogy Magyarországon katonai csapatokat tartson, hiszen ez a lehetõsége elmúlt 1955 júniusában, amikor Ausztria visszanyerte függetlenségét, és megszûnt a békeszerzõdésnek egy nagyon káros, nagyon kellemetlen s a nyugati hatalmakat eléggé el nem ítélhetõ módon bennehagyott pár mondata, hogy a Szovjetuniónak joga volt annyi katonát tartani, amennyi a szovjet övezetben, Ausztriában lévõ katonai csapatok utánpótlására szükséges, ez megszûnt.
Itt meg kell jegyeznem egy fura dolgot, amirõl általában a magyar közvélemény, de még a szakértõk sem tudnak, hogy általános vita volt sokáig, hogy a Szovjetunió katonái milyen alapon tartózkodnak Magyarországon. Ismétlem: a Varsói Szerzõdés alapján nem, akkor miért avatkoztak be?
1957 februárjában az Egyesült Nemzetek akkori magyar fõdelegátusa, Mód Péter egy beadványt adott be az Egyesült Nemzetekhez, amely hat-hét oldalon keresztül magyarázta a tényeket, és a legnagyobb meglepetésre azt írta, hogy a szovjet csapatok a békeszerzõdés alapján avatkoztak be, mert hiszen a békeszerzõdés megtiltotta a fasiszta szervezetek és egyéb csoportosulások létét, majd a szervezetét, és miután a magyar forradalom szerinte ez volt, ezért kellett beavatkozni a magyar forradalomba. Ez a lehetetlen megállapítás ma is ott fekszik az Egyesült Nemzeteknél, és nem hiszem, hogy bárki is, aki ezen napokra gondol, ne egyezne meg velem abban, hogy ez egy nagyon meggondolatlan és nagyon káros megállapítása volt az akkori magyar fõdelegátusnak.
Igen, október 24-én senki nem jelentkezett a magyar delegáció részérõl, hogy napirendre tûzze az ügyet, de október 25-én sem, október 26-án sem. Közben özönlöttek a táviratok az Egyesült Nemzetek delegációi részérõl a fõtitkárnak, hogy csináljanak valamit. Így futott be távirat többek között, a számos között Dánia reprezentációjából, amelyben kérték azt, hogy ismerjék el ezt a csodálatra méltó eseményt és intézkedjen az Egyesült Nemzetek.
(13.30)
Ausztria bölcs táviratában az volt, hogy ez nemcsak Magyarország szuverenitása, ez Európa békéjét is jelenti. Törökország delegációja kérte azt, hogy az idegen csapatok vonuljanak ki. Az olasz fõdelegátus azt táviratozta, hogy minden ügyet tegyenek félre, csak tárgyalják a magyar ügyet. Chile delegátusa kérte a magyar szuverenitásnak a megõrzését, illetve megsegítését.
Mindezek a táviratok a magyar delegációra nem hatottak, mozdulatlan volt.
Október 26-a: még mindig semmi sem történt.
Október 27-én már az egész világ megmozdult, az Egyesült Nemzetek tagjai is, s így kénytelen volt, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország fõdelegátusai kérték a Biztonsági Tanács összehívását. Ez végre október 28-án összeült, ahol legnagyobb meglepetésre az ülés elején az akkori, idézõjelbe kell tennem, nem szívesen teszem, "magyar fõdelegátus", Kós Konduktorov Péter úr szót kért. A Biztonsági Tanács elnöke közölte vele, hogy nincs joga szólni, mert nem tagja a Biztonsági Tanácsnak.
A Biztonsági Tanácsnak abban az idõben öt állandó tagja: Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, akkor még más Kína, Szovjetunió, s volt hat, állandóan változó tagja: Dél-Amerikából Peru és Kuba, de akkor még nem Castro, Európából Belgium és Jugoszlávia, s azonkívül a távolról Ausztrália és Irán delegátusai.
Leintette az elnök, hogy a végén szólhat, mert Magyarországról van szó, de csak akkor, mikor lezajlott a vita.
S ekkor történt, mondhatnám, a magyar ügynek súlyos és talán végzetes megtorpedózása, amikor a Biztonsági Tanács elnöke, francia elnöke - õ volt október 31-ig, aztán november 1-jétõl az iráni elnök lett - közölte, hogy beérkezett Magyarországról egy távirat, Nagy Imre, a Minisztertanács, a kormány elnökének a távirata, amiben azt kérte, hogy a magyar ügyet ne tárgyalják, a magyar ügy nem tartozik az Egyesült Nemzetek elé, a magyar biztonságot senki sem veszélyezteti.
Megdöbbentek a delegátusok, és természetesen kérdezték, hogy ez a magyar kormány távirata-e. Világos, hogy a magyar delegátus késõbb azzal felelt, hogy igen. Sõt megerõsítette, hogy nem szabad tárgyalnia az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsának a magyar ügyet.
Ez a távirat hamis volt. Nagy Imrének semmi köze nem volt hozzá. Õ késõbb táviratozott az Egyesült Nemzeteknek, hogy minden, ami a november 1-jei távirata elõtt odament az Egyesült Nemzetekhez, az nem az õ távirata. Így meghamisítva került volna a magyar ügy tárgyalásra.
De sajnos, délután 6-tól este 10-ig ilyen eljárási jogi kérdéseken folyt a vita, amiben az orosz fõdelegátus mesterien sakkra tett, s mattra tette a többi delegátusokat, mert csupán arról volt szó, hogy miután a magyar kormány nem kéri, vajon kérheti-e egy más állam, ha a magyar kormány nem kéri, abban az esetben lehet-e tárgyalni.
Ebben a nagyon súlyos helyzetben egy ilyen, mondhatnám, értelmetlen eljárásjogi vita folyt, és bármennyire igyekeztek az ausztráliaiak, a kitünõ Walker szorítani az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsát, minden elakadt a magyar, az úgynevezett magyar fõdelegátuson, s Szoboljeven, a Szovjetunió fõdelegátusán. Véget ért a Biztonsági Tanács ülése minden határozat nélkül.
28-a után 29-e: semmi nem történt. 30-án semmi. 31-én semmi.
November 1-én befutott, köztudomású, Nagy Imre történelmi távirata, amiben bejelentette a Varsói Szerzõdés felmondását, Magyarország semlegességét, és kérte, hogy a nagyhatalmak ezt óvják meg. És egy nagyon fontos mondatával fejezte be, arra kérte a fõtitkárt, hogy a magyar ügyet az Egyesült Nemzetek következõ közgyûlésének a napirendjére vegyék fel.
És ezt most mondom el elõször nyilvánosan, ami akkor történt, ami engem is megdöbbentett, mert egyben láttam és éreztem, hogy milyen lesz a magyar ügynek az intézése.
Délután volt, november 1-jén, 2 és 3 óra között lehetett, telefont kaptam egy ismerõsömtõl, az Egyesült Nemzetek fõtitkárságán dolgozott, belga kvótán, magyar ember, Hámorinak hívták, s a következõket mondja nekem: Befutott Nagy Imre távirata. Akkor még nem tudtam. Mondom: Mi? S felolvasta azt részletesen, amit én önöknek most elmondottam. Most is végigmegy a borzongás a hátamon, én azt mondtam: csodálatos. Mikor végre az Egyesült Nemzetek cselekedni tud, semlegesek lehetünk, s talán a Szovjetunió delegátusának is megjön az esze, és talán valamit létre lehet hozni.
De örömöm kevés ideig tartott, mert Hámori úr a következõt mondta: azért hívtalak föl, bizalmas a telefonom, tehát nem kell hivatkozni rá, de valamire kérni szeretnélek. Mondom: Mire? Azt mondja: Légy szíves küldeni egy táviratot Nagy Imrének, hogy javítsa ki a táviratának utolsó részét, és ne azt kérje, hogy a magyar ügyet vegyék fel az Egyesült Nemzetek ülésszakának következõ ülésére, ami november 12-én lett volna, hanem vegyék fel a rendkívüli ülésre, ami akkor már folyt a szuezi ügy miatt.
Megdöbbentem, és csak annyit mondtam: Teljes lehetetlenség, amit kérsz, mert Szoboljev már telekürtölte a világot, hogy kívülrõl irányítják a magyar forradalmat, az amerikaiak, a Szabad Európa meg egyebek, s mondom: ha én küldök egy táviratot most Nagy Imrének, akivel életemben egyszer találkoztam ebben a parlamentben 1947-ben, akkor azt mondják, hogy megint külsõ beavatkozás. De, tettem hozzá: hogy lehet ilyet kérni, hogy lehet a fõtitkárságnak egyáltalán ezen gondolkozni, amikor a távirat egy S.O.S., egy drámai kiáltás? Odahaza nem tudják ebben a pillanatban, nem szakértõk, hogy mi különbség egy rendes ülésszak és a rendkívüli között, ez a távirat igényli azt, hogy azonnal a napirendre tûzzék a rendkívüli ülésen.
Hosszú vita alakult ki, nem az õ véleményét mondotta, hanem csupán annyit, hogy lényegében akkor nem fogják a rendkívüli ülésszakra tûzni. Letettem a kagylót, és azt mondtam, hogy az Egyesült Nemzetekben sajnos, akta lett ebbõl a csodálatos eseménybõl.
2-án összehívták a Biztonsági Tanácsot, Konduktorov Péter úr már nem volt ott, egy Szabó János nevû egyént bíztak meg, nem tudom ma se, hogy milyen alapon, aki cigarettával a szájában, zsebre tett kézzel nem keltett diplomata-benyomást, Szoboljev mellett volt állandóan.
Megint eltelt a november 2-a azzal, hogy ez a Szabó János jogosan képviseli-e a magyar kormányt, vagy nem. Így telt el péntek délután 6 és 10 óra között, Szoboljev ígéretet tett, hogy Budapestrõl a csapatokat kivonják, és valami tárgyalás elindul.
A napirendet befejezvén, el akarták bizonytalan idõre halasztani az ülést, amikor egy kitünõ magyarbarát, Portuondo úr, kubai követ, ismétlem, nem Castronak a követe, azt mondta, hogy november 3-án ismét jöjjenek össze. Összejöttek, ugyancsak ebben a beosztásban, de akkor már szorosabban követelték Szabó Jánostól, hogy mondja meg, mi van Magyarországon.
Szombat délután volt, körülbelül megint hosszan folyt a vita, eljárásjogi kérdések, s a következõ mondatot mondotta: Magyarország és a Szovjetunió között a megegyezésre elindultak tárgyalások, és Magyarország területére több szovjet katona nem lép be. Megnyugodtak a delegátusok, valóban elindult egy tárgyalás, katona nem lép be, és szombaton délután nyugodtan távoztak.
Ha van a politikában és bárhol féligazság, ami mindig rosszabb, mint a hazugság, ez a mondata Szabó János úgynevezett fõdelegátusnak, mert valóban elindult a tárgyalás, de le is tartóztatták a magyarokat, késõbb kivégezték, és valóban nem lépett be több szovjet katona, mert már bent voltak. A delegátusok nyugodtan távoztak azzal, hogy talán béke lehet és megegyezés.
November 4-e után már nem foglalkozom ezzel a kérdéssel, mert november 4-én egy más kormány jött. Hozzá kell tennem, hogy illegális kormány, mert Nagy Imre soha nem mondott le a miniszterelnökségérõl, nem is foszthatták meg, így az a kormány, ami akkor megalakult, illegális volt.
November 4-e után a közgyûlés igyekezett határozatokat hozni, de sajnos, ez már valóban késõ volt.
Megkérdezhetik: vajon mit kellett volna tenni, és mit lehetett volna tenni az Egyesült Nemzetek közgyûlésének?
(13.40)
Egyéni meggyõzõdésem - vitatható természetesen -, hogy ha olyan delegátusa van Magyarországnak október 24-e és november 4 -e között, de inkább 29-30-31- én, aki képviselte volna a magyar népet és a magyar nemzetet, meg tudta volna mozgatni a közgyûlést, amely meggyõzõdésem szerint egyetlenegy ügyben sem volt olyan egységes, mint a magyar forradalom és szabadságharc mellett. A Szovjetunió soha, egyetlenegy esetben sem kapott több támogatást a szavazatoknál, mint kizárólag az úgynevezett csatlós államokat, egyetlenegy állam nem állt mellé, legföljebb tartózkodott. Azt a lelkesedést, ami a közgyûlés tagjaiban volt, meg kellett volna mozgatni, hogy az Egyesült Nemzetek politikailag végre lépjen. Egy fecske nem csinál tavaszt, de egy ember tud valamit létrehozni.
Szomorú és az Egyesült Nemzetek történetében egyedülálló eset, hogy október 23 -e és november 4-e között nem állt fel - mert nem állhatott fel - olyan fõdelegátus, aki a magyar népet képviselte volna, nem hangzott el egyetlenegy mondat sem, egyetlenegy sor sem arról, hogy mi történik odahaza, ezt Szoboljev fõdelegátus ügyesen meggátolta. Én igyekeztem a Külügyminisztériumnál kinyomozni, mi volt ennek az oka. Nem Nagy Imrét okolom, távol áll tõlem, hiszen õ egy politikai földrengés tetején állt, hanem mi volt a külügyben az a bénaság, hogy nem tudtak kiküldeni egy embert - ráadásul Kéthly Anna már Bécsben volt akkor, aki angolul is jól tudott -, aki valóban meg tudta volna mozgatni azt a hatalmas erõt és értékesíteni, ami az Egyesült Nemzetek tagjaiban megnyilvánult. Nem volt! Lényegében ez az egyik oka annak, hogy nem tudták megmozgatni.
Mivel lehetett volna megmozgatni? Hammarskjöldöt, az akkori fõtitkárt sokan okolják hanyagságáért, hibájáért; én nem okolom. Egy magával gyötrõdõ ember volt, aki tragikusan meghalt egy repülõszerencsétlenségben 1961-ben. Halála után a fiókjában találtak 70-80 oldalnyi feljegyzést; megjegyzések, amik lényegében "beszélgetéseim Istennel". Megjelenése után nagyon lapozgattam az 1956. október 23-i sorokat. Nem mondom, hogy találtam pontosan idevonatkozó részeket, de annyit igen, hogy egy igazságot keres, és valamik meggátolják õt abban, hogy végre tudja hajtani azt, amit akar. Nem rajta múlott.
De készen volt egy bizottság. A kitûnõ, magyarbarát dán Andersen, az indiai Lall és az uruguayi Fabregat voltak a tagjai. Ez kész volt. Most talán romantikusan hangzik, de el kell mondanom, hogy az uruguayi fõmegbízott, Fabregat úr, amikor találkoztam vele az Egyesült Nemzetek termében, folyosóin - október 31-e, november 1-je lehetett -, lelkesen jött és azt mondta: kedves Mister Varga, ha nekem szereznek egy fehér repülõgépet, higgye el nekem, én bemegyek mint az Egyesült Nemzetek megbízottja. Ha lelõnek az oroszok, lelõnek, ezért a népért érdemes meghalni. Ez romantikusan hangzik, de jellemzi a lelkesedést, azt, hogy ilyen volt a magyar ügy iránt az emberek lelkesedése.
Nem Hammarskjöld a hibás, de meggyõzõdésem, ha lehetséges lett volna ezt a három embert kiküldeni ad hoc vagy vizsgáló bizottságként Budapestre - ismétlem, készen voltak, Fabregat úrral és Lall úrral is beszéltem, a dán Andersen úrral nem -, õk az Egyesült Nemzetek hivatalos megbízottai lettek volna, és akkor - ismétlem, meggyõzõdéssel mondom - november 4-én nem avatkozott volna be a Szovjetunió. Lehet, hogy késõbb igen, lehet, hogy ezeket kiiktatta volna, lehet, hogy távozásra kényszeríti õket; de a Szovjetunió nagyon megtanulta a koreai háborúban, hogy az Egyesült Nemzetek megbízottait nem lehet megtámadni. És nem is támadták volna meg. Sajnos, nem utaztak el, mert nem utazhattak el, és ezzel természetesen a magyar ügy az Egyesült Nemzetekben részben lezárult.
Tegnap elhangzott az elnökségbõl, az egyik elnök asszony megjegyzése az Egyesült Nemzetek 50 éves évfordulója kapcsán, ami valóban helyes, mert csodálatos munkát végzett az intézmény a fél évszázad alatt - és végez ma is - az emberi jogok gyakorlása, az önrendelkezési jog terén. Hiszen 1945-ben 45 tagja volt, most 185 tagja van. Ezek legtöbbje törzsekbõl, népekbõl, nemzetekbõl lett független állam. Óriási munka a szuverenitásuk biztosítása, a gyermekek megsegítése, a szociális biztonság és az emberi jogok gyakorlásának az elõsegítése. De nem értek egyet azzal, hogy megköszönik azt, amit a forradalomért tett. Mert semmit nem tett! Politikailag semmit. Rendkívül súlyos mulasztás terheli ezt a testületet, amely elmulasztotta céljának megvalósítását, azt a célt, amelynek lényege a béke és az országok függetlenségének a megõrzése. Magyarországgal szemben éppen ezt a kettõt nem teljesítette.
Igen, késõbb volt bûnbánat, sok mindent jóvá akartak tenni. Közremûködtek abban, hogy U Thant akkori fõtitkár Budapestre jött és amnesztia lett. Helyes. Közremûködtek abban, hogy kivizsgálták a magyar forradalomnak minden részletét, és 1957-ben megalakult a Külön Bizottság a Magyar Ügyben, az úgynevezett Ötös Bizottság, amit a magyar történelem egyik legszebb fejezetéül lehet odatenni, amely pontosan és részletesen elmondja, hogy mi történt, és lényegében az is benne van, hogy mit hibázott az Egyesült Nemzetek. Ajánlom mindenkinek, hogy az Ötös Bizottság jelentését olvassa el azért, mert tárgyilagosságához nem fér kétség, és a magyar nép csodálatos fellendülése, ha szabadna mondani, felkelése és lelkesedése valóban ott van a lapokon.
Ennél a kérdésnél azonban két nevet meg kell említenem, ezt kötelességemnek tartom. Egy Jordan nevû angol urat, aki a fõtitkára volt ennek a különbizottságnak, és Bang Jensen urat, a dán diplomatát, aki áldozata lett a magyar ügynek. Máig is vitás, hogy öngyilkos lett-e vagy agyonlõtték-e, de ismervén õt, véleményem szerint öngyilkos lett, mert erkölcsi válságba került, azért, hogy megõrizze az Ötös Bizottság által kihallgatott 110 tanú nevét, mert erre vállalt kötelességet. Kötelezték - fõleg szovjet nyomásra -, hogy adja ki; nem adta ki. Emiatt kegyetlen harc, fegyelmi eljárás indult ellene. Láttam, hogy összeomlott, és még az sem segített, hogy 1958 januárjában egy este felhívott és azt mondta: kedves Varga László, megoldottuk a helyzetet, a névjegyzéket nem adom ki, magamnak se õrzöm meg, és az Egyesült Nemzetek épületében elégettük. Elégette - de önmagát is! Ezt szükségesnek tartottam megjegyezni, mert lényegében a magyar ügy áldozata volt ez a kitûnõ dán diplomata.
Moszkva. A forradalom alatt, kezdetén a Kreml ablakai megremegtek. Ez volt az elsõ eset, hogy a Kreml 1956. október 30-án kiadott egy olyan nyilatkozatot, amilyet se elõtte, se utána, beismerve a hibákat, amiket a rendszer Magyarországon is elkövetett; elismerve azt, hogy az országok szuverenitása szükséges, és az egyenlõség alapján tárgyalni kell, és nem utolsósorban tárgyalni kell csapataik kivonásáról. Ez azért született meg, mert valójában õk sem tudták, hogy mi fog történni, hogy átmegy-e a magyar forradalom tüze a többi országra. Valóban egy nagy káosz volt a Kremlben. Ezért indult el Hruscsov elsõ szovjet vezetõként - se elõtte, se utána nem volt ilyen - egy zarándokútra, Bukarestbe, Szófiába, Varsóba és végül november 2-án Brionba Titóhoz, hogy megtudja, mi a helyzet. Tito, aki eleinte a magyar ügy mellett állt, késõbb átállt, talán saját pozícióit is féltve, és - sajnos - a november 2-ai találkozás már azzal végzõdött, hogy a beavatkozás megtörténik.
Egyéni véleményem, de az az érzésem, hogy Hruscsov nem hitt abban, hogy itt nem történik valami komolyabb dolog, és nem hitt abban, hogy az Egyesült Nemzetek esetleg nem akciózik, nem katonailag, de politikailag erõsebben, és ebben kért biztosítást a különbözõ országoktól, amit meg is kapott; de aggályai sajnálatosan nem váltak valóra, mert az Egyesült Nemzetek tétlen maradt.
Washington. A magyar forradalom nem 1956. november 4-én bukott el, hanem sajnálatosan 1956. október 26-án a washingtoni Fehér Házban, a Nemzeti Biztonsági Tanács ülésén, ahol Eisenhower elnök, a népszerû katona és népszerû elnök - ma már olvasható jegyzõkönyvek tanúsága szerint - a következõket mondotta ezen az ülésen.
(13.50)
1956. október 26-át írunk. Igen, veszélyes dolgok vannak Közép-Kelet- Európában, Magyarországon. Hruscsov nehéz helyzetben van, szélsõségekre is elragadtathatja magát, világháború is lehet. Ez lett a veszte a magyar forradalomnak, hiszen világháborúra senki se gondolt; senki se gondolt arra, hogy az amerikaiak katonailag beavatkoznak, de arra igen, hogy nagyobb segítséget kapjanak.
Másnap, október 27-én az akkori amerikai külügyminiszter, Foster Dulles úr Dallasban elõadást tartott, és a következõket mondotta: az Egyesült Államok nincs katonai szövetségben Magyarországgal. Ezt mindenki tudta. Azért mondotta, sajnos, hogy zöld fényt adjon egy beavatkozásnak. Megvan a távirat, amiben értesítette, sõt utasította az akkori amerikai követet Moszkvában, Bohlen urat, hogy ezt a beszédét mutassa meg Hruscsovnak és Bulganyinnak. Mintha nem tudták volna!
Kétségtelen, hogy ez a magatartás, amely nem mutatkozott az Egyesült Nemzetek fõdelegátusánál, Cabot Lodge úrnál, aki valóban lelkes, odaadó harcosa volt a magyar ügynek. Egyszer azt a megjegyzést is tette - nem énelõttem, másoknál -, hogy nem tudja megvalósítani azt, amit akar, mert a külügyminisztérium leállítja. De a külügyminisztériumban, kétségtelen, a magyar forradalmat november 26-án leírták. Leírták a külügyminiszter beszédjével is, és sajnálatosan feladták azt a politikát, ami 1953 áprilisában, Sztálin halála után elindult, az úgynevezett Kelet-Európa felszabadítási politikája; Magyarország felszabadult, de az ahhoz szükséges politikai támogatást nem kaptuk meg.
Ez annál is fájdalmasabb, mert lényegében Magyarország nem azt akarta, és semmi szándéka se volt a forradalmat - hazai helyzetrõl nem nyilatkozom, azért, mert mindenki ismeri a részleteit - és senki nem akart mást, mint szuverenitást és szabadságot, azt, ami az amerikai felszabadítási politikába is beleillett; de sajnos a segítség elmaradt.
Összegezve: úgy érzem, hogy amennyiben - és ezen van a hangsúlya a felszólalásomnak - nemzethû magyar delegátus lett volna az Egyesült Nemzeteknél, talán másképp alakult volna a helyzet. Meggyõzõdésem szerint, igen. Ezt nemcsak én osztom, nemcsak az egyéni véleményem, hanem a legnagyobb amerikai orosz-szakértõ, volt moszkvai követ, George Kennan úr, jó évekkel a forradalom után azt írta: a nagy hiba az volt, hogy az Egyesült Államok elnöke és Hruscsov nem ültek le tárgyalni. Nem jutottak el odáig, hogy megbeszéljék, mi a lehetõsége annak, ha Magyarország egy olyan Jugoszlávia és Finnország közötti helyzetet kaphatna. Mert szerintem, abban a politikai helyzetben ezt, egy ilyen kettõ közötti, egyik országhoz, egyik tömbhöz se tartozó helyzetet meg lehetett volna kapni.
A forradalom véget ért, nemzetközileg is. Igaz, hogy az Egyesült Nemzetek humánusan - mint mondottam - segíteni akart, és a magyar ügyet élve tartották 1962. december 20-ig; akkor a napirendrõl, az amnesztia következtében is, levették.
Volt egy jelenség még, amiben magam is közremûködtem, legalábbis beadványaimmal, hogy ne fogadják el a magyar delegáció mandátumát. Mert mint elõbb jeleztem, illegális kormány volt; Nagy Imre kormánya törvényes volt, nem mondatták le, ez minden törvényes feltétel nélkül alakult. Nem az én beadványom következményére természetesen, az Egyesült Nemzetekben is valami erkölcsi elégtételt kellett adni a magyar forradalomnak; így a magyar delegáció mandátumát 1956. november 4. és l962. december 20. között nem fogadták el. Vagyis ez azt jelenti, hogy megtûrtként ültek ott, jogaik megvoltak - szavazni, részt venni -, de mind nem egy elfogadott delegáció volt; ez egy erkölcsi elégtétele volt a forradalomnak, hogy lényegében, ha nem is tudtak abban eredményt elérni, ebben legalább, hogy a magyar delegáció teljes elismerését jogilag hat évig távol tartották.
Végezetül: úgy érzem, kint a világban a magyarság olyan megbecsülést kapott, visszakapta nemzeti megbecsülését. A két háború között annyi igaztalan rágalmat, annyi igaztalan vádat szórtak valóban ránk és a háború alatti szerencsétlen helyzetünk is; az ellenfeleink könnyen szórták ránk, hogy utolsó csatlósok és egyéb, anélkül, hogy a magyar nép akaratát és szándékát tudták volna, de '56 mindent lemosott. Olyan nemzeti megbecsülése volt, igen tisztelt Ház, a magyarságnak - és van is, és ezt csak nagyon leleményesen lehet eljátszani -, hogy a magyar nemzetnek, talán 1100 év alatt, ilyen elismerése valóban nem volt.
Bárhol külföldön megjelentünk, különbözõ delegációkban, elõtte - '56 elõtt - mindig csehek, szlovákok, románok, lengyelek voltak elõttünk; '56 után a magyarság és bármelyik magyar delegáció minden jelentõs külföldi megbeszélésen külön megtiszteltetésben részesült. De nemcsak hogy visszakaptuk a megbecsülésünket, hanem a Szovjetunió, véleményem szerint - ezt 1966-ban, Stockholmban mondtam el - megkapta azt a halálos döfését, amelyben 34 év után kimúlt. Nemcsak a nagy amerikai kommunista, Wright, vagy az olasz kommunista, Silone eldobták az igazolványukat és azt mondták, hogy nem tartozhatnak olyan országhoz és annak a rendszeréhez és nem vallhatják azt az eszmét, amely leigáz egy szabadságszeretõ kis népet. Megbomlottak a kommunista pártok, mert azok ideálisak voltak, hiszen sokan voltak; azok érezték, hogy nem a testvérrõl, nem a barátról, nem a szociális szándékú hatalomról, hanem egy durva, kegyetlen elnyomóról van szó, ami a világ elõtt most megmutatkozott igazi arcával. Óriási, mondhatnám történelmi eredmény, amit a magyar forradalom ezen a téren elért.
Idehaza pedig történelmünknek egyedülálló forradalma, amelynek nem volt vezére, nem volt Dózsa Györgye, Rákóczija, Kossuthja, Tokay-ja vagy Budai Nagy Antalja; csak eszméje volt: a kisember. Ez volt az elsõ forradalom Magyarországon, és ha szabad egy kis túlzással vagy túlzásnak hangzó megállapítással mondani: mindig ellene voltam minden címeknek, a báróknak, grófoknak éppenúgy, mint a párttitkároknak, az embert igyekeztem és igyekszem mindig nézni. És azt hiszem, a magyar forradalom ebben óriási volt; hogy az emberi értékek jöttek elõ, az áldozatok, a kisember. Senkit nem szavaztak meg, hogy menjen oda, senkit nem toltak oda.
Ki gondolhatta volna, ki volt a világon olyan ember, aki október 23-án délután - mikor fél háromkor megadta Piros László belügyminiszter az engedélyt -, azt hitte volna, hogy ebbõl valami lesz. Amikor a hatalmas Szovjetunió, a világ legnagyobb gyalogságával, nagyon erõs légi erejével és tengerészeti erejével, az itthoni rendõrséggel, titkos rendõrséggel, katonasággal pár ezer gyerek meg tudja váltani a világot. Ki gondolhatta volna, hogy forradalom lesz! A kisemberek csinálták. A tiszta lelkû, az önzetlen fiatalok, a csepeli munkások, a földmûvesek, akik hozták az élelmet; valami meggyulladt az emberekben, hogy valami tiszta, nemes dolog van. És ezért volt, hogy egyesült az ország ebben a gondolatban. Senki nem akart semmi más lenni, mint az, hogy részt vegyen, hogy áldozzon. És ez az, ami jelenleg - úgy érzem - hazánkban, az Országgyûlésben is valami hiányzik.
Hiányzik az, hogy az emberek nem érzik, hogy valaki önzetlenül, valaki a közérdekért áldozatot is tud hozni. Enélkül, úgy érzem, hazánkban nem fogjuk elérni azt az együttmûködést, amely mindazoknak a nehézségeknek a megoldására szükséges, hogy újból elérjük azt a fokot, hogy Magyarország valóban nemcsak Európának tagja, Európának szuverenitásában, függetlenségében és szabadságában teljes tagja legyen. De ahhoz szükséges, hogy minden vezetõ, beleértve az országgyûlési képviselõket, a közérdeket szolgálja, és elsõsorban áldozattal mutasson példát, ne pedig szavakkal. Köszönöm. (Taps minden oldalon.)