DR. SEPSEY TAMÁS (MDF): Tisztelt Elnök Asszony! Köszönöm a szót. Igen tisztelt Képviselõtársaim! Politikai üldözöttek kárpótlásáról szólni igen nehéz, de megtisztelõ feladat. Nehéz, mert kerülni kell minden félreérthetõ megfogalmazást, mivel az üldözöttek számára sokszor egészen mást jelent egy- egy szó, más értelmet nyer egy-egy hangsúly, mint azok számára, akik soha nem élték át a megaláztatások, a szenvedések, a kiszolgáltatottság perceit. Józanul és politikamentesen kellene vitatkoznunk e tárgyban, mert megtisztelõ az Országgyûlés számára, hogy hosszú évtizedek után végre nemcsak szavakban, hanem tettekben is tehet valamit a sokat szenvedettekért.
Korábbi felszólalásaimban is hangsúlyoztam, s ismét hitet teszek abbéli meggyõzõdésem mellett, hogy a kárpótlás ügyében felül kellene emelkednünk a pártpolitikai szempontokon. Egyes-egyedül a tiszta emberség kritériumait kellene zsinórmértékül alkalmaznunk, s mindannyiunkat az a szándék kellene hogy vezessen, hogyan és miként tudunk méltósággal segíteni az üldözötteken.
Ezért kénytelen vagyok reagálni két, a nagyobbik kormányzó párthoz tartozó képviselõtársamnak a múlt héten elhangzott felszólalásának némely részletére.
Gellért Kis Gábor úr, az emberi jogi bizottság elnöke elmondta, hogy a Magyar Szocialista Párt képviselõi a politikai üldözöttek kárpótlásáról szóló törvényjavaslat végszavazásánál - mely törvényjavaslat késõbb az 1992. évi XXXII. törvényszám alatt vonult be a magyar törvénytárba - egyet nem értésüket azzal fejezték ki, hogy tartózkodtak a szavazásnál.
Igen tisztelt Képviselõtársaim! Remélem, most senki sem fogja kétségbe vonni a szavazási lista hitelességét, de aszerint Daróczy Zoltán, Filló Pál, Géczi József, Gál Zoltán, Jakab Róbertné, Katona Béla, Kovács Jenõ, Körösfõi László, Lakos László, Nagy Attila, Nyers Rezsõ, Schiffer János, Suchman Tamás, Szili Sándor, Szûrös Mátyás, Tompa Sándor és Vastagh Pál képviselõk 1992. május 12-én ezen törvényjavaslat végszavazásakor igennel szavaztak. A Szocialista Párt többi képviselõje nem volt jelen. Egyetlenegy sem tartózkodott a szavazásnál. Képviselõtársam tévedett.
De tévedett akkor is, amikor kijelentette: idén kárpótlásra a magyar költségvetés 17 milliárd forintot fizet ki, s ez a költségvetés 0,8 százaléka. A koalíciós pártok képviselõi által megszavazott 1994. évi CIV. törvény az 1995. évi költségvetésrõl tartalmazza, hogy '95-ben a politikai üldözöttek kárpótlására ez az ország készpénzben 2,5 milliárd forintot fordít. A költségvetés kiadása a hiteltörlesztésekkel együtt valamivel több mint 2000 milliárd forint. Ebbõl következik - a számok politikamentes törvénye alapján - , hogy a költségvetés alig 1 ezrelékét fordítja az ország a politikai üldözöttek kárpótlására.
A harmadik olyan elem a szocialista honatya fölszólalásában, amely mellett nem lehet elmenni válasz nélkül, az a megállapítás, hogy ez a törvényjavaslat - mármint a kárpótlási törvény -, sok mással együtt, egy örökség különösen fájdalmas elemeként maradt erre a parlamentre, s erre a kormányra. Bár nem vagyok sem történész, sem olyan kiváló szónok, mint képviselõtársam, dr. Szabad György úr - aki a múlt heti felszólalásában tudósi pontossággal és tájékozottsággal szólt a kérdéshez, akinek figyelemreméltó javaslatát a nemzetközi tárgyalások felújítása tekintetében meg kellene fontolnia a kormánynak -, mégis engedjenek meg nekem, botcsinálta történésznek, egy rövid történelmi visszatekintést arról - és utána önökre bízom a kérdésnek az eldöntését -, kinek volt ez a kárpótlás az öröksége, s mennyire nevezhetõ fájdalmasnak ez a hagyaték.
1989: a kommunista diktatúra végnapjait éli. Az 1989. évi XXXVI. törvény az 1956-os népfelkeléssel összefüggésben történt elítélések orvoslásáról szól. E törvény 4. szakaszában az Országgyûlés felhívta a Minisztertanácsot, hogy az érintett személyek munkaviszonyának és társadalombiztosítási helyzetének rendezésérõl megfelelõen gondoskodjék.
(16.50)
Az Országgyûlés - ez még nem az elsõ szabadon választott, hanem az azt megelõzõ Országgyûlés volt ,- 1989. november elsején elfogadja a 19/1989. évi november elsejei országgyûlési határozatot, mely kötelezi a Minisztertanácsot, hogy az 1945-1962. közötti elítélések következményeinek orvoslásával együtt terjessze az Országgyûlés elé az ebben az idõszakban elítéltek, internáltak és kitelepítettek kártalanításáról szóló törvényjavaslatot.
1990. március 13-án kihirdetik az 1990. évi XXVI. törvényt, az úgynevezett második semmisségi törvényt. Ezen törvény, melyet még - hangsúlyozom - a régi Országgyûlés alkotott, a 6. § (2) bekezdésében kimondja, hogy az elítéltek kárpótlásáról külön törvény fog majd rendelkezni.
1990. március 28-án van az utolsó nem szabadon választott Országgyûlés utolsó munkanapja, utolsó ülése. Négy országgyûlési határozatot fogad el ez az Országgyûlés.
A 34/1990. számú országgyûlési határozat felszólítja a Minisztertanácsot, hogy terjesszen törvényjavaslatot az Országgyûlés elé az 1938-1945. év között faji, vallási vagy politikai okból üldözöttek kártalanítására.
A 35/1990. számú országgyûlési határozat, melyben a kitelepített németek, a 36/1990. számú országgyûlési határozat, melyben a Szovjetunióba hurcoltak kártalanításáról szóló törvényjavaslat beterjesztésére hívja fel az Országgyûlés a kormányt, ugyanezen a napon születik meg. Záró aktusként az Országgyûlés elfogadja a 37/1990. számú országgyûlési határozatot, melybõl szeretnék idézni.
A határozat 1. pontja azt mondja ki: "A kárpótlásnak az a célja, hogy az ember élete, személyes szabadsága ellen irányuló jogtalanságok miatt keletkezett sérelmeket lehetõség szerint a társadalom igazságérzetének megfelelõen orvosolja." A 2. pont: "Az Országgyûlés sajnálatát fejezi ki, hogy a megbizatásának lejárta miatt már nem tudja a kárpótlásra irányuló munkát befejezni, ajánlja azonban a megválasztandó új Országgyûlésnek, hogy a jogállamiság eszméjétõl vezérelve szolgáltasson elégtételt a törvénysértõen elítélteknek, a volt internáltaknak, ideértve a recski kényszermunkatáborban fogva tartottakat is, a kitelepítetteknek, a hadifoglyoknak és azoknak a fõleg német anyanyelvû vagy családi nevû polgári személyeknek, akiket munkavégzés céljából a Szovjetunióba elhurcoltak vagy akiket szovjet bíróság ítélt el."
Tisztelt Képviselõtársaim! Az elsõ szabadon választott kormány átvett tehát egy örökséget, de ezt soha nem nevezte fájdalmasnak azért, mert a munkát el kellett végeznie és az akkori kormány elveivel összeférhetetlennek tartotta volna a politikai üldözöttek kárpótlását, hanem azért volt fájdalmas és nyugodtan mondhatom: elborzasztó az örökség, mivel öt évtized két diktatúrájának sok százezer áldozata számára kellett utólagos jóvátételt adni olyan sérelmekért, melyek jóvátehetetlenek.
A politikai üldözöttek kárpótlásáról szóló törvényt beterjesztõ igazságügy- miniszter, Balsai István expozéjában minderre kitért. Nekem itt és most nem szükséges részletesen megismételnem az akkor elmondottakat, de összefoglalásul meg kell állapítani: a részleges anyagi kárpótlás soha nem jelentette azt, hogy az összes üldözött szenvedése elõtt a kormány, az Országgyûlés, a tisztességes ember ne hajtott volna fejet, ne ismerné el azokat a rettenetes szenvedéseket, borzalmakat és nélkülözéseket, melyeket az ártatlanok és családjaik átéltek, elszenvedtek. Azonban oly nagy számú törvénysértést követtek el 1939-tõl kezdve magyar állampolgárok ellen, hogy az utókor számára az anyagi jóvátétel lehetõsége igen csekélynek bizonyult. Ezért kellett a korábbi Országgyûlésnek felvállalnia azt a történelmi feladat végrehajtásaként jelentkezõ igen súlyos terhet, hogy lesznek olyanok, akik, bár sérelmet szenvedtek, mégsem kapnak kárpótlást. Lesznek olyanok, akik részesülnek a kárpótlásból, de számukra mégis csalódást fog jelenteni ez a jogintézmény. Tudta akkoriban a kormány azt is, hogy lesznek olyan szirén hangok, melyek az elégedetlenség hangulatát fogják kelteni nemcsak a kárpótlásra jogosultak körén belül, hanem az õsi római elv, az "Oszdd meg és uralkodj!" alapján szembe fogják állítani a magyar társadalomban azokat, akik kapják a kárpótlást és azokat, akik, úgymond, ezt megfizetik.
Ezen szirén hangok körébe tartozik, legalábbis én úgy érzem, Hegyi Gyula képviselõtársam múltkori felszólalása, aki szerint nem az állam, nem a kormány fizeti a kárpótlást, hanem az adófizetõ fiatalabb nemzedék. Megjegyzem, képviselõtársam olyannyira fontosnak tartotta, hogy az ország tudomást szerezzen errõl a felszólalásáról, hogy megrótta a Magyar Hírlapot, amiért munkatársa az Országgyûlési tudósítások körében nem emelte ki ezen felszólalás lényegét.
Látszólag ezzel a közhelyszerû igazsággal, hogy nem az állam, hanem a társadalom fizet, nincs mit kezdeni. Legfeljebb utalni lehet rá, hogy a rendszerváltozás elõnyeit, a szabadság, a demokrácia által nyújtott jobb életet a fiatalok fogják élvezni, de az idõsebb nemzedék szenvedett meg ezért, apáink, nagyapáink nemzedékének százezrei haltak meg a világháborúk frontjain, a koncentrációs táborokban, küzdöttek a fasiszta és a kommunista elnyomás ellen. Példálózhatunk azzal is, hogy ebben a században az átlagos magyar család két, de inkább három ízben fogott hozzá egzisztenciájának felépítéséhez. De fel lehetne tenni a kérdést Hegyi képviselõtársamnak, ugyan ki gazdagodott az elpusztítottak vagyonából, ki ült bele az elhurcoltak lakásaiba, kik vették a szocialista tulajdon örve alatt valójában magántulajdonukba az államosított gyárakat, üzemeket, kik tették tönkre a magyar szellemi életet, kik tették tönkre az erõszakos kollektivizálással a magyar mezõgazdaságot, kik tették tönkre az ipart, kik adósították el az országot, s utána meg kell kérdezni, hogy ezeknek az árát ki fizeti meg? A magyar társadalom. S jól mondta az emlékezetes Nagy Imre temetésen Orbán Viktor, hogy a hatodik koporsóban a magyar fiatalságot, a magyar fiatalság reményeit lehetett temetni, mert a fiatalság kilátásait nem a politikai üldözöttek kárpótlása teszi kilátástalanná, hanem az az erkölcsi és anyagi adósságteher, amelyet ez a két diktatúra örökül hagyott ránk.
A halottakat el kell temetni, a bûnösöket meg kell nevezni, az áldozatokat pedig meg kell követni és sérelmeiket a lehetõségekhez képest orvosolni kell.
Tisztelt Ház! Politikai üldözötteket ért sérelmek jóvátétele összetett, s rettenetesen bonyolult feladatot jelentett a jogalkotó számára. Mint számos jogintézmény esetében most is helytálló a megállapítás: Úttörõ munkát kellett végeznie a korábbi Országgyûlésnek, mivel jogirodalmi és jogtörténeti elõzmények nélkül kellett megoldania a politikai okból életüktõl és szabadságuktól megfosztottak utólagos kárpótlását. A feladat nagyságát hadd érzékeltesse az a szám, hogy körülbelül félmillió igénnyel számolt a jogalkotó. Bizonyos nagyon kisszámú kivételtõl eltekintve, a kárpótlás kizárólag az állam szuverén elhatározásán múlott, így a törvényhozó szabadsága a részletekben való megkülönböztetésre igen nagy volt.
(17.00)
Mivel a jogalkotó nem eleve jogosultakat különböztetett meg, a megkülönböztetés korlátja a pozitív diszkrimináció elvi határaként fogalmazódott meg. Az egyenlõ méltóságú személyként való kezelés feltétlen betartása a zsinórmérték a szabályozás során; vagyis az az elv, hogy a jognak mindenkit egyenlõként kell kezelnie, azaz az emberi méltóság alapjogán nem eshet csorba. Azonos tisztelettel és körültekintéssel, az egyéni szempontok azonos mértékû figyelembevételével kell a jogosultságot és a kedvezmények elosztásának szempontjait meghatározni, illetve az alkotmányban megfogalmazott alapjogok betartása a másik követendõ szempont. Az emberi méltósághoz való jog akkor sérül, akkor nem kezeli a jogalkotó az érintetteket egyenlõ méltóságú személyként és nem értékeli valamennyi érintett szempontjait hasonló figyelemmel és méltósággal, ha a nem eleve jogosultak megkülönböztetése önkényes, ha a nem egyenlõ kezelésnek nincs ésszerû indoka.
Ezeket az alkotmányossági elveket azért hangsúlyoztam, mivel ezek megsértése miatt került ismét a törvényhozás elé a politikai üldözöttek kárpótlásáról szóló törvény. Ezek az alkotmányossági elvek nem tartalmaznak olyan elemeket, melyek - miként, mondjuk, a mennyiségtanban a kilogramm - mérhetõek lennének. Ezek értékkategóriák, olyan fogalmak, amelyek mérlegelés tárgyát képezik, hiszen nagymértékben az alkalmazó egyéniségétõl, szubjektumától függ, hogy mit tart ésszerû megkülönböztetésnek vagy hol húzza meg az "önkényes", az "indokolatlan" fogalom tartalmi határait.
A fentiek alapján ésszerûtlen számon kérni a korábbi jogalkotótól a kellõ elõrelátás hiányát. Most már a koalíciós pártok is tapasztalták, hogy az Alkotmánybíróság dönti el mérlegelési jogkörében, hogy a törvényhozói megoldások közül melyek felelnek meg az alkotmányosság kritériumainak. A Horn- Kuncze-kormány bizonyítványa azért rosszabb, mert olyan területen követnek el alkotmánysértéseket, ahol már több alkotmánybírósági döntés jelzi az alkotmányosság határait, tehát immár rögzített és kimondott szabályokat sértenek meg.
Törvényhozóként az Alkotmánybíróság döntését tiszteletben tartom, de némi jogi szaktudás birtokában rá kívánnék mutatni az 1/1995. évi alkotmánybírósági határozat ellentmondásaira.
Eljárásjogilag meg kívánom jegyezni, hogy elvárható lenne az Alkotmánybíróságtól, hogy - amennyiben jelentõs társadalmi kihatású döntést hoz és ennek során törvény alkotmányellenességét állapítja meg -, hallgassa meg a jogalkotót, hallgassa meg a kormány képviselõjét, így esetenként elkerülhetõek lennének bizonyos félreértések. Szerény megítélésem szerint a jogalkotó szándékának alapos és részletes ismerete nélkül aggályos döntést hozni egy olyan jogszabály alkotmányosságának kérdésében, fõleg olyan jogszabály esetében, amely százezreket érint, és az anyagi kihatása sem csekély. A szóbeli érvelés során mód és lehetõség nyílik egy-egy jogszabály megalkotásának indokait mélyebben, részletesebben az Alkotmánybíróság elé tárni, mint azt írásban meg lehetne tenni.
Ez a törvény - az 1992. évi XXXII. törvény - 1992. július 2-án lépett hatályba. Az Alkotmánybíróság 1995. február 8-án hozott döntést. Ezen idõ alatt, azt hiszem, mód és lehetõség nyílt volna a szóbeli meghallgatásra.
Melyek azok az érvek, amelyekre hivatkozhatnék, hogy nem minden tekintetben megfontolt a döntés? Szakmailag - hozzá kell tennem.
Elõször vizsgáljuk a bünetetõeljáráson kívül, magyar hatóság önkénye következtében meghaltak hozzátartozóinak kárpótlását. Az Alkotmánybíróság alkotmányosnak találta, hogy a jogalkotó a magyar igazságszolgáltatás diszfunkcionális mûködése következtében életüket vesztett személyek hozzátartozóit egymillió forintos kárpótlásban részesítette. Az Alkotmánybíróság alkotmányosnak fogadta el azt a csoportképzõ ismérvet, hogy ezen személyek tekintetében egységes az az elv, hogy azért tartoznak ebbe a csoportba, mert velük szemben a magyar igazságszolgáltatás mûködése diszfunkcionális volt. És rámutatott az Alkotmánybíróság arra is, hogy ezen csoport részére egyébként a jogállami alkotmány rendelkezése miatt is járna - természetesen azt nem kárpótlásnak hívnánk, hanem kártalanításnak - kártalanítás. Viszont a harmadik kárpótlási törvény 20. §-ának (2) és (3) bekezdését értelmezve megállapította, hogy az Országgyûlés mulasztásos alkotmánysértést követett el, amikor határidõre nem alkotott meg egy újabb törvényt; másrészt kimondta, hogy nem lehet csoportképzõ ismérv a kárpótlás tekintetében az állam büntetõjogi igénye érvényesítésének elmulasztása. Ugyanis a 20. § (2) és (3) bekezdése újabb törvény meghozatalát helyezte kilátásba, hogy bizonyos személyek, akik polgári jogi igényüket azért nem tudták érvényesíteni, mert az állam elmulasztotta a büntetõjogi igényét érvényesíteni, a nemzeti gondozási díjon felül többletkárpótlásra lesznek jogosultak.
Az Alkotmánybíróság azon döntésével, hogy ez nem megfelelõ csoportképzõ ismérv, egyet kell érteni. Azonban tudnia kellett volna az Alkotmánybíróságnak, hogy a jogalkotó szándéka szerint a 20. § (2) bekezdésében rögzített többletkárpótlás kiket illetett volna. Mert ez a kérdésnek, és azt követõen, tisztelt képviselõtársaim, a beterjesztett javaslat néhány megoldásának alapgondolata!
A kormány - az akkori kormány - eredeti szándéka szerint élet elvesztése miatt csak a kivégzettek hozzátartozói kaphattak volna kárpótlást. Azonban akkoriban elég nagy nyilvánosságot kapott, hogy az ötvenes években a sortüzek következtében igen sokan nagyon súlyos, maradandó sérülést szenvedtek, több százan pedig meghaltak. Az õ érdekükben került megfogalmazásra ebben a törvényben, hogy õk, a sortüzek áldozatai, akiknek azért nem volt módjuk polgári jogigényt érvényesíteni a magyar állammal szemben, mert éppen a magyar állam mulasztotta el a felelõsökkel szemben a büntetõigény érvényesítését, kapjanak egy meghatározott jogcímen többletkárpótlást. Ezt követõen azonban egyrészt megindultak a büntetõeljárások, és kiderült, hogy van jogi alapja a büntetõeljárásoknak, amibõl következik, hogy a polgári jogigény érvényesítésének lehetõsége is meg fog nyílni. Másrészt az Országgyûlés megalkotta a nemzeti gondozási díjról szóló törvényt, amely átfogó kategóriaként a hatósági önkény - magyar vagy idegen állam hatósági önkénye - vagy egyes személyek politikai indíttatású önkénye következtében életüket vesztettek hozzátartozóit részesítette nemzeti gondozási díjban; valamint megalkotta a hadigondozási ellátásokról szóló törvényt, amely hasonlóképpen az élet elvesztése miatt újólagos jogcímen hadigondozási ellátást nyújt az érintettek meghatározott körének - így az új törvény megalkotása idõszerûtlenné vált. Tudniillik azokat a sérelmeket, amelyeket orvosolni kellett, a kárpótlási törvény, a nemzeti gondozási díjról szóló törvény és a hadigondozási díjról szóló törvény részlegesen orvosolta. De hangsúlyoznám: az Alkotmánybíróság is rögzítette, hogy a kárpótlásra senkinek alanyi jogi igénye nincs.
(17.10)
A kárpótlás ex gratia, annak összefoglalható jogalapja a méltányosság. És nem alkotmányossági kérdés, hogy bizonyos sérelmek miatt milyen jóvátételt ad a jogalkotó. Az Alkotmánybíróság nem kifogásolta, és azt hiszem, soha nem fogja kifogásolni, hogyha meghatározott csoportképzõ ismérvek alapján - amelyek alkotmányosak -, az egyik csoport kárpótlása 1 millió forint egyösszegû, egy másik csoport, amelynek a képzési ismérvei - hangsúlyozom - alkotmányosak, nem egyösszegû kárpótlásra tart igényt, hanem a jogalkotó szuverén akaratától függõen életük végéig tartó járadékra.
Hiba - ezt el kell ismerni -, hogy nem lett végigvezetve a törvények által rendezett jogviszonyok következtében az, hogy ez a 20. § (2) és (3) bekezdése hatályon kívül kerüljön. De véleményem szerint az Alkotmánybíróság döntésébõl nem következik a törvényhozás számára, hogy az eredeti jogalkotói szándéktól eltérõen, azok számára, akik magyar hatóság önkénye következtében vesztették életüket, a nemzeti gondozási díjon felül, illetõleg a hadigondozási ellátáson felül további többlet kárpótlást állapítson meg.
Másrészt egyébként, ha már a kormány beterjesztette ezt a javaslatot, akkor alkotmányossági szempontból vitatható, hogy miért tesz megkülönböztetést a magyar hatóság önkénye vagy idegen hatóság önkénye, vagy egyes személyek politikai indíttatású önkénye következtében meghaltak kárpótlása tekintetében. E körben - s lehet, hogy furcsán hangzik - valóban megfontolandónak tartom a kárpótlás rendszerének egészét tekintve, hogy az alkotmányossági problémát a törvényhozás a 20. § (2) és (3) bekezdésének hatályon kívül helyezésével küszöbölje ki.
A javaslat az élet elvesztése miatt egyösszegû kárpótlást kíván adni a túlélõ házastársnak, amennyiben a sérelmet szenvedett a szovjet kényszermunka vagy deportálás során hunyt el. Ez a jóvátétel, tisztelt képviselõtársaim, jelenleg vagy a nemzeti gondozási díjról szóló törvény alapján vagy a hadigondozási ellátásról szóló törvény alapján rendezett. Kapnak ellátást: nem kárpótlást, nemzeti gondozási díjat vagy hadiözvegyi járadékot, de a sérelem azonossága miatt, véleményem szerint, megfontolandó egy újabb kárpótlási jogcím kodifikálása. A hivatkozott alkotmánybírósági döntésbõl - hangsúlyozom - nem következik a kormány által javasolt megoldás. Azonban, ha az Országgyûlés úgy dönt, hogy mégis, saját szuverén akaratából, a jogosulti kört méltányossági ex gratia alapjon kiterjeszti, és többlet kárpótlást állapít meg az özvegyeknek, mármint a deportáltak és a kényszermunka során meghaltak özvegyeinek, kérem, hogy mérlegelje az alábbiakat:
Magyarországon 1945-öt követõen is volt hatályos jogi szabályozás arra, hogy az élet elvesztése miatt ez a jogosulti kör az államtól járadékban részesüljön, egyéb feltételek - házasság fennállása, életkor - alapján. Azok számára, akiktõl ezt az ellátást politikai okból a negyvenes években megvonták, az Országgyûlés a hadigondozási ellátásról szóló törvényben egyösszegû átalány kártérítést állapított meg visszamenõlegesen azért, hogy azokat, akiktõl az ellátást megvonták politikai okból, ne érje sérelem. Ezt a kérdést a korábbi Országgyûlés rendezte - nem biztos, hogy az érintettek megelégedésére. Még egyszer hangsúlyozom, az összegszerûségek soha nem alkotmányossági kérdések, az elvekrõl van mindig szó.
Az élet elvesztése miatt tehát járt korábbi jogszabály alapján is, jelenlegi jogszabály alapján is jóvátétel. Ha a kormány javaslatát elfogadja az Országgyûlés, akkor viszont igen súlyos diszkrimináció következne be a II. világháborúban hõsi halált haltak özvegyei tekintetében. A hadiözvegyek, akiknek a férje Magyarország katonájaként vesztette életét a II. világháborúban, hadiözvegyi járadékot kap, az élet elvesztése miatt viszont nem kapna semmit sem. Nem kapnának azok sem, akik az '56-os forradalomban polgári személyként áldozatok lettek. Ebbe a körbe nem vonhatók be; deportálás velük szemben föl sem merül, szovjet kényszermunka föl sem merül - de a házastársuk meghalt ártatlanul, nem hatósági önkény következtében. Mert hogy ki lõtt '56-ban, azt sok esetben a mai napig nem tudjuk.
Továbbmegyek még egy gondolattal. Ha ezt az Országgyûlés elfogadná, még inkább tágítaná azt az immár elfogadhatatlan megkülönböztetést, amely a nyugati hadifogság és a szovjet hadifogság között van. Tudniillik mi a különbség a nyugati hadifogságban munkát végzõ leventék, katonák halála és a szovjet kényszermunkát végzõ hadifoglyok halála között? A beterjesztett javaslat elfogadása esetén 300 ezer forinttal többre tartaná a szovjet hadifogságba esett katona halálát az Országgyûlés, mint a nyugati hadifogságba esett katonák halálát.
Továbbá tekintettel kellene lenni arra, hogy a II. világháborút követõen a Német Szövetségi Köztársaság - ahogy az alkotmánybírósági határozat is rögzíti -, két törvényt alkotott a faji és vallási okból sérelmet szenvedettek kártalanítására. Ezeknek a törvényeknek a személyi hatálya az akkori magyar állampolgárokra nem vonatkozott. Erre figyelemmel rendelkezett a nemzeti gondozási díjról szóló törvény, hogy arra - tekintettel az élet elvesztésének jogcímére - csak Magyarországon élõ magyar személy jogosult. Ezáltal kirekesztette értelemszerûen a nemzeti gondozási díjból mindazokat a külföldön élõ egykori magyar állampolgárokat, akik a német államtól egyébként jóvátételben részesültek. Erre utal az Alkotmánybíróság is, amikor határozatában kijelenti: "Az is a törvényhozó felelõsségi körébe tartozik, hogy a kárpótlási jogosultság új szempontjainak megállapítása során mennyiben veszi figyelembe a jogosultak javára a német állam által fizetett jóvátételi összegeket."
A törvényhozónak tehát ebben a kérdésben állást kell foglalnia. Ugyanis a korábbi törvényalkotási folyamatban egyértelmû volt, hogy a német állam a szabadságelvonás miatt nem fizetett kárpótlást, így ez a kérdés fel sem merült. Állást kell foglalni a tekintetben is, hogy a kormányzat és a fasiszta rendszerek áldozatainak képviselõi között jelenleg folyó tárgyalások az 1946. évi XXV. törvény tárgyában mennyiben vannak összefüggésben a jelen javaslatban foglaltakkal.
Ugyanezen módosítással függ össze a szabadságelvonás idõtartamának vélelme is. Amíg a kárpótlási törvény nem adott kárpótlást a szabadságelvonás során bekövetkezett életelvesztésért, hanem ezért egységes elvek alapján nemzeti gondozási díj járt, indokolt volt a szabadságelvonás idõtartamára egy átlagos mértéket meghatározni, amelyet akkor alkalmaztak, amikor az illetõ a szabadságelvonás idõtartama alatt elhunyt, s a vélelmezett idõtartam hosszabb volt, mint a ténylegesen szabadságelvonásban töltött idõ. Ez a törvényi megoldás lehetõvé tette olyan idõtartamra is a kárpótlás megállapítását, melyet valójában nem töltött szabadságelvonásban a sérelmet szenvedett, viszont méltányossági szempontok indokolták, hogy a halál bekövetkeztére tekintettel különleges szabályok érvényesüljenek. Ha azonban a szabadságelvonás alatt bekövetkezett haláleset önálló kárpótlási jogcím, melynek eredményeképpen az özvegy egyösszegû kárpótlásra jogosult, meggondolandó a vélelem további fenntartása, mivel a már hivatkozott többlet kárpótlást a külön nevesített egyösszegû kárpótlás megvalósítja, ezért a vélelem fenntartása más személyekhez, például a hõsi halált halt katonák özvegyeihez képest önkényes megkülönböztetésnek bizonyulhat.
(17.20)
Az alkotmány egyébként ezt a vélelmet hatályon kívül helyezte. Most vissza kell hozni egy megoldással, hiszen ha a kormány gondolatmenetét elfogadjuk, akkor kénytelen az Alkotmánybíróság által megsemmisített rendelkezést még egyszer törvénybe iktatni.
Ezek súlyos aggodalmak, és ezek mellett szinte eltörpülnek azok, amely az új 2/d. § (2) bekezdésében foglaltak végrehajtásával kapcsolatban merülnek fel. Hogy kell összeszámolni a kárpótlási jegyet forintban? A jegy kamattal növelt névértéke vagy az aktuális tõzsdei árfolyam az irányadó? Ha valaki hadiözvegyi ellátást kap, akkor miért nem kell összeszámolni a hadiözvegyi díjjal a kárpótlást? Ez a szabály miért csak a nemzeti gondozási díjat igénylõket sújtja? Miért a túlélõ házastárs fogalmát használja az elõterjesztõ, holott élet elvesztése esetén az özvegy a pontos kifejezés? Ezeket az aggályokat majd a részletes vita folyamán kifejtem.
Tisztelt Ház! Meg kell vizsgálnunk a múlt heti vitában oly nagy indulatokat kiváltó munkaszolgálat kérdését. Az 1992. évi XXXII. törvény csak a harcoló alakulatok kötelékében teljesített munkaszolgálatot ismerte el kárpótlási jogcímnek. Így nem kapott kárpótlást az, aki a hátországban vagy a Szovjetunióban az úgynevezett megszálló csapatok kötelékében teljesített munkaszolgálatot, illetve nem kaptak kárpótlást az úgynevezett Rákosi-féle munkaszolgálatosok sem, akik - hozzá kell tennem - nem kis számban voltak. Az Alkotmánybíróság kimondta, hogy ez a különbségtétel ésszerûtlen és önkényes. Ezért megállapította a törvény hatályos szövegét, mely szerint kárpótlás jár a munkaszolgálat után.
Hogy miért önkényes és ésszerûtlen a megkülönböztetés, erre az Alkotmánybíróság nem adott választ. Így most csak azt lehet tenni, hogy elmondjam önöknek, az akkori jogalkotó miért találta elfogadhatónak a megkülönböztetést. Az 1939. évi 2. törvénycikk a honvédelemrõl az általános honvédelmi hadkötelezettségnek négy fajtáját különböztette meg: leventekötelezettséget, hadkötelezettséget, a honvédelmi szolgáltatások kötelezettséget és a légvédelmi kötelezettséget. A honvédelmi szolgáltatás címén háború idején honvédelmi munkát vagy dologi természetû szolgáltatást lehetett követelni. A honvédelmi munkakötelezettség nemre való tekintet nélkül a 14-70 éves korosztályra vonatkozott, és az erre kötelezett személy képességeinek megfelelõen bármilyen testi vagy szellemi munkáját jelentette.
A hivatkozott törvénycikk 230. §-a vezette be az úgynevezett közérdekû munkaszolgálat fogalmát, mely szerint a katonai szolgálatra alkalmatlan, 21. évüket betöltött ifjak egy ízben három hónapot meg nem haladó idõtartamban munkatáborokban teljesítendõ közérdekû munkaszolgálatra kötelezhetõk. A fasiszta eszmék térhódítását követõen, 1942-ben az 1942. évi 14. törvénycikk módosítja a honvédelmi törvényt és a közérdekû munkaszolgálatot is a honvédelmi kötelezettség egyik formájaként szabályozza. Ezzel együtt a törvénycikk megtiltja, hogy zsidók fegyveres szolgálatot teljesítsenek, kimondja, hogy a zsidó hadkötelesek szolgálati kötelezettségüknek a honvédség kötelékében kisegítõ szolgálat teljesítésével tesznek eleget, mely vagy honvédelmi szolgáltatás, vagy közérdekû munkaszolgálat.
1992-ben a kormány álláspontja szerint a honvédelmi kötelezettség teljesítésének eltérõ szabályozása faji alapon kimeríti az elítélendõ és elmarasztalható diszkrimináció tényét, azonban az eltelt fél évszázadra, valamint a kárpótolandók nagy számára tekintettel önmagában nem alap a kárpótlásra. Ugyanezen érvek alapján a Rákosi-féle munkaszolgálat sem felelt meg a kormány által felállított mércének. Hozzáteszem, nyugdíjkiegészítés szempontjából a teljes idõtartam mindkét esetben a nyugdíjkiegészítés jogalapjául szolgál. Azonban valóban köztudomású volt, hogy a második világháború során a munkaszolgálatos alakulatok katonai alkalmazásakor súlyosan megsértették az alapvetõ emberi jogokat. Így a fegyvertelen és önmagukat megvédeni nem képes munkaszolgálatosokat harcoló alakulatokkal együtt vetették be tudatosan kiszolgáltatva õket a közvetlen és elháríthatatlan életveszélynek. Számtalan adat van arra, hogy munkaszolgálatos egységek harci alkalmazása során az alakulat állományának elvesztése volt a cél.
A korábbi kormány álláspontja az volt, hogy ez az a többlet tényállási elem, amely a munkaszolgálatosok általános körébõl csoportképzõ ismérvként megalapozza a kárpótlásra való jogosultságot. Egy történész bevonásával az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal felállította, hogy mely munkaszolgálatos egységek a második világháború során hol teljesítettek harcoló alakulatok kötelékében munkaszolgálatot, és ez alapján folyt a kérelmek elbírálása.
Törvénytisztelõ állampolgárként igen sajnálatosnak tartom, hogy a Legfelsõbb Bíróság egyik tanácsa kimondta: annak ellenére, hogy a kárpótlási törvény külön nevesítette a munkaszolgálatosok kárpótlási igényét, és csak a harcoló alakulatok kötelékében teljesítettek körében ismerte el a szabadságelvonást kárpótlási jogcímként, mivel a törvény másik helyén a zárt, táborszerû fogva tartás kárpótlási jogcímként került nevesítésre, így azok a munkaszolgálatosok, akik nem jogosultak kárpótlásra a harcoló munkaszolgálat címén, jogosultak kárpótlásra a zárt táborszerû fogva tartás alapján.
Azért sajnálatos ez a bírói okfejtés, mivel még a jogi egyetem kezdetén oktatják azt az alapfokú szabályt, hogy amennyiben a törvény speciális rendelkezést tartalmaz, az lerontja az általános szabályokat. Ez egy több száz éves jogelv, ennek alapján születnek meg a jogszabályok. Ha egy bíróság nyíltan a jogalkotó által meghozott törvénnyel ellentétesen ítél, akkor veszélybe kerül az alkotmányos jogbiztonság elve, ugyanis a bíróság a joghoz kötve van, még ha azzal nem is ért egyet. Az eredeti kárpótlási törvény speciális szabályokat tartalmazott a harcoló munkaszolgálatosokra azért, mert korlátozni akarta az általános szabályból eredõ jogosultság körét. Igen érdekes egyébként, hogy a Legfelsõbb Bíróság viszont azokban az ügyekben, ahol a Rákosi-féle munkaszolgálatosok adtak be keresetet és hivatkoztak a zárt táborszerû fogva tartásra, nem tartotta megalapozottnak a kereseti kérelmet, mert nem harcoló alakulatok kötelékében teljesítettek munkaszolgálatot.
Visszatérve a munkaszolgálatosok kérdésére, az Alkotmánybíróság döntése kötelezõ erejû. Van egy hatályos normaszövegünk is. Az Alkotmánybíróság kimondta, hogy az Országgyûlésnek meg kell alkotni azokat az eljárási szabályokat, amelyek az igények érvényesítéséhez szükségesek. Ehhez képest, megítélésem szerint, nem eljárási szabály, amikor az Alkotmánybíróság által megállapított normaszöveghez - hogy a munkaszolgálat után jár kárpótlás - a kormány hozzáfûzi azt a kis idõbeli korlátozást, amely megint kizár munkaszolgálatosokat a kárpótlásból. Én nem vitatom, hogy az eredeti jogalkotónak valóban szándéka volt korlátozni a munkaszolgálatosok kárpótlását. De az Alkotmánybíróság eltörölte ezt a korlátot. Azt is meg merem kockáztatni, lehet, hogy az Alkotmánybíróság tévedett, lehet, hogy nem tudta kimerítõen, hogy vannak olyan munkaszolgálatosok, akik 1945 után politikai okból katonai szolgálat helyett lapátoltak, de lehet, hogy tudta és azért törölte el ezt a szabályt, hogy mindegyik munkaszolgálatos megkapja. Megkapja az, aki a hátországban teljesített munkaszolgálatot, aki a hadianyag gyárban volt, aki az erdélyi körvasutat építette, aki a Don folyó partján veszítette életét és az is, aki 1951 és '56 között a különféle munkatáborokban dolgozott.
De sajnos nem tudjuk, hogy mi volt az Alkotmánybíróság szándéka, és ezért nagyon nehéz helyzetbe kerültünk, igen tisztelt képviselõtársaim. Mert valóban az elõbb általam elmondottak alapján önmagában a munkaszolgálat intézménye 1939-ben politikamentes volt.
(17.30)
1942 közepén a tövény módosításával válik faji jellegûvé. Ehhez képest az igazságügy-miniszter úr által beterjesztett javaslat a határidõt elõbbre hozza. Én nagyon kérném a tisztelt kormányt, gondolja át, mennyiben szükséges fenntartani teljes egészében az általa beterjesztett törvénymódosítást.
Igen tisztelt Képviselõtársaim! Bízom abban, hogy az eddig elmondottakból önök nem azt fogják levonni, hogy én vitatom a jogosulti kör kiterjesztésének erkölcsi indokoltságát, hogy én tagadnám a magyar állam felelõsségét az elkövetett borzalmakban. Amit érzékeltetni akartam önökkel, az az volt, hogy lássák: nagyon összetett, nagyon bonyolult a kárpótlás kérdésköre. A különféle jogszabályokban foglalt ellátások egy rendszert alkotnak. Ebbe a rendszerbe belenyúlni, csak egy-egy elemét megváltoztatni, óhatatlanul a rendszer egyéb elemeinek alapvetõ sérelmével jár. Ha az egyik jogosulti körnek többet akarunk adni, akkor hasonló sérelmek miatt a másik jogosulti kör joggal vetheti föl, mért nem tartozik bele ebbe a körbe.
Hadd szóljak még arról, hogy a javaslat látszólag kedvezményként terjeszti a jogosultak elé, hogy a kárpótlási jegyeiket visszaadhatják és helyette életjáradékot kérhetnek. A miniszteri expozéban elhangzott, hogy az eredeti feltételek mellett fogják kapni az üldözöttek az életjáradékot.
Ez csak annyiban felel meg a valóságnak, tisztelt Ház, hogy az eredeti feltételek szerint az életjáradék 1992. január 1-jétõl jár, függetlenül attól, hogy ki mikor kapja meg a határozatát. A kormány által beterjesztett javaslat viszont - az expozéban elhangzottaktól eltérõen - azt a megoldást tartalmazza, hogy az életjáradék a törvény hatálybalépését követõ hónap elsõ napjától jár. Vagyis az 1992. évi, az 1993. évi, az 1994. évi, az 1995. évi - vagyis négyévi - életjáradék teljes összegét a kormány megtakarítja a politikai üldözötteken. Én azt hiszem, hogy ez ellen tiltakoznunk kell, mert a kárpótlási jegyeiket az üldözöttek nem azért nem használták föl, mert vártak erre az életjáradékra, hanem azért nem használták föl, mert nem tudták mire költeni, hisz 1994. július 15-e óta, amióta a Horn-Kuncze- vagy Kuncze-Horn-kormány - én már nem tudom, õszintén, hogy mondjam - vezeti az országot, egymilliárd forint értékben kaptak az eredeti jogosultak vagyont kárpótlási jegyért. Legalább hatvanmilliárd van náluk. A kormány maga hozta õket abba a helyzetbe, hogy nem tudnak mit csinálni a jegyükkel. Most fölajánlja a visszaváltás lehetõségét, de a sápot le akarja szedni. Nem hiszem, hogy ez az Országgyûlés elfogadhatja ezt a szabályt.
Határozati javaslatot terjesztettem be az Országgyûlésnek: kötelezze a kormányt, tárja elénk, tárja az ország elé, miként képzeli a kárpótlási jegyes privatizációt. Kormánypárti képviselõtársaim még vitára sem találták indokoltnak ezt a javaslatot. Ugyan minek? Minek vitatkozni azon, hogy az üldözöttek mit tehetnek a jegyeikkel? Ez egy örök és soha le nem mosható szégyenfolt a szocialista-szabaddemokrata kormányzat becsületén, hogy a politikai üldözötteket újólag és ismét meghurcolja és megfosztja a vagyonától.
Igen tisztelt Miniszter Úr! Tisztelt Képviselõtársaim! Kérem önöket, fontolják meg - és úgy tûnik számomra, hogy a kormány egyetért azzal, hogy a mai napon ne lezárjuk-e az általános vitát - az általam elmondottakat. A kárpótlást nem lezárni kell: végre kell hajtani! S a sikeres végrehajtás érdekében ez a javaslat valóban számos ponton módosításra szorul. Én bízom abban, hogy a megfelelõ egyeztetések után az üldözöttek érdekében elfogadható, az alkotmányosság kritériumainak megfelelõ s valóban a nemzetgazdaság teherbíró képességét figyelembe vevõ javaslatról fogunk szavazni.
Tisztelt Elnök Asszony! Igen tisztelt Képviselõtársaim! Nagyon köszönöm megtisztelõ figyelmüket. (Taps.)