GÖNCZ ÁRPÁD köztársasági elnök: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! Engedjék meg, hogy eskütételem után elsõ szavam a köszöneté legyen. A köszöneté azért, hogy választóik, az ország népének többsége képviseletében - immár másodízben - a Magyar Köztársaság elnökévé választottak. Arra a tisztségre, amit én szolgálatnak és nem méltóságnak érzek. Másrészt azért, mert választásukkal megerõsítettek abbéli hitemben, hogy munkámat öt évig az ország népének javára végeztem, s mert ezzel tanújelét adták: bíznak benne, hogy így végzem a dolgom a következõ öt évben is. Az alkotmány által elõírtat, ami az, hogy védjem az ország szuverenitását, õrizzem a nemzet egységét, és õrködjem az államszervezet demokratikus mûködése felett, és az önként vállaltat, hogy védelmezzem hazám valamennyi polgára emberi jogainak csorbítatlan teljességét.
Ez a tennivalóm, ha úgy tetszik, programom, sem több ennél, sem kevesebb. Ezt tettem eddig is, ezt szándékszom tenni a jövõben, s ha ennek érdekében szükségesnek vélem, élni fogok alkotmányadta jogaimmal a lelkiismeretem, és csakis a lelkiismeretem parancsára. Szívembõl remélem, hogy akik megválasztottak, ezt várják el tõlem, ezért választottak újra. Szívembõl remélem, ezzel azok is tisztában vannak, akik ellenem szavaztak, s talán azok is, akik nem éltek a választójogukkal.
Ez alkalommal újólag szeretném megköszönni baráti ellenfelemnek, Mádl Ferenc professzor úrnak, hogy vállalta három ellenzéki párt közös jelölését, közös megmérettetésünket. A magyar demokráciának tett vele értékes szolgálatot. (Taps.) Köszönöm, hogy nagy nyilvánosság elõtt több ízben is tárgyilagosan és pontosan fejtette ki, hogy mit nem helyesel eddigi köztársasági elnöki mûködésemben, és azt is, hogyan kívánja õ e tisztet betölteni. Ezzel lehetõséget nyújtott a kettõnk közti érdemi választásra.
Ez a választás a most hatályos alkotmány szerint közvetett módon történt: a választópolgárok képviselõik útján nyilváníthattak véleményt. De meg kell mondanom, nem voltam és nem vagyok ellene a közvetlen elnökválasztásnak. Egy valaminek mégis örülök, annak, hogy ma nem kell lelkiismeret-furdalást éreznem, mégpedig a miatt a mintegy 2 milliárd forintos költség miatt, amit a népszavazás és a közvetlen elnökválasztás az amúgy is nehéz anyagi helyzetben lévõ országnak jelentett volna. Nem is szólva az elkerülhetetlen kampányköltségekrõl és a különben is rossz politikai közhangulat kampány szülte elmérgesedésérõl. Talán észrevették, következetesen kerültem, hogy a nyilvánosság elõtt egyetlen szót is szóljak az újraválasztásom érdekében. Szándékosan. Hadd szóljon mellettem vagy ellenem az az öt év, amit e tisztségben eltöltöttem. S olyan arányban, ahogy ezt az öt évemet a közvetlen vagy közvetett választásra jogosultak a választás idõpontjában megítélik.
Tisztelt Országgyûlés! Gondolom, az ülésteremben jelen lévõk közül senki nem hiszi, hogy a közeljövõben könnyû idõknek néznénk elébe. Az alkalmazkodás, a beilleszkedés mindig idõt rabló és nehéz feladatot jelent, még egyetlen embernek is. Hát még egy országnak, egy ország társadalmának. Kivált egy olyan társadalomnak, amelyet szakadékmély választóvonalak metszenek keresztül-kasul. Még földrajzi határvonalak is, hiszen ha számtalan élõ szál fûz is bennünket a határon túli magyar társadalmakhoz, a fejlõdésük, fejlõdésünk egymásra kölcsönösen visszahat, és országhatár húzódik közöttük.
Vagy életkori határvonalak, amelyek nemcsak a leélt évek számában mutatkoznak. Mert másmilyen történelmi tapasztalatokat, más értékrendet hordoz magában az, akinek a tudata a két világháború között alakult ki, és azon belül is másmilyet, ha úri környezetben, másmilyet, ha szegényparasztként vagy kétkezi munkásként élte meg e kort. És másmilyet, akinek az utóbbi fél évszázad alakította ki az életfelfogását, lett légyen az a sztálini terror, a forradalmat követõ megtorlás vagy a késõ kádári olvadás idõszaka, s megint másmilyet, aki 1989, a rendszerváltás után csodálkozott rá a való világra. Más élményvilágot, aki sikeres volt, mást, akinek - politikai okokból vagy sem - megtört az élete pályaíve, még ha ezért senki mást nem okolhat is, mint önmagát. És mást, aki tanult, és mást, aki nem. Mást, aki önigazolásra szorul, mást, aki nem. Mást, akit az életkörülményei fölvérteztek a versenytársadalom körülményeire, s mást, aki reménytelenül rászorul a közösség gondoskodására. Mást, aki érti a piacgazdaság mûködését, és mást, aki azt csak tehetetlenül elszenvedni képes.
Társadalmunk egésze telis-tele van élesen elhatárolt lelki, szellemi, anyagi, érték- és érdekzárványokkal. S ezt a szinte kibogozhatatlanul bonyolult társadalmi szövedéket képezi le kicsiben az Országgyûlés pártszerkezete, sõt az egyes pártok belsõ világa is. Ez természetes. És ami természetes, azt nem szabad nem tudomásul vennünk. Meg kell tanulnunk e ténnyel együtt élni, azzal, hogy egyazon világunkat más-más szemüvegen nézzük. Mert ha ezt nem tanuljuk meg, létezésünk alapfeltételét, mûködésképes politikai és gazdasági demokráciánkat károsítjuk. Az egymást kiegészítõ sokféleség erõt jelenthet, az egymást pusztító sokféleség akár nemzetpusztulást is.
Ezt a felismerést a mi legszûkebb értelemben vett történelmi korunk, a közvetlenül elõttünk álló évek hivatottak tudatosítani. Azaz, mi magunk. Valamennyien. Az ország, az Országgyûlés, a kormány, a koalíció, az ellenzék, én, a köztársaság elnöke. Egy olyan világkörnyezetben, amely a világgazdasági összefüggések és a világszerte rohamosan bõvülõ ismeret- és tudásanyag eszközével, Európa korántsem megértõ segítõkész integrációkényszerével könyörtelenül ösztökél bennünket az elkerülhetetlen, de magunk által is vállalt átalakulásra, beilleszkedésre.
Most, amikor hazánk történelmi mértékkel mérve villámgyors átalakulási folyamata kritikus szakaszához ért. Amikor korszerû politikai intézményrendszere már kialakult és mûködõképes, gazdasági intézményrendszerének keretei már készek, de csak részben teltek meg korszerû tartalommal. Amikor jogrendszere már kezd hozzásimulni a kor és a nemzetközi környezetek közös követelményeihez, de polgárainak gondolkodásmódja, ösztönös magatartása ehhez még alig-alig alkalmazkodik. Amikor az illúziók, nosztalgiák és a jelen kemény valósága közt eldõlt a küzdelem, és a jelen marad felül, csakhogy azon nyomban szembetalálja magát a jövõ ellentmondást nem tûrõ, s módfelett kényelmetlen követelményeivel. Amikor minden intézményben - lett légyen az tudományos, oktatási, egészségügyi, politikai vagy épp vallási jellegû - egyszerre van jelen és áll harcban egymással a régi és az új, a túlhaladott és a korszerû, a számtalan szerzett jog, gondosan körülbástyázott magánérdek és az egyértelmûen még ki nem alakult közérdek.
(16.50)
Amikor a mintegy tízéves távlatú, majdhogynem közös jövõképünk kezd már formát ölteni, de holnapképe még sem az egyénnek, sem a társadalomnak nincsen. Amikor szegények vagyunk, mint a templom egere, szûkös erõforrásainkban legégetõbb teendõinkre, még közoktatásunk, közmûvelõdésünk, közegészségügyünk, társadalombiztosításunk, közbiztonságunk rendszerének szinten tartására is alig-alig telik. Amikor a halálozási és születési statisztikák adatainak tanúsága szerint hazánk népessége kezdi felélni fizikai erõtartalékait. Most, amikor az ország egészére, valamennyiünkre mázsás súllyal nehezedik a jövõkényszer, de mindenekelõtt önökre, az Országgyûlésre, mert bár a társadalom egésze egyre távolodik a politika szférájától, s mind többen mind kevesebbet várnak az államtól, a politika fontossága megmaradt hatókörében egyre fokozódik.
Az önök fontossága, hölgyeim és uraim, s ezzel együtt a felelõsségük is. Mert önök az a kollektív hajszálcsõ, amelyen át a politika szféráján kívül élõk igénye, ítélete átszivárog a törvényhozásba. S az önök tevékenységén méri az ország népe az átalakulást vezénylõ politikai szféra munkájának hatékonyságát, felelõsségtudatát. Mégpedig kritikusan, olykor gyilkos szigorral.
Önökre a közeljövõben az a feladat vár, hogy a nagy újraelosztó rendszerek - a közoktatás, egészségügy, társadalombiztosítás - ésszerûsítését és korszerûsítését, az államháztartás reformját, s az ezzel járó irdatlan munkát elvégezzék. Mégpedig hajszolt ütemben, kemény viták árán, s ha nem is hibátlanul - mert aligha lesz idejük minden döntésüket tökéletesen kiérlelni -, legalább korrigálhatóan, s egymás iránt legalább annyi jóindulattal, hogy az ország érdekét mindenkor képesek legyenek a pártérdek elébe helyezni.
Ne feledjék: az önök bölcsességén múlik, hogy épül-e járható út a csoportérdekek és a közérdek kusza dzsungelében. Mint ahogy önökön múlik az is, hogy Magyarország a XXI. században magyar ország lesz-e, s a szó teljes - politikai, kulturális és erkölcsi - értelmében ugyanakkor európai is.
A kormány, a végrehajtó hatalom felelõssége sem kevesebb. A távlati szükségletek figyelembevételével idõben kell végiggondolni tennivalóit, gondosan mérlegelnie minden lépésének politikai, társadalmi és gazdasági hatását, egyeztetni a jogos, de olykor egymásnak ellentmondó csoportérdekeket, tekintetbe venni az ország teherbíró képességét, hogy hazánk a lehetõ legrövidebb idõn belül kerüljön ki jelenlegi, kegyetlenül szorult helyzetébõl.
Államfõi tisztségembõl következik, hogy e történelmi feladat teljesítéséhez a magam alkotmányadta eszközeivel és a szavam tisztemadta súlyával élve, minden tõlem telhetõ segítséget megadjak az Országgyûlésnek, a kormánykoalíció és az ellenzék pártjainak, a Magyar Köztársaság kormányának. Hitem szerint ezzel szolgálom igazán a magyar nép egészét, közös hazánk valamennyi polgárának boldogulását, s mindenekelõtt azokét - mert õk szorulnak leginkább segítségre -, akiknek szolgájuk nincsen. Köszönöm. (Hosszan tartó taps.)