DR. SZABÓ IVÁN (MDF): Kedves Képviselõtársaim! A Magyar Demokrata Fórum részérõl - mielõtt a csomag érdemi részének vitatásába kezdenék - szeretnék eljárási kérdésekben fölvetni olyan problémákat, amelyek a vita folyamán elég élesen elõjöttek, és az összefoglalás kedvéért indokolt ezt megemlíteni.
Kezdettõl fogva nem értettünk azzal egyet - és a vita nagyjából be is bizonyította -, hogy huszonegy törvényt módosítani egyetlen törvény keretében nem szabad, nagyon szerencsétlen eljáráshoz vezetett, és a vita bebizonyította, hogy a felvetett kérdések többségét csak a költségvetési szempontok szerint nemigen lehet tárgyalni, sokkal inkább a saját logikájuk szerint. Egyetlenegyre volt jó ez a fajta tárgyalási mód és ez az elõterjesztés, hogy a kormány számára igen tág teret adott olyan improvizációknak, amely mögött valóban nem húzódott érdemi munka.
Azt hiszem, másik eljárási kérdésben érdemes megemlíteni azt, hogy az elmúlt öt esztendõben, ami a szabad választások '90-es megrendezése óta eltelt, ez az elsõ olyan gazdaságpolitikai vita, amelynél a parlament elõtt olyasmirõl vitatkozunk, amelyhez a kormány nem tudott érdekegyeztetésben semmiféle kompromisszumra jutni a szociális partnerekkel. Ez az elsõ olyan eset, hogy az ÉT nyilatkozata és észrevételei nem épültek be a törvénycsomagba, és minden létezõ tárgyalás meghiúsult ezekkel a szervezetekkel, annak ellenére, hogy ez a kormány úgy indult, hogy tavaly október 15-éig lesz egy társadalmi-gazdasági megállapodás; annak ellenére, hogy ez a kormány úgy indult, hogy a társadalmi párbeszéd kormánya lesz - eljutott oda, hogy nem tudta produkálni azt, hogy az ÉT egyetértésével vagy legalábbis érdemi egyeztetés után kerüljön ide ez a parlament elé. Ez szöges ellentétben áll egyébként a miniszterelnök - még miniszterelnök-jelölt korában - 1994. június 27-én mondott beszédével is, amelyben egyértelmûen azt nyilatkozta, hogy egyoldalú, a társadalom döntõ többsége részére hátrányos lépéseket õ soha nem fog megtenni. Úgy tûnik, hogy az érdekegyeztetés elmaradása mégsem egészen erre utal.
Szeretnék arra is, még mint eljárási dologra visszatérni, hogy az MDF- frakció következetesen felhívta arra a figyelmet, hogy saját megítélése szerint igenis súlyos alkotmányjogi kérdéseket is felvet ez a törvénycsomag, tekintettel arra, hogy az alkotmány 2. §-a elég kategorikusan kimondja, hogy állampolgároktól szerzett jogokat elvenni nem lehet; tekintettel arra, hogy a törvénycsomag súlyosan sérti az önkormányzatok önállóságát és szuverenitását; tekintettel arra, hogy az állampolgárok alkotmányos jogait igencsak korlátozza az az összevont nyilvántartási rendszer, amilyet ez a törvénycsomag elfogadása esetén ebben az országban létrehoz.
Ami pedig a tartalmi gazdaságpolitikai kérdéseket illeti, azt hiszem, abból kell kiindulnunk, hogy egy törvénycsomag gyakorlatilag a társadalmi-gazdasági bajokra, problémákra való gyógymódot kellene hogy megjelenítse.
Kedves Képviselõtársaim! Nagyon sok orvos is ül sorainkban, s azt hiszem, nem nekik mondok újat, amikor arról kell szólnom, hogy ennek az egész dolognak a lefolyása valahogy úgy történik, hogy a társadalomban vannak tünetek, a tünetek alapján diagnosztizálni kell a kérdéseket, és a diagnózis alapján pedig gyógymódot, terápiát kell alkalmazni. Hajdú János itt arról beszélt, hogy a kormány milyen bátran lépett, milyen bátran ismert föl dolgokat és cselekszik. Nos, azt hiszem, a probléma abban van, amirõl itt igazán vitatkozunk, hogy a kormány felismert bizonyos problémákat, a kormány ezeket próbálta diagnosztizálni. Hozzá kell tennem, a Bokros-csomag eredeti huszonöt pontjának nagyon sok olyan része van, amelyek mint diagnosztikai jelentés, még a kezelhetõség szintjén vannak. Számunkra, a Magyar Demokrata Fórum számára az az elutasítás igazi oka, hogy a helyesen felismert állapotra már egy korlátozottan jó diagnózist alkalmaz, a terápia pedig a kormány saját diagnózisával sincs köszönõ viszonyban.
Tehát mi nem arról beszélünk, hogy mit kellene tenni ebben az országban - azt hiszem, ebben nagyjából egyetértünk -, hanem hogy amit teszünk, nem oda csap, ahova akarunk. És hogy ez milyen veszélyes kérdés, sajnos saját életembõl egy nagyon jó barátom elvesztését is felhozhatom, aki rendkívül erõs hasi fájásokkal jelentkezett az orvosnál, aki diagnosztizálta a gyomorrontást, ricinust adott be neki, és két nap múlva perforált vakbélben meghalt. Tehát azt hiszem, majdnem minõsítetten ezzel az esettel állunk szemben: egy félig jó diagnózis egy valóságos tünetre egy tökéletesen rossz terápiát kíván alkalmazni.
A kormányzat már programjának megismertetése során abból indult ki, hogy egy egyensúlyát vesztett országban az egyensúly helyreállítása érdekében az egyik utat választja az egyensúly helyreállítására, nevezetesen: a termelés szintje és a fogyasztás szintje közötti különbséget a fogyasztáscsökkentéssel kívánja megvalósítani. Ha képviselõtársaim visszaemlékeznek arra, amit tavaly júliusban a kormányprogram vitájában ebben a kérdésben volt szerencsém az ülõhelyemrõl elmondani, akkor talán szó szerint is vissza lehet idézni, hogy mindazok a törekvések, amelyeket a kormányzat a fogyasztás csökkentésére tenni szándékozott, reális elemeket nem tartalmaztak, csak egyetlenegy vonásban, nevezetesen abban, hogy a kiáramlott jövedelmeket vissza kell vonni, de a kiáramlott jövedelmek visszavételére semmi más eszköztára nincs, mint hogy elinflálja a jövedelmeket. Ezzel aztán sikerült egy olyan terápiát alkalmazni, amelyekre azt kell mondanom: körülbelül úgy nézünk ki, mint a modern antibiotikumoknál, amelyek egyetlenegy tünet kezelésére rendkívül alkalmasak, de aki a dobozból elõveszi azt a kis cédulát és az apró betût elolvassa, rögtön látja, hogy ez arra az egy betegségre talán jó, de ettõl függetlenül hasmenés, szájszárazság, szédülés és fejfájás melléktünetei jelentkeznek. A jövedelmek visszafogására valóban jó eszköznek bizonyul az infláció - azonban ettõl kezdve mindennek árt!
Szeretném jelezni, hogy az elmúlt négy év legnagyobb eredménye az volt, hogy egy 1972-ben szinte napra megmondható indulóponttal elkezdõdött hosszú és lassú inflációs folyamatnak 1991-ben a végére pontot tudott tenni, és innentõl kezdve egy antiinflációs politikával 37 százalékról le tudta szorítani az inflációt 18 százalékra 1994-ben. Ez a gazdaságnak volt jó üzenet, és a sokat emlegetett államháztartási egyensúly számára is jó üzenet volt, mert hiszen itt is elhangzott - és nem kell nekem semmi ellenzéki szöveget mondanom, tessék elõvenni a pótköltségvetés törvényét -, hogy az infláció meglódulása folytán a jegybanki alapkamatok emelése következtében itt bizony a költségvetés egyensúlytalansága csak rohamosan nõ, hiszen 3 százalékpontos inflációs többlet a jegybanki alapkamatokban több mint 50 milliárd költségvetésihiány-többletet okoz a belsõ államadósság kamatterheinek révén. Ennek most utánarohan a kormány egy olyan szociálpolitikai programmal, amelynek végsõ eredménye nem éri el a 30 milliárdot sem. Tehát az a régi középkori skolasztikus vita, amely persze egy hibás elméleten alapult, hogy tud-e az Isten magának akkora követ teremteni, amit maga sem tud megemelni; ez a kormány most bebizonyította, hogy nem isteni eredetû, mert tudott magának olyan inflációt teremteni, amit szociálpolitikai megszorításokkal az egyensúly helyreállítása tekintetében utána nem tud maga sem kezelni.
Évtizedes tendenciák törtek meg az elõzõ négy esztendõben az infláció mellett abban is, hogy a GDP, amely egy egész világrendszer összeomlásának következtében bekövetkezett, 1994-ben növekedésnek indult, és emellett a magyar munkanélküliség is - amely egyébként új jelenség volt mint piacgazdasági jelenség - jó irányba ment tovább.
(10.20)
Tisztelt Képviselõtársaim! Most, hogy a pótköltségvetés is elõttünk van, az a hihetetlen szuggesztív elõterjesztése a gazdasági programnak, hogy ez valamilyen módon a költségvetési egyensúly megteremtésére is szolgál, csak néhány számadattal érdemes jellemezni, hogy mennyire nincs is köszönõ viszonyban azzal. Kérem, ha önök megnézik, az eredeti költségvetésnek a bevételi oldalán 1424 milliárd forintról van szó, az egész Bokros-programból most itt tárgyalt dolog összesen 2 százalékát érinti ennek. Elnézést a tréfáért, de azt kell mondanom, hogy összeadási hiba több van benne, és ezért történik a lakosság torokszorongatása és fojtogatása. A kiadási oldal sem jár jobban.
A stabilizációs program közvetlen hatása az, hogy egyfelõl 14,5 milliárddal csökkenti a költségvetésnek a kiadási oldalát, másfelõl 10 milliárd forinttal növeli, a kettõ közötti 4 milliárd forintért ekkora felhajtást csinálni, õszintén szólva, számomra érthetetlen. Ez tehát világosan mutatja, hogy a stabilizációs törvénycsomagnak a gazdaság költségvetési oldalára gyakorlatilag hatása nincsen.
Ebbõl következik, rendkívül sajnálatos, hogy ellenhatásokat gerjeszt. Most nemcsak arról beszélek, hogy itt elment a költségvetés azért, mert nõttek a kamatok, hanem arról, hogy ebben az országban '90 óta kínkeserves gazdaságpolitikai, privatizációs és törvénykezési dömping révén azért sikerült elérni, hogy 1994-re hellyel-közzel a magyar nemzeti összterméknek, a GDP-nek több mint 50, körülbelül 55 százalékát a magánszféra adja.
Ez a magánszféra ugyanazokkal a problémákkal terhelt, mint a korábbi állami szféra. Arra még csak tudott valami tõkét szerezni, hogy a termelést megindítsa, de forgótõkére már nem nagyon jutott sem saját erõbõl, sem másból, mint hitelbõl, és azok a vállalkozók, akik ma túlnyomó többségben végre elindultak a magánszférában, és a GDP többletét hozzák, azok a magánvállalkozók, akik tavaly hitelt vettek föl termelésük bõvítésének folytatására, s hittek abban, hogy az az antiinflációs politika, továbbmenvén, az a 25 százalékos hitelkamat, amire õk kapták a hiteleket, még talán inkább csökkenni fog, ma már 34 százalék hitelkamatot fizetnek, s ha a történet igaz, ami itt elénk van vetítve, az év végéig lesz ebbõl még 40 százalék is.
Kérem, ez azt jelenti, hogy a végre ígéretesen elindult piacgazdaság magánoldala tömeges csõdök elõtt áll, nem akarok rémképet festeni, de az optimális a stagnáció. Bizony, ebbõl még nagyon komoly problémáink lesznek, és megint az állami túlsúly jön.
Egyébként nagyon érdekes, úgy nézett ki, a kormányzat a mezõgazdasági szférának, legalább a szövetkezeteknek valamiféle politikai indíttatásból jó híreket fog mondani. Kedves képviselõtársaim, csak statisztikai adatokból dolgozva, azt kell mondanom, hogy nem a tagok önkéntes feloszlatása révén, hanem egész egyszerûen pénzügyi csõd és felszámolás révén fognak ezek megszûnni. Az Antall-kormány négy esztendeje alatt 150 termelõszövetkezet felszámolására került sor, s azt hiszem, megerõsítheti a mezõgazdasági államtitkár úr is, aki itt ül, hogy a jelenlegi elõrejelzések szerint 1995- ben, egyetlen esztendõben 450 termelõszövetkezet áll felszámolás elõtt, ami háromszor annyi, mint amennyit az elõzõ kormányzat négy teljes esztendeje alatt összesen felszámoltak.
Ebben a tükörben kell vizsgálni ezt a Bokros-féle csomagot, hogy a gazdaság számára milyen üzeneteket volt képes továbbítani. Ha megnézzük, hogy ez hogyan ölt testet a költségvetésben, akkor látjuk, a költségvetés bevételi oldalán, kifejezetten a gazdasági szférából 330 milliárdra tornázta föl a bevételeket, 50 százalékkal magasabbra, mint az õszi költségvetés, ami azt jelenti, hogy a költségvetés mintegy 110-120 milliárd forintot a gazdálkodó szféra likviditásszûkítésébõl kíván valamilyen módon megvalósítani.
Nagyon veszélyes utakra tévedt a kormány akkor, amikor a valóságos államháztartási reformok helyett látszat- és részintézkedésekre szorul. Senki nem vitatja, hogy az idõarányos finanszírozás bizony nem a legszerencsésebb megoldás, és ennek az elõkészített reformja gyakorlatilag bevezetésre érett volt, a kormány nyolc hónap alatt, akár '95 január 1-ig, megtehette volna. Sajnos, nem ezt tette. Elõterjesztett egy olyan javaslatot, hogy a pénzügyminiszter 20 százalék erejéig visszatartási joggal rendelkezik a költségvetési tételek finanszírozására.
Kérem, innentõl kezdve önkormányzati, intézményi függetlenségrõl nem lehet beszélni. Ha valami az életben, akkor ez egy kliensrendszer kiépítésének a kezdete, mert akinek akarok, odaadom, akinek nem, késleltetem. S tessék elképzelni, hogy amikor a csõdhullám elindult az önkormányzatok sorában, mit jelent az idõarányoshoz képest 20 százalék visszatartása, amelyet soha nem tudni, hogy megkapnak-e valaha.
Szeretnék rámutatni arra, hogy két nagyon sajátos területen rendkívül érdekes ennek a gazdasági csomagnak a része, a szociálpolitikáról van szó. Mintha a vita azon lenne, hogy az ellenzék nem akarja a nagy ellátórendszerek reformját - kérem, nem ezen vitatkozunk -, persze hogy akarjuk, de azt szeretnénk bebizonyítani, hogy amit látunk, ez nem az.
Ha önök megnézik ezt a szociálpolitikai csomagot, teljesen egyértelmû, hogy itt semmiféle új ellátórendszer megindításáról nincsen szó, itt egyszerûen a régi rendszer keretében egyoldalú leépítésrõl és nyirbálásról van szó. Itt tehát nem valami újnak a kezdetét, hanem valaminek a tönkretételét, lerombolását látjuk a befejezõ fázisában.
Innen is látszik, hogy mennyire végiggondolatlan ez a program, mert nem változást indukál, hanem csak mértékeknek a változását indukálja. Én nem így tanultam az államháztartási reformot, hogy az az államháztartási reform, ha valamibõl kevesebbet adok, hanem a rendszerét változtatom meg, és ebbõl még isten igazában semmit nem láttunk itt.
Szeretném elmondani azt is, hogy rámutattunk - és nemcsak most - ennek a törvénycsomagnak a kapcsán, hogy mennyire vidékellenes ez a program. Tisztelt képviselõtársaim, már az önkormányzati vitában nagyon élesen keltünk ki az ellen, hogy ebben a nehéz idõben az önkormányzatok közt szétosztható pénzek mennyiségével a kormány - a 30-ról 35 százalékra emelt helyben tartott személyi jövedelemadóval - egy olyan új elosztási rendszert teremt, ami nagyon hátrányos a vidék számára. A vidék sok helyen alacsony jövedelmû vagy semmi jövedelmû válságövezetekben munkanélküliséggel tarkított. Azt hiszem, azt nyíltan kimondhatjuk, hogy a nullának a 35 százaléka pont annyi, mint a 30 százaléka, és rámutattunk akkor is, hogy 40 milliárd forintot ez a fajta elszámolási rendszer kivon az önkormányzati szférából, és tessék megnézni, hol a legnagyobb a jövedelem, s hol a legkisebb a munkanélküliség, a fõvárosban.
Ez a struktúraváltozás a vidék Magyarországa helyett egy fõvároscentrikus politikát testesít meg, és az újonnan bekövetkezõ önkormányzati csõdök, sõt most már megyei csõdök pontosan igazolják azt, amit fél évvel ezelõtt mondtunk. Ha ehhez hozzátesszük a vidéki kórházak, iskolák, továbbtanulási lehetõségek megszüntetését, azt hiszem, nem azon az úton járunk, hogy megoldjunk problémákat, hanem egyre több olyat teremtünk, amelyik gólemként fog fölénk magasodni, és megoldatlan problémák halmazát hagyja az utókorra.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps az ellenzék padsoraiban.)