DEMETER ERVIN (MDF): Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselõtársaim! Tisztelt Miniszter Úr! Reményeimben a külügyminiszter úr jelenlétére is számítottam, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy jelezte elõre, hogy nem tud jelen lenni a napirenden túli hozzászólásoknál, mert szlovák kollégáját fogadja. Mondanivalóm részben ehhez kapcsolódik.
Közeledik március 20-a, az a nap, amikor a magyar kormány szándékai szerint úgynevezett alapszerzõdést fog vagy nem fog kötni Szlovákiával és Romániával. A szomszédos országokkal való kapcsolataink és azoknak alapszerzõdésekben történõ deklarálása megítélésem szerint sokkal több egy külpolitikai szûk körû szakkérdésnél. Ezért fontosnak tartom, hogy a véleményem elmondjam, és az idõpont közeledtére való tekintettel - hiszen utoljára vagyunk együtt március 20-a elõtt - egy-két gondolattal reményeim szerint segítsem a magyar kormány munkáját.
Fontos kérdésrõl van szó. Mutatja ezt az is, hogy a lakosság meglepõen széles köre érdeklõdik az alapszerzõdésekrõl. Nagyon sok csoportosulás, társadalmi szervezet, szervezõdés különbözõ formákban kifejezi az akaratát és véleményét, és a tömegtájékoztatási eszközök is szinte minden nap beszámolnak arról, hogy mi történik a két szomszédos állammal kötendõ alapszerzõdések tárgyában. A fokozott érdeklõdés megítélésem szerint teljesen érthetõ, hiszen nagyon kevés olyan család van ebben az országban, akit rokoni, baráti vagy egészen szûk körû kapcsolatok révén ne érintene a határon túl élõ magyarság valamelyik vagy nagyon sok része, és a tét is nagy. Meglátásom szerint a tét nem más, mint a határon túli magyarság megmaradása. Errõl kell - igenis kell! - reményeink szerint az alapszerzõdésnek szólnia.
1920-ban az elsõ világháború veszteseként Magyarország aláírta a trianoni békeszerzõdést, és ekkor elvesztette területének kétharmad részét. A békemegállapodás, a békeszerzõdés vagy -diktátum következtében a magyarság egyharmad része határainkon kívülre került. A második világháborút követõen az 1947-es párizsi békeszerzõdésben immáron másodszor írta alá Magyarország azt a békeszerzõdést, ami gyakorlatilag és nagy vonalakban a trianoni állapotokat rögzítette.
(18.00)
Ennek következtében több millió ember került politikai határainkon kívülre, több millió magyar került olyan helyzetbe, hogy az országát elvesztette olyan módon, hogy nem õ változtatta helyét, lakhelyét, nem hagyta el szülõföldjét, hanem a határok léptek át fölötte.
Ezek a szerzõdések nem nyújtottak megfelelõ jogvédelmet ezen emberek számára és nagyon hátrányos következményként jelentkezett az, hogy ezekben az államokban az elmúlt években nem volt demokrácia. Mondjuk ki bátran, hogy nem volt demokrácia, hiszen egy demokratikus berendezkedésben sokkal könnyebb bármilyen kisebbségi és egyéb emberi jogokat érvényesíteni.
Az elmúlt 75 évben a magyarság ezen része elvesztette intézményrendszerének döntõ többségét, elvesztette erejét, és egy nagyon erõteljes asszimiláció indult meg, különösen abban a két országban, amellyel alapszerzõdést kívánunk kötni.
Az országok közötti megbékélés alapja megítélésem szerint mindenféleképpen egyetlen és legfõbb kérdésre kell hogy összpontosuljon: a határon túl élõ magyarság sorskérdésére, azaz a megmaradás kérdésére kell hogy érdemi választ adjon.
A mindennapi híradások közepette, amikor tegnap a televízió Híradójában a legutolsó híreket hallottam, azt a hírt kaptuk, hogy tulajdonképpen mindenben megállapodás született, egyedül a kisebbségi jogok kérdésében nincs még megállapodás. Ez aggódóvá tett engem, hiszen meggyõzõdésem és megítélésem szerint az elmondott indokok alapján ez az elsõ és legfontosabb kérdés, amire ezekben az úgynevezett alapszerzõdésekben válaszolni kell. A szomszédos államokkal lévõ konfliktusok kiküszöbölése a határon kívül élõ magyarság több mindenre kiterjedõ jogosítványainak biztosítása által lehetséges, amikor is figyelemmel kell lenni arra, hogy a magyarok nem történelmi adottságok alapján kialakult kisebbséget képeznek, hanem határmegvonások során kerültek kisebbségbe.
A magyarok számuk, történelmi és kulturális súlyuk alapján nem is klasszikus értelemben vett kisebbséget képeznek, hanem a nemzetnek egy részét egy történelmi helyen. A jogok - ellentétben a klasszikus kisebbségekkel - nem merülhetnek ki csupán a kulturális és a nyelvi jogok biztosításában, mert minden népnek joga van az önrendelkezéshez.
Ezt a határon kívül élõ magyarok autonómia formájában, belsõ önrendelkezésként követelik, legitim autonóm és választott szervezeteik által. Egy népnek, amely a települési hely jelentõs tartozékát alkotja, identitásának megõrzése céljából a kulturális jogokra való jogosultsága mellett joga van a politikai, a jogi, valamint a társadalmi ügyek intézésére a szubszidiaritás elve alapján. Minden megoldás, amelynek nem célja a területi, azaz a territoriális autonómia, csak látszatmegoldás és csak kiélezi a problémákat hosszú távon.
Ha az alapszerzõdések funkciójukban a stabilitásnak és a történelmi kiegyezésnek kívánnak megfelelni, messzemenõen figyelembe kell venni a területi autonómia követeléseit, megteremtését és azt, hogy célként szolgálják és túlmutassanak a személyi autonómia jogain.
Engedjék meg, hogy a magyar kormány felelõsségteljes döntése elõtt a figyelmükbe ajánljam Kossuth ide vonatkozó intõ szavait. "Eltiport nemzet újjászülethet, de öngyilkos nemzetre nincs feltámadás!"
Kérem és tisztelettel javaslom, hogy a magyar kormány tegyen meg mindent, és csak olyan alapszerzõdést írjon alá, amely biztosítja a határon túl élõ magyarság megmaradását. Kérem és javaslom, hogy ennek a kérdésnek a megválaszolásakor - a bölcs és felelõsségteljes döntése mellett - kérje ki a határon túl élõ magyarság legitim szervezeteinek véleményét, mert meggyõzõdésem, hogy az õ véleményük kikérésével juthat csak kellõen jó döntéshez. Talán ezek után nyugodtan és felemelt fõvel hozhatja be az alapszerzõdést a tisztelt Ház elé, hiszen errõl ezt követõen nekünk is dönteni kell. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a jobb oldalon.)