TartalomElõzõKövetkezõ

DR. HASZNOS MIKLÓS (KDNP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Elnézést kérek Iván Géza képviselõtársamtól, de egy rögzített sorrendiség miatt szerettük volna azt betartani, annál is inkább, mivel szeretném mindjárt azzal kezdeni - utalva Fodor Gábor képviselõtársam felszólalására, éspedig abban -, hogy abban a reményben és abban a szellemben jöttünk ide, hogy ez egy olyan törvényjavaslat lesz - ennek a törvényjavaslatnak a vitája olyan lesz -, ahol bizonyos hagyományos parlamenti szereposztások felborulnak. Ez egy olyan kérdés, amiben talán egyetlen parlamenti párt sem mondhatja azt, hogy nem ért egyet a törvényjavaslattal. Kifejezett szóban ez csak a FIDESZ részérõl hangzott el, hogy támogatja ezt a törvényjavaslatot a megfelelõ módosításokkal. A másik oldalról történtek bizonyos utalások, sõt a közvéleményben is vannak olyan hangok, ugye, hogy micsoda mazochista sebtépések ezek, hogy megint elõveszik a múltat! Kérem, elõ kell venni a múltat, mert vannak kérdések, amik nincsenek lezárva. És mindaddig elõ kell venni a múltat, amíg a múlttal kapcsolatos kérdések megnyugtató módon rendezve nincsenek - fõleg, ha joggal várja el ezt egy ország közvéleménye, a társadalom és különösen azok, akiket meghurcoltak, és akiket ez érint. Közismert, hogy a diktatórikus hatalom megszilárdításának van egy olyan eszköze, amelyik úgy szól, hogy a tényleges és lehetséges - potenciális - ellenfeleket likvidálni kell, személyes szabadságukat korlátozni, vagyonuktól megfosztani; a társadalom ezáltal megfélemlítõdik, legyen egyértelmûen világos a hatalom részérõl az üzenet, hogy aki a hatalom ellen van, az mind így járhat. Ezzel elérhetõ a "körötte csend, amerre ment, és néma tartomány" állapota, ahol a némaságot a kivezényeltek ütemes tapsa töri meg. Az eszközök és a formák igen változatosak voltak: kivégzés, börtön, internálás, kényszermunka, kitelepítés. Sok ezer ember és családja esett áldozatul a jogtalanságoknak, és évtizedeken át viselték a bélyeget mint a rendszer ellenségei. Ezért teljesen természetes, hogy a diktatúra és a rendszer bukása után a jogtalanságot elszenvedõket erkölcsi, jogi és anyagi kárpótlásban kell részesíteni. Kérem, érdekelt engem az, hogy vajon 1945-ben történt-e valami, és azt hittem - dacára, hogy éltem, és emlékszem az eseményekre, hogy akkor, amikor az országban még háború van, akkor, amikor az újjáépítés gondjaival volt az ország elfoglalva, azt hittem -, hogy olyan 1947-48-49-ben kerülhetett sor egyáltalában csak jogszabályokra, amikor Magyarországon ezzel a kérdéssel foglalkoztak. A legnagyobb megdöbbenésemre: itt van elõttem az ideiglenes nemzeti kormány 285/45. számú rendelete, a volt tanácsköztársaság alatti magatartás és az azóta, baloldali politikai meggyõzõdés és tevékenység miatt elítéltek, illetve hátránnyal sújtottak rehabilitálásáról. A rendelet kelte: Debrecen, 1945. február hó 15. napján, Miklós vezérezredes, miniszterelnök. Ennek a 4. szakasza jelenti ki azt, hogy azoknak, akik lényeges anyagi hátrányt szenvedtek - amennyiben személyes viszonyaik és az összes körülményeik figyelembevételével méltányosnak mutatkozik, és az állam érdekeivel összeegyeztethetõ -, az állam jóvátételt köteles nyújtani, ha az érdekelt a jelen rendelet hatálybalépésétõl számított 3 éven belül ilyen kérelmet terjeszt elõ. Kérem, 1945-ben, még a háború alatt az ideiglenes kormány már foglalkozott ezzel a kérdéssel. Itt sajnos, nem sikerült, és ez valóban hiba, de ez a hiba nem teszi feleslegessé magát a jogszabályt és az intézkedéseket. És akik éltünk, tudjuk azt, hogy 1945-ben ezen a rendeleten túlmenõen mindezzel foglalkozik: Rákosi Mátyástól kezdve, Olt népjóléti miniszterig mindenki foglalkozott rendeletileg azzal, hogy lehet kárpótolni vagyonilag is azokat, akik sérelmet szenvedtek. És tudjuk nagyon jól, hogy bizonyos üldözöttek megkapták, fõleg azok, akik baloldali magatartásuk miatt szenvedtek hátrányt, bûncselekményeket fogtak rájuk, börtönbe csukták õket - hiszen olvashattuk Vas Zoltán könyvében is -, azok megkapták az anyagi rehabilitációt, a vezetõ állásokat a rendõrségnél. Hiába volt koalíciós kormány, meg kell nézni: a rendõrségi vezetõ tisztek közül és az egyéb hatalmi fegyveres szerveknél kik jutottak vezetõ beosztásba és magasabb rendfokozatba. És ezt teljesen természetesnek tartjuk, dacára, hogy nem az üldözöttek szavazatai segítették hatalomra ezt a bizonyos diktatórikus rendszert, hanem a szovjet szuronyok. Nálunk közel két évnek kellett eltelni ahhoz, hogy ez a törvény elõterjesztésre kerüljön, a demokrácia, úgy látszik, idõigényesebb, valamint más kérdések is élveztek elsõbbséget. Ezért mondta az utca embere azt, hogy addig, amíg a halálos ítéletet kimondók, az internálók, a verõlegények jobb körülmények között élnek, mint az üldözöttek, a börtönviseltek, addig nemhogy a rendszerváltást, de a rendszerváltoztatást sem nagyon érzik. Ez a törvényjavaslat az életüktõl, szabadságuktól politikai okokból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról rendelkezik. A tulajdonviszonyok körében okozott károkról szóló kárpótlási törvényben szerepel a "részleges" kifejezés, itt nem, pedig teljesen nyilvánvaló, hogy bármiféle kárpótlás ezen a téren csak részleges és névleges lehet. Ki és mivel tudja kárpótolni a jogtalanul kioltott emberi életet? Ki tudja kárpótolni az egykori családfõ tízéves börtönbeli távollétét, hiányát a család és gyermeknevelés számára? Ki tudja kárpótolni az egykori fiataloknak politikai diszkrimináció miatti kizárásokból adódó érvényesülési hátrányait: a kontraszelekciót, magyarul azt, hogy csak fizikai munkán tengõdhettek, iskolákból, egyetemekrõl kizárták õket. Ki tud kárpótlást adni a reménytelenségért, és az emberi megalázottságért? Természetesen senki és semmi, és ez a törvény sem. E tény felismerése alapján adódik számunkra az a kérdés, hogy minden politikai megkülönböztetés és ebbõl adódó szabadságkorlátozás ellentétes az igazi joggal, ezért szabad-e ebben a körben újabb diszkriminációt alkalmazni és beléptetni? Szerencsés-e az a jogi megoldás, hogy börtön, internálás, kitelepítés esetén nincs különbség +39 és +89 között jogtalanságot elszenvedõk között, egyedül a munkaszolgálat esetében van, méghozzá nem is különbségtétel, hanem az egyik csoport számára a negligálás, a teljes semmibevevés. Egyáltalában, mi a munkaszolgálat? Katonai behívó alapján teljesített kényszermunka. Rendkívül könnyû módozat, semmiféle procedúra nem kell hozzá. Nem kell hozzá feliratokat gyártani, nem kell hozzá vádirat, tárgyalás, hercehurca, mégcsak egy internálási határozat sem, egyszerû behívóparancs kell, és ez a behívóparancs kizárólag politikai diszkrimináció alapján történik, és megkülönböztetést is alkalmaznak. Az, hogy 1945-ig volt Magyarországon munkaszolgálat, az mindenki elõtt közismert. +45 elõtt törvény és miniszterelnöki rendelet szabályozta. Azt viszont már sokkal kevesebben tudják, hogy a Rákosi-rendszerben is volt munkaszolgálat, méghozzá egy 1950-es MDP KB-határozat alapján, az akkori Honvédelmi Minisztérium háztájiban, saját hatáskörében, belsõ utasítással rendelte el. Hogy milyen volt a kiválasztás? - teljesen egyértelmû: politikai diszkrimináció alapján. A megbízhatatlanok, ilyenek voltak a kulákok, az egyházi iskolák volt diákjai, a volt középosztály fiai, az osztályidegenek és gyerekeik, azok, akik belefértek az ellenségképbe, akik ellen olyan bizalmatlanságot kreáltak, hogy fegyvert nem vehetnek a kezükbe, mert hátha a proletárdiktatúra ellen fordítják, ezért a politikai diszkriminációt külsõségekben is alátámasztották: más ruházatot kaptak. Az ezekben az egységekben szolgáltak semmiféle tiszthelyettesi vagy tiszti rendfokozatot nem érhettek el; keretlegénységgel õriztették õket barakkokban, drótkerítés mögött. És nem egészen úgy van, ahogy tisztelt Zimányi képviselõtársam mondta, hogy egyszerûen építõ honvédek voltak. Voltak olyanok, akik építõ honvédek voltak, akik fegyveres szolgálatot teljesítettek, közben építettek mûszaki határzárakat, de azok tisztes fizetést is kaptak. De ezek nem azok voltak. Kemény munkát végeztettek velük, katonai létesítmények, repülõterek építése 12 órás mûszakokban, éjszakai vagonkirakásokkal fûszerezve. A munkaerejükkel milliós bevételeket hoztak az akkori Honvédelmi Minisztérium számára. Ez a tizenhétezer fõ - körülbelül tizenhétezer - nem kérheti vissza most már senkitõl sem ifjúságát, sem az elszalasztott érvényesülési lehetõségeit. Semmi mást nem kértek, csak annyit: azonos elbírálás alá essenek minden más munkaszolgálattal. És a tárgyalások során, amikor ennek a törvénynek az elõkészítése során többirányú tárgyalások voltak, valahogy lépten-nyomon azt éreztük - azt a derék, jó magyar szokást -, hogy mindenki abból indult ki: keressük az indokot, érvet, hogy kit, miért lehet kizárni, és ki az, az általunk képviselt, akinek adhatunk. Talán egyszer, idestova 40-50 év után a szenvedések kompenzálására egyszer most már valahogy ki kellene lépnünk ebbõl a gondolkodásmódból. A munkaszolgálat embertelen, becstelen volt, törvénytelen, az emberi jogokkal nem egyeztethetõ össze, akár +39-ben kezdõdött, akár +52-ben kezdõdött. Azonosak voltak bizonyos szempontból a feltételek. A két évnél tovább, talán - úgy tudom, ismereteim szerint - a +39-tõl bevezetett munkaszolgálat is több részletben került letöltésre. Voltak olyan emberek, akiket háromszor is bevittek munkaszolgálatra, és a három bevitel meghaladta a 2 évet. De +45-tõl kezdõdõen, a Horthy-rendszer alatt teljesített munkaszolgálat, azt tényként el kell ismerni: a személyzeti osztályokon nem volt rossz pont. Nem számított politikai megbízhatatlanságnak, sõt a gyermekeik egyetemi felvételénél, a munkahelyi elõmenetelnél figyelembe kellett venni. Azt teljesen természetesnek tartjuk, hogy az új rendszer kárpótolta õket olyan formában, azokért a sérelmekért, amiket jogtalanul szenvedtek el egy másik rendszerben. Ezzel szemben a Rákosi-rendszer munkaszolgálatosai 27-28 hónapi kemény munkaszolgálat után évtizedekig viselték a politikai megbízhatatlanság bélyegét. Munkahelyi elõmenetelük szinte kizárt volt, zömmel csak fizikai munkát végezhettek, még a gyermekeik is kénytelenek voltak hátrányokat és megkülönböztetéseket elszenvedni. Ezeket az embereket soha senki, semmilyen formában nem kárpótolta, sem erkölcsileg, sem anyagilag. Joggal várták el ettõl a Kormánytól, amelyet szavazataikkal hatalomra segítettek, hogyha egyáltalában sorra kerül az anyagi kárpótlás kérdése, róluk se feledkezzenek el. Felejtésrõl szó sincs, egyszerûen kihagyták õket azzal az indokkal, hogy õk nem voltak életveszélyben, míg a harcoló alakulatok melletti munkaszolgálatot teljesítõk életveszélyben voltak. Ez igaz, ezt elismerjük. De ha a jogalkotónak ez a szándéka, akkor ezt a címet kell adni a jogszabálynak, hogy az életüktõl, szabadságuktól politikai okokból jogtalanul megfosztottak, és ezáltal életveszélybe kerültek kárpótlásáról. És hogyha ez a cím, akkor kiesik a +45 után börtöben került is, mert +45-ig a háború alatt a börtönben ülõk közvetlen életveszélyben voltak minden légiriadó és légitámadás alatt, mert õket nem vitték le az óvóhelyre. +45 után ez a veszély már elmúlt, nem volt légitámadás, csak börtön. Vajon ki tartaná ezt a diszkriminációt igazságosnak, hogy csak a +45 elõtti jogtalan politikai börtönért jár a kárpótlás, +45 után nem, mert már nem voltak életveszélyben. A törvényjavaslat általános indoklása így szól: "Számos sérelmet szenvedett jogosultsága sem a tételes jogból, sem jogelvekbõl egyébként nem lenne levezethetõ, az állampolgári jogegyenlõséget rendezõelvként tekintve alakította ki a törvényjavaslat a jogosultak körét." Hát akkor úgy érezzük, hogy itt az állampolgári jogegyenlõség csorbát szenvedett. Mi a jogegyenlõséget úgy látjuk biztosítottnak, ha a tisztelt Parlament elfogadja Nagy Ferenc József és Csépe Béla képviselõtársam közös módosító indítványát, mely szerint a kárpótlás kiterjed a Rákosi-rendszer munkaszolgálatosaira is. Ez esetben valósul meg teljes körûen az a jogalkotói szándék, hogy a ma még élõ meghurcoltak még életük alkonyán hozzájuthassanak az õket megilletõ erkölcsi és szerény anyagi kárpótláshoz. Ebben a körben támogatjuk Zimányi Tibornak azt a javaslatát, hogy ne legyen ez a törvény zsákbamacska: az alapösszeget meg kell határozni. Ha ugyanis a tisztelt Parlament alkot egy törvényt, amiben kárpótolni kíván embereket, hát legalább tudják meg azok az emberek, akiket érint, hogy mennyi kárpótlást szavaztak meg nekik, mennyi az az alapösszeg - még ha bonyolult is a képlet, amivel ki lehet számítani. De az alapösszeg nélkül még kiszámítani sem lehet - ha egyszerû lenne a képlet, akkor sem. És még egy gondolatot szeretnék megfontolásra ajánlani a tisztelt módosítójavaslat-elõterjesztõknek: a ref, a rendõri felügyelet - hangsúlyozom, csak meggondolásra ajánlom -, ami korlátozza a személyes szabadságot, mert ha a háromévi börtön után kijött valaki, utána nem költözhetett el, ugyanott kellett neki maradnia és hetenként vagy háromnaponként jelentkeznie, és meghatározták, hogy hová mehet el dolgozni, vajon nem esik-e bele a személyes szabadság korlátozásába. Hátha valamelyik módosító javaslatot elõterjesztõnek ezen is megakad a szeme. Ezek után - bízva abban, hogy a tisztelt ellenzéki pártok is számtalan pozitív, elõremutató és a megoldást segítõ módosító javaslattal fogják segíteni ennek a törvényjavaslatnak a jobbátételét - a Kereszténydemokrata Néppárt nevében megvitatásra és a módosításokkal együtt elfogadásra ajánlom a tisztelt Háznak. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)

Homepage