TartalomElõzõKövetkezõ

GÖNCZ ÁRPÁD, a Magyar Köztársaság elnöke (Az emelvényre menet nagy taps köszönti.): Tisztelt Ház! Ma forradalmunk kitörésének 34., köztársaságunk kikiáltásának elsõ évfordulóját ünnepeljük. Az elõzõ évforduló épp nemzedéknyi. Mind kevesebben élnek közülünk, akik a történteket felnõtt fejjel élték volna át. A forradalom pátosza ott él mindannyiunkban. Emlékét fölidézniük könnyû, megfogalmazniuk, újraélniük nehéz. Már '56-ban is csak az eltaposott elsõ polgári forradalom és szabadságharc, 1848 eleven emléke és szavai voltak alkalmasak rá. Petõfit, Kossuthot és Vörösmartyt kellett segítségül hívnunk, az õ szavaikat kellett kölcsönkérni, hogy a színevesztett kor hátterén oly lángoló indulatainkat kifejezzük. Egy nemzedéknyi idõ elég ahhoz, hogy a legizzóbb pátosz is hevét veszítse, és a szemérmes vagy épp hivalkodó emlékezet tétován keresi a pillanatnyilag épp érthetõnek ítélt szavakat, amivel a kor, a forradalom vélt valóságát híven idézheti fel. Reménytelen igyekezet! '56 annyiféle volt, ahányan átéltük. Akkor azt hittük, s mert ezen a címen ítéltek halálra, szabadságvesztésre, számûzetésre bennünket, jó darabig õriztük magunkban a hitet, hogy a forradalmat mi csináltuk. Sokáig tartott, s nehezünkre esett, hogy elfogadjuk a valóságot: nem mi csináltuk, hanem a forradalom csinált mibennünket! Ahányan részesei voltunk - és részesei számát csak milliókban lehet mérni -, mind máshonnan jöttünk, más emlékeket hordoztunk magunkban, más család, más környezet, más élményvilág alakított azzá, amik akkor voltunk, amikor a forradalom áradata magával sodort. A közös elviselhetetlenség elleni tiltakozás, '56 erõsebb volt, mint mi, erõsebb, mint a részvevõi. A maga képére formált, és azt hittük - elhittük -, hogy egyszer s mindenkorra meghatározza az énünket is. Évtizedbe telt, amíg elõször fedeztük fel, amíg mi, a forradalom legyõzött gyõztesei, legyõzõink hadifoglyai rádöbbentünk, hogy már csíkosban sem voltunk egyformák, hogy bár a forradalom sodra egyirányú volt, a máshonnan jötteket mind egyfelé sodorta, megmaradtunk önmagunknak, hurcoljuk nemcsak a forradalom utáni, hanem elõtti önmagunk maradványait is. S még azután is kétségbeesetten védelmeztük az egység emlékét, az "egyek vagyunk" közös indulatát, ami több volt, mint a forradalom idején együtt vallott és vitathatatlan egy cél: a nemzet függetlensége, a semlegesség, az igazságos, minden szennyétõl megtisztított, kizsákmányolást nem tûrõ, szocialistának vélt közösségi társadalom megteremtése, ahogy azt a forradalmat vállaló, újjáéledt pártokkal és a forradalmi szervekkel teljes egyetértésben Bibó István megfogalmazta. Védelmeztük, mert attól a kikerülhetetlen valóságtól, hogy '56 annyiféle volt, ahány részvevõje, sõt, ahány ellenfele, mire a hazugságáradatban fuldokló tényeit legalább rögzíteni tudtuk volna, lassan, de biztosan elmosódtak a körvonalai. A forradalom emlékét is kikezdte minden múlt átka, hogy az utódok tudatának változásával maga is megváltozik. Ennek az elkerülhetetlen folyamatnak az ismeretében, mielõtt még '56 emlékének ápolása az iskolai ünnepélyek kötelezõ frázisáradatává sekélyesülne, szeretném kimondani, hogy '56 mindenkié! Ha annyiféle volt is, ahány a résztvevõje, '56 egy volt és kikezdhetetlen. Olyan, mint a csiszolt gyémánt, amelynek valamennyi sík felülete másként törik, más szögben veri vissza a fényt. '56-ról leválaszthatatlanok a reformkommunisták, leválaszthatatlan az Irodalmi Újság, a Petõfi Kör, leválaszthatatlan a nép mellett döntõ s a döntése mellett holtáig kitartó kommunista mártír miniszterelnök, mindaz, aki mellette volt. Leválaszthatatlanok az egyetemisták és a pontjaik, leválaszthatatlan az utca, a kölyökfölkelõk, akik a gyõzelem oldalára billentették át a történtek mérlegét, leválaszthatatlanok a gyárat birtokba vevõ munkások, a munkástanácsok, leválaszthatatlanok a földkönyvet égetõ falvak, a Budapestet élelemmel önként ellátó parasztok, a hadsereget hírekkel folyamatosan tápláló vasutasok, a szovjet erõkkel a harcot kétségbeesetten fölvevõ katonák, a döntésüket bíróság elõtt halálig vállaló fõtisztek, s olykor a parancs ellenére is továbbharcoló kiskatonák, a felfegyverzett és a bányát fegyverrel védelmezõ sztrájkoló bányászok, az életüket az utcakövön áldozó kis csövesek is, akik, ha el nem estek és föl nem kötötték õket, a börtönben Kossuth-címert tetováltak a szívük fölé, hogy újra és újra megverjék õket. Leválaszthatatlanok a szabadságharcosokat és a szovjet katonákat a tûzvonalból egyaránt kimentõ orvostanhallgatók, leválaszthatatlan Maléter és Pongrácz, Angyal István és a falábú Jancsi, Wittner Mari és Marián István, Szigeti Attila és Donáth Ferenc. Leválaszthatatlan a mosonmagyaróvári és salgótarjáni sortüzek valamennyi áldozata, leválaszthatatlan Mezõ Imre és a Köztársaság tér minden halottja, leválaszthatatlan még az a kiszállásról gyanútlanul hazatérõ gépkocsivezetõ is, akit 25-én lõttek agyon a Földmûvelési Minisztérium elõtt. Leválaszthatatlan, aki újságot írt, aki fényképezett, aki rádióadót mûködtetett, aki a szobája magányából vezette a történtek naplóját, az emigráns, aki Strasbourgban vagy az ENSZ-ben vívta a forradalom utóvédharcát, aki Ausztráliában védelmezte a forradalom emlékét, az a magyar és román, akit Romániában börtönöztek be '56-ért. Mindegyikük arca, mindegyikük tette ott csillog a kikezdhetetlen és üvegnél keményebb gyémánt, a mi közös '56-unk egy- egy csiszolt és csillogó felületén. (Taps.) Szeretném ezt a mai napot, Köztársaságunk elsõ évfordulóját azzal a gondolattal indítani, hogy bár senki ne próbálna ma senkit megfosztani közös kincsünktõl, '56 tiszta emlékétõl. Annál is inkább, mert anélkül ma egy esztendeje nem vehette volna birtokába az országot polgárainak az a sokszínû összessége, az a nép, amely közösen vívta meg a forradalmát, amely az ország közös tulajdona, s amely együttesen - minden tagját beleértve ma már elmondhatjuk - '56 igazi gyõztese és hõse volt, amely ma is a haza jövõjének kulcsa és biztosítéka. Annak a jövõnek, amely lehet, hogy ma nem úgy formálódik, mint mi '56-ban elképzeltük, hiszen azóta sok fogalom - szocializmus, Európa, semlegesség, magántulajdon - átértékelõdött, s megváltozott, változik ma is körülöttünk a világ. Mondjuk meg õszintén, ma is harcban állunk a Parlament, a Kormány, Magyarország népe a körülményeinkkel, önmagunkkal, a bennünk élõ múltakkal. Harcunk ma is közös és oszthatatlan, csak éppen beláthatatlanul bonyolultabb, mintha géppisztollyal harcolnánk fogható ellenség ellen. Az ellenség ma a szegénység réme, a létbizonytalanság. Ne egymásból faragjunk hát ellenséget! Ennek a harcnak ma éppúgy jövõnk, a társadalmi szolidarítás a tétje, mint volt '56-ban. Éljünk hát bátran jogos örökségünkkel, '56 szellemével, amely arra tanít, hogy egy nép, ha talpra áll önmaga védelmében, ha közösnek érzi a haza ügyét, képes legyõzni elõítéletet és ellenszenvet! Képes fölülemelkedni a kicsinyes érdekeken, képes közösen nemzetté nemesedni. S ha képes rá, csak a pokol kapui vehetnek erõt rajta. Csak a pokol kapui! Köszönöm szépen. (Nagy taps.)

Homepage