Felszólalás adatai

KISS PÉTER (MSZP): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Én is azokkal értek egyet, többek között Nagy Andorral, akik úgy fogalmaztak, hogy az egyik legnagyobb kihívás az uniós politika előtt és az uniós szereplők előtt is, hogy hogyan építsük meg közösen az emberek útját az Európai Unióhoz. Helyénvalónak tartom, hogy külügyminiszter úr és mások a kormány nevében arról szóltak, hogy ebben a politikának, a hazai politikának is és a soros elnökség során Magyarországnak is van leckéje.

Ezen az úton természetesen jó állomás egy olyan vita, mint amilyen vitát itt folytatunk most a parlamentben. De az ilyen állomások akkor hitelesek, ha megépítjük a civilek, a munkaadók, a szociális partnerek, a szakszervezetek részvételének azt az útját, amelyik is bevonja azokat a milliókat, akik számára ma Brüsszel túl messze van.

Helyénvalónak tartom, hogy a munkahelyteremtés, a gazdasági kormányzás és a munkahelyteremtés kérdései a soros elnökség fő feladatai, prioritásai között szerepelnek, ezért a soros elnökség alkalmát kihasználva indokoltnak tartom, hogy a lehetséges közös politikák néhány értelmezési kérdését mi magunk is fölvessük. Nyilvánvaló, hogy azok a fajta eljárások, amelyek a foglalkoztatáspolitika kapcsán az Európai Unióban gyakorlatként kialakultak, azok bizony a nemzeti politikákhoz csak bizonyos módon tudnak hozzájárulni. Szűk módon tudnak hozzájárulni, szűkebb módon tudnak hozzájárulni, mint amennyi a Közösség felelőssége és lehetősége lehetne, hozzájárulása lehetne ahhoz, hogy a nemzetek ezt a kérdést hatékonyabban legyenek képesek megoldani.

Másképp fogalmazva, hogy világosan beszéljek: a nyílt koordináció módszere, a tapasztalatcsere, a ráolvasás vagy az európai hablaty ezekben a kérdésekben nem segít. Márpedig ebben a szakpolitikákat illetően meglehetősen nagy gyakorlatunk van. Ezért én úgy ítélem meg, hogy két kérdésben felhasználhatjuk az elnökség időszakának lehetőségét, hogy megpróbáljunk tiszta vizet önteni a pohárba. Az egyik a szociális kohézió szerepének az újraértékelése, a másik pedig néhány foglalkoztatáspolitikai európai bevett álláspont, idióma ügyében, hogy vitát lehessen nyitni.

Nos, először is a szociális kohézió szerepéről. A lisszaboni folyamat 2005-ös értékelésekor hogy, hogy nem, ez a kérdés háttérbe szorult. Úgy állapodtak meg Európa nemzetei, hogy a növekedés, a versenyképesség oltárán ennek a szempontnak a továbbiakban nem kell prioritást, vagy nem olyan mértékben kell figyelmet biztosítani. A válság azóta nagyon világosan rámutatott, hogy ott, ahol nincsen szociális kohézió, ott szegénység van, és ahol pedig szegénység van, ott nincs növekedés, ott foglalkoztatáspolitikai problémák keletkeznek, ott nyilvánvaló versenyképességi problémák keletkeznek.

Másképp fogalmazva: ott, ahol a szociális kohézió nem tartozik a versenyképesség közvetlen társadalmi problematikájához, ott a gyermekszegénységen és a romaproblémán keresztül újra és újratermelődik a foglalkoztatási probléma. És sajnos Európának evvel kell ma szembenéznie. Ez nemcsak Kelet-Közép-Európa sajátja. Ezért, ezért is, meg a szociális elkötelezettségünk okán is ezeket a kérdéseket, a szociális kohézió kérdését újra összefüggésbe kell hozni a versenyképesség, a növekedés kérdésével, és itt az alkalom az Európa 2020 programcélkitűzések kapcsán, hogy ebben a kérdésben Magyarország is állást foglaljon, és soros elnökként próbálja ebbe az irányba vinni a dolgokat.

Már csak azért is kulcskérdésnek tartom ezt, merthogy a gazdasági kormányzás tervezett, elgondolt követelményei bizony első pillanatra mintha nem éppen befogadnák a szociális kohéziónak az ügyeit. Nem hiszek abban, hogy egyszerű pénzügyi szabályozási szigorkérdésekkel választ lehet találni Európa gyarapodó foglalkoztatási kérdéseire.

Az uniós elnökség alkalmas arra, hogy kialakult, ma már mantraként idézett gondolatokat újra és újra elmondva ráolvasással oldjunk meg foglalkoztatási kérdéseket. Csak utalok rájuk: a növekedés látható módon automatikusan nem teremt kiegyenlített foglalkoztatási viszonyokat Európában, mint ahogy a járulékcsökkentés oly sokak által javasolt receptje sem jelent például a regionális kiegyenlítetlenségekkel szemben gyógyszert. És az is igaz, bizton látható, hogy a generál szósz a foglalkoztatáspolitikában nem alkalmas, hogy a fontos, társadalmilag elkülöníthető problémákra foglalkoztatási választ adjunk; hogy csak öt nagy csoportot említsek: a pályakezdők, az 55 év felettiek, a gyereket nevelő anyák, a romák és a sérült emberek ügyeire. Ezek mindenhol problémát jelentenek Európában, és természetesen ott leginkább, ahol az aktivitási szint a legalacsonyabb, ahol a legnagyobb problémát jelenti, éppen például nálunk is. Ezért tehát az általános, az egymásnak kínált generális foglalkoztatáspolitikák helyett ezen csoportok problémáinak megoldására koncentráló foglalkoztatáspolitika mellett kell véleményem szerint letenni a voksot.

Más metszetben: nyilvánvaló módon ugyanez a differenciáltság szükséges a hátrányos térségekben lakók - ez Magyarországon, megjegyzem, egymillió embert érint - és a képzettségi hiányokkal rendelkezők esetében, ez kétmillió ember problémáját jelenti. Hogy csak ezt az egy apróságot mutassam, hogy mit jelent ez a felzárkózó országokban, nálunk a legfeljebb 8 általánossal rendelkezők elhelyezkedési esélye nem éri el a 40 százalékot, ez közel 20 százalékkal marad el az európai átlagtól. A diplomások és a középiskolások esetén a különbözet 4 százalékon belül van. Nagyon világosan mutatja a felzárkózó országok problematikáját a képzettségben rejlő hátrány, és nyilvánvalóan, ha a foglalkoztatás kérdését, az aktivitás kérdését Magyarországon ebből a szempontból próbálnánk megoldani, és ehhez kérnénk recepteket az Uniótól, akkor sokkal hatékonyabbak lehetnénk.

(16.40)

Az utolsó megjegyzésem pedig az aktív munkaerő-piaci politikákhoz szükséges eszközökre vonatkozik. Önök is tudják jól, hogy Magyarország immáron húszéves rendszerváltás utáni időszakában aktív eszközökre a GDP 0,2 százalékát használja fel átlagosan, miközben az Európai Unióban ez ennek a háromszorosa. Háromszorosa olyan országokban, ahol magasabb aktivitási szintekkel operálnak. Nyilvánvaló módon, ha felzárkózásról, kohézióról beszélünk, és a felzárkózás társadalmi és gazdasági feltételeiről Európában tenni akarunk, akkor nemcsak általában kell eszközöket biztosítani, hanem akár pántlikázva és célzottan is az aktív munkaerő-piaci eszközpolitikákra kell pénzeket szánni, éppen azokban a térségekben, ahol nagyon alacsony az aktivitási arány, ezért elvileg felléphet Magyarország. Ez nyilvánvalóan Magyarország érdeke, hiszen európai forrásokat kell erre mozgósítani, és a soros elnökség is, illetve az addig tartó folyamat is alkalmas lehet arra, hogy saját és az európai érdekek érdekében ezt a kérdést napirendre tűzzük.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps az MSZP soraiból.)