Felszólalás adatai

DR. MIKOLA ISTVÁN (Fidesz): Köszönöm szépen, elnök asszony. Tisztelt Országgyűlés! A törvénytervezetben továbbra is számos koherenciaproblémát látunk, annak ellenére, hogy ma reggel az egészségügyi bizottság három, több pontból álló - összesen 133 pontból álló -, koherenciával kapcsolatos módosító indítványt nyújtott be.

Szeretnék ezekről tételesen - amennyire időm engedi - szólni. Nem szerepel a fogalmak között a központ meghatározása. Erre azért volna szükség, mert a szövegben előbb jelenik meg, mint a későbbi, róla szóló külön szakasz. Másrészt használata sem egységes, hol központ, az E-alapot kezelő szerv, hol kezelő. De megjelenik egy, a közszolgáltatásért felelős szerv is a 76. § (7) bekezdésében anélkül, hogy a szerv azonosítható lenne. Ez a normavilágosság elvét sérti.

A betegutat majd a biztosítók üzletszabályzata fogja meghatározni egy ma még ismeretlen tartalmú külön jogszabály elvei szerint. Ez egyértelműen a jogbiztonságot sértő szabályozási mód véleményünk szerint. A hatályon kívül helyezésekkel és a módosításokkal az egészségbiztosítási törvény jelentősen változik, ezért a jogszabály-alkotási törvény szerint ilyenkor a teljes változott szöveget egységes szerkezetben, egyidejűleg kellene közreadni.

A működési engedélyezésről szóló fejezetben az engedélykérelemhez csatolni kell a biztosító általános szerződési feltételeit. Minthogy ennek tartalma nem ismeretes, az sem világos, hogy ez a szerződés a tagsági jogviszony létrehozásához lenne-e szükséges; mert a 45. § (2) bekezdését értelmezve úgy tűnik, hogy az első tagsági viszony a törvény alapján és nem szerződéssel jön létre. Arról legfeljebb az átlépéseknél lehetne szó, de erre utalás sincs.

A pénztártag pénztári kártyája legfeljebb 3 évre, de mindenképpen határidőhöz kötötten kerül kiállításra. Nincs rendelkezés arról, hogy mi van a kártya lejárta után. Ez nem közömbös, mert kártya nélkül nem kap ellátást. Ugyanakkor a biztosító csupán egy évig van kötve ajánlatához.

Milyen jogviszonyt teremt tehát ez a rendszer a biztosító és a biztosított között? A pénztártagra vonatkozóan összesen három külön paragrafust találunk; a 48. § (1) bekezdés a) pontja utal a jelenlegi alapszolgáltatásokra, amelyekre jogosult a tag, a b) ponttól már a biztosító szabályzatára és az e törvényben írt elvekre utalja az igénybe vehető szolgáltatásokat.

Az alapok szolgáltatásait kivéve tehát lecsúsztatja a szabályozást rendeleti és szabályzati szintre úgy, hogy azok tartalmáról sem a leendő tag, sem a törvényhozó semmit sem tud. Nincs rendelkezés arról, hogy az átlépéssel való tagsági viszony megszűnésekor milyen garancia van a jogfolytonosság biztosítására. Az ezekkel kapcsolatos panaszeljárás egységes szabályozása hiányzik a törvényből. A jogorvoslati részt is kidolgozatlan. Ezek pedig alapjogokat érintő kérdések.

Az átalakítás utáni szervezeti rendszerrel kapcsolatosan is több kifogás tehető. Nem világos, hogy a központ, amely kormányzati hivatalként működik, rendelkezik-e hatósági jogkörökkel. Például a gyógyszer-finanszírozási kérdésekben a központ jár el első fokon, a felügyelet másodfokon. Van-e a bírósághoz fordulásnak lehetősége? Egy ilyen szabályozás alkotmánysértő, nem felel meg a jogbiztonság követelményének, hiányoznak az eljárási garanciák.

A tagságnak járó szolgáltatások mögül kikerültek az állami garanciák. Az országos kiegyenlítő alapra vonatkozó szabályozás, amely állítólag a biztosítók kockázatának kiegyensúlyozását, közvetve pedig a pénztártagoknak járó szolgáltatások kieső finanszírozását jelentené, teljesen ismeretlen. Nyomatékkal hangsúlyozni kell, hogy e vonatkozásban törvényi szintű szabályozás szükséges, nem kormányzati vagy miniszteri szintű.

Hangsúlyosan kifogásolhatók a díjtételi és a kvótabizottságot érintő rendelkezések is. Mindkettőt az egészségügyi miniszter javaslattevő szervének állítja be a törvénytervezet, csakhogy amikor a díjtételekre vonatkozó javaslatát a bizottság átadja a miniszternek, akkor az a javaslat szerinti tartalommal hozza meg a rendeletét. Ha a miniszter a javaslattal nem ért egyet, visszaadja azt a bizottságnak. Ez két dolgot jelent. Egyrészt azt, hogy a bizottság döntéshozó testület, másrészt nem derül ki, hogy ha a javaslatot a miniszter visszaküldte, akkor maga jogosult-e dönteni. Lényegileg tehát a díjtételi bizottságba szervezi ki a törvény azt a feladatot, amelyet felelősséggel a kormánynak, a szakminiszternek kell teljesíteni. Ez a testület ugyanis felelősséggel nem tartozik, például nem interpellálható.

Úgy látjuk - nem folytatom tovább, de folytathatnám még -, számtalan koherenciazavar terheli ezt a törvénytervezetet (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.), ami kihatásában, megvalósíthatóságában bizonytalanná teszi a törvényt. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiban.)