Felszólalás adatai

DR. SZABÓ ZOLTÁN, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen, elnök asszony. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! A Magyar Szocialista Párt országgyűlési képviselőcsoportja nem minden fenntartás nélkül, de alapvetően támogatja a benyújtott törvényjavaslatot.

Fenntartásaink nem a törvényjavaslat lényegének, nem a törvényjavaslat céljának szólnak, nem is ellentétesek azzal, inkább arról van szó, hogy a törvényjavaslat céljait magunkénak érezve úgy gondoljuk, hogy nem mindenben elég messzire menő és nem mindenben elég bátor a javaslat, és esetleg a későbbi tárgyalások eredményeként ilyen értelmű módosító indítványokat fogunk majd hozzájuk fűzni.

Nézzük, tulajdonképpen mik azok a rendelkezések, azok az új rendelkezések, amelyeket a törvényjavaslat bevezet vagy bevezetne. Kezdjük azzal a - legnagyobb vitát kiváltott, noha megítélésem szerint egyáltalán nem a törvényjavaslat lényegét tükröző - kérdéssel, ami a vállalkozói közintézeti besorolást illeti. Mielőtt a vállalkozói közintézeti besorolást nagyon erősen elkezdjük támadni, célszerű talán megvizsgálni, hogy mi is a vállalkozói közintézet.

Tisztelt Képviselőtársaim! A vállalkozói közintézet a költségvetésből gazdálkodó szervnek egy olyan formája, amely speciális tevékenységet folytató, költségvetésből gazdálkodó szervekre jött létre az úgynevezett státustörvény keretében. Arról van ugyanis szó, hogy számos, költségvetésből gazdálkodó szerv folytat olyan tevékenységet is - mégpedig nemcsak marginálisan, hanem tevékenysége jelentős részét kitevő olyan jelentőséget -, amelynek folytatása során piaci szereplőkkel kénytelen versenyezni. Ebben a versenyben pedig komoly versenyhátrányt okoz számára az, ha a költségvetési intézményekre vonatkozó merev gazdálkodási szabályokat kénytelen alkalmazni, vagyis a vállalkozói közintézet azért jött létre, azért találta ki a státustörvény, hogy az ilyen, költségvetésből gazdálkodó szervek részére lehetőséget biztosítson a költségvetési intézményeket gúzsba kötő szabályok egynémelyikétől való megszabadulásra.

Tisztelt Képviselőtársaim! Mi az, amit egy vállalkozói közintézet nem tud a gazdasági társasághoz képest? Két ilyen dolog van: az egyik, hogy nem rendelkezik a tulajdonnal szabadon; a másik, hogy a munkavállalói nem a munka törvénykönyve, hanem a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény hatálya alá tartoznak.

(14.30)

Ez az a két dolog, amiben alapvetően különbözik egy vállalkozói közintézet egy gazdasági társaságtól. Tökéletesen érthetetlen tehát a törvényjavaslat ezen rendelkezésének olyan kritikája, ami arról szól, hogy nem támogatjuk, mert privatizációhoz vezet, nem támogatjuk, mert el fogják veszíteni a közalkalmazotti státusukat az ott dolgozó munkavállalók. Pontosan ez az a két dolog, amiről a vállalkozói közintézet nem szól, pontosan ez az a két dolog, amiben nem enged a költségvetési intézmény jogállásából, minden más dologban igen.

A vállalkozói közintézet tehát azért jött létre, hogy egy költségvetésből gazdálkodó szerv anélkül lehessen versenyképesebb a piacon, hogy gazdasági társasággá alakulna, és hatékonyan biztosítja azokat a korlátokat, hogy a gazdasági társaságra jellemző vonásokat ne lehessen itt alkalmazni, azokat, amelyek végső soron megszüntetnék ennek költségvetési intézmény voltát.

Így tehát, tisztelt képviselőtársaim... Pósán képviselő úr említette a térdszalagrendet; ismeretes módon a térdszalagrendnek a jelmondata az "Honi soit qui mal y pense", vagyis becstelen az, aki rosszra gondol. Tisztelt Képviselőtársaim! Én nem tudok jobbat mondani: aki ebből a törvényjavaslatból arra következtet, hogy itt a privatizáció veszélye forog fenn, aki ebből a törvényjavaslatból arra következtet, hogy itt az a hátsó szándék munkál, hogy a közalkalmazottakat munkavállalókká minősítsük át, az vagy meg akar téveszteni másokat, vagy nem tudja, hogy mit beszél.

Ami már most, tisztelt képviselőtársaim, megítélésem szerint a törvényjavaslat összehasonlíthatatlanul lényegesebb elemét jelenti, az a felsőoktatás minőségének védelme, azok a szabályok, amelyek a felsőoktatás minőségét próbálják javítani, azt próbálják védeni. Ha visszatekintünk, a rendszerváltás óta a felsőoktatásban talán az egyik legjellemzőbb, legmarkánsabb folyamat az expanzió. A felsőoktatás expanziójára, lássuk be, szükség volt. Azt, amit a Kádár-rendszer ránk hagyományozott, azt a rendkívül szűk körű, korlátozott felsőoktatást, mindenképpen nagyságrenddel kellett bővíteni. Ez megtörtént, ám az expanzió, most már talán inkább azt mondanám, burjánzás, azóta is folytatódik, és lássuk be, igen gyakran ez a mennyiségi burjánzás a minőség rovására megy. Eddig is az volt a helyzet, hogy a felsőoktatási törvény vagy más jogszabályok igyekeztek ezeknek a burjánzó jelenségeknek gátját állni. Amikor a hallgatói létszám túlzottan radikálisan növekedett, amikor egy intézmény a normatív finanszírozás érdekében annyi hallgatót vett fel, amennyit a lehetőségei, kapacitása okán már jó minőségben nem tudott képezni, akkor ennek a felsőoktatási törvény a képzési kapacitás, illetőleg a kapacitásakkreditáció bevezetésével igyekezett útját állni. Amikor a doktori programok száma hihetetlen mértékben megnőtt több mint ötszázra, akkor a felsőoktatási törvény a doktori iskolákat vezette be a doktori programok helyett, nagyobb és korlátozott számú doktori iskolát engedélyezett a felsőoktatási intézmények számára. Amikor az akkreditáció érdekében az úgynevezett intercity-professzorok, akik tehát nem a szóban forgó intézmény, hogy úgy mondjam, rendes tagjai, hanem hetente egyszer az intercityvel lemennek, tartanak egy előadást, vagy esetleg csak videókazettán leküldik az előadásukat - és egyébként egy másik intézményben, másik városban székhelyét tartó intézményben professzorok -, akkor a felsőoktatási törvény korlátot szabott az intercity-professzorok alkalmazásának, illetőleg annak, hogy őket az akkreditáció során figyelembe lehessen venni.

A szakok és szakirányok számának elburjánzása érdekében kormányrendelet szabott gátat az alapszakok számának. Az alacsony ponthatárok, különösen a fizetős, tehát a költségtérítéses oktatás területén alacsony pontszámmal felvett hallgatók elburjánzásakor emelte fel a kormányrendelet az alsó ponthatárt 160-ról 200-ra, és folytathatnám ezeket az intézkedéseket, amelyek a múltban törvénnyel, kormányrendelettel, netán az Akkreditációs Bizottság tevékenységével igyekeztek gátat szabni ennek a burjánzásnak.

Tisztelt Képviselőtársaim! Ebben a törvényjavaslatban is ilyen, tulajdonképpen a minőséget féltő, a minőség rovására menő mennyiségi növekedést gátolni kívánó szabályok találhatóak. Említette ezeket már az államtitkár úr is, hadd emlékezzem meg én is egyről-kettőről közülük.

Ilyen a kihelyezett képzések szabályozása, az tudniillik, hogy a székhelyén és telephelyén kívül nem folytathat képzést egy felsőoktatási intézmény. Értelemszerűen a kapacitásakkreditáció megkerülésének módja volt ez a fajta kihelyezett képzés. Ezt megítélésem szerint a törvényjavaslat nagyon helyesen korlátozza.

Ilyen a kutatóegyetemekről szóló szabályozás, illetőleg az, hogy kormányrendelet-tervezet van már készen arra nézve, hogy amennyiben a tisztelt Ház elfogadja ezt a törvényjavaslatot, akkor a kutatóegyetemekről szóló szabályozást részletezve pontosítsa. Én a magam részéről elfogadhatónak tartom Pósán képviselő úrnak azt az indítványát, hogy a kutatóegyetem ne csak cím legyen, hanem valóságos lehetőség az ilyen címmel felruházott intézmény számára, hogy a törvény írja elő azt, hogy a költségvetésben a kutatóegyetemek külön finanszírozását külön soron kell megtervezni, vagy valamilyen hasonló garanciális intézkedést. Én a magam részéről ezt nem tartom az ördögtől valónak.

Hasonlóképpen gondolkodom a tehetséggondozás, szakkollégiumi rendszer kérdéséről is, bár erről Kormos Dénes képviselőtársam nálam lényegesen avatottabban beszélt.

Tisztelt Ház! Nagyon fontos lépések azok, amelyeket a törvényjavaslat az akkreditáció és az akkreditációval kapcsolatos kérdések terén javasol, és egyúttal ez az a pont, ahol nem is mindig vagyunk elégedettek a törvényjavaslat - hogy úgy mondjam - radikalizmusával. Mindenképpen jó és mindenképpen célszerű, hogy az eddigi nyolcévenkénti ismétlést, az akkreditációban a nyolcévenkénti ciklust öt évre rövidíti a törvényjavaslat. Ezt mindenképpen üdvözlendőnek tartjuk. Ugyanakkor fontosnak tartanók nemcsak lehetővé tenni, hanem elő is írni az ötéves ciklus közbeni szúrópróbaszerű ellenőrzést, vagyis azt, hogy ne csak egy teljes akkreditációs folyamat, egy teljes akkreditációs eljárás keretében lehessen ellenőrizni, vajon a szóban forgó felsőoktatási intézmény eleget tesz-e azoknak a minőségi követelményeket, amelyeket tőle joggal elvárunk, hanem ezt az Akkreditációs Bizottság vagy annak valamilyen szerve szúrópróbaszerűen, az ötéves ciklustól eltérően, akár rendszertelenül, váratlanul is megtehesse.

Fontosnak tartjuk az akkreditáció nemzetközi vonatkozásainak beemelését a törvényjavaslatba, itt sem látjuk azonban, hogy a törvényjavaslat elég messzire menne. Azt, hogy az Akkreditációs Bizottság legalább egy tagjának a nemzetközi akkreditáció elismerését előírja, fontosnak tartjuk ugyan, de úgy gondoljuk, hogy ennél tovább is lehetne menni, és a tisztelt Ház asztalán pillanatnyilag van egy olyan törvényjavaslat, amely az akkreditáció folyamán eljáró háromtagú - nem emlékszem a pontos megnevezésére, de mindenesetre - szakértői bizottságokban írná elő kötelezően legalább egy ilyen, a nemzetközi akkreditáció jogosultságával felruházott szakértő bevonását.

(14.40)

Végezetül, erről is szólt Pósán képviselő úr, ez a Magyar Akkreditációs Bizottság összetétele. Úgy gondolom, a hallgatók szavazati joggal történő felruházása helyénvaló, a felsőoktatás végül is a hallgatókról szól, a hallgatók érdekében való. Én nem gondolnám, hogy abból a szervből, amely az őket diplomával ellátó, őket diplomához juttató intézmények minőségéről szól, ki kellene őket rekeszteni.

Azt az aggályt viszont osztom, hogy amennyiben az egyébként 19 tagúra csökkentett Akkreditációs Bizottságban egyértelmű többsége van a Rektori Konferenciának, magyarán magának a felsőoktatásnak, akkor lehetőséget adunk rá, de ha nem, a gyanút mindenképpen felébresztjük arra, hogy az Akkreditációs Bizottságon belül voltaképpen az folyik, hogy a felsőoktatási intézmények vezetői, rektorai, delegáltjai megállapodnak egymással: én akkreditállak téged, te akkreditálsz engem, ketten együtt pedig megakadályozzuk mindenki másnak az adott szakterületen történő akkreditációját. Ez mindenképpen a minőség, mindenképpen a verseny rovására megy. Nem akarok senkit sem vádolni, nem akarom azt állítani, hogy ez így van vagy így lesz, de azt, hogy ez a gyanú joggal vetődik fel egy ilyen esetben, mindenképpen állítom. Úgy gondolom, legalábbis tárgyalásokat kellene folytatni arra nézve, hogy a jelenleg javasolt 11 tag helyett 9 tagot delegáljon csak a Rektori Konferencia, ami azt jelentené, hogy döntő befolyása van az Akkreditációs Bizottságban, de nem tud egyedül, minden más szereplő közreműködése, egyetértése, együttműködése nélkül valamit elérni vagy valamit megakadályozni.

Tisztelt Ház! Ezeket a gondolatokat ajánlva a tisztelt képviselőtársak szíves figyelmébe, javasolom a törvényjavaslat alapos megtárgyalását, tárgyalást arról, hogy hogyan tudjuk az egyébként szerintem üdvözlendő célokat hatékonyabban elérni, az e tárgyalás eredményeként kirajzolódó módosító indítványok, majd ezt követően az egész törvényjavaslat elfogadását.

Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps az MSZP soraiban.)