Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

STUMMER JÁNOS (Jobbik): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Nagy felelősség, amikor az ember 93 ezer másikért emel szót, különösen ebben a Házban.

(13.50)

Nagy feladat, amikor olyan 93 ezer emberről van szó, aki másik 800 ezer ember életét könnyíti meg, vagy teszi azt a 800 ezer sorsot egyáltalán élhetővé. Állítom, hogy a 93 ezer szociális dolgozó mindegyike, akikért ma felszólalok, fontosabb munkát végez ebben az országban, mint a miniszterelnök. Minden áldott nap emberi életek vannak a kezeik között, és sokszor lehetetlen küldetésekben vállalnak magukra önszántukból felelősséget. Áldozat, lemondás és empátia  vannak sokan, akiknek ezek csak üres szavak, nekik viszont a mindennapok részét jelenti.

Amikor önök reggel 8-kor bepattantak a klímás hivatali Škodájukba, ezek az emberek busszal vagy biciklivel, beérve a munkahelyükre, már régen elkezdték a napot. Amikor a reggeli kávéjuk mellett átböngészték a sajtót és megnézték azt, hogy mit írtak magukról vagy éppen mirólunk, ezek a szociális dolgozók éppen pelenkázták, fürdették vagy etették a rájuk bízott magatehetetlen embereket. Amikor mi itt vitázunk egymással ebben a Házban, ők épp azokhoz fordulnak türelemmel, akiknek már nincsen kihez szólniuk.

Álljunk meg egy pillanatra, tisztelt képviselőtársaim, és tegyük fel a kérdést: ezek az emberek ezen a hétfői napon vajon többet tesznek-e minálunk, hogy jobb hely legyen ez a világ? Ki végzi ma, a mai napon a fontosabb munkát, egy szociális dolgozó vagy egy országgyűlési képviselő? Önöknek és nekünk is kalapot kell emelnünk előttük. Ma, a szociális munka napján jó szó és köszönet jár nekik ezért az emberfeletti munkáért, amit ezek az emberek nap mint nap letesznek ennek az országnak az asztalára. De nemcsak köszönet járna nekik évente egyszer, kedves hölgyeim és uraim, hanem végre normális bér és a hivatásukhoz méltó munkafeltételek is, mégpedig az év minden napján.

Kedves fideszes és KDNP-s képviselő hölgyek és urak, ez önökön múlik, csakis önökön múlik, hogy a szociális dolgozók végre ne azt üzenjék saját pályakezdőiknek, hogy menekülj, pedig most ezt teszik. Önök persze, valaki a kormány részéről, talán éppen ön lesz, államtitkár úr, az, mindjárt fel fog állni, és szépen sorjában el fogja mondani nekem ugyanazokat a paneleket, amit néhány képviselőtársamnak már elmondott az imént, amelyek azt ecsetelik, hogy a Fidesz 2010 óta mennyit tett ezért az ágazatért. Felsorolja majd államtitkár úr, hogy mennyivel emelkedtek a bérek, hogy hogyan javultak a dolgozók munkakörülményei, és milyen intézményfejlesztési programok valósultak meg, és miután az államtitkár úr végzett a kormány eredményének felsorolásával, néz majd rám kérdőn, hogy mégis nekem mi a fészkes fene bajom van, hiszen soha jobban nem kerestek és soha jobb munkakörülmények között nem dolgozhattak szociális dolgozók Magyarországon, mint manapság.

A valóság ezzel szemben az, hogy a szociális szféra dolgozóinak anyagi és erkölcsi megbecsültsége a béka feneke alatt van. Hiába hozza majd ide, államtitkár úr, a statisztikákat, ezek az emberek nem így vagy annak megfelelően éreznek, ők nem olvassák a statisztikákat, ők a tapasztalataik alapján mondják ezt. A valóság az önök kommunikációjával szemben az, hogy egy ember végzi el másik négy munkáját, a munkaidő pedig nem órában meghatározott, hanem látástól vakulásig tart. A valóság az, hogy ezeket a szociális dolgozókat már csak az tartja a munkahelyükön és Magyarországon, ami erre a pályára hívta őket: a felelősségérzet és az empátia, az a tudat, hogy ha ők is elmennek, le kell utánuk kapcsolni a villanyt.

Az a valóság, hogy az önök kétharmados országában, aki szegény, elesett, beteg, fogyatékos, idős, munkanélküli és hajlék nélküli, az mind felesleges teher önök számára. Ezektől az emberektől az önök kétharmados országában szabadulni kell és nem gondoskodni róluk. Aki pedig mégis megteszi ezt önök helyett, aki a fából vaskarikát hajlandó csinálni, csak mert szorult bele némi emberiesség, azt minden rendelkezésre álló eszközükkel ellehetetlenítik.

Nem kell majd felháborodást színlelni, kedves kormánytagok, és nincs szükség arra sem, hogy visszautasítsák ezt a kijelentést. Inkább járják körül az újságosbódékat, és kérjenek valahonnan egy pénteki Ripostot, nézzék meg ennek az önök által kinyomtatott szennylapnak a címlapját, olvassák csak el azokat az öles betűket. Az a címlap, amit ott az önök volt kommunista kitartottja, Ómolnár Miklós megengedett magának, messze túlmutat önmagán. Ott nem pusztán néhány ezer emberrel szembeni tudatos uszításról volt szó, ott az önök lelkiismeretlen, embertelen rendszere mutatta meg magát teljes valójában.

Államtitkár Úr! Kedves Kormánytagok! Kedves fideszes Képviselőtársaim! Meddig élnek még vissza a szociális dolgozók türelmével? (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) Önök azt hiszik, hogy maguknak mindent szabad? Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps a Jobbik soraiban.)