Felszólalás adatai

ROZGONYI ERNŐ, a MIÉP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Miniszter Úr! Tisztelt Ház!

Bevezetésül annak kívánok hangot adni, hogy mindenképpen helyes és üdvözlendő az a törekvés, amely szerint végre előtérbe kerül az államháztartás funkciók szerinti tervezése, illetőleg finanszírozása.

Meggyőződésem, ha lesz erő ennek az átalakítási folyamatnak a végigviteléhez, ha mindezt megfelelő következetességgel foglalják majd rendszerbe, áttekinthetőbb és világosabb lesz az államháztartás egésze mind a tervezés, mind a beszámolás tekintetében. Azonban meg kell jegyeznem, hogy nagy ellenkezésre kell számítani, hiszen ebben az ügyben rengeteg az ellenérdekű fél.

Ezzel párhuzamosan jónak tartom a több évre szóló államháztartási kitekintést, tervezést, és annak állandóan göngyölt újragondolását, karbantartását, tehát magát a módszert. Persze lehetne vitatkozni az időzítésen, de én inkább azon a véleményen, elven állok, hogy egyszer mindent el kell kezdeni - ezt is; akkor is, ha ma esetleg túl sok a zavaró körülmény. Sokkal nagyobb baj, hogy az ebben a tájékoztatóban, ezekben az anyagokban foglaltak tartalmi elemeivel, elvi alapjaival nem tud a Magyar Igazság és Élet Pártja azonosulni.

Az idő korlátozottsága miatt természetesen tudom, hogy a teljesség igényével nem léphetek fel. Bár szinte mondatról mondatra lenne mit vitatni, pusztán a számomra legfontosabb elvi kérdéseket fogom felvetni.

(11.20)

Frakciótársaim majd kiegészítenek. Az elképzelések egyik pillére, hasonlóan a monetáris irányelvekhez, az infláció fenntartható csökkentése. Ez aztán direkt és indirekt módon tulajdonképpen összefügg az egész anyaggal. Az infláció elleni küzdelem és az ehhez kapcsolt monetáris politika tekintetében a következőket kell megjegyeznem.

Ami az inflációt illeti, minden számszerű elemzés nélkül is megállapítható, hogy az utóbbi 10-15 év hazai inflációja és az annyit emlegetett bérkiáramlás között semmilyen összefüggés nincs. Erről csak azok beszélnek, akiknek a jövedelme a magyar átlagjövedelmeknek mintegy százötvenszerese, és ezért ennyire irritáló, sőt nyugodtan ki merem mondani, gusztustalan, amikor erről olyan nagy előszeretettel beszél, mondjuk, az MNB elnöke.

Az infláció nálunk alapvetően két tényezőre vezethető vissza. Egyrészt az árban realizálódó adók, járulékok és vámok, illetőleg a begyűrűző egyéb költségek, mint a 8 százalék garantált haszon az oly bölcsen privatizált energiaszektorban, az indokolatlanul magas kamatlábak, a külföldiek által felvert ingatlanérték és bérleti díjak, és sorolhatnám hosszú ideig. Másrészt a Magyar Nemzeti Bank által alkalmazott forintleértékelési gyakorlat, ezen belül az évek óta alkalmazott csúszóleértékelés hatása. Kétségtelen, ezen felül, de éppen a rossz megoldások alkalmazása miatt van és hat az árnövekedés irányába a köztudatba beépült inflációs várakozás is.

Van még egy tényező, amiről szintén nem szoktak beszélni. Kicserélődött a fogyasztói termékek jelentős hányada hazairól külföldi eredetűre, még akkor is, ha a külföldi terméket belföldön állították elő. Igaz ez a legalapvetőbb élelmiszerektől a szórakoztató elektronikáig majdnem mindenre. Ez ugyanakkor visszahat a magyar termelőkre, akik lassan minden vonatkozásban kiszorulnak a hazai piacról. Mindezek következtében ki kell mondani: az infláció minden évben annyi volt, amennyire beállították a mindenkori kormány tudtával, akaratával vagy passzív tudomásulvételével a globalizáció és a nemzetközi karvalytőke hazai helytartói. Tehát az infláció elleni, úgymond, küzdelem nem más, mint szemfényvesztés.

Hogy valami jót is mondjak: úgy tűnik, a jelenlegi kormány ezt az eddigi játékot nem tűri tovább, bár nem tudom, hogy ez mennyire tudatos. Természetesen a restrikció és a felelőtlen rablóprivatizáció következtében összeomlott magyar gazdaság teljesítménye zuhanórepülést mutatott, ezt tudjuk, aminek következtében átmenetileg, de elég hosszú időre valóban csökkent a termelékenység is, de ezt a bérek és jövedelmek reálérték-csökkenése is követte. Ugyanakkor az infláció és a körülötte kialakult monetáris manipuláció irtózatos károkat okozott a lakosságnak, a nemzetnek, és kizárólag idegen érdekeket szolgált.

Idéznék Meir Kohn professzor úrtól, a "Bank és pénzügyek, pénzügyi piacok" című művéből: "Ha költségoldali infláció esetén a pénz mennyiségének megfelelő bővülése nem kíséri az árak emelkedését, akkor az eladások visszaesnek, és munkásokat bocsátanak el. A fokozódó munkanélküliség miatt megáll a bérek növekedése, s a folyamat így véget is ér." Nos, nálunk nem ért véget, holott egyébként minden más bekövetkezett. Ezért említettem az infláció okaként néhány egyéb tényezőt is. Ezek közül a leggyalázatosabb a forint csúszóleértékelésének folyamata, hiszen itt a gazdaságban lezajló tényleges folyamatoktól teljesen függetlenül, előre meghirdetett időközökben és mértékben, hivatalból leértékelődik nemzeti valutánk. Az idegen tőke pusztán emiatt jelentős extraprofithoz jut, teljes egészében a mi kárunkra. A leértékelésnek ez a módja egyben fenntartotta a Magyar Nemzeti Bank által előre meghirdetett inflációs várakozásnak megfelelő inflációs nyomást.

Volt tehát mi ellen küzdeni monetáris eszközökkel! Hadd jegyezzem meg: régi általános gyakorlat ez. Teremtsél magadnak egy ellenséget, akkor van mi ellen küzdeni, harcolni, és közben senki nem veszi észre, hogy mi is az igazi ellenség, a valódi vész, és így természetesen küzdeni sem tud ellene. Ügyes!

Maga a csúszó-forintleértékelés is egyébként úgynevezett monetáris eszköz. A hazai monetáris gyakorlat hosszú ideje úgynevezett restrikciós, megszorító, korlátozó pénzpolitika. Ilyen politika tartós alkalmazása mellett elvileg és gyakorlatilag nem is lehet keresleti infláció. Erről sem szoktunk beszélni, no meg egy következményről sem: a restriktív pénzpolitika ugyanis minden esetben - és ez törvényszerű - recessziót jelent, visszaesést, hanyatlást a saját hazai gazdaság egészére nézve, és így monetáris politikánk eme remekműve biztosította egyéb, hasonlóan mesterségesen és szándékosan létrehozott tényezők mellett a hazai gazdaság mesterséges tönkretételét, annak érdekében, hogy helyet és teret csináljon a nemzetközi tőke behatolásának, és ezzel egyidejűleg ideológiát teremtsen az eszeveszett és rablóhadjárattá vált privatizációnak.

De részben ez a pénzpolitika indította el a bankkonszolidációs sorozatot is. Mert mit is ír a recesszióról szólva Meir Kohn professzor? "A gazdasági visszaesések, recesszió mindig is üzleti összeomlásokkal és a rossz hitelek elszaporodásával jártak." Persze a hátrányok csak a hazai vállalkozásokat sújtják, sújtották, hiszen a külföldi befektető mindettől független, a saját valutája, a saját bankjai révén. A külföldi befektető ennek a helyzetnek csak a számára kínálkozó előnyeit élvezi.

Mint tudjuk, Surányi úr szerint a csúszóleértékelést és a restriktív pénzpolitikát továbbra is alkalmazni kell - a kormány pedig ehhez bólogat. A makrogazdaság kereteiről szóló tájékoztató egyik részének szövege egyébként stílusában jelentősen eltér a másik két anyagtól. Ez természetesen nem lehet véletlen. Gyanítom, Surányi úr és monetáris céljai állnak emögött. Az anyagban hemzseg a felesleges és rosszul alkalmazott idegen kifejezések tömege, és az önigazolás csúcsa a "prudentia" szó kifacsart változata, mely szerint a Surányi-Bokros duó prudens, ha nem tudnák. Minden oldalon többször is prudens. Sőt, fundamentumaival és aggregát output áldozatokkal együtt is prudens, különös tekintettel az infrastrukturális projektekre és a jelentős transzferekre és a sterilizált intervenciókra és a volatilitásra - ték az unctával certa, erősen recidíva jelleggel. (Sic!) Gratulálok! Csak mindettől sajnos nem lesz igaz az, amit mondanak és amit sugallnak.

Idézet a '99. évi monetáris irányelvekből, ami egyébként lényegében megtalálható a kapott anyagokban is: "Az állami re.. resz... redisz..." Bocsánat! "Az állami redisztribúció... (Kuncze Gábor: Mondj újraelosztást! - Derültség.) további csökkentése a hiány mérséklésével párhuzamosan megnöveli a magánszektor számára elérhető forrásokat, és jótékonyan hat a gazdaság növekedési lehetőségeire". Majd: "Az árfolyamrendszer védelme érdekében az MNB rákényszerülhet az előretekintő reálkamat emelésére, a kamat csökkentése ütemének lassításával vagy átmenetileg kamatemeléssel is. Ebben az esetben a magasabb kamatszint miatti esetleges növekedési áldozatot is vállalja." Majd: "a magasabb reálkamatok ugyanis megnövelik a háztartások megtakarítási hajlandóságát és mérséklik a lakosság hitelvételét". Ez, ugye, durva ellentmondás egész rövid időn belül.

Mi is a helyzet valójában? A költségvetés hosszú évek óta a legalapvetőbb funkcióinak nem tud eleget tenni. Ezt a tényt nem kell bővebben részleteznem, hiszen a bőrén érzi mindenki. Ezért rohad le, megy tönkre az a kevés, ami még úgy-ahogy megvolt, működött. Az útviszonyok, a vasút helyzete, az oktatás, az egészségügy, az ország kulturális színvonala, városaink, falvaink lakhatósága, gondolok itt: víz, csatorna, levegőtisztaság, szemét, épületeink állapota, vízvédelmi rendszereink, hajózás, közbiztonság, élet- és vagyonvédelem, hadsereg, ingatlan- és földnyilvántartás - és napestig sorolhatnánk. Szégyenfolt a Vár állapota, az Országháznak is esélye van arra, hogy ledől egy tornya.

Az ország állapota, kérem, katasztrofális! Ezt a költségvetést, ezt az állami újraelosztást egész egyszerűen nem lehet, nem szabad mérsékelni. Éppen ellenkezőleg: a költségvetés szerepét lényegesen növelni kellene, hogy megállapítsuk egyre mélyebbre való általános lezüllésünket, és elindíthassunk egy talpraállási folyamatot. Persze nem az adósság növelése útján, hanem annak felszámolása, kiküszöbölése, semlegesítése, valamint a nemzeti jövedelmet és vagyont ezerféle módon megcsapoló lehetőségek megszüntetése révén - meg egy alapvetően más pénzpolitika segítségével.

(11.30)

Ez utóbbihoz azonban célra, a cél megvalósításához elhatározásra, megfelelő pénzügyi vezetésre és partneri jegybankra van szükség. Miután pedig, mint azt már előzőleg említettük, nálunk nem keresleti nyomás okozta az inflációt, így ennek semmi köze nincs a költségvetési újraelosztás jelenlegi mértékéhez, vagyis a csökkentési igény okai is egészen máshol keresendők. Hiszen ma az eladósított állam, pusztán a kamatterhek miatt, az egyébként meglévő tényleges lehetőségeinek csak alig kétharmadát tudja az újraelosztási folyamatba bevonni. És akkor még törlesztési kötelezettségek is vannak, meg a restriktív pénzpolitika következtében és a hanyag ellenőrzés miatt konszolidációs kiadások! Akkor miről van itt szó? Ez a kormány is önként, dalolva veszi tudomásul, hogy eszközök hiányában már lassan nem is kormány?

Aztán mit mond még ez a monetáris irányelv, amivel a kormány azonosult ezekben az anyagokban is? Elhúzza a mézesmadzagot: ha csökken az állami újraelosztás, akkor növekszik a magánszektor által elérhető források mennyisége - azaz hitelhez juthat a magyar gazdaság. De szép is volna, ha ez igaz volna - csakhogy erről szó sincs! Az utolsóként idézett részből ugyanis mérföldhosszan kilóg a lóláb, és azonnal megérthető a valóság.

Minden szakmai halandzsa ellenére - vagy amellett - mire is készül az MNB? A reálkamat esetleges emelésére, úgymond, az árfolyamrendszer védelme érdekében. Annak az árfolyamrendszernek a védelme érdekében, amelyet Surányi úr ront le éjjel-nappal évek óta a kreált inflációval, a csúszóleértékeléssel, a kamatpolitikával, a hazai saját gazdaság restriktrív finanszírozásával, az állami veszteségforrások növelésével és számtalan apró, látszólag hasznos vagy annak ideologizált intézkedéssel. Ez igen! Vakulj, magyar! Mellesleg pedig, mint ahogyan az MNB monetáris politikai irányelvei fogalmaznak, a magasabb reálkamatok mérséklik a vállalatok, vállalkozók és a lakosság hitelfelvételét. Persze megint csak a magyarokról van szó, rólunk! Hogy lesz így magyar gazdaság? Az esélyegyenlőség? Az pedig még viccként sem említhető meg!

Aztán elhangzik mindig: vigyázzunk, nehogy túlfűtsük a magyar gazdaságot! Miről beszélnek itt, kérem? Nevetséges! Hogyan érvényesül közben a magyar kis- és középvállalatok helyzetbe hozása, a magyar termelő és szolgáltató szervezetek kiépülése? Hogyan lehet ilyen felfogás mellett foglalkoztatottságot növelni? Sehogy! Kérem, a Fidesz programjában még az volt - idézem szó szerint -: "Ma már nem igaz az a tétel, hogy Magyarországon az állami újraelosztás mértéke túlságosan magas, sőt bizonyos tekintetben csak fokozott állami szerepvállalás ad esélyt az európai modell megvalósítására." Milyen igaz ez, kérem! Hát mi történt akkor?! Az a válasz netán, amit a prudens tájékoztató így foglal össze: "E folyamatok kapcsán a gazdaságpolitikának azzal kell számolni, hogy autonómiája jelentősen csökken, mert a továbbiakban csak olyan célok és megközelítések jelölhetők ki, amelyek egyrészt a globalizációs törvényszerűségeket figyelembe veszik, másrészt teljesítik az EU-tagság elnyerésével járó elvárásokat"? Ugye tetszik tudni, miről van itt szó? Ugye értik? Nem is kell kommentárt fűznöm hozzá.

De azért hadd mondjam: ezt az országot és ennek népét 45 éven keresztül a szocializmus építése ürügyén rombolták le és tették tönkre, utána pedig kifosztották: adósságcsapda, privatizáció, bankkonszolidáció. Lelkileg, szellemileg a sárba taposták, elvették az önbizalmát - még a történelmét is! Hát csicskásnak, pincérnek akarunk mi az Európai Unióba menni? Milyen állapotokat viszünk mi ebbe az Európai Unióba? Hatvan évvel ezelőtt ez a Magyarország az európai népek rangsorában ezerszer különb helyen volt, mint ma!

Aztán a bűvös szavak közé tartozik a "stabilitás" kifejezés is - hiszen ki ne értene egyet a stabilitás fontosságával? Emlékezzenek vissza rá: Horn Gyula is ezzel dicsekedett, hogy megteremtettük az ország pénzügyi stabilitását. Ez így, mondjuk, természetesen nem volt igaz, de a szöveg alkalmas arra, hogy sok monetáris beavatkozást látszólag igazolni lehessen. Csakhogy a már idézett Meir Kohn professzor szerint: "A pénzügyi rendszer stabilitását a stabil és alacsony kamatlábak mozdítják elő." Akkor pedig éveken keresztül miről beszéltünk? És most, most miről beszélünk?

A Magyar Nemzeti Bank, mint azt már bemutattam, titokban kamatemelést készít elő, s a kormány ezzel egyetért. Akkor mit stabilizálunk? Zavart és eklektikus pénzpolitika ez - de nem véletlenül! Ezekkel az önmagukkal is ellentmondásban álló, zavaros, szakmai tolvajnyelven írott, prudens anyagokkal Surányi úr gyakorlatilag felhatalmazza önmagát, hogy azt csináljon, amit csak akar! Igazán úgy gondolja a kormány, hogy ezek mozdítják elő a magyar érdekeket? Nem lennének ennél fontosabb dolgaink? Nem kellene a privatizációt felülvizsgálni és korrigálni, amíg még lehet? Nem az adósságállományt kellene egyszer alaposan átvilágítani, és persze végre nyilvánossá tenni, különös tekintettel az MNB 1750 milliárdos, költségvetésre testált csomagjára? Nem kellene egyszer legalább elszámolni? Miért félnek a nyilvánosságtól?

Nem az ország és a lakosság állapotával kellene inkább foglalkozni, miközben persze arra sem ártana rámutatni, miért olyan, amilyen? Nem kellene levonni azt a konzekvenciát, hogy ezt így, ahogy eddig csináltuk, nem lehet tovább folytatni? Bizonyára nem a válasz, legalábbis az anyagokból ez derül ki.

Akkor folytatom én! Helyes gazdaságpolitikai lépés volt például az élelmiszeripar privatizációja? Jó ennek az országnak az, hogy sorra bezárnak cukorgyáraink, növényolaj-ipari üzemeink, konzervgyáraink, húsipari feldolgozó üzemeink, hogy ezzel ezrével döntik nyomorba a dolgozókat és a mezőgazdasági vállalkozókat? Ezzel is növelve a munkanélküliek számát, akikről egyébként botrányosan hamis statisztikákat közlünk? Vagy továbbra is a szakértelem csúcsának tekintik az energiaipari privatizációkat, beleértve a garantált 8 százalékos hasznot is? Tudják önök, hogy mi mindent lehet költségként elszámolni akkor is, ha fel se merül?

Siránkozunk azon, hogy mennyi pénz áramlik kifelé az országból, és nem akarjuk észrevenni: hát ezt építettük bele a rendszereinkbe! Arról a pénzről pedig már nem is beszélve, amelyik egészen más, örökre rejtve maradó módokon kerül ki az országból! Nemcsak az anyag, elvtársak, a pénz is megmarad, csak gazdát cserél! Nem lenne jó ennek utánanézni?

Aztán megint a GDP: tessék már egyszer kimutatni a valódi nemzeti bruttó terméket, hadd lássuk, mit ér minden, ami magyar! (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret lejártát.) Az önök GDP-je a 10-15 évvel ezelőttit érte el: hol tart a valódi nemzeti bruttó össztermék? Lejárt az időm (Derültség.), pedig mint mondtam, minden mondattal vitatkozni lehetne (Kuncze Gábor: Önvallomás!), de nem tudom tovább folytatni - az elnök úr csönget.

Tisztelt polgári Kormány! Szíveskedjenek azért ezeken a felvetéseken elgondolkodni! (Az elnök ismét csenget.) Félő, hogy amennyiben nem változik a kormány véleménye és szemlélete, a MIÉP frakciója nem tudja támogatni a törekvéseiket. (Kuncze Gábor: Csak nem? Ne idegesíts! Koalíciós válság! - Taps a MIÉP padsoraiban.)