Készült: 2024.03.28.21:28:36 Dinamikus lap

Felszólalás adatai

232. ülésnap (2001.10.17.), 63. felszólalás
Felszólaló Dr. Hack Péter (SZDSZ)
Beosztás  
Bizottsági előadó  
Felszólalás oka vezérszónoki felszólalás
Videó/Felszólalás ideje 19:35


Felszólalások:  Előző  63  Következő    Ülésnap adatai

A felszólalás szövege:

DR. HACK PÉTER, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen, elnök asszony. Tisztelt Ház! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Mi a magunk részéről nem támogatjuk ezt a törvényjavaslatot. Ez a törvényjavaslat gyakorlatilag megsemmisíti a büntető igazságszolgáltatás tekintetében azt a tízéves reformfolyamatot, amire már többen utaltak a mai vitában.

Valóban, 1991-ben indult el a büntető igazságszolgáltatás reformja. Tíz év eredményeként - ha hatályba lép ez a törvény - ott leszünk, ahonnan elindultunk, a reform értelmét adó szabályok nem változtak meg. Gyakorlatilag felszámolódik mindaz az indok, ami alapján annak idején az Antall-kormány, majd a Boros-kormány, majd Horn-kormány sok száz órányi munkát, sok ezer oldalnyi tanulmányt ölt bele ebbe a reformfolyamatba. Ennyiben egyébként a törvényjavaslat illeszkedik a jelenlegi kormány politikájába, amely olyan területeken, ahol fontos lenne reformot végrehajtani, mint például az adóreform területén vagy az egészségügy reformjában, nem hajt végre ilyen reform jellegű lépéseket, olyan területeken pedig, ahol az előző kormány végrehajtotta a reformot, mint például az igazságszolgáltatás reformját vagy a nyugdíjreformot, ezeken a területeken pedig szisztematikusan felszámolja ezeknek a reformoknak az eredményeit.

Mi vezetett 1991-ben arra a felismerésre, hogy nem elegendő az, hogy apróbb módosításokkal illesztgetjük büntetőeljárási törvényünkbe a szükséges változtatásokat? Mi vezetett arra a felismerésre, hogy létrehozzunk egy átfogó, nagy kódexet?

(15.00)

 

Két dolog vezette az Antall-kormányt erre a felismerésre, utána a Horn-kormányt is. Az első dolog az, amire a Fidesz vezérszónoka is utalt, hogy az 1949 és 1989 között hatályban lévő büntető igazságszolgáltatás nem felel meg az európai követelményeknek, nem felel meg a szakszerűség, a törvényesség, a tisztességes eljárás követelményeinek. Ez volt az egyik szempont.

A másik szempont az volt, hogy nem felel meg a gyorsaság követelményének, annak a követelménynek - amelyre Bánk Attila előttem is utalt -, hogy a lehető leggyorsabban szülessenek meg az ítéletek. A toldozásokkal-foldozásokkal, módosításokkal, akár évenkénti többszöri módosítással ezeket az alapproblémákat nem lehetett kezelni. Csak szeretnék arra utalni, hogy 1991-ben, amikor elindult ez a reformfolyamat, évente a megindult büntetőügyek 3,5 százalékát fejezték be egy éven túl, tehát egy évnél tovább tartott az ügy elintézése. '94-ben ez már 25 százaléka volt az ügyeknek, 2000-ben pedig közel 40 százaléka, 38 százaléka volt az ügyeknek olyan, amelyik egy évnél tovább húzódott.

Ezzel a problémával ez a törvényjavaslat semmilyen tekintetben nem szembesül, nem foglalkozik azzal, hogy évről évre folyamatosan nő azoknak az ügyeknek a száma, amelyek egy évnél tovább tartanak. Ma tehát ott tartunk, hogy tíz megindult büntetőügyből négyben biztosan egy évnél később fog megszületni az ítélet. Ez pedig lehet, hogy a bíróknak nem kellemetlen, lehet, hogy az ügyészeknek nem túl kellemetlen, de a terheltnek, a védelemnek, a sértettnek, az áldozatnak, aki egy vagy két, vagy három év múlva kap ítéletet, és a tanúknak, akiknek egy vagy két, vagy három évig kell készenlétben állniuk, hogy az idézésre bármikor megjelenjenek, mindenképpen kellemetlen. Államtitkár úr is megkérdezhetné államtitkár kollégáját, aki egy ügynek az elsőrendű vádlottja, számára kellemes-e, hogy immár negyedik éve folyik ellene az eljárás, és még elsőfokú ítélet sem született az ügyében; Várhegyi államtitkár úr ügyére utalok. Ezekre a kérdésekre, ezekre a kihívásokra a törvénymódosítások nem adnak választ.

Sok mindent lehet részletekben módosítani. Be lehet vezetni tanúvédelmi rendelkezéseket, amelyeket támogattunk, most is támogatjuk. Be lehet vezetni olyan szabályokat, amelyek a vádemelés elhalasztásával csökkentik azoknak az ügyeknek a számát, amelyek bíróság elé kerültek. Ezt támogattuk, most is támogatjuk. Be lehet vezetni a pótmagánvád intézményét, amit 1998-ban is támogattunk, és ami azért nem áll még a mai napig sem a sértett rendelkezésére, mert az önök kormánya nem léptette hatályba ezt a rendelkezést. 2000. január elseje óta lehetne a sértettnek joga arra, hogy pótmagánvádat nyújtson be, ha az ügyész nem nyújtja be vagy elejti a vádat. Lehet bevezetni technikai úton való kihallgatást, amit most is támogatunk. Sok mindent lehet, de az alapproblémákra nem lehet választ adni.

Azt gondolom, tisztelt Ház, hogy elég siralmas a demokrácia tizenegy évének törvényalkotási mérlege, ha tekintetbe vesszük azt, hogy a demokratikusan választott parlament eddig egyetlenegy nagy, átfogó kódexet alkotott meg tizenegy év alatt. Ugye, nem született új alkotmány, nem született új büntető törvénykönyv, nem született új polgári törvénykönyv, nem született új polgári perrendtartás. Születtek önálló kódexek: önkormányzati törvény, rendőrségi törvény, nemzetbiztonsági törvény, de ezek nem voltak nagyméretű kódexek. Az igazán nagy kódex - erre egyébként annak idején Salamon László a Fidesz vezérszónokaként a '98-as törvény vitájában is kitért - ez a 600 paragrafusnál több tételből álló büntetőeljárási kódex volt, ami ezekben a napokban siralmasan ki fog szenvedni.

Miért szenved ki ez a törvény? Miért válik semmivé a tízéves reformfolyamat? Azért, mert a reformra nem a részletek módosítása miatt volt szükség, hanem amiatt, mert a '49-től '89-ig létező büntetőeljárás modelljének két súlyos problémája volt. Én csak ezekre utalok; 300 paragrafusról 20 percben nem lehet túl részletesen beszélni, csak a főbb elemekre lehet kitérni.

Az első pont, amire utaltak már a vitában is, a nyomozás és a tárgyalás viszonya. A kormány nevében megszólaló államtitkár úr és kormánypárti képviselők gyakran emlegették, hogy a '98-as törvény bizonyos megoldásai szakítottak a magyar hagyományokkal.

Tisztelt Képviselőtársaim! A nyomozás és a tárgyalás egymáshoz való viszonyában a '98-as törvényjavaslat, az előző kormány által benyújtott törvényjavaslat éppen hogy vissza akart térni a magyar hagyományokhoz; ahhoz a magyar hagyományhoz, amit az 1896-os büntető perrendtartás fogalmazott meg, amely nevében is azt mondta, hogy csak a per részével foglalkozik, az azt megelőző rész a per előkészítésének része volt. Ezzel a hagyománnyal a szocialista jog szakított, amikor a nyomozást tette az eljárás központi részévé - erről tankönyvek és hosszú tanulmányok születtek -, a nyomozás önálló, fő szakasszá vált, amely egyébként azzal a következménnyel is járt, hogy a nyomozásban dőltek el az ügyek érdemben.

Ha ma megnézzük a statisztikákat, azt látjuk, hogy valamennyi megindult büntetőeljárás 60 százalékát megszüntetik a nyomozási szakaszban, mindössze 40 százalék jut át a tárgyalási szakaszba. Azok az ügyek pedig, amelyek átjutnak a tárgyalási szakaszba, 98 százalékban a váddal egyezően dőlnek el. Ebből az következik, hogy ma a büntetőeljárásokban az ügy érdemben a nyomozás szakaszában dől el. Abban a szakaszban dől el, amelynek ura jelenleg a rendőr vizsgáló. Minden tiszteletem azoké a rendőr vizsgálóké, akik rendkívül nehéz körülmények között, rosszul megfizetetten dolgoznak. Ma Magyarországon egy emberölést kinyomozni kénytelen nyomozó fizetése körülbelül a fele egy adócsalást kinyomozni készülő APEH-nyomozóénak. Tehát a mai magyar állam azt üzeni, hogy a fő bűn az adócsalás, az összes többire kevesebb pénzt és energiát is elég fordítani.

Tehát tiszteletem ezeké a nyomozóké, de a részletes adatok azt mutatják, hogy ezek a nyomozók többnyire nem egyetemi végzettséggel rendelkező nyomozók, jelentős részüknek még rendőrtiszti főiskolai végzettségük sincsen; nagyon sokan vannak, akik pedagógus vagy mérnök diplomával lettek bűnügyi vizsgálók. És ha megnézik, hogy hány éves gyakorlattal rendelkeznek, azt tapasztalják, hogy óriási a fluktuáció, óriási a cserélődés a bűnügyi nyomozók területén - nagyon kevesen bírják hosszú távon ezt a munkát. Tehát viszonylag kicsi szakmai gyakorlattal és alacsony jogi szakismerettel rendelkező nyomozók nagy számban végeznek erőn felül munkát ezen a területen.

Ugyanakkor azt is látjuk, hogy ebben az eljárásban a felek jogai - akár a sértett, akár a terhelt, akár a tanúk jogai - nem érvényesülnek, hiszen a nyomozási szakasz a feudális inkvizitórius eljárás elveit tükrözi. Alapvetően az írásbeliség, titkosság, közvetettség jellemző rá, és az, hogy az érintettek korlátozottan kaphatnak tájékoztatást arról, hogy mi történik.

Kiknek kedvez ez az eljárás? Nézzék meg, tisztelt képviselőtársaim, hogy kikből lesznek ma a büntetőügyekben a sztárügyvédek? - megint csak a legnagyobb tiszteletem a kivételeknek. Azokból lesznek, akik rendőr nyomozók voltak, és ebből lettek ügyvédek, ügyészek voltak, és ebből lettek ügyvédek. Miért? Mert nem a szakmai tudás számít ezekben az eljárásokban, hanem a személyes kapcsolat. Ha a volt rendőr nyomozó ismeri a mai osztályvezetőt, akkor könnyebben éri el, hogy védence számára kedvező döntés szülessen, mint akkor, ha nagyon jól felkészült, szakmailag abszolút felkészült, és a felek vitájára épülve tudná az ügyet képviselni.

A '98-as javaslat nem véletlenül akart visszatérni a magyar történelmi hagyományokhoz. Zárójelben megjegyzem: kétféle hagyomány van. Van egy hagyomány az 1896-os Bp. hatálybalépésétől 1949-ig, ez egy hagyomány, és '49-től '89-ig is van egy hagyomány.

 

(15.10)

 

A '98. évi XIX. törvény, tehát a most módosítani akart Be. a demokratikus hagyományokhoz, az 1900-tól 1949-ig, tehát az igazságszolgáltatásban demokratikusabb hagyományokhoz akart visszatérni, azokhoz a hagyományokhoz, ahol az ügy érdemben a tárgyaláson dől el. Ezzel függ össze a felek általi kikérdezés, amely körül nagy vitát kavarunk, de, tisztelt képviselőtársaim, erre az ügyeknek kevesebb, mint 20 százalékában került volna sor, ha bevezetik úgy, ahogy eredetileg tervezték, most is, pedig valószínűleg az ügyek 4-5 százalékában elő fog kerülni, ha a kormány mostani előterjesztését elfogadjuk. Ez így ilyen szempontból egy álvita, hogy ki kérdez ki a tárgyaláson, az az igazi vitakérdés, hogy hol dől el az ügy: a tárgyaláson vagy a nyomozás során. Önök fenntartják azt, hogy a nyomozás domináljon az ügyekben.

A második nagy vitakérdés a jogorvoslati rendszer. Amire utaltam, hogy az ügyek több mint kétharmada egy évnél tovább húzódik, ennek ma az az indoka, amit egyébként láttunk három évvel ezelőtt is, hogy egyenetlenül terheltek a bíróságok. Jelen pillanatban a helyi bíróságok és a Legfelsőbb Bíróság rendkívüli mértékben túlterhelt az ügyekkel, míg a megyei bíróságok szintjén ez a túlterheltség nem tapasztalható.

A helyi bíróságok jelenleg évente százezer üggyel kell hogy foglalkozzanak első fokon, a megyei bíróságok a korábbi 3 ezer ügy helyett évente ma körülbelül ezer üggyel foglalkoznak elsőfokú bíróságként és 20 ezer üggyel másodfokú bíróságként.

Amikor '93-ban, még az Antall-kormány idején nagyon sok megyei bírósági ügyet helyi bíróság hatáskörébe utaltunk át, akkor az volt a szempont, hogy a döntések kerüljenek minél közelebb a lakossághoz. Ez egy jó szempont volt, de az a kétezer ügy, ami így átkerült a megyei bíróságtól a helyi bíróságra, az nem kétezer darab ügyet jelent, hanem kétezer rendkívül bonyolult ügyet jelent, ami beleilleszkedik abba a százezer ügybe, amivel ma a helyi bíróságoknak küzdeni kell.

A mostani törvényjavaslat semmit nem enyhít a helyi bíróságok problémáján. A '98-as törvény körülbelül 2-3 ezer ügyet felvitt volna a megyei bíróság elsőfokú hatáskörébe, ezzel a megyei bíróságok terhe nőtt volna, de a helyi bíróságok terhelése lényegesen csökkent volna, mert a legbonyolultabb, a legidőigényesebb ügyektől szabadulhattak volna meg a helyi bíróságok.

Ha bekövetkezett volna az akkori változás, akkor az ítélőtáblák lehettek volna a megyei bíróság másodfokú fórumai, tehát nem állt volna elő olyan helyzet, hogy első fokon olyan ítélet születik, amivel szemben nem lehet jogorvoslattal élni a következőkben.

Tisztelt Képviselőtársaim! Ennek a megoldásnak az elhalasztására megítélésem szerint nem korrekt taktikát folytatott a mostani kormány. Emlékezzenek vissza arra, hogy 1998-99-ben az volt az érv, hogy azért kell az öt ítélőtábla helyett csak egyet létrehozni, mert az is elég lesz az ügyek véghezviteléhez, most pedig az az érv, hogy azért kell megszüntetni a kétfokú fellebbezést, mert az egy ítélőtábla nem tudná ellátni az ügyeket.

Ez az érvelés, tisztelt hölgyeim és uraim, nem korrekt, nem tisztességes. A három ítélőtábla is megoldás lett volna, a három ítélőtábla megoldotta volna ezeket az ügyeket, ráadásul a legszilárdabb szakmai meggyőződésem szerint nem is növelte volna lényegesen az ügyek időtartamát, hiszen jelenleg - ha a most a kormány által beterjesztett javaslatot elfogadja a parlament - olyan ügyekben, ahol a másodfokú bíróság azt állapítja meg, hogy az elsőfokú bíróság rosszul állapította meg a tényállást, nem javíthatja azt ki, mint ahogy a '98-as szerint kijavíthatta volna oly módon, hogy változtat a tényálláson, hanem vissza kell tennie az amúgy is túlterhelt elsőfokú bíróságra, ezzel tovább növelve az ügyek időtartamát, mert az újra megismételt elsőfokú eljárásban - ellen - újra jogorvoslatnak van helye. Tehát ahelyett, hogy három fokon ment volna végig az ügy, négy fokon vagy még több fokon fog végigmenni, még egyszer mondom: bevonva az amúgy is túlterhelt elsőfokú bírósági döntéseket.

Tisztelt Ház! A nemzetközi gyakorlat, például a nemzetközi büntetőbíróság új statútuma is mutatja azt, hogy a világ más részein a büntető igazságszolgáltatás szervezetét úgy próbálják megállapítani, hogy először létrehozzák az eljárási szabályokat, majd utána ezekhez az eljárási szabályokhoz próbálnak igazítani egy olyan szervezetet, amely a leghatékonyabban tölti be az eljárási funkciókat. Mi, Magyarországon az elmúlt tizenegy évben elindultunk onnan, hogy van egy szervezetünk, alakítsuk át az eljárást, és utána ahhoz alakítsuk a szervezetet, ehelyett az történt, hogy a szervezet magához alakítja a törvényt. Györgyi Kálmán legfőbb ügyész korábban még azt mondta, hogy az új büntetőeljárási törvény rossz mindazoknak, akik már vizsgáztak büntetőeljárási jogból, mert újra meg kell tanulniuk. Látható, hogy a szakmán belül az ellenállás egy része ebből fakad, kényelmes megtartani a régi szabályokat, az eredménye az, hogy évekig húzódnak el az eljárások, és ezen semmifajta változást nem hoz létre a mostani javaslat.

Végezetül, tisztelt Ház, azt szokták mondani, hogy nincs új a nap alatt, ez ennek a törvénynek a vonatkozásában is igaz. 1843-ban, a magyar reformkor csúcsán vagy csúcsainak egyikén létrejött már egy büntető perrendtartás, egy olyan büntető perrendtartás, amit elfogadtak, de soha nem lépett hatályba. Ezt az 1843-as perrendtartást Deák Ferenc, Szalay László - akiről a minisztérium korábbi székhelyének utcáját elnevezték - és Szemere Bertalan dolgozták ki. Ma, közel 160 év múlva mindannyian tudjuk, hogy ki volt Deák Ferenc, ki volt Szalay László, ki volt Szemere Bertalan.

Az 1843-as törvényjavaslatot a kicsinyesség, a korlátoltság, az őskonzervatív értetlenség meghiúsította. Ma, 160 év után fogalmunk sincs arról, hogy kik voltak azok, akik meghiúsították ezt a törvényjavaslatot. Azt gondolom, hogy ez figyelmeztető a mostani törvényt kidolgozók számára is. Azt, hogy az 1998-as törvényjavaslat kidolgozásában Király Tibor akadémikus és Bárd Károly professzor a bizottság vezetőiként részt vettek, a magyar sajtóban már sokan megírták. Király Tibor az ELTE által kitüntetett, kiváló, az utóbbi évtizedek egyik legkiválóbb tankönyvét írta meg ebben a műfajban, meggyőződésem szerint száz év múlva is fogják tudni azt, hogy ki volt Király Tibor, de hogy ezt a javaslatot ki terjesztette elő, valószínűleg már öt év múlva sem.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.)

 




Felszólalások:  Előző  63  Következő    Ülésnap adatai