Felszólalás adatai

Én elsősorban nem a volt minisztert, nem a volt köztársaságielnök-jelöltet, nem a volt pártelnököt, a politikust vagy a kiváló történészprofesszort gyászolom, sokkal inkább azt az embert, akit a 2000-es évek közepén személyesen is volt lehetőségem megismerni.

Emlékszem az első benyomásokra, amelyek nagyon mélyek voltak számomra, amikor először találkoztam vele személyesen. Mindig csodáltam azokat az emberi jellemeket, amelyeket ő idős korára is egy ilyen életút után megőrzött. Biztos, hogy nemcsak én, hanem sok mindenki más sokféle szempontból gyászolja, van, aki a politikust, van, aki a volt tanárát, van, aki mint családtagját, de én mint embert, mint kiváló személyiséget.

Akik ismerték és most gyászolják, én azt gondolom, hogy okkal gyászolják, hiszen nagyon komoly veszteség érte Magyarországot, a magyar társadalmat, a magyar közéletet, a magyar tudományt minden szempontból. Emlékszem, hogy amikor megismertem, először mennyire gyanakvással fogadott, hiszen akkor még az ELTE szociológia szakos hallgatója voltam, és ő meglehetősen furcsán tekintett a szociológiára mint olyanra, és a szociológusokat mindig valami liberális dolognak tartotta vagy sokkal inkább liberális elfajzásnak, ha úgy tetszik, de hamar meggyőztem, hogy azért vannak kivételek, és ő mindig nagyon segítőkész volt.

Aztán, amikor befejeztem az egyetemet, és jött az újságírás, akkor egyszer csak úgy alakult, hogy én a mikrofon egyik, ő pedig a másik végén. Ekkor már ki volt téve szinte a fél világ céltáblájaként egy nagyon komoly politikai és mindenféle jellemtelen támadásnak; elsősorban a Magyar Gárda melletti kiállására kell gondolni, amiért kapott fűt-fát, hideget és meleget, nemes egyszerűséggel azért, mert ő is úgy érezte, hogy a magyar társadalom egyfajta civil védelemre is szorul, és ha az állam nem képes ellátni feladatait megfelelően, akkor a civil összefogásra is szükség van.

Aztán az esküvőnkön már figyelmeztetett, ha közéleti szerepvállalásra adom a politikán belül a fejem, akkor jó lesz, ha felkészülők rá, hogy a politika olykor-olykor, az ő szóhasználatát próbálom idézni, nagyon gyomorforgató tud lenni. Most már azért néhány év elteltével, azt hiszem, hogy nagyon finoman fogalmazott, és mennyire igaza volt.

Később, amikor még az írást nem hagytam abba, és az újságírást, ameddig csak lehetett, próbáltam folytatni, ő őszintén érdeklődött, mindig nézte, olvasta a gondolataimat, inspirált, biztatott, és mindig kiemelte, hogy az írást soha nem lehet abbahagyni, és ne hagyd abba, hiszen talán a fehér lap az egyetlen, aminek nem lehet hazudni. Azt hiszem, ha az ő munkásságát megnézzük, akár tudományos, akár közéleti gondolatait, amit papírra vetett vagy mások papírra vetettek, akkor mennyire igaz volt ez a megállapítás is.

Nagyon nehéz olyan szavakat találni, amelyek méltóak lennének erre a kiváló személyiségre. Utolsó személyes találkozásunkkor, amikor azt mondta, hogy ő már nem politizál, de azért fél szemét a magyar nemzeten, és fél szemét rajtunk tartja, akkor pontosan tudtam, hogy ugyanúgy nyomon követi a magyar politikát, bel- és külpolitikát egyaránt, ahogy aktív korában is. Most már csak abban bízom, hogy odafentről is a fél szemét ezen az országon, ezen a nemzeten és ezen a párton tartja továbbra is. Nem is tudok másképp búcsúzni, mint hogy a Jóisten adjon neki nyugalmat, és nyugodjon békében ez a kedves tanár úr, aki a múlt héten távozott közülünk.

Köszönöm szépen. (Taps a Jobbik soraiban.)