Felszólalás adatai

Azt gondolom, nagyon sok mindenben szükség volna alapos értékelésre, de ezt most itt mi nem tudjuk elvégezni. Van azonban néhány dolog, amely megítélésem szerint a jelentésben az elmúlt két év kormányzati tevékenysége alapján mindenképpen figyelemre méltó, és szóvá kell tenni. Az egyik dolog az, ami ebből a jelentésből így, ebben a formában is nagyon világosan kiderül, hogy a korábbi országos fogyatékosügyi program rendkívül sokrétű és összetett intézkedéscsomagjának a megvalósításában nemcsak az érintett tárcák, hanem a fogyatékosügy szervezetei és a civil szervezetek rendkívül jelentős szerepet játszottak. Ez egy szemléletmód, egy olyan szemlélet, amely azt mondja, hogy a minisztériumok által megvalósítható bürokratikus koordinációt mindenképpen ki kell egészíteni egy társadalmi típusú koordinációval, és ez a híd nem nélkülözi azoknak a gyakorlatoknak az alkalmazását, amelyek a tettre kész, szakmailag felkészült, emberileg elkötelezett civil csoportok részvételét igénylik és támogatják.

Én úgy ítélem meg az elmúlt két évet, hogy ebben a dologban értünk el előrehaladást, és most mintha visszafelé haladnánk. Rendkívül fontos, hogy kik, milyen felhatalmazás alapján, milyen ösztönzéssel, milyen biztonsággal vesznek részt ennek a programnak a megvalósításában. A jelentés világossá teszi, hogy az egyik legfontosabb kérdéskörben, a megváltozott munkaképességű, illetve fogyatékos embertársaink foglalkoztatásában milyen fontos volt - őszintén remélem, most is az, csak ezt most nem lehet világosan érzékelni - az egykori Állami Foglalkoztatási Szolgálat, amelyben kifejezetten olyan programok, fejlesztési programok indultak, amelyek integrált foglalkoztatási és szociális rendszer részeként kezelték ezt az intézményt, és a fogyatékosokra, a megváltozott munkaképességűekre jellemző szociális típusú problémákat megpróbálták egyenrangúan kezelni a foglalkoztatási képzettségi problémákkal, és ezekre komplex megoldást nyújtani. Hasonlóképpen fontosnak tartom a korábban már említett civil szervezetek részvételét ennek a programnak a megvalósításában, folyamatos monitorizálásában, a véleménynyilvánítást éppúgy, mint az aktív megvalósítást, a civil szervezetek szerepét ennek az ügynek a további menedzselésében.

(15.50)

A másik probléma, amivel foglalkoznék, egy olyan téma, amely hangsúlyosan szerepel ebben a beszámolóban és a mellé csatolt állami számvevőszéki véleményben, ez a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatása, támogatási rendszere, annak az eredményessége vagy eredménytelensége és az új rendszer lehetőségei. Szerencsére csatoltak ehhez a beszámolóhoz egy statisztikát is, amiből azért nagyon érdekes adatok derülnek ki. Mégpedig az, hogy 2006-tól 2010-ig a bevezetett jogszabályi változások hatására 100 ezer fővel csökkent az egészségkárosodása alapján nyugdíjban, nyugdíjszerű szociális ellátásban részesülők száma - tehát négy év alatt 100 ezer fővel az összes -, a korhatár alatti rokkantsági és baleseti rokkantsági nyugdíjasoké pedig 50 ezerrel. Jelentősen csökkent az új igénylők száma is, 2008-as adatot idézve, amely, ha jól emlékszem, 24 ezer. Most megnéztem, hogy az idén a Nemzeti Rehabilitációs és Szociális Hivatalhoz hány új igény érkezett: augusztus végéig 24 348.

Tehát azt kell mondani, hogy valójában vélhetően a kétezres évek első évtizedének a végére az új igények már nem azt a fajta megközelítést támasztják alá, amit önök a megváltozott munkaképességűek ellátásai kapcsán a törvényhozáskor hirdettek és hangoztattak és a jogszabályi környezetben képviselnek. Márpedig, hogy a megváltozott munkaképességűek többsége lusta, munkakerülő, ingyenélő, abból szeretne megélni, hogy járadékot kap, és ezért nagyon keményen kell velük bánni, felülvizsgálattal el kell érni, hogy kiszűrjük azokat, akik indokolatlanul vannak ebben a rendszerben. Éppen hogy azt tükrözik ezek az adatok, hogy az első évtized végére nagyjából kialakult az a nagyságrend, amivel valószínűleg a következő évtizedben számolni kell, amikor megváltozott munkaképességű emberek ilyen típusú ellátásért és támogatásért folyamodnak a közösséghez.

Ez az adatsor azt bizonyítja, hogy számokkal is jól bizonyíthatóan a megváltozott munkaképességűeket ellátó rendszerre történő nyomás a bekerülési oldalról egyértelműen és érezhetően csökkent. Azt kell mondanom, hogy egy ilyen egyensúlyi állapotot ért el, ami a mai magyar társadalmi és gazdasági valóságnak megfelel. Kétségtelen tény, és ezt én is elismerem, hogy a szabályozás a másik oldalon, a megváltozott munkaképességűek újbóli munkához juttatásában nem produkált jelentős előrelépést. Megjegyzem, 2008. január 1-jétől lett bevezetve a rendszer, és 2008 őszén egy nagy világgazdasági válság érte el Magyarországot is, ahol az egészséges embereknek is a munkájuk elvesztésével kellett szembenézni. Tehát mindenképpen egy finomabb megítélést igényelne az, hogy a kimeneti oldal eredményes vagy eredménytelen, de mindenesetre kétségtelen tény, hogy az igazságot, a rendszer továbbfejlesztését itt kellene keresni.

Meglehet, hogy ennek ellenére még az ÁSZ-vélemény is mellőzi az ÁSZ Kutató Intézetének 2009-es jelentését, amely pontosan azzal foglalkozott, hogy a 2008-ban bevezetett rendszer jól szolgálja-e, mennyire szolgálja, hogyan szolgálja az ellátásból történő kikerülést a nyílt munkaerőpiacra, annak a gyakorlatáról mi a véleménye, és mit ajánl. Az ÁSZ Kutató Intézetének nemzetközi tapasztalatokkal alátámasztott javaslatai gyökeresen eltérnek attól, amit önök a jogszabály-módosításkor csináltak. Gyökeresen eltérnek, mert az ÁSZ azt ajánlotta, hogy számoljuk fel azt a gyakorlatot, amely a megváltozott munkaképességű embereket elszigetelten, úgynevezett védett vagy akkreditált szervezetekben foglalkoztatja nagy tömegben, és vegyük afelé az irányt, hogy a munkahelyek legyenek védettek, és integrált formában lehessen minél több megváltozott munkaképességű embert foglalkoztatni, és fölsorol egy csomó dolgot, ami ezt szolgálná és szolgálhatná.

Na most, ehhez képest a rehabilitációs kártya egy uniformizált pénzügyi eszköz, semmi köze nincs ahhoz, amit egyébként az adatokból ki lehetne olvasni, hiszen a Nemzeti Rehabilitációs és Szociális Hivatalban gyűjtik azokat az adatokat, hogy melyek a leggyakoribb betegségek, amelyek megváltozott munkaképességet okoznak, és ebből le lehetne vezetni azt, hogy milyen típusú munkahelyek bővítésével lehetne szolgálni azt, hogy ténylegesen találjanak a megváltozott munkaképességűek maguknak munkahelyet a nyílt munkaerőpiacon. Erre nyilvánvalóan egy uniformizált pénzügyi eszköz nem képes, és nem is nagyon látom, hogy ezeknek az adatoknak a használatára és ilyen típusú munkahelyteremtésre, foglalkoztatási lehetőségek fejlesztésére jelen pillanatban szándék, program volna, márpedig úgy tűnik, hogy erre lenne leginkább szükség.

Magyarán az, amit önök tettek, hogy a beáramlást próbálják csökkenteni, az ellátórendszerre nehezedő terheket a benne lévők juttatásainak jelentős megkurtításával, nagyon sok embernek a rendszerből történő kizárásával próbálják megoldani, ez abszolút fiskális logika. Ez azokat a nemes társadalmi és emberi célokat, amelyek a fogyatékosügyi program vonatkozó fejezeteiben meg vannak fogalmazva, sajnálatos módon nem szolgálja, és ezért ezen a területen megítélésem szerint a közeli jövőben komoly változás, mármint az érintetteket pozitívan érintő komoly változás nem várható.

A harmadik téma, amiről szeretnék beszélni e beszámoló kapcsán, az az ápolási díj. Az ápolási díj egy nagyon izgalmas szakmai és ugyanakkor nagyon nehezen kezelhető morális és emberi kérdés. Nagyon sok olyan szülővel, hozzátartozóval találkoztam - és gondolom, nemcsak én, hanem ebben a teremben valószínűleg mindenki -, aki megmutatta nekünk, milyen élete van annak, akinek vagy születésétől fogyatékos gyermeke van, akit nevelni kell, vagy időközben megrokkant hozzátartozója, felmenője. Az ápolási díj egy olyan összeg, amelyre lehet azt mondani, hogy a költségvetés mai helyzetében ennyi telik, mégis folyamatosan megfogalmazódik az az igény, hogy az ápolás legyen munkaviszony, hiszen éppen a jelenlegi körülmények között, akinek ilyen családi kötelezettsége van, az a jelenlegi magyar társadalmi viszonyok között nem képes munkát vállalni és kiegészíteni a jövedelmet. Ha jól emlékszem, legalábbis a szociális bizottsági ülésen a ciklus elején elhangzott az az ígéret, hogy az ápolási díj legalábbis, ha nem lesz munkaviszony, de el fogja érni a nettó minimálbér szintjét. Ennek a demonstrálására történt egy ezerforintos emelés, aztán azóta csend. Azt gondolom, ezt a kérdést komolyan kell kezelni, mert az adatok arra utalnak, hogy több tízezer, akár százezer ember is érintett ebben a kérdésben.

Azt szeretném támogatni, ami az eredeti fogyatékosügyi programban csírájában már benne van, mert ha a fogyatékos személy társadalmi elszigeteltségét és kirekesztődését minden eszközzel megpróbáljuk oldani - és a fogyatékosügyi program többek között erre is irányul -, akkor ugyanezzel a szemlélettel és gondolkodásmóddal kell kezelni azt, aki őt gondozza. Mert az nem lehet, hogy az egyikük számára több lehetőséget biztosítunk, a másikuk pedig benne marad és benne ragad a kirekesztettségben. Ezért olyan megoldásokat kell keresni, ahol egy speciális közösségi térben, szociális munkában, de az érintett képes kimozdulni otthonról, és úgy tud minimálbért vagy legalább minimálbért szerezni, hogy dolgozik, hogy tanul, hogy közösségi és társadalmi kapcsolatokat épít. Ezzel felkészül arra az időre, amikor már nem lesz rá otthon mint ápolóra szükség, és pillanatok alatt vissza tud térni a nyílt munkaerőpiacra, és nem lesz kétségbeesve otthon, hogy most mit csináljon, mert 15-20 éve már otthon kellett maradnia.

(16.00)

Azt gondolom, hogy ez egy kiemelten fontos feladat lenne, főleg azért, mert van előzménye, és ezeket a kísérleteket a rendelkezésre álló európai uniós pénzekből és saját pénzből nagyon-nagyon komolyan folytatni kellene, mert ez olyan ígéret az önök részéről - és ezt az ígéretet támogatta a baloldal is -, amelyet erkölcsi kötelességünk is teljesíteni, de nem úgy, ahogy egyszerűen elhangzik, hogy legyen munkaviszony, mert ez nem megoldás, ez egy sokkal bonyolultabb dolog, és erre a bonyolultabb dologra egy bonyolultabb modell kell, azt meg ki kell próbálni és meg kell alkotni.

Köszönöm szépen.