Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

TUKACS ISTVÁN (MSZP): Köszönöm a szót, köszönöm a lehetőséget, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Államtitkár Úr! Ön hősiesen állja ennek a vitanapnak az összes létező ütésváltását, számunkra megtisztelő módon, példát vehetne róla néhány, a tárcánál és a tárcán kívül dolgozó társa. Három ügyről szeretnék beszélni: az esélyek egyenlőségéről a jelenlegi oktatási rendszerben; beszélni szeretnék a tananyag mennyiségéről; és beszélni szeretnék arról, hogy vajon sikerülhet‑e a jelenlegi irányítási rendszerben, az oktatásban minőségi változást elérni.

Tisztelt Képviselőtársaim! Bizonyára nem árulok el túlságosan nagy titkot, de a KLIK megalapításának az az alapgondolata, hogy mindenütt egységes színvonalú és egységes minőséget adó oktatás jöjjön létre, az eddigiek során nemhogy nem teljesült, hanem ennek még a nyomai sem látszanak. Azért vagyok kénytelen ezt állítani, mert változatlanul minden közepes vagy nagyobb városban meg lehet mondani, hogy a közoktatásban melyik iskola az elité és melyik iskola a szegényé; melyik iskola a befolyással rendelkezőké és melyik iskola nem. Ezért tehát úgy gondolom, hogy nemcsak a Magyar Zoltán képviselőtársam által leírt helyzetben lévő kistelepülési iskolák szenvednek ettől a helyzettől, hanem megtalálható ez mindenütt az országban.

Az állami irányítás egyik alapgondolata az volt, hogy mindenütt nagyjából azonos színvonalra kell emelni az oktatást és minőséget kell adni. Azzal a részével, amely azzal foglalkozott, számomra nagyon helyesen, hogy a képzettség, az oktatás versenyképességi kérdés is és nemcsak az egyéni boldogulás eszköze, hanem hazánk versenyképességének eszköze is, egyetértettem, ugyanakkor változatlanul kénytelen vagyok kijelenteni, hogy nem teljesül, vagy nem látszik teljesülni az, hogy valamiféle színvonalbeli szintre hozás történne. A jelenlegi oktatási rendszerben változatlanul benne van az elitek és a kevésbé elitek ‑ hogy finoman fogalmazzak ‑ lehetősége.

Arról szeretnék még beszélni, tisztelt államtitkár úr, hogy amikor személyes tapasztalataim szerint a közoktatásban tanuló diákok különféle, általam ugyan nem érthetően fontos dolgokat tanulnak, vajon csökkent‑e a megtanulandó anyag mennyisége, és praktikusabb lett‑e az a megszerzett tudás, amit számukra átad az intézmény. Úgy gondolom, hogy ebben még mindig vannak elmaradások. Úgy gondolom, hogy ebben még mindig van jócskán tennivaló. Hiszen ha ennek a vitanapnak nem az a célja, hogy az ellenzéki pártok a kormányt szapulják és vice versa, akkor valóban ezekről a kérdésekről is kellene szót váltani, hogy vajon van‑e ebben változás. Pusztán csak empíria alapján tudok ebben ítélni, úgy látom, hogy nincs. Változatlanul nagy mennyiségű anyaggal az iskolából haza kerülve, otthon tanulva kell birkózniuk a gyerekeknek, és nem gondolom, hogy ez túlságosan javára válna annak az oktatási rendszernek, amelynek a célja mégsem az anyagmennyiség bebiflázása lenne, hanem a megtanulni tanítás, a különféle korszerű ismeretek átadása.

A harmadik, amiről beszélni szeretnék, hogy vajon elégedett‑e ezzel az intézményi fenntartói rendszerrel az oktatási szféra és az ott dolgozók. Nem nagyon hiszem, hogy a szülőket lázba hozná az irányítás mikéntje, de mégis azt gondolom, hogy azoknál az önkormányzatoknál, ahol iskolákat tartottak fenn a régi szép időkben, a szülőknek is személyesebb volt a kapcsolata magával a fenntartóval. Tudta, hol érheti el, tudta, hogy hol tárgyalhat vele szükség esetén, és tudta, hogy hol érhet el változást. Ezért tehát úgy gondolom, hogy a fenntartó közelisége és nemcsak közelisége, hanem valamilyen módon a kötődése a szülőhöz, mérhetetlenül fontos. Ez nem egyfajta presztízsvita, hogy vajon az önkormányzatoké kell hogy legyen az iskola, vagy nem az önkormányzatoké kell hogy legyen. Az oktatási rendszernek és a közoktatásnak javára válik, ha a szülő és fenntartó egymással szót válthat.

Egyszer már említettem egy példát. Sajnos, kénytelen voltam a parlamentben arról beszélni, hogy egy hatalmas vihar elvitte a megyénkbeli iskola egyik tetejét, és az hosszú-hosszú hónapokig, majdnem egy évig ott állt tető nélkül mindenféle adminisztratív okok miatt, amit nem értettem. Ez egy ön­kormányzati fenntartónál nem lehetséges. Az a polgármester, aki ezt nem csináltatja meg egy hónapon belül, az a következő választáson megy. Ilyen egyszerű ez szerintem, és ennek nem igazán a szakmaisághoz van köze, hiszen valljuk be őszintén, azt azért nem lehet elmondani, hogy az önkormányzatoknál a szakmai apparátus nem állt volna a helyzet magaslatán, ne tudott volna kiemelkedő színvonalon teljesíteni. Nagyobb városokban különösen igaz volt ez.

(15.50)

Ugyanakkor én hadd cáfoljam most is és itt is azt a vélekedést, hogy az önkormányzatok rossz fenntartók voltak, hogy adósságba verték magukat az intézmények miatt, és így tovább. Vannak tapasztalataim az önkormányzatok működéséről, én egy nagyobbacska városban voltam alpolgármester jó ideig. Az önkormányzatok döntő része nem az intézményei, főleg nem az oktatási intézményei miatt adósodott el, az eladósodottságuknak az okait másban kell keresni, de ez most mellékszál, én ezzel nem akarok foglalkozni.

Tisztelt Államtitkár Úr! Tehát én ebben a három ügyben akartam felvetni azt, hogy vajon merrefelé tart a kormányzat az esélyek egyenlőségének ügyében, a tananyag mennyiségének ügyében és fenntartói ügyekben.

Azt viszont végképp nem értem, és most hadd legyen egy ilyen záró mondatom, hogy egy ilyen fontos vitában hogy ragadhat még le a tárca másik államtitkára, aki parlamentinek nevezi magát, még mindig ennél az „elmúltnyolcévezésnél”. Drága Államtitkár Úr! Nem tud leszokni erről? Ön monomániás, tehát nem tud másra gondolni, mondtam már, mint Móricka. Jobb lenne tartalmi ügyekről szót váltani, ha lehetséges, én ezt pártolnám, és ezt is tenném a vita következő részében, ami most már szinte nyúlfarknyi lesz. Köszönöm a szót, elnök úr. Köszönöm a lehetőséget. (Taps az MSZP soraiban.)