Felszólalás adatai

DR. SÁNDOR LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Őszintén megmondom, hogy várakozással jöttem ide ma reggel, és minden bizonyosság szerint csalódással fogok elmenni, mert úgy gondoltam, hogy a vitanapot megelőző mellébeszélés, dezinformálás, féligazságok és egy speciális bújócska után talán valami konkrétumról fogunk beszélni, talán a megoldási módokról fogunk eszmét cserélni. Még az is benne volt valahol a gondolataim között, hogy egy-két javaslatot talán még be is fogadnak.

Nos, azt gondolom, hogy csalódnom kellett, és ennek a csalódásomnak az első pontja a miniszterelnök úrnak a retorikailag bár kétségkívül bravúros, de a féligazságokat a hivatalos politika rangjára emelő beszéde volt. Olyan meggyőzően próbált számszerűségeket elmondani számunkra, hogy az embernek az a kényszerképzete támadt, hogy ő ismeri teljes részletességgel a Magyar Köztársaság jövő évi költségvetését, ismeri az adótörvényeket teljes részletességgel, csak az embernek az a gondolata támadt, vajon miért nem avatott be bennünket is, hogy azonos informáltsági helyzetből tudjunk vitatkozni.

De aztán azon is elgondolkozott az ember, hogy talán azért nem, hogy ne tudhassuk azt meg, hogy a személyi jövedelemadó-rendszerben az ellenőrizhető jövedelműeknek majdnem felére csökken az alkalmazotti kedvezménye, az adóleírási lehetősége, vagy talán azt ne tudjuk meg, hogy az alacsony jövedelműeknek nem lesz miből gyermekkedvezményt érvényesíteni a rendszerben, vagy talán azt ne tudjuk meg, hogy bár ígéretek vannak szép számmal, esetleg a nyugdíj mellett még az egészségügyi ellátásban is bizony-bizony a '99. esztendő nem inkább előrelépést, hanem megszigorító intézkedéseket fog hozni.

Miniszterelnök úr általános modellekről beszélt, átlagokról beszélt, uniformizált formákról beszélt. Amikor az ember a kétkeresős, kétgyermekes, nagyszülős családmodellt hallotta, már-már Madách falanszter-jelenetében érezte magát, ahol mindenki egészen pontosan tudja a struktúrákat - csak ezek léteznek, semmi más -, és ezekre kell valahogy megoldást találni. Úgy éreztem, amikor hallgattam őt, hogy olyan átlagokról beszél, hogy egy ereje teljében lévő, 36 év körüli férfiember teljesítményét - netalántán szexuális teljesítményét - egy 70 éves és egy 2 éves ember számtani átlagaként kell értelmezni. Azt gondolom, hogy ezek után sokan nem feltételezték, hogy esetleg még valaki itt segíteni is akar, valaki még hozzá akar járulni, hogy jó döntések szülessenek. Én megpróbálok még egy ilyen előzmény után is segítséget nyújtani, hogy néhány dolgot gondoljanak végig.

Az első dolog: gondolják végig azt - a Központi Statisztikai Hivatal kiadványát idézem -, hogy 3,8 millió magyar háztartásból 2,3 millió háztartás nem tudja a gyermekkedvezményt igénybe venni, mert adózás szempontjából figyelembe vehető gyermek nincs; 1 millió nyugdíjas nem családban, hanem egyedül él, házastárs nélkül; és 1,5 millió magyar állampolgár, vagy regisztráltan, vagy nem regisztráltan, de nem tudni, hogy hol dolgozik. Nos, ők is valamilyen család tagjai, őket is jó lenne számításba venni, és nemcsak a kétkeresős, kétgyermekes, kisimult hajú nagymama családmodelljét végiggondolni, hanem ezeket a nagyon konkrét, életbe vágó családmodelleket is figyelembe venni, amikor döntéseket hozunk.

Ami a törvényre és a törvény körüli vitára vonatkozik, teljesen egyetértek Béki Gabriella képviselőtársammal, aki nagyon pontosan elmondta azt az időrendi kronológiát, hogy ebben az országban lehetett bármilyen színezetű kormány, '92-től napjainkig abban teljes egyetértés volt, hogy valami generációs szerződéssel kell a nyugdíjproblémát kezelni, és az aktív dolgozók ügyét, jövedelmük alakítását össze kell kötni a nyugdíjasok jövedelmi helyzetének alakításával.

(13.10)

Úgy tűnik, hogy pontot tehetünk a mondat végére. '99-től a történet már nem erről szól.

S ezzel kapcsolatosan engedtessék meg valami, ami itt elhangzott a délelőtt folyamán a törvény előkészítésének társadalmi vitájáról, érdekegyeztető tanácsbeli vitájáról, törvény előtti döntés-előkészítési szakaszban. Nagyon sokan a szemünkre vetették, hogy milyen megállapodásokban voltunk részesek. Nos, kérem szépen, az a mai véleményem is, hogy 1997 tavaszán 1999-re nézve minimális garanciaként rögzíteni, hogy a nyugdíjak reálértéke minimum 5 százalékkal növekedni fog, az egy felelős álláspont volt, és ma is vállalom - tudniillik minimumként lett rögzítve.

Az pedig, hogy Magyarország gazdasági állapota '98-ban - és reméljük, '99-re nézve is - úgy alakul, mint ahogy ez ma látszik, ez '97 tavaszán nem volt ennyire egyértelműen megítélhető. Tehát azt gondolom, nagyon is a nyugdíjasok érdekét képviselve fogalmaztuk meg ezt a garanciális elemet, amely végül is az Idősügyi Tanácsban lefolytatott vitát követően magasabb szintre emelkedett, és így került bele a törvénybe.

De egyetértek Kupa Mihály képviselőtársammal is abban az értelemben, hogy ez az előkészítés és ez a törvény egy nagyon speciális erkölcsi megállapodás is volt a társadalom különböző rétegei között. Tudniillik ez a megállapodás pontosan arról szólt, hogy azok a nyugdíjasok, akik az aktív dolgozók keresetét követve egy növekvő infláció esetén rendszeresen egy nyíló olló helyzetébe kerültek, és reálértékvesztést szenvedtek, amikor az infláció csökken, és a reálbérek emelkednek, akkor pedig nyilvánvalóan egy előnyösebb pozícióban vannak.

Nos, kell hozzá két olyan esztendő, amikor ennek az előnyeit hagyjuk érvényesülni, mert volt két esztendő, amikor a legsúlyosabb terheket 1995-ben és '96-ban ez a társadalmi csoport szenvedte el. Tehát azt gondolom, ennek az egyensúlynak a megbontása nemcsak jogi értelemben vitatható; hogy az alkotmányban is rögzített szociális kiszámíthatóság és biztonság vajon megmarad-e, nemcsak abból a szempontból értelmezhető - hogy a miniszterelnök úr szavait idézzem -, hogy semmire sem kötelező törvények vannak, hanem emellett egy erkölcsi problémát is jeleznem kell. Aki ebbe az egyensúlyi helyzetbe belenyúl, erkölcstelenséget követ el a nyugdíjasok ellen.

De van az önök tarsolyában egy olyan javaslat is, hogy lám, differenciáljunk. Jegyeztem nagyon pontosan a számokat. Tisztelt Képviselőtársaim! Amit a miniszterelnök úr elmondott, az pontosan arról szól, hogy a ma 3,1 millió, nyugdíjellátásra berendezkedett honfitársunkból 20 százalék kap még az önök által jelzett átlaghoz képest is többet, és 80 százalék még az önök által jelzett átlaghoz képest is veszít. S az önök által meghatározott átlag 6-7 százalékponttal kisebb, mint a törvényben rögzített követelmény.

Nos, erről van jelen pillanatban szó. Úgy gondolom, itt nem lehet olyan mértékben egymás mellé állítani dolgokat, hogy egy nagy nehezen összekapart, tízéves szolgálati viszony magasabb szintű nyugdíjemelése irreálisan közel kerüljön akár egy 40-42 éves szolgálati idővel nyugdíjra jogosult ember nyugdíjával csak azért, mert esetleg a nyugdíjba vonulás időpontja között esetleg 10-12 év eltelt.

Azt gondolom, ha ezt a fajta igazságtalanságot egyszer már felszámolta a rendszer, akkor minimum ezt kellene hagyni, mert ha én a '97-ben elfogadott törvénynek valamilyen értékét fontosnak tartom, akkor azt tartom fontosnak, hogy végre konzekvensen a ledolgozott szolgálati időhöz és a befizetett járulékhoz köti a kötelező társadalombiztosításban kapott ellátásokat.

De mivel önök, úgy látom, a legkülönbözőbb fondorlatos módon is megpróbálják nemcsak mértékben a nyugdíjas-társadalmat megalázni, hanem egy alacsony mérték mellett még szembeállítani is a különböző jövedelmű nyugdíjascsoportokat, azt kell mondjam, választhatnának egy egyszerűbb megoldást is. Mondják meg világosan, egyértelműen a magyar társadalomnak, nem óhajtják a törvényt betartani; azt a törvényt, amelynek logikáját '92 óta önök is képviselték.

De ha ezt az utat járják, akkor, azt gondolom, fel kell hívni még valamire a figyelmet. Talán jobb lenne, és talán nem a politikusokkal kellene riogatni a nyugdíjasokat, hanem el kellene menni sokuknak nyugdíjasközegekbe, meghallgatni az ottani hangulatot, megérzékelni a véleményeket, és lehet, hogy akkor arra a következtetésre kellene jutni, hogy önöknek most két dolguk lenne elsősorban.

Az egyik az, hogy betartsák és betartassák a törvényt. A másik: az összes létező kreativitásukat arra felhasználni, hogy a régen megállapított vagy a rossz időszakban megállapított és leszakadt nyugdíjakat felzárkóztatni, és azon törni a fejüket, hogy az egyébként mindenki által nagyon kedvelt özvegyi nyugdíjakat hogyan lehetne a minimális szintről, a 20 százalékos mértékről följebb vinni. De azt gondolom, én erre most nem sok esélyt látok. Nem sok esélyt látok, mert az önök által most már elég világosan kirajzolódó politikai irányvonalban egy teljesen egyértelmű jövedelemátcsoportosítási folyamat zajlik.

S ha szabad itt fontos és nagyon köztiszteletben álló személyiségektől idézni, nekem Szabó Miklós történész Népszavában megjelent szavai azok, amelyek legjobban illusztrálják a helyzetet. Ő azt mondja, hogy a '90 előtti rendszer és a mostani rendszer egy dologban különbözik egymástól: akkor a főelvtársak mondták meg, hogy ki a jó elvtárs és ki a rossz elvtárs; most pedig a főpolgárok mondják meg, hogy ki a jó polgár és ki a rossz polgár. Azt gondolom, ehhez logikusan kapcsolódik egy olyan fontos céljuk is, hogy amit önök ígértek, vagy amilyen priorizált célokat szolgálnak, ezeket a nyugdíjasoktól, az aktív dolgozóktól, a bérből és fizetésből élőktől történő jövedelemátcsoportosítással óhajtják megoldani.

Ez tiszta beszéd! Ezt világosan el kell vállalni, meg kell mondani a magyar társadalomnak. Csak egyre kell számítani: ebben önök nem kötöttek polgári szövetséget az érintettekkel.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP és az SZDSZ padsoraiban.)