A felszólalás szövege:

RÉVÉSZ MÁRIUSZ (Fidesz), a napirendi pont előadója: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Az önkormányzati törvény 1994-es módosítása a kerületi önkormányzatokat több szempontból is nagyon hátrányosan érintette. A szavakban liberális elveket hangoztató SZDSZ nyomására egy centralizált, a kerületeket valódi jogaiktól megfosztó törvény került végül elfogadásra; a kerületek érdekérvényesítő képessége minimálisra csökkent a Fővárosi Önkormányzattal szemben. Ez nem csak egy ponton történt meg a törvény módosítása során, például kikerültek a Fővárosi Közgyűlésből a kerületi delegáltak is.

Ez is ahhoz vezetett, hogy a kerületi érdekérvényesítő képesség csökkent, másrészt - a magyar közjogi rendszerben szokatlan módon - a Fővárosi Önkormányzat és a Fővárosi Önkormányzathoz tartozó feladatok esetében nincs felelős személy, akihez az állampolgár fordulhat. Ezért áll elő az a helyzet, hogy országgyűlési képviselői fogadóórámon általában vagy nagyon sokszor olyan kérdésekkel keresnek meg, amelyek igazából a fővárosi ügyeket érintik, és nagyon sokszor a helyi önkormányzati képviselőket is ezekkel az ügyekkel keresik meg, sőt tapasztalataim szerint a kerületekben a közmeghallgatások mintegy 50 százalékát is olyan ügyek teszik ki, amelyekhez a kerületi önkormányzatoknak igazából nincs közük. Panaszok pártállásra való tekintet nélkül érkeznek. Teljesen mindegy, hogy jelenlegi kormánypárti vagy szocialista többségű kerületek, ezek a kerületek egységesen úgy érzik, hogy hátrányba kerültek a Fővárosi Önkormányzattal szemben.

Az önkormányzati törvény kétharmados törvény, én ezzel tisztában vagyok. Mindenképpen szükségesnek tartanám átgondolni ezt a törvényt, nemcsak ezen az egy ponton, hanem több ponton is. A jelenlegi politikai légkörben azonban a szocialista többségű kerületek érdekeinek ellenére kevés esélyt látok arra, hogy egy átfogó törvénymódosításban sikerüljön itt megegyezni, úgy, hogy ahhoz a parlament kétharmados támogatást tudna biztosítani.

Ezért fogalmaztam meg ezt a javaslatot, amely egy nagyon egyszerű, egy egymondatos javaslat, amellyel az 1990-94 közötti állapotokat állítanám vissza. Ez a rendszer már működött 1990 és 1994 között, és ha megnézzük, hogy most, 2001 januárjában-februárjában milyen viták voltak a fővárosban a forrásmegosztás körül, akkor látjuk, hogy az 1990 és '94 közötti időszakban sem voltak ennél nagyobb viták.

Arról van szó, hogy a fővárost és a kerületeket közösen megillető bevételek megosztását a Fővárosi Közgyűlésen túl a kerületi képviselő-testületek többségének is el kell fogadnia - aki demokratikusan gondolkodik, annak a számára ez nyilvánvalóan nem okozhat problémát. Teljesen abszurd azonban az a helyzet, amely ma van, hogy az önkormányzatokat közösen megillető bevételeket most egyedül a Fővárosi Önkormányzat osztja el. Azt hiszem, mindenki számára elég abszurd az a helyzet, hogy vannak források, esetleg az élet más területein, amelyek több résztvevőt közösen illetnek meg, és utána azt mondjuk, hogy csak az egyik résztvevő osztja el ezeket a bevételeket, az összes többi meg esetleg elmondhatja a véleményét.

Hogy ez mennyire nem pártpolitikai kérdés, és hogy mennyire nem a Fidesz problémájáról van szó, engedjék meg, hogy nagyon röviden ismertessem itt Hajdu László MSZP-s polgármester véleményét, aki a következőket mondja:

"Pillanatnyilag az a helyzet, hogy udvariasságból megkérdez bennünket a főváros, majd pedig saját maga dönt. Tehát például a forrásmegosztást évek óta általában egy vagy két kerület szokta támogatni, 20-21-22 pedig elveti, mégpedig indoklással veti azt el. Ezt az indoklást nem veszi figyelembe a főváros, nem is köteles, tehát függetlenül attól, hogy 20-21 kerület nem fogadja el a fővárosi forrásmegosztási javaslatot, a Fővárosi Közgyűlés azt csinál, amit akar, tehát nincs semmilyen partneri, sőt törvényi kényszer sem arra, hogy ő velünk tárgyalásba bocsátkozzon. A parlamentben is talán meg kellene szavazni mindegyik oldalról azt, hogy Budapest nem a Városháza utca 9-11-ből áll, hanem Budapest a 23 kerülettel együtt Budapest, és ezt együtt kell finanszírozni. Pillanatnyilag az van, legalábbis a gyakorlat mindenképpen az, hogy az önkormányzatunk a forrásának, a budapesti kerületek esetében, körülbelül 30-32 százalékát a forrásmegosztás szerint kapja. Biztonságot jelentene a '90-94-es állapot visszaállítása, hogy egy időben, tehát a fővárosi forrásmegosztás esetében meg kell egyeznie a fővárosnak és a kerületeknek, elegendő az 50 plusz 1 százalék, és ez korrekt dolog. Azt érnénk el vele, hogy egyenlő partnerek ugyanabból a büdzséből érkezett pénzt egyenlően osztanák el ugyanazon település polgárai javára, azaz Budapest javára. Pillanatnyilag ez nem így történik."

Ezt, tisztelt Országgyűlés, nem egy fideszes politikus, hanem a Fővárosi Önkormányzat, illetve a főváros területén működő egyik kerületi szocialista polgármester mondta.

Azt gondolom, ebből is érezhető, hogy az a fajta előterjesztés, amit én tettem, nem egy pártpolitikai előterjesztés, hanem valóban a kerületi önkormányzatok működését, stabil működését, kiszámíthatóságát szolgálja, és én nagyon remélem, hogy e mellé a javaslat mellé a parlament kétharmada csatlakozni tud, ezt támogatni tudja. És abban az esetben, hogy ha van rá lehetőség, akkor a Fidesz szívesen támogat - a főváros esetében is - egy olyan tárgyalássorozatot, amely esetleg több ponton is előrelépést jelenthetne a jelenlegi önkormányzati törvényhez képest.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiban.)

RÉVÉSZ MÁRIUSZ (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Azt gondolom, az Országgyűlésben sokan ismerik azt a viccet, amikor egy szovjet és egy magyar munkás kincset találnak munka közben, és azt mondja a szovjet munkás, hogy testvérem, osszuk el elvtársiasan. Mire a magyar munkás azt mondja: nem, egyenlő arányban.

Valami ilyesmi a helyzet most ebben a pillanatban a Fővárosi Önkormányzat és a kerületi önkormányzatok között is. Hogy ez mennyire így van, hadd olvassam fel szintén Hajdú Lászlónak egy mondatát: "Végül is egy úr a Fővárosi Közgyűlésben megadja a direktívát, mi aszerint kapjuk meg a pénzt, amit számítógépen a szobájában, egyes-egyedül, minden tanácsadó nélkül egy éjszaka alatt kiszámol. Másnap reggel faxon küldi, én pedig délután a testület elé terjesztem a költségvetésünk 20 vagy 30 százalékát kitevő tételt." Ezt mondja Hajdú László MSZP-s polgármester úr, de azt hiszem, az én ismereteim szerint meglehetősen sok kerületi polgármester és kerületi képviselő-testület ezzel az állásponttal ért egyet, mert ezt tapasztalja nap mint nap.

Bauer Tamás számsora egy ponton egyébként sántít, nevezetesen, hogy a Fővárosi Önkormányzat az elmúlt években egyre több dologra mondta azt, hogy beletartozik abba a bevételbe, amit el kell osztani a főváros és a kerületek között. Egyetlen példát hadd mondjak: a Fővárosi Önkormányzat például most kitalálta nem olyan régen, hogy a telek- és építményadót is be kellene tenni abba a kalapba, amely bevételeket utána el kellene osztani.

Ez azt jelenti, hogy például a telek- és építményadóból Kőbányának 1 milliárd forintja van, ami eddig csak Kőbányához folyt be. Ha ez bekerül a kalapba, és ebből adnak 600 millió forintot Kőbányának, 400 milliót eltesz a Fővárosi Önkormányzat, ez azt jelenti, hogy az a statisztika, amit Bauer képviselő úr említett, az javulni fog a kerületek javára, ugyanakkor Kőbánya például 400 millió forinttal rosszabbul jár.

Köszönöm szépen. (Taps a Fidesz soraiban.)

RÉVÉSZ MÁRIUSZ (Fidesz): Tisztelt Képviselő Úr! Ez a módosító javaslat igazán nem olyan hosszú: két paragrafusból áll, a 2. § a hatályba léptetés pontos időpontját tartalmazza - úgyhogy szerintem érdemes ezt elolvasni. (Bauer Tamás közbeszólása.)

Visszatérek még egyszer arra, amit Bauer képviselő úr az előbb elmondott. Azzal a számsorral, amit ismertetett, az a gond, hogy közben módosult a forrásmegosztásba bevont tételek köre. És a Fővárosi Önkormányzat ezt a jövőben is módosítani akarja. Ez a fő gond. Ezért azok a százalékok, amelyeket a képviselő úr említett, önmagukban nem mondanak semmit. Ezt, azt hiszem, az előbb elég nyilvánvalóan elmondtam. Ha bekerül a telek- és építményadó, és azt utána ugyanolyan arányban vagy a kerületek számára akár kedvezőbb arányban elosztjuk, mint addig, akkor is az történik, hogy százalékosan látszólag emelkedik az arány, de ezzel egyidőben a kerületektől súlyos százmillió forintokat vonnak el.

Tisztelt Képviselő Úr! Azt hiszem, hogy ez egy teljesen demokratikus javaslat, több szempontból. Egyrészt a parlament kétharmada szükséges hozzá; másrészt azt mondja, hogy azoknak a kerületeknek, amelyeknek egy bizonyos bevételből részesedés jár, mondhassák el a véleményüket, állhassanak oda egy forrásmegosztási javaslat mögé, és ebben az esetben lépjen hatályba. Ön ezzel szemben azt támogatja, hogy a 23 kerületet, 24 önkormányzatot megillető bevételről egyedül a Fővárosi Önkormányzat döntsön. Azt hiszem, ha a Fővárosi Önkormányzat egy ilyen forrásmegosztást tisztességesen megcsinál, akkor nem kell félnie attól, hogy nem lesz 12 olyan kerület, aki e mögé a forrásmegosztás mögé odaáll. Ez a 12 kerület mindig megvolt, és ha a szocialista képviselői többséggel rendelkező kerületekkel önmagában sikerül megállapodnia a Fővárosi Önkormányzatnak, akkor kiiktathatja akár a polgári többségű kerületeket is. Semmiféle kormánypárti ármány nincs itt; egyszerűen arról van szó, hogy szeretnénk, ha a Fővárosi Önkormányzat megegyezne azokkal a kerületekkel, amelyekkel közösen kapják a pénzt.

Köszönöm szépen.

RÉVÉSZ MÁRIUSZ (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselő Asszony! Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy semmiféle finanszírozásról, új alapokra helyezésről itt nincs szó. Itt egyszerűen arról van szó, hogy az a fajta vélemény, amelyet a törvény szerint jelenleg is a Fővárosi Önkormányzatnak elméletben ki kell kérnie - ugyan ez nem sikerült, nem adott rá például az idei évben sem elegendő időt a Fővárosi Önkormányzat -, ez a vélemény erőteljesebben jelenjen meg, és igenis a fővárosi kerületek fele értsen egyet azzal a fővárosi forrásmegosztással, amely róluk szól.

(21.50)

Igazából csak arról van szó, tisztelt képviselő asszony, hogy a véleményezési jog egy kicsit erősebb legyen, és nem hiszem, hogy ehhez feltétlenül meg kellene várni a feladat- és hatáskörök átalakítását, mert ha a feladat- és hatásköröket átalakítjuk, akkor is az a helyes, ha egy demokratikus rendszerben azok, akiknek a pénzét osztják, beleszólhatnak abba, hogy hogyan osztják el a pénzt. Köszönöm szépen.

RÉVÉSZ MÁRIUSZ (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Egyszerű helyzetben vagyok, ugyanis három módosító javaslat érkezett, a három módosító javaslat közül egyet szívesen támogatok - ez pontosítást jelent -, a másik kettőt ellenben nem támogatom.

Nem támogatom Perlaki Jenő országgyűlési képviselő úr javaslatát, mert én nagyon konkrétan csak arra igyekszem szorítkozni, hogy az 1990-94 között egyszer már fennálló állapotot visszaállítsuk. Bizonyára emlékszik rá a tisztelt Országgyűlés, ennek az állapotnak a megváltoztatására úgy került sor, hogy nagyon rövid idővel, egy hónappal az önkormányzati választások előtt, parlamenti konszenzus nélkül megváltozott az önkormányzati törvény. Mindenkinek ajánlom figyelmébe, hogy idézze vissza az akkori pillanatokat: akkor bizony az történt, hogy az ellenzék - mivel ezzel a változással nem értett egyet - kivonult, és az MSZP és az SZDSZ fogadta el ezt a változtatást, még egyszer mondom, nagyon csekéllyel az önkormányzati választások előtt, és nem konszenzusos alapon.

Úgy gondolom, hogy ez a rendszer 1990-94 között bebizonyította, hogy működőképes. Továbbra is mondom, arról van szó, hogy vannak bevételek, amelyek osztottan illetik meg a Fővárosi Önkormányzatot és a kerületi önkormányzatokat, és véleményem szerint nem igazságos az az elosztás, hogy ezek után az egyik részvevőnek azt mondjuk, ossza el úgy, ahogy jónak látja, a többi részvevő pedig esetleg elmondhatja a véleményét. Ez körülbelül olyanfajta osztozkodás, mint ami a KGST-időszakban volt a Szovjetunió és a KGST-államok között; azt gondolom, aki demokrata, nem gondolja, hogy ennek a dolognak így kell működnie. Semmi mást nem kívánunk, mint hogy az egyszer már működő rendszert végre állítsuk vissza. Azért nem támogatom Perlaki Jenő képviselőtársam javaslatát, mert eltér ettől a rendszertől, bonyolult szabályozást kíván bevezetni azzal kapcsolatosan, hogy hogyan kell számolni a forrásmegosztás során.

Bauer képviselő úr javaslatát sem támogatom, hiszen elhalasztaná ennek a rendszernek a bevezetését vagy visszavezetését. Azt hiszem, a demokráciához hozzátartozik az - és nyilván sok kerületi polgármester, pártállásra való tekintet nélkül, tehát nemcsak fideszes, hanem szocialista polgármesterek is támogatnak abban -, hogy igazából az a tisztességes megoldás, ha a kerületek is elmondhatják a véleményüket és megfogalmazhatják az álláspontjukat. Egyébként ebben az esetben még mindig erősebb a Fővárosi Önkormányzat pozíciója, hiszen ő tudja változtatni azt, hogy melyik tizenkét kerülettel akar megegyezni, és mindig nagyobb lehetősége van ebben az esetben a Fővárosi Önkormányzatnak, mint a kerületeknek.

(14.40)

Támogatom viszont Hajdu László képviselő úrnak a javaslatát. Hajdu László képviselő úr pontosította azokat az elképzeléseket, amelyek szerintem is benne vannak az általam benyújtott törvényjavaslatban. Hajdu László azt mondja, hogy ezeket az eljárásokat először a 2002. évi költségvetés elkészítésénél kell alkalmazni. Ezzel én messzemenőkig egyetértek, én is azt gondolom, hogy teljesen nyilvánvaló, hogy a 2001. évi költségvetés elkészítésén már túl vagyunk, a törvényeket a 2002. költségvetési év elkészítésénél alkalmazni kell.

Azt gondolom, hogy ha a szabad demokraták is elolvassák a saját programjukat, amelyben a szubszidiaritás elvére helyezik a hangsúlyt, akkor szerintem ezt a javaslatot nekik is támogatni kell, hiszen itt egyszerűen arról van szó, hogy a döntések a megfelelő szinten szülessenek meg. Márpedig, ha a Fővárosi Önkormányzatot és a kerületi önkormányzatokat közösen illetnek meg bevételek és annak elosztásáról van szó, én azt hiszem, az az igazán demokratikus megoldás, ha ebben a döntő szót nemcsak a Fővárosi Önkormányzat, hanem a kerületi önkormányzatok is ki tudják mondani, illetve a döntő szót a kerületi önkormányzatok egyetértésével lehet kimondani.

Köszönöm szépen. (Taps a Fidesz és az MDF soraiban.)

RÉVÉSZ MÁRIUSZ (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Nagyon röviden azért hadd mondjam el, hogy soha olyan későn nem fogadták el a forrásmegosztást és a költségvetést, mint az idei évben, úgyhogy arra gondolok, hogy ez azért némiképpen ellentmond Bauer képviselő úr szavainak. Még egyszer mondom, hogy az az alapvető elgondolás, és ezt alá szeretném húzni, hogy ha több résztvevőt közösen megillet egy bevétel, amiről közösen dönteni kell, akkor igenis legyen joga minden résztvevőnek ebben a döntésben részt venni.

És felhívnám Bauer Tamás képviselő úr figyelmét arra, hogy ebben a pillanatban a fővárosban azért az a helyzet áll fenn, hogy a Fővárosi Közgyűlés összetétele és a kerületi képviselő-testületek többsége megegyezik. Tehát nem egy pártpolitikai javaslatról van szó; egyszerűen elég az is, ha Demszky Gábor azokkal a kerületekkel, ahol hasonló pártállású többség van, mint a Fővárosi Önkormányzatban, meg tud egyezni. Sajnos Demszky Gábor, úgy tűnik, ezekkel a kerületekkel sem szívesen egyezne meg. Tehát aláhúznám, hogy itt nem pártpolitikai kérdésről van szó.

Az elmúlt időszakban egyébként Hajdu László képviselő úr hozzászólását és javaslatát az önkormányzati bizottsági ülésen hosszan idéztem, és azt hiszem, hogy az is az én érveimet támasztja alá.

Köszönöm szépen.

RÉVÉSZ MÁRIUSZ, az oktatási és tudományos bizottság alelnöke, a bizottság előadója: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Miniszter Úr! Tisztelt határon túlról érkezett Vendégeink! Az oktatási bizottság 18 igen szavazattal, tartózkodás és ellenszavazat nélkül, egyhangúlag általános vitára javasolta a törvénytervezetet. Természetesen voltak észrevételek és voltak vitatott pontok. Többen elmondták azonban: fontos, hogy a pártok közös álláspontot tudjanak kialakítani. Fontos, mert a politikai konszenzus a társadalmi közvéleményt is befolyásolja, és fontos azért is, mert erősíti a magyarok érdekérvényesítő képességét a határon túl is.

Felvetődött azonban néhány vitatott pont is. Felvetődött például az, hogy túlzott várakozások fogalmazódtak meg az elmúlt időszakban a határon túl. A bizottsági ülésen azonban elhangzott, hogy a törvény előkészítése során a kedvezmények köre nem szűkült, hanem bővült. Hónapról hónapra több kedvezmény szerepelt a törvénytervezetben, mint azt megelőzően. Példaként hadd említsem a tankönyv- és taneszközvásárlást, amely februárban került be a törvénybe vagy a családtámogatási rendszerre vonatkozó szabályozást, amely csak az utolsó változatban szerepel.

Többen megfogalmazták a bizottsági tagok közül, hogy nem elég konkrét néhány támogatás megfogalmazása. Többen kifogásolták, hogy a határon túl bizonyos támogatásokhoz csak pályázati úton lehet hozzájutni. Ugyanakkor a vitában a bizottság tagjai tudomásul vették, hogy a Magyarországra szóló kedvezmények alanyi jogon járnak, a határon túli támogatásokra pedig pályázni kell. Ez azért fontos, mert külföldről teljesen támadhatatlan megoldás.

A bizottság tagjai ugyanakkor szükségesnek látják, hogy a pályázatok elbírálása normatív alapon kell hogy megtörténjen. Erre vonatkozóan felvetődött, hogy talán módosító javaslatok is szükségesek lesznek, mindenki szeretné azt látni, hogy nem egyedi elbírálás, hanem normatív elbírálás alapján fog megtörténni a családi támogatás, tankönyv-, taneszköz-támogatás és még sok minden egyéb.

Az is szóba került a bizottsági ülésen, hogy a törvényjavaslat összefogja azokat a határon túlra irányuló támogatásokat, amelyek már jelenleg is működnek. Itt némi vita bontakozott ki abban a tekintetben, hogy minden benne van-e ebben a törvényben, vagy vannak olyan, jelenleg is működő támogatások, amelyek ebben a törvényben nem szerepelnek. Felvetődött az oktatási bizottságban is az, hogy mennyire eurokonform ez a törvény. Elhangzott számos európai ország példája, elhangzott számos európai ország gyakorlata. Vannak kedvezmények a határokon túl élő németek, írek, spanyol ajkúak számára, úgyhogy Európában nem lesz egyedi a magyar gyakorlat.

A bizottság több tagja megállapította, hogy a törvényjavaslat nem old meg minden problémát, de jelentős lépés lesz. Az oktatási bizottsági vitában úgy tűnt, hogy megfelelő egyeztetések, módosítások után a törvény konszenzus közeli többséggel elfogadható.

Köszönöm szépen. (Taps.)

RÉVÉSZ MÁRIUSZ (Fidesz): Köszönöm a szót. Tisztelt Országgyűlés! A vita alapján kikértem a kerületi polgármesterek véleményét. Mintegy tizenegynéhány vélemény érkezett vissza hozzám. Azt kell mondjam, a kerületi polgármesterek többsége a javaslatot támogatja. Akik ellene voltak, azzal indokolták az ellenkezésüket, hogy az önkormányzati törvényt nem ezen az egy ponton, hanem több ponton kellene módosítani, és nem látják értelmét, hogy mindössze egy ponton változtassunk.

El kell mondjam, a törvényjavaslat továbbra is arról szól, hogy álljon vissza a '94 előtti állapot, azaz a kerületeknek is legyen beleszólása a kerületeket és a fővárost közösen megillető bevételek elosztásába.

Sokan emlegetik a parlamentben a szubszidiaritás elvét. A szavazásnál most kiderül, hogy a parlament igazságosan megadja-e a jogot a kerületeknek az őket megillető pénzeszközök elosztásra, az ebbe való beleszólásra, vagy a parlamenti többség továbbra is a főváros túlhatalmát tartja fent.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti képviselők padsoraiban.)

RÉVÉSZ MÁRIUSZ (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Államtitkár Úr! Kőbánya és a XVII. kerület a Pesti Központi Kerületi Bírósághoz tartozik. A tapasztalatok alapján úgy tűnik, hogy a kőbányaiak és a XVII. kerületiek hátrányos helyzetben vannak azokhoz képest, ahol két-három kerületenként működik egy bíróság. Ez ügyben egyszer már kérdéssel fordultam Dávid Ibolya miniszter asszonyhoz. Írásbeli kérdésemre adott válaszában a miniszter asszony is megerősítette, hogy az egy bíróra jutó ügyek száma jóval meghaladja a kerületi bíróságok bíráira jutó ügyszámot, és a Pesti Központi Kerületi Bíróságon hatalmas ügyhátralék halmozódott fel.

Mondok néhány példát. A II. és a III. kerületben külön bíróság működik, a IV. és a XV. kerületben, a XVIII. és a XIX. kerületben, a XX., XXI., és XXIII. kerületben is külön bíróság működik. Emiatt a Pesti Központi Kerületi Bíróságon hosszabb az ügyek átfutási ideje is.

Nem tudjuk azt sem, hogy hogyan döntötték el, hogy mely városrészek esetén lehet önálló bíróság, és mely kerületek tartoznak a Pesti Központi Kerületi Bírósághoz. Földrajzilag nem indokolható, hiszen például a IV. és a XV. kerület közelebb van a Markó utcához, mint a X. és a XVII. kerület. A népességgel sem lehet ezt magyarázni, hiszen a XVIII. és XIX. kerület lakóinak száma 165 ezer fő, a XX., XXI. és a XXIII. kerületben 170 ezer fő lakik, míg a X. és a XVII. kerületben összesen 166 ezer lakos él. Mindent összevetve, a kerületünk lakosai nem látják indokoltnak ezt a minket hátrányosan érintő helyzetet, és szeretnénk, ha egy önálló kerületi bíróságon gyorsabban intézhetnénk el ügyeinket.

Tudom, hogy 1988 őszén már a XVI. és a XVII. kerületi önkormányzatok képviselő-testületei is kezdeményezték egy XVI-XVII. kerületi bíróság létrehozását, ami elbukott, mert a javasolt ingatlan felhasználásával ez nem volt megoldható.

Tisztelt Államtitkár Úr! A probléma súlyos és sok embert érint. Kérdezzük ezért: lát-e esélyt az államtitkár úr arra, hogy a X., XVII. kerületben vagy a X., XVI., XVII. kerületben egy önálló kerületi bíróság kezdje meg működését?

A második kérdésem az, hogy mit tudnának tenni az önálló kerületi bíróságok érdekében az érintett önkormányzatok.

Várjuk államtitkár úr megtisztelő válaszát. (Taps a Fidesz padsoraiban.)

RÉVÉSZ MÁRIUSZ (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Itt a vita vége felé vissza akarok térni arra a kérdésre, hogy miért van szükség Magyarországon erre a törvényre. Ha ezt a kérdést feltesszük, akkor erre alapvetően két választ tudok adni. Úgy gondolom, a kérdésre adott válasz morális szempontokkal is indokolható, és úgy gondolom, Magyarország gazdasági érdekével is indokolható.

Aki járt már a határon túli magyarlakta régiókban, járt már Erdélyben, Kárpátalján, a Vajdaságban, úgy gondolom és ez az általános tapasztalatom, hogy másképp látja ezt a kérdést, megváltozik a szemlélete. Elég ehhez átélni kisebb történeteket is, elég szembesülni azzal, hogy néhányan több tíz kilométerrel többet hajlandóak csak azért autózni, hogy magyar MOL-kútnál tankoljanak, vagy elég elmenni, mondjuk, Kallós Zoltán népzenegyűjtő válaszúti kúriájába, ahol látjuk azt, hogy beépítették a tetőteret, elég puritán körülmények között ágyakat helyeztek el hihetetlen sűrűséggel egymás mellett, azzal a szándékkal, hogy hamarosan oda gyermekek fognak költözni. Igazán akkor szívszorító ez a történet, amikor megtudjuk, hogy ide 6 és 10 év közötti gyerekeknek kell költözniük, azért és csak azért, hogy magyar nyelven, az anyanyelvükön tanulhassanak. Nagyon sok hasonló történet van; Kőhalomban például szintén egészen hasonló a helyzet, de nagyon sok helyen Erdélyben és másutt is szembesülhetünk azzal, hogy például a magyar hagyományok, a magyar népzene, a magyar néptánc mit jelent a határainkon túl élő magyarok számára.

Déván van egy ferences árvaház, tulajdonképpen az egyetlen magyar nyelvű árvaháza Erdélynek. Itt is hihetetlen dolgokat tapasztalunk, de az egyik legszomorúbb történet, amikor elmondja a szerzetes atya azt, hogy aki nem ide kerül magyar nyelvű árvaként, az gyakorlatilag minden kapcsolatát elveszíti az anyanyelvével, és rengeteg magyar anyanyelvű árva gyerek van a különböző román nyelvű árvaházakban, és bizony az a szomorú helyzet, hogy sok gyerek érkezett ezekből az árvaházakból hozzájuk, akik már elfelejtettek magyarul, és románul sem tanultak meg. Nos, aki ilyen történetekkel találkozik, az azt hiszem, mindenképpen érzi azt, hogy valamit itt Magyarországon tenni kell, és morálisan mindenképpen indokolható ennek a törvénytervezetnek a benyújtása. Sőt Böjte Csaba ferences szerzetes atya arra is felhívta a figyelmemet, hogy minden magyar székely falu közepén ott áll az első és második világháborúban elesett hősi halottak emlékműve, és igazán nem ők tehetnek arról, hogy a határ túloldalára keveredtek. Tehát aki ezekkel a történetekkel találkozik, átéli ezeket, az indokoltnak találja ennek a törvényjavaslatnak a beterjesztését.

A mai világban azonban ez nem elég. Ha hallgatjuk a rádióadásokat, olvasunk egy-két újságban megjelent olvasói levelet, akkor látjuk azt, hogy nagyon gyakori az a kérdés, hogy miért erre fordítjuk a pénzt. Nincs Magyarországon szegénység? Nincsenek Magyarországon problémák? Miért a határon túli, más országok állampolgáraira fordítjuk a magyar költségvetés pénzét?

Én úgy gondolom, hogy ennek a törvénytervezetnek a benyújtása gazdaságilag is indokolható. Alaposan végig kell azonban gondolni; a kiadások nagyon könnyen számíthatók. A Külügyminisztériumban készült egy becslés, hogy ez milyen összegbe kerül, és kijött az, hogy két év alatt körülbelül 8-9 milliárd forintba. De abból, hogy a szomszédos országokban élnek magyarok, rengeteg gazdasági haszna is van Magyarországnak. Ha példát akarnék mondani, akkor kicsit hasonlít ez a Forma-1-re. Ott is nagyon könnyű kiszámítani, hogy a Forma-1-es versenyfutam megrendezése Magyarországnak mekkora összegbe kerül, mennyit áldoz erre a költségvetés, és sokkal bonyolultabb kiszámítani, milyen hozadéka van a többlet turistabevételnek, hogyha elfoglalják a szálláshelyeket ezek a vendégek, több százezren itt töltenek el néhány napot Magyarországon. Ha alaposan utánaszámolunk, akkor kijön az, hogy ez a versenyfutam nem ráfizetéses, és érdemes megrendezni. Azt gondolom, érdemes utánaszámolni annak, milyen hozadéka van Magyarország számára, hogy a szomszédos országokban élnek magyarok.

Azt gondolom, nagyon sok számítás lát napvilágot Magyarországon például az agyelszívásról, hogy a képzett munkaerő külföldre, Nyugat-Európa, az Egyesült Államok irányába távozik Magyarországról, ez milyen gazdasági hátrányokat jelent Magyarországnak. Próbáljuk ennek a költségeit megbecsülni, és általában nem kis szám jön ki. Ha végiggondoljuk, akkor itt a Kárpát-medencében bizony ennek a folyamatnak a nyertesei vagyunk. Nagyon sok magasan képzett munkaerő áramlik be a Kárpát-medence országaiból Magyarországra. Ha megbecsülnénk azt, hogy ez mit jelent Magyarországnak, láthatnánk, hogy ez nem elhanyagolható. De nemcsak a magasan kvalifikált munkaerő esetében kell számolnunk, hanem egyéb képzett munkaerő is érkezik ezekből az országokból Magyarországra. Én azonban azt gondolom, mégsem az agyelszívás Magyarországnak a gazdasági érdeke, hanem Magyarország első számú gazdasági érdeke az, hogy ott maradjanak a magyarok azokban az országokban, ahol születtek, meg tudjanak maradni a szülőföldjükön.

(22.50)

Ha belegondolunk az elmúlt évek adataiba, a magyar vállalkozások egyre izmosodnak, egyre erősödnek, és ha megnézzük az adatokat, akkor évről évre növekszik a tőkekivitel aránya is, ha nem is minden évben egyenletesen, de ez a növekedés azért folyamatosan bővül.

Ezekben az országokban azért tudjuk mindannyian, hogy nem mindig az európai normáknak megfelelő az ügyintézés, és bizony, itt hatalmas gazdasági versenyelőnyt jelent az, hogy a magyar vállalkozások, amelyek elindulnak a határon túli országokba, anyanyelvünkön jól beszélő, képzett, ottani viszonyokat jól ismerő munkaerőt találnak. Ez olyan versenyelőnyt jelent, ami, azt hiszem, talán valamilyen mértékben ellensúlyozza azt, hogy a magyar vállalkozások, amelyek elindulnak Románia, Ukrajna, a Vajdaság, Jugoszlávia irányába, azok talán kevéssé tőkeerősek, mint nyugat-európai társaik, hiszen van egy nagy versenyelőnyük. Ez a versenyelőny az, hogy anyanyelvükön beszélő, ottani viszonyokat jól ismerő embereket találnak.

Azt gondolom, hogy ez hosszú távon mindenképpen pozitív hatással van, nem elhanyagolható pozitív hatással van Magyarország gazdasági életére. Ebből Magyarország profitál, a magyar vállalkozók profitálnak, és mindezeken túl hozzájárul a térség gazdasági fellendüléséhez.

Ha ezt elfogadjuk, hogy ez Magyarországnak gazdasági érdeke, akkor azt gondolom, mindenki számára egyértelmű, hogy kulcskérdés az oktatás. Itt egy paradigmaváltást kellett végrehajtani, vagy paradigmaváltásra van szükség.

A szülőföldön való tanulásra kell fordítani a források nagy részét, arra kell fordítani az energiát. Több mint tízezren tanulnak itt Magyarországon határon túli magyarok. Az a tapasztalat az elmúlt tíz év alapján, hogy akik itt tanulnak, itt végzik egyetemi, főiskolai tanulmányaikat, azok számára nincs visszaút, azoknak a nagy része itt marad Magyarországon. Tulajdonképpen ebből az adatból is következik az, hogy ha megnézzük a statisztikákat, akkor azt tapasztaljuk, hogy szinte kivétel nélkül, az összes környező országban a fiatalabb generációkban a diplomával rendelkező magyarok aránya körülbelül fele vagy a felét alig haladja meg a többségi nemzetben lévő diplomások arányának.

Még egyszer mondom: ennek két oka van. Egyrészt nehezebb magyarul tanulni, a magyar anyanyelvűek hátrányban vannak az oktatási rendszer folyamán, másrészt viszont aki a tanulmányait Magyarországon fejezi be, azoknak a döntő része itt marad. Tehát itt mindenképpen azt a kormány által követett helyes utat kell folytatni, hogy igenis, a környező országokban kell megteremteni az oktatás alapfeltételeit. Ha ezt nem tesszük meg, akkor probléma van.

Fel kell építeni az egyetemet, fel kell építeni a magyar nyelvű felsőoktatás lehetőségét az összes környező országban egytől egyig, mert nem megoldás, hogy Magyarországon tanulnak. Sokat javult a helyzet, de probléma még most is rengeteg van, sokkal kevesebben tanulnak magyarul, mint azt a népességarány indokolná.

Mondok egy-két példát. Gyergyószentmiklóson Kolozsvárról egy kihelyezett tagozat kezdte meg a működését, az ottani törvényeknek megfelelően évfolyamonként három csoportban, a három csoportból kettő magyar, egy pedig román nyelven tanul. Az a probléma, hogy Gyergyószentmiklós majdnem színmagyar település, és a románul tanuló csoportokba is magyar diákok járnak. De elmehetünk más irányba is, például az utolsó népszámlálás adatai alapján Párkány lakosságának 73 százaléka magyar, de ha megnézzük, az általános iskolában milyen arányban tanulnak magyarok... (Az elnök jelzi az idő leteltét.), akkor látjuk, hogy az arány ennél sokkal rosszabb.

Azt gondolom, hogy a státustörvény lelke az oktatás, és itt nagyon jelentős előrelépések vannak, és bízhatunk abban, hogy lényegesen többen fognak magyar iskolába iratkozni, mint ahányan eddig jártak.

Köszönöm szépen. (Taps.)

RÉVÉSZ MÁRIUSZ (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! 1990-ben egy korosztály 8 százaléka járt felsőoktatási intézménybe, 2000-ben ez a szám 34,6 százalék volt. Ezzel párhuzamosan egyébként csökkent a szakképzésben részt vevők létszáma is, és több szakképző intézmény gimnáziumi osztályokat kénytelen indítani, hogy a férőhelyeit valahogy megtöltse.

Azt gondolom, nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy milyen változások történtek az elmúlt tíz évben, és tegyük hozzá azt, hogy a szakképzési alap összege, mint arról már szó volt, jelentősen növekszik. Reálértékben szinte évről évre növekszik, és ez idén is valószínűleg így lesz, sőt talán minden eddiginél nagyobb mértékben növekszik, hiszen a KSH adatai szerint a bérnövekedés valahol 18 százalék körül volt az első két hónapban 2000 első két hónapjához képest. (Csige József: Infláció!) Azt gondolom, ha ezeket a mozaikokat egymás mellé rakjuk, akkor alapvetően eljuthatunk oda, hogy átgondolhatjuk, a megváltozott körülményekre való tekintettel végiggondoljuk-e ezt a törvényt avagy sem.

(11.20)

Úgy gondolom, helyes döntés született, hiszen ez a folyamat, amelyre céloztam, nem állt meg. Tehát ez a 34,6 százalék, aki 2000-ben felsőoktatási intézményben tanult, a következő években tovább fog növekedni. Nem hiszem, hogy helyes az az elgondolás, hogy egy törvényt, ami teljesen más körülmények között született, fenntartunk annak ellenére, hogy teljesen átalakultak a körülmények.

Itt vetődött fel az a kérdés, hogy a középfokú szakképzésre jutó összeg mily mértékben fog csökkenni és mily mértékben fog ebből a tortából szeletet hasítani magának a felsőoktatás. Ha minden lehetséges forrást a felsőfokú oktatás irányába terelünk, amire a törvény lehetőséget ad, akkor az összes forrásnak körülbelül egyharmada, egyharmadnál valamivel nagyobb mértéke irányulna a felsőoktatásba. Nyilvánvaló, hogy nem lesz ennyi, nem fog ennyi a felsőoktatásba áramlani. Azt hiszem, az a reális szám, hogy a rendelkezésre álló összeg mintegy 10-15 százaléka fog az elkövetkező évben a felsőoktatás irányába elmozdulni. Azt hiszem, ha ezt összevetjük azokkal az adatokkal, ami az oktatási struktúra átalakításából adódik, akkor ez a szám semmiképpen nem túlságosan magas.

A szakképzésnél képviselőtársaim említették, hogy előny a szoros gazdasági kapcsolat a középfokú szakképzésnél. Én azt gondolom, hogy ez a felsőoktatásnál pontosan ugyanígy van, a felsőoktatásra is igen pozitív hatással lesz, ha szoros kapcsolatot alakít ki éppen a szakképzési alapon keresztül a gazdasággal. Tehát erre a pontra összefoglalóan én azt tudom mondani, hogy mindenképpen, az elmúlt tíz év változásait figyelembe véve itt volt az idő ennek a törvénymódosításnak a beterjesztésére.

A második gondolat, amihez hozzászólnék, a regionalitás. Sok érv pro és kontra elhangzott, és én azt hiszem, azon túl, hogy az EU elsősorban régiókban gondolkodik, van egy nagyon fontos érv, ami az oktatási bizottság ülésén elhangzott: megyei szinten nem építhető fel a teljes szakképzési rendszer, tehát meghaladja ezt a szintet. Ha valamilyen módon a szakképzést megfelelő módon koordinálni szeretnénk, összehangoltan szeretnénk működtetni, akkor ebben az esetben igenis szükség van egy megyénél nagyobb hatókörű szervezetre, minden megyében nem építhető ki - még egyszer mondom - a teljes szakképzési rendszer.

A harmadik probléma, amire utalni szeretnék, hogy 3 százalékról 5 százalékra növekszik a működési költség, és én abban egyetértek az ellenzékkel, hogy ez a 2 százalék nem kis pénz. És elméletben egyet is lehetne érteni azokkal a felvetésekkel, amelyeket ellenzéki képviselőtársaim megfogalmaztak, ugyanakkor szerintem - és ajánlom a parlamentnek, hogy vizsgáljuk meg, a pénz mire megy - a mai helyzet az, hogy nincs a gyakorlatban semmilyen ellenőrzés. Az APEH ellenőrizheti, hogy pénzügyileg rendben költötték-e el ezt a pénzt, más ellenőrzés nincs, szakmai ellenőrzés nincs. Ha a 2 százalékot - úgy, ahogy a törvény beterjesztői ezt elképzelik - az indokolja, hogy a pénz felhasználását szakmai alapon is ellenőrizni lehet, akkor én azt gondolom, hogy ez egy helyes irány, és a 2 százalék olyan költség, amely többszörösen megéri, hiszen ha a hatékonyság ennél jelentősebb mértékben javul, márpedig ha van valamiféle ellenőrzés, akkor a hatékonyság javulni fog, akkor biztos, hogy ezt a pénzt az intézmények hatékonyabban fogják elkölteni, és azt hiszem, hogy ez mindenkinek az érdeke.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

RÉVÉSZ MÁRIUSZ (Fidesz), a napirendi pont előadója: Köszönöm a szót, elnök úr; rövidebben fogok szólni. Tisztelt Országgyűlés! A kormány törvényjavaslatot nyújtott be az Andrássy Gyula Budapesti Német Nyelvű Egyetem megalapítására. Ezt már régebben megkapták a parlamenti képviselőtársaim. Bár az Oktatási Minisztérium jogászai szerint jogilag ez a beterjesztett törvényjavaslat megállja a helyét, én úgy gondolom, hogy jogilag mindenképpen tisztább helyzetet, átláthatóbb viszonyokat teremt, ha ezt a kérdést a felsőoktatási törvényen is átvezetjük. Ezért nyújtottam be ezt a törvénymódosító javaslatot. A bizottsági ülésen felvetődött egy-két probléma. Úgy gondolom, hogy e problémák egy része jogos, és ezeket a problémákat orvosolni lehet a módosító javaslatokban.

Kérem a tisztelt képviselőtársaimat, hogy a módosító javaslataikkal, jobbító szándékú észrevételeikkel ezt a javaslatot támogassák. (Taps a kormánypártok soraiban.)

RÉVÉSZ MÁRIUSZ (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Hadd javasoljam, hogy ennél a vitánál most zárjuk le ezt a Bokros-csomagot, de Balla képviselőtársam mentségére azért hadd mondjam el, hogy ez nem teljesen úgy kezdődött, hogy ő felállt és erre hivatkozott, hanem Bauer Tamásnak volt egy olyan hozzászólása, aminek az égvilágon semmi köze nem volt a témához, és erre született ez a válasz.

De én egyetértek mindazokkal, akik azt mondják, hogy lehetőleg a témáról beszéljünk, és azt, hogy az alkotmányosság hogy állt ebben a ciklusban meg az előző ciklusban, meg kell vitatni, csak nem ennek a keretében, ha kérhetem.

RÉVÉSZ MÁRIUSZ (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Ez az általam benyújtott törvénymódosító javaslat nagyon szorosan kapcsolódik egy másik törvényhez, amelynek a tárgyalását bizottsági ülésen mintegy négy héttel ezelőtt kezdtük meg. Négy héttel ezelőtt a bizottsági ülésen Pálinkás József államtitkár úrhoz az volt az első kérdés, hogy miért nem a felsőoktatási törvény keretében próbálja a kormány megoldani ezt a problémát. Akkor úgy értelmeztem, hogy Pálinkás József államtitkár úr körülbelül azt a választ adta, amit most elmondott, tehát hogy ez egy olyan egyetem, egy olyan felsőoktatási intézmény lesz, amely szoros értelmezésben a felsőoktatási törvényben levő kritériumoknak nem felel meg, ezért gondolják, hogy ezt a jogi problémát egy külön törvényben kívánják megoldani.

A mai vitában nagyon sok dolog összekeveredett. Összekeveredtek olyan vélemények, amelyek igazából nem ehhez az átvezetéshez, hanem egyáltalán a német nyelvű egyetem létrehozásához kapcsolódnak. Én mindössze arra próbáltam megoldást találni, amit ellenzéki képviselőtársaim is felvetettek, hogy mindenképpen szerencsés lenne átlátható kapcsolatot teremteni a felsőoktatási törvény és a kormány által benyújtott törvény között.

(12.40)

Ezért született meg ez az indítvány, és ahogy a vitából most is kitűnik, és mint ahogy már az előterjesztésemben jeleztem, bizony ez az előterjesztés egy-két ponton módosításra szorul. Ezzel együtt úgy gondolom, megoldható, hogy a parlament a felsőoktatási törvényt úgy módosítsa, hogy az mindenféle alkotmányossági próbát kiálljon. Biztos vagyok abban, hogy ezek a módosítások meg fognak születni.

A bizottsági ülésen mintegy négy héttel ezelőtt, amikor először foglalkoztunk ezzel a problémával, az ellenzék részéről többször is elhangzott, hogy elméletben nem ellenzik, elméletben nincs kifogásuk az ellen, hogy létrejöjjön egy német nyelvű egyetem, de mindenképpen szükségesnek látják, hogy ez valamiféleképpen a felsőoktatási törvényen is keresztül legyen vezetve. Az én javaslatom ezt a célt szolgálta. Köszönöm az észrevételeket, a szükséges módosításokat meg fogjuk tenni és remélem, hogy a részletes vitában már kicsit kisebb lesz a vita közöttünk.

Köszönöm szépen. (Taps a Fidesz padsoraiból.)

RÉVÉSZ MÁRIUSZ (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Azt gondolom, hogy ha visszagondolunk a Bokros-csomagra, nem hiszem, hogy erről helyes túlságosan sokat beszélni (Szabó Sándorné közbeszólása.), de azért az az állítás, kedves Bauer képviselő úr, hogy a Bokros-csomag a szegényeket támogatta, azért mégiscsak erős.

Mert gondoljuk végig, mi lett a Bokros-csomagnak, mondjuk, az egyik eredménye!. Nézzük meg, hogyan változtak például a nem túlságosan gazdagnak tekinthető nyugdíjasok nyugdíjai! Bizony az egyik legnagyobb árat a nyugdíjasok fizették a Bokros-csomagban. Nézzük meg, hogyan változott a nyugdíjuk - a nyugdíjak elvesztették-e reálértékük körülbelül 15 százalékát? Vagy nézzük meg, hogy a közalkalmazottak bérei, a pedagógusbérek hogyan alakultak a Bokros-csomag következtében! Bizony, kedves Bauer képviselőtársam, egyáltalán nem igaz az az állítása, hogy a Bokros-csomag elsősorban a gazdagabb rétegeket terhelte - ez nem igaz!

Nézzük meg, hogy a születések számában az ön által említett Bokros-csomag mit okozott! Nézzük meg, hány gyerek született '94-ben, '95-ben, '96-ban, és akkor lehet látni, hogy a Bokros-csomagnak milyen következményei vannak. Való igaz, kedves Bauer képviselő úr és ellenzéki képviselőtársaim, hogy az MSZP-SZDSZ-kormányzás 9. hónapjában előállt egy olyan helyzet, hogy bizonyos megszorításokra szükség volt. De ezeket a megszorításokat önök úgy hajtották végre, hogy a legnagyobb vesztesei a szegényebb társadalmi rétegek közül kerültek ki. És ennek a következménye volt az, hogy az (Bauer Tamás: Olvasd el a Tárkit!) olló a leggazdagabb rétegek és a legszegényebb rétegek között az önök kormányzása alatt igen jelentősen növekedett. (Béki Gabriella: Ez tényleg nem igaz! - Bauer Tamás: Olvasd el a Tárkit!)

Köszönöm szépen. (Taps a kormányzó pártok padsoraiban.)

RÉVÉSZ MÁRIUSZ (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Először is hadd kezdjem azzal, hogy Hegyi Gyula képviselőtársam önmagával keveredett ellentmondásba. Ha keményebben akarunk fogalmazni, akkor önmagát leplezte le, hiszen a második idézet teljesen másról szólt, mint amit először mondott.

A második idézetben benne volt az, kedves képviselőtársam, hogy a felhalmozott tudás is például a polgárság egyik ismertetőjele lehet, és úgy gondolom, hogy már csak az, aki írni-olvasni tud, egyértelműen valamiféle tudással rendelkezik, sőt ellenzéki képviselőtársaim sem vitatták, hogy a szegénység felszámolásának egyik legfontosabb lehetősége éppen a tanulásban rejlik.

Tisztelt Képviselőtársaim! Ezen túl valóban úgy gondolom, hogy komoly különbség van a jobbközép és az előző kormány szociálpolitikája között. Hegyi Gyula szavaival: nyugdíjasoknak, szegényeknek, diákoknak, munkavállalóknak, azt hiszem, egyértelműen kedvezőbb az a fajta szociálpolitika, amit ez a kormány folytat. Elég csak megnézni a statisztikákat: mi történt például a nyugdíjasokkal az előző négy évben, és hogyan változtak a nyugdíjak ebben az évben?

Persze, lehet azt mondani, tisztelt képviselőtársam, hogy más volt a gazdasági helyzet, de az az igazság, hogy ha mondjuk, a GDP-növekedéssel vetjük össze, azzal állítjuk arányba azt a nyugdíjcsökkenést, a nyugdíjnak azt az értékcsökkenését, ami az önök kormányzása alatt bekövetkezett, meg a mostani GDP-növekedéssel állítjuk arányba a nyugdíjak növekedését, ezzel korrigáljuk, akkor is teljesen egyértelműen látszik a különbség.

De filozófiai különbség is van. Az előző kormány a segélyezésben látta a szegények felemelésének egyetlen lehetőségét, és valóban a legszegényebb rétegekre koncentrálva próbált valamiféle segélyezési rendszert kialakítani. Mi ebben nem hiszünk. Legalább három fontos problémát látunk pusztán a segélyezéssel kapcsolatban: egyrészt visszafogja a gazdaságot, hiszen abban teszi érdekeltté az embereket, hogy ne dolgozzanak többet, hiszen ha a család egy főre jutó jövedelme véletlenül átlépi a 15 500 forintot, abban a pillanatban elesik a családi pótléktól; vagy a feketegazdaság irányába irányítja a jövedelmeket, hogy rejtse el, és akkor még az állami támogatásokra is igényt tarthat. Ráadásul még társadalmi feszültségeket is gerjeszt, hiszen a társadalom egyes rétegei azt élik meg, hogy bizony egyes rétegek kerülőutakon részesülnek azokból a javakból, amelyeket ők megtermeltek.

(14.30)

Én azt gondolom, hogy a két társadalomfilozófia között a különbséget nagyon jól szimbolizálja az a vita, ami a családi pótlék iskoláztatási támogatása környékén lezajlott. Az ellenzék azt mondta, hogy ne alakítsuk a családi pótlékot iskoláztatási támogatássá, mert azok a szerencsétlen gyerekek, ahol a szülők nem járatják iskolába a gyermekeket, elesnek a családi pótléktól, és ebből milyen problémák lesznek.

A kormánypártok, a koalíció azt mondta, hogy nem megoldás, ha a gyermeket 18 éves koráig segélyezzük, és ez alatt elvégzi a harmadik vagy negyedik osztályt, hiszen iskolába se kellett járnia, mert utána ez a gyermek miből tud megélni. Meg tud élni továbbra is segélyekből, vagy meg tud élni lopásból, rablásból - egyáltalán nem megoldás ilyen módon a segélyezés.

De ugyanezt a vitát folytattuk le, mondjuk, az önkényes lakásfoglalók esetében is. Az ellenzéki padsorokból többen felháborodtak, hogy azokat, akik feltörtek egy lakást, és önkényesen elfoglalták, nemcsak bírósági úton, hanem ennél rövidebb úton is ki lehetett lakoltatni. Mi azt mondjuk, hogy azok a megoldási módok, amelyeket ellenzéki képviselőtársaink felvetettek, nem megoldások a szegénységre.

A tanulásra ösztönzés, a munkára ösztönzés az elsődleges feladat, hiszen hosszú távon csak a tanulással és a munkával lehet kitörni a szegénységből. Átmenetileg szükség van a segélyezésre, ezt nem vitatja senki, de az igazi kitörési pontot nem ez jelenti. A tanulás, az én szakterületem ebből kifolyólag különösen fontos. S ha megnézzük, hogy milyen folyamatok történtek a rendszerváltás óta a magyar társadalomban, mondjuk, az oktatás területén, akkor egy különösen szomorú statisztika az, amire például Szabados képviselőtársam is utalt. Ma a kistelepülési iskolában a nyolcadik osztályt elvégzett gyermekek tudásszintje nem éri el a fővárosban végzett nyolcadik osztályosok tudásszintjének 60 százalékát. És itt az igazán nagy probléma, mert ez a polarizáció az oktatási rendszeren belül évről évre növekedett, legalábbis a monitorvizsgálatok szerint.

Azt hiszem, hogy abban egyetérthetünk, hogy ennek a tudásszintkülönbségnek a szétnyílása mindannyiunk közös érdeke, mert így is látjuk (Bauer Tamás: Összezáródása.), bocsánat, a szétnyílás megállítása mindannyiunk közös érdeke, ezért én azt hiszem, hogy ha megvizsgáljuk, hogy milyenfajta oktatáspolitikát folytatott a mostani kormány, és milyenfajta oktatáspolitikát folytatott a Fidesz, akkor látszik, hogy nyugat-európai értelemben ez többé-kevésbé egy baloldali oktatáspolitikával írható le. Mert mi is a nyugat-európai értelemben vett baloldali oktatáspolitika lényege? Nézzük meg például a skandináv országokat! Hosszú ideig, 8-9 évig egységesen, egyben kívánják tartani a gyerekeket, mégpedig azért, mert a társadalmi mobilizáció lehetősége így sokkal nagyobb.

Mit történt Magyarországon? Egy rosszabb rendszer alakult ki, mint az a rendszer, amikor négy osztály után különválnak a gyerekek életútjai, hiszen sajnos már az első osztályt úgy választják a gyermekeknek a szülők, hogy amelyik iskola nem tudja megtartani ötödik osztályban vagy hetedik osztályban a gyermekeit - mert a legjobbakat elviszik egy jobb iskolába, hat- vagy nyolcosztályos gimnáziumba -, oda már be sem íratják a gyerekeket. Olyan mértékű szegregáció zajlott le a magyar oktatási rendszerben, ami szinte egész Európában példa nélküli. Ez sajnos hosszú távon nagyon nagy problémát fog jelenteni, hiszen már a gyerek beiratkozási pillanatában eldől az, hogy milyen életesélyekkel vág neki az életnek. Éppen ezért próbáltunk több lépést is tenni.

A kistelepülések irányába volt kedvező lépés a normatívák emelése. Az ellenzék többször kifogásolta, hogy ez a személyi jövedelemadó rovására történt. Való igaz, korlátozott források álltak rendelkezésre, de a kistelepülések mindenképpen jól jöttek ki ebből. Az 1200 fő alatti településeknél kiegészítő normatívát vezettünk be, 46 ezer forint volt ez az előző évben. Azt gondolom, hogy ez is próbálta csökkenteni azokat a különbséget, amik a kistelepülési és a városi iskolák között fennálltak.

Tehetséggondozó programokat indítottunk, ilyen az Arany János-program. Mi is láttunk benne problémákat, javasoltunk is változtatásokat; ilyen a roma program, a Bursa Hungaricáról már volt szó, de itt is az önkormányzati forrásokkal növekedett a diákok támogatására szolgáló források nagysága.

Engedjék meg, hogy a romákról néhány szót még szóljak, a mai vitában is több szó esett róluk. A rendszerváltozás után kiderült, hogy nincs valódi integráció, szinte nincs értelmiség, a munkaerőpiacon nincs eladható képzettségük. Sajnos, hasonló a helyzet Csehországban, Szlovákiában, Romániában, Jugoszláviában. Ha végignézünk a rendszerváltás után az országokon, elmondhatjuk, hogy ez valószínűleg nem a most uralkodó, most regnáló kormányok bűne, ez a szocializmus cigányságpolitikájának a csődje. Látens integráció volt, nem volt értelmiség, nincs eladható végzettség, és az az igazság, hogy segélyezéssel ugyanezt az állapotot tudnánk kitölteni, kihúzni.

Azt gondolom, hogy itt is az egyetlen lehetőség... - és ebből a szempontból örvendetes, hogy az ösztöndíjjal támogatott roma diákok száma többszörösére nőtt. Saját tapasztalatom szerint azt kell hogy mondjam, hogy ahol én megfordultam, és ezt említettem, a társadalomban mindenütt pozitív fogadtatása volt ennek, hiszen a társadalomban mindenki tudja, hogy ezt a problémát kezelni kell. Azt hiszem, hogy a társadalomban érzik azt, hogy ez egy olyan kezelési út, amely valós társadalmi integrációhoz vezethet.

Azt gondolom, tisztelt képviselőtársaim, hogy a közoktatásról már elég sokat beszéltünk, az iskolarendszerről még szólnék néhány szót. Az iskolarendszerben nagyon sajnálatos problémák alakultak ki, de itt is hadd hívjam fel a figyelmet, hogy nagyon sokan a parlamenti ellenzékben a hátrányos helyzet problémáiról tesznek említést, ugyanakkor, amikor az iskolarendszer olyan sajnálatosan alakult át Magyarországon, nem emelték fel a szavukat, holott az iskolarendszer átalakulásának egyik következménye az, hogy a hátrányos helyzetű rétegek ma sokkal hátrányosabb helyzetben vannak, mint a rendszerváltozás pillanatában voltak. Azért volt szükség, tisztelt képviselőtársaim, a kerettantervek bevezetésére is, hogy a szétnyíló ollónak a nyílását valamilyen módon visszafogjuk és megállítsuk.

Még nagyon röviden néhány mondatot a felsőoktatásról. Szóba kerül már a tandíj eltörlése, nagy vita volt róla. Lamperth Mónika képviselőtársam említette a diákhitelrendszerrel kapcsolatos problémákat. Valóban van probléma, lehetne erre nagyobb összeget is áldozni, ugyanakkor én azt hiszem, hogy mivel limitálva van, és 6 százaléknál többet a fizetésből nem lehet levonni, én azt gondolom, tisztelt képviselőtársaim, hogy nagyon-nagyon sokan igénybe fogják venni ezt a kedvezményt.

Költségtérítéses képzés, gyesen, gyeden lévő kismamák ingyenesen tanulhatnak. Azt gondolom, hogy ez mind pozitív.

Még egyszer azt akarom kiemelni, hogy átmeneti megoldásokat szolgáló segélyezéssel szemben a valódi társadalmi integrációra, a szegénység valódi csökkentésére a Fidesz szerint csak a tanulással és a munkával lehet tartós eredményeket elérni.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiban.)

RÉVÉSZ MÁRIUSZ (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök asszony. Igazán rövid leszek. Tisztelt Ház! Itt sokszor elmondhatjuk egymásnak, hogy mi szerepelt az előző törvényben meg az előző törvényekben, de az az igazság, hogy a szakképzési törvényben pontosan ez a megfogalmazás szerepelt, onnan vették át, és pontosan úgy van itt is megfogalmazva, mint ahogy meg van fogalmazva a szakképzési törvényben.

Tehát itt igazán sorolhatjuk egymásnak a pro és kontra érveket, de Csizmár úr az előző ciklusban választott parlamentben is benne volt, s ha ezt a megfogalmazást homályosnak találta, akkor ott is jelezhette volna, de azt hiszem, nincs ennek különösen sok értelme.

A miniszter úr is egyértelműen elmondta, és valóban ez az igazság, hogy pontosan az a fajta megfogalmazás, amelyet önök is alkalmaztak, került át ebbe a törvénytervezetbe is. Szerintem ezt a vitát le lehet zárni. Lehet azt mondani, hogy ez nem volt így jó, lehet erre példákat mondani. Ez nem történt meg, de itt nincs változás, tehát semmiféle centralizációról és egyébről nem érdemes beszélni. Köszönöm szépen. (Taps a kormányzó pártok padsoraiban.)