Felszólalás adatai

VELKEY GÁBOR (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Először általánosan szeretnék beszélni néhány eleméről a költségvetésnek, aztán pedig néhány konkrét kérdésről.

Általánosságban azt kell mondanunk, hogy bizonyosan igaz minden olyan állítás, minden olyan megfogalmazott érv, amely azt mondja, hogy kényszerpályán van az ország, így kényszerpályán van a költségvetés is. Ennek az okait hosszan lehet elemezni, bizonyára sokan meg fogják tenni ezt, a jelen lévők megtették, kell is, meg fogja tenni a társadalom is, és az értékítéletét a választásokon ki fogja nyilvánítani.

Úgy gondolom, hogy súlyos, az okok között az egyik fontos oktömeg a kormányzati tevékenység hibájaként fogalmazható meg, és ezzel nem érdemes vitatkozni. Természetesen nemcsak a kormányzat, hanem az ellenzék, illetve az elmúlt hosszabb időtáv hibáit is összefoglalhatom akkor, amikor azt mondom, hogy közös felelősségünk, hogy azok a strukturális változtatások, reformok elmaradtak, amelyek fenntartható módon, hosszú távon, megalapozott módon alakíthatták volna át azokat az állami szolgáltatási rendszereket, amelyek fenntarthatatlansága, működésképtelensége, finanszírozhatatlansága ma széles körben evidens és nyilvánvaló.

Abban is bizonyosan közös a felelősségünk kormányzati és ellenzéki oldalnak, illetve a teljes magyar politikumnak, és nemcsak az elmúlt néhány évben, hanem hosszabb időtávon is, hogy az állampolgárokban az állami szolgáltatás volumene, szélessége tekintetében irreális elvárásokat alakítottunk ki. Ma mindenki mindent az államtól vár, az öngondoskodás, a saját felelősség igénye visszaépült. Úgy gondolom, hogy ezek az elmúlt időszakra jellemző folyamatok mind részelemei annak, aminek következtében ma kényszerpályáról beszélhetünk.

A magát válságkezelőnek nevező kormány ebben a kényszerhelyzetben látott neki a feladatának, és ebből a kényszerhelyzetből következik az, hogy nem tud hosszú távra tervezni, nem tud komplexen közelíteni, leegyszerűsödik a célrendszer, ez a helyzetből következik részben. A célrendszerben legfontosabbnak a pénzügyi stabilitás minősül, ráadásul korlátozott eszközrendszerrel tud a pénzügyi stabilitás irányába is lépni, ami elsősorban abból következik, hogy a reformerejű lépések nem következtek be az elmúlt időszakban.

Lehet-e más utat választani akkor, amikor a pénzügyi stabilitást fontosnak tekintjük? Van-e más alternatíva, mint a pénzügyi stabilitás kiemelt érvényesítése a költségvetésben? Meggyőződésem szerint nem igazán van. Innentől kezdve a kényszerpálya valóban előttünk áll.

Azt mondhatjuk, a költségvetés pénzügyi szempontból biztosítja a fenntarthatóságot. A probléma nem itt van. A probléma ott van, hogy ha a részletszabályokat végigtekintjük, az egész költségvetés elfogadásának a kulcskérdése az, hogy társadalmi, szociális, gazdaságfejlesztési, környezeti vagy vidékfejlesztési szempontból is biztosított-e a fenntarthatóság, biztosított-e az, hogy a fejlődés, az előrelépés lehetősége benne van-e, biztosított-e az, hogy a visszalépés nem okoz-e olyan mértékű változásokat, amelyek helyrehozhatatlanok. Úgy gondolom, hogy a 2010-es költségvetés problémája ebben a társadalmi, környezeti, vidékfejlesztési, gazdaságfejlesztési fenntarthatatlanságban jelenik meg.

Nem szeretnék sokat foglalkozni a gazdasági kérdésekkel, sokan beszéltek erről előttem. A szociális kérdéseket is érintették, ezek közül néhányat én is szeretnék kiemelni. Az egyik ügy a fogyatékosok ügye. Erről sokan beszéltek, ezt nem szeretném megismételni. Egy olyan elemre szeretném azonban felhívni a figyelmet, amelyről eddig keveset beszéltünk, a konkrét szabályozás majd a salátatörvényben jelenik meg, és ez pedig a segélyezési rendszer átalakítása abba az irányba, aminek értelmében egy családban egy aktívkorú segélyezett lehet.

Fogyatékosügyben a személyekre szóló segélyezési eljárás nagyon súlyos, hátrányos helyzetet fog eredményezni. Ez azt jelenti tehát, hogy több személy el fogja veszíteni a segélyét, hisz itt halmozottan jelennek meg a hátrányok, és ez a halmozott hátrány a család egész ellátását súlyosan érintheti majd.

Egy másik negatív tendencia, amiről már szintén beszéltek előttem képviselőtársaim, az a civil szereplőkkel kapcsolatos költségvetési források érdemi vagy radikális csökkenése. Az elmúlt időszakban akár állami, akár önkormányzati feladatokról beszéltünk, jellemző tendencia volt, hogy azokat az ellátási területeket, amelyek tradicionálisan nem tartoztak az önkormányzati tevékenységi körbe, a civil szereplők átvették, valahol közszolgáltatási megállapodással, valahol anélkül végezték. Egyes települések hozzájárultak az ezzel kapcsolatos költségekhez, máshol nem. Ez nyilván attól függött, hogy a normatíva a konkrét feladat ellátását milyen arányban finanszírozta.

Nos, a normatíva radikális csökkenése azt eredményezi, hogy ezek a civil szereplők kényszerűen ki fognak vonulni az ellátásból, elsősorban a fogyatékosellátásból - a szerepük e téren a létező legnagyobb -, ami az ellátás megszűnését eredményezheti, vagy az ellátás színvonalának olyan radikális csökkenését, ami nagyon súlyos társadalmi válságot fog okozni azokban a társadalmi csoportokban, amelyek ellátása e téren jelenik meg. A civil szereplők helyzetbe hozása, majd a támogatás radikális csökkenése az egész fogyatékosügy fenntarthatatlanságát, az ellátás fenntarthatatlanságát eredményezi.

Ilyen téma még a rehabilitációs célú foglalkoztatás is, amiről szintén többen beszéltek előttem. Meggyőződésünk, hogy a radikális forráscsökkenés a fogyatékos embertársaink foglalkoztatásában visszaesést fog eredményezni.

A társadalompolitikai fenntarthatatlanság egy másik iránya jelenik meg az önkormányzati finanszírozás terén. Az önkormányzatok finanszírozásában általában megfogalmazható a normatívák csökkenésének negatív hatása, és valóban, ahogy azt többen említették előttem, az önkormányzati rendszerben ez differenciáltan fog megjelenni. Vannak olyan települések, amelyek saját forrásból kiegészíthetik a hiányokat, ezek elsősorban a nagyobb települések vagy a megyék, de a kisebb és elsősorban pénzügyileg hátrányos helyzetű térségekben a források biztosításának egyéb lehetőségei nincsenek. Itt pedig az a negatív folyamat folytatódhat csak, amely a közszolgáltatások végletes visszaépülését eredményezi.

Ma a nagyobb városoktól távoli, hátrányos helyzetű térségek községeiben az állam által garantált szolgáltatások egy jelentős része már nem érhető el az állampolgárok számára. A jogszabály rögzíti a körzeti ellátási lehetőséget, létre is jönnek a társulások, de ha azt nézzük, hogy az egyes állampolgárok, gyermekek a gyermekvédelmi ellátásokhoz, az intézményi szolgáltatásokhoz - bölcsőde, óvoda -, az idős emberek az idősek napközbeni ellátásához, nappali ellátásához hozzájuthatnak-e valóban, azt kell tapasztalnunk, hogy nem. E téren, tehát a közszolgáltatásokban, elsősorban a hátrányos helyzetű térségek kisebb településein olyan lényeges volumenű visszafejlődés figyelhető meg már az elmúlt időszakban, ami önmagában nem tartható. Sajnos, ez a költségvetés a normatívák jelentős csökkenésével és differenciálatlan csökkenésével, a társulási normatívák csökkenésével ezt a folyamatot nem megfordítja, nem megállítja, hanem gyorsítja.

Az oktatás terén - bár erről is sokat beszéltek már az elmúlt időszakban - szintén sajnos nem támogatható visszalépések jelennek meg, ráadásul olyan irányokban, amely irányokban korábban széles körben elfogadott, fontos modernizációs célokat fogalmaztunk meg. Az egyik ilyen modernizációs cél a tartalmi fejlesztés volt. A tartalmi fejlesztés jövőbeni érvényesülését nagyban korlátozza a továbbképzési források csökkenése, korlátozza az eszközellátottságot javító normatívák, támogatások csökkenése.

A mai világban mérhetetlen fontos az informatikai tudás a világban való tájékozódás érdekében. Nos, az informatikai normatíva csökkenése az eszközmegújítást lehetetlenné teszi. Ez azt jelenti, hogy a települések, illetve az intézmények anyagi erőforrásai függvénye lesz az, hogy képesek-e a megfelelő technikai felszereltséget biztosítani, és ez azt jelenti majd, hogy a hátrányos helyzetű térségek településeiben, kisebb városaiban nem fog rendelkezésre állni az az eszközpark, amely ma már elvárható az oktatás minőségi szintjének biztosításához.

(9.50)

Ugyanilyen alapvető probléma a kompetenciamérés feltételeit megteremtő források biztosításában való visszalépés.

Az alapfokú művészetoktatásról többet beszéltünk. Itt is nagyon érdekes maga a folyamat. A folyamat úgy indult, hogy először volt egy nagyon kedvező normatíva, és a nagyon kedvező normatívára nagyon sok civil szereplő, nagyon sok magánszereplő beindult és szolgáltatást kezdett nyújtani, aminek aztán a következményeként olyan tömegben jelent meg a szolgáltatási igény - aminek persze van egy csomó pozitív eleme is -, hogy az nehezen volt finanszírozható, és az állam elkezdett visszavonulni a normatíva érdemi csökkentésével. A normatíva érdemi csökkentése lényegében a nyomor vagy a finanszírozási problémák teljes körű szétterítését eredményezte. Ezt követően volt egy számomra szimpatikus irányváltás, amely irányváltás a tartalmi követelmények oldaláról próbálta kategorizálni a művészeti oktatást, ez azonban nem eredményezte az immár tartalmi minőségi követelményeknek megfelelő intézmények finanszírozásának a helyrehozását, mert a normatíva érdemben nem javult. A jelenlegi radikális normatívacsökkentés pedig lényegében az alapfokú művészetoktatás teljes ellehetetlenülését eredményezi. Ilyen esetben természetesen csak a fizetős szolgáltatások jöhetnek be alternatívaként, a fizetős szolgáltatások pedig nyilván a hátrányosabb helyzetű társadalmi csoportok számára nem érhetők el, és nem érhetők el azokban a térségekben, ahol ezek az intézmények nem épültek ki, vagy csak korlátozottan épültek ki.

A két tannyelvű képzés érdemi normatívacsökkentése pedig azt jelenti, hogy a már intézményi szinten tanulókkal, családjaikkal szerződéses viszonyban lévő szolgáltatás nem nyújtható, az önkormányzatok jelentős része nem tudja az ehhez szükséges forrásokat biztosítani. Ez vagy azt fogja eredményezni, hogy a két tannyelvű képzés tartalmilag fog silányodni, eredménytelen lesz, formálisan annak fogják nevezni, és a minőségi tartalmi követelményeket nem fogja biztosítani, vagy megpróbálhat forrásokat bevonni a szülőktől, ami az egyének anyagi erőforrásainak differenciáltsága miatt súlyos problémákat eredményez. Ráadásul ez utóbbit nem is igazán teheti meg, mert a jogszabályok nem teszik lehetővé, hogy az állam által biztosított oktatásért pénzt szedjenek el a szülőktől; ezt a tan- és térítési díjjal kapcsolatos szabályok alapvetően tiltják. Miközben tehát a nyelvi képzés fejlesztését kellene erőltetnünk az általános iskola legelejétől kezdve, ehelyett a nyelvi képzés ma egyik fontos szigetét jelentő és modernizációs előrelépést jelentő két tannyelvű képzést hozzuk lehetetlen helyzetbe.

Röviden megemlítem, mert fontosnak tartom, hogy egészségpolitikai szempontból is súlyos visszalépést eredményez a sporttámogatások további csökkentése, a diáksport-normatíva csökkentése és a települési sportnormatíva csökkentése. Ha nincs a településnek kötött felhasználású sportra fordítandó pénze, akkor tudnunk kell mindannyiunknak, hogy nem lesz a testkultúrának, a nevelésnek forrása a kisebb településeken és önkormányzatokban, mert nincs egyéb lehetőség a források betöltésére önkormányzati szinten. Ezzel kapcsolatban lesz módosító javaslatunk, és remélem, hogy azt támogatni fogja a Ház.

Összefoglalóan tehát azt mondhatom, hogy társadalmi, társadalompolitikai, szociális szempontból rossz üzenete van a költségvetésnek. Az üzenete az, hogy a hátrányos helyzetű térségek hátrányos helyzetű állampolgárait sújtja, a válság negatív következményeit elsősorban nekik kell elvinniük. A sajtóból idézem azt a hírt, amelyik a minap jelent meg, és amelyik rögzítette, hogy Nagy-Britanniában a közszolgáltatási, a közalkalmazotti és köztisztviselői szférában a vezetői szinteken minden prémiumot és minden egyéb bónuszt, támogatást visszaállítottak országos szinten egységesen. Nálunk a költségvetés filozófiai üzenete a rosszabb helyzetben lévő társadalmi csoportokat érinti. Ennek persze van egy olyan evidens technikai oka is, amely nehezen kezelhető: rövid távú kényszerhelyzetben a strukturális reformok hiányában pénzt kivenni technikailag csak onnan lehet, ahol nagy tömegű ellátások vannak. A költségvetés a jelen kényszerhelyzetben ebbe az irányba mozdult el. Még egyszer: nem vitatom a pénzügyi fenntarthatóság nagyon fontos szempontrendszerét, ugyanakkor úgy gondolom, hogy a költségvetés irányultsága e tekintetben hibás, ezen pedig változtatni kell. Örömmel vettem azokat az MSZP-s képviselők oldaláról jövő reakciókat, amelyek több tekintetben támogatják e problémák kezelését. Remélem, hogy ez a szavazásokban is meg fog jelenni.

Még két kérdésről szeretnék beszélni. Említettem az elején, hogy nemcsak társadalmi, szociális, hanem környezeti és vidékfejlesztési szempontból is nehezen nevezhető fenntarthatónak az a jövőkép, amely ebből a költségvetésből kiolvasható. Nos, a környezetpolitikát tekintve meg kell erősítenem azt, amit Katona Kálmán képviselőtársam mondott, hogy a költségvetés lényegében az intézményi típusú szolgáltatások finanszírozására redukálódik. Lényegében bért finanszíroz a létrejött, kialakított intézményrendszer esetében, ráadásul a bázist az ez évben kivett durván 6 milliárd forintos forrás után csökkenti további 10 százalékkal. Ez azt jelenti, hogy a környezetvédelemben nagyon fontos ellenőrzési tevékenységben az előrelépés helyett sajnos visszalépés jellemző.

Továbbmegy ezen a költségvetésen az a szemlélet, amelyik a környezetterheléssel kapcsolatos díjak, díjtételek beszedését a központi költségvetésbe helyezi, és ebből adódóan nincs garancia arra, hogy ezek a bevételek valóban környezetpolitikai célokat segítsenek, támogassanak. Előttünk van a termékdíjtörvény módosítása, amiről sokat fogunk beszélni. A termékdíjból származó bevételek - mindösszesen durván 28 milliárd forint - a költségvetésbe kerülnek be. A "szennyező fizet" elv csak akkor jól értelmezett, ha ennek az a következménye, hogy a díjból származó bevételeket a környezeti károk mentesítésére, tehát az ártalmatlanításra fordítjuk, valamint a károk rendezésére és a megelőzésre. Nos, ebben a költségvetésben ez a szemléleti irányultság nem figyelhető meg. Egy alap van, amelyik benne van a költségvetésben, a zöldberuházási program alapja, amely alapban 28,1 milliárd forint van a korábbi kvótaértékesítésekből származó bevételek okán, ugyanakkor immár másfél éve várjuk, hogy a zöldberuházási program eredményeként valóban érdemi modernizáció induljon el a gazdaságban zöld irányban, sajnos azonban ebből az alapból források nem léptek ki, nem jelentek meg ezek a fejlesztések a gyakorlatban.

Ha az egyes fejezeti pénzeket nézzük, akkor csak felsorolásszerűen szeretném említeni, hogy hiányzik a költségvetésből a Vásárhelyi-terv 600 millió forintos kerete, ami az elmúlt évben benne volt. Erre mindig az a válasz, hogy a Vásárhelyi-terv által megfogalmazott infrastruktúra-fejlesztések a KEOP-programokba kerültek be, ami tényszerűen igaz, ugyanakkor a KEOP-ba csak a valódi közvetlen infrastruktúra-fejlesztés került be, elsősorban a nagyvízi tározók, míg a Vásárhelyi-terv lényege éppen a komplex megközelítésben jelent meg, abban, hogy nemcsak vízgazdálkodási, nemcsak árvízvédelmi, hanem egyéb terület- és településfejlesztési szempontokat is érvényesített, amelyek különben a komplex megközelíthetőséget és a fenntarthatóság érvényesítését célozták volna. Ezek a szempontok immár a 600 millió forint törlésével lényegében véglegesen kikerültek a Vásárhelyi-tervből.

(10.00)

Szintén említette Katona Kálmán már a vízkár-elhárítási létesítmények felújításához kapcsolódó radikális forráscsökkenést. A források 40 százalékra csökkentek, több mint 750 millióval. Azok az elmaradt felújítások, fejlesztések, amelyeket nem fogunk tudni létrehozni e források hiányában, halmozottan fognak jelentkezni a következő években.

Probléma a 25 százalékos forrás-rendelkezésreállás a tavalyi évhez képest a balatoni víziközmű-ügyekben, az ivóvízminőség-javító programok 20 százalékra csökkentek, 80 százalék veszett el, a szigetközi monitoring pedig 30 százalékra csökkent. Tudnunk kell mindannyiunknak, hogy ha egy monitoringfolyamat megszakad forrás hiányában, az helyrehozhatatlan, az később nem pótolható.

Összefoglalóan tehát azt mondhatom, hogy környezetvédelmi, környezetpolitikai szempontból olyan mértékű a visszalépés ebben a költségvetésben, ami nem elfogadható, alapvetően csak a bürokratikus szintű üzemvitel az, ami forrásként biztosított.

Az agrártámogatások tekintetében a helyzet kicsit jobb. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy a hazai források érdemi visszalépését - ha a teljes büdzsét tekintjük - az EU közvetlen támogatásai ellensúlyozzák, így összességében a visszaesés kevés. Ugyanakkor többek között a zárolt 42 milliárdos top up támogatási keret mérhetetlen módon hiányzik, ezt már vissza nem lehet pótolni. Az agrárköltségvetést részletesen áttekintve, nem nagyon részletezve a sorokat, egyértelműen kimondható - Ángyán Józsefre hivatkozom, aki a bizottsági vitában ezt hangsúlyozta, nagyon helyesen -, a jövőorientált tevékenységek a vesztesei ennek a költségvetésnek. Az oktatás, képzés, kutatás, génmegőrzés azok a területek, ahonnan radikálisan vonul vissza a költségvetés.

Két olyan terület van az agrárterületen, ahol még problémát látok. Az egyik a parlament évek óta meglévő tartozása az osztatlan közös tulajdon kimérésében való előrelépés vonatkozásában; az ehhez szükséges források ebben a költségvetésben sem állnak rendelkezésre. Olyan kis mértékű előrelépést tesz lehetővé a költségvetési forrás, ami lényegében elhanyagolható, miközben az immár tizenéves tartozás okán gyorsan, egyben kellene előrelépnünk. Ehhez egyszer kellene a forrást biztosítani, és akkor ez a tartozás rendezve lenne.

A másik ilyen kérdés az agrárkárenyhítés. Ebben az évben sokat vitatkoztunk az agrárkár-enyhítési törvényről, érzékelhető az agrárkárok gyakorisága és ennek következménye a termelés biztonságára és a jövedelembiztonságra. Az agrárkár-enyhítési rendszer, a közösen elfogadott rendszer akkor lesz működőképes, ha bizalmat erősít a rendszerhez való csatlakozásban. Ehhez pedig az kell, hogy valóban fedezze a kárt szenvedettek kárait. Az e célra biztosított költségvetési források, bár összhangban vannak a törvénnyel, megítélésem szerint nem lesznek elegendők a következő évben az elmúlt évek tapasztalatai alapján érzékelhető agrárkárok megnyugtató rendezésére.

Összességében tehát azt gondolom, hogy vitathatatlan, kiemelten fontos szempont egy költségvetés pénzügyi fenntarthatósági szempontból való megfelelése a nemzetközi és a hazai feltételrendszernek, követelményeknek. Ebből a szempontból a költségvetés határozott, bátor és egyértelmű. Ugyanakkor a részletszabályokban megjelenő társadalompolitikai üzenet megítélésem szerint elfogadhatatlan. A legsúlyosabb, legrosszabb helyzetű társadalmi csoportokat érinti, elsősorban a legrosszabb pénzügyi és költségvetési helyzetben lévő kistérségek, települések önkormányzatait és az élő embereket érinti negatívan. Úgy gondolom, ebből következően ez a költségvetés csak a megfogalmazott kritikai észrevételeket figyelembe vevő, érdemi módosítások alapján válhat elfogadhatóvá.

Köszönöm a figyelmet. (Taps az SZDSZ, a Fidesz és a függetlenek padsoraiban.)