Felszólalás adatai

DR. TURI-KOVÁCS BÉLA, az FKGP képviselőcsoportja részéről: Elnök Asszony! Tisztelt Ház! A nyilatkozat megszületésének időpontja, 1948. december 20-a a világnak, az emberiségnek egy olyan időpontja volt, amikor éppen túl volt egy hatalmas világégésen, és a világ éppen kettészakadt. Olyan időszak volt ez, amikor még nem lehetett elfelejteni a háború borzalmait, azok még frissen éltek, de amikor már új veszélyek rejtőzködtek, új veszélyek jelentkeztek, és az emberiséget valamiféle újabb borzalommal fenyegették.

Nem volt az véletlen, hogy a nyilatkozat támogatói és a körmönfont módon ellenzői már akkor két táborba oszlottak. Jól érzékelhető volt az, kik azok, akik az emberi jogi nyilatkozatot olyannak tekintik, amely zsinórmérték lesz hosszú időn keresztül, és kik azok, akik ezeket az emberi jogokat csak szocialista jelzővel, vagy valami más jelzővel illesztve tudják elfogadni. Tehát a saját szempontjukból talán igazuk is volt. Hogyan fogadhatták volna el a 9. cikkelyt, amely azt mondja, hogy senkit nem lehet önkényesen letartóztatni, őrizetbe venni vagy száműzni, hiszen ez gyakorlat volt a világnak egy nagyon nagy részén, olyan gyakorlat, amelyről az egész világ tudott, de az egész világ hallgatott. És ezért szólni kell arról is, azoknak a felelősségéről, akik látszólag teljes mellszélességgel kiálltak az emberi jogi nyilatkozat mellett, de valahol, úgy érzem, a nyilatkozat megszerkesztőin túlmenően a hivatalos politikában ez még messze nem volt elfogadott.

Szeretnék utalni arra, és lehet, hogy ez most talán egy picit ünneprontónak tűnik, hogy 1956-ban azok, akik a nyilatkozatot mellszélességgel elfogadták, különbséget tudtak tenni emberi jogok, emberi jogok megvédése és, mondjuk, a szuezi kaland között. Ezt sem szabad elfelejteni akkor, amikor különböző mércékkel mérünk.

Mégis azt gondolom, hogy ez a nyilatkozat azért volt mérföldkő, mert reménységet jelentett az emberiség számára, hogy valóban ezek a régen megfogalmazott alapelvek egyszer még valóban teljesedésbe is mehetnek. Ennek a reményében, ennek a reménynek az éltető sugaraival fogadta ezt Magyarországon, úgy gondolom, minden, demokráciában hívő polgár. Hiszen nem sok reménységünk volt 1948-ban. A magyar történelem olyan fordulatot vett, amiből ma már lehet, hogy vannak olyan emberek, akik úgy gondolják, hogy akkor is látták a demokratikus kibontakozás lehetőségét; attól tartok, ők nem mondanak igazat. Olyan sötét felhők voltak ezek a világ felett és Magyarország felett, amiből a kibontakozást tényleg csak egy egyetemes összefogással, egy olyan demokratikus összefogással képzelhettük el, amely ezek mentén a nyilatkozatok mentén születhet meg.

Érvényesültek-e ezek a jogok az eltelt évtizedek alatt? Én azt gondolom, hogy részben igen, részben nem. Messze nem lehetünk elégedettek akkor, amikor az emberi jogok, az emberi jogoknak megfogalmazott és mindannyiunk által elfogadott tartalma lassan-lassan átcsúszik valamiféle olyan értelmezésbe, mintha ez nem az egész emberiséget, nem minden polgárt, hanem csak azokat illetné, akik valamitől különböznek, valamiben mások. Mi azt gondoljuk, és én ezt szilárdan hiszem, hogy ezek a jogok minden embert, azt is, aki más, és azt is, aki talán a nagy tömegekkel azonos, egyaránt meg kell hogy illessék. Ezek a jogok nem lehetnek kivételezés alapjai, ezek a jogok az én meggyőződésem szerint valóban egyetemessé kell váljanak.

Az egyetemessé válásnak azonban nem elég a deklarálása. Nem elég az, hogy ezt újra és újra ünnepi pillanatokban elmondjuk. Hiszen gondoljunk talán arra, hogy ma a világ számos részén ünneplik ezt az egyetemes nyilatkozatot, olyanok is, ahol a demokráciának talán még a nyomai is alig felfedezhetők. Mégis buzgón vallják, hogy az egyetemes nyilatkozatot ők a magukénak tudják, és ezt támogatják. Én nem akarok és nem is szeretnék példákat felhozni, mindannyian tudjuk, hogy ezek az országok léteznek, hogy ezek az országok ott vannak az ENSZ-ben, hogy ezek az országok úgy viselkednek, mintha az egyetemes jogi nyilatkozat rájuk kötelező erővel működne, holott nagyon-nagyon távol vannak a demokratikus gondolkodástól.

A jövőről is kellene néhány szót ejteni, tisztelt Ház. Az egyetemes emberi jogi nyilatkozat, az egyetemes nyilatkozat, amely tulajdonképpen tartalmában nem 1948-ban, hanem sokkal régebben megfogalmazódott, csak akkor fog érvényesülni szilárd meggyőződésem szerint, hogyha ez a demokráciával, a demokratikus államrendi berendezkedéssel párosul. Ez elvárható, és azt gondolom, hogy ahol úgy beszélnek ezekről a jogokról, hogy ez a demokráciával nem párosul, ott nagyon erős kétségeket kell éreznünk ennek a valóságtartalmával kapcsolatosan.

Mit tartunk mi két alapvetően fontos dolognak a jövőre nézve? Az egyik, hogy valóban általános legyen az emberi jogokban megfogalmazott valamennyi jog, valóban általános legyen úgy, hogy a világ lehető legnagyobb részére kiterjedjen, hazánkon belül a legszélesebb módon érvényesüljön.

De van egy másik olvasata is ennek, amiről nem hallgathatunk. Az emberi jogok nyilatkozatának megfogalmazásakor olyan, hogy kollektív jog, nem merült föl, talán nem is véletlenül. Hiszen a második világháború lezárását követően azok, akik a békét létrehozták, valami másban gondolkodtak. Valóban abban gondolkodtak, meg vagyok róla győződve, hogy érvényesülni kell az egyéni emberi jogoknak. De messze úgy gondolták, hogy a világban már nem fog fölmerülni - legalábbis a jóhiszeműek, úgy gondolom, így gondolkodtak, nem fog fölmerülni - ennek az igénye, hogy a kollektív jogoknak is érvényesülniük kell. Nekünk, magyaroknak nem lehet más célunk, mint hogy ezek az emberi jogok kiterjedjenek azokra a néprészekre, néptörzsekre, kiterjedjenek azokra a nemzetrészekre, amelyek önhibájukon kívül ma a kollektív jogok hiányában szenvednek. Az emberi jogoknak ki kell terjedniük erre is! Nekünk ezért kötelességünk mindent megtenni itt, a parlamenten belül, és kötelességünk megtenni a nemzetközi porondon is. Ez meggyőződésem szerint valamennyiünk feladata.

Végezetül engedjék meg, hogy hadd szóljak valamiről örömmel. Ebben a Házban az eltelt hetekben sok-sok olyan összeütközés, sok-sok olyan beszéd hangzott el, amelynek a vége és a végső kicsengése ismételten az ütközés volt, ismételten az összebékíthetetlenség látszatát ébresztette. Ez a nyilatkozat ma lehetne, reményeim szerint lehet is valami olyan, mindannyiunk által elfogadott alapelveket tartalmazó és valamennyiünk számára zsinórmértéket jelentő alapelv, aminek mentén talán közelíthetnek az oldalak egymáshoz, amikor mindannyian azt mondhatjuk, hogy a demokráciáért, az emberi jogok megvalósításáért együtt és közösen kell küzdenünk.

Köszönöm hogy meghallgattak. (Taps.)