Felszólalás adatai

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Köszönöm szépen a szót, elnök asszony. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Vendégeink! Hölgyeim és Uraim! Hát elég nagy felfordulás van a világban, azt mondják, hogy nagyobb, mint amekkorát bárki is láthatott az élete során, vagy legfeljebb csak a legidősebbek, azok, akiknek van még valami kevés emlékük az 1929-33-as nagy válságról. Sőt, talán még annál is nagyobb, mert mondják, akik értenek hozzá, hogy az emberiség történetének ez az első igazán globális pénzügyi és gazdasági válsága, olyan válság, amely valamennyi világgazdasági régióra, valamennyi szektorra, valamennyiünkre hat, egyikünk sem tud elbújni előle.

Az első tapasztalat, amivel mindannyian találkozunk, hogy hirtelenjében mindenkinek egy kicsikével, vagy nem is olyan kevéssel kevesebb jövedelme lett, és nagyobb a kockázat. Erre panaszkodnak az emberek, szűnnek meg a munkahelyek, erre panaszkodnak a vállalkozások, egyszer csak eltűnnek a vevők a piacról, vagy ha vannak, akkor sokkal kevesebbet vesznek, mint korábban. És hát, mi tagadás, ugyanez a helyzet az államoknál is, hiszen ha kevesebb jövedelmük van azoknak, akik adót fizetnek - kevesebb jövedelme van az embereknek, kevesebb jövedelme van a vállalatoknak -, akkor bizony az állam, amely éppen tőlük kap adóbevételt, hát ő is nyögi ennek a válságnak az összes terhét.

Van egy sajátossága ennek a válságnak. Sajátossága például az, hogy azok az államok, amelyeket korábban például Európában a legsikeresebbeknek és a legversenyképesebbeknek gondoltunk - csak emlékeztetném önöket Írországra, a balti államokra -, ezek közül jó néhány ma a legnehezebb helyzetben van. Nem egyszerűen válságban vannak, hanem összeomlott a gazdaságuk. Azok a gazdaságok, amelyeket a legversenyképesebbeknek gondoltunk. Ezt csak azért mondom, mert később majd utalni fogok rá, hogy ha a versenyképesség önmagában nem támaszkodik egy kiegyensúlyozott belső gazdasági szerkezetre, akkor ez a versenyképesség ilyenkor nagyon gyorsan elillanhat, és súlyos, a válságnál is mélyebb összeomlásba taszíthatja az országot, mint ahogy történik ez most Lettország vagy Írország esetében.

Az államok nagyon furcsa, sajátos nyomás alatt vannak. Miközben csökken az ő bevételük is, aközben a lakosság, amely szintén gondban van, és a vállalatok, amelyek szintén gondban vannak, teljesen természetesen hol próbálnak meg leginkább menedéket találni? Hát leginkább az államoknál, a különböző kormányoknál.

Ha körülnézünk a világban, azt látjuk, hogy nagyjából három alapvető kormányzati válságkezelési mechanizmus alakult ki. Az elsőt azok az országok tudják alkalmazni, amelyeknek a valutája úgynevezett világpénz, olyan pénz, amelyet mindenki használ, szinte függetlenül attól, hogy mi a nemzeti valutájuk, amelyben takarékoskodnak a világban. Ilyen az amerikai dollár, az angol font vagy az euró. Aki ezekkel a fizetőeszközökkel fizet otthon, most megteheti azt - miképp teszi az Egyesült Államok, Nagy-Britannia vagy az euróövezet nagyon sok országa -, hogy azt mondja, ugyan sokkal kisebb a bevételem, de mindegy, kezdjünk el felvenni hatalmas nagy hiteleket, hiszen dollárban, angol fontban, euróban még lehet kibocsátani államkötvényt, nem baj, ha eladósodunk, azt egyszer majd vissza fogjuk fizetni, vannak olyan hitelezők, akik hajlandók a mi papírjainkat megvenni. Nagyjából ezek azok az országcsoportok, amelyek ezt megtehetik. Hozzáteszem, ők sincsenek mindig könnyű helyzetben, például Ausztria állampapírjaiért nincs hatalmas kereslet.

Létezik az országoknak egy másik csoportja: Norvégia, Oroszország, Kína, az Öböl menti országok, amelyeknek a többsége - nem mind, a többsége - elsősorban olaj- és gázbevételekből hatalmas tartalékokat halmozott fel az elmúlt évtizedekben. Ezek az országok - amelyeket korábban említettem - mit tesznek most? Azt mondják, nem baj, ha kisebb az állam bevétele, tudjátok, mit, álljunk neki és használjuk fel a korábban felhalmozott hatalmas tartalékokat, ebből fizessük ki a mai nap számláját, próbáljuk megsegíteni az ország polgárait, próbáljuk megsegíteni a vállalkozásokat.

(13.20)

És hát, mi tagadás, van az országoknak egy harmadik csoportja, Magyarország ebbe a csoportba tartozik, azok az országok, amelyek nemzeti valutája nem világpénz, és azok az országok, amelyek az elmúlt években hatalmas, sok száz milliárd euróra vagy dollárra rúgó felhalmozásokat nem tettek, nem tehettek meg. Ezek az országok bizony alapvetően azzal küzdenek, hogy hogyan tudják megőrizni fizetőképességüket. Amikor országokról beszélek, akkor nem csak államokról beszélek. Itt mindenkiről beszélek. Beszélek az emberek fizetőképességéről, akiknek sokszor csökken a jövedelmük, de törleszteni kell a részleteket, ki kell fizetni a rezsit. Gondban vannak. Beszélek a vállalatok fizetőképességéről, amelyek termelnének, nem egynek még van piaca, de már nem kap hitelt a bankoktól. Azt mondják, hogy a világon minden ötödik dollár vagy euró eltűnt a piacról. Húsz százalékkal csökkent a világban az ott lévő pénz mennyisége.

És mi tagadás, beszélek az államokról is, beszélek a kormányokról is, amelyek most azzal szembesülnek, hogy ugyan megtervezték a 2009-es évet, de kiderült, hogy a költségek nemcsak hogy nem csökkennek, helyenként még növekedtek is, ehhez képest pedig a bevételek nem akarnak megérkezni, vagy legalábbis ilyenek az előrejelzések. Ezeknek az államoknak nincs más lehetőségük, mint hogy újragondolják költségvetésüket, újragondolják gazdaságpolitikájukat, társadalompolitikájukat, megnézzék, mit lehet tenni akkor, amikor hatalmas lyuk tátong vagy ennek veszélye fenyegeti az országokat, hogyan lehet összeilleszteni a bevételeket és a kiadásokat.

Magyarország ugyanakkor még egy kihívással szembe kell hogy nézzen. Ha úgy tetszik, Magyarország kettős szorításban van. Tudniillik, Magyarország egyik oldalról osztja a válsággal szembesülő országok ezen harmadik csoportjának sorsát. Azaz meg kell őrizni a fizetőképességet, egyensúlyt kell teremteni bevételek és kiadások újraszerkesztésével. A másik oldalról Magyarországnak a válságtól függetlenül is, az elmúlt években, nagyjából az elmúlt 10-11 évben nagyobb részt az elmaradt nagyon fontos szerkezeti reformok miatt, olyan reformok miatt, amelyek növelték volna az ország versenyképességét, gazdaságának erejét, nemcsak fizetőképességét kell hogy megőrizze, hanem ezzel párhuzamosan, már gondolva a válság utáni időszakra is, a versenyképességét is kell javítania. Ez bizony majdnem olyan, mint zsákban táncolni.

Úgy kell versenyképességet javítani, hogy nincs rá több pénzünk, mint korábban, hanem kevesebb pénzünk van. Úgy kell helyreállítani a megbomlással fenyegető egyensúlyt, hogy eközben nem elegendő csak takarékoskodni - azt is kell -, hanem olyan szerkezeti átalakításokat is kell eszközölni, amelyek középtávon javítják az ország versenyképességét, javítják az ország növekedési erejét. Ez az igazi feladat. Erre a kettős szorításra kell Magyarországnak válaszolni. Hadd mondjak egy-két számot. Talán jó két héttel ezelőtt, amikor ugyancsak itt álltam önök előtt, azt mondtam, hogy az a várakozásuk az elemzőknek, a kutatóknak, hogy Magyarországon az idén a gazdaság 2,5-3 százalékkal csökkenhet. Most azt javaslom, hogy azzal kalkuláljunk, követve az őszi példát, hogy ez a növekedés, de pontosabb talán, ha úgy fogalmazunk, hogy nem negatív a növekedés, hanem ez a csökkenés ennek a sávnak a számunkra kedvezőtlenebb felén lesz, mínusz 3 százalék. Jobb visszafogottan tervezni.

De még ehhez is hozzá szeretnék valamit tenni. Vannak olyan elemzők, akik azt mondják, hogy az elmúlt hetekben, nagyjából jó egy hónapban megváltozott a magyar lakosság viselkedése. Míg korábban inkább arról cikkeztek, hogy mintha nem akarnák észrevenni a családok és az emberek, hogy itt fenyeget és közelít a válság, most már mintha mást gondolnának. Elkezdtek kevesebbet költeni, és inkább megtakarítanak. Azt mondják nekem a banki jelentések, hogy a lakossági megtakarítások mértéke növekszik. Ez egyik oldalról jó hír, hiszen az emberek nem verik magukat újabb adósságba, gondolnak a jövőre. De mint mindennek van árny- és kedvezőbb oldala, ennek is van egy árnyoldala. Ha a magyar lakosság nem költ annyit, mint amennyit korábban tervezett, akkor még a belső piacokon, Magyarországon belül is egyre nehezebb lesz majd eladni, akkor még ez is csökkentheti a gazdasági növekedést. Ezért, bármilyen furcsa, vannak, akik azt mondják, ennek az lesz a következménye, hogy nem 3, hanem 3,5 százalékkal fog csökkenni a gazdaság. A kormány úgy számol, hogy forgatókönyve van erre a rosszabb verzióra is.

Mit kell tenni? Ha kettős szorításban vagyunk, akkor egyszerre legalább kettős választ kell adnunk: megőrizni a fizetőképességet, megőrizni az egyensúlyt, javítani a versenyképességet, javítani az ország növekedésében ott rejlő lehetőségeket legalább 1,5-2 százalékponttal. Ha még konkrétabban fogalmazok, akkor azt a célt érdemes egy ilyen helyzetben megfogalmazni, most már nem könyvelői szemlélettel, hogy az átalakítások során növeljük az ország gazdasági növekedésében ott rejlő, ott szunnyadó potenciált legalább 1,5-2 százalékponttal. Legyen az továbbra is célja az országnak, hogy az Unió átlagos növekedését ennyivel majd meghaladja az ő növekedése. Növeljük a foglalkoztatást, a mai alacsony, 57 százalékos szintről 65-70 százalékra. Olyan programot rakjunk össze a következő 3-4 évre, amely lehetővé teszi, hogy Magyarország bevezesse az eurót, és mindezt úgy, hogy közben fennmaradjon az egyensúly.

Ha már az egyensúlynál tartok, mielőtt tovább folytatom, erről azért kell mondanom egy-két mondatot. Az a család, amely azzal szembesül, hogy kérem szépen, bár szeretnék többet költeni, de ahogyan korábban kaptam hitelt, most nem kapok hitelt, az a család mit csinál? Az a család fogja magát, és átalakítja a családi költségvetést. Megpróbál új bevételek után nézni vagy csökkenti a kiadásait. Ugyanígy tesznek a vállalatok is. Magyarország számára van egy kényszerítő feladat. Ha meg akarjuk őrizni azt az egyensúlyt, amelyet korábban megfogalmaztunk, akkor bizony idén a korábban tervezettnél nagyjából 200-220 milliárd forinttal kevesebbet költhetünk. Ez a tartalékokkal együtt a nemzeti jövedelemnek mintegy 1 százaléka. Jövőre úgy kell igazgatnunk a dolgainkat, hogy az államnak elegendő legyen mintegy 550 milliárd forinttal kevesebbet költeni, mint amit korábban terveztünk, ez nagyjából már a nemzeti jövedelem 2 százaléka. 2011-ben pedig még ennél is kevesebbet, nagyjából 650 milliárddal kevesebbet szabad elköltenünk, mint amit korábban terveztünk.

Azt is megmondhatom önöknek, hogy ennyivel kevesebbet költeni a magyar államháztartás szerkezetében nem lehet. Pénzügyesek, pénzügyminiszterek, elemzők sokszor használják azt a kifejezést, hogy fűnyíróelven csökkenteni kiadásokat. A bennünket nézőknek és hallgatóknak mondom, ez azt jelenti, hogy ahány fajta kiadás van, mindegyikből elvesznek pont ugyanannyit, 1-2 százalékot. Mint ahogy otthon a kertben a fűnyíró minden egyes fűszálat azonos magasságúra vág le. Fűnyíróelven takarékoskodni itt nem lehet. Ha fűnyíróelven takarékoskodunk, akkor abba tönkremegyünk. Itt aki csak könyvelői szemlélettel áll ehhez a dologhoz, annak vége van.

Ráadásul egy fontos elemet nem lehet így érvényesíteni. Azt, hogy hogyan lesz ebből nagyobb versenyképesség, hogyan lesz ebből nagyobb teljesítmény. Hiszen az, hogy legyen egyensúly, csak az egyik feltétel. A versenyképesség a másik. Ezért is, ezért is, de nem csak ezért, régóta talán halogatott, átfogó szerkezeti változtatások sokaságát javasoljuk elindítani. Összefüggő, egymással is kapcsolatban lévő, nem elkülönülő beavatkozásokat, hanem a magyar gazdaság- és társadalompolitika alappilléreit, alapmechanizmusait meghatározó, átfogó és mély beavatkozásokat javaslunk elindítani.

(13.30)

A rendszerváltozást követő évek után Magyarországon két alkalommal indult neki kormány átfogó programmal az ország megújításának: a '90-es évek közepén - sokan emlékeznek arra az időszakra, döntően 1995-től '97-98-ig tartott -, majd 2006-tól 2008-ig. (Almássy Kornél nevet.) Ez a harmadik nagy reformprogram a rendszerváltozás után, amelyet javaslunk elindítani, amire az országnak szüksége van, aminek során ugyanakkor érdemes végiggondolni az előző programok tanulságait, érdemes elemezni, az elemzésből pedig megérteni, hogy mi az, amit másképp kell csinálni, mint ahogy akár mi magunk csináltuk korábban, akár elődeink csinálták.

Hol kell beavatkozni? Azt javasoljuk, hogy öt területen kezdeményezzünk átfogó átalakításokat: az adórendszerben, a szociális rendszerben, a nyugdíjrendszerben, a gazdaságpolitika támogatáspolitikájában, szektorpolitikájában, ötödrészt a politikai képviseleti és igazgatási rendszerben.

Hát menjünk sorba! Ami az adórendszert illeti, mielőtt a számokat mondanám, először is azt hadd mondjam el, hogy mi a cél, mi a szándék - a számok majd ebből következnek. A szándék egyszerű. A szándék az, hogy jobban megérje dolgozni, jobban megérje munkából keresethez jutni, mint a korábbiakban; adjunk engedményt és kedvezményt ahhoz, hogy valaki munkajövedelemre építse fel boldogulását; ösztönözzük, hogy ha valakinek van munkája, az még többet keressen, és akarjon még többet keresni, ezt ne büntessük még nagyobb adókkal; csökkentsük az ösztönzést, hogy valaki a munka világából a segélyek és támogatások világába lépjen át, illetve ellenösztönözzük, hogy valaki ebben a világban próbáljon meg boldogulást találni; keressük annak a lehetőségét, hogy aki pedig odakerült, az inkább akarjon visszafelé jönni a munka világába. Ez nyilván azt jelenti, hogy annak az útját keressük, hogy a munkajövedelemre, a munkabérre rakódó adókat kell csökkenteni, és más adókat, hogy pótoljuk a kieső bevételeket, ezzel arányosan növelni kell.

Csak az adórendszer átalakítása önmagában egyébként nem vezetne eredményre. Az adócsökkentés önmagában nem csodaszer. Ahhoz, ha az adórendszerbe be akarunk avatkozni, és azt akarjuk, hogy sikeres legyen, hozzá kell még tenni egy sor más átalakítást is, ráadásul. Azzal nem kecsegtethetem Magyarországot, hogy kérem szépen, olyan helyzetben vagyunk, hogy nagyvonalúan le lehet mondani adóbevételekről. Nem mondanék igazat. Akkor még kevésbé tudnánk azokat a kiadásokat finanszírozni, amelyeket kell. Ma nem az a helyzet, hogy lemondhat az állam nagy adóbevételekről, hiszen ma is az a gondunk-bajunk, hogy kevesebb a bevételünk; mint ahogyan mondtam, idén legalább 200 milliárd forinttal, mint amire számítottunk. Ha itt azt ígérem önöknek, hogy általában lemondunk az adóbevételekről, akkor becsapnám önöket. Az adóreform nem általános adócsökkentés, hanem bizonyos adónemekben érdemi adócsökkentés, máshol pedig ugyanennyivel az adóalapok és adókulcsok növelése és emelése.

Az az adójavaslat, amelyet teszünk, 2009-ben az adózók összességében és a költségvetésben semleges. Nagyjából ugyanannyival csökkennek az adók, mint amennyivel növekednek. 2010-ben és '11-ben egypár tízmilliárd forinttal az adózóknak jobb. A költségvetés adóegyenlege 2010-ben és '11-ben negatív lesz a mostanihoz képest. A költségvetés mond le nem jelentős, pár tízmilliárd forintos adóbevételről '10-ben és '11-ben. De közelebb járunk a valósághoz, ha azt mondjuk, hogy ez itt alapvetően egy egyensúlyi adópálya, semleges adópálya, olyan, amelyben összességében, a pluszok és a mínuszok oldalán 800-900 milliárd forintot mozgatunk meg itt is és ott is.

Nézzük az egyes adónemeket! Azt javasoljuk, hogy a személyi jövedelemadó alsó kulcsának alkalmazását a mai 1,7 millió forintról, ahonnan már ezzel kell adózni, emeljük 3 millió forintra. Ily módon az adózók 85-87 százaléka ezzel az alacsonyabb kulccsal fog adózni. Mi ez az alacsonyabb kulcs? Azt javasoljuk, hogy ez az alacsonyabb kulcs 19 százalék legyen a mostani 18 százalék helyett, de gyorsan tegyük hozzá: úgy alakítsuk át az adójóváírás rendszerét, hogy ennek következtében azok, akik eddig 18 százalékos kulccsal fizettek 1,7 millió forintig, ők se járjanak rosszul. Azaz a 19 százalékos adókulcs nem jelent magasabb adókötelezettséget, mert közben megváltozik az adószámítás szabálya. Ez az első javaslat. Továbbra sem fizet tehát a minimálbérhez közeli jövedelem adót, utána elkezdődik a 19 százalékra való felmenetele az adónak 3 millió forintig, ezt követően lépne be a legmagasabb adókulcs, amely 36 helyett 38 százalék lenne.

Azt javasoljuk, hogy ezzel egy időben 5 százalékponttal, 32-ről 27-re csökkentsük a munkáltatók, a munkaadók által alkalmazott járulékkulcsot. Ők többfajta járulékot fizetnek, ez együtt 32 százalék; 32 helyett ez legyen 27 százalék. Elmondhatom önöknek, korábban kalkuláltunk azzal, hogy ez legyen ennél valamivel magasabb, de ahhoz az egységes egészségügyi hozzájárulás mai 1950 forintját kellett volna magasabbra emelni. Sokakkal konzultáltunk az elmúlt hetekben, a munkaadók azt kérték - majdnem azt mondhatom, hogy majdnem ahhoz ragaszkodtak, legalábbis egy jelentős részük -, hogy ha azon az áron lehet ennél nagyobb járulékcsökkentést csinálni, hogy közben emelni kell az egységes egészségügyi hozzájárulást, akkor inkább legyen az 5 százalékos járulékcsökkentés.

Ezzel egy időben azt javasoljuk, hogy azt a különadót, amelyet 2006-ban a költségvetési kiigazítás érdekében vezettünk be - ezt fizették magánszemélyek is, plusz 4 százalékot, fizették vállalkozások is, ugyancsak plusz 4 százalékot -, ezt a különadót szüntessük meg.

De hát így azért meglehetősen sok adóbevételről mondunk le, mint mondtam, nagyjából 800-900 milliárd forintról. Hát ezt máshol be kell szedni! Hol javasoljuk, hogy ugyanez az adóbevétel többletként bejöjjön? A következő helyeken.

Azt indítványozzuk, hogy az általános forgalmi adó, abban a termékkörben, ahol ez ma 20 százalékos, csak abban - nem érintve tehát az 5 százalékos adókulcsot és azt a termékkört -, 20-ról 23 százalékra növekedjen. Azt javasoljuk továbbá, lényegében ehhez nagyon hasonló természetű adókulcsról beszélve, hogy az úgynevezett jövedéki adót - tudják, üzemanyagokra, dohányra, alkoholtermékekre fizetjük ezt a plusz jövedéki adót - különböző termékekre különböző mértékben, 3-7 százalékig terjedően növeljük.

Az előzőeken túlmenően a kormány indítványozza, hogy a társasági különadó megszűnését követően a vállalkozások társasági adója - az, amit csak akkor fizetnek, ha van nyereségük, a nyereségből fizetik be az adót - 16-ról 19 százalékra növekedjen.

A személyi jövedelemadó sávhatárának ilyen jelentős átalakítása és megnövelése egyben azt is igényli, hogy egyszerűsítsük az adórendszert és szélesítsük az adóalapokat; ugye, mindenki tudja, hogy ez a feltétele alapvetően az adócsökkentésnek. Ez pedig azt igényli, hogy rendkívül széles körben csökkentsük a kedvezmények, mentességek, kivételek mértékét. Pontosan tudom, hogy ezt könnyű mondani. Vannak olyan mentességek és kedvezmények, amelyeket nagyon szerettünk, amelyeket nem lesz könnyű majd megváltoztatni, biztosan sokat fogunk rajta vitatkozni. Mit csináljunk példának okáért az üdülési csekkel, mit csináljunk a különböző étkezési kedvezményekkel? Végig kell majd menni ezen az úton, meg kell beszélni, hogy mikor és hogyan áll arányban mindaz, amit el szeretnénk érni, és mikor és hogyan áll arányban mindezzel együtt ennek társadalmi vagy egyéb költsége.

(13.40)

Hogyan fog kinézni akkor ez az adórendszer? A társasági adót tekintve ebben a térségben - Lengyelországot, Szlovákiát és Csehországot is ideértve - a 19 százalék alacsony adónak számít - alacsonynak. Ha a személyi jövedelemadó 3 millió forintig 19 százalék, akkor ez bizony ott versenyképes. Ha a vállalkozások által fizetett munkaadói járulék 32 helyett 27 százalék, akkor ez kevesebb, mint a mai szlovák vagy cseh hasonló adómérték. Ezzel az adóátalakítással a magyar adórendszer ebben a régióban versenyképes lesz, és ami pedig az alkalmazottaknak rendkívül fontos, kiküszöböljük azokat az anomáliákat, amelyek évtizede itt vannak a magyar adórendszerben, hogy vannak olyan fizetési kategóriák, ahol ha egy forinttal többe kerül a munkáltatónak az alkalmazottja bére - mert mondjuk, felemeli -, ebből az egy forintból 70 fillért az államháztartásnak kellett befizetni.

Az átlagjövedelmek szintjén ma úgy osztoztunk, hogy 1 forintból több mint 50 fillér ment be az államháztartásba különböző adók, járulékok formájában; a mostani átalakulás következményeként megfordul az arány: az összes költségnek több mint a fele a munkás, az alkalmazott zsebébe kerül, és csak a kisebbik fele megy be az Államkincstárnak.

De önmagában az adórendszerrel nem tudnánk eleget változtatni, ha ehhez nem illesztjük hozzá a szociális rendszert. A szociális rendszer átalakításának az a célja, hogy az kapjon többet, aki jobban rászorul, és akinek magasabb a jövedelme, több a vagyona, az elsősorban a munkajövedelmét élvezze, ahhoz kötődjön kevesebb adó, és ezzel párhuzamosan kevesebb támogatást, kevesebb segélyt adjunk neki.

Nagyjából ezermilliárd forintot költünk szociális támogatásra. Ezermilliárdot! Ennek a 40 százalékát, nagyjából 400 milliárd forintot úgynevezett célzott támogatással, azaz mondjuk, egy lakhatási támogatásnál, amit az önkormányzat ad, az önkormányzat megnézi, hogy a szóban forgó lakónak milyen a családi, jövedelmi helyzete, és ennek ismeretében dönt, hogy mennyi lesz a lakhatási támogatása. Nagyon sok jogcímen - szinte megszámlálhatatlanul sok jogcímen -, nagyon bonyolult döntések közepette kapnak a családok, emberek ilyen-olyan célzott támogatást. Hát alig van ember, aki ezt tudja követni, de legalábbis azt nyugodtan mondhatom, nincs olyan átfogó, egységes rendszer Magyarországon, amiből kiderülne, hogy ki kitől, milyen jogcímen, pontosan mennyit kap.

Az a legfontosabb célunk a célzott támogatások területén, hogy 2010. január 1-jétől a Magyar Államkincstárban kiépüljön az a mechanizmus, ahol valamennyi magyar állampolgár nevén számon tudjuk tartani, hogy milyen támogatást, mennyit kapott szociális célra, milyen okból. S természetesen az adatvédelemre vonatkozó szabályozás megtartása mellett azoknak, akiknek ilyennel dolguk van - mondjuk, egy helyi jegyző, egy szociális osztály vezetője, akinek dönteni kell, hogy kell-e még újabb támogatást adni -, ehhez hozzáférést kell biztosítani. Ez teszi lehetővé, hogy középtávon még célzottabb támogatáspolitikát alakítsunk ki. 2010. január 1-jétől ez csak az állami átutalásokra fog vonatkozni, 2011-től már az önkormányzatok támogatása is ugyanebbe a rendszerbe fog illeszkedni.

Más természetű a kérdés azoknál a támogatásoknál, amelyeket mindenki egyformán kap. Van jó néhány ilyen támogatás. Szocpolt - ahogy az emberek mondják, a lakásvásárláshoz, lakásépítéshez illeszkedő szociálpolitikai kedvezményt - mindenki ugyanannyit kap. Ugyanannyit kap a bankigazgató, mint a segédmunkás, függetlenül attól, hogy az egyiknek iszonyatos erőfeszítés egy lakás megvásárlása; hát a másiknak - mondjuk úgy - közel sem annyi.

Családi pótlékot - eltekintve a három- és többgyermekesek ezentúl is fennmaradó adókedvezményétől, ezt fenn kívánjuk tartani - nagyjából-egészében mindenki egyformán kap. Hozzáteszem: ez ma egy lényegesen jobb rendszer, mint az a korábbi rendszer, ahol azok kaptak többet, akik többet kerestek. Azt nagyon nem szerettük mi szociáldemokraták, szocialisták; azzal szembementünk. Még tovább szeretnénk vinni azt a logikát, amelyet 2005-ben, 2006-ban alkalmaztunk; azt mondjuk, hogy azoknak, akiknek több a jövedelme, ne legyen annyi támogatásuk. Voltak olyan javaslatok, hogy vegyük el a magas jövedelműektől. Mi ezzel nem értünk egyet. Azt gondolom, ez túlságosan brutális lenne.

Tegyük inkább azt, hogy az ilyen, mindenkinek egyformán járó támogatásokat - ilyen például a családi pótlék - illesszük bele az adórendszerbe, tegyük be a jövedelmek közé, legalulra; oda, ahol egyébként még nincs adófizetési kötelezettség, hiszen tudják, havi 60-70 ezer forintnál még Magyarországon nincs személyi jövedelemadó. De azok, akiknek van jövedelme, azok attól, hogy ezeket a szociális vagy társadalmi juttatásokat beépítjük az adózás rendszerébe, majd valamivel többet fognak fizetni.

Hogy is néz ez majd ki a gyakorlatban? Mert természetes, hogy innentől kezdve együtt kell nézni az adózást és a szociális támogatást. Ki jár jól, és ki jár rosszul? A kollégáink elvégezték ezeket a számításokat, megnézték, hogy mondjuk, egykeresős egygyermekes családban, kétkeresős egy- vagy kétgyermekes családban - és folytathatnám a sort -, ha mindezt megcsináljuk az adórendszerben, mindezt megcsináljuk a szociális rendszerben, akkor hogyan fognak járni a családok attól függően, hogy kinek mennyi a jövedelme. Ezek a grafikonok természetesen az országgyűlési képviselő kollégáknak és a nyilvánosságnak is rendelkezésre állnak.

Mit láttunk, mit tapasztaltunk? 130 ezer forint havi jövedelemig vagy nem csökken sem a személyi jövedelemadó-teher, sem pedig a társadalmi juttatás - ez van 100 ezer forintig -, vagy 100-130 ezer forint között, bár csökken a társadalmi szociális juttatás, de legalább ennyivel csökken az adóteher is. Azaz 130 ezer forintig - két különböző módon - sem jobban, sem rosszabbul nem járnak az emberek. Hozzáteszem: kérdezhetnék, hogyan van az, hogy ők nem járnak jobban. Őszintének kell lenni! A magyar adórendszert úgy alakítottuk át - hozzáteszem: mondom a kormánypárti képviselőknek, éppen mi, 2002-t követően -, hogy az alacsony jövedelműek ma nagyon kevés adót fizetnek, vagy szinte egyáltalán nem, ott már több adócsökkentést nem nagyon tudunk adni. 130 ezer forint fölött viszont az adócsökkentés miatt élvezett előnyök meghaladják a szociális, jóléti, társadalmi és egyéb juttatások csökkentéséből fakadó hátrányokat, ott az egyenleg pozitív.

Nem kell azt gondolni persze, hogy hirtelen hatalmasat változik a helyzet. Legyünk ebben az ügyben nagyon korrektek, pontosak: ez pár százalékos jövedelememelkedést fog összesen jelenteni; nem 10-20-30 vagy 40 százalékot, de pár százalékot igen.

Vannak olyan juttatások, amelyeket nem lehet sem célzottnak, sem - példának okáért - univerzálisnak tekinteni, ilyen például a gyed. Sokan felvetették, hogy csökkentsük a gyed idejét a mai kettő évről egy évre. Nem javasoljuk ezt. Azt javasoljuk, hogy őrizzük meg azt a mai szabályt, hogy gyed legfeljebb két évig adható. Azt viszont valóban javasoljuk, hogy a gyed alkalmazásának, alkalmazhatóságának szabályait változtassuk meg. A mai szabály szerint valakinek ahhoz, hogy gyedet kapjon, összesen legfeljebb hat hónapi munkaviszony kellett megelőzően. Már tudta a leendő édesanya, hogy gyermeket vár, még mindig elhelyezkedhetett abban a reményben, hogy ezek után, ha pár hónapi munkaviszonyt igazol, akkor utána két évig kaphatja a gyedet.

Szerintem a félreértések elkerülése érdekében - és talán még a csábítás elkerülése érdekében is - jobb, ha azt tesszük, hogy ahhoz, hogy valaki gyedet kapjon, legalább egy év munkaviszony kell; és azt mondjuk, hogy ugyanakkor nem kaphatsz tovább gyedet, mint ahány hónapig korábban dolgoztál. Tehát a gyed ideje valahol egy év és két év között, attól függően lesz hosszú, hogy valakinek milyen hosszú munkaviszonya lesz.

(13.50)

Akinek természetesen két évet meghaladó előzetes munkaviszonya volt, az továbbra is két évig fogja kapni a gyedet.

Három: nyugdíjrendszer. Ez a nyugdíjrendszer a válság közepette azzal fenyeget bennünket, hogy nem leszünk képesek garantálni a ma nyugdíjasok nyugdíját és a holnap nyugdíjasainak a nyugdíját. Egy ilyen helyzetben nyilvánvalóan nem lehet egy kormány tétlen. Olyan intézkedéseket kell tenni, amelyek egyik oldalról garantálják, hogy a ma nyugdíjasai megkapják a nyugdíjukat, és alapvetően annyi nyugdíjat kapnak, mint amire korábban számítottak; őket védenünk kell, hiszen ők már nehezen tudnak alkalmazkodni. Úgy kell alkalmazni az új szabályokat, hogy őket méltánytalan hátrány ne érje, másrészt olyan átalakítást kell csinálni, hogy a mai 30-40 évesek nyugdíja is biztonságban legyen akkor, amikor nyugdíjba mennek.

Az 1997. évi nyugdíjreform után ezért most újra, mintegy második nagy erőfeszítésként a mai nyugdíjrendszer mély, lényeges átalakítását, megújítását javasoljuk, azzal, hogy a mai nyugdíjrendszer három nagyon fontos jellemzőjét egyidejűleg változtatjuk meg. Persze, ezek különböző időpontban lépnek majd hatályba. Menjünk sorba!

Azt javasoljuk, hogy építsük be a havi nyugdíjakba a 13. havi nyugdíjakat. Ez azt jelenti, hogyha még akarnák, akkor sem tudnák elvenni azoktól a nyugdíjasoktól, akiknek most ezt odaadjuk. Azért is mondom ezt, mert újra és újra felbukkannak ilyen javaslatok. Ez beépül az ő nyugdíjrendszerükbe, egy évben nem kétszer fogják megkapni arányosan, hanem 12 hónapban egymás után. Hozzáteszem: persze, ezzel azt is mondom, hogy ezt azok kapják meg, akiknek ma jár, és azoknak, akik majd ezt követően mennek nyugdíjba, a nyugdíjszámítás módja az egyes hónapokra ahhoz fog illeszkedni, ami a mai, jelenlegi főszabály.

Kettő: azt javasoljuk, úgy alakítsuk át a svájci indexálás rendszerét, hogy megóvjuk attól a nyugdíjasokat, hogy ha válság idején csökkenne a jövedelmek reálértéke, akkor csökkenjen az ő nyugdíjuk is, ugyanakkor ne fosszuk meg őket attól a lehetőségtől, hogy ha növekszik az ország gazdasága, akkor az ő nyugdíjuk is növekedjen, azaz őrizzük meg azt a korábbi elvet, hogy együtt sírunk, és együtt nevetünk. Ne tegyük meg azt a javaslatot, amit sokszor hallok szóba hozni politikusok részéről vagy elemzők részéről, hogy dobjuk ki az ablakon a svájci indexet, és legyen helyette szimplán inflációval korrigált nyugdíjrendszer, azért nem, mert ez megfosztaná a nyugdíjasokat attól, hogy ha növekszik az ország gazdasága, akkor abból ők is részesedjenek.

Mit csináljunk? Csináljuk azt - ez a kormány javaslata -, hogy kössük hozzá a svájci index alkalmazását és pontos számítási módját ahhoz is, hogy mennyivel növekszik a gazdaság.

A kormány alapjavaslata a következő: ha a gazdaság 2 százaléknál kisebb mértékben növekszik, vagy mint az idén, nemcsak hogy nem növekszik, hanem csökken, akkor is garantáljuk, hogy a nyugdíjasok nyugdíjának reálértéke fennmarad; ilyenkor automatikusan inflációval korrigáljuk. Ha a növekedés nagyobb, mint 2 százalék, akkor az infláció mellett egyre nagyobb mértékben tegyük oda a keresetek növekedését is, a nyugdíjasok velünk együtt gazdagodjanak, vagy legalábbis gyarapodjanak, legyen magasabb a nyugdíjuk, és valahol a 4 százalékos gazdasági növekedésnél - ugye, lényegében ez a cél, hogy legalább ennyi legyen Magyarország növekedése -, ott érje el az 50-50 százalékos arányt az indexen belül a keresetnövekmény és az inflációs elem. Ez a második javaslat.

A harmadik javaslat: azt javasoljuk, hogy rendkívül hosszú átmeneti idővel, rendkívül lassan, azaz 2016-tól, mostantól számítva hét év múlva kezdődően, évente négy hónappal növekedjen a nyugdíjkorhatár, egészen addig, amíg el nem éri a 65 éves korhatárt. Ez 2025-ben lesz.

Ezzel a három intézkedéssel együtt a magyar nyugdíjrendszer 2050-ig egyéb és új beavatkozás nélkül még akkor is egyensúlyban lesz - ezáltal biztosítja, garantálja a mai és a leendő nyugdíjasok nyugdíjának a kifizethetőségét -, hogyha ilyen cudar éveknek nézünk elébe, mint amilyen éveket most látunk magunk előtt. Ez volt a harmadik elem.

Ami a negyedik elemet illeti: természetesen önmagában ettől még nem feltétlenül lesznek erősebbek a vállalkozások, közvetlenül ettől még nem lesz könnyebb az életük. Ha ők most hallgattak bennünket, nyilván azt mondhatják: de nekünk közvetlenebb támogatás is kell, mert ettől lehet, hogy az állam jobban fog működni, ennek közvetetten mi is a haszonélvezői leszünk, de mi közvetlenebb támogatást is szeretnénk. Ennek nagyon sok eszköze van. Az elmúlt hetekben, hónapokban ezekről sokszor beszéltünk, ezért itt csak jelzem őket, nem megyek bele a részletekbe.

A kormány azt kezdeményezte, hogy kormányzati, európai uniós forrásokból javítsuk a vállalkozások finanszírozását, hogy több hitelhez juthassanak hozzá. Nagyjából 1400 milliárd forintot fordítunk erre a célra. Ezekről már megállapodtunk a bankokkal. Kétségtelen, és ezzel még lesz dolgunk - mondom ezt az illetékes minisztereknek -, időnként a bankok nem olyan gyorsak, mint ahogyan azt mi szeretnénk, de még fontosabb, hogy ahogyan azt a vállalkozások szeretnék.

Kettő: egyetlenegy ponton mi is tudunk beruházásokat élénkíteni, na nem annyit, mint az Egyesült Államok, de nagyjából 1800 milliárd forintnyi új beruházást előre tudtunk hozni, és a piacra tudunk vinni. Ezek döntően építkezések: kórházak, utak, egyetemek, egyéb közösségi beruházások. Ezek listáját nyilvánosságra hoztuk. Nagyon pontosan lehet tudni, a következő hónapokban melyik városban, melyik faluban mi fog épülni. Nagyon szüksége van erre a magyar építőiparnak, szüksége van erre a beruházásélénkítésre a gazdaságnak.

Intenzíven csökkentjük a bürokráciát. Mindenki azt mondja, Magyarországon a bürokráciára többet költünk, mint az európai országok. Egyetlenegy példát hadd mondjak! Ha jól emlékszem, április 1-jétől azoknak, akik például ipari övezetben telephelyet, üzemet létesítenek, többet nem kell engedélyt kérniük, hogy ezt megcsinálhassák. Korábban több tucatnyi engedélyt kellett kérni erre. Csak emlékeztetem önöket: Magyarországon elektronikusan lehet benyújtani adóbevallást, sőt, aki kéri, annak az adóhivatal csinálja meg.

Az igazságügyi miniszter úr, a gazdasági miniszter úr a következő egy évre vonatkozó, negyedévekre lebontott intézkedési tervet állított össze a gazdasági szereplők együttműködési egyeztető fórumával közösen, hogy hol, mikor, milyen szabályt változtatunk meg annak érdekében, hogy kisebb legyen a bürokrácia.

Ha baj van, és mindent támogatunk, akkor nem támogatunk semmit, ezért koncentrálni kell az egyes iparágakra, világossá kell tenni, hogy Magyarországnak miben van a jövője, milyen szektorokat, ágazatokat akarunk támogatni.

A 2005-ben elkezdett intenzív szektorpolitikai gondolkodást megtartva úgy látjuk, hogy Magyarország gazdaságának jövője elsősorban akkor szolgálható, ha a járműiparra, a gyógyszeriparra, a biotechnológiára, az informatikai iparra és a logisztikára építünk. Ezekben nagy hozzáadott értéket, magas jövedelmeket lehet előállítani, ugyanakkor - erre az elmúlt évek tanítottak meg bennünket, leginkább az utolsó év - nem elegendő nagy hozzáadott értékű iparágakat segíteni, mert fontos olyanokat is, ahol pedig sok embert tudnak foglalkoztatni, mert semmire nem megyünk azzal, ha vannak világszínvonalú üzemeink, de közben több százezer ember - akik egyébként nagyon sok esetben nem eléggé képzettek, nincs elegendő iskolai végzettségük, a nagyvárosoktól messze laknak - nem jut munkához. Ez a gazdaságpolitikánkban egy fél fordulatot is jelent, kifejezetten annak érdekében, hogy növeljük az alkalmazás lehetőségét, ezért különleges elbánásban fogunk részesíteni mezőgazdasági és élelmiszer-ipari fejlesztéseket, társaságokat. Ilyen tekintetben gondolunk a turizmusra és az építőiparra is.

(14.00)

Az elmúlt hetek bebizonyították, hogy Magyarország jó úton járt akkor, amikor nagyjából az utolsó öt-hat évben azt mondta, hogy növelni akarjuk energiaszuverenitásunkat, hogy mi nem akarunk kiszolgáltatottak lenni. Ugye emlékeznek az energiaválságra? Magyarország nemcsak hogy alapvetően meg tudta védeni a saját maga érdekét, hanem képes volt még a szomszédos országoknak is segíteni. Azt gondoljuk, hogy ez felhívta a figyelmünket arra, hogy jó irányban megyünk. Magyarországnak az a középtávú célja, hogy a régióban a legfüggetlenebb energetikai rendszerrel és a leginkább diverzifikált, sok lábon álló rendszerével rendelkezzen, hogy később se kerülhessen bajba.

Ennek érdekében, ha a korábban tervezettnél átfogóbb és több támogatást adunk a bioenergia, a biomassza előállítására, az ebből való energiatermelésre, a megújítható energiaforrásokból származó energiatermelésre - lásd szélenergia, meg fogjuk duplázni itt a kapacitásokat -, a geotermikus erőművekre, és szeretném tájékoztatni a parlamentet, hogy a kormánynak az a szándéka, hogy arra kérje az Országgyűlést, hogy még az idei év első félévében hozzon döntést arról, hogy a Paksi Atomerőmű kapacitását egy átfogó fejlesztéssel megkétszerezzük - ha mindezeket megtesszük, akkor Magyarország a régióban olyan ország lesz, amelynek nem kell attól rettegnie, hogy ha valahol baj van az energetikai rendszerben, akkor nem tudunk fűteni, vagy le kell kapcsolni a villanyt, hanem olyan ország lesz, amely, ha kell, akkor a legrosszabb körülmények között is meg tudja védeni saját érdekét, esetleg segíteni még másoknak is.

Amiről beszélek, az egy patrióta gazdaságpolitika, egy határozott, a nemzeti érdekeinket figyelembe vevő gazdaságpolitika. Ennek vannak bonyolultabb és egyszerűbb eszközei. Hadd beszéljek egy egyszerűbb eszközről! Azt mondom, hogy felvillanyozó, de talán azt is mondhatom, hogy lelkesítő mindaz a tárgyalás, amit folytatunk ezekben a napokban, ezekben a hetekben Magyarország legnagyobb áruházláncaival. Gráf miniszter úr e tárgyalások végénél tart. Remélem, hogy a következő napokban, legkésőbb egy-két héten belül meg tudunk állapodni arról, hogy a magyarországi nagy áruházláncok élelmiszer tekintetében, mezőgazdasági termékek tekintetében legalább 80 százalékban magyar eredetű árut fognak a polcokra kitenni és értékesíteni. (Taps az MSZP soraiban.) Ez a legfontosabb, amit lehet csinálni a magyar mezőgazdaság, a magyar élelmiszeripar megsegítése érdekében. Hogy erről meg lehet állapodni nagy áruházláncokkal, ez fontos. Na, nem mondom, hogy időnként nem mondtuk azt, hogy ha nem tudunk megállapodni, akkor majd törvényben szabályozzuk. Nem mondom, hogy ezt nem mondtuk, de csak nagyon halkan mondtuk, és nem kellett hangosan mondani, mert értették.

De ha már ott tartunk, hogy ki hogyan képes alkalmazkodni, hadd mondjak kettő példát! Múlt héten hallottam a Dunaferr egyik szakszervezeti vezetőjétől: a Dunaferr munkásai úgy döntöttek, hogy a következő hónapokban összesen 400 ezer forintnyi juttatásról mondanak le ők annak érdekében, hogy segítsék a vállalatot, hogy ne kelljen senkit sem elbocsátani. Se szeri, se száma azoknak a vállalkozásoknak, ahol közösen a munkaadók és a munkavállalók úgy döntenek, hogy bevezetik a 4 napos vagy 4,5 napos munkahetet annak érdekében, hogy mindenkinek megmaradjon a munkája. Ez az a fajta magatartás, ez az a fajta minta, amely ha Magyarországon általános lesz, és megmutatkozik mögötte a szolidaritás, akkor segíti az országot, hogy mielőbb maga mögött hagyja ezt a rendkívül nehéz időszakot.

Ugyanerre a fajta felelős magatartásra lenne szükség ugyanakkor, mondom, jó néhány pénzintézettől, banktól. Soha egyetlenegy percig nem fogok engedni az e tekintetben népszerűség-hajhászó odamondogatásnak. Ez nincsen rendjén. De azt is el kell mondjam - erről többször tárgyaltunk az elmúlt hetekben bankokkal, bankvezetőkkel -, hogy ha a bankok a megváltozott körülményekre tekintettel szíre-szóra tudják egyoldalúan módosítani a hitelszerződéseket, ha szinte csillapíthatatlanul átháríthatják a költségeiket az egyébként is nehéz helyzetbe került ügyfelekre, akkor ezt a gyakorlatot, azt gondolom, nem szabad tolerálni. Azt kell mondani, hogy olyan helyzet van, ami minden korábbinál jobban rávilágít arra, hogy a korábbi gyakorlat tarthatatlan. Az a jó, ha a bankok ezt megteszik maguktól. Ha nem teszik meg maguktól, akkor a jog erejével kell kikényszeríteni, hogy egy méltányosabb, egyenlőbb kapcsolat jöjjön létre bank és ügyfél között. Túlságosan sokan érzik úgy ezekben a hetekben és ezekben a hónapokban, hogy nem egyenlő esélyekkel indulnak neki megbirkózni a nehézségekkel, a bankok többleterejüket, többlet jogi lehetőségeiket kihasználva sokszor egyoldalúan érvényesítik érdekeiket, amelynek az ügyfelek természetesen nem tudnak ellenállni.

Az 5. pont, amelyet javaslunk, erről ma itt nem beszélnék, csak megjegyzem, hogy ha ennyi változást igénylünk az ország polgáraitól, akkor egészen nyilvánvalóan nem mehetünk el szó nélkül amellett, ahogyan ma a politikai és igazgatási rendszer egyik-másik eleme működik. Azt kérem és javaslom az országgyűlési képviselőtársaimnak, hogy vegyenek erőt magukon, vegyünk erőt magunkon, ha kell, akkor gondoljuk végig, hogy tartható-e a korábban vallott álláspontunk, és mielőbb hozzunk döntést a kisebb parlamentről, az ehhez illeszkedő új választójogi törvényről, az önkormányzatok létszámának csökkentéséről, az önkormányzathoz tartozó igazgatás működésének korszerűsítéséről, a pártok finanszírozásáról, a korrupció ellen megteendő lépésekről. Szerintem az nem megy, hogy ahogyan az igazgatás és a politika egyik-másik része működik, folyamatosan erős kritika tárgya, de ezt nem vesszük tudomásul, egymásra mutogatunk, eközben pedig egyébként nyilvánvalóan kötelességszerűen egy sor más területen pedig intézkedéseket javaslunk, mert intézkedéseket kell javasolnunk.

Hát, nézzék, a politika fő szabályai szerint az, amit mondok, nem egy választási program itt a választások előtt egy évvel - mondom ezt a kormánypárti képviselőknek. Nem ilyen programokkal szoktak úgy alapvetően választást nyerni - én ezt tudom. De tudják, van valami, ami fontosabb annál, hogy hogyan fog majd alakulni egy év múlva a választási küzdelem, ez pedig az, hogy mi van az országgal. Ma a hitelességnek egyetlenegy igazi fokmérője van; nem az, hogy ki tud a másikra kígyót, békát kiabálni, hanem az, hogy kinek van mondanivalója, hogy ebben a helyzetben most mit csináljunk.

Szeretném világossá tenni: nem vagyok biztos abban, hogy csak ez az egy megoldás van, amit a kormány javasol. Nem vagyok biztos ebben! Azt tudom mondani, hogy sok heti munkával a kormány és a kormány mögött lévő parlamenti párt hisz ebben a programban. Meg fogjuk csinálni! Ezt akarjuk - ebben elszántak vagyunk. De még valamiben elszántak vagyunk: abban, hogy meghallgassunk másokat itt a parlamentben és máshol. Ha valaki azt mondja, hogy ennél van jobb program, amely a lényeget illetően ugyanoda viszi az országot, mint ahova az, amit javaslunk, de itt meg ott meg ott ez jobb, akkor ezt meg fogjuk hallgatni, akkor meg fogjuk fontolni, akkor figyelembe fogjuk venni. Kicsinyes, személyeskedő vitákba, vádaskodásokba nem fogok belemenni. Aki ilyet akar folytatni, az ne velem próbáljon meg kereskedni, az velem e tekintetben kudarcra fog jutni!

Ezen a héten pénteken, 20-án az Országos Érdekegyeztető Tanácsban elkezdjük a társadalmi egyeztetést. Az a célunk, hogy átfogóbb megállapodásra jussunk, minél többekkel: munkavállalókkal, munkáltatókkal, parlamenti pártokkal, civilekkel, mindazokkal, akik azt gondolják, hogy ilyen dolgokat kell csinálni Magyarországon ahhoz, hogy Magyarországnak jobb legyen a dolga.

Jó két hét múlva, február végétől elkezdjük a parlamentnek benyújtani a szükséges törvénytervezeteket vagy törvénymódosításokat. Közben a kormány amit meg tud tenni a saját hatáskörében, azt meg fogja tenni a saját hatáskörében is. Mindaz, amit elmondtam, azon kívül egyébként ha nem is számtalan, de legalább tucatnyi fontos intézkedés van még, talán nem akkora jelentőségű, mint az adórendszer átalakítása, a nyugdíjrendszer átalakítása, de nagyon fontos elemek. Ezekről természetesen tájékoztatást adunk. Ezeket látni fogják.

(14.10)

Azt kérem önöktől, azt kérem önökön keresztül közvetlenül a választóktól, hogy sok-sok régről hozott görcsöt, régről hozott vitát próbáljunk meg magunk mögött hagyni. Bátorítani szeretném önöket is meg az országot is, hogy ne azzal foglalkozzon, vagy ne csak azzal foglalkozzon legalább, hogy milyen viták vannak közöttünk, különösen a múltra vonatkozóan, mert őszintén szólva, ez a jövőt tekintve majdnem mindegy.

Ne abban mutassuk meg, hogy melyikünk a nagyobb hazafi, hogy ki tud durvább lenni, ki tud arcátlanabb lenni, ki tud a másikhoz kemény lenni, hanem hogy ki tud keményebb lenni abban, hogy hogyan oldjuk meg a gondjainkat és bajainkat; ki tud szövetségest találni, nem pedig abban, hogy ki tud ellenfelet és ellenséget találni. Ez énszerintem a kor parancsa. És még egy: hát hogy tegyük a dolgunkat, Magyarország!

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP, szórványos taps az SZDSZ soraiban.)