A felszólalás szövege:

ANDER BALÁZS (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Akkor folytatnám, ahol abbahagytam. A javaslat 13. pontja a személyszállítási szolgáltatásokról szóló XLI. számú törvény módosításait tartalmazza. Itt a bevezetőben már elmondtam, a módosítások elsődlegesen az egységes jegy- és bérletvásárlási rendszer bevezetését szolgálják. Ezt egyébként üdvözölni tudjuk, még ha apróbb kifogásaink vannak is a történettel kapcsolatosan.

Viszont bekerül a törvénybe új fogalomként a közösségi autóbérlő rendszer. Ez önmagában nem baj, mert egy piaci igénnyel alátámasztott, létező szolgáltatási szegmens, ugyanakkor nem keverendő össze a közösségi közlekedéssel és a személyszállítási közszolgáltatásokkal akkor sem, ha a piaci résztvevők szolgáltatásukat egyénre szabott közösségi közlekedésként definiálják. Furcsának találjuk a törvényjavaslatban ilyetén való szerepeltetését.

Aztán, amit még kifogásolunk, hogy jogszabály külön-külön vagy együttesen a közlekedésszervezők feladatává teheti a közösségi kerékpáros rendszer, valamint a közösségi autóbérlő rendszer létrehozását és fenntartását, írja a törvényjavaslat, amennyiben az a települési önkormányzat, a fővárosban a Fővárosi Önkormányzat döntése alapján a helyi személyszállítási szolgáltatások integrált részét képezi. Úgy gondoljuk, hogy célszerű és jövőbe mutató a közösségi közlekedési szolgáltatások kiterjesztése oly módon, hogy például a közszolgáltatásokba más megoldás hiányában vagy hatékonysági okokból a közösségi vagy magántulajdonú szolgáltatókat mini­bu­szok­kal, mikrobuszokkal, taxikkal vagy akár telekocsi rendszerű megoldásokkal bevonjuk. Határeset, de része lehet a közösségi kerékpáros rendszer is ennek az egész módosításnak.

Ugyanakkor nagyon furcsa, hogy az autóbérlés és autómegosztás alapú szolgáltatások miért kerülnének be egy közlekedésszervező feladatai közé, amikor ezek piaci alapon működnek és működtethetők. Az autóbérlés és autómegosztó rendszerek nem alkalmasak a személygépkocsi-forgalom csökkentésére igazándiból, hanem annak hatékonyságát növelik, és költségkímélő eszközei annak. Itt feltétlenül javasolnánk, hogy az előterjesztő indokolja meg a módosítási indítványt, már csak azért is, mert a közlekedésszervező tőkeerejénél fogva alkalmas lehet arra, hogy az ilyen, már piaci alapon működő szolgáltatásokat letörje. Az pedig végképp nemkívánatos, hogy az adófizetők pénzének felhasználásával személygépkocsi-parkokat vegyenek, majd rövid próbaüzemi kudarc után fillérekért adott esetben privatizálják a haveroknak.

El kellene aztán azt is dönteni, hogy a MÁV Start közszolgáltatási szerződése most 2023. december 31-ig szól, a törvényjavaslat viszont december 24-ig pályázati eljárás megkötésével is mellőzhető fogalmat tartalmaz. Kíváncsian várjuk egyébként a választ, hogy miért itt a néhány napos különbség. Hogy ne tudják ezt újra kötni, vagy éppen hogy meghosszabbítsák? Mit is akar tulajdonképpen az előterjesztő? Egyébként a 62. §-ból azt véljük kihámozni, hogy a jelenlegi közszolgáltatási szerződést akarják két évvel meghosszabbítani.

A 63. §-nál ezt olvashatjuk: a közszolgáltatási szerződésben a megrendelő részéről előírhatóak az elektronikus jegyrendszer, az utastájékoztatási rendszer, valamint a forgalomtervezési és irányítási rendszerek országos átjárhatóságát, valamint a közszolgáltatási menetrend egységes lebonyolítását biztosító informatikai eszközöknek és rendszereknek közszolgáltatások megrendelője vagy általa kijelölt szervezet által történő biztosítására vagy ezen eszközök és rendszerek kötelező igénybevételére vagy alkalmazására vonatkozó rendelkezések.

Államtitkár Úr! Tisztelettel kérdezem, hogy miért előírhatóak. Ha lesz ilyen jegyrendszer, azt minden részszolgáltatónak alkalmaznia kellene, azaz, ha van, és a szolgáltató bevételt szed, akár a maga, akár a közlekedésszervező javára, akkor elő kell írni. Ez nem lehet kívánságműsor szerintünk.

A 67. § az országos átjárható elektronikus jegyrendszer tartalmi meghatározását szabályozza. Ezzel kapcsolatban igazándiból észrevételünk nincs, támogatható a módosítás, illetve az előterjesztés ebben a pontban.

A 68. §-ban itt van megint egy dolgozónép-barát köntösbe bújtatott diszkrimináció. Ismert, hogy a kormány a Fővárosi Önkormányzaton keresztül hosszabb ideje próbálja ellehetetleníteni a nem haveri turistabuszos szolgáltatókat Budapesten.

(11.10)

Nos, ide csomagolták be a törvényi felhatalmazást környezet- és egészségvédelmi mázba burkolva, miközben a BKV autóbusz-járműparkjának megújítása mint sikertörténet lényegében 250 darab új autóbuszt tartalmaz csupán, és közben legalább 300 darab jött be mindenféle himihumi használt beszerzésekből. Tovább üzemeltetik egyébként a szép kékre átfestett 13-15 éves vagy még annál is idősebb kocsikat. Van 200 darab a körülbelül 30 éves Ikarusokból. Azt is hozzá kell tenni, hogy ott vannak azok a használtan beszerzett buszok, amelyek bármikor kidőlhetnek a forgalomból, az eleve használtan vett rozzant Volvók, Citarók, Van Hoolok, Ikarus 412-esek és társaik.

Szóval, nem értjük, államtitkár úr, hogy míg ezek nem zavarják a törvényhozót, illetve a törvénymódosítást elénk terjesztőt, addig a néhány tucat darabos turistabusz-állománynál viszont hű, de fontos a környezetvédelmi besorolás, az esztétikus meg komfortos megjelenés. Akkor ez hogy is van? Tehát kérem, államtitkár úr, hogy próbálja eloszlatni azt a kételyt vagy aggodalmat, amit az előbb abban a formában fogalmaztam meg, hogy itt bizony egyes cégcsoportok számára próbálnak kedvezni, azoknak a haveroknak, akik érdekeltek ebben a turistabuszos bizniszben. Köszönöm szépen. (Taps a Jobbik padsoraiból.)

ANDER BALÁZS, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Államtitkár Úr! Önök érzik, hogy baj van, reagálnak is ebben a törvénymódosításban erre a bajra, viszont itt is félremagyarázták. Tehát azt, hogy Magyarországon hogyan alakulhatott ki munkaerőhiány, önök egészen másképp magyarázzák, mint mi. Önök azt mondják, hogy ez az óriási gazdasági fellendülés mindennek az oka, mi viszont azt mondjuk, hogy emögött jobbára az áll, hogy 600-700-800 ezer, zömmel fiatal, egyébként jól képzett, agilis honfitársunk itt hagyta Magyarországot, mert nem talált magának megfelelő életkilátást, perspektívát ebben a hazában. Önök ezt a tüzet igyekeznek ezzel a törvénymódosítással eloltani, van, amikor egyébként vízzel, van, amikor inkább olajat öntenek még erre a tűzre a nagy oltási kísérletben is.

Elsőként, hogy vidámabban induljon a dolog, említenék néhány olyan pozitív dolgot, amivel talán még egyet is lehet érteni. Ilyen lenne például a mellék-szakképesítés elkülönítése, a szakgimnáziumokban való rugalmasabb tanulási utak biztosítása a diákok számára, az ő leterheltségük érettségi táján történő csökkentése. Elfogadható az is, amikor arról beszélnek, azt írják, hogy szükséges a szakképzési kapacitások egyenletesebb összehangolása, elosztása az országon belül, hiányszakmák esetén pedig arra is módot adnak, hogy a minimumlétszám alatti osztályok elinduljanak. Azzal is egyet lehet érteni, hogy valódi vállalati képzésben, környezetben történjék ez a gyakorlati képzés, ezt kiszélesítsék, erre minél több módot és lehetőséget adjanak. Az is támogatható dolog, amikor arra utalnak, hogy a naprakész ismeretekkel rendelkező szakemberek iránti igényt ki kell elégíteni Magyarországon, és a megoldást többek között abban látják, hogy az átképzések és a továbbképzések lehetőségeit ki kell terjeszteni, és itt a felnőttképzést kívánják megtámogatni a belső képzések kiszélesítésének lehetővé tételével.

Ez mind-mind támogatható dolog, viszont olyan elborzasztó szavakat, mondatokat olvasni például az általános indokolásban is, ahol önök azt írják, hogy a gazdaság igényeihez igazítják az elérhető ismeretek körét. Ez első olvasatra még rendben is van, de ha kicsit továbbgondoljuk ezt az egészet, akkor majd meg fogja látni, államtitkár úr, hogy mi ezzel kapcsolatosan mit érzünk óriási problémának.

Itt van az ágazati készségtanácsok megalakulásának felvetése is. Azt írják, hogy a gazdasági szereplőknek direkt beavatkozási lehetőséget kell nyújtani a képzési tartalmak alakítása során. No, azért ehhez lenne néhány szavunk, ugyanis sem a gyerek, sem pedig a társadalom hosszú távú érdekeit, hanem gazdasági érdekcsoportok rövid távú hasznát véljük ebből kiolvasni, ezzel ezt szolgálják. Föl kell tennünk a kérdést: önök embert vagy pedig droidokat, futószalag mellé állított biorobotokat kívánnak képezni?

Itt a jogos kérdés: jobb lett‑e a humántőke-állomány munkára való alkalmassága mindazokkal a reformokkal, amelyeket önök bevezettek? És hozzáteszem, az, hogy Magyarországon ilyen helyzet alakult ki a szakképzés terén, az nem egyes-egyedül az elmúlt hét és fél év bűne, azért láttuk, hogy volt probléma bőven előtte is. Föl kell tenni a kérdést, hogy javult‑e a kiképzett munkaerő versenyképessége az úgynevezett reformok által.

Nézzük meg, hogy mi a kiindulási alap! Vegyük, mondjuk, a legfrissebb, 2015-ös PISA-felmérést, a nemzetközi kompeten­ciafelmérést, amely világosan kimutatta, hogy Magyarországon a diákok egy szűk elitre és egy lemaradó, sokkal nagyobb tömegre szakadtak szét a 15 éves diákok tekintetében. A szövegértés, az alkalmazott matematikai ismeretek vagy éppen a természettudományok kapcsán óriási gondok vannak, hiszen a tantervi tudást, a tantervi tartalmakat nem igazán tudják a gyakorlatban alkalmazni ezek a diákok, és fokozatosan maradunk le az OECD-államoktól.

Önöknek mi volt erre a válasza? A gyakorlati órákat növelték, a közismereti órák számát pedig brutálisan csökkentették, egyes tantárgyakat meg is szüntettek. Félreértés ne legyen, a tantárgyi integráció van, amikor nagyon jó dolog, ezzel élni kell, a modern pedagógia eszköztárában ez ott kell hogy szerepeljen, de az, hogy önök olyan formában, mint ahogy megtették, mondjuk, a szakgimnáziumokban is, bevezetik a science nevezetű tantárgyat, ami a természettudományos tantárgyakat ötvöző tantárgy, még egyet is lehet vele érteni, de az, hogy milyen formában történt, az, hogy nem volt tankönyv, az, hogy nem volt ehhez megfelelően kiképzett pedagógusállomány, ez viszont már sokkal problémásabb.

Mi lett mindennek az eredménye? Mire erősítettek önök rá? Arra, hogy a korai választást preferálták, azt kényszerítik rá a diákokra és szüleikre, a korai szelekciót, szelektálást. A váltás nehézsége igen komoly probléma, államtitkár úr.

(15.20)

Sok esetben egyirányú utcába terelik be ezeket a fiatalokat a nem átjárható iskolarendszerrel vagy a sokszor nagyon-nagyon nehezen átjárható iskolarendszerrel, amit építenek.

A probléma adott volt. A szakiskolások nem voltak vagy sok esetben nem voltak motiváltak. Föl kell tennünk azt a kérdést, hogy miért történhetett így. Ennek nagyon-nagyon sokrétű okai vannak. A családi környezet, az a szociokulturális közeg, ahonnét ebbe az iskolatípusba általában a diákok érkeznek, mind magával hozta azt, hogy alapvető kompetenciákkal sem rendelkeztek, sok esetben sem tanulási, sem pedig szociális kompetenciákkal. Ezt látva a pedagógusok, akik nem közhasznú übermenschek, nem valamiféle szupermenek, akik a rajtuk kívül álló nagyon komplex társadalmi problémákat, ráadásul úgy, hogy mindenféle eszköz ki van csavarva a kezükből, meg tudják oldani, lemondtak róluk. Lemondtak sok esetben ezekről a diákokról, akik ezt érezték, és kialakult egy természetes ellenállás az iskolával, a képzéssel szemben. Mondhatni, természetessé vált számukra az, hogy nekik a hátsó padban van a helyük, és ez rendkívül sok nevelési problémát hozott felszínre.

Mi volt a válasz az önök részéről? Ha a diák utálja az iskolát, akkor rövidítsük le neki, mondjuk úgy, hogy kárhoztassuk adott esetben butaságra, és tegyük tönkre az ő hosszú távú munkaerőpiaci lehetőségeit is. A másik válasz az volt még emellé kapcsolódóan, amivel bizonyos vonatkozásokban szintén egyet lehet érteni, hogy Magyarországon adaptálják, illetve ‑ de ezzel már nem lehet egyetérteni ‑ szolgai módon másolják le a német duális modellt. Azért egészen más a magyar helyzet, és egészen más, mint ahogy képviselőtársam is fölvázolta, a németországi helyzet. Viszont ez mind-mind tüneti kezelés. Nincs válasz arra, hogy miként emeljék föl mégis ezt a leszakadt, elesett társadalmi tömeget, amelyre Magyarországon ‑ mert a gyakorlat, a valóság ezt mutatja ‑ a szakképzést kívánták alapozni, illetve erre alapozódott Magyarországon a szakképzés. A válasz az önök részéről az volt, hogy kevesebb iskola. Mi viszont azt mondjuk, hogy nem, hanem olyan iskolára van szükség, ahol nem nyűg a tanulás, maga az iskola léte sem nyűg, hanem igenis a felemelkedés lehetőségét biztosítja.

Probléma az, hogy a hároméves képzés és az iskolán kívüli gyakorlat nagyfokú tanulási készséget feltételezne ezeknek a diákoknak a részéről, akik ezeknek a tanulási és szociális kompetenciáknak márpedig sok esetben híján vannak. Hiba, hogy a pedagógiának önök a reformjaik során sokkal kisebb teret adnak, mint ahogy kellett volna. Önök azt mondják, a szakképzés célja az, hogy a munkaerőpiacnak ezeket a droidokat és biorobotokat kiképezze. Mi azt mondjuk, hogy szakemberképzés legyen, és itt az „ember” hangsúlyosan legyen aláhúzva, ahol bizony a nevelésnek óriási szerepe van, mert ez a hosszú távú társadalmi érdek. Önök azt mondják, hogy időben és tartamban is csökkenteni kell az iskolai nevelés lehetőségeit. Látom, hogy államtitkár úr serényen jegyzetel, és ingatja is a fejét, de a megvalósult reformok pontosan ezt eredményezték. Tehát csökkentették az iskolai nevelés lehetőségeit.

Mi azt mondjuk, meg kell kérdezni a cégeket, van‑e arra kompetenciájuk, hogy felelősen fogadják ezeket a diáktömegeket. Van‑e ott elég szakember, aki felelős módon tud viszonyulni ezekhez a diákokhoz? Itt látunk most egy megoldási javaslatot a kamarai gyakorlatioktató-képzésre vonatkozóan; kíváncsian várjuk, hogy ebből mi fog kisülni. A valóság az, hogy a termelőüzemekben csak azzal a diákkal foglalkoznak igazából, aki tehetséges, aki motivált, aki szorgalmas, aki együtt akar működni. De föltesszük a kérdést, hogy mi van azokkal a diákokkal, akik nem ilyenek. Őket az út szélén hagyják? Kérdezzen meg nyugodtan államtitkár úr egy vállalkozást, hogy milyen munkaerőre van szüksége. Nyilván az első helyen szerepel az, hogy a szakmai kompetenciák birtokában legyen a munkavállaló. Viszont mindjárt ott van e mögött, hogy rengeteg emberi értéket is fölsorolna, hogy egy ideális munkavállaló milyen kompetenciákkal kell hogy rendelkezzen.

Itt idéznék Szabó Lászlótól, a gödi Piarista Szakképző Iskola igazgatójától, aki azt írta egyszer, hogy a szakképzést semmilyen indokkal nem lehet egyoldalúan alárendelni a gazdaság igényeinek. Most viszont, államtitkár úr, ne haragudjon, de mi azt látjuk, hogy ez történik. A nagyvállalati szektor foglyul ejtette a magyar államot ebben a tekintetben is, egyfajta piaci fundamentalista, neoliberális elvek által vezérelve. Fogalmazhatunk úgy is, hogy elvonják a forrásokat a közjótól, vagy plutokrata, vagy pedig kleptokrata hajlamoktól vezérelve. Így viszont igaz lesz Bourdieu azon megállapítása, hogy az iskola nemhogy fölemeli a diákokat, hanem mindazt az egyenlőtlenséget, amit a családból hoznak, még inkább megerősíti, és az esélyteremtés ilyen formában csak egy mítosz lesz. Bedugultak Magyarországon a mobilitási csatornák; az Eurofound vizsgálataira utalnék államtitkár úr, mind ezt támasztják alá.

A következő kérdésünk az, hogy hogyan teljesülhet az a magasztos cél és mindannyiunk által szerintem legalább elméletben támogatott cél, hogy a hierarchikus világgazdaság piramisán egyre följebb haladjunk a hozzáadott érték tekintetében. Így sehogy, ott maradunk a globális termelési-értékesítési láncok, értékláncok alján, annak a V-betűnek a közepén. KSH-felméréseket idéznék, államtitkár úr: a magyar munkavállalók 54 százaléka fizikai munkakörben dolgozik. A Világgazdasági Fórum versenyképességi felmérései alapján Magyarország a vizsgált 138 állam közül a 113. helyen tanyázik, nincs igazából pozitív elmozdulás ebben a tekintetben. Így nem lesz tudásalapú gazdaság, nem lesznek innovatív munkahelyek sem, márpedig ennek az országnak, ennek a nemzetgazdaságnak igazából ezekre lenne szükségük.

Az iskolarendszerünk rendkívül szelektív. Nyugodtan össze lehet hasonlítani a hazai példát a finn példával. Miként küzdünk meg ezzel a szelektív iskolarendszerrel, azzal a kihívással, amikor a robo­ti­zá­ció és a digitalizáció egyre inkább előrehalad, és néhány éven belül, államtitkár úr, az algoritmusok fölöslegessé tehetik itt Magyarországon is 500 ezer embernek, tehát a munkavállalók 12 százalékának a munkáját? Mit látunk? Azt látjuk, hogy önök olyan megoldást kínálnak erre, hogy az állam kompetenciákat ad át a gazdasági szereplőknek. Mi ezzel szemben azt mondanánk, hogy hangsúlyosabb szerepet kellene juttatni például a szakszervezeteknek, hiszen ha megnézzük ezeket az ágazati készségtanácsokat, akkor ott a 7-19 fő közül mindösszesen egy fogja majd képviselni a munkavállalói érdekvédelmet. Ez nonszensz és szerintünk elfogadhatatlan.

A Nemzeti Foglalkoztatási Alap mintegy 500 milliárd forintját hogyan használták fel? Éves szinten elment olyan 300 milliárd forint körüli összeg a közmunkára, aminek sok esetben a reintegráló hatása még rosszabb volt, mint a feketemunkának, ezzel szemben a felnőttképzésre éves szinten nagy átlagban eddig, államtitkár úr, körülbelül csak 40 milliárd forintot költöttek.

Rettegnek azok a közalkalmazottak is, akik szak­oktatóként vagy éppen tanárként a hazai szakképzésben részt vesznek. Az ő helyzetüket is rendezni kellene. S ha jól megfizetett, elégedett szakoktatók és pedagógusok lesznek ezekben az iskolákban, akkor azt hiszem, hogy a szakemberek számára is vonzóvá válik ez a pálya, hogy odamenjenek oktatónak, jobbá válik majd az oktatás is, és ha ilyen pedagógusok adnak képzést, akkor talán a szülőknek nem csupán 20 százaléka adja a szakképző iskolákba, vagy ahogy önök átkeresztelték, szakközépiskolákba a gyermeküket, hanem ez a szám adott esetben nőni fog, de csak akkor, ha ezek a mobilitási csatornák biztosítva lesznek az idetévedt gyerekeknek is. Köszönöm.

ANDER BALÁZS (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Ugyan csak listán kerültem az Országgyűlésbe, ennek ellenére mégis igyekszem választókerületem, Dél- és Belső-Somogy érdekeit itt határozottan képviselni, és a problémákat, amelyekkel ott szembesülünk, elővezetni kormánypárti képviselőtársaim számára. Aprófalvas vidéken lakom, a körzet 77 települése közül 55-ben a lakosságszám nem éri el az ezer főt, úgyhogy talán nem csoda, hogy parlamenti pályafutásom első két kérdése is ezzel a tematikával volt kapcsolatos. Így az év vége, illetve a közelgő ciklus vége talán alkalmat kínál nekünk arra, hogy megmutassam, fölvillantsam azt, mi is volt az, amiről itt beszéltem, sajnos falra hányt borsó eredményességével.

Mi volt az első két kérdés? Azt firtattam, hogy miért tűri a kormány, hogy Dél-Somogy falvait külföldi érdekeltségű, profitéhes agrároligarchák pusztítsák, és mikor lesz már összefogás az élhető vidékért, a magyar megmaradásért, hogy a nyomorba fulladt, elöregedő települések helyett végre önfenntartó falvak, a munkanélküliség előli elvándorlás helyett pedig gyarapodó, szülőföldjén maradó lakosság jellemezhesse a magyar vidéket és így benne Dél-Somogyot is. „Süllyedő Atlantisz ‑ Somogyország a neved?” című kérdésemben arra szerettem volna érdemi választ kapni, hogy miért nem tesznek semmit a nagyszámú és egyre csak pusztuló kistelepülési ingatlanállomány megmentéséért.

„Somogyország felszámolja magát, avagy Somogy megye népesedési katasztrófája” című, hétrészes felszólalássorozatomban a demográfiai vészharangot kongattam, hiszen térségünk országos átlagot is messze meghaladó elnéptelenedése fokozott segítségért kiált. „Lesz‑e még valaha Barcs a Dráva fővárosa, avagy mit tesz a kormány Dél-Somogy rohamos pusztulásának megállítása érdekében?” ‑ kérdeztem a rettenetes infrastrukturális elmaradásunk okán. S az „Élve eltemetve’ című napirend utánimban is a nagyszámú zsáktelepülés népességmegtartó erejének csekélységére, a világból való kirekesztettségérzetük jogosságára hívtam fel a döntéshozók figyelmét. S hasonló témája volt „A vidék Magyarországa élni akar, de mi lesz a mellékvonalakkal? Lassan kivéreztetik a szárnyvonalakat?”, továbbá „A kormány a harctéri sebészet logikáját követve menthetetlennek ítéli a térséget, lemondott a déli periféria infrastrukturális fejlesztéséről?” és a „Háttal a vasút felé? Avagy néhány mondat a Somogy megyei mellékvonalak sanyarú helyzetéről” című felszólalásaimnak, valamint „A kormány végleg leírta a Dél-Dunántúl déli részeit?”, illetve a „Miért vertek egy újabb szöget a Dél-Dunántúl déli perifériájának koporsójába?” című kérdéseimnek is.

A közbiztonság ügyét érintve azt is bátorkodtam megkérdezni, hogy hány áldozata lesz még a megyében az emberbőrbe bújt öregező sakáloknak, és az egyik, házról házra széthordott, utcáról utcára lebontott falu kapcsán arra is kíváncsi voltam, hogy miként alakulhatnak ki ellenséges törzsi területek, avagy no-go zónák hazai módra, miért adja fel a kormány a vidéki teleépülések egy részét. „Rekviem a halálra ítélt somogyi aprófalvakért”, aztán a „Pusztulás, dél-somogyi falujárás” című napirend után sorozatomban hatszor villantottam fel az itteni magyar rögvalóságot abból a célból, hogy a propagandára rácáfoló tények bemutatásával egy kis jóindulatú megértést csikarjak ki a kormánypárti nagyurak részéről ennek a jobb sorsra érdemes térségnek, amiből sajnos sem a hatalom, sem pedig a környék Döbrögijei részéről nem sok jut az itt élők számára, mint ahogyan azt az „Ami az állami földprivatizációs vitanapból kimaradt, avagy Koppány népéből puszták népe”, és a „Jelentés a gyarmatról” című összefoglalóimban vagy a hozzá köthető agrárcégek révén több ezer hektár dél-somogyi földet uraló olasz divatmágnásnak szóló felszólalásomban számokkal alátámasztva be is bizonyítottam.

(15.00)

Mert valahogyan mégiscsak meg kellene azt magyarázni, tisztelt államtitkár úr, tisztelt kormánypárti képviselőtársaim, hogy miért csinálnak saját hűbéreseikből vagy csókosaikból nagybirtokosokat, miközben a magyar vidék nagy részét cselédsorba taszítják.

Én és a Jobbik hiszünk a vidéki magyar emberekben, hiszek a dél-somogyi, a belső-somogyi emberekben. Arra kérem önöket, tisztelt képviselőtársaim, hogy tegyenek önök is így a kormánypárti padsorokban, és ne töröljék le ezt a jobb sorsra érdemes térséget a térképről, mert bizony az ott élő emberek úgy érzik magukat, mint akiről megfeledkezett a magyar kormány.

Várom válaszát, államtitkár úr. Köszönöm a figyelmet. (Taps a Jobbik soraiból.)

ANDER BALÁZS (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Pusztulunk, veszünk, Magyarország, a magyar társadalom pedig felszámolja önmagát, ha minden így megy tovább. Kovács képviselőtársam, nagyon szép és jó dolog az, hogy 1,23-ról 1,48-ra nő a teljes termékenységi arányszám Magyarországon, de ez mind-mind kevés ahhoz, hogy megmaradjunk, és a XXI. században itt élve, gyarapodva megőrizhessük a magyar nemzetet. Éppen ezért kellene felülemelkedni a pártpolitikai szempontokon, és legalább egyfajta elvi szándéknyilatkozatként, egy népesedéspolitikai szándéknyilatkozatként a támogatásukat adni ahhoz, hogy ezekről a kérdésekről, erről a 12 pontról legalább tárgyalni tudjunk itt a tisztelt Ház falai között.

Képviselőtársak! A magyarság a demográfiai szakadék szélén áll. Ez tény. Ha megnézzük akár csak a mostani mikrocenzusnak a rettenetes eredményeit, azt, hogy 1980-tól idáig 10 millió 700 ezerről, úgy, hogy közben egy etnikai átrendeződés is zajlik az országban, 9 millió 800 ezerre csökkent Magyarország lakossága, úgy, hogy soha akkora nem volt még a 65 év feletti idősek aránya, 18 százalék, és soha olyan kicsi nem volt még a gyermekkorúak aránya, 15 százalék Magyarországon, mint most, azt hiszem, hogy önmagáért beszél. Ezért kellene ezeket a javaslatokat legalább megbeszélni, ideengedni a Ház elé.

Mi azt mondjuk, képviselőtársaim a kormánypárti oldalon, hogy a gyermeknevelés támogatása nem egyfajta szociális kegy a kormány részéről, hanem a jövőbe, a magyar megmaradásba vetett legnagyobb befektetésünk. Éppen ezért kellene sokkal inkább fokozottan odafigyelni rá, hiszen ennél nagyobb humántőke-befektetést, a jövőért való megmaradást el sem tudunk képzelni. Képviselőtársak, nagyon szépen kérem, hogy vizsgálják felül az álláspontjukat, és szavazzák meg, hogy legalább tárgyalni lehessen róla. (Taps a Jobbik soraiban.)

ANDER BALÁZS (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Államtitkár Úr! Ugyan a mondás szerint ajándék lónak ne nézzük a fogát, de azért csak vizsgálódjunk egy kicsit!

A választókerület, ahol élek, 56 települése a legutóbbi pályázaton állami támogatás formájában összesen 61 millió forintot nyert működésük megsegítésére. Aki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli, de azért a majd’ 30 ezer lakos talán többet érdemelt volna a felcsúti polihisztor öt és fél órányi vagyongyarapodásának összegénél. De menjünk Dél-Somogyból Fejér megyéig, hiszen itt is van olyan személy, aki egymaga ekkora ajándékot kap a magyar államtól, mint ez az 56 település együttvéve. 2014 végén feltártuk, hogy Lábod határában több mint 100 hektár földet kíván megvásárolni egy olasz gazdálkodó, az állam azonban élt elővásárlási jogával, némi jobbikos nyomásra, és közbelépett. A 105 hektár 135 millióért a magyar államé lett, hip, hip, hurrá, csak az a baj, hogy nem sokáig: az NFA 2015 végén már eladott belőle 41 hektár területet 51 millió forintért, a maradék nagyjából 60 hektártól pedig most készülnek végleg megválni; a bökkenő csupán az, hogy a www.magyarország.hu hirdetménye szerint mindössze 20 millió forintért.

(13.40)

Tehát az állam, nagyon helyesen, nemrég megvásárol 100 hektár földet 135 millióért, majd nagyon nem helyesen, hanem felháborító módon továbbadja két részletben 71 millióért. Ami az államnak jó 60 milliós ráfizetés, az valakinek ugyanekkora ajándék. Árulják már el, államtitkár úr, hogy mi kell ahhoz, hogy hozzávetőlegesen 80 milliós eredeti vételár helyett valaki annak negyedéért jusson hozzá földhöz! Árulják már el, hogy kit szeretnek ennyire! Kap‑e az átlag magyar 75 százalékos árengedményt? Lesz‑e felelőse ennek az egész, meglehetősen gyanús történetnek? Várom válaszát. (Taps a Jobbik soraiból.)

ANDER BALÁZS (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Az infrastruktúra-fejlesztés kapcsán azért hadd tegyem itt tisztába: a Jobbik egyáltalán nincs ellene sem a közút-, sem a vasút-fejlesztéseknek.

Amiről mi beszélni szoktunk és amit kritizálni szoktunk az egésszel kapcsolatban, az mondjuk az, hogyha ezek a fejlesztések nem átgondolt módon, nem komplexen történnek, illetve azok a bődületes túlárazások verik ki minden normálisan gondolkodó embernél a biztosítékot, akik látják, hogy feladat rengeteg lenne még az országon belül, egy-egy ilyen túlárazott projekt azonban egy egész megyényi mellékúthálózat-fejlesztési pénzt el tud vinni. Ez az, amit mi kifogásolunk; ez az, amit nem lenne szabad, hogy megengedjünk, és akkor erre mondok majd példákat is, ha kell.

Volt olyan megyeszékhely, tisztelt államtitkár úr, ahol a vasútállomás épületét 35 milliárd forintból újították fel. 35 milliárd forint! Miért hozom ezt ide? Azért, mert az IKOP projektlistája tartalmazza egyébként a Nyugati és a Keleti pályaudvarok felújítását is. Műemlék épületekről van szó, kulturális örökségünk részét képezik ezek az épületek, nagyon helyes, hogy felújítják őket. Viszont, ha átgondolatlan módon, nem újragondolva az épületek funkcióit, és nem egyfajta közösségi térré alakítva történnek majd meg ezek a felújítások, hanem a pénzeket csupáncsak elherdálva, akkor azt kell mondani, hogy megfosztják az országot egy olyan közlekedésfejlesztési lehetőségtől, amire egyébként óriási szükség lenne, például arra, hogy Budapesten kialakítsanak egy átmenő forgalmú főpályaudvart. Lehet ezt tologatni és majd az unokákra hagyni, de valamikor meg kell valósítani. Viszont ha ezek a pénzek ilyen fejlesztésekre folynak el, akkor ezekből, tisztelt képviselőtársaim, nem lesz semmi.

Aztán, a túlárazás. Képviselőtársam az előbb beszélt itt a Püspökladány-Ebes vonalról, 31 kilométer hosszú vonalról van szó. Az eredeti projektkiírás 69 milliárd forintról szólt, ebből aztán lett 75 milliárd forint, és ki nyerte meg a tendert? Nem más, mint Herr Oberstromanführer úr (Derültség a Jobbik padsoraiból.), a felcsúti polihisztor: az eredeti kiírásra is rávertek 6 milliárd forintot. Hogy van ez? Egyetlenegy kilométere ennek a vasútvonalnak majdnem 2,5 milliárd forintba kerül. Beszéltünk itt már erről, Staudt képviselőtársam is. Hogy lehet az, hogy Magyarországon a sokszorosát felemészti egy-egy ilyen vasúti fejlesztési projekt, mind mondjuk, akár Horvátországban, vagy említhetnék itt még nagyon-nagyon sok országot is. Ezeknek a disznóságoknak a végére kellene egy nagyon határozott pontot tenni, mert még egyszer mondom, aláhúzom, rengeteg fejlesztési feladat várna még ránk, és nem lehet ezeket a forrásokat ilyesmire ilyen szinten egyébként elfolyatni.

Amiről az infrastruktúra mellett még mindenképpen beszélni kell, néhány kérdést azért tegyünk már fel! Mennyire volt sikeres az uniós pénzek felhasználása gazdasági téren? Csak egyetlenegy számadatot idekapcsolódóan: Szlovákiában a nettó minimálbér összege január 1-jétől egyharmaddal meghaladja majd a hazait, a magyart. Ott így sikerültek a fejlesztések. Lehet itt a számokkal zsonglőrködni, és bemutatni azt, hogy milyen sikeresek vagyunk a lehívások tekintetében, viszont akkor az eredményességet is tegyük már oda mellé! Ez lenne az egyik.

(18.50)

A másik a területfejlesztés. A területi tőke tekintetében Magyarország szinte teljesen szétszakadt. Ha megnézzük a 263 európai uniós régiót, hogy azok között hogyan szerepel a hazai hét régió, akkor azt kell látni, hogy a hazai hét régió közül négy ott van a legszegényebb húsz európai régió között. Így sikerült ezeket a pénzeket hasznosítani, tisztelt államtitkár asszony, illetve államtitkár urak.

Aztán még egy: van‑e olyan pályázati kiírás, mert bizony rábukkanni ilyesmire, amikor pedig azt hirdetik, hogy kisvállalkozásokat kívánnak támogatni. Exportképes, innovatív termékek fejlesztéséről szólt például a GINOP 2.1.6-16 felhívása. Kisvállalkozásokról volt szó. A kiírási feltételek között viszont szerepelt, hogy a kisvállalkozás minimum száz főt foglalkoztasson, illetve 3 milliárd forint nettó árbevétellel rendelkezzen. Miről beszélünk akkor? Milyen kisvállalkozásokra írták ki akkor ezt a pályázatot?

Beszélnek önök arról is, hogy széles hátú, izmos nagyvárosokra van szükség Magyarországon. Igen, ezzel teljes mértékben egyet tudunk érteni ‑ de mi lesz a vidékkel? Mi lesz a kisfalvas, aprófalvas régiókkal? Úgy vesszük észre egyébként, hogy ezeket a kormány teljesen leírta, haldoklásuknak a végstádiumába ért nagyon sok ilyen kistelepülés. Hiányoljuk az összefogott vidékfejlesztési programot ezekből az uniós projektekből. Erre kellene választ adni ahhoz, hogy megmaradjon az az 1800, ezer főnél kisebb település Magyarországon, amelyik a múltunk, a kultúránk egy jelentős szeletét hordozza. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a Jobbik soraiban.)

ANDER BALÁZS (Jobbik): Köszönöm a dicséretét, kedves elnök úr, és a szót is. Államtitkár Urak! Államtitkár Asszony! A felcsúti lobbi 2016-os profitrátája az építőiparban olyan 20 százalék körül mozgott. Mészáros úr szövetségese, Szíjj László az ő Duna Aszfaltján keresztül mintegy 34 százalékos profitrátát tudott elérni. Kérem, adjanak erre nekem valamiféle racionális magyarázatot, hogy a búbánatba lehet ilyen jövedelmezőséget elérni az építőiparban, amikor pontosan tudjuk azt, hogy az építőipar eszköz-, gép- és humánerőforrás-igényes ágazat.

Hacsak nem úgy történt az egész, hogy mondjuk, a tartótisztek szíves jóvoltából ezek az állami projektek, ezek a tenderek, amelyeket egyesek kedvezményezett mivoltukból fakadóan szépen elnyertek, bődületesen, brutálisan túlárazottak voltak. Erre kellene választ adniuk, és akkor mindjárt, ha önök azt mondják, hogy nem történt itt semmiféle túlárazás, akkor belefutnak abba a hazugságba, amit az előbb számokkal fölvázoltam, hogy igenis ezek a projektek jórészt nagyon-nagyon túlárazottak Magyarországon. Viszont ha erre nem tudnak valamilyen épeszű magyarázatot mondani, akkor beismerik ezzel azt, hogy bizony a kedvezményezettjeiket, a saját oligarcháikat gyarapítják ezekkel a közpénzekkel. Köszönöm szépen. (Taps a Jobbik soraiban.)

ANDER BALÁZS (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! A mai nap során 12.45 körül már volt alkalmam végighallgatni Cseresnyés államtitkár úr magyar munkavállalók helyzetéről szóló hozsannáit. Nos, én viszont egy olyan vidékről jöttem, ami nem kormányzati zsúrpubinak való, ott a valóság az, hogy sok esetben 4 ezer forintot fizetnek 12 óra kemény munkáért a munkavál­lalónak.

A másik valóság pedig az, hogy a Fidesz nagyon jól egyet tudott érteni egyébként a baloldallal abban, hogy Magyarországon azt a neoliberális szociopata dogmát kell érvényesíteni, amely egyébként nem jelentett mást, mint az alacsony bérszínvonalat, valamint azt, hogy a munkavállalók jogait meg kell nyirbálni, és ezzel kell Magyarországra tőkét úgymond becsalogatni. Ez viszont egyet jelentett a humán erőforrásnak mint olyannak az újraképződése megakadályozásával.

(15.50)

Lefegyverezték a szakszervezeteket ennek érdekében, a munkavállalókat pedig teljesen kiszolgáltatták, feláldozták a tőkeérdekek oltárán annak érdekében, hogy olcsó bérrabszolgákat, engedelmes bio­ro­bo­tokat állítsanak elő a multik és a saját Döbrögijeik számára.

Mit mond ezzel kapcsolatosan a Jobbik, mi a mi alternatívánk? Azt mondjuk, hogy új munkatörvénykönyvét kell írni, mert ami most van, az a rabszolgatörvénykönyv, ami a szemétkosárba való, valamint új szakszervezeti törvényre és új sztrájktörvényre is szükség van. De mindenekelőtt nagyon fontos lenne a párbeszéd, a munkavállalói érdekvédelemmel való sokkal hangsúlyozottabb párbeszéd azzal szemben, mint amit most tapasztalhatunk a Fidesz részéről. Továbbá jogi védelmet kell biztosítani a szakszervezeti vezetőknek, és olyan munkaügyi ellenőrzési jogkört kell a szakszervezetek, az érdekvédelem kezébe adni, amelyik megakadályozza azt a gyalázatot, ami most Magyarországon ebben a tekintetben is megfigyelhető.

A határozati javaslatot a Jobbik képviselőcsoportja támogatni fogja. (Taps a Jobbik és az MSZP soraiban.)

ANDER BALÁZS (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Miért is kellene módosítani a sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól szóló, valamint a tömegkommunikációról szóló törvényeket? Hát, csak azért, mert nagyon messzire távolodtunk azoktól az időktől, amikor még úgy jellemezték az egész sajtószabadság körüli tematikát, mondjuk, Szemere Bertalan az 1845-ös borsodi megyegyűlésen, hogy a teendők sorában a legfontosabb a sajtószabadság, amely szabadságnak és nemzeti fejlődésnek föltétele; vagy éppen Deák Ferencre hivatkoznék, aki azt mondta, ha tőlem függene, a sajtótörvénynek csak egy paragrafusa volna: hazudni nem szabad!

Nos, ez az, amit önök itt a kormánypárti oldalon, illetve az önök által finanszírozott szennymédia nap mint nap nagyon brutális módon szemen köp. Márpedig ha visszatérünk ezekhez a nagy elődökhöz, akkor ők azt is mondták, hogy a sajtószabadság az egész alkotmányt megerősítő boltozat. De szép is lenne, ha így lenne a mostani Magyarországon!

Ezzel szemben az történik, hogy az önök kiválasztottjai, akiket közpénzekkel, tehát a magyar emberek, a magyar adófizetők pénzeivel tőkésítettek föl és tömtek ki, tettek milliárdossá, szépen elolvasták, mondjuk, Bernard Goldbergnek, a CBS volt vezető tudósítójának a Médiahazugságok címmel megjelent művét, vagy éppen Udo Ulfkottének a Megvásárolt újságírók című szerzeményét; és nem valamiféle elborzasztó példaként tekintenek ezekre, hanem valamiféle vezérfonalként ragaszkodnak hozzájuk, és az ott leírt, elborzasztó példák alapján gyakorolják azt a gyalázatot, amit itt egyébként nap mint nap látunk, és a saját bőrünkön tapasztalhatjuk, különösen jobbikos országgyűlési képviselőként, illetve politikusokként ezzel találkozhatunk és szembesülhetünk.

Ezen kellene változtatni, ezért kérjük azt, sőt követeljük azt, hogy ennek a média-szennyáradatnak ilyen formában is vessenek véget. Köszönöm a figyelmet. (Taps a Jobbik padsoraiban. ‑ Firtl Mátyás közbeszól.)

ANDER BALÁZS (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Joanne Kathleen Rowling, angol írónő, akinek főgonosza, Voldemort annyira megragadta a fideszes Mengyi Roland képviselő úr fantáziáját, hogy cimboráival így hívatta magát, így írt: „Van fogalmad róla, mennyire rettegnek a zsarnokok az elnyomottaktól? Mind tisztában vannak vele, hogy előbb-utóbb lesz egy az áldozataik között, aki feláll és visszavág.”

Isaac Asimov, oroszországi születésű, amerikai tudományos-fantasztikus műveket alkotó író szerint: „Minden elnyomás kiváltója a félelem. Ha nem az általános félelem, akkor a zsarnoké, aki saját biztonságát félti.”

Nemere István ‑ hogy hazai vizekre is evezzünk ‑, minden idők egyik legtermékenyebb írója így fogalmazott: „Minden diktatúra beteg, és beteg azok agya is, akik azt kiszolgálják.”

Ezt Popper Péter, a 2010-ben elhunyt pszichológus némileg árnyaltabban így foglalta össze: „A terrornak, a diktatúrának és a globalizált társadalomnak ugyanaz az emberideálja, nincs semmi különbség. A diktatúra azokat szereti, akiket jelszavakkal, hamis mítoszokkal, propagandával lehet irányítani. A globalizált társadalom üzleti érdekből ugyanezt preferálja: embereket, akiket propagandával, reklámmal, hamis orientációval tömegesen lehet mozgatni. Mindkét társadalmi berendezkedés irtózik az önállóan gondolkodó, önmagukhoz hű egyéniségektől, akik ennek a kollektív irányításnak nem hajlandók alávetni magukat.”

Azonban Mahatma Gandhi, az indiai politikus egyszer azt mondta, és szavai reményt jelentenek: „Nem szabad elfelejtenünk, hogy a történelem során mindig is voltak olyan zsarnokok és gyilkosok, akik egy ideig legyőzhetetlennek tűntek, de végül mindig elbuktak. Mindig.”

Glenn Greenwald, a The Guardian újságírójának vé­leménye szerint: „Az elnyomás ritkán vesz célba olya­nokat, akik nem jelentenek fenyegetést a számára.”

A Babylon 5 című science-fiction filmben hangzott el az az alapigazság, amely így szól: „Nincs hatalmasabb erő az egész univerzumban, mint a szabadság utáni vágy. Ezt az erőt kormány, zsarnok vagy hadsereg nem győzheti le.”

Egyébként pedig, hogy mennyire lehet sikeres az önkény, azzal kapcsolatban John Steinbeck, az 1962-ben irodalmi Nobel-díjban részesített amerikai író így fogalmazott: „Az elnyomás csak arra jó, hogy megerősítse és keményebbé gyúrja az elnyomottakat.”

Egybecseng ez Antoine de Saint-Exupérynek, A kis herceg írójának gondolatával is, aki úgy vélte: „Mindig az elnyomás pincéiben születnek az új igazságok.”

Joris Luyendijk holland hírtudósító és író szerint: „A diktatúra is háború, csak ott egy kormány visel hadat az alattvalói ellen.”

Persze a hatalmi önkénynek különféle fokozatai lehetnek, de Eötvös József, az első felelős magyar kormányban, majd a kiegyezést követően Andrássy kormányában is vallás- és közoktatásügyi miniszterséget betöltő politikus erre azt mondta: „Csúnya a zsarnokság, de a fortélyos elnyomás még undokabb.”

Utoljára John Dalberg-Actontól, a XIX. századi angol történész-politikustól idéznék; talán érdemes elgondolkodni az ő szavain is: „A hatalom korrupcióra hajlamosít, a teljhatalom teljes korrupcióra hajlamosít.”

Felszólalásom szövegének bármiféle párhuzama a valósággal lehet, hogy csak a véletlen műve, de nem így gondolom. Fölszólalásom végén pedig áldott adventi időszakot és boldog karácsonyt kívánok mindenkinek. Köszönöm a figyelmet. (Taps a Jobbik padsoraiban.)