Felszólalás adatai

DR. GYIMESI JÓZSEF (Fidesz): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Az 1956. november 4-én megalakult magyar forradalmi munkás-paraszt kormány programja kijelenti: "A kormány nem tűri meg, hogy a dolgozókat bármi ürügy alapján üldözzék azért, mert a legutóbbi eseményekben részt vettek." A Legfelsőbb Bíróság állásfoglalása szerint, amely néhány hónap múlva született meg: "A november 4-ei kormánynyilatkozat büntethetőséget kizáró okot nem létesített. A kormánynyilatkozat program, nem jogszabály. Helyes értelmezés szerint tehát nem kívánt büntethetőséget kizáró okot, amnesztiát biztosítani az ellenforradalmi bűncselekmények egyik csoportjára nézve sem."

Az 1956-os forradalom leverése után a kommunista diktatúra a jogalkotást és az igazságszolgáltatást a terror eszközévé változtatta. Olyan jogszabályok és e jogszabályok alapján olyan bírói ítéletek születtek, amelyeket méltán sorolhatunk a kommunizmus intellektuális rémtettei közé. Ezen úgynevezett jogszabályok alapján hozott, a forradalom és a szabadságharc utáni leszámolással összefüggő elítélések semmisségének megállapítását teszi lehetővé a T/3257. számú törvényjavaslat.

E jogszabályok képmutató módon, amint erről a bevezető rendelkezések tanúskodnak, a becsületes dolgozók követelésére születtek meg. Kik ellen? Az osztályidegen, huligán, deklasszált ellenforradalmi elemek ellen - ahogyan akkor a társadalmat a politika és a jogalkalmazók osztályozták. Az 1956. december 11-én 18 órakor életbe lépett, hatályba lépett rögtönbíráskodásról szóló 28. törvényerejű rendelet: "az ellenforradalmi elemek, hivatásos bűnözők, felelőtlen zavarkeltők, népköztársaságunk ellenségei ellen született, akik megfélemlítik a becsületes dolgozókat" - állandóan visszatérő fogalom.

A rögtönbíráskodás a katonai bíróság hatáskörébe tartozott. Már két nap múlva módosítani kellett a jogszabályt, és az 1956. évi 32. törvényerejű rendelet egyetlen bekezdéssel egészítette ki azt, amely így rendelkezett: "Ha a rögtönítélő bíróság a terheltet a rögtönítélő eljárás alá tartozó valamely bűncselekményben bűnösnek nyilvánítja, ítéletében egyúttal halálbüntetést szab ki." Például a fegyverrejtegetés más általi feljelentésének elmulasztásáért is ez a büntetés járt. A rögtönbíráskodás egy évig volt hatályban; hetven halálos ítélet végrehajtása után, a forradalom leverésének első évfordulóján került megszüntetésre, de csak azért, mert a statáriális bíráskodás nem volt tovább tartható, a tömeges leszámolásra más szervezeti kereteket és eljárási szabályokat kellett alkotni.

A gyorsított büntetőeljárás szabályozásáról szóló 1957. évi 4. törvényerejű rendelet ugyancsak a terror eszköze volt, mert így szól a preambuluma: "az ellenforradalmi cselekmények elleni küzdelem eredményesebbé tétele érdekében" kellett meghozni. Ez a bíróságok eljárását egyszerűsítette, feladva most már szinte minden hagyományos büntetőeljárási elvet. Kiszélesítette ezen eljárás alá tartozó bűncselekmények körét a rögtönbíráskodáshoz képest, különtanács létrehozását rendelte el, alkalmazásának feltételéül szabta a terhelt előzetes letartóztatását, az ügyészi indítványt és a bizonyítékok rendelkezésre állását. Hogy ezen utóbbi feltételt mennyire kellett komolyan venni, arról állást foglalt a Legfelsőbb Bíróság a már hivatkozott büntető kollégiumi ülésén. Idézem: "Az a körülmény, hogy az ügyész nem gondoskodott arról, hogy a bizonyítékok hiánytalanul a bíróság rendelkezésére álljanak, egymagában nem szolgáltathat alapot arra, hogy a külön tanács az ügyet rendes bírósághoz tegye át." A gyorsított eljárásban elbírált bűntettek büntetése halál, kivételes esetben kerülhetett sor öttől tizenöt évig terjedő szabadságvesztés kiszabására. A gyorsított eljárás kiegészítette a katonai rögtönbíráskodást, e nem katonai büntetőeljárás során több mint száz végrehajtott halálos ítélet született.

(8.30)

Nincsenek itt már illetékességi szabályok, nincs vádirat, a büntetőeljárásbeli határidők helyett a legrövidebb idő alkalmazása nyer elrendelést. A gyorsított eljárást szűk kivétellel a hatálybalépése előtt elkövetett bűntettekre is alkalmazni lehetett.

A Legfelsőbb Bíróság népbírósági tanácsának felállításáról és eljárásának szabályozásáról szóló 1957. évi 25. tvr. elrendelte a népbírósági tanács felállítását, természetesen - idézem a preambulumot - "az ellenforradalmi bűntettek miatt indított bűnügyekben, a dolgozó nép érdekeinek megfelelően." Megszűnnek a hatásköri szabályok is; ha a Legfelsőbb Bíróság népbírósági tanácsa első fokon jár el, akkor nincs fellebbezési lehetőség sem, ha másodfokon jár el - és ezt bármely bíróság első fokon hozott ítélete ellen megtehette -, akkor nincs tényálláshoz kötöttség, nincs súlyosbítási tilalom, tehát a felmentett terheltet a népbírósági tanács akkor is elítélheti, illetőleg büntetését akkor is súlyosbíthatja, ha terhére az ügyész fellebbezést nem jelentett be. Bármely bíróság ítélete ellen bejelentett törvényességi óvást, illetve perújítási kérelmet is elbírálhatott, és halálbüntetés kiszabása esetén a kegyelemre ajánlás kérdésében is állást foglalt. Ha nem ajánlja az a bíróság - amely egy órával korábban kiszabta a halálbüntetést - az elítéltet kegyelemre, akkor pedig maga intézkedik a halálbüntetés végrehajtása iránt.

Az 1957. évi 34. törvényerejű rendelet általánossá teszi a népbírósági rendszert, átfogóan szabályozza a büntetőeljárást: "mert az ellenforradalmárok elleni további következetes küzdelem, az ellenforradalmi elemek végleges felszámolása, a szocialista törvényesség további megszilárdítása érdekében a dolgozók kívánságára indokolt a gyorsított eljárás szabályai szerint ítélkező népbírósági tanácsok felállítása." A népbírósági eljárás teljessé tette a jog leigázását, a nyíltan vállalt osztálybíráskodás nemcsak a hagyományos, évszázados büntetőjogi és büntetőeljárás-jogi elvekkel számolt le, de a féktelen bosszúvágy a legelemibb emberiességi követelményekkel is szemben állt. Ez már nem jogalkalmazás és nem igazságszolgáltatás, már nincs bírói függetlenség, az ítélkezésben szükségtelenné vált a jogi szaktudás, ez a megtorlás és a bosszú kiteljesedése, a jog halála. Az ítéleteket zárt tárgyaláson hozták, a keletkezett iratokat szigorúan titkosan kezelték. Csak a rendszerváltás nyitotta meg azokat az irattárakat és nyitotta fel azokat a bírósági aktákat, amelyekből ezt a jogon kívüli világot megismerhetjük. A pártállam igazságügyi minisztériumának 1969. november 11-én kelt feljegyzése szerint 1958. december 31-éig 10 016 személyt ítéltek szabadságvesztésre és 259 személyt halálra.

A most röviden ismertetett törvényerejű rendeletek hatályukat vesztették, de hatályban vannak olyan elítélések, amelyek ezen jogszabályokon alapulnak. A korábbi semmisségi törvények anyagi jogi vonatkozásaik miatt nem fedhették le valamennyi elítélést. Ha csak egyetlen ilyen ítélet létezne, akkor is kötelességünk lenne azt semmissé nyilvánítani. Semmissé kell nyilvánítani minden olyan elítélést, amely ezen úgynevezett jogszabályok alapján a forradalommal, illetve a harci cselekménnyel összefüggésben történt, mert az a jog és az igazság megcsúfolása, bírói segédlettel végrehajtott leszámolás volt. Az elítélés politikai jellege magából az ítéletekből könnyen megállapítható.

A Fidesz-Magyar Polgári Párt képviselőcsoportja támogatja a T/3257. számú törvényjavaslatot, mert ennek előterjesztésével a polgári kormány, elfogadásával a polgári többségű parlament 1956 hősei és áldozatai, az egész magyar társadalom iránti évtizedes adósságát törleszti.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)