Felszólalás adatai

RÉVÉSZ MÁRIUSZ, a Fidesz képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! A magyar parlament 1991 óta görgeti maga előtt a felsőoktatás integrációjának problémáját. Ha az időben még egy kicsit visszatekintünk, akkor még régebbi időpontot állapíthatunk meg, hiszen az 1980-as években a Központi Bizottság már foglalkozott a magyar felsőoktatás szétaprózottságából eredő problémákkal. Döntés azonban azóta sem született. Ez nem is csoda, hiszen mindenki tudja, hogy aki ebbe a döntésbe belevág, az jelentős érdekkonfliktusokkal találja magát szemben. Az integrációval az általános elvek szintjén mindenki egyetért, mindenki támogatja egészen addig, amíg nem a saját helyi intézményeiről, nem a saját alma materéről, esetleg nem arról az intézményről van szó, amelyben éppen ő tanít, vagy amely éppen az ő országgyűlési képviselői körzetében van.

Nem kis bátorság kell e törvény beterjesztéséhez. Tulajdonképpen nyolc éve vajúdik a magyar parlament ezzel a javaslattal, és nyolcévi előkészítés után most került a parlament elé ez a törvényjavaslat. Meggyőződésem, hogy minden további idő, amit egyeztetésre fordítunk, most már csak időveszteséget jelent. Ezt a törvényt nem nagyon lehet ennél jobban előkészíteni. Az oktatási bizottság interpelláció kapcsán foglalkozott azzal a kérdéskörrel, hogy hogyan viselkedett az Oktatási Minisztérium az integráció előkészítésével. Megállapítottuk, hogy tulajdonképpen minden egyes intézmény esetén rendkívül részletes érdekegyeztetésekre kerül sor. Itt a további érdekegyeztetés felesleges, nem visz közelebb a dolgokhoz, kell venni a bátorságot, és a magyar parlamentnek döntenie kell.

Azért került ez a törvénytervezet a parlament elé, hiszen az egyetemek, a főiskolák átalakítása, megszüntetése, alapítása a Magyar Országgyűlés hatásköre. Ebben a kérdésben a Magyar Országgyűlésnek van joga dönteni. Azt hiszem, a Magyar Országgyűlésnek kell vennie a bátorságot ahhoz, hogy ezekkel az érdekkonfliktusokkal, amelyek elkerülhetetlenek, szembenézzen és döntsön.

Tisztelt Ház! Azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen országgyűlési képviselő, akinek az elmúlt időszakban többször feltették a kérdést, hogy mi szükség van az egyetemi integrációra. Azt hiszem, célszerű, ha ezt a kérdést itt, a parlament előtt mindannyian megválaszoljuk magunknak, illetve néhány szót ejtünk erről. Ma Magyarországon - ahogy a mai napon elhangzott - 89 felsőoktatási intézmény működik, 50-60 kihelyezett telephellyel, intézménnyel. Ez olyan szétaprózott intézményhálózatot jelent, amelyre Európában, Nyugat-Európában nem találunk példát. Ez az intézményrendszer nem képes hatékonyan, koordináltan válaszolni a gazdasági és társadalmi élet kihívásaira. Ez az intézményrendszer nem lehet versenyben az Európai Unió nagy egyetemeivel, univerzitásaival szemben, eleve vesztes szerepre, másodlagos szerepre kényszerülnének.

Ki kell mondani azt, hogy az integráció nem cél, hanem eszköz. Eszköz arra, hogy a magyar felsőoktatás az eddigieknél hatékonyabban működjön. Ez a hatékonyság több területen is tetten érhető. Talán a kevésbé lényeges a gazdasági hatékonyság. Azzal, hogy leépülnek a párhuzamos struktúrák, az anyagi erőforrások optimálisan, koncentráltan lesznek kihasználva, ez mindenképpen gazdasági szempontból is indokolttá teszi ezt a lépést. Az oktatók hatékonyabban foglalkoztathatók, tehát van egy anyagi haszna is, amely megteremti annak a lehetőségét, hogy ez az intézményrendszer ugyanekkora alapterületen nagyobb létszámú hallgató számára biztosítsa a felsőoktatási képzést.

Azt kell mondjam azonban, hogy nem a gazdasági hatékonyság növelése az elsődleges, hanem még ennél is fontosabb az, hogy a képzés színvonalára is jótékony hatással lesz a magyar felsőoktatás integrációjának. Az integráció elősegíti az oktatási kínálat bővítését, a határterületi szakok indítását, az oktatás színvonalának emelését, átjárható szakok képeződnek. Az egész felsőoktatás az integráció segítségével gyorsabban alkalmazkodik a társadalmi élet és a gazdasági élet kihívásaihoz. Ez első pillanatra talán meredek állításnak tűnik, ugyanakkor engedjék meg, hogy néhány példával alátámasszam. Ma Magyarországon a tanítóképző főiskolákon körülbelül két-háromszor annyi hallgató tanul, mint amennyire a magyar társadalomnak szüksége van. A tanítóképző főiskoláktól azt várni, hogy ezekre a kihívásokra valamilyen módon válaszoljanak és megtalálják az átalakulás lehetőségét, semmiképpen nem lehet, ez nem fog bekövetkezni. Abban az esetben, ha egy integrált felsőoktatási nagy egyetemnek részei lesznek, ez az átalakulás sokkal problémamentesebben és gyorsabban meg tud oldódni. Azt hiszem, ez a példa is mutatja, hogy elkerülhetetlen az integráció ezen a területen is. A tudományos kutató-fejlesztő tevékenység bázisai alakulhatnak ki a nagy egyetemek körül, amelyek nemzetközi oktatási és kutatási programokban való eredményes részvétel feltételeit is megteremtik. Ehhez is kell egy bizonyos méret. A kis egyetemeken, kis főiskolákon ezek a kutató-fejlesztő központok nem tudnak hatékonyan működni.

Nagyon fontos az, hogy az integráció megteremti az előfeltételeit a felsőoktatás államilag támogatott továbbfejlesztéséhez. Ebben a törvényben ugyanis nemcsak néhány intézmény összevonása, átalakítása szerepel, hanem szerepel egy 50 milliárd forintos fejlesztési keret is az elkövetkező évekre a magyar felsőoktatásban. Ezt az összeget semmiképpen nem érdemes az átalakulás, átszervezés előtt az intézményrendszerbe önteni. Ezt az összeget csak akkor szabad a magyar felsőoktatás fejlesztésére fordítani, ha már az intézményrendszer megfelelő struktúrában működik.

Tisztelt Ház! Azt gondolom, hogy az integráció szükségességét, sőt elkerülhetetlenségét nem kell tovább bizonygatni. A kormány - vállalva a rövid távú konfliktusokat - a Ház elé terjesztette a javaslatát.

A tervezet alapján három alapon nyugszik az integráció. Az egyik nagyon fontos szempont az intézmények regionális elhelyezkedése. A másik nagyon fontos szempont - amelyre az integráció épül, és ez elsősorban Budapesten tetten érhető - az intézmények szakmai közelsége. A harmadik nagyon fontos dolog az intézmények közötti szakmai elképzelések, közös jövőképek. Van egy negyedik pont is, amit zárójelben említek meg: nagyon fontos a politikai elfogadottság is. Semmit sem ér az a szakmailag kiváló törvényjavaslat, ha a parlamenti képviselők azt nem szavazzák meg. Amikor ezek a szempontok egybeesnek, akkor tulajdonképpen az integrációval nincs semmi probléma, mindenki egyetért, ezeket az intézményeket integrálni kell. Az esetek 90 százaléka, amely a törvényjavaslatban szerepel, ilyen eset.

Aláhúznám, hogy talán ezért is történt az, hogy az oktatási bizottság, amely kijelölt főbizottság volt, általános vitára alkalmasnak találta ezt a tervezetet. Igazából egy-két intézményre lokalizálható az a probléma, amely az integráció kapcsán felvethető. Ezek az intézmények azonban olyan intézmények, amelyeknél ezek az integrációs elvek ütköznek egymással. Nem akarok túl sok részletes példát felhozni, hiszen ennek megtárgyalására a részletes vita nyújt majd lehetőséget. De azért egy-két rövid példát kiemelnék. Mind a szakmai közelség, mind a regionalitás például azt indokolná, hogy az Ybl Miklós Műszaki Főiskola a műszaki főiskolák budapesti integrációjában szerepeljen, ugyanakkor az Ybl Miklós Műszaki Főiskola a gödöllői egyetemmel dolgozott ki együttműködési, továbbfejlesztési elképzeléseket. Itt ez a két szempont ütközik, és valóban joggal felvethető az a kérdés, hogy ebben az esetben az Oktatási Minisztériumnak, illetve a magyar parlamentnek milyen döntést kell hoznia. Lehet más példákat is mondani.

(10.40)

Ezek a példák, még egyszer aláhúznám, nem érik el az integrációban részt vevő intézményeknek a 10 százalékát, a 90 százaléka az intézményeknek olyan, amelyekkel nincs probléma. Az lenne célszerű, ha ezek miatt a vitás intézmények miatt nem az integráció maga kérdőjeleződne meg, hanem a részletes vitánkban ezekről az intézményekről beszélnénk, azaz sikerülne a parlamenti vita során lokalizálni ezeket a problémákat.

Tisztelt Ház! El kell mondani, hogy az integráció tulajdonképpen egy súlyos probléma körül lendítette fel a vitákat. Ez pedig a szakegyetemek kérdése. A szakegyetemekről néhány szót azért el kell mondani most. A szakegyetemeken az elmúlt években, különösen a '90-es években egy jelentős változás ment végbe. Ha gondolunk, mondjuk, a miskolci, annak idején műszaki egyetemre, és megnézzük, hogy 1999-ben milyen a miskolci műszaki egyetem állapota, akkor látjuk, hogy már a legnagyobb jóindulattal sem lehet ezt a miskolci egyetemet pusztán, kizárólag műszaki egyetem névvel illetni, integráció nélkül is megtörtént az a váltás, hogy a miskolci egyetem egy széles profilú, gazdag kínálatú univerzitássá, többkarú egyetemmé alakult. A gödöllői agráregyetemnél számomra is meglepő volt a statisztika, amikor kiderült, hogy Gödöllőn az agráregyetemen az agrárképzés aránya ebben a pillanatban nem éri el az 50 százalékot. Ez nem valami miniszteri behatásra, nem valami törvényes elképzelések hatására következett be, hanem az élet alakította így a gödöllői egyetemet is.

Ebben az esetben már nem lehet kizárólag szakegyetemekről beszélni, a szakegyetemek is megkezdtek egy szélesebb profilú intézménnyé alakulni. Ebben az esetben az integráció ezt a folyamatot meggyorsítja, és innentől kezdve, azt hiszem, nem lehet arról beszélni, hogy egyes tárcák bizonyos szakegyetemek - amelyek már nem is igazán szakegyetemként működnek - működését alapvetően befolyásolják, alapvetően az ő döntési kompetenciájukba tartozzanak.

Érdemes az egészségügyi bizottság döntésére is néhány gondolatot fordítani. Érdemes megnézni, hogy az orvosegyetemek hogyan működnek Európában. Nyugat-Európában ismereteim szerint három önálló orvosegyetem működik, Svédországban, Stockholmban, Németországban pedig kettő: Hannoverben és Lübeckben; és hozzá kell tenni, hogy Svédországban öt olyan orvosegyetem működik, amely egy egyetemnek egyik fakultása, Németországban pedig 26 egyetemen rendelkeznek orvosi fakultással.

Tehát leszögezhetjük, hogy az európai gyakorlat is az, hogy sem az egészségügy, sem az agrárintézmények esetén nem önálló intézményekről van szó, hanem ezek bizony fakultásai egy-egy nagy, többkarú egyetemnek.

Vannak kérdések ezzel együtt, amelyeket ezeknek az egyetemeknek az esetén tisztázni kell. Megfelelő ágazati együttműködés kell az Oktatási Minisztérium és az agrárminisztérium, az Oktatási Minisztérium és az Egészségügyi Minisztérium között. Információim szerint az oktatási tárcánál és az érintett tárcáknál megvan az együttműködési szándék, és van néhány dolog, amit tisztázni kell. Az agrártangazdaságok finanszírozása nyilvánvalóan nem történhet kizárólag az Oktatási Minisztérium pénzeszközeiből. Az orvosegyetemek nem pusztán oktatási pénzeszközöket használnak fel, hanem a társadalombiztosítási önkormányzatokkal is szerződésben állnak. Ezek olyan kérdések, amelyeket az integráció után, során, mellett, ezzel egy időben rendezni kell, és az érintett minisztériumok kinyilvánították azt a szándékukat, hogy az elkövetkező időkben ezeket a szerződéseket részletesen és alaposan megvitatják, majd megkötik.

Lehetőség van arra az oktatási törvény szerint, hogy bizonyos karok jelentős önállósággal rendelkezzenek, ilyen például az önálló gazdálkodásnak a témaköre is. Ez nyilván ebben a részletes szerződésben szabályozható.

Tisztelt Ház! Az előttünk fekvő törvényjavaslat rendkívül sokrétű, rendkívül sok egyeztetésen ment keresztül, és messzemenőleg figyelembe veszi az intézmények saját elképzeléseit. Nem véletlen, hogy ma már nem támadják az oktatási tárcát az egyeztetések elmulasztása miatt.

Ezt a törvényt ennél alaposabban nem lehet előkészíteni. Nincs más hátra, a Magyar Országgyűlésnek vállalni kell a döntés felelősségét. Ha nem döntünk, a magyar felsőoktatás fejlesztési lehetőségét halasztjuk el, nincs vesztegetnivaló időnk. A részletes vitához bölcsességet, a végső döntéshez pedig bátorságot kívánok minden parlamenti képviselőtársamnak.

Köszönöm. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)