Készült: 2024.03.28.17:08:30 Dinamikus lap

Felszólalás adatai

107. ülésnap (1999.12.08.), 335. felszólalás
Felszólaló Dr. Kiss Gábor (MSZP)
Beosztás  
Bizottsági előadó  
Felszólalás oka felszólalás
Videó/Felszólalás ideje 19:22


Felszólalások:  Előző  335  Következő    Ülésnap adatai

A felszólalás szövege:

DR. KISS GÁBOR (MSZP): Tisztelt Képviselőtársaim! Az évezredváltás a magyar nemzet történetének ezer esztendeje felől nézve elég jelentős állomás ahhoz, hogy róla megemlékezzünk. Az államalapítás el nem választható a kereszténység felvételétől, nemzeti létezésünk, Magyarország állami léte szempontjából a legjelentősebb mozzanat és a legnagyobb tett. Helyeselhető, hogy róla az Országgyűlés külön törvényben is megemlékezzék.

Nem lehet ennek akadálya az emléktörvény-alkotás műfaji nehézsége sem, ha közös akarattal képesek vagyunk legyűrni egy ilyen elhatározás legfőbb buktatóját, azt, hogy az az aktus a meghasonlás, a viszály, a triumfálás és az alávetés monumentuma legyen, az egységes elhatározás és egyetértés megjelenítése helyett. A cél érdekében szükséges, hogy a döntés részesei képesek legyenek ésszerű korlátokat szabni világnézetük vagy ízlésirányultságuk követelményeinek, méltányos keretek között elfogadva vagy legalább tudomásul véve a másféle nézetek vagy ízléshiányok igényeit. Ez egyben politikai elveik megőrzésének biztosítéka is. A kölcsönös megértésre és egyetértésre való törekvés hiányában a törvényhozási aktus önmaga ellentétébe fordul, alanyai méltatlanná válnak vállalt szerepükre, hiszen amiben egynek kellene mutatkozniuk egy sorsfordító esemény megítélésében máig szóló tanulságainak lényegét illetően, abban megosztottak, ellenségesek, méltatlanul kisszerűek. A fentiek szellemében a kormányindítványt általában és egészében hajlandó lennék elfogadni, ha az előterjesztés preambuluma némely elemének visszavonásában partnerségre lelhetnék.

Elöljáróban szeretnék reflektálni Dávid Ibolya miniszter asszonynak egy észrevételére. Azt mondta, hogy akik mást próbálnak kiolvasni a tiszta szándékokból, azok rosszhiszeműek. Szeretném megjegyezni ezzel kapcsolatban, hogy a szándék, a tett és annak a következménye között van egyfajta distancia. Ezért is lehetséges, hogy a cselekvés politikai tartalmát politikai értelemben, a szándékát morális értelemben is értékeljük. Szeretném továbbá hozzátenni, hogy a gondolkodás természeténél fogva másként gondolkodás, hogy Arthur Rimbaud-t idézzem, " az én mindig valaki más". Ebben a kontextusban még a keresztény egyházatyák is így gondolkodnak, ezért tehát senki rossz néven nem veheti, ha más típusú előfeltevésekből egy ugyanazon kérdésre vonatkozóan is más következményre jutunk. Ezt annál is inkább kell hangsúlyoznom, mert Dávid Ibolya miniszter asszony azt is elmondta, hogy a törvény beterjesztésének legfőbb üzenete és sugallata, hogy a hazának minden polgára a közhatalom részese.

Ezzel összefüggésben azonban meg kell kérdeznem, mit kezdjünk akkor a keresztény Magyarország idiómájával. Tisztelettel kérem a kormány képviselőit, válaszoljanak két kérdésre. Lehetséges-e Magyarországon magyarnak lenni a politikai kereszténység elvein kívül, és lehet-e erkölcsösnek lenni a kereszténység elvein kívül?

A történelmi eszmények és tettek interpretációja, a szimbólumképzés és a historizálás kérdéseire szeretnék egy pillanatra még tekintettel lenni. Ugyanis azt tapasztalom, hogy a történeti eseményeket nagyon is egyneműen vagyunk hajlamosak felfogni, és visszavetítjük a mai érdekek és célok szolgálatába állítva a történelmi eseményeket. Ez az emléktörvény tulajdonképpen paradoxon, amelyet sajátos részéről általános érvényűre szeretne emelni. Szeretnék egy pici példával illusztrációt is adni ehhez, és hogy rosszhiszeműnek ne tartassak, XV. századi példát veszek.

"Mondja bizony minden ember: boldog vagy, Pannonia. Zengjen ajkad, szóljon vígan most az Isten himnusza, mert nem köznép sorából küldött Isten nevelőt: királyod lett prédikátor apostolod, magvetőd. Ha a nemzet mesterének mást is bírna vallani, tetszett volna Istenének más apostolt küldeni. Ám e nyakas, délceg fajta, kardos markú nemzetet nem más, csak egy magafajta harcos téríthette meg." Így zeng a hangos szó a XV. századi István-zsolozsmában. Nagyon érdekes, mert meggyőzhet minket arról, hogy milyen furcsán lehet átkölteni egy történelmi eszményt. Ez ugyanis, amit a zsolozsma megfogalmaz, nem a bibliai hagyomány szerinti apostoleszmény, hiszen annak bizonysága szerint Isten küldötte, a Megváltó, egy közönséges ács fiaként az istállóban született.

Tanítandóan bravúrosnak tartom azonban, ahogy az őskeresztény hagyományt átlépve a réges-régi szerző a mindenkori populizmus ős példájaként a nemzeti önkép dicséretére vált, a nyakas, délceg fajta, kardos markú nemzetet közrendbeli nem, csak maga fajta téríthette új utakra. Alig észrevehetően tér át tehát a himnusz István királyról a mitikus nemzeti önkép iránti hízelkedő hódolatra. Az első királyunk műve, a magyar állam megszervezése más típusú kis korrekciókat is előidézett már a középkorban. Amikor a Szent István által megvakíttatott Vászoly unokája, I. László ült a trónon, természetes volt, hogy a nagyapja nem lehetett névvel nevezett összeesküvő. Ezért a legendában őt sem István büntetése, hanem a gonosz ármány, egy esküdt ellensége fosztotta meg szeme világától, amaz éppen utódjává kívánta volna emelni.

Egy másik megszépítő magyarázat szerint András és Gyula nem is Vászoly fiai, hanem Szár Lászlóé, és így Szent István király sem lehet az egykori lázadó unokája. Az okos Kálmán király pedig, akiről a pápa azt mondta, hogy "szokatlan járatossággal tűnsz ki az egyházi írások tudományában", ez a Könyves Kálmán a tudós Hartvik győri püspökkel újraíratta István király életrajzát, és arra is gondja volt, hogy ezt a legendaváltozatot kanonizáltassa az egyházakkal, saját királyi hatalmának megerősítése és megszilárdítása érdekében. Ismert a történet, a pápa Mieszko lengyel király helyett, az Isten angyalának intésére a magyaroknak adta a koronát, és ez azt bizonyítja, hogy a magyar királyi hatalom tulajdonképpen egyenesen Istentől veheti eredetét, ezért tehát nem tartozik sem a pápa, sem pedig a német császár hűbéri fennhatósága alá.

Miután az is elő szokott fordulni, hogy az adott tárgykörben való másként gondolkodást a nemzetietlenség vádjával illetik, szeretném ugyanebben az összefüggésben felvetni azt is, hogy mi a nemzetietlen. Megint csak István királyról szeretnék példát mondani. István király a magyar állam megteremtése érdekében éppen a magyar véreivel fordult időlegesen szembe, Koppány seregeivel szemben István hadát a németek vezették. Meg nem engedve a történelmi transzformációt, lehet, hogy valaki a parlamentben a korabeli globalizmus szekértolójaként marasztalná el ezt az István királyt (Taps az SZDSZ padsoraiban. - Közbeszólás.), ugyanez azonban néhány év múlva megkövetné őt akkor, amikor István II. Konrád német-római császár ellenében az ő hadaival küzdött, és verte ki az országból.

 

(17.50)

Istvánnak ahhoz, hogy egy szilárd, ezredévig fennmaradó államot hozzon létre, fel kellett számolnia a vérségi alapon szerveződött nemzetségeket, elérni, hogy a szegények legyenek jogfosztottak, alárendeltek, a gazdagoknak pedig előjogaik legyenek, hogy ne kelljen osztozniuk a szegényekkel. A tizedik században még jobbára szabad magyar tömegeket István alatt már az állami, királyi, földesúri és egyházi hatalom hármas igája nyomta. Hogyan ítéltük volna meg rövid, kicsi történeti időszakokon keresztül István király magyarságát, haladó mivoltát és hazafiságát?

Azt gondolom ezért, hogy nincs örök entitása a ki az igazi magyar és a ki a magyar, mi a magyar most című kérdésnek, illetve így kell a kérdést feltenni, mert amennyiben örök entitásokat keresünk, akkor nem lehetünk figyelmesek a történelmi változásokra. Ezért nagyon fontosnak tartom, hogy ne torzítsuk a történeti hűséget egy ma kívánatos nézet igazolása okán. Szeretnék ezért most visszahivatkozni a törvényjavaslat némely passzusára.

Azt mondja a bekezdés, "Szent István megkoronázásával a magyar nép a keresztény hitben egyesült Európa népeivel. Ez biztosította a magyarság évszázadokon át betöltött meghatározó szerepét és feltartóztattuk a nyugati keresztény kultúra elleni támadásokat". Vegyük mind a három állítást.

Szent István megkoronázásával a magyar nép a keresztény hitben egyesült. Ez ugyan szimbolikusan igaz kijelentés, valóságosan azonban elfedi azt a gyötrelmes folyamatot, ami évtizedeken keresztül tartott 1000-től egészen 1032-ig vagy 1038-ig, és ami a konfrontációt is jelentette magán a magyarságon belül. Leárnyékolódnak egy ilyen felfogás esetében a tanulságos tények, például az a tény is, hogy a koronázás egyfelől a nemzetállam létrejöttének szimbolikus aktusa, másfelől azonban mégiscsak egyfajta hűbéri rendbe való beilleszkedést jelent.

De ha veszem ezt a bizonyos Magyarország történelmi szerepét, akkor a hazafi Petőfi se engedte meg ezt magának, azt mondta, hogy Európa színpadján mi is játszottunk, s mienk nem volt a legkisebb szerep, de nem mondta, hogy mienk volt a meghatározó szerep, ez ugyanis olyan mértékű túlértékelését jelentené a magyar nemzet történetének a korabeli Európát illetően, ami téves következtetésekre vezetne bennünket most, amikor most akarjuk kijelölni a magyar nemzet szerepét a korabeli Európában.

Ha tekintetbe veszem a Magyarország védőbástyáját, tudnunk kell, hogy ez mint hivatkozási mozzanat az első világháborút lezáró békekötések időszakában terjedt el, amely mindenképpen azt célozta volna, hogy legyen méltányos Európa a sok áldozatot hozott Magyarország irányában.

De szeretnék ugyanakkor a történelmi tényekre is hivatkozni, a úgynevezett actio radius elméletekre, meddig terjedt az oszmán birodalom tényleges hatóereje, Bécs ostromára, ahol a brandenburgi választófejedelem és Sobieski János lengyel király segítették meg Magyarországot voltaképpen visszafelé, és szeretnék hivatkozni Nemeskürty Istvánra, Kőszeg várára és Jurisicsra, illetőleg ennek a szerepére a török terjeszkedését illetően. Ezért azt gondolom, hogy a valóság és múltbeli szerepünk értékelése a jelenlegi reális szerepfelfogáshoz segít bennünket hozzá.

Itt szeretnék rátérni a Szent Korona-problémára és a Szent Korona-tanra, mint problémára, ami az előversengésben szerepet játszik. I. István intelmeiben beszél először a korona méltóságáról, amennyiben azt mondja, hogy a koronának van méltósága, tisztessége és becsülete, igazságosság és könyörületesség a korona ékessége. A király személye és a tisztség között tesz különbséget és arra inti a fiát, hogy ha méltó lesz a koronára, akkor lesz igazában valóságos királya a magyaroknak, de ezek ezeket az erkölcsi tulajdonságokat feltételezik.

A Szent Korona - az előbb már említettem Kálmán királynak a nagyon praktikus politikai elképzelését -, a Szent Korona-tan, a Sacra Corona ebben az időszakban azt jelenti, hogy Istentől nyert hatalom ez, a királyi hatalom nem elvitatható a király személyétől és ez meg is szenteli a király személyét, de ezek a jogok nem személyi jogosítványok, hanem a tisztség velejárói. A Szent Korona tehát becses ereklye, de nem testesíti meg azt, aminek szimbóluma volt, ilyen értelemben nem tekinthető szentnek.

Hogy világosan hivatkozzam megint csak történeti érvre, szeretném elmondani, hogy 1440-ben, Ulászló királlyá koronázását megelőzően, amikor nem volt Magyarországon a korona és nem is lehetett a magyar királyi koronával megkoronázni, akkor a korabeli nemesség hozott egy határozatot és azt mondták, hogy a Szent Korona nélküli koronázás nem jelent egyebet, minthogy a rendek átruházzák a Szent Korona jogosítványait, szó szerint így hangzik az idézet, "ha azt - mármint a koronát - visszaszerezni nem lehet, minden jelképisége, misztériuma és ereje erre az új koronára értessék, megadván a most megkoronázott királyunknak azt a legteljesebb képességet és hatalmat kegyelmek gyakorlására, mindarra, ami a magyar királyokra szokásból vagy jog szerint tartozott". Nem mondják tehát a koronát magát szentnek, de mondják a korona szentségének erejét, mint a nemesi hatalomátruházási gesztusnak az erejét a királyra. Ezt azért tartom fontosnak hangsúlyozni, mert nem a korona maga mint tárgy a szentséges tárgy, hanem azok a tartalmak, amelyeket történelmi időnként neki tulajdonítanak.

Ezt a fejtegetést tulajdonképpen azzal lehetne befejezni, hogy a Szent Korona-tan mintegy természetesen jogfejlődéstan hosszú időn keresztül a magyar jogfejlődésben, az úgynevezett patrimoniális felfogással szembeni álláspontot fejtette ki, ami azt jelentette, hogy az ország a fejedelem magántulajdona, a nemzet önállóságának és függetlenségének megszemélyesítője. Ezzel szemben a Szent Korona tana azt próbálta kifejezni, hogy egyesíti magában a nemzetet és a királyt, a Szent Korona teste az államhatalom egésze, a Szent Korona egész testét illeti meg. Igen ám, csakhogy hosszú történeti időszakon keresztül 1848-ig a Szent Korona teste alá nem tartoztak azok, akik nem voltak nemesek. A Szent Korona tana voltaképpen csak a rendiség manifesztuma, ami egyfelől valójában gyengítette a királyi hatalmat, de egyáltalán nem biztos, hogy az országnak magának is hasznára volt, lásd a lengyel történelmi fejlődést.

Kossuth Lajos 1848 előtt azt mondja, nem lehetséges addig a Szent Korona testének a teljessége, amíg a birtokviszony kiterjesztése alapján tulajdonképpen a parasztot is be nem vonjuk a Szent Korona testébe. De hogy ez még a jobbágyfelszabadítást követően sem valósult meg, arra szeretnék huszadik századi példát mondani. A huszadik századi közjogi gondolkodás egyik legjelesebb alakja, Joó Tibor a következőket mondja a nemzetről: "A nemzet valóban rend, a nép arisztokráciája. A nemzet szellemi színvonalat jelent, amelyre mindig csak kevesen emelkednek fel. A nemzethez tartozás - ne habozzunk végre kimondani - kiválasztottság és kegyelem."

És ezzel vitatkozik Donáth Ferenc - nem kell őt igazából jellemeznem -, "Nem a nép marasztalható el azért, ha a nemzeti gondolatban nem talál népi tartalmat, ha a nemzettel szemben nemzet alattinak érzi magát, a felelősséget nem ő viseli azért, ha nem érti meg a felülről jövő aggódást a hazáért, ha gyanúsnak találja a legszentebb nemzetérdek hangoztatását, mert úri furfangot sejt sérelmei orvoslásának elodázására." Tehát világosan mutatja a Donáth-féle kritika azt, hogy bizony a huszadik században, tehát a Horthy-korszakban sem fejezte ki a Szent Korona a nemzettest minden elemének az egyenlő jogosítványait.

Szeretnék még egy dologra kitérni, arra ugyanis, hogy a '67-es kiegyezést követően a Szent Korona-tan egyre inkább a korabeli ideológiai szükségletek kielégítésére szolgáló eszközrendszer. A Szent Korona huszadik századi legfontosabb szerepe a két világháború között, hogy egyszerre jelent jogforrást és jogigényt a trianoni békeszerződésben elvesztett területek visszaszerzésére, ez alapozza meg a revízió gondolatát. "A magyar korona jogigényei a mellékországra feladva nincsenek - mondja a korabeli gondolkodó -, a király és az Országgyűlés mint a korona igényeinek érvényesítője kötelesek is a jogok alkalomadtán teljes nyomatékkal való érvényesítésére."

(18.00)

Hozzáteszem még azt, hogy ugyanakkor ez a gondolatrendszer kifejezi a magyar történeti jogfolytonosságot, a magyar államalkotó nemzet-államalkotó mibenlétét, amely szupremáciáját jelenti a Kárpát-medence többi népe fölött, és amely szupremácia megvalósítását ténylegesen is célul tűzi ki az úgynevezett magyar hivatásgondolatban. Ezért van az, hogy az előterjesztés preambulumának azt a passzusát, amely a köztársasági államforma és hatalomgyakorlás demokratikus módjától függetlenül is a Szent Korona magyar állami egységet megtestesítő voltára hivatkozik - és hogy ez annak a bizonyítéka lenne, hogy az ország minden polgára részese a közhatalomnak - semmi módon nem tudjuk helyeselni.

Semmi módon nem azért, mert a köztársasági államforma és a korona összeegyeztetésétől nem lehet eltekinteni, hiszen ha a Szent Korona-tannak azt az alapvető elemét, hogy az a király és az egész nemzet egységét jelenti, akkor ez legalábbis egy bizonyos ponton problematikus, de azt aztán különösen nem, hogy a korona - akár mint szakrális tárgy - lenne bizonyítéka annak, hogy Magyarország minden polgára részese manapság a közhatalomnak. Erről bizony a mindenkori hatalomgyakorlónak gyakorlati intézkedések sokaságával kell inkább bizonyságot adnia, mintsem hogy visszahivatkozzon egy akár csak - még egyszer mondom - kultikus tiszteletnek örvendő tárgyra és ebben keresse a közhatalom minden polgár általi részesedésének biztosítékát. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps az MSZP és az SZDSZ padsoraiban.)




Felszólalások:  Előző  335  Következő    Ülésnap adatai