Felszólalás adatai

VELKEY GÁBOR (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Én is azzal szeretném kezdeni, amit Józsa István említett, nem jó, hogy ilyen időpontban folyik ez a vita. Szeretném folytatni azzal, hogy az sem jó, hogy a teremben többségében azok vannak, akik ebben a kérdésben egyetértenek. A teremben nincsenek itt azok, akikkel fenntarthatósági ügyekben, azok gyakorlati megvalósításában vitatkozunk, és vitatkoznunk kellene itt és most. (Dr. Horváth János: De vannak különvéleményeink.) Vannak, ezt majd rögtön nyilván mindenki elmondja, elmondom én is a különvéleményemet.

Egyetértek azokkal is, akik azt mondják, hogy az anyag alapvetően konszenzuális. Ez helyes, úgy gondolom azonban, hogy a konszenzus többségében az elvek és a szlogenek szintjén jellemző. Azt is mondhatom, hogy sajnos konszenzus van abban is, hogy amikor a gyakorlati megvalósításra kerül sor, a rövid távú érdekek itt a parlamentben is, a saját szavazásainkban is mindig felülírják a fenntarthatóság elveit. Sorolni lehetne a Vásárhelyi-tervtől kezdve a termékdíjtörvényen keresztül a költségvetési ügyeket érintő vagy a humán intézményrendszerrel kapcsolatos döntéseinket, amelyek meghozatala során merőben eltérő elvek és értékek mentén foglalt állást a parlament, foglaltak állást a frakciók akkor, amikor a konkrét gyakorlati döntéseket meg kellett hozni vagy meg kellett szavazni. E tekintetben szerintem érdemi különbség kormánypárt és ellenzék között nincs. Jó példa erre a termékdíjtörvény, amit mind a két nagy frakció támogatott, így ment át. A szemétügyben, ha szabad így mondani, e tekintetben azonban érdemi visszalépés történt, és ez teljes mértékben szemben áll azokkal a fenntarthatósági elvekkel, amelyeket itt helyesen hivatkozunk és hangoztatunk.

Az előttünk lévő anyag két tartalmi szöveget foglal magába. Az egyik a határozat, a másik pedig a Jövőkereső dokumentum, amelynek van egy rövidített és egy 90 oldalas verziója. Először nagyon röviden a határozatról szeretnék szólni, mert e tekintetben bizonyosan nincs vita közöttünk abban, hogy a szemlélet változására, a tudat változására szükség van a társadalom teljes körében, ehhez pedig társadalmi párbeszéd kell, ki kell hogy alakuljon egy jövőképe a társadalomnak, ahhoz is társadalmi párbeszéd kell. Tehát a társadalmi párbeszéd szükségességét szerintem senki nem vonja kétségbe. Én is egyetértek ennek gondolatával és a határozati javaslat erre vonatkozó elemeivel. Egyetértek azzal is, hogy ezt a társadalmi párbeszédet a Nemzeti Fenntartható Fejlődési Tanács koordinálja és szervezze, és azzal is, hogy a párbeszéd lezárásaként egy összegző jelentést készítsen. Sőt, azzal is egyetértek, hogy ennek alapján majd jó egy év múlva készüljön egy nemzeti fenntartható fejlődési stratégia. Szerintem stratégia készüljön, ne csak annak irányai. Úgy gondolom, hogy e tekintetben bizonyosan nem lesz közöttünk vita, és személy szerint egyetértek azokkal a módosító javaslatokkal is, amelyeket Orosz Sándor megfogalmazott, és amelyek valószínűleg szintén széles konszenzussal kerülnek elfogadásra.

Úgy gondolom, hogy a Jövőkereső anyag a tekintetben is, hogy a legfontosabb kérdéseket felveti, megfelelő alap a vitára. Valóban szemléletformáló, és valóban provokatív. Enélkül érdemi társadalmi vita nem alakulhatna ki. Így magára a határozatra, illetve a módosításra igennel fogok szavazni, és mindenkinek azt javaslom, hogy szavazzon igennel. Egy jó folyamatot indíthat be az ügy. Ha azonban a Jövőkereső tartalmi részleteit is magunk elé vesszük, akkor több tekintetben vitám van. Nemcsak azzal, amit a gyakorlat mutat, és amely elvekre a Jövőkereső hivatkozik, a legsúlyosabb vitám egyébként erre vonatkozik, hanem a Jövőkereső anyagban megfogalmazott némely állítást leegyszerűsítőnek és félreérthetőnek gondolok, ami akadályozhatja a társadalmi vitát. Úgy gondolom, hogy az érvrendszere - ez persze következhet a terjedelméből is - nem eléggé differenciált.

Számon kérhető rajta, hogy nehezen operacionalizálható, vagyis arra vonatkozóan, hogy egy ilyen nagyon pozitív jövőképet a valóságban milyen lépések mentén lehet elérni és végrehajtani. Hiányolom, hogy a társadalmat nem szembesíti ennek az egész logikának a következményeivel, többek között például a társadalmi hatások tekintetében. Hogyan lehet elérni ezt, ehhez milyen társadalmat érintő lépések szükségesek, és azoknak konkrétan milyen következményei lesznek? Vagyis nagyon fontos lenne egy társadalmi hatástanulmány is, amelyik végignézné, hogy az ilyen orientációjú gazdaság- és társadalomszervezés egy globalizált világban mennyire piacképes, milyen hatása van ennek a foglalkoztatásra, a szociális helyzetre, hogyan oldhatók meg a közszolgáltatások a mai vagy az előttünk álló nehéz finanszírozási helyzetben. Egyszerűen miként tudjuk elérni azt a kívánt társadalmi célt, amit meglehetősen általánosan felvázol elénk az anyag.

Különben alapvetően az általánosított jövőképpel egyetértek. De ki kell hangsúlyozni, hogy ez valóban általánosított, innentől kezdve az okok a kérdésesek, és az, hogy ezt a jövőképet milyen lépések mentén érhetjük el. Három olyan kérdéskörre szeretnék koncentrálni, ami az anyagban egyértelműen megjelenik, és ami szerintem hűen tükrözi azt, amit leegyszerűsítőnek vagy nem megfelelően differenciált érvrendszernek gondolok.

Az egyik ilyen a hazai társadalom közösségi állapotára, a társadalom széttöredezettségére vonatkozó, valóban jogos kritika. Akkor, amikor az anyag erről beszél, ha az okokat tekintjük, miért atomizált, miért széttöredezett a magyar társadalom, igazából a modernizáció, illetve az urbanizáció folyamatára hivatkozik mind hazai, mind pedig nemzetközi viszonylatban.

(20.40)

Azt gondolom, hogy a hazai társadalomtudományok nagyon sok jó elemzést produkáltak a tekintetben, hogy a kádári konszolidáció 1956 utáni folyamatában találják meg azokat az okokat, amelyek miatt nemzetközi összehasonlításban vagy a volt szocialista országok viszonyrendszerében is mérhetetlenül atomizált társadalom jellemző ma Magyarországra. Jellemző volt a '80-as években, jellemző a '90-esekben és jelenleg is. Ezen a széttöredezettségen, ezen az atomizáltságon a múltba révedéssel vagy a múlt idealizálásával nem fogunk tudni túllépni. Olyan társadalmi cselekvés és irányok kellenek, amelyek a közösség pozitívumát a konkrét személyek cselekvésének eredményeként tárják elénk, vagyis hogy a közösségi létet válasszák az emberek az atomizált léttel szemben. Ez pedig nem a múlt idealizálása, hanem egy társadalmi cselekvésre, aktivitásra alapozott jövőkép. Ilyen orientációt, irányultságot nem látok az anyagban, inkább a múltba való visszarévedés a jellemző.

A másik kérdés, amiről beszélni szeretnék, az anyagban egyértelműen tetten érhető. Azt gondolom, nem leegyszerűsítő a fogalmazásom, ha azt mondom, hogy piacellenesség és versenyellenesség. Ezt a megközelítést tagadom, nem értek vele egyet. Úgy gondolom, hogy a verseny egy demokratikus, szabad, autonóm emberek társadalma esetében az egyetlen működő forma. Az a kérdés, hogy milyen versenyről beszélünk. Létezik olyan verseny, amely nemcsak az egyént, hanem a közösséget is fontosnak tartja. A kizáró versennyel szemben létezik az együttműködő személyek együttes, összefogó versenye is. Önmagában az anyag nagyon erősen a versenyellenességet hangsúlyozza.

Úgy gondolom, hogy a versenytársadalmakban vannak nagyon jó példák, ahol már az atomizáltságot a decentralizáció eredményeként a lokális közösségek megerősítésével és ezen szolidáris körök kialakításával meghaladták. Beszélünk jóléti társadalomról, nem csak jóléti államról. A jóléti társadalom újfajta közösséget teremt a lokalitásban, amely felelősséget vállal a saját szegényeiért, és igyekszik azokat gondozni. Ez is versenytársadalom.

Vagyis nem versenyellenességre lenne szükség, hanem szabályozott piacra és szabályozott versenyre. Ehhez pedig nagyon konkrét döntéseket kellene hoznunk. Szerintem az anyag leegyszerűsítően versenyellenes. Emellett az anyag szerintem leegyszerűsítően hangsúlyozza a külső függőséget egyfajta pejoratív hangsúllyal. Azt is mondhatnám, hogy bizonyos megfogalmazásában EU-ellenes vagy integrációellenes. Úgy gondolom, hogy itt is az igazság máshol található.

Nem gondolom, hogy a tőke nemzetisége mértékadó a tekintetben, hogy mennyire törekszik csak és kizárólag a saját hasznára. Úgy gondolom tehát, hogy a hazai tőke is lehet kizárólagosságra törekvő és lehet egyoldalú, míg a külföldi is lehet humanizált. A kérdés az, hogy milyen a társadalmi környezet, amelyben a tőke működik, és milyen az a szabályrendszer, amely az adott országban a tőke működését meghatározza.

E tekintetben e három téren, amit elmondtam, kritikával tekintek az anyagra. Úgy gondolom, hogy ezek a kritikai elemek, amelyek szerintem eltúlzott mértékben vannak benne, nem a társadalmi párbeszédet, hanem a felesleges ellentéteket szítják, ezért nem jó irányba vihetik a vitát.

Összefoglalóul azt mondhatom, hogy a társadalmi vitának csak akkor van értelme, ha kimondjuk azokat a véleménykülönbségeket, amelyek ma jellemzőek. A véleménykülönbségeket tekintve a legsúlyosabbnak a szlogenekre, elvekre, a fenntarthatóság támogatható ideáira való hivatkozás és a gyakorlati megvalósítás közötti mély ellentmondást érzem. Érzem itt is, a parlamentben, akkor, amikor túl vagyunk olyan szavazásokon, amelyeket nagy többségben támogatott a Ház, utána a ködös jövőbe vesző fenntarthatóság elveire nagy összhangban hivatkozik a teremben nagyon sok ember az ezzel szerintem merőben ellentmondó gombnyomások után is.

A dolognak csak akkor lesz értelme, ha a gyakorlat és az elvek összhangban lesznek, és csak akkor lesz értelme, ha ezt elhiszi a társadalom is, mert a fenntarthatóság ügyében előrelépni csak akkor tudunk, ha ebben minden magyarországi állampolgár, lakótárs, itt élő ember partner és együttűködő lesz, vagyis ha mindenki a mindennapi döntéseiben fogja érvényesíteni a fenntarthatóság elveit, akkor, amikor közlekedik, akkor, amikor fogyaszt, amikor szemetel, akkor, amikor a leghétköznapibb döntéseit meghozza. E tekintetben szerintem nem jó példát mutatunk, és megint csak három-négy törvényhozási aktusra hivatkoznék: a szén-dioxid-kvóta ügyére vagy a termékdíjtörvényre vagy az előttünk lévő Vásárhelyi-terv módosítására.

Természetesen vannak pozitív ügyek is, és egy ilyet szeretnék zárásként kiemelni. Azt gondolom, hogy a klímatörvény ügyében elindult előkészítő munka, amikor a szén-dioxid-kvóta felhasználását a konkrét, egyes személyek, állampolgárok, Magyarországon élő emberek személyes felelősségi körébe próbálja áttenni, az egy jó logikai irány. Itt mindig az a kérdés, hogy ennek a végrehajthatósága a gyakorlatban hogyan valósítható meg.

Remélem, hogy a klímatörvény előkészítése ügyében jól és eredményesen fogunk tudni előrelépni. Ez egy olyan lépés lehet, amely - még egyszer mondom - a mindennapok szintjén szembesítheti az állampolgárokat azzal, hogy az ő hétköznapi cselekvéseiknek milyen következménye van a fenntarthatóságban.

Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP, az SZDSZ és a függetlenek padsoraiban.)