Készült: 2024.03.29.09:21:38 Dinamikus lap

Felszólalás adatai

206. ülésnap (2001.05.09.),  1-41. felszólalás
Felszólalás oka Általános vita megkezdése
Felszólalás ideje 2:38:40


Felszólalások:   1   1-41   41-125      Ülésnap adatai

A felszólalás szövege:

ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Köszöntöm a jelen lévő országgyűlési képviselőket és mindazokat, akik figyelemmel kísérik az Országgyűlés mai munkáját.

Az Országgyűlés tavaszi ülésszakának 22. ülésnapját megnyitom. Bejelentem, hogy az ülés vezetésében Németh Zsolt és Kapronczi Mihály jegyző urak lesznek a segítségemre.

Tisztelt Országgyűlés! Soron következik a kulturális örökség védelméről szóló törvényjavaslat általános vitájának megkezdése. Az előterjesztést T/4027. számon, a bizottságok ajánlásait pedig T/4027/4-7. számokon kapták kézhez.

Tisztelt Országgyűlés! Megadom a szót Rockenbauer Zoltán... helyett Várhegyi Attila államtitkár úrnak, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma államtitkárának, a napirendi ajánlás szerint 25 perces időtartamban.

 

VÁRHEGYI ATTILA, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának államtitkára, a napirendi pont előadója: Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! "Hol az otthon? Múltunkban, hagyományainkban, emlékeinkben." - írja Márai Sándor a "Kassai őrjárat"-ban 1941-ben a kassai dóm árnyékában, és így folytatja: "A nemzet most idezarándokol, szabadságról, magyarságról, ellenállásról, harcokról és kereszténységről emlékezik e kövek és csontok előtt. Veszélyben az ember mindig meghitt kezek után nyúl, s ezek az elporladt kezek néha nyugtatóbb szorítással üzennek és biztatnak az időből, mint a kortársak parolái."

A magyar nemzet történetének szövetét egy foszlató, különösen nehéz évszázad után nekünk kell továbbszőnünk, tisztelt hölgyeim és uraim. Nagy felelősséget kíván e munka, hiszen meg kell találnunk és erősítenünk azokat a szálakat e szövetben, amelyeket nem a múlt évszázad önkényuralmi vagy szocialista pártállami törekvései szőttek bele, halványítva igazi mintáját a szövetnek.

Meg kell ismernünk az igaz mintát, és mint ahogyan elődeink is tették, erősre szőni azt, mai legjobb tudásunknak megfelelően, úgy, hogy az új évezred bizonyára megpróbáltatásokat is hozó évtizedeiben ne foszlódjék tovább, és gyermekeink erőt tudjanak meríteni belőle helytállásukhoz, problémáik megoldásában, jövőjük alakításában.

Mert milyen erőforrásai is vannak a magyar nemzetnek, tisztelt képviselőtársaim? Természetesen az emberi erőforrás, a polgárok munkája, amit a kormány a minimálbér rendezésével és a munka törvénykönyve módosításával, illetve a tudás- és értékalapú társadalom kiépítésének megkezdésével megerősített. Vannak gazdasági és pénzügyi erőforrásai, melyeket a koalíció a Széchenyi-tervvel és a kétéves költségvetéssel megfelelően kiaknázott. A nemzet harmadik, pótolhatatlan, meg nem újítható, ezért legfontosabb erőforrása: kulturális örökségünk.

Tisztelt Képviselőtársaim! Munkánkban bármilyen odaadóan dolgozunk is, véges az energiánk, elfáradunk bele; a családi kasszát otthon bármilyen ügyesen gazdálkodva kezeljük, az is csak véges - de a kulturális erőforrásaink, ha alázatosak vagyunk a múltunkkal és nem engedjük a múlt szövetét elfoszlani, kiapadhatatlanok. Erőt tudunk meríteni belőle, amikor a másik kettőből kevés van.

Ez az erőforrás képes a családokat és a nemzetet összetartani szűkös, nagy megpróbáltatásokkal teli időkben, vagy ami ugyancsak komoly kihívás egy nemzetnek, a gazdaság felívelésének, a társadalom átalakulásának olyan időszakaiban, mint ma is. Kulturális örökségünkből minden nap mindannyian erőt merítünk - minden magyar polgár határon innen és túl - helytállásunkhoz munkánkban, a szeretetben való hitünkhöz családi életünkben. Talán nem túlzok, ha azt állítom, hogy ezen örökségünk a magyar nemzet legfőbb összetartó ereje, és mint ilyen, a nemzet minden tagjának tulajdona. A nemzet kulturális öröksége nem szorítható politikai határok közé; nekünk abban van felelősségünk, hogy a határon túli magyarság, ha állampolgárság tekintetében nem is, de kultúrájában a jövőben is egy nemzettestet képezzen Magyarországgal.

Szükséges és időszerű tehát rendelkeznünk ma, az új évezredet megnyitó évszázad elején, a millennium évében kulturális örökségünk védelméről. "A nemzeti örökség védelme a 2000. évhez is közeledvén kiemelkedő társadalmi cél. Az épített és tárgyi örökség megóvása és ésszerű hasznosítása a rendelkezésre álló állami eszközök összevont kezelését igényli." - szól a polgári kormány programja 1998-ban.

A polgári kormány az érzékelhető társadalmi és szakmai igény hatására 1998-as programja alapján létrehozta a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumát, és ezzel megteremtette minden kulturális örökségi elem, a kulturális javak, a régészeti örökség és a műemlékvédelem tekintetében az egységes ágazati irányítást a rendszerváltás óta először. Ugyanakkor igényként fogalmazza meg az integrált szemléletű kulturális örökségvédelmi jogszabály és intézményi hátterének megteremtését. Ennek, a polgári koalíció által a magyar választópolgároknak tett ígéret beváltása e törvénytervezet.

A jogszabálytervezet egy régi szabályozási hiányt pótol azzal, hogy a régészet széles körű és megalapozott szabályozását vállalja föl... (Az államtitkár mobiltelefonja folyamatosan csipog. - Kikapcsolja. - Mádai Péter: Hát igen! - Dr. Horváth János: Kulturális örökség!) - elnézést kérek -, továbbá az örökségvédelmi hatástanulmány intézményének bevezetésével idejekorán lehetőséget teremt egy tervezett beavatkozás kulturális örökségünkre gyakorolt hatásainak elemzésére.

A törvény elsőként biztosít jogot, jogszabályi alapot ahhoz, hogy a határon túli magyar vonatkozású kulturális örökség védelmében az ottani polgárok velünk egyenlőek legyenek. A polgári koalíció ezzel a törvényjavaslattal az eredeti forráshoz kíván visszanyúlni, hiszen a szándék megvolt már 1881-ben is, és hogy mennyire megalapozott szándék volt, bizonyítja, hogy számos európai országban épült ki integrált szabályozási rendszer és erre épülő integrált ügyfélközpontú hivatali struktúra. Ilyen például Bajorország, Olaszország, Lengyelország; Franciaországban pedig 1914 óta van érvényben a mindhárom örökségi elemet szabályozó törvény és az ennek alapján működő integrált hivatal.

A kormány célul tűzi ki, hogy gyors és hatékony legyen az ügyintézés, illetve hogy kiépüljön a polgárok számára előnyös, az engedélyeztetési eljárásokat egyszerűsítő ügyfélszolgálati rendszer - mondja ki a kormányprogram. Rendkívül fontos a törvénytervezet által kitűzött cél, az úgynevezett egyablakos ügyintézési struktúra, hiszen az örökségvédelemnek nem az a célja, hogy ügyismeretre, hanem hogy nemzetismeretre tanítsa a magyar polgárokat. Könnyen beláthatjuk, tisztelt képviselőtársaim, hogy ha otthonunk egy műemléképületben van, családi örökségünk egy védett festmény és udvarunkon a tavaszi kerti munka során régészeti leletet találunk, akkor a jelen helyzetben két, eltérő szemléletű, velünk szemben különböző elvárásokat támasztó hivatal háromféle eljárási formájának rejtelmeiben kell tudnunk eligazodni, ami, elhihetik, nem könnyű dolog. Ezen kíván változtatni, jobbítani a jelenlegi törvénytervezet.

Az integrált központi hivatal létrehozását indokolja az Európai Unió kulturális javak exportjáról szóló rendelete, illetve a kulturális javak visszaadásáról szóló direktívája is, amely az európai örökség, illetve az Európai Unió tagállamainak nemzeti kulturális öröksége védelmének érdekében minden tagállamban egy központi hatóság kijelölését vagy létrehozását írja elő, amely minden vonatkozó kérdésben illetékes.

Az, hogy egy nemzet miként biztosítja kulturális örökségének fennmaradását, hatással van nemzetközi megítélésére is, hiszen az egyes nemzetek kulturális öröksége egyúttal az emberiség kulturális hagyatékának része is. Ez a törvénytervezet - amennyiben a tisztelt Ház elfogadja - az európai uniós csatlakozásunk után is érvényben maradhat, hiszen az Európai Unió ezt a jogterületet meghagyja a nemzetek szabályozási hatáskörében, továbbá a megfelelően deregulált, kódex típusú törvény jelleggel nem korlátozza az érintett szakmák fejlődését és az intézményi struktúra egészséges korszerűsödésének terét.

Az integrált szemléletből következő egységes törvény és hivatal nem cél, tisztelt képviselőtársaim, hanem eszköz, nemzeti kultúránk védelmének elengedhetetlen eszköze.

 

 

(9.10)

 

Tisztelt Képviselőtársaim! Arra kell törekednünk, hogy tőkét hagyományozzunk utódainkra, nem pedig adósságot. Amely értéket ma nem ismerünk fel, nem őrzünk meg, nem teszünk közkinccsé, hanem hagyunk elpusztulni, azzal örökké adósai maradunk nemzetünknek. A jövő nemzedék individuumainak identitásra lesz szükségük; olyan erős hovatartozástudatra, melyet csak a nemzet kulturális öröksége tud nyújtani, és amely biztos talajt ad számukra ahhoz, hogy eligazodjanak a világ dolgai között, képesek legyenek minden helyzetben elválasztani a jót a rossztól, az igazat a hamistól.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)

 

ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Most a bizottsági előadók felszólalására kerül sor. Több bizottságban fogalmazódott meg kisebbségi vélemény, ismertetésükre öt-ötperces időkeret áll rendelkezésre.

Elsőként megadom a szót Sasvári Szilárdnak, a kulturális és sajtóbizottság elnökének, a bizottság előadójának.

 

SASVÁRI SZILÁRD, a kulturális és sajtóbizottság elnöke, a bizottság előadója: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! A kulturális bizottság megtárgyalta a törvényjavaslatot, és azt általános vitára alkalmasnak tartotta. Ez a törvényjavaslat ugyanis álláspontunk szerint egy olyan egységes szervezetben és olyan egységes szemlélet alapján vizsgálja a kulturális örökséget, ami szolgálja a kulturális örökség egészének védelmét. Számos olyan probléma vetődött fel az alkalmazásban, a '97-es törvény alkalmazásában, amely mindenképpen szükségessé tette annak újragondolását, ezért a Kulturális Minisztérium a nemzeti kulturális örökség egészéért való felelőssége miatt a kulturális örökség védelméről éppúgy, mint ahogy maga a minisztérium is, maga a törvény is, egységesen kell hogy gondolkodjon. Ezt szolgálja a most benyújtott törvényjavaslat.

A tárgyi kulturális örökség egészéért való felelősségből vezetődik le az is, hogy egy egységes hivatal foglalkozik ezzel a területtel. Számos olyan új fogalom került be a törvénybe, amelyik eddig nem volt szabályozva, ilyen például a történeti táj fogalma, a listás védelem, az elővédelem, és az is, hogy bekerültek olyan jellegű védelmek a törvényjavaslat mellékletébe, amelyek a XX. században épült épületek listás védelmét teszik lehetővé; illetve a polgárok számára ez az egységes hivatali rendszer hozza létre azt az egyablakos rendszert, aminek révén az állampolgároknak nem különböző helyekre kell elszaladgálni, ha műemléki érintettségű ügyeik vannak, azért, mert ilyen lakásban laknak, azért, mert ilyen jellegű tárgyakat találnak földjeikben, környékükön, hanem egy helyre el tudnak menni.

Egy további pozitív fejlemény az is, hogy nem kell mindenért Budapestre szaladgálni, hiszen az országos hivatal mellett regionális kirendeltségek fogják szolgálni egyablakos ügyintézéssel az ott lakó állampolgárokat. Így tehát a törvényjavaslat e terület szabályozásával kapcsolatban világosabbá és áttekinthetőbbé teszi az egész rendszert, és van egy olyan fontos eleme is, amely az Európai Unióhoz való jogharmonizációt szolgálja, és az azokban szereplő szabályozásokat megfogalmazó gyakorlatokhoz és elvekhez igazítja a szervezeti felállást az új törvény.

A törvényhez kapcsolódó felhatalmazások során az Országos Műemléki Hivatal már elkészítette azokat a szükséges jogszabályi előterjesztéseket, amelyek a kormány- és a miniszteri rendeleteket szolgálják, hogy ezek kibocsátása gyakorlatilag közel a törvény bevezetésekor már megszülessen, és teljes rendszer, teljes jogi rendszer álljon fel az év második felében ennek a törvényjavaslatnak köszönhetően.

Ez a törvényjavaslat szolgálja a kormányprogramot, amely egy egységesebb szemlélettel kezeli a tárgyi, régészeti és műemléki örökségi elemeket. A kormányprogram szerint az integrált örökségvédelem nemcsak elméleti vagy tudományos alapon, hanem a törvény és a hivatali gyakorlat formájában is meg kell hogy szülessen. Ezt a törvényjavaslatot látjuk ma a tisztelt Ház asztalán.

A törvény bizonyos tulajdonosi jogokat korlátoz a nemzeti védelmi stratégia céljából, amelyek a műemlékekkel és a kulturális örökséggel kapcsolatban fogalmazódnak meg. Ez a törvényjavaslat egy kerettörvény, amelyben van egy integrált hatósági szemlélet, és amelyben szerepel a hatósági folyamatok szabályozása, és olyan speciális szabályozásokat és szakmai kérdéseket is tartalmaz, amelyeket a tudomány változása kapcsán hoztak be megválaszolandó kérdésként erre a területre. Továbbá amit nagyon fontosnak tartok, ez a törvényjavaslat azt a szemléletet viszi végig a törvényalkotás házában is, amely a határon túli magyarsággal való intézményes együttműködést is lehetővé teszi egy speciális területen, és nagyon sok olyan program indult be az eddigi időszakban is, amely a határon túli magyarság kulturális értékeit szolgálta, és olyan műemlékeket állított helyre és kelt életre újra, amelyek az elmúlt időszakban lepusztultak.

Ez egy nagyon fontos munka, amelynek egyik kerete ez a törvény, amelyről ma tárgyalunk a parlamentben, éppen ezért a kulturális bizottság többsége azt gondolta, hogy általános vitára alkalmas e törvényjavaslat.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)

 

ELNÖK: A bizottságban megfogalmazódott kisebbségi vélemény ismertetője Kiss Gábor úr. Megadom a szót.

 

DR. KISS GÁBOR, a kulturális és sajtóbizottság kisebbségi véleményének ismertetője: Köszönöm a szót, elnök úr. A kulturális örökség védelméről szóló törvényjavaslatot nem fogja jelentős közérdeklődés kísérni, mert egy, a nagyközönségtől viszonylag elzárt szakmaterületre irányul, ha egyáltalán érdeklődik még valaki a parlamenti történések iránt.

Az ellenzéki javaslatok ésszerűségéről a bizottsági vitában elhangzott egy megjegyzés, mármint tudniillik az nem egészen érthető - mondta a többség képviselője -, miért elleneznek az ellenzéki képviselők törvényjavaslatokat csípőből, holott módosító javaslataik, ha ésszerűek, elfogadásra találnak. Már ott kifejtettük azt az álláspontunkat, hogy a módosító javaslatok ésszerűségének minősítése politikai kérdés; ha nem így lenne, nem szokták volna visszautasítani az esetleges helyesírási hibák kijavítására irányuló törekvéseinket is.

Az ellenzék tehát nem csomót keres a kákán, hanem megpróbálja világossá tenni, hogy a szóban forgó törvényjavaslattal kapcsolatos fenntartásainak mi az alapvető oka. Kormánypárti részről a bizottságban megdicsérték a törvény alapfogalmainak kiérlelt és pontos megfogalmazását, ezért én kimondottan ezeknek a kérdéseknek a cáfolatára vagy bírálatára szorítkozom.

A definíció azért kulcskérdés egyébként szerintünk is, mert a törvényhozók gondolkodásmódjának az alapvonására utal. Az előterjesztő elmondta, hogy egy szélesebb nemfogalom alá rendelve próbálják meghatározni, hogy mi a műemlék, a következőképpen: olyan műemléki érték, amelyet a törvény alapján műemlékké nyilvánítottak. Viszont műemléki érték minden hazánk múltjához tartozó épített örökségi elem, amely a kulturális örökség szempontjából védendő értéket képvisel.

Volt egyszer egy filozófus, akinek megvolt a véleménye a lapos tautológiák széjjelteregetéséről, és itt sincs másról szó: műemléki érték, védendő érték, műemlék, amit védenek. Ez azért fontos szempont számomra, mert én úgy gondolom, és a szakma is - akikkel legalábbis tanácskozni volt szerencsém - úgy gondolja, hogy a műemléki érték nem pusztán tárgyiság, hanem valami olyan spirituális többlet, ami a történetiség, az esztétikum és az etikai tartalom fogalmi jegyeivel ragadható meg. Ezt az is mutatja, hogy maga a törvényjavaslat címe is a kulturális örökség védelméről szól, holott helyesebben csak a tárgyi kulturális örökségre terjeszkedik ki. Ha a beépített területet vizsgáljuk és azt tekintjük kulturális értéknek, akkor a muhi csatamező, amin semmiféle építmény nincs, nem lenne a nemzeti örökség értékes része, és mégis az, éppen ebben a bizonyos spirituális szférában.

Azt gondolom, hogy ez a tárgyiságra való koncentrálás tulajdonképpen egyfajta - meg ne sértődjenek - vulgármaterialista megközelítése a tárgynak, amely megközelítés esetében az értéknek a szubsztanciális eleme, az értékképző vagy konstitutív eleme az a hivatali aktus, amellyel egy építményt műemléknek nyilvánítanak. Így válik a fennen hirdetett morális idealizmus néha egészen közönséges hivatali bornírtsággá.

Egy másik szemléltető példa. Hogyan oldanák meg azt a konfúziót, ami az 5. §-nak és a 7. §-nak a 4. pontja között van: egyfelől a más nemzetek hazánkban található kulturális öröksége, illetőleg a magyar nemzet és Magyarország népei történelmének az öröksége. Erre a részletes vitában majd szándékozunk kitérni.

Fenntartásaink tehát mindenekelőtt a szemlélettel függenek össze, például azzal, hogy az integrált örökségvédelem e gondolkodás szerint egy koncentrált hivatali hatalomszervezet, hogy a hivatali hatalomszervezetnek meggyőződésünk szerint nem a legkitüntetettebb funkciója a kényszerítés és a hatósági kötelezés, hogy a hivatal demokratikus viszonyok között nem vindikálhatja magának azt a jogot, hogy a szakmai hozzáértés erényét magának tartsa fenn, hogy a hivatal nem feledkezhet meg a nem hatósági funkcióiról - tudományszervezés s a többi -, hogy a hivatalról szóló törvény nem kerülheti meg, hogy szóljon magáról a hivatalszervezetről, és hogy a kerettörvény nem feledkezhet meg arról vagy nem jelenthetné azt, hogy a legfontosabb részletekről kormányrendeletekben szóljanak.

Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.)

(9.20)

 

ELNÖK: Megadom a szót Gyapay Zoltánnak, a környezetvédelmi bizottság előadójának.

 

GYAPAY ZOLTÁN, a környezetvédelmi bizottság előadója: Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A környezetvédelmi bizottság 2001. május 2-ai ülésén tárgyalta meg az előttünk szereplő törvénytervezetet, a kulturális örökség védelméről szóló törvényjavaslatot, amely T/4027. számon lett benyújtva. Az előterjesztőt ülésünkön Cselovszky Zoltán úr, az Országos Műemlékvédelmi Hivatal elnöke képviselte. Az elnök úr felvázolta számunkra a törvénytervezet előkészítése során felmerült azon értékeket, illetve szempontokat, amelyeket az örökség védelme, illetve a társadalom közötti összefüggések egymásra gyakorolt kölcsönhatása elő kell hogy mozdítson.

Bizottságunk, mivel környezetvédelmi bizottság, a nevében is szereplő környezetvédelmi szempontokat ezen előterjesztés során nem gyakorolhatta, de a nevében nem szereplő természet- és tájvédelmi szempontokat komolyan figyelembe tudta venni. Be kell hogy valljuk, a bizottság tagjainak büszkeségét egy kicsit simogatta az elnök úr néhány megjegyzése, amelyben párhuzamot vont a természet- és tájvédelem eddigi tapasztalatainak átvételével kapcsolatos elképzelésekben. Ezek között rögtön az első egy új fogalom, a "történeti táj", amelyet "kultúrtáj"-ként ismer mindenki. Az új megfogalmazás egy európai fogalom; a jelen törvénykezésben csak a természetvédelemben van lehetőség ilyen típusú védelemre. Ezeket a tapasztalatokat szeretnék átvenni a további munka folyamán.

Szintén új fogalom a "kulturális örökségi hatástanulmány", amely egy olyan ismeretlen fogalom az örökség védelme terén, amelynél szükség van arra, hogy a természetvédelemben bejáratott formákat, mechanizmusokat átvegyék.

Tisztelt Országgyűlés! Bizottságunkban több önkormányzati képviselő, illetve polgármester is ül, akik számára nagyon fontos volt az előterjesztésnek az a része, amelyben a nemzeti kulturális örökség védelmével kapcsolatban az önkormányzatokat, illetve a helyi társadalmat illető kérdések fogalmazódnak meg. A bizottság többsége nyugodt és biztos abban, hogy például a már említett elővédelmi jegyzéknek a mechanizmusában az önkormányzatok véleményét meg fogják kérdezni, hogy az elővédettség folyamatában a társadalom tájékoztatása gördülékenyen fog zajlani.

Tisztelt Országgyűlés! A törvénytervezet másik szükségszerűsége az, ami az "integrált örökségvédelem", illetve a "közigazgatási reform" szavakkal fogalmazható meg. Végre el kell választanunk a minisztériumi és a hatósági funkciókat, a minisztériumoknak szakmapolitikai és felügyeleti funkcióval kell rendelkezniük, a hatósági funkciókat pedig hivatalokba kell leadni. Jelenleg előfordul, főleg a környezeti igazgatás terén, hogy a minisztérium a másodfok, ami pedig abszolút nem egyezik a közigazgatási reform elvárásaival. Nagyon fontos számunkra, hogy az egyablakos intézési módszer végre megvalósul az örökségvédelmi hivatal létrehozásával. Ez nagyon fontos, főleg azon a területen, amikor védettséggel még nem rendelkező, de társadalmilag nagyon fontos örökségeket kell védettség alá helyezni.

Tisztelt Országgyűlés! Bár kisebbségi vélemény nem fogalmazódott meg a bizottságban, mégis hadd foglaljam össze néhány szóban az ellenvéleményeket.

Az ellenzők kifogásolták a törvény keret jellegét, és hiányolták a végrehajtási utasítások, a kormányrendeletek, illetve miniszteri rendeletek meglétét. Mivel nem ismerhetik azok tartalmát, a hozzászólásokban is felmerült, hogy lehet, hogy nem lesz semmi probléma a végrehajtás során, mégis jó lett volna ezeket ismerni.

Minden érvet figyelembe véve, a bizottság 7 igen és 4 szavazattal a törvénytervezet általános vitára alkalmasnak tartotta és az Országgyűlésnek elfogadásra javasolja.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiban.)

 

ELNÖK: Megadom a szót Balsay Istvánnak, a területfejlesztési bizottság elnökének, a bizottság előadójának.

 

BALSAY ISTVÁN, a területfejlesztési bizottság elnöke, a bizottság előadója: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Nagy fontosságú, a kulturális örökség védelméről szóló törvényjavaslat fekszik előttünk. A területfejlesztési bizottság - mint az első helyen kiemelt bizottságok egyike - megtárgyalta az előterjesztést.

Nagyon lényegesnek tartottuk, hogy a műemléki, régészeti és tárgyi kulturális örökségünk védelmének területén tapasztalható elmaradások felszámolása, a védelemért felelős intézményrendszer átalakítása megkezdődjék. Megállapítottuk: nem igaz az a megállapítás, hogy mi, magyarok értékekben, természeti értékekben szegények lennénk. Igenis van mit védenünk, van mit átmentenünk az utókor számára, és van mivel az Európai Közösség teljes jogú tagjává válnunk.

Az egységes kulturális örökségvédelmi törvény benyújtásának legfontosabb része az egységes szemlélet, amely ingó és ingatlan örökségünk feltárásának, megóvásának a kérdéseiről, az e javakkal kapcsolatos tevékenységről és a hatósági feladatokról rendelkezik. Ez a törvénytervezet összefügg azzal, hogy a kormány, a polgári kormány elhatározta és határozatában rögzítette a közigazgatás-fejlesztés minden területét, így többek között a központi közigazgatás, az állami igazgatás és a területi igazgatás átalakításának, fejlesztésének a rendszerét is. Figyelemmel kell lennünk továbbá arra is, hogy a polgári kormány fő célkitűzései közé tartozik az is, hogy a kulturális örökség feltárását és megóvását oly módon végezzük, hogy az beilleszkedjen az egységes magyar nemzet öröksége, értékei védelmének a rendszerébe is.

Mi, akik végigdolgoztuk és tapasztaltuk a velencei charta sok esetben a magyar értékekre nézve hátrányos, megkülönböztetett, sok esetben funkciótlan, néhány esetben improvizatív döntésének a következményeit, örömmel üdvözöltük e törvénytervezetet, amely jelentős tevékenységét, jelentős feladatát képezi a parlamentnek. Lényegesnek tartom azt is, hogy egységes keretbe foglalva kell kezelnünk a múzeumügyet és általa a régészeti örökség védelmét, továbbá fontosnak tartom a közigazgatás-fejlesztéssel megegyezően - a bizottságban is hangot adtunk ennek - a szervezeti és finanszírozási decentralizálás érdekében a szakigazgatás és az államigazgatás egymáshoz rendelését. Nagy jelentőségű politikai, társadalmi és gazdasági változásaink a múzeumok működésének újragondolását, továbbá a kulturális örökség védelmének jogi szabályozását követelték meg.

Tisztelettel tájékoztatom a parlamentet arról, hogy a területfejlesztési bizottság 11 igen és 7 nem szavazattal általános vitára alkalmasnak találta a törvénytervezetet. Kiemelkedőnek tartottam azokat a hozzászólásokat is, amelyek a turizmussal és a kulturális örökség védelmével összefüggően jelentek meg a bizottsági ülésen, és kiemelten fontosnak tartottuk, hogy a parkokkal, a természeti tájjal kapcsolatos és a kastélyprogram szervesen illeszkedjék a nemzeti örökség védelmének programjához.

 

 

(9.30)

 

A területfejlesztési bizottság általános vitára alkalmasnak találta és üdvözölte a kulturális örökség védelméről szóló törvényjavaslatot.

Köszönöm a szót. (Taps a kormánypárti képviselők padsoraiban.)

 

ELNÖK: A bizottságban megfogalmazódott kisebbségi vélemény ismertetője Fodor Sándor úr.

Megadom a szót.

 

FODOR SÁNDOR, a területfejlesztési bizottság kisebbségi véleményének ismertetője: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelet Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! A területfejlesztési bizottságban, mint ahogy Balsay István elnök úr is említette, kisebbségi vélemény fogalmazódott meg ezekről a gondolatokról. Szeretnék néhányat kiemelni.

Azon kulturális értékek, régészeti, műemléki értékek, amelyekkel ma Magyarország rendelkezik - európai vonatkozásban is Magyarországon sokkal több ilyen múltbéli érték található -, védelme, megóvása a jövő nemzedék számára fontos, tehát nem vitatjuk igazából, hogy e témakörben egy fontos törvényt kellene készíteni. Ugyanakkor az a véleményünk, hogy a jelen törvénytervezet, amely benyújtásra került, bizonyos aggályokat is felvet. Ezekről részben már Kiss Gábor képviselőtársam is szólt.

Véleményünk szerint a kulturális örökségvédelmi hivatal felállítása valójában a törvény megalkotásának a legfontosabb oka. Tehát a kormányoldal azért nyújtott be egy törvényjavaslatot, hogy egy ilyen hivatalt fel tudjon állítani - legalábbis ez olvasható ki a törvény szövegéből. Létrehozásával véleményünk szerint túlhatalom jönne létre, szinte teljesen átveszi a minisztérium feladatainak jelentős részét, így rendelkezni fog a minisztérium hatalmának egy jelentős részével, ami véleményünk szerint nem helyénvaló.

A felállítandó hivatalon kívül kizárólag a közgyűjteményi hálózatra szűkíti az intézményi rendszert, nem rendelkezik az OMBH hatósági funkcióiról és a kapcsoló intézményekről. A tulajdonosi jogok gyakorlásába való beavatkozást is aggályosnak tartjuk. Véleményünk szerint az önkormányzatok tulajdonosi jogait sérti, ha védett vagyontárgyaik elidegenítése a hivatal engedélyétől függ. Ez a 44. § (1) bekezdés b) pontjában található.

Véleményünk szerint a hatósági nyilvántartás rendszere is törvénysértő a megfogalmazottak szerint. A hatósági nyilvántartás ugyan pozitív kezdeményezés, de a nyilvántartásban szereplő adatok egy része - itt utalnék a 73. § b), c) és d) pontjaira - sérti az adatvédelmi törvényt.

Tisztázatlan - legalábbis a törvény szövegéből nem tűnik ki egyértelműen - az új hatósági adatbázis működtetése.

A készítők szándéka szerint a tervezet keret jellegű lesz, hiszen valójában így fogalmaz, és az államtitkár úr is hasonlóképpen fogalmazott a beterjesztésénél, azonban a törvénytervezet egyetlen részszabályozás elkészítésére sem jelöl meg határidőt. Tehát elfogad a parlament egy törvényt, de a törvény nem jelöli meg a részszabályokat. Véleményünk szerint az ördög mindig a részletekben van elrejtve, és nem derül ki, hogy mikorra kell elkészíteni a törvény által megfogalmazottakat. Ugyanakkor államtitkár úr szintén utalt rá, hogy az év második felében ezek készek lehetnek, de szerintünk a törvényben meg kellett volna pontosabban fogalmazni az elkészítések határidejét.

Ugyanakkor véleményünk szerint a működőképességhez részben már meglévő, részben pedig rövid határidejű szabályokra lenne szükség, amivel szívünk szerint valamennyien egyetértünk régészeti és nemzeti értékeink, kulturális örökségünk védelmében, hogy azok a leszabályozások a legrövidebb időn belül valósuljanak meg.

Az új hivatal - a hatósági szerepkörén túlmenően - szerintünk olyan mamutintézmény lenne, amely szakmai kérdésekben is jogokat kapna, és óriási költségvetési forrásokkal rendelkezne. Lehetne sorolni a negatív véleményeket. Ez a legfontosabb témakör, amely a területfejlesztési bizottságban megfogalmazódott. Az általános vitára való alkalmasságát négyen vitattuk, mint ahogyan Balsay elnök úr is megjegyezte.

Idéznék a Balsay elnök úr által a bizottsági ülésen megfogalmazottakból egy mondatot. Az elnök úr úgy fogalmazott, hogy azok ellenzik ennek a törvénynek a megvalósítását, akik azt szeretnék, hogy felmehessenek a miniszterhez, vagy a miniszternél el tudják intézni ezt vagy azt az ügyet. Véleményem szerint az elnök úrral az előző életének tapasztalatai, mikor a székesfehérvári városi tanács elnöke volt, mondatta ezt a megfogalmazást. Szó sincs arról, hogy ilyen alapon akadályoznánk vagy szeretnénk, hogy e témakörben törvény ne szülessen.

Köszönöm, elnök úr. (Taps az MSZP és az SZDSZ padsoraiban.)

 

ELNÖK: Megadom a szót Bánki Eriknek, az idegenforgalmi bizottság előadójának - nem látom a teremben. Helyette az idegenforgalmi bizottságból? (Senki sem jelentkezik.) Nincs jelen senki.

Most megadom a szót Pál Bélának, aki a kisebbségi véleményt ismerteti.

 

PÁL BÉLA, az idegenforgalmi bizottság kisebbségi véleményének ismertetője: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Az idegenforgalmi bizottság május 2-ai ülésén megtárgyalta a kulturális örökség védelméről szóló törvénytervezetet. Szerény kormánypárti többséggel általános vitára alkalmasnak ítélte, hiszen 9-en szavaztak az általános vitára való alkalmasság mellett, míg a bizottság másik része, 8 fő, az ellenzéki képviselők általános vitára alkalmatlannak ítélték ezt a törvénytervezetet. Éppen ezért én most a kisebbségi véleményt ismertetném.

Tisztelt Képviselőtársaim! Mint ahogy államtitkár úr bevezetőjéből és ahogy a minisztérium, a hivatal képviselőjének az észrevételeiből, valamint a törvény preambulumából is kiderül, az embernek óhatatlanul az az érzése támad, mintha az Országgyűlés egy rigófüttyös májusi reggelen arra ébredt volna, hogy nocsak, a kulturális örökség védtelen, na gyerünk, most védjük meg gyorsan, s alkossunk ennek érdekében egy törvényt!

Tisztelt Képviselőtársaim! Mint ahogy az idegenforgalmi bizottság ülésén is elmondtuk, ez nem így van, hiszen számos olyan törvény vonatkozott erre a területre - hadd említsek hármat -, az egyik a köziratokról és a közlevéltári, magánlevéltári anyag védelméről szóló '55. évi törvény, a másik a műemlékvédelemről szóló 1997. évi törvény, valamint a harmadik a kulturális javak védelméről, a muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról, valamint a közművelődésről szóló '97. évi törvény, amely bár egy-egy részterületet szabályozott, de egészét illetően mindegyik a kulturális örökség védelméről szól.

Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Államtitkár Úr! Általános vitára alkalmatlannak tartottuk ezt a törvénytervezetet azért, mert a szakmai közösségek és az egyes szakemberek általunk megismert észrevételeiben szinte kivétel nélkül szó esik a megfelelő szakmai viták hiányáról, illetve az írásos vélemények kérésénél az érdemi munkát akadályozó alig pár napos határidőkről.

Ennek a diskurzusnak az elmaradása az egyes szakterületeken belüli, valamint a szakterületek közötti eszmecserék, viták elmaradása számos részproblémát, a tervezet egészét illetően pedig a három szakterület szabályozásánál jelentősen eltérő mélységeket és egyenetlenségeket okoztak. Mindehhez hozzájárul az is, hogy számos fontos kérdésben a további, alacsonyabb szintű jogi szabályozás még ismeretlen.

Általános vitára alkalmatlannak tartottuk a törvénytervezetet, mert a kimutatható jogalkotói akarat, az úgynevezett integrált örökségvédelem megvalósulását leginkább az úgynevezett kulturális örökség hivatalának létrehozásában látja megtestesülni, és az igyekezet is erre irányul, az itt rejlő alapképletet azonban a szakmai közösségek legnagyobb része nem fogadja el, és inkább az elismerhetően problematikus, ám évtizedek óta bejáratott gyakorlat törvényi korrekcióját támogatná.

Az ellenszenvet ezzel szemben fokozza csak az, amiről már szóltak képviselőtársaim is, hogy a hivatal olyan hatósági jogkörökkel lenne felruházva, ami kétségeket támaszt a szakemberek körében is.

Általános vitára alkalmatlannak tartjuk a törvénytervezetet azért is, mert megalkotásának alapvető szempontja kellett volna legyen az, hogy az örökség védelme érdekében megismerje pontosan a mai valóságot, és annak törvényszerűségei alapján orientáló, befolyásoló célzatú legyen. Noha a jogalkotói szándék ezt a szempontot fontosnak ítéli meg, a tervezetben nem tudta ezt érvényesíteni, így a törvény tervezetében túltengenek a kényszerítő jellegű lépések. Kizárólag a hivatali hatalommal, a hatósági kötelezéssel él, ahelyett, hogy fegyvertárát az együttműködés, a partneri kapcsolatok eszköztárával is kiegészítené.

 

 

(9.40)

 

A szlogenné emelt egyablakos ügyintézéstől véleményünk szerint még nem várható a tulajdonosok és a használók kívánatos jogkövető magatartása. Ez csak az érdekeikre építő pozitív szabályozással lenne elérhető.

Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Végül összefoglalásként azt kell mondjam, hogy a törvénytervezetet elnagyolt munkának tartjuk, elfogadásával, szellemiségével és gyakorlati hatásával a kulturális örökségvédelem számára véleményünk szerint több kárt jelentene, mint pozitívumot, ezért általános vitára alkalmatlannak tartjuk.

Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP és az SZDSZ padsoraiban.)

 

ELNÖK: A bizottság többségének álláspontját Bánki Erik, a Fidesz képviselője ismerteti. Megadom a szót.

 

BÁNKI ERIK, az idegenforgalmi bizottság előadója: Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Amint azt a törvényjavaslat bevezető részében is olvashatjuk, az előkészítőket három fő motiváció vezérelte: egyrészt Magyarország múltját és jelenét megtestesítő kulturális örökségünk jelentősége, védelmének kiemelkedő fontossága, amivel - azt hiszem - mindannyian egyetérthetünk; másrészt a történelmünk során felhalmozódott kulturális javaink feltárása, feldolgozásának és megóvásának feltételeit megteremtő és fenntartható használatának biztosítására szolgáló törvényi feltételek kialakítása. Külön szeretném hangsúlyozni a fenntartható használatot, hiszen korábban nagyon sokan, főleg kiemelkedően az idegenforgalom területén azt sérelmeztük, hogy ezek a jelentős kulturális örökségek nem a megfelelő hasznosítással, a megfelelő hasznosíthatósággal szolgálták adott esetben például a turizmus érdekeit. Harmadrészt pedig: a hatósági eljárások egyszerűsítése és ezáltal hatékonyabbá tétele. A lényege még az, hogy ez a törvényjavaslat segítse a kiemelkedő jelentőségű kulturális értékek állami tulajdonba kerülését.

A kulturális örökség védelméről szóló törvényi szabályozás igénye nem új keletű jelenség. Magyarországon az első ilyen jellegű szabályozást az 1929. évi XI. törvénycikk fogalmazta meg, mely a régészeti örökség védelmére vonatkozó átfogó rendelkezéseket tartalmazta. Az elmúlt több mint hetven év során több törvény és miniszteri rendelet született, mely a társadalmi, gazdasági változások figyelembevételével arra törekedett, hogy e fontos kulturális értékek védelme az adott körülmények között a lehető leghatékonyabb legyen.

Az e területre vonatkozó legutolsó módosulást az 1997. évi CXL. törvény jelentette. Az utóbbi néhány évben bekövetkezett dinamikus gazdasági növekedés, az autópálya-építések és különösen az üzleti jellegű és lakásépítések robbanásszerű növekedése, valamint az 1997. évi CXL. törvény hatálybalépése óta szerzett tapasztalatok alapján feltétlenül szükségessé vált egy új, a korábbinál részletesebb és hatékonyabb jogszabály megalkotása.

Tisztelt Képviselőtársaim! Az előttünk fekvő törvényjavaslat mind személyi, mind tárgyi vonatkozásában széles alapokon nyugszik. Átfogóbb, mint azok a hatályos jogszabályok, amelyek jelenleg a kulturális örökségvédelem tárgykörébe tartozó dolgokra vonatkoznak. E kiterjesztő hatály megalkotását az európai integrációs törekvésünkkel összhangban folyó eurokonform szabályozás igénye indokolta. A tervezet a kulturális javak védelméről szóló 1997. évi CXL. törvényen, valamint a régészeti örökség védelméről szóló európai egyezményen - melyhez Magyarország is csatlakozott - alapul.

Az anyag készítői előrelátóan igyekeztek minden egyes szabályozási területet - az intézményi rendszer felügyeletétől az engedélyezési eljárások útjainak meghatározásáig - az európai normáknak megfelelően kialakítani. A törvényjavaslat általános rendelkezései között az első rész 6. §-ában a kulturális örökség védelmének összehangolását és irányítását a nemzeti kulturális örökség miniszterére bízza, aki más szakmai és szakfelügyeleti testületek mellett a kormány által központi hivatalként létrehozott kulturális örökségvédelmi hivatalt is működteti. Ez a felügyeleti rendszer teljes összhangban áll az európai gyakorlattal, hiszen az Európai Unió Bizottságának szakterületi felosztása is a kulturális területhez sorolja a műemlékek védelmének tárgykörét.

Az új hivatal felállítását az összetett örökségvédelmi hatósági feladatok gyors és pontos ellátása indokolja. A kulturális örökségvédelmi hivatal a hatósági engedélyezési eljárások átfedéseinek megszüntetésével megvalósítja a kulturális örökség védelmének integrált rendszerét. Az eddigi két intézmény - az Országos Műemlékvédelmi Hivatal és a Kulturális Örökség Igazgatósága - összeolvadásával jön létre, ezért a központi költségvetésre nézve többletkiadást nem jelent. Regionális irodái elsőfokú hatóságként működve segítik a helyi ügyek helyben történő megoldását. Másodfokú hatóságként a tervezet szerint a hivatal központja járna el. Az új hivatal felállítása megvalósítja a kormányprogramban is szorgalmazott egyablakos ügyintézést, a hivatal hatékony működését modern informatikai rendszer segíti.

Tisztelt Képviselőtársaim! Azt gondolom, hogy a jelen törvényjavaslat általános vitára alkalmas, amint ezt az idegenforgalmi bizottság többségi döntése is indokolttá teszi. Ezért kérem, hogy a javaslat tárgyalását mindenki fogadja el.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiból.)

 

ELNÖK: Megadom a szót Potápi Árpádnak, az emberi jogi bizottság előadójának.

 

POTÁPI ÁRPÁD, az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság előadója: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság 2001. május 2-ai ülésén tárgyalta meg a kulturális örökség védelméről szóló törvényjavaslatot. A kulturális javak védelméről szóló törvény módosítása során elsősorban a régészeti örökség védelme terén mutatkozó hiányok pótlását, az egyre szaporodó, nagy volumenű fejlesztéseket és nagy beruházásokat megelőző, nagy területen végzett régészeti feltárások szabályozását, illetve ezek átgondoltabb, hatékony rendszerének kialakítását célzó szabályozást kellett megteremteni. Igény volt a szabályozás összehangolása az európai gyakorlattal, továbbá a hatályos nemzetközi egyezményekkel. A régészeti és a műemléki törvény között sok átfedés, illetve számos terület közös szabályozásának igénye miatt a minisztérium felső vezetése egy átfogó, a kulturális örökség minden területét egyesítő kulturális örökségvédelmi törvény megalkotását tűzte ki célul.

A törvénytervezet célja a műemléki, régészeti és tárgyi kulturális örökségünk védelmének területén tapasztalható elmaradások felszámolása, továbbá a védelem rendszerének hatékonyabbá tétele és egységesítése. Ennek megvalósításához a minisztérium vezetése a védelemért felelős intézményrendszer átalakítása mellett foglalt állást.

A tervezett átalakítás elsősorban a hatósági feladatellátás és ügyintézés korszerűsítését érinti, melynek érdekében ingó és ingatlan kulturális örökségünk védelmének hatósági feladatait egy közös, igazgatásilag egységes örökségvédelmi hivatal látja majd el, amely az országos Műemlékvédelmi Hivatal és a Kulturális Örökség Igazgatósága összevonása révén, azok jogutódjaként jön létre.

A bizottság többsége szerint a kulturális örökség integrált védelmét célzó törvényjavaslat nemcsak a vonatkozó kormányhatározatnak, hanem a nemzetközi szakmai elvárásoknak és a jogharmonizációs követelményeknek is megfelel. A hivatal felállítása összhangban áll az úgynevezett egyablakos ügyintézés bevezetésére irányuló szándékkal, a modern informatikai rendszer megteremtésével, az integrált közigazgatási, informatikai rendszeren alapuló információs szolgáltatással.

A bizottság üdvözli a törvényjavaslat azon célkitűzéseit, hogy a határainkon túli magyarsággal szembeni alkotmányos kötelezettségeinkhez illeszkedve, törvényben kívánja biztosítani a határon túli magyar vonatkozású kulturális örökség rendszerszerű anyaországi támogatásának lehetőségét és a Magyarországon élő nemzeti és etnikai kisebbségek kulturális örökségeinek védelmét.

A bizottságban kisebbségi vélemény is megfogalmazódott, azt Jakab Róbertné képviselőtársam fogja elmondani. A bizottságban a törvényjavaslatot általános vitára 8 fő találta alkalmasnak.

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps a kormánypártok soraiból.)

 

ELNÖK: Megadom a szót Jakab Róbertnének, aki a kisebbségi véleményt ismerteti.

 

JAKAB RÓBERTNÉ, az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság kisebbségi véleményének ismertetője: Köszönöm a szót, elnök úr. Mindig nagy érdeklődéssel hallgatom bizottságunk többségi véleményét, ugyanis azt általában a plenáris ülésen ismerhetem meg. A bizottsági ülésen a kormánypárti képviselők a beterjesztett törvényjavaslatról általában nem mondanak véleményt. (Dr. Takács Imre: Tök így van!)

 

 

(9.50)

 

 

Nemcsak ezért nehéz a helyzete a kisebbségi vélemény tolmácsolójának, hanem - elnézést a kifejezésért - azt hiszem, azért, mert ismerik a törvényt. Akik a kisebbségi véleményt elmondták, azok valóban részleteiben is ismerik a törvényt, és rámutattak annak hiányosságaira.

Tisztelt Elnök Úr! Államtitkár Úr! Tisztelt Ház! Mit is tudunk mondani erről a törvénytervezetnek alig nevezhető kísérletről? Az előterjesztő szerint is - mármint a bizottságban jelen levő előterjesztő szerint is - az emberi jogok között nagyon fontos, bár nem eléggé kiemelt jog az embernek a saját kulturális örökségéhez való joga; tehát a hozzáférhetőség, a megismerhetőség, a befogadási lehetőségek biztosítása. Ez a tervezet állítólag átfogó örökségvédelmi szemléletű magatartást sugároz, és ahogy Kiss Gábor képviselőtársam is rámutatott, mindannyian tudjuk, hogy nem foglalkozik a szellemi örökséggel, mert - mondta az előterjesztő - az UNESCO szóhasználatához igazodik.

Ugyanakkor mit mond a 4. §, ennek a törvénytervezetnek a 4. §-a? Idézem: "a kulturális örökség a nemzet egészének közös szellemi értékeit hordozza." Ez a szemlélet egyébként fenntartás nélkül elfogadható a kisebbség részéről is, és nagyon helyes lenne, ha konzekvensen meg is maradna a - megint idézem - "Magyarország népeinek kulturális örökségvédelménél", s nem szűkítené le sehol, még látens módon sem ezt a tartalmat, és nem értelmezné úgy - elnézést, államtitkár úr -, ahogy expozéjában elmondta, szerintem szűkkeblűen: csak magyarságról és csak magyar nemzettestről beszélt.

Átfogó ez a törvény? - kérdezhetjük. Nem; kerettörvényként kezelik, s szerintem a kerettörvény és az átfogó törvény közé nem tehetünk egyenlőségjelet. Ezt, hogy kerettörvényről van szó, azonnal tapasztaljuk is, hiszen majd egy oldalon - mármint a törvénytervezet egy oldalán keresztül - sorolja a felhatalmazások körét, s körülbelül hat oldalon keresztül a különböző, jelenleg hatályos törvények módosítását. Ez az egésznek majdnem az egyharmada.

Mit is szabályoz tehát? Ahogy az már itt elhangzott, létrehoz egy hivatalt, nagy H-val. Az egész tervezet célja véleményünk szerint a 6. §-ban csúcsosodik ki, ennek a mindent tudó, mindenható hatalmát részletezi. Olyan hatalom ez - mármint ennek a hivatalnak a hatalma -, amely kötelezhet. Kötelezheti a tulajdonost, kötelezheti a jegyzőt, kötelezheti az önkormányzatokat, a múzeumokat, mindenkit, és természetesen bírságolhat is.

A törvénytervezet céljaihoz pénzügyi eszközökre van szükség, s ez nem decentralizáltan jelenik meg, Balsay képviselő úrnak mondom, hanem összesen két helyen található meg, a NKÖM-nél, illetve a kancelláriánál. Máshol erre nincs pénz, véletlenül sem ott, ahol esetleg majd szükség lehet rá. Hogy regionálisan is lesz, erről még nincs rendelet, legalábbis mi nem olvastunk róla. (Várhegyi Attila: Az nem ugyanaz!) S hogy csak látszólagos a túlhatalom építése, erről is hallottunk már előterjesztőktől. Biztosan látszólagos, nyilván az ellenzék javasolta például azt, hogy az ásatási bizottság kilenc tagja közül ötöt a miniszter maga jelöljön ki. Mi ez - kérdezem én -, szakmai vagy politikai indok?

Nézzük meg még az értelmező rendelkezéseket - nagyon a végén járok, elnök úr. Egyrészt ellentmondanak egymásnak, másrészt fedik egymást. Kérjük, hogy nézzék át őket. Az 5-ösben megtalálható a 4-es (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.), a 13-as, a 14-es s a többi. Befejezem, utolsó mondat.

Az országgyűlési biztos, az emberi jogok (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.) országgyűlési biztosa...

 

ELNÖK: Képviselő asszony, lejárt az öt perc!

 

JAKAB RÓBERTNÉ, az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság kisebbségi véleményének ismertetője: Igen, már csak annyit, hogy a... (Közbeszólások a kormánypárti padsorokból: Lejárt az idő! Emberi jogok...) Ne kapcsolja le, elnök úr, igen, az emberi jogokról van szó...!

 

ELNÖK: Képviselő Asszony! Kénytelen vagyok lekapcsolni most már, sajnos a szabályok mindenkire érvényesek. (Jakab Róbertné: Köszönöm szépen, befejeztem.)

Tisztelt Országgyűlés! Az oktatási bizottság véleményét Tóth Ferenc úr ismerteti, megadom a szót.

 

TÓTH FERENC, az oktatási és tudományos bizottság előadója: Köszönöm a szót. Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Az Országgyűlés oktatási és tudományos bizottsága ez év április 11-én, a költészet napján tartotta meg a kulturális örökség védelméről szóló törvényjavaslat általános vitáját. Már 122 évvel ezelőtt szerepelt a tisztelt Ház napirendjén hasonló tematikájú törvényjavaslat, s nyilván már akkor is, több halasztást és hosszú érvelést követően, nem véletlenül. Az akkori részeredmények a műemlékvédelemre korlátozódtak - mint a legsürgetőbb feladatok megoldására. Érhető, hogy ma többre van lehetőség, a követelményekhez azokban az európai normák is csatolhatók. Senkinek nem lehet közömbös, milyen kulturális hozománnyal lépünk be az európai népek és a kultúrák közösségébe. Zárójelben: létezik olyan vélemény, hogy Magyarországra jut az egy négyzetkilométerre eső legnagyobb kulturális örökség alatt álló terület.

Ebben a kihívásban a hazai kultúra jövőnek szóló nagy lehetőségét kell meglátnunk. Mert miközben végre tematikusan együtt van és egyensúlyosan van együtt régészet, műemlékvédelem és általában a kulturális javak megőrzése, az egységes áttekintés szándéka korszerű szervezeti informatikai és finanszírozási megoldásokkal társul a törvényjavaslatban.

A muzeális intézményekben, levéltárakban és könyvtárakban muzeális dokumentumként őrzött kulturális javak védetté minősítése nagy jelentőségű, közvetlenül az oktatás és a kutatás szempontjából is. Javaink egységes áttekintése, kezelése - vagy fogalmazzunk gyakorlatiasabban: hasznosítása - a hazai, európai és globális közegben elsőrendű érdek, és nem is csak a miénk.

Az identitás távlatos megőrzése, az integrálódás nem képzelhető el ezen intézményes háttér, ha úgy tetszik, szakmai megalapozás nélkül. Az e feladatokat vállaló és teljesíteni képes hivatal hatósági és szakhatósági ügyekben is eljár, és ennek végső értelme a megóvás evidenciáján túlmenően a kulturális örökségi javak hozzáférhetővé tétele. Igen, itt a felelős felhasználókra, a legtágabb körre, és ha nem veszik túl patetikusnak, a hálás utókorra egyaránt gondolnunk kell.

A megóvás és hozzáférés szabályozása a törvényalkotó vitán felül tisztességes szándéka, melynek szakmai garanciáit igyekszik megteremteni az előttünk fekvő törvényjavaslat, és most saját képviselői aktivitásunkon a sor. Ezért, bár a végrehajtási rendeletek még csupán címszavakban léteznek, az oktatási és tudományos bizottság előlegezte a bizalmat, 11 igen szavazattal, 2 nem és 4 tartózkodás ellenében általános vitára alkalmasnak minősítette a törvényjavaslatot. A bizottság többsége tehát nem osztja a kisebbségi véleményben megfogalmazott aggodalmakat a tulajdonosi jogok gyakorlásába való beavatkozás, a hatósági nyilvántartás esetleges törvénysértő jellege vagy például a financiális források elégtelen volta tekintetében.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

 

ELNÖK: Miután a bizottság nem adott le felszólalói listát, megkérdezem, hogy a kisebbségi véleménynek van-e ismertetője. Kérem Csige képviselő úr gépét bekapcsolni! Nyomja meg a gombot, legyen kedves, képviselő úr! (Megtörténik.) Csige József képviselő úrnak adom meg a szót ötperces időkeretben.

 

CSIGE JÓZSEF, az oktatási és tudományos bizottság kisebbségi véleményének ismertetője: Tisztelt Elnök Úr! A bizottsági ülésen történt döntés szerint kötelességem a kisebbségi vélemény elmondása. Hogy a bürokrácia olykor elakad, istenem, nem ez az egyetlen dolog, ami elakad a világban. Elakadt a szava az előbb Jakab Róbertnének is idő fogytán, és azt, amit még fontosnak vélhetett elmondani, idő hiányában nem tehette meg.

Készül egy modernnek mondható törvény, és nem jutott hely benne a fogyatékosoknak, hogy a nemzeti kulturális örökség helyeit hogyan is közelíthetik meg, hogyan juthatnak hozzá ehhez az örökséghez, és bizony ezt a fogyatékosságot nem árt már most, az elején szóvá tenni, mert idő még van, ez talán javítható.

 

 

(10.00)

 

Magam az oktatási bizottság kisebbségi véleményét kívánom megfogalmazni, ami nem túlzottan nehéz, hiszen alig megszólaló volt a bizottság ebben az ügyben, alig-vélemények hangzottak el, és egyik oldalon sem voltak igazán magasröptű dolgok, gondolatok, de a lényeget tekintve a bizottság két része valóban elkülönült ebben a dologban is, és a többség véleménye a fehér és az igen, a kisebbség véleménye a kevésbé fehér és a nem volt, ami az általános vitára való alkalmasságot illeti.

Magam, amikor készültem a törvényjavaslat bizottsági vitájára, megpróbáltam utánanézni, hogy a szakmai közvélemény, a szakmai képviseletek, az érdekképviseletek, mások hogyan vélekednek a törvényjavaslatról, mi a magunk véleménye, és arra a következtetésre jutottam, hogy ezúttal a bizottsági avagy a parlamenti kisebbség talán közelebb van a szakmai többség véleményéhez, mint a másik oldal. Ezért aztán nem kishitűen azt mondom, hogy a kisebbségi vélemény legalább akkora terület, akkora létszám, akkora erő, akkora szakmaiság véleményét jeleníti meg, mint a többségi.

Annál is inkább fontos ezt hangsúlyozni, mert magam érzem a törvényben is - a törekvések ellenére is - azt a fajta bizonytalanságot, hogy akár a fogalom használatánál, akár a megoldások keresésénél, akár a centralizáció erősítésénél mégsem annyira magabiztos ez a törvénytervezet, mint ahogyan azt a megszólalásokban, felvezetésekben, kincstári igazolásokban hallani véljük.

Én azt gondolom, hogy ennek a törvényjavaslatnak a legfőbb hátránya éppen az, ami olykor előnyének tűnik: a központosítási törekvés, az összevonási hajlam, a könnyen kezelhetőség, az, hogy egy központban majd vezényelhető ez az egész kulturális örökségvédelem. Azt hiszem, hogy a dolog természete nem ilyen, és a dolgok természete ellen való törvényhozás nem mindig igazán sikeres.

Ezért első közelítésben én magam úgy fogalmaztam meg - és ez még nem politikai vélemény volt -, hogy valóban ez a törvényjavaslat vitára alkalmas, sőt mindenekelőtt vitára, de talán még a megoldásra nem. Ez nem azonos minősítés az általános politikai vitára való alkalmassággal, de kétségtelen, egyfajta minősítés.

Az oktatási bizottságban is, máshol is felmerült ez az új divatú varázsszó, hogy egyablakos ügyintézés. Én hét éve járok ide, a parlamentbe, és tudom, hogy újra meg újra elterjednek ilyen varázsszavak. A varázsszavak arra alkalmasak, hogy elfedjék a lényeget, arra, hogy elcsodálkozzunk: jé, még nem jöttünk rá, hogy egy ablakon át is lehet ügyeket intézni. Nos, az utóbbi 8-10 hónapban ez volt a varázsszó, és most is az. Én azt gondolom, hogy nem lényegi kérdés ez az egy ablak. Az emberen is két ablak van, jobban lát vele. Lehet, hogy az ügyek intézésében két ablak alkalmatosabb arra, hogy ügyeket intézzünk.

Szóval, a kisebbség általános vitára alkalmasnak minősíteni nem tudta ezt a törvényjavaslatot.

Köszönöm szépen. (Szórványos taps az SZDSZ és az MSZP soraiban.)

 

ELNÖK: Az önkormányzati bizottság sem adott le felszólalólistát. Kívánja-e valaki az önkormányzati bizottság álláspontját ismertetni? (Pozsgai Balázs jelentkezik.) Pozsgai Balázs. Kérem a szólásra jelentkező gombot megnyomni! Köszönöm szépen. A képviselő urat illeti a szó.

 

POZSGAI BALÁZS, az önkormányzati és rendészeti bizottság kisebbségi véleményének előadója: Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Ház! Képviselőtársaim! Tisztelt Muzeológusok! Az önkormányzati és rendészeti bizottság ülésén a kormánypártok részéről e törvénytervezettel kapcsolatban többségi támogató vélemény nem hangzott el. Fenntartásait az ellenzék fejtette ki.

Az ellenzéki vélemények szerint a törvénytervezet általános hibája, hogy a tervezet úgy kezeli a régészeti lelőhelyek ügyét, mintha Magyarország földterületének minden részletét ismerné a kutatás, és erről lenne egy központi adatbázis, vagyis egy közhiteles nyilvántartás. Tehát e törvénytervezet egy ideális állapotot feltételez. Azonban sajnos ez nem így van, mert a központi adatnyilvántartás létrehozása még éppen csak megkezdődött. Ennek kialakítása várhatóan el fog tartani egy ideig, és akkor is csak a már ismert lelőhelyeket fogja tartalmazni. Köztudott, hogy Magyarországon mintegy 100 ezerre becsült lelőhely található, amelynek a nyilvántartott mennyisége napjainkban 20 ezerre tehető.

Elhangzott továbbá, hogy a tervezet legfőbb hibája pontosan az, hogy a régészeti lelőhelyek nagy részét kitevő, még jelenleg a szakemberek előtt is ismeretlen lelőhelyek védelméről a törvénytervezet ebben a formában nem képes kellőképpen gondoskodni.

Ezen túlmenően is hangsúlyozni kellene, hogy léteznek olyan lelőhelytípusok, például temetők, amelyek ugyan a régészeti örökség legszebb tárgyi emlékeit tartalmazzák, de az előkerülésük... - mivel ezek a jelenlegi általános módszerekkel a felszínen nehezen érzékelhetők, azok is maradnak. Tehát nincs semmi utalás arra, hogy ezeket a jövőbeni lelőhelyeket hogyan fogja védeni a törvény.

Az ismereteink szűkössége, adattáraink állapota az egész múzeumügy alulfinanszírozottságának, szegényes helyzetének egyik következménye. Múzeumi intézményeink többsége az utóbbi tíz évben anyagilag teljesen a perifériára szorult, s az ilyen szakmai célokra alig jut a költségvetésből. A múzeumoknak nem volt lehetősége felkészülni erre a nagyarányú földbolygatással járó beruházási lázra, mely az utóbbi években folyik az országban, s nem is tudnak minden tekintetben megfelelni ezeknek a kihívásoknak. Ugyanakkor a törvénytervezet ezeket az igényeket akarja korszerű módon kielégíteni.

Befejezésül el szeretném mondani azt, hogy a törvényhez kapcsolódóan módosítani kellene az összes, építésre vonatkozó jogszabályt, így az építésügyi törvényt, az engedélyezések, az út-vasút építés kérdését, a bányatörvényt, a nyomvonalas vezetékekkel kapcsolatos további eljárásokat és még a vízügyi törvényt is. Azonban ezekről a törvénytervezet nem rendelkezik.

Összességében ezt fejezte ki a bizottság 9 tagjának tartózkodása, a 11 fő támogató javaslata mellett.

Köszönöm figyelmüket. (Szórványos taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.)

 

ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Most a vezérszónoki felszólalásokra került sor, a napirendi ajánlás szerint 15 perces időkeretben. Elsőként megadom a szót Sasvári Szilárd úrnak, a Fidesz képviselőcsoportja nevében felszólalni kívánó képviselőnek. (Mádai Péter: Nem tíz perc?) Tizenöt.

 

SASVÁRI SZILÁRD, a Fidesz képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! A törvényjavaslat 4. §-ának első mondata úgy kezdőik: "A kulturális örökség a nemzet egészének közös szellemi értékeit hordozza, ezért megóvása mindenkinek kötelessége." Ebből a gondolatból tartom meg a törvényjavaslatot támogató beszédet.

"Sokan a reményt azonosítják a jövőbe vetett reménységgel." - írja Pilinszky János. De mint minden valódi értéknek és cselekedetnek, a reménynek sincsenek időbeli és térbeli határai. És éppen ezért talán nincs nemesebb remény, mint a múlt véglegesnek hitt kontinensén partra szálló reménység. Igaz, a múlt tényein jottányit sem változtathatunk, mégis itt veheti igazán kezdetét az a dráma, ami sorsunkat a valósággal összeköti, eldönti: a minőség, a valóság, a szeretet drámája. Ilyen értelemben mondhatjuk azt, hogy múltunk a mi legfőbb reményünk - írja Pilinszky.

"A múltat meg kell becsülni - hogy egy másik idézettel folytassam -, de nem azért, hogy benne mindent csodáljunk, elfogadjunk, hanem azért, hogy megértsük, és a fejlődésnek és előrehaladásnak javára fordítsuk." - figyelmeztetett báró Forster Gyula, a Műemlékek Országos Bizottságának elnöke 1906-ban egy terjedelmes munkájában.

 

(10.10)

 

Tisztelt Ház! Ez a törvény abba a sorba tartozik, ami a kormány kiemelt figyelmét tükrözi kulturális örökségünk, hagyományaink iránt, amely a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának felállításával, illetve a millenniumi ünnepségsorozat méltó megünneplésének elhatározásával kezdődött, a Nemzeti Színház, a Budapest Sportcsarnok felépítésével, újjáépítésével folytatódott, és amelynek folytatódnia kell a Fidesz kormányzása alatt, és egyetlen kormány sem állhat meg addig, amíg egyetlenegy meglévő darabja örökségünknek, legyen az műemlék, műtárgy vagy régészeti emlék, történeti táj, nem lesz megfelelő állapotban, helyen, tulajdonjogilag rendezetten és védetten.

Természetesen nemcsak az elmúlt ezer esztendő értékei szorulnak védelemre, hanem a napjainkban is létrehozott értékek. Ezért támogatja a Fidesz-frakció a kormánynak azt a döntését, hogy állami részvétellel olyan kulturális centrum épüljön az expótelkeken, ahol többek között helyet kap a Modern Magyar Művészetek Múzeuma, illetve a Hagyományok Háza.

Tisztelt Képviselőtársaim! Kérdezhetik, miért fontos számunkra a múlt emlékeinek megőrzése. "A nép létének értelmet az adhat, ha transzcendens hivatását teljesíti, és tagjainak lehetőséget biztosít, hogy életüket a pillanatnyi érdekeiken túl egy magasabb dimenzióba helyezhetik." - írja Hamvas Béla. Egyedül a hagyomány adhat hiteles információt arról az alapállásról, világszemléletről, amely meghatározza életünket, akár tudunk róla, akár nem. És alapállása nemcsak személyeknek, hanem közösségeknek is van. Minden ember egyetemes küldetéssel lép a világba, de küldetését csak a konkrét népbe, korba, földrajzi helyre születve, annak táptalajából növekedve és annak életerejéből táplálkozva valósíthatja meg. A nép, ha megfosztják kultúrájától, feloldódik, megsemmisül. A történelmi korszakok a rájuk jellemző kulturális háttér nélkül összemosódnak, meghatározhatatlanná válnak. Az ember által lakott helyek kultúrtájjá válnak, mert őrzik az emberek munkájának számtalan nyomát. Az ember mint társadalomban élő lény, egyúttal egymásra épülő hagyományok hordozója. Az ember elválaszthatatlan tehát kulturális örökségétől.

Ennek az örökségnek a hordozására az egyes ember nem képes, erre a nemzeti kultúra hivatott. E kultúra magában foglalja a köz- és magánéletet, az állami és vallási, a polgári és népi intézmények, a nyelv és irodalom, a művészet és tudomány, az erkölcsök és szokások összes nemzeti alkotásainak történetét, múltját és jelenét, kezdve az első magyar nyelvemlékektől vagy a végső cserép- és fegyverdarabtól, amely a felszántott föld rögével előgördül, egész a felhőkbe nyúló gótikus katedrálisok csúcsáig.

A kulturális örökségvédelmi törvény tehát kulturális örökségünk anyagi valóságunkban is fennmaradt, s ekként érzékelhető elemeinek együttes, integrált szemléletű védelmének jogszabályi alapja kíván lenni. Három, korábban részben külön törvényben szabályozott szakterületet, a műemlékvédelmet, régészetet, a kulturális javak védelmét fogja szabályozni azonos szinten, egységes szemlélettel. Hatálya kiterjed a kulturális örökség ingatlan - műemlékek, régészeti emlékek, régészeti lelőhelyek s ezek védőövezetei - és ingó - régészeti leletek, kulturális javak - elemeire egyaránt. Integrál a törvény, mert a kultúrát nem lehet részekre bontani, csak egységében életképes, ahogy a haza és az otthon is. Aki otthont talál, hazára lel, az olyan gondolati, érzelmi biztonságba kerül, mely eltéphetetlen szálakkal fűzi az élethez. Mi ezer esztendeje hazataláltunk, s azóta itthon vagyunk, és minden erőnkkel meg kell akadályoznunk, hogy otthontalanná váljunk. Ezért is szükség van erre a törvényre. Nemzeti kultúránk védelme létkérdéssé vált. Az európai kultúrára a kihívás súlya nehezedik, mert értékei kerültek veszélybe egy globalizált világban, mely az értékek helyébe sokszor az érdeket állítja.

Tisztelt Képviselőtársaim! A rendszerváltás óta, tíz éve zajlanak azok a gazdasági és társadalmi változások, amelyek befolyásolják életünket. A befektetési kedv növekedésével egyre szaporodó, az épített környezetet megváltoztató beavatkozások, az építkezések és hozzájuk kapcsolódó kötelező leletmentések számának folytonos emelkedése, a szűnni nem akaró, engedély nélküli ásatások és leletgyűjtések, a határok könnyebb átjárhatóságával összefüggő illegális műkincs-kereskedelem s a műtárgyakkal kapcsolatos bűnözés megélénkülése a szabályozás összehangoltságát és az egységesítés jegyében történő újragondolását követeli meg, hogy ezen problémákra válaszokat találjunk.

A kulturális kormányzat jogalkotási koncepciója szerint ezért a kulturális örökség területét két átfogó törvény fogja szabályozni. Az egyik a védelem, a hatósági munka, a másik pedig a közszolgáltatások, múzeumi, levéltári, könyvtári szolgáltatások területe. Az egységes jogszabályi környezet az előfeltétele az intézményi struktúra átalakításának, az addig széttagolt hatósági munka egy intézmény keretében történő összehangolásának is, ami nélkül az örökségvédelem, a gazdasági, társadalmi folyamatok negatív hatásaival szemben nem lesz képes felvenni a versenyt. Ám a legtökéletesebb törvény sem töltheti be maradéktalanul a szerepét, ha nem leszünk képesek a munkába bevonni a polgárokat, az önkormányzatokat.

A törvény egyértelműen szétválasztja az állami, kormányzati és a tulajdonosokra háruló feladatokat úgy, hogy az elődjogszabályokhoz hasonlóan változatlanul fenntartja azt az alapelvet, hogy a kulturális örökség védett elemeinek megőrzéséért elsősorban azok mindenkori tulajdonosai tartoznak felelősséggel. A tulajdonos fenntartási kötelezettsége a védett értékek sajátosságaiból következően rendszerint nem merül ki a műszaki állapot fenntartásában, hanem ki kell terjednie a sajátos örökségi értékek érvényesülésének biztosítására is. Ugyanakkor az értékvédelmi indíttatású törvény az értékeket, bármilyen tulajdonban legyenek is azok, egységesen kezeli, lévén a kulturális örökség nem jogi, de szellemi értelemben az egész nemzet közös vagyona.

Hogy néhány példát mondjak arról a listáról, amit a törvény tartalmaz: Budapesten a volt Ludovika főépülete, együttese és parkja, a Vajdahunyad vára, Mezőhegyesen a Csekonits-park víztornya, szivattyúháza, Borsod-Abaúj-Zemplénben a boldogkőváraljai várrom, Göncön a pálos templom- és kolostorrom, Fertőd egész kastélyegyüttese, Egerben a vár mellett Valide Szultana török fürdő romjai, Majkpuszta jégverme és a hozzá tartozó erdő, Istvándi tájháza Somogyban és a gyönyörű somogyvári apátság, de folytathatnám a sort; hadd zárjam le Tarpa szárazmalmának megemlítésével. Ezek az egész nemzet közös vagyonát jelentik.

Tisztelt Ház! A törvény, a támogató jogszabályi környezet, de legalább ilyen elengedhetetlen a polgári öntudat és a közösségek részvétele az örökségvédelemben, ahogy erről említést tettem. Figyeljünk tehát az eredendően jogtudós Forsterre, aki azt mondja: "Legtöbbet e téren is tulajdonképpen maga a társadalom tehet. Fel kell az emberekben a régi múlt emlékei iránt az érdeket és kegyeletet kelteni, mert a háborúknál és az idők viharainál sokszor nagyobb pusztítást okoztak és okoznak ma is az értelmetlenség és a kegyetlenség."

Tisztelt Ház! A hagyományok ismerete és tisztelete az az életszál, melyből annyi erős fonál szőhető, ott vette eredetét, ahová még sokszor vissza kell térnie, hogy tőle nyerjen erőt. A múlt ismeretéből nem következik annak mindenáron való fenntartására való törekvés, csak a szerves fejlődés esélye, megadva ezáltal korunknak azon erkölcsi erőt, hogy a XX. század nyugtalan és kóros társadalmi elméletei és doktrínái ellenében a hagyományok, a kulturális örökség megtartó erejét szegezze szembe, mert ez adja a mérleget és fokmérőt, melyen az emberiségnek és az egyes nemzeteknek az értékeit felismerhetjük. A mértéket!

A nemzeteket, ahogy az egyéneket is, mindig a veszélyek ébresztik létfeltételeik felismerésére. A globalizáció negatív hatásai közepette rá kellett döbbennünk, hogy csak a saját kultúránk őrizheti meg egyediségünket, és csak ebből fakadhat a nemzeti újjászületés forrása. A forrásig mélyen le kell ereszkednünk, és innét kell a szellemi magasságokba felemelkednünk. A múlt, bár mindig tudatában van a hagyománynak, de a jövőt akarja. A tradíció adja a mértéket, mely megszabja annak a minimumát, amire törekedhetünk, de ez önmagában kevés, mert az érték, melyet meg kell teremtenünk: a jövő. Ez képes az ifjú nemzedéknek mindazt a lehetőséget biztosítani, ami szükséges az élet méltóságához. Sőt, csak ez képes igazán olyan jövőt teremteni, amely élhető: barátságos, otthonos. Az otthonunkat felismerhetjük mindannyian még vakon és süketen is, az illatáról, a tapintásáról vagy akár ezek hiányában is. Talán pontosan meg sem lehet határozni honnan, de ha léptek már be évekkel később egykori lakásukba, szüleik, nagyszüleik házába, és érezték már azt az űrt, amit a keresett otthon hiányának érzése teremtett, akkor nem kell más, jobb magyarázatot találnom, megértik, mire gondolok.

 

 

(10.20)

 

Tisztelt Ház! A törvényjavaslatban egy további új eleme a szabályozásnak, hogy az európai uniós jogharmonizációs követelményeknek is meg kíván felelni. A törvénytervezet eleget tesz azon közösségi elvárásoknak, hogy a kulturális javakra fennálló védelmet az uniós tagállamok próbálják egységes irányítás alatt ellátni, valamint az államigazgatás ésszerűsítésével megteremtődjék a közösségi polgárok számára az úgynevezett egyablakos ügyfélszolgálati rendszer. Az EU és a nemzeti kulturális örökség védelmének érdekében minden tagállamban kell egy központi hatóságot kijelölni és létrehozni, amely minden vonatkozó kérdésben illetékes.

Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Örökölni jó, és nemcsak a mi szűkebb pátriánkat, hanem ennek a soknemzetiségű térségnek az egészét megörököltük, amit Közép-Európának hívnak. Mert kultúránk, vallásunk, a gyökereink annyira szoros kapcsolatban vannak a világnak ezen részén, hogy amikor a hazát emlegetjük, akkor Közép-Európát is értjük rajta. A kultúránkat oly sűrűn átszövik a közös múlt emlékei, hogy lehetetlen szétválasztani. Ha a budapesti Erzsébet hídról föltekintünk a keresztet felénk mutató olasz származású Szent Gellértre, Wartburg várában felidézzük a magyar származású Szent Erzsébet legendáját vagy Lengyelország egyik magyar védőszentjének, Boldog Kingának az élettörténetét hallgatjuk, akkor mindannyian a magunkénak valljuk őket. Ha eléneklünk egy magyar népdalt, valahol Közép-Európában máris visszacseng egy variációja. Ha megnézünk egy Andrzej Wajda, Jiřzi Menzel, Szabó István filmet, akkor ezer gondolatot indítanak bennünk ezek a filmek, s talán nem túlzás azt mondani, hogy mi, csak mi, Európa közepén élők értjük igazán ezeket a filmeket. Tudjuk, hogy az életben nem botlunk bele az amerikai szépségbe sem, csak esetleg Fellini trafikosnőjébe. Nem tudunk legyőzni puszta kézzel egy tucat fegyverest, sőt még az sem biztos, hogy csapatostul megbirkózunk Menzel vaddisznójával. Az élet apró rezdüléseiben egymásra ismerünk, és egy-egy gesztus ráébreszt minket, hogy mennyire közeli rokonság fűz és köt össze minket.

Ahogy a műalkotások, ugyanúgy identitásunk részei a műtárgyak, műemlékek, régészeti leleteink, ahogy egy megkopott családi fénykép vagy nagyszüleink örökségének egy-egy darabja. Nem a tárgyakért önmagukért fontos számunkra a védelmük, hanem azért, amit hordoznak. Évszázadok küzdelmeinek, reményeinek, életerejének bizonyítékát, európaiságunk és magyarságunk alapköveit jelentik.

Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Ha a reményről szóló Pilinszky-idézettel kezdtem, akkor befejezésül szeretném elmondani, hogy szerintem milyen remény vezet bennünket ennek a törvénynek a megfogalmazásakor. Arthur Imhofnak van egy történelmi tanulmánya, amely azt a kérdést vizsgálja, hogy elődeink miért boldogultak jobban a mindennapok problémáival, mint mi manapság. Tették ezt annak ellenére, hogy pestis, háború és éhínség pusztított rendszeresen, gyakran mindhárom egy időben. A szerző szerint nem tettek mást, csak levonták a katasztrófák következményeit, azaz saját életidejüket messze meghaladó időszakra próbálták megteremteni biztonságukat, vissza a múltba, megmaradva a jelenben, előre a jövőbe, egy másik dimenziót is figyelembe véve: a teljes örökkévalóságot.

Tisztelt Ház! A jövő nemzedék személyes öntudata mellett egyre többen azt vallják, hogy szükségük van olyan nemzettudatra, melyet csak a nemzet kulturális öröksége, a hagyományokon keresztül elsajátított hit tud biztosítani. Biztos talajt kell érezzenek a lábuk alatt ahhoz, hogy eligazodjanak a világ dolgai között, képesek legyenek minden helyzetben elválasztani a jót a rossztól, az igazit a hamistól. El kell higgyék, a történelem nem értelmetlen, vak, céltalan, véres dráma, hanem értelem és szeretet által irányított folyamat, és ez csak akkor lehetséges, ha épen adjuk át kulturális örökségünk egészét.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)

 

ELNÖK: Megadom a szót Szabó Zoltánnak, az MSZP képviselőcsoportja nevében felszólaló képviselő úrnak.

 

DR. SZABÓ ZOLTÁN, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! A Magyar Szocialista Párt országgyűlési képviselőcsoportja a törvény jelen formájában történő elfogadását nem támogatja. Úgy véljük, az 1881. évi XXXIX. törvény által e célra rendelt intézményhálózat és az 1997. évi CXL. törvény ellátják a kulturális örökség védelmét azon a szinten, hogy ne kelljen egy kiérleletlen, átgondolatlan és koncepciótlan törvényjavaslattal káoszt teremteni, egy meglévő intézményrendszert felforgatni.

Kicsit nehéz helyzetben vagyok, ahogyan a kisebbségi vélemények előadói is abban voltak, hiszen nemcsak a bizottsági üléseken, hanem itt sem hangzottak el igazi érvek a törvényjavaslat mellett. Irodalmi idézetekkel és irodalmi igénnyel megírt veretes mondatokat bőven hallhattunk, de kevés érvet amellett, hogy miért kellene a kulturális örökség védelmét éppen így, ebben a formában ellátni. Az alábbiakban csokorba szedek néhány olyan érvet, amelyben amellett kívánok szólni, hogy ne így lássuk el ezt a valóban fontos feladatot.

Mindenekelőtt a törvény benyújtása ellentmond a jogalkotásról szóló törvénynek és a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvénynek, formai okokból mond ellent, amennyiben nem történt a szakmai és érdek-képviseleti szervezetekkel egyeztetés és konzultáció, pontosabban konszenzusra törekvés. (Sasvári Szilárd: Nem igaz, nem így van!) A bizottságban is hangot adtam ennek a véleményemnek; akkor az államtitkár úr azt válaszolta, hogy megtörtént, és mindjárt fel is sorolt egy sor társaságot és egyesületet, amelyekkel konzultáltak. Ezek élén a Magyar Múzeumok Szövetsége állt, amely szövetségről tudni való, hogy néhány esztendővel ezelőtt jobblétre szenderült, gyakorlatilag nem létezik, így aztán annak a kockázata nélkül lehet tőle véleményt kérni, hogy az ember ténylegesen választ kapna. Nem kérdezték meg viszont a Pulszky Társaságot, amely jelen pillanatban is létező és a múzeumok dolgával legalábbis hasonló hatékonysággal, ha nem nagyobb hatékonysággal foglalkozó szervezet. Említették az ellenzéki felszólalók az adatvédelmi törvénnyel, illetőleg a tulajdonjoggal kapcsolatos problémákat, amelyek szintén az ellen szólnak, hogy épp ezt a fajta szabályozást tegyük magunkévá.

Harmadszor: ez a törvény bevallottan egy kerettörvény. A kerettörvényjelleg melletti indok úgy szól, hogy ez teremt jogbiztonságot, mert hiszen a változó élethez kellene állandóan igazítani az azt szabályozó jogszabályokat; ha ez törvény, akkor minduntalan törvényt kellene módosítani. Mennyivel egyszerűbb tehát, ha a törvény csak felhatalmazást ad, és a jogszabályokat kormány- vagy miniszteri rendeletek, netán hivatali belső utasítások formájában fogalmazzuk meg. A magam részéről úgy vélem, hogy semmivel nagyobb jogbiztonságot nem teremt az, ha nem a nyilvános vitának alávetett és a nyilvános vitában megvédendő törvényjavaslattal, hanem hivatalnokok vagy hivatalnokok által felkészített politikusok egyszerű aláírásával módosítjuk az életet egyébként befolyásoló jogszabályokat.

De ha már kerettörvényről van szó, akkor úgy gondolom, éppen egy kerettörvénytől lett volna indokolt, hogy megkísérelje megteremteni azt a szakmai konszenzust, amelynek birtokában a szakma magáénak érezhetné ezt a törvényt, és magáénak érezhetné az e törvény felhatalmazásából keletkező miniszteri vagy kormányrendeleteket is. Sajnálatos, hogy ez a konszenzus szemlátomást elmaradt.

A hírközlési törvény vitájában egyébként erről a kerettörvény dologról már egyszer elmondtuk a véleményünket, nem kívánok senkinek ötleteket adni, de ha a jogbiztonságot ez szolgálja igen nagy módon, akkor azt gondolnám, hogy a jogalkotásról szóló törvényt kellene módosítani, bevezetve újra a törvényerejű rendelet fogalmát, és akkor a továbbiakban egyetlen törvény módosításával sem kellene itt az időt múlatnunk.

Negyedszer: ez a törvény címével ellentétben nem a kulturális örökség védelméről szól, hanem a kulturális örökségvédelmi hivatal létrehozásáról. Létrehoz egy végletekig centralizált hivatali rendszert, szervezetet, de nem mondja meg, hogy miért. Én pontosan tudom, hogy a kormány vezető ereje, a Fidesz-Magyar Polgári Párt épp hétvégi kongresszusán iktatta alapszabályába, hogy a Liberális Internacionálét elhagyva immár konzervatív párt, de azt gondolom, hogy az a centralizációs düh, ami ebből a törvénytervezetből árad, hatékonyan cáfolja ugyan alkotóinak liberális szellemiségét, de nem a liberalizmus, hanem a józan ész szabályainak mond ellent.

Úgy gondolom, hogy Magyarországon létezik a kulturális örökség védelmében működő bevált múzeumi intézményrendszer. A javaslat ezzel az örökséggel szemben próbálja a kulturális örökség védelmét megvalósítani, elvonva hatáskört onnan, ahol eddig hatáskör volt; onnan, ahol ez a hatáskör százhúsz éve jó helyen volt; onnan, ahol ennek a hatáskörnek a gyakorlásához megvan a szükséges szakértelem. Ebben az értelemben tehát, noha igaz, hogy ez a törvény szimbolizálja, hogy benyújtója nem liberális, de ez a törvény nem is konzervatív, nem tükrözi azt a konzervatív szemléletet, amely szerint a bevált módszereken, bevált hagyományokon, az élet által igazolt hagyományokon csak rendkívül indokolt esetben szükséges változtatni. Ezzel az indokolással a kormánytöbbség, az államtitkár úr, a kormánytöbbség nevében felszólaló képviselőtársam és a kulturális bizottság elnöke adós maradt.

Ötödször. Ha a törvény - és nem kétlem, hogy így lesz - hatályba lép, akkor ígérete vagy víziója szerint bekövetkezik a gyors és hatékony egyablakos ügyintézés korszaka.

(10.30)

 

Ezzel szemben azonban a helyzet az, hogy ezentúl a kulturális örökség védelmének ügyében a hatósági jogköröket nem szakértők fogják gyakorolni, hanem hivatalnokok. Ráadásul nem helyben lévő szakértők, hanem a legjobb esetben a megyeszékhelyen, de esetleg csak a regionális központban székelő hivatalnokok. Sem helyismerete, sem szakértelme nem lesz a szóban forgó hivatalnoknak ahhoz, hogy ezt a hatáskört gyakorolja, ezért tehát nem is igen tehet mást, mint hogy tanácsot kér attól, aki ezt a hatáskört eddig is gyakorolta: a helyben lévő szakértőtől. Mindez feleslegesen bonyolítja és elbürokratizálja a döntéshozatal mechanizmusát.

A törvényjavaslat benyújtói azzal, hogy ez a mechanizmus milyen eredményekkel fog járni, szemlátomást tisztában voltak. Hiszen a törvény által megszabott, megengedett határidők olyan hosszúak, hogy korábban a teljes megelőző feltárás lezajlott annyi idő alatt, amennyi idő alatt ma egyáltalán az engedély kiadásáig el lehet jutni, pontosabban amennyi időt az engedély kiadására a törvényjavaslat a hivatalnak engedélyez.

Az ügyintézés - még egyszer mondom - bürokratikussá, vontatottá, lassúvá, szükségtelenül megkétszerezetté fog válni, ezért tehát azt a befektetőt, aki tőkéjének mielőbbi megtérülése érdekében a minél rövidebb határidők teljesülésében érdekelt, nem abban fogja érdekeltté tenni, hogy a hivatallal együttműködjék, hanem abban fogja érdekeltté tenni, hogy a hivatalt megkísérelje kijátszani.

Tisztelt Ház! Egy történelmi anekdota szerint amikor Napóleon elfoglalt egy várost, a hódolni elé járuló magisztrátustól megkérdezte, hogy miért nem szólnak ebben a városban a harangok.

A polgármester dadogva elmondta, hogy annak bizony, felség, nagyon sok oka van. "No, sorolja őket!" - mondta a császár. "Hát először is, felség, nincs harang." "Köszönöm, elég." - válaszolta Napóleon.

Azt gondolom, hogy nagyon hosszan lehetne még sorolni a Napóleon által meghódított város polgármesteréhez hasonlóan az indokokat, hogy miért nem tartjuk ezt a törvényt támogatásra alkalmasnak, ám a legfontosabb indoka az, amit az államtitkár úr az expozéjában elmondott.

Kulturális örökségünk pótolhatatlan, meg nem újítható, legfontosabb erőforrásunk. Ehhez képest ez a törvény - bár a kulturális örökég védelméről szóló törvény címet viseli - valójában méltán viselhetné a "hogyan lehet elősegíteni a kulturális örökség megsemmisülését?" címet. Nem vádolok senkit ártó szándékkal; úgy gondolom, hogy a törvény rendelkezései nem azért segítik inkább elő a kulturális örökség megsemmisülését, mint annak védelmét, mert bárki ezt akarta elérni, hanem mert a törvény megfogalmazói soha nem látták, soha nem ismerkedtek meg azzal a folyamattal, ahogyan ma a hatósági hatásköröket gyakorló múzeumok munkatársai ezekben az ügyekben eljárnak.

Tisztelt Ház! Ha ma egy régészeti leletek által vélhetően érintett területen beruházás kezdődik, akkor a múzeum munkatársa arra jár - mert hiszen az a dolga, hogy arra járjon -, tudja, hogy hol vannak a környékén, városában, megyéjében azok a területek, amelyek a régészeti feltárás által valószínűsíthetően érintettek, ennek megfelelően ha megkezdődik a beruházás, akkor eljáró hatóságként megvizsgálja, előzetesen feltáratja a szóban forgó területet, és mindez lezajlik néhány hét alatt. Ez ellen a befektetőnek rendszerint nincs is kifogása, az építési engedélyeztetési eljárás úgyis lényegesen tovább el szokott tartani. Tehát nincs is kifogása, e minimális késedelem nem érinti az ő érdekeit, együttműködésre kész.

Hogyan lesz ez abban az esetben, ha a törvény hatályba lép? Mint említettem volt, a hatósági jogkört gyakorló hivatalnok sem szakértelemmel, sem helyismerettel nem fog rendelkezni. Nem is biztos, hogy egyáltalán tudomást fog szerezni arról, hogy a régészeti örökség által érintett területen építkezési munka kezdődik. Nem fog értesülni, mert hiszen előreláthatóan hosszú engedélyeztetési, feltárási procedúrára van kilátás. Abban, hogy együttműködjék egy ilyen hosszadalmas procedúra végrehajtásában, a befektető már nem érdekelt, és nem lesz érdekelt az érintett önkormányzat sem, amelynek az az elsődleges érdeke, hogy a befektető megtalálja a számítását és ott valami olyat építsen, ami az adott önkormányzatnak, településnek, közösségnek hasznos.

Ül tehát a hivatalnok a megyeszékhelyen vagy a regionális központban, és fogalma sincs arról, hogy építkezés kezdődik egy olyan területen, ahol gyaníthatóan régészeti értékek vannak. Nem is szerez tudomást róla mindaddig, amíg az alapozás meg nem történik, és amíg a lerakott alapok az épület fennálltáig - tehát valószínűleg néhány száz évig - a szóban forgó esetleges régészeti leletet hozzáférhetetlenné teszik. Persze mondhatja bárki, hogy így van rendjén, mert hiszen addig ez a régészeti lelet ott lesz a föld mélyén és biztonságban lesz, de mégsem hiszem, hogy ez lett volna a jogalkotó célja.

Tisztelt Ház! Amikor először jártam Athénban, feltűnt, hogy a hihetetlenül nagy városban, hihetetlenül nagy kulturális örökséget megtestesítő városban jószerivel az egyetlen műemlékegyüttes az Akropolisz csodálatos romegyüttese. Elmondták, hogy ez bizony azért van, mert a város területe alatt szinte bárhol nyomja le az ásót az ember, néhány ásónyomnyi mélységben antik műemlékekre bukkanhat. Ha valaki ilyenre bukkan, azt azonnal be kell jelentenie a hivatalnak, majd egy hosszadalmas bürokratikus eljárás kezdődik ennek feltárása érdekében, és addig ott minden munkálattal le kell állni. Ennek következtében ha ma valaki Athénban telket vesz, első dolga, hogy még aznap éjszaka betonnal beborítsa ezt a telket, mert attól kezdve az a veszély, hogy az alatt műemléket, antik romokat fognak keresni, nem fenyegeti többé.

Úgy gondolom, hogy ez az együtt nem működő magatartás, amely egyébként a józan anyagi érdekből fakad és figyelmen kívül hagyja a közösség kulturális érdekeit, ez az együtt nem működő magatartás fenyegeti a magyar kulturális örökséget abban az esetben, ha ennek a törvénynek a rendelkezései hatályba lépnek. Úgy gondolom, hogy ez sem a kormánytöbbségnek, sem az ellenzéknek nem lehet célja.

Én a magam részéről és a Magyar Szocialista Párt részéről azt ajánlom és arra kérem a kormányt, hogy kérje vissza ezt a törvénytervezetet átdolgozásra, folytasson érdemi konzultációkat, ne elsősorban az ellenzékkel, hanem a szakma avatott képviselőivel, művelőivel, és ősszel egy olyan törvényjavaslatot hozzon vissza, amely nemcsak címében, de tartalmában is megvalósítja azt, amiben mindannyian egyetértünk: a kulturális örökség védelmét.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP és az SZDSZ padsoraiban.)

 

ELNÖK: Megadom a szót Szentgyörgyvölgyi Péternek, a Független Kisgazdapárt képviselőcsoportja nevében felszólalni kívánó képviselő úrnak.

 

DR. SZENTGYÖRGYVÖLGYI PÉTER, az FKGP képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A kulturális örökség védelméről szóló 4027. számú törvényjavaslat 97 paragrafusból áll, négy fejezetből, és teljes egészében felöleli a műemlékvédelmi törvényt, nagyban érinti a kulturális javak védelméről szóló törvényt és a levéltári törvényt is.

Igen nagy formátumú törvénytervezet, amely meghatároz többek között két konkrét célt is: nevezetesen, hogy megfeleljen ez a szabályozás az európai uniós szabályozásnak, és hogy lehetővé tegye a közigazgatás korszerűsítésének kapcsán az úgynevezett egyablakos megoldást, mely kétségtelenül varázsszó - de több is annál. Aki életében csak egyetlenegyszer is megkísérelt egy erdélyi szőnyeget kivinni, mondjuk, Bécsbe az unokatestvérének, amit az a közös nagymamájuktól örökölt, és először elment a vámhivatalba, majd az Iparművészeti Múzeumba, majd az igazságügyi becsüshöz, aztán megint a vámhivatalba, és még egyéb hatóságokhoz ment és Canossát járt, az igenis tudni fogja, hogy nemcsak varázsszóról van szó, hanem kifejezett áldásról: egyetlenegy hivatal intézi el mindezt az állampolgár érdekében.

 

 

(10.40)

 

Maga a törvény a kulturális örökség védelme címet viseli, és emlékszünk rá, hogy 1998-ban, amikor e minisztérium neve került meghatározásra, milyen óriási vita volt önmagában véve ezen a címen, hogy kulturális örökség védelme. Éppen ezért - és mivel az európai uniós megfelelőségről is szó van - szükségesnek tartom, és egyébként érdekesnek is, hogy végignézzük, mit is értenek Európában kulturális örökségen, és egyáltalán ez a fogalom miként alakult ki.

A nemzetépítésben gyakran példának tekintett Franciaországban is csak az 1860-as években indult meg a történeti emlékek szisztematikus feltárása és osztályozása, még a XX. század '60-as éveiben is főleg csak a műemlékek gyűjtésével, osztályozásával, a régiségek osztályozásával, számontartásával foglalkoztak, az örökség fogalmát nem ismerték, nem használták. Az örökség értelmezésének kitágulása a '60-as évek végén kezdődött el a nemzeti európai törvénykezésben, ekkor jelenik meg először az építészeti örökség fogalma, majd a '70-es évek végén jutunk el a kollektív emlékezéstől a kulturális örökséghez, amely a kollektív emlékezet fogalmával párosul. Franciaország esetében például az 1979-es levéltári törvény említi első alkalommal az örökség fogalmát, az Európai Tanács pedig az 1985-ös granadai kongresszusán határozza meg először ezt a fogalmat.

Az Európai Tanács határozatai között már 1949-ben találkozunk e fogalommal, ugyanis akkor határozza meg ez az intézmény, hogy egyik alapvető célja az európai örökség ápolása. Az a tény, hogy a kulturális örökséget mint normát ilyen nagy tekintélyű szervezet elismerte, azt bizonyítja, hogy a kulturális örökség a legkisebb falusi közösségektől az emberiség egészéig szervezőelvvé vált, mely alkalmasnak tűnik arra, hogy reprezentálja e közösségek identitástudatát.

Az örökség kezelése és feldolgozása a közösség nagyságától és szervezettségétől függetlenül, lényegében ugyanolyan elveken alapszik. A kulturális örökség a közösség számára fontos jelentéssel bíró tárgyak, dolgok készlete, ezeket a tárgyakat megfelelő intézmény összegyűjti, leltározza, megvizsgálja, közszemlére teszi, megőrzi, restaurálja, ha szükséges, megfejti és megérti a rejtett kódokat, levonja a következtetéseket. E folyamat során az eredeti tartalom valami egészen újjal, a birtokba vevő értelmezésével is gazdagodik, így az örökség összekapcsolódik az emlékezettel. Mindkettő az identitás része, amit meg kell keresni, elő kell ásni vagy újra fel kell fedezni. Ebben az értelemben az örökség valójában nemcsak arra szolgál, hogy feltérképezze a bírt javakat, hanem arra is, hogy körülírja, meghatározza az örökhagyó, örökös azonosságát, sokszor anélkül, hogy ennek tudatában lenne.

A kulturális örökség fogalom elterjedésének kulcsa, hogy általa bármely közösség számára lehetővé válik egyéni emlékezésből fakadó, épp aktuális identitásának intézményesítése. Nem véletlen tehát, hogy a kulturális örökség kifejezés egyaránt megtalálható a helyi, regionális, a nemzeti, a kontinentális és a szélesebb körű nemzetközi szinten is. E közösségek szerveződési formái azonban igen eltérőek egymástól, és így nem meglepő, hogy az örökség fogalom alkalmazása és értelmezése más és más.

A fogalom univerzális jelentése azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy a társadalmi szereplők ugyanazt értik örökség alatt a különböző szinteken. Különbség van e fogalom nyugat-európai és középkelet-európai értelmezésében. A kelet- és közép-európai országok Magyarországhoz hasonlóan kodifikálni kényszerülnek a kulturális örökséget, ha meg akarnak felelni az Európai Közösség jogi, tudományos, politikai elvárásának. Ez történik most is. Ez ugyanakkor nem jelenti a nyugat-európai gyakorlat átvételét, sőt időnként azzal ellentétes is lehet.

Franciaországban a kulturális örökség fogalma magába foglalja azt a gyakorlatot, mely a másság, a belső különbözőség elismerését nemzeti vagy magasabb szintre emeli. Kérdés, hogy mennyire sikerül majd harmonizálni az ennyire eltérő nemzeti, politikai és tudományos elméleteket, és egyezségre jutni az olyan nemzetek fölötti kulturális örökség meghatározásában és annak alkalmazásában, mint például az európai kulturális örökség.

Az Európai Közösség intézményesülésének hajnalán az Európai Tanács 1949-es alapító okiratában jelenik meg az "örökség" kifejezés először - mint ahogy azt már idéztem -, ez okirat szerint az Európai Tanács többek között azért jött létre, hogy a tagok közötti nagyobb egység előmozdításával a tagok közös örökségét képező eszméket és elveket védje, illetve megvalósítsa, és biztosítsa a tagok gazdasági és társadalmi fejlődését és kiegyenlítését.

Az örökség megőrzésének érdemi munkája azonban csak a '60-as években kezdődött meg az építészeti örökség védelmével, amit a '80-as évektől kezdve egészítettek ki más, a kulturális örökség kategóriájába sorolt tárgyak, emlékhelyek védelmével. Az európai kulturális örökség intézményi hátterét az 1969 óta létező Kulturális Örökségért Felelős Miniszterek Európai Konferenciája és az 1990-ben létrehozott Kulturális Örökség Bizottsága jelenti. Ez utóbbi három kormányzati programot működtet, ezeknek a címe: örökség és társadalom, együttműködési és tanácskozási gyakorlat, valamint európai régészeti terv. E három program lényegében felöleli a kulturális örökség fogalmának alkalmazásával együtt járó összes problémát. A programok célja az, hogy elterjesszék az európai polgárok és mindenekelőtt a fiatalok között a kulturális örökségnek a különbözőség elfogadásán és a kisebbségek szabad megnyilvánulási lehetőségén alapuló európai koncepcióját.

Az európai örökség fogalma tartalmát tekintve hasonlóképpen bővült, mint a nemzeti kulturális örökség. Az 1960-as években csak az épített környezet, s mindenekelőtt Velence városa jelentette a védelemre szoruló örökséget - emlékszünk rá. A '70-es évektől kezdve indult meg a fogalom erőteljes tágulása, előbb a filmművészettel, majd a környezettel, a vallásos emlékhelyekkel, a történeti megemlékezésekkel és a tájjal. Ezzel volt kapcsolatos 1988-ban a romániai falurombolás elítélése.

Az európai kulturális örökség meghatározásához képest részben egyszerű, részben összetettebb a világörökség meghatározása. Az UNESCO általános konferenciája 1972-ben döntötte el a kulturális és természeti világörökségbe tartozó helyszínek meghatározását és védelmét. A világörökség nemzeti szinten folyó megőrzésének kiegészítésére ekkor határozták el a Világörökségi Alap létrehozását. A világörökség intézményes meghatározása részben egyszerűbb, mint az európai örökségé. A világörökség kanonizálása lényegében megmarad a nemzeti örökség logikájánál, egy világörökségi helyszín kiválasztása és elfogadása nemzeti értékként jelenik meg, szinte nemzeti dicsőségként.

A nemzeti dicsőségen túl természetesen itt is szerepet játszik a világörökséggé nyilvánított helyszínre irányuló turizmusból eredő bevétel reménye, illetve a Világörökségi Alapból várható támogatás. Ez korábban igen nagymérvű volt, mivel összesen 20 ilyen volt korábban, ma pedig 690 világörökségi helyszínt tartanak számon: Spanyolországban 36-ot, Németországban 23-at, és így tovább. A nyolc közép-európai országban '89-ben mindössze 19-et tartottak csak számon, és ez az elmúlt évtizedben megnégyszereződött. A dinamikus fejlődés főleg a posztkommunista rezsimek számára volt fontos, hiszen ebből reméltek a '80-as években valami kis pénzpótlást. Magyarország egyik első hivatalos hozzájárulása a világörökséghez Hollókő volt; mindnyájan ismerjük, valóban látványos, és még ezeket a bizonyos turisztikai bevételeket is hozza.

A javaslat egységesen foglalkozik a kulturális örökség védelmével, részletesen, mindenre kiterjedően szabályozza a védelemmel kapcsolatos tennivalókat, elsősorban pótolja azt a hiányt, amely abból származik, hogy a korábbi jogi szabályozás nem határozta meg a kulturális örökség fogalmát.

 

(10.50)

 

Itt, e törvénytervezetben a 7. § kifejezetten fogalommeghatározásokat foglal össze rendkívül részletesen, ami azért is praktikus, mert a jogszabálytervezet elején van, nem kell állandóan visszalapoznunk a fogalommeghatározáshoz, ha utólag van meghatározva a fogalom, hanem az elejétől értjük az egészet - bár volt aztán egy olyan fogalom a szövegben, amit én nem találtam meg, de a bizottsági tájékoztatón erre is választ kaptam.

Ennek megfelelően a javaslat hatálya - az értelmi rendelkezéseknek megfelelően - rendkívül széles, a nemzet számára olyan értékekkel bír és fog bírni, amely indokolja a rájuk nézve fennálló közvédelmet, végül is a közkincs funkcióját fogják gyakorolni. A személyi hatály kibővülése azt jelenti, hogy a javaslat mindazon személyekre kiterjed, akik a kulturális örökség fogalomkörébe tartozó javak piacán szereplőként lépnek fel, illetve folytatják gazdasági tevékenységüket.

Ezen a ponton kapcsolódik a kulturális örökség fogalmába a hazai műkereskedelem, amelynek újjáéledése a rendszerváltáshoz köthető: ekkor szűnt meg a Bizományi Áruház Vállalat és a Képcsarnok Vállalat, ezek - végül is - monopóliuma is ekkor szűnt meg, az addig csendesen működő régiségkereskedők pedig nagy aukciós házakká váltak, jelenleg hét ilyen nagy aukciós ház működik Magyarországon. A nemzeti műkereskedelem egyszerre tekinthető kiviteli és tranzitfeladatot ellátó gazdasági társaságnak is.

A javaslattal szemben bizonyos fenntartások is megfogalmazódtak, amelyek szerint a jelenlegi formában történő elfogadás nem hoz jelentős újdonságot a védett műtárgyak tulajdonosai számára, mivel csak a szankciókat, a korlátozásokat tartja fenn, miközben nem nyújt semmiféle támogatást a műalkotások megőrzéséhez, konzerválásához, restaurálásához.

A szakemberek a törvényjavaslat védett tárgyakra vonatkozó rendelkezéseit kifogásolják, amelyek fenntartják a védett műalkotások kiviteli tilalmát, eladási korlátozásait, ugyanakkor semmilyen támogatást nem nyújtanak a sokszor felbecsülhetetlen értékű műtárgyak tulajdonosainak, pedig az értékek megőrzése, jó állapotban tartása óriási költségekkel jár; vagy gondoljunk arra, ami a ma reggeli hírekben hangzott el, hogy vajon miből lesz pénz a két Munkácsi-képnek - az Ecce homo itt marad -, amely Amerikából letétben van itt, az esetleges megvételére vagy másolására. (Dr. Takács Imre közbeszól.) 300 millió mindössze a vételi ár, 13 millió a másolás összege - miből teremthető ez elő? (Dr. Takács Imre: Országimázs Központ!) Erre is választ kellene kapni e tervezetből; ezek azonban módosító indítványokkal pótolhatók.

Mindezekre tekintettel a Független Kisgazdapárt általános vitára alkalmasnak és nagy formátumúnak, előrevivőnek tartja a törvényjavaslatot, amely az európai szabályozásnak is megfelel.

Köszönöm a figyelmet.(Taps a kormánypártok soraiban.)

 

ELNÖK: Megadom a szót Pető Iván úrnak, az SZDSZ-képviselőcsoport nevében felszólalni kívánó képviselőnek.

 

DR. PETŐ IVÁN, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársak! Szűk kört érdeklő, ennek ellenére nagy, jelentős ügyeket tárgyaló törvényjavaslat van előttünk - hozzáteszem mindjárt: egy rossz javaslat formájában. Bevezetésként annyit érdemes megjegyezni: nekem a törvény tárgyalására való felkészülés közben nem sikerült olyan szakembert találnom, aki egyetértene a törvényjavaslat mai formájával, és nem sikerült olyan szakembert találnom, aki bármilyen olyan testületben, bizottságban részt vett volna, amely bizottság vagy amely szakember a mai formájában, a mai koncepciós formájában látta volna ezt a törvényjavaslatot. Ettől még elvileg jó is lehetne a javaslat, nem azért rossz önmagában, mert az érdemi egyeztetések elmaradtak, mindenesetre tény - és ez egy külön bírálat tárgya -, hogy a szakmai egyeztetés, mondjuk finoman, igen-igen hiányos volt.

Bírálható egy törvényjavaslat a szemlélete alapján - azt gondolom, hogy a szemlélettel vitatkozni egy más álláspontot, más szemléletet képviselő politikai párt részéről szinte evidensnek tűnik -, és bírálható egy törvényjavaslat olyan alapon is, és én inkább erre fogok törekedni, hogy ha az ember adottnak veszi a törvényjavaslat készítőjének szemléletét, de úgy gondolja, hogy a maga elképzeléseit is igen-igen hiányosan, tökéletlenül valósította meg.

Kezdjük rögtön a címmel! A cím: a kulturális örökség védelméről szóló törvény. A kulturális örökség azonban - és ezt itt már többen is érintették, de nem lehet eléggé hangsúlyozni - nem csak tárgyi kultúra, a kulturális örökséghez hozzátartoznak a hagyományok, hozzátartoznak az intézmények, például olyan nemzeti intézmény, mint az Opera, az Operaház, olyan intézmény, mint a Zeneakadémia, mint a múzeumok egy része, színházak, a Magyar Tudományos Akadémia, és sok minden mást is lehetne itt mondani. A nemzeti kulturális örökség része természetesen a szellemi örökség is, a nemzeti kulturális örökség része az olyan triviális dolog is, mint a nyelv - mindezek védelmével természetesen nem foglalkozik a törvény.

De egyáltalán, ebben a címben a "védelem" szó is kifogásolható. A "védelem" a magyar területtel foglalkozó intézmények kapcsán csak a műemlékvédelemnél honos kifejezés, a régészetnél, a muzeológia területén, a kulturális javak területén általában nem szokás kimondottan a védelemre szűkíteni a tevékenységet; az inkább hagyomány, hogy a műemlékvédelemnél védelemről szokás beszélni. Magyarul és röviden: helyesen a tárgyi örökségről lenne szó, a tárgyi emlékek kezelésének törvényjavaslatát tárgyaljuk, sőt ha a tényleges tartalomnak megfelelően tovább akarom szűkíteni, akkor nem is a tárgyi emlékek kezeléséről szól a törvény, hanem - szándéka szerint - a tárgyi emlékek, kulturális emlékek hatóságai ügyeiről. Ez persze nem olyan magasztos és patetikus cím, hogy szép idézetekkel veretessé - hogy is mondjam? - formált beszédeket lehessen mondani, mint aminek itt a tanúi voltunk, de a tényeknek inkább ez utóbbi felelne meg, mármint hogy itt a tárgyi örökség hatósági ügyeinek az intézéséről vagy kezeléséről szóló törvényjavaslattal van dolgunk.

A törvényjavaslat mai címe szerint ebben a törvényben kellene integrálni a levéltári, műemléki, múzeumi, régészeti, könyvtári s a többi, szakterületi törvényeket is, amit - egyébként helyesen - nem tesz meg kormányzat, amikor ezt beterjeszti, a cím mindenesetre ezt tenné indokolttá. Most úgy néz ki, hogy a törvényjavaslat ezekbe a törvényekbe vagy ezeknek a szakterületeknek az ügyeibe bele-belecsíp, belepiszkál, és ettől ahelyett, hogy az úgynevezett egyablakos ügyintézés alapján egyszerűbbé és áttekinthetőbbé válna ezeknek a területeknek a hatósági ügye és egyáltalán igazgatási ügye, kaotikusabbá válik, mint amilyen eddig volt.

Áttérve most már a törvényjavaslat érdemi tartalmára, abból a tényből érdemes kiindulni, hogy a tárgyi kultúra igazgatási vagy hatósági ügyeinek rendszere ma Magyarországon - és ez nemcsak mára áll, hanem ez a helyzet egy viszonylag hosszú múltra tekint vissza - meglehetősen heterogén, ezeknek az intézményeknek a jelentős része jól működik, nem akarom azt mondani, hogy nincs változtatnivaló bizonyos igazgatási feladatok megoldásában. Az intézmények egyik típusa a műemlékvédelem, a Műemlékvédelmi Hivatal. A Műemlékvédelmi Hivatal egy olyan intézmény, ahol a kulturális igazgatás, a hatósági tevékenység, a tudományos kutatás, a gyűjtemények szakmai irányítása és mindenféle más tevékenység, dokumentáció egyetlen hatóság vagy hivatal keretén belül valósult meg. Ezzel szemben a régészet, a múzeum-, a levéltár-, a könyvtárügy egészen más szervezetben működik: egyes helyeken, úgy mondjuk, a kiemelt nemzeti intézmények, mint a Széchényi Könyvtár vagy az Országos Levéltár, bizonyos szakhatósági jogokat is kapnak, máshol, a múzeumi területen egészen más megoldások hagyományosak.

 

 

(11.00)

Most az történik ennek a törvényjavaslatnak a szándéka szerint, hogy minden, egymástól nagyon eltérő jellegű tevékenységet egyetlen hatóságba vonnának össze, nevezetesen, a nagyon különös és nagyon egyedi műemléki hivatal eddigi normáit követve a műemléki hivatalba olvasztanák be az összes többi igazgatási jellegű tevékenységet.

A szakemberek közül - akik régóta tevékenykednek ezen a területen, amikor ezt a törvényjavaslatot megismerték - nem egynek jutott eszébe, hogy volt már hasonló törekvés a közelmúlt magyar történelmében. 1949-ben létrehozták a Múzeumok és Műemlékek Országos Központját. Ezt a szakma a Rákosi-korszak tanúvallomásának tekinti. Az esetek többségében a szakemberek úgy gondolják, hogy a Rákosi-korszak ezzel az intézménnyel nyomta rá a bélyegét ennek a szakterületnek a tevékenységére. Ebben az intézményben sem volt benne persze, szemben a mostani törvényjavaslattal, a levéltár-, a könyvtárügy.

Vannak persze, akik azt mondják, egy kicsit árnyaltabban vizsgálva a dolgokat, hogy akkor, 1949-ben a dilettantizmus helyett a szakértelemnek is helyet biztosított az a megoldás, hogy létrehozták a Múzeumok és Műemlékek Országos Központját.

Ma azonban, mondják a szakemberek és gondolom én is, egy ilyen típusú intézmény létrehozása inkább a helyi intézményekkel szembeni bizalmatlanságot valósítja meg, mert ma szakértelem tekintetében alapvetően más a helyzet, mint 1949-ben volt. 1997 óta létezik a Kulturális Örökség Igazgatósága, amely részben azokat a feladatokat lenne hivatva megoldani, amelyeket az új hivatal oldana meg a törvényjavaslat szerint. Ez a kormány az előző kormány által létrehozott hivatalt helyesen megerősíti.

Tudni kell, hogy ma sem áll vita nélkül a Kulturális Örökség Igazgatóságának a tevékenysége, de azt gondolom, munkájának további kiegészítésével mindaz a feladat, amit a kormány az új, gigantikus hivatallal létre szeretne hozni, megoldható lett volna.

A műemléki hivatal bázisán létrehozott hivatal problémája a következő: vagy beviszik a szakértelmet a hivatalba úgy, ahogy ez a műemlékvédelemnél létezik - és akkor egy gigantikus hivatal jön létre, ahol a múzeológia, a régészet, a levéltárügy, a könyvtárügy minden részletkérdésével foglalkozó szakemberek vannak állományban, hiszen a műemlékvédelemnél ez a helyzet -, vagy a Kulturális Örökség Igazgatóságának módszerét honosítják meg, nevezetesen azt, hogy szakértő hivatalnokok elsősorban és döntően elsősorban külső szakértői bázisra építve végzik az igazgatósági tevékenységüket.

Ha az utóbbi megoldást választják, akkor a műemlékvédelemmel foglalkozók aggodalmai jönnek be. Nevezetesen, a műemléki hivatalban tevékenykedők, ennek a szakmának a képviselői fölhívják a figyelmet arra, hogy a törvényjavaslat nem intézkedik arról, hogy a nem hatósági műemlékvédelmi tevékenységnek mi lesz a további sorsa, hogyan integrálódik, ebben a hivatalban vagy ezen kívül hogyan lehet megoldani az eddigi feladatokat.

A tudományos és hatósági munka szétválasztásáról persze nem világos, hogyan intézkedik ez a törvényjavaslat, és sok más ilyen részletkérdésre is lehetne hivatkozni. Alapvető probléma, hogy jogtechnikailag nagyon kritizálható ez a törvényjavaslat; még kormánypárti képviselők is kritizálták bizottsági ülésen. Átírja más szaktörvények fontos igazgatási részleteit, és kiismerhetetlenül kaotikussá teszi a viszonyokat. Vagy például olyan paragrafusok találhatók benne, hogy a régészeti feltárásokat külön jogszabályban meghatározott intézmények, szakemberek végezhetik, holott például '97-ben ez ügyben részletes és alapos rendelkezések már születtek.

Elfogadhatatlan az alapstruktúrán túlmenően, hogy néhány nagyon lényeges problémát ez a törvényjavaslat nem old meg, és mindez a szemléletéből is következik. Én csak néhányat emelek ki ezek közül a rendelkezésemre álló időben.

Sokan sokszor kifogásolták, hogy a műemlékvédelemben az első és másodfokú hatóság ugyanabban a kézben van, tehát ha valakinek fellebbezési ügye adódik, ugyanoda fordul, mint ahol első szinten elfogadhatatlan álláspontot alakítottak ki. Ezt az elfogadhatatlan megoldást kiterjesztik a teljes szakma területére, ami nyilvánvalóan komolyan támadható.

Itt is részben elhangzott, hogy olyan megoldást kellene találni a magyar műemlékvédelemben, a műtárgyvédelemben, amely nem ellenérdekeltséget teremt, nem olyan helyzetet teremt, hogy abban érdekeltek az állampolgárok vagy akár külföldiek, hogy elrejtsék a hatóságok elől a műtárgyakat, vagy esetleg régészeti lelőhelyek megtalálását, hanem éppen a feltárási kötelezettséget vagy szándékot erősíti.

Ezzel szemben ez a törvény inkább csak korlátoz, jelentősen korlátozza a személyiségi jogokat, hiszen jelentősen korlátoz magántulajdonokhoz kapcsolódó jogokat. Sőt, bevételi érdekeltséggel és a büntetés előtérbe helyezésével olyan viszonyokat teremt, félő, hogy senki nem lesz érdekelt abban, hacsak nem az átlagnál sokkal nagyobb öntudattal megáldott személyekről van szó, hogy a tárgyakat és az egyéb, védelemre szoruló javakat bejelentse; hiszen csak kötelezettségei, és nem jogai származnak egy ilyen bejelentéstől. A támogatás, ami ilyesmire kapható, egyelőre titokban marad, hogyan fog működni.

Ez a szuperhivatal is kifogásolható: kisajátít, elővásárol, helyreállít, kutat, dokumentál - igazgatási feladat, ez még elfogadható -, de szakmai vitákat is eldönt, ami természetesen elfogadhatatlan. Megállapítja, mi az az érték, ami elfogadhatatlan egy hivatal részéről, szerződéseket köt, és mindezt a tevékenységet már a mai intézmények rovására végzi részben. Itt is van igazgatási racionalitási szempont, ami talán elfogadható, de bizonytalan elhatárolódással. Tehát ez a bizonyos egyablakos ügyintézés nem működik majd olyan simán, mint ahogy itt esetleg kormánypárti képviselők gondolják.

A pénzügyi feltételekről is érdemes beszélni. A pénzügyi feltételek igen-igen homályosak. Ez a törvény semmiféle garanciát nem nyújt arra, hogy a sokféle feladat megvalósítására pénzügyi keret lesz. Nem beszélve arról az abszurditásról, legalábbis megmagyarázatlan helyzetről, hogy a törvény úgy rendelkezik, hogy az állami tulajdonú műemlékek költségvetése gyakorlatilag a Miniszterelnöki Hivatalnál van. Ha egyszer egy ilyen hivatal létrejön, ha egyszer létezik Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, nem világos, hogy ezt mi indokolja.

Összefoglalva az elmondottakat: nyilván részben javítható ez a törvény. Meggyőződésem, hogy miután a szakma megismerte már a törvényjavaslatot, már készülnek azok az államigazgatásban megfogalmazott, fideszes képviselők által majd beterjesztendő javaslatok, amelyek egy kicsit helyrekalapálják a tévedéseket, a fogalmi problémákat, amelyekről én itt nem beszéltem, de alapjában véve ennek a törvényjavaslatnak a struktúrája, annak az intézményrendszernek a szerkezete, amit ez létrehoz, nem javítható.

Ezért tehát az SZDSZ ezt a törvényjavaslatot általános vitára alkalmatlannak találta. Nem képzelhető el olyan módosítás, ami alkalmassá tenné arra, hogy végső szavazásként támogassuk.

Köszönöm szépen. (Taps az SZDSZ és az MSZP padsoraiban.)

 

ELNÖK: Megadom a szót Balogh László úrnak, az MDF-képviselőcsoport vezérszónokának.

 

BALOGH LÁSZLÓ, az MDF képviselőcsoportja részéről: Elnök Úr! Államtitkár Úr! Tisztelt Ház! Két évvel ezelőtt felkérést kaptam a Műemléklap című szakújság főszerkesztőjétől, hogy mint a Magyar Demokrata Fórum országgyűlési képviselője, fejtsem ki véleményemet a műemlékvédelemről. Hadd idézzek néhány bekezdést ebből a kis cikkből!

Hogy miért került előtérbe ma a védelem, a védettség kérdése? Talán kezdünk tudatára ébredni értékeink, múltunk, hagyományaink megőrzésének, ápolásának és továbbélésének fontosságára, hiszen ezek az épületek szerves részei történelmünknek. Hogy miért figyelünk talán fokozottabban napjainkban a műemlék-, illetve műemlék jellegű épületekre, indokolja az a tény, hogy ez a terület az elmúlt utóbbi 50 évben valamelyest mostohagyereknek számít, inkább a politikum határozta meg, mint a szakma.

 

(11.10)

 

A műemlékesek szélmalomharcnak érezték tevékenységüket, és ez a szélmalomharc még napjainkban is kísért. Fontos lenne ugyanakkor a régiók műemlékeit együttesen kezelni, egy átfogó rendezési tervet kidolgozni rájuk az EU keretében is, hiszen sok kárpát-medencei épületegyüttes rendbehozása is beletartozna ebbe a körbe.

Hogy miért nem működik nálunk a műemléki ház műemlékként való kezelése, hogy miért nem ösztönző egy műemlék tulajdonosának lenni, mint tőlünk nyugatra? Törvénymódosításra van szükség. A műemlék-felújítás kapjon törvényi támogatást, legyen értékmérő, ha valaki műemléki tulajdonnal bír, ne pedig büntetésként élje meg e felelősségteljes vagyont. A felújításnak függetlennek kell lennie a tulajdonos személyétől. A felújítást garantálja a törvény. Ezzel párhuzamosan érdekeltté kell tenni a tulajdonost és olyan, a nyugatihoz hasonló finanszírozási, illetve ösztönző rendszert kellene bevezetni, hogy például aki helyrehozza, karbantartja, felújítja az épületet, annak költségét, illetve egy nagyobb hányadát levonhassa, mondjuk, az adójából, rendkívüli kedvezményeket kaphasson s a többi.

Ezeket írtam két éve, és íme, itt a kívánt törvénymódosítás, amely felelni próbál néhány akkor felvetett kérdésemre is. Pontosabban szólva: egy új törvényjavaslat, újraszabályozás, amely az indoklás szövege szerint az eddiginél átfogóbban taglalja nemcsak a műemlékek sorsát, hanem valamennyi kulturális örökségünk sorsát. A szándékot mindenképpen üdvözölnünk kell.

Mivel nem térhetek ki a törvényjavaslat minden elemére, néhány kérdés köré szeretném csoportosítani mondandómat, annál is inkább, hiszen konzultálva az érintett területek szakembereivel, néhány fontos kérdés merült fel, melyekről konzultálnunk kell.

A törvényjavaslattal kapcsolatban csupán néhány kérdést szeretnék felvetni a teljesség igénye nélkül. Az örökségvédelem pénzügyi eszközeinek felhasználásáról a 81. § így rendelkezik: "A kulturális örökség védelmével kapcsolatos költségvetési pénzeszközöket a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, az állami tulajdonban lévő műemlékek esetében a Miniszterelnöki Hivatal fejezetén belül az alábbi feladatok költségeire figyelemmel kell meghatározni; mentő feltárások támogatása, a kulturális örökség védett, illetve védetté nyilvánított javai tulajdonosának, kezelőjének támogatása, a hatóság által a tulajdonosok helyett elvégzett munkák, kisajátítás, állami elővásárlás, kártalanítás, a régészeti emlékek vagy lelet felfedezőinek jutalmazása, műemléki helyreállítás - kérdés, hogy ide tartozik-e a régészeti tárgyi lelet is -, a műemlékek fennmaradását és méltó hasznosítását is szolgáló helyi önkormányzati fejlesztési programok, a műemléki többletköltség, a határon túli magyar vonatkozású kulturális örökséggel kapcsolatos feladatok, nyilvántartási feladatok."

A kérdés mégis így hangzik: ki, mikor, miből, hogyan fizet és kit? Alapvetően nem tartjuk rossznak, hogy létrejön egy egységes örökségvédelmi hivatal, amely ezentúl ingó és ingatlan kulturális örökségünk védelmét látja majd el. Ez a kulturális örökségvédelmi hivatal, amely az eddigi két intézmény - az Országos Műemlékvédelmi Hivatal Műemlék-felügyeleti Igazgatósága és a Kulturális Örökség Igazgatósága - együttes szerepét és feladatát látja majd el. A két hivatal összevonásával azonban aránytalanságok lépnek fel. A műemléki jelleg dominál, amely a feltárt leletek nagy részéről azt feltételezi, hogy épületekből állnak, tehát elsősorban a látványra épülnek, valamint hogy helyben kell megőrizni, holott a feltárt leletek nagy része tárgyi dokumentum, az objektumról készült dokumentáció, amelynek legjobb megőrzése a régészeti gyűjtemény és a kiállítás.

A régészeti leletek helyben történő megőrzése nem megoldható, ha nincs műemléki kezelője, fenntartója s a többi. Fontos hangsúlyozni, hogy a történeti adatok jó része régészeti ásatásokon alapul. Aki azonban ismeri a hazai struktúrákat, tudja, hogy a Műemlékvédelmi Hivatalnak az egész országot felölelő kiépített apparátusa, hivatalrendszere van, amely építési hatósági jogkörrel is rendelkezik; míg a Kulturális Örökség Igazgatósága csupán egy-két emberrel rendelkezik megyénként, amely régészeti szakhatósági tevékenységet folytat. Fennáll az aránytalanság veszélye.

Ki végzi, végezheti majd az ásatásokat? Erről sem rendelkezik pontosan a törvény. Nagyon jó például a 23. §, amely végre kimondja, hogy a beruházó köteles a feltárás teljes költségét már a tervezés során is biztosítani. De kérdés, vajon honnan tudja meg a beruházó, hogy az adott területen régészeti lelőhely van, hiszen a tulajdoni lapon csak a régészetileg védett területek szerepelnek, ugyanis az építési törvény nem kötelezi sem a tervezőt, sem az építési hatóságot, hogy járjon utána, vajon van-e régészeti lelet az adott területen.

Az államigazgatási és építési szabályzatnak is rögzítenie kellene, hogy az építtető köteles legyen megkeresni például a múzeumot. Hiányzik az egyeztetés, hiszen az építtető nem tartja magára nézve kötelezőnek a múzeumi törvényt. Szembeszökő, hogy a régészeti feltárások egyes formáira vonatkozó különleges előírások alatt három feltárási formával találkozunk: próbafeltárás, megelőző feltárás - ezt a beruházó finanszírozza - és a mentő feltárás. A régészeti feltárásra vonatkozó általános előírások 19. §-a 3. pontjában így rendelkezik: "A régészeti feltárások költségeit a mentő feltárások kivételével annak kell fedezni, akinek érdekében a feltárás szükségessé vált." Meglepődve tapasztalhatjuk, hogy a törvénytervezet nem ismeri a tervásatás fogalmát. Az előre megtervezett, valamilyen kutatási céllal folytatott, megtervezett feltárásról, adatgyűjtésről már nincs szó ebben a tervezetben. Vajon a régészeknek most már csak a leletmentés lesz-e a feladatuk? Reméljük, nem.

Néhány további kérdés: listás adatbázis. Milyen az adatbázis minősége? Hogyan működik? Talán hasonló elv alapján, mint az interneten a könyvtárak adatbázisa? Ez az adatbázis központi-e? Tehát a hivatal birtokolja, a többiek erre csatlakoznak, vagy megmarad az egyes múzeumok, mondjuk így, tulajdonában az adatbázis, és egységes keresőprogrammal országosan mindenütt és mindenhonnan kereshető? Ha a szakhatósági feladat kikerül a múzeumok jogköréből, úgymond az érdekütköztetést és összeférhetetlenséget elkerülvén, és mindezt a hivatal adja ki, nem áll-e ugyanúgy az érdekütköztetés és összeférhetetlenség veszélye fenn, csak most már más oldalról? Kik lesznek a hivatal tagjai az összevonás után? Az egyes szakterületek milyen arányban lesznek képviselve? A kutatási engedély megadása vonatkozik-e a raktárak látogatására is?

Tudjuk, gyakori bevett forma a műkincs-feltérképezés, amely gyakran helytörténeti kutatás fedőneve alatt történik. Az iratkezelési mintaszabályzat tartalmaz-e minden lényeges elemet, amelyet védett kulturális örökségről tudni kell és illik? Ki egyezteti és tisztázza az építési és szakhatósági engedély határidejét? Ki fogja a megyének a mentő feltárás költségeit és miből finanszírozni? Hogyan működik a visszacsatolás?

A kulturális örökség védelméről szóló törvényjavaslatot üdvözöljük. Dicséretes, hogy egységesen lép fel értékeink megőrzésében, jó, hogy valamennyi kulturális javunkat védeni akarja, tehát mind a műemléki, régészeti és tárgyi emlékünket. Azonban míg a műemlékvédelemről szóló fejezet alaposabb, átdolgozottabb javaslatokat tartalmaz, addig régészeti fejezete módosításokat kíván. Ennek koordinálásában a Magyar Demokrata Fórum szakértőivel együtt az államtitkár úr az önök rendelkezésére áll.

 

 

(11.20)

 

Reméljük, jelentőset léphetünk előre egyes kulturális örökségeink műemlékké nyilvánításában. De ne feledkezzünk meg azokról a leletekről, leletegyüttesekről, amelyek még a föld mélyén pihennek.

Véleményemben aránytalanul többet foglalkoztam a törvénytervezet régészetre vonatkozó részével, ezt pedig azért tettem, mert itt úgy érzem, több hiányosságot, ellentmondást, új problémát hordozó, nem tisztázott kérdéseket vet fel a javaslat. Ugyanakkor jó, hogy a törvényjavaslat kiemeli és figyelmeztet azokra a veszélyekre, mint amit az illegális régészkedés, fémdetektoros kincskeresés vagy a tömeges építkezések jelentenek, mint például az autópálya-építés, az ipari célú területfejlesztő beruházások, magánkézbe került mezőgazdasági területek, ahol nagy az elhallgatás, eltitkolás veszélye.

Jó, hogy rögzíti a tulajdonos kötelezettségét, a kötelezettség betartását; csak egy jól működő hatósági ellenőrzéssel lehet számon kérni az esetleges hiányosságokat. Jó és rendkívül fontos a műemléki érték fogalmának tisztázása, de még ennél is fontosabb ezek számbavétele. Az elővédelem és ezek listába foglalása az egyik legfontosabb feladat. Jó a kulturális javak egységesen történő védetté nyilvánítása, és ezen javak külföldre történő kivitelének szabályozása.

Jó, hogy a jogalkotó a kulturális örökség egészét értékhordozóként ismeri el, hogy kulturális örökségünket közkincsnek tekinti. Jó, hogy kulturális javainkat nemcsak a nemzeti, hanem az egyetemes kulturális örökség részének is tekinti. Jó, hogy rögzíti, miszerint mind az államnak, önkormányzatnak, egyháznak, magánszemélynek kötelességei és jogai vannak a kulturális örökséggel kapcsolatban. Jó, hogy végre kimondja a törvény, miszerint a régészeti lelőhelyek általános védelem alatt állnak. Jó, hogy a védetté nyilvánítási eljárást a műemlékvédelem általános feladatai közé sorolja. Sok műemlékünk, kulturális javunk esetében az utolsó órában vagyunk, hogy végre pótoljuk azt a több évtizedes mulasztást, amely a teljes műemléki és régészeti értékfeltárást célul tűzi ki és elvégzi.

Az új törvényjavaslat szerkezeti és tartalmi változtatást eszközöl. Jó, hogy a védett területeket a műemlékvédelem saját tárgyai közé sorolja. Egyetérthetünk a történeti táj fogalmának bevezetésével. Új elem, hogy a törvényjavaslat az általános előírásokon kívül tartalmazza és részletezi azokat az adatokat, amelyek a védetté nyilvánításhoz tartoznak. Ki kell emelni, hogy a bejelentési kötelezettség elmulasztását szankciók követik. A kiviteli engedélyek szabályozása is módosul, természetes, hogy a védett kulturális javak véglegesen nem vihetők ki hazánkból. Jó és új elem, hogy a gazdálkodó szervezetek, egyéni vállalkozók gazdasági tevékenységére vonatkozó adatok 15 év elteltével kutathatóvá válnak.

A törvénytervezetet a Magyar Demokrata Fórum támogatja, módosító javaslatainkat a jobbítás szándékával - különös tekintettel a régészeti részhez - be fogjuk terjeszteni.

Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)

 

ELNÖK: Megadom a szót Erkel Tibornak, a MIÉP képviselőcsoportja nevében felszólaló képviselő úrnak.

 

ERKEL TIBOR, a MIÉP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! Amikor az ember fia a Magyar Országgyűlés képviselőjeként azt olvassa egy igen jelentős törvénytervezet első mondataként, miszerint: "az Országgyűlés felismerve, hogy kulturális örökségünk hazánk múltjának és jelenének pótolhatatlan, egyedi és meg nem újítható forrása, a nemzeti és az egyetemes kultúra elválaszthatatlan összetevője", kénytelen elgondolkodni.

Felismerve? Hiába tudjuk azt, hogy ez a szó egy szinte kötelező törvényalkotási formula része. Hiába siklunk át rajta gyakran, nagyképűen vagy idővel takarékoskodva, hogy lényegre, azt nézzük, amit felismertünk; egyszer meg kell állnunk, és el kell gondolkodnunk. Felismerve? Hiszen ez a szó ebben a formájában azt jelenti: most, eljutva a felismerés, a ráébredés, a rádöbbenés pillanatához, tennünk kell valamit, törvényt kell alkotnunk, egy jobb törvényt, mert kulturális örökségünk hazánk múltjának és jelenének nemcsak pótolhatatlan, egyedi és meg nem újítható forrása, a nemzeti és az egyetemes kultúra elválaszthatatlan összetevője, hanem nemzeti vagyonunk egyik legveszélyeztetettebb része is.

A veszélyeztetésről, megsemmisülésről ma mindenkinek a második világháború rombolásai, nyugatról, keletről megszállóink hadizsákmányszerzései, majd jóvátételnek becézett rablásai jutnak elsőként eszébe. Fogyatékos történelemoktatásunk eredményeként fel sem bukkanhat emlékeink között az ezerévnyi messzeségben hivatalosan megsemmisített valamennyi rovásírásos magyar nyelvemlék - pedig talán elsők között kellene számon tartanunk - és mindahány tárgyi bizonyítéka múltunk teljességének.

Kinek jut eszébe, hogy festői várromjainkat képzeletébe varázsolhatná épségükben is? Csak át kell pillantania a határokon nyugatra, délre vagy éppen északra, hiszen ott nagy gonddal ápolva, berendezéseit biztos kézzel-szemmel gyűjtve össze, megmutatják az ámuldozó magyar turistának, hogy mije is volt hajdan; hiszen hajdan az az övé volt. Köszönet jár a gondozónak, mert legalább maradt múltunk e részéből is épen és teljességében megcsodálható. Így könnyebben tudjuk magunk elé képzelni a hegyeinket koronázó, erőt, hatalmat sugárzó várainkat. Várainkat, amelyeket pökhendi, ostoba, gyűlölettől fuldokló hatalom robbantatott fel sorban, miután már élvezte a benne elvesző hajdani honfitársaink harcai nyújtotta biztonságát; kastélyainkat, udvarházainkat, kivételes ízlésről tanúskodó polgári otthonokat, amelyeket egy eszement ideológia nevében fosztottak ki, aláztak meg, romboltak le, mert külsejük, belsejük egy hajdanvolt társadalmi rendszerre emlékeztetett. Miközben szóra sem érdemesítették, hogy a valaha bennük irigyelt, élvezett vagy/és, de mindenképpen megcsodálható műkincsek, tárgyi emlékek jó része a magyar ipar, iparművészet, képzőművészet dicsőségét hirdette; de ha éppen külföldiekét, akkor is az őket választók kifinomult ízlését.

De szeretném hinni, mára eljuthattunk oda, hogy a kulturális bizottság ülésén joggal említette az előterjesztő képviselője: "a kormányprogram bizonyos értelemben társadalmi elvárásra épít, egész Európában örökségi mozgalom van, tehát komplexebb szemlélettel kezelik a tárgyi, régészeti és műemléki örökségi elemeket". Biztos, hogy mi is? Neoacquistica commissio; neoacquistica commissio, magyarul új szerzeményi bizottság, sejtelmem sincs, hogy a fentebb idézett összetett mondat hogyan ugrasztotta ki tudatom mélyéről ezt a történelmi szakfogalmat. Hiszen ez a bizottság a töröknek Magyarországról való kiűzetése után a bécsi udvartól állítatott fel, amely aztán hivatali lehetőségével visszaélve, a felszabadított területek birtokviszonyainak rendezése ürügyén magyar birtokokat osztrák kézre juttatott.

Lehet, hogy a közelmúlt Rákóczi évfordulója segítette tudati felszínre a régmúlt a neoacquistica commissiót, de valószínűbbnek tartom azt, hogy a jelenségsorozat - amely az új szerzeményi bizottságok kortársi sorát produkálja ma hazánkban - okozta, hogy az előterjesztői tájékoztatói mondat, amelyet megismétlek: egész Európában örökségi mozgalom van, tehát komplexebb szemlélettel kezelik a tárgyi, régészeti és műemléki örökségi elemeket, bennem más értelmet is nyert, mint azt ő akarhatta. Mintha egy új neoacquistica commissio segítené a néven nem nevezett angol lordot, a felbecsülhetetlen, de általa nagyon is felbecsült és becsült értékű, magyar földből felbukkant Seuso-ezüstkincs megkérdőjelezhető jogú birtokolásában.

 

 

(11.30)

 

Mintha e rejtélyes neoacquistica commissio segítené az aranykincskutatókat, hogy az utoljára hivatalosan bejegyzett szikáncsi hunkori leletet követően sikerrel rejtsék el a magyar múzeumok elől, amit megtalálnak.

Nem magyarázható másként az sem, hogy Kunbábony aranyleleteinek egy része is elkallódott, aminthogy az sem magyarázható, hogy míg a XIX. század közepe óta vezetett leltárkönyvek szerint átlagban évente egy nagy kincslelet került elő 1848 és 1964 között, 1964 után hova lettek ezek a kincsleletek? És hova kerülnek az idén vagy jövőre? Nem magyarázható másként, mint a legújabb kori neoacquistica comissiók működésével, amelyek sajátos hivatalossággal és áljogszerűséggel fosztogathatják a kiszolgáltatottabb és még mindig túlságosan jóhiszemű országokat.

De itt kell megemlítenem a korábban interpellált Salgó-képtár ügyét is, hiszen egy új szerzeményi bizottság sem működhetett soha magyar segítők nélkül, tehát ma sem. Esetünkben a '80-as évek közepének kulturális minisztere élt vissza hivatali hatalmával, hogy milliárdos műkincsajándékot juttasson egy elvtársi-baráti kapcsolatának, amely kivételesen az Egyesült Államok nagykövete volt hazánkban, nálunk már megszokott módon, úgynevezett magyar származású.

Nos, tisztelt képviselőtársaim, miközben folyik a Herczog kontra magyar állam per egy, talán neoacquistica commissiótól támogatott ügyvéd asszisztálásával és héjaszemlélettel, szögezzük le: különös körülmények között zajlik nálunk egyelőre ez az európai örökség mozgalom. Mintha e mozgalom komplexebb szemlélete hazánkban sokkal bonyolultabban lenne összetett, mint azt érdekeink kívánnák.

Reméljük tehát, hogy jó törvény lesz az előterjesztett. Minden észrevételünk, módosító javaslatunk azért születik majd, hogy örökségünket végre valóban hiánytalanul megörökölhessük, és nyugodt szívvel hagyhassuk örökül utódainknak.

 

 

(Az elnöki széket Gyimóthy Géza, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)

 

 

Csak e kvázi bevezetőben kaphat helyet a következő pár kérdés, mivel - mint hallottuk többször - a közgyűjtemények helyzetét továbbra is más törvények rendezik, ám reményt keltő előterjesztői ígéret szerint a most tárgyalt, T/4027. számú törvényjavaslat szellemében, hiszen e közgyűjtemények is természetes részei védendő kulturális örökségünknek.

Tehát a kérdések: milyen stádiumban van a közgyűjtemények leltározása, amit még Hámori miniszter úr kezdeményezett, és sürgős befejezését ígérte? Hol vannak a leltárak a Szépművészeti Múzeum, Nemzeti Galéria, Iparművészeti Múzeum s a többi vagy éppen a Néprajzi Múzeum esetében, amit mostanában elköltöztetnek? A vidéki múzeumok felsorolásától el kell tekintenem, hiszen kifutnék a 15 perces időkeretből.

Emlékeztetek a Magyar Állami Operaház 1980-84 közötti nagy rekonstrukciójára, ami szintén költöztetésekkel járt. A hírek, illetve bizonyosságok szerint az eltűnt pótolhatatlanok közé sorolhatjuk Mosonyi Mihály kiadatlan operájának, a Szép Ilonkának kéziratos partitúráját vagy a nézőtéri páholyok eredeti velencei tükreit.

S ha már nagy örömömre először láttam a törvényben leírva - 7. § 3. pontja -, hogy a közgyűjtemények között tartják nyilván a kép- és hangarchívumot is, rákérdezek: széthullik-e a Magyar Rádió Részvénytársaság hang- és dokumentumtára, vagy fehérgalléros bűnözők teszik rá a kezüket, mielőtt e törvény szellemében garantált védelmet kapna? Nem is beszéltem a közszolgálati tévék archívumairól. Bizony, nagy kár, hogy a közgyűjtemények helyzete, állapota most homályban kell hogy maradjon.

A leendő törvény döntő fontosságú részének tekintem a 6. §-ban foglaltakat, különösen a III. fejezet 62. §-tól, "A hivatal feladatai" tükrében. A 6. § négy sora ezt írja: "A kulturális örökség védelmének összehangolását és irányítását, ágazati-szakmai felügyeletét a nemzeti kulturális örökség minisztere - a továbbiakban: miniszter - látja el. E feladatkörében irányítja a kormány által központi hivatalként létrehozott Kulturális Örökségvédelmi Hivatalt - a továbbiakban: hivatal -, szakfelügyelői és más szakmai testületeket működtet."

E két mondat értelmezésén a törvény sorsa dőlhet el. Azt a dühös félelmet, amit egy harmadik hivatal létrehozása váltott ki - Országos Műemlékvédelmi Hivatal Műemlék-felügyeleti Igazgatósága, Kulturális Örökség Igazgatósága és harmadikként a hivatal mint a bürokrácia vulkánkitörése, csupa nagybetűvel -, nehezen sikerült szétoszlatni és eloszlatni. Nehezen bizony! Az előterjesztő ugyanis 70 oldalból két és fél sort szán tisztázásra, az első kettő összevonásából születik ugyanis a harmadik, tehát az első kettő megszűnik. Az általános indoklás utolsó sorai között könnyen siklik át rajta a figyelem.

Legalább akkora vihar keveredett a 6. § utolsó szavai miatt: "szakfelügyelői és más szakmai testületeket működtet". Ugyanis e kötelezvény - mert az - sorsa tisztázatlan marad a 98 paragrafus folyamán. Végül is milyen lesz a tudós szakma és a hivatal bürokrata lényege közötti viszony? Hogy ez miért fontos? Egy értelmező példa: a 20. § (1) bekezdésében olvashatjuk: "Régészeti feltárás - amennyiben e törvény másképpen nem rendelkezik - feltárási engedély alapján végezhető. Az engedélyt - innen szíveskedjenek fokozottan figyelni - a hivatal az Ásatási Bizottság javaslatára adja ki. A hivatal a régészeti örökségvédelmi indokok alapján az engedélyt tartalmazó határozatot azonnal végrehajthatóvá nyilváníthatja."

Ezt a korrekt és az "azonnal"-lal felpörgetett paragrafust, most fordítsuk le a hétköznapi realitások nyelvére! A Rakamazon talált honfoglalás kori fejedelmi leletek nagy része azért kallódott el, mert a szombati bejelentést követően az illetékes régész csak hétfőn tudta elkezdeni a feltárást. Hétvége volt, a hivatal zárva. Amint idéztem, a paragrafus szerint az engedélyt határozatban adják meg, ami például most, pénteki bejelentés esetén leghamarabb kedden teszi elkezdhetővé a feltárást, már ha az ásatási bizottság - 9 fő - hétfőn összeül és javaslatot tesz.

A szakma ma beletekintve e paragrafusokba úgy véli, hogy a hivatal inkább satuba szorítja, elvárja tőle, hogy nagyon fegyelmezett legyen, bár ő inkább nagyon eredményes akar lenni. És egyéb szorongások - joggal.

Az említett 62. §-tól a 88. §-ig csak a hivatal feladatairól esik szó. De arról, hogy ebben a szakma hozzájárulása, szerepvállalása nélkülözhetetlen, egy szót sem olvashatunk, az egész törvény folyamán is alig. Tisztelt Előterjesztő! Ez súlyos hiba, különösen akkor, ha - hitem szerint - a látszat mögött ezzel ellentétes szándék áll. A 6. §-ból visszaidézve: a miniszter "szakfelügyelői és más szakmai testületeket működtet". Ez számomra azt jelenti, hogy a hivatal a szakmával összefonva működik, védi és hivatali tevékenységével segíti a szakmát, hogy az szakértelmével hozzájárulhasson a törvény végrehajtásához. Aki valaha is gyakorló művészként dolgozott a kulturális tárca bármely főosztálya élén, tudja ezt, és mindent elkövetne, hogy ez a szellem a paragrafusok valamennyi sorából sugározzék. Ez azonban csupán hit és elkötelezettség, és nem a törvény objektív fogalmazása.

Egyébként a paragrafusok részletesebb elemzésére az általános vita második szakaszában és a részletes vita során térek ki.

Köszönöm szíves figyelmüket. (Taps a MIÉP soraiban.)

 

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. Tisztelt Országgyűlés! Az általános vitát elnapolom. Folytatására a következő ülésünkön kerül sor.

 

Tisztelt Országgyűlés! Soron következik a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről szóló 1991. évi XXXII. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat általános vitája. Az előterjesztést T/3984. számon, a bizottságok ajánlásait pedig T/3984/4. és 5. számokon kapták kézhez.

Megadom a szót Várhegyi Attila államtitkár úrnak, a napirendi ajánlás szerint 15 perces időkeretben. Tessék, államtitkár úr!

 

(11.40)

 




Felszólalások:   1   1-41   41-125      Ülésnap adatai