Felszólalás adatai

ARATÓ GERGELY oktatási és kulturális minisztériumi államtitkár: Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az előttünk fekvő javaslat valóban egy korábban benyújtott és a szakmában, a politikai életben meglehetősen nagy vitát kiváltott javaslatnak egy új változata, de itt azért nagyon lényeges a különbség az eredeti és az új változat között. Elsősorban azért, mert bár a képviselő úr expozéja zömmel a 6+6-os rendszer előnyeiről szólt, a törvényjavaslat szerencsére nem erről szól elsősorban.

(20.40)

Azért mondom, hogy szerencsére, mert minden felmérés azt mutatja, hogy vannak a közoktatás területén az oktatás eredményességében lényeges dolgok, és vannak lényegtelen dolgok, hadd fogalmazzak így, vagy vannak olyanok, amelyek kevésbé befolyásolják az oktatás eredményességét.

Komoly nemzetközi összehasonlító felmérések azt mutatják, hogy lényegében két dolog befolyásolja azt, hogy mennyire eredményes az oktatás. Az egyik az, hogy a pedagógusok kiválasztása, felkészültsége, elismertsége milyen, a másik pedig az, hogy milyen az az általuk használt pedagógiai eszközkészlet, az a megközelítésmód, amellyel egy pedagógus él, kezel egy helyzetet.

Az a tapasztalat, hogy azokban az országokban eredményes az oktatási rendszer, ahol a pedagógusok megfelelő felkészültséggel rendelkeznek ahhoz, hogy a jelentősen megváltozott világban is eredményesen közvetítsenek értéket, közvetítsenek tudást, és erősítsenek alapképességeket, szemléletet. Azt kell mondanom - ezzel nem valami nagyon eredeti dolgot mondok, hiszen erről szól az elmúlt harminc, negyven, ötven év pedagógiai szakmai irodalma, felmérési tapasztalatai, és egyáltalán az az egész közbeszéd, ami az oktatás körül a világban zajlik -, hogy azok a módszerek, amelyeket a XIX. század végén alakítottak ki az oktatásban, a tömeges gyáripar és a tömeges sorozott hadsereg igényeihez igazodva, ezek a pedagógiai módszerek ma már nem hatékonyak, nem működnek.

Még inkább érvényes ez azért, mert az elmúlt húsz év fejlődése is rendkívül sokat változtatott azon a környezeten, amelyik körülveszi a diákokat. Hadd mondjam el azt, hogy amikor én érettségiztem - ez már lassan 22 éve történt -, egészen más környezet vett minket körül diákként, és nemcsak a politikai rendszerre gondolok, hanem arra is, hogy másféle tévécsatornát nézhettünk, a számítógépen ilyen kis helyes gömböcskék szaladgáltak, és leginkább szövegszerkesztésre lehetett használni. Egyáltalán, egészen más volt az a világ, egészen más volt az a környezet, ami körülvette a diákokat. Nem akarom most a tisztelt Ház jelen lévő csekély részét hosszú szakmai eszmefuttatásokkal untatni, ez a felismerés nem új keletű egyébként, hasonlóképpen csodálkoztak rá már a reformáció idején is akkor élt eleink arra, hogy akkor mennyit változott a világ, mondjuk, a könyvnyomtatás bevezetésével.

Szóval, tisztelt képviselőtársaim, ha az iskola a megváltozott világban be akarja tölteni a feladatát, akkor magának az iskolának is változnia kell. Ennek a változásnak a lényege az, hogy egyre kevésbé a megszerezhető, az iskolában kötelezően megtanult információmennyiség az, amelyik meghatározza a diák eredményességét, egyre inkább azok az alapképességek, amelyek kialakítása ma már kulcsfeladat, az Európai Unióban is meghatározott kulcskompetenciákat jelent.

Azt mondjuk, azt szoktuk használni példaként ezen a területen is, nem csak a szociálpolitikában, hogy egyre kevésbé halat és egyre inkább hálót kell kapnia a diáknak az iskolában, egyre inkább azt a képességet kell kialakítani, ahol ő képes lesz az információt feldolgozni, megtanulni és alkotó módon felhasználni. Ha ez így van, akkor minden olyan szakmai javaslat támogatható, amelyik lazítja azokat a merev szabályokat, amelyek nehezítik az iskolában a korszerű módszerek alkalmazását.

Ma ilyen az a szabályrendszer, amelyik hagyományosan azt mondta, van az alsó tagozat, ahol tipikus módon két tanító néni vagy tanító úr foglalkozik a diákokkal, jó esetben építve az óvodai tapasztalatokra, jó esetben továbbgondolva azt a fejlesztő folyamatot, amelyben egyébként a magyar óvoda rendkívül sikeres, és európai szinten is az egyik kiemelkedő óvodai rendszerré teszi. Tehát ezt továbbgondolva jó esetben fokozatosan fejlesztették a gyerekeket, majd elérkeztünk az ötödik osztály kapujába, amikor az volt az elvárás, az volt a módi, hogy innen kezdve azután tantárgyak vannak, tessék beülni a padba, érkezik nyolc, kilenc, tíz pedagógus, akik majd különböző szaktárgyakat fognak tanítani, és lehetőleg ezt a hagyományos frontális osztálymunkára alapozva teszik meg.

Az látszott már a korábbi tapasztalatokból is, hogy az egyik nagyon fontos töréspont, probléma a diákok életében - ma olvastam egy újságcikket, ahol ezt egy gyerekekkel foglalkozó pszichológus erősíti meg - az ötödik osztályba való lépéskor következik be. Félreértés ne essék, nem azért, mert az ötödikben, hatodikban tanító pedagógusok rossz pedagógusok lennének, vagy rosszat akarnának a gyerekeknek. Elsősorban azért, mert a merev, hagyományos tantárgyi rendszer nem alkalmas fejlesztő típusú feladatokra, nem alkalmas arra, hogy egészében adjon át műveltségterületeket, hogy a gyerek egészét tekintse, és ehhez találjon megfelelő kulcsokat, differenciált módszereket.

Ez a javaslat arra ad módot, tehát azt teszi lehetővé, hogy azok az intézmények, amelyek élni kívánnak ezzel a lehetőséggel, nem szakrendszerű oktatásban szervezzék meg a munkájukat. A lényeges itt sem az, hogy formálisan szakrendszerű-e az oktatás vagy sem, hanem az, hogy az a típusú szabadság, amelyet a nem szakrendszerű oktatás nyit meg, lehetővé teszi azt, hogy az iskola maga rugalmasabban szervezze meg ezt a munkát, felkészüljön erre a feladatra, és újfajta módszerekkel - projektmódszerrel, sokfajta, a gyerekeket differenciáltan foglalkoztató módszerrel - végezze az oktatás, a nevelés feladatát. Azt kell tehát mondanom, hogy önmagában a nem szakrendszerű oktatás alternatív, választható kiterjesztése nem a megoldás, hanem a megoldás feltétele.

Ugyanakkor mindazoknak a kritikusoknak igazuk van, akik azt mondják, hogy az oktatási rendszer hirtelen nem bírja el a nagy változásokat, nem bírja el a felülről irányított erős átalakításokat. Elindult egy olyan fejlesztési folyamat az iskolákban, ez a kompetenciaalapú oktatás fejlesztése, elsősorban európai uniós forrásból - ebben ma már 1500 intézmény vesz részt, és azt reméljük, hogy az uniós ciklus végére lényegében minden oktatási intézménybe eljut -, amelyik lehetővé teszi azt, hogy a pedagógusok képzettsége, felkészültsége, szemlélete alkalmas legyen az ilyenfajta tanításra.

Azt gondolom, ez a törvénymódosítás tágítja a lehetőséget, tágítja az intézmények mozgásterét, és mivel nem kényszert állapít meg, hanem egyértelmű szabályok szerint lehetővé teszi azt, hogy az intézmény maga döntsön, maga fejlessze a szakmai munkáját, ezért elsősorban lehetőségeket nyit, és mint ilyen, támogatható.

Szeretném azt is elmondani, mert azt szokták kérdezni a szakmabeliek és a szakmán kívüliek, na de hová tűnnek az értékek az iskolából, hová tűnik a tudás tisztelete az iskolából. Azt kell mondanom, képviselőtársaim, hogy ez talán egy jó szándékú félreértés. Azt gondoljuk, azt hisszük, hogy csak olyan lehet egy iskola, amilyen a mi gyerekkorunkban vagy a szüleink gyerekkorában volt. Az iskola azonban folyamatosan változik, az oktatás folyamatosan változik, éppen ezért a változó világhoz alkalmazkodó iskolában én azt remélem, hogy azzal a folyamattal, amelyik gyerekközelibbé teszi az iskolát, amelyik közelebb hozza a tudást a gyerekhez, nem gyengülnek az értékek, nem gyengülnek az ismeretek, nem gyengül a tudás tisztelete, éppen ellenkezőleg: megállítjuk azt a folyamatot, amelyik a rossz szervezés miatt távolítja el a tudástól, az iskola szeretetétől a diákot. Ha ez így lesz, akkor azt mondhatjuk, hogy ennek a törvényjavaslatnak az elfogadása, ha kis mértékben is, de hozzájárult ehhez a folyamathoz.

Köszönöm szépen, elnök úr.