Felszólalás adatai

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Mindannyian tudjuk, hogy Európához tartozni nem földrajzi kérdés, hanem szemlélet és kultúra kérdése. Azt gondolom, ezzel a törvénnyel, amely most előttünk fekszik, jelentős lépéseket tettünk, hogy közeledjünk ehhez a kultúrához. Azt gondolom, nem értünk még egészen oda, tovább kell mennünk majd ezen az úton. Azt szeretném elsősorban részletezni, hogy miért gondolom így.

Mindenekelőtt én is azt szeretném előrebocsátani, hogy ezzel a törvénnyel most Magyarország végül is teljesíti vagy legalábbis elkezdi teljesíteni azokat a kötelezettségeket, amelyeket 2007-ben vállalt magára, amikor ratifikálta a fogyatékkal élő személyek jogairól szóló egyezményt. Ebben szerepel ennek egy része, hogy a részes államok elősegítik a jelnyelv elsajátítását, és ez összhangban van egy még korábbi, 2003-as európai parlamenti ajánlással, amely viszont arról rendelkezik, hogy a tagállamok a jelnyelvet ismerjék el természetes nyelvként, hogy képezzenek jelnyelvi tolmácsokat, illetve jelnyelven oktatókat és jelnyelvi oktatókat, és hogy tegyék lehetővé a kétnyelvű oktatást. 2003 óta hosszú idő telt el, és úgy tűnik, hogy ez a törvény számos fontos előrelépést tartalmaz, ahogy mondtam. Ezért azt mondhatom, hogy egészében támogatni tudjuk, de módosításokat javaslok hozzá mindenképpen.

Támogatni tudjuk a szemlélete miatt. A legeslegfontosabb ebben a törvényben valóban az, hogy végre a törvény a jelnyelvet teljes értékű természetes emberi nyelvnek ismeri el, kezeli. Ez azért nagyon fontos, mert egy teljesen elterjedt közhiedelem szerint - nemcsak Magyarországon, hanem a világ többi részén is - nyelv az, amit hallunk, ami hangzik, amit mondunk. Erről szó sincs. Ez nyelvészeti közhely. Nyelvészként nagyon pontosan tudom, de szerintem elég sokan vagyunk itt már, főleg a múlt heti vita után, akik tudjuk, hogy nemcsak az a nyelv, ami elhangzik, és nemcsak az, ami a hangzónak az írott mása, tehát az írás, hanem a jelnyelv egy olyan szabályokkal, olyan elemekkel építkező nyelv, mint a verbális nyelv, amit használunk.

Éppen ezért ennek a közhiedelemnek a szétrombolásában is nagyon nagy szerepet játszik a törvény, de mindazokat a következményeket, amelyek ebből a szemléletváltásból következnek, mintha még nem vállalná fel teljes egészében, pontosabban: az oktatás területén nem vállalja fel, és nekem ez a legnagyobb gondom ezzel a törvényjavaslattal.

Nagyon fontos az az előrelépés, amely a közigazgatásban, a közigazgatási eljárások során kötelezően kirendelt jeltolmácsokat illeti.

(10.00)

Nagyon fontos persze a médiatörvény módosítására vonatkozó rész, és nagyon fontos az, hogy a kétnyelvű oktatást egyáltalán lehetővé teszi. De ez a lehetővé tétel, kedves képviselőtársaim, azt gondolom, hogy óvatoskodó, és ha olyan többsége és dominanciája van egy társadalomban, főleg az oktatással foglalkozók körében annak az auditív-verbális módszernek, amelyről tudjuk, hogy nem vezet sikerre, amelyről tudjuk, hogy a nyelvi emberi jogokat, amelynek része a jelnyelv használatának a joga, tudjuk, hogy ezeket megsérti ez a módszer, és azt is tudjuk, hogy károsítja azokat a gyerekeket tulajdonképpen, akiket csak ezzel tanítanak - mindjárt mondok néhány szót arról, hogy miért, károsítja ezeket a gyerekeket -, tehát nem lehetséges, hogy amikor ilyen erős a dominanciája egy pedagógiai módszernek, akkor pusztán lehetővé tegyünk egy másik pedagógiai módszert. Ennél sokkal súlyosabb dolgokról van itt szó.

Én egyetértek Kósa Ádám képviselő úrral abban, hogy most ez egy jó tanuló törvénye, de azért azt is szeretném, ha ez a jó tanuló nemcsak bemagolná az európai szemléletet, hanem értené is, és ha érteni is akarja, akkor kell jobban előrelépnie, akkor kell előrébb lépnie. Hallottuk azt Kósa képviselő úrtól, hogy sokkal kevesebben tanulnak hallássérültek felsőoktatási vagy akár középfokú oktatási intézményekben, mint amilyen az arányuk, és ez nem véletlen. Nagyon sokan azt gondolják, hogy a hallássérültek egyben valamiféle szellemi fogyatékkal is rendelkeznek. Sajnos, nagyon sokszor előfordul az, hogy mi magunk, a hallók társadalma vesszük el azokat a lehetőségeket - sőt általában ez a helyzet - tőlük még kicsi gyermekként, amikor a nyelv, az első nyelv elsajátítása folyik, akkor vesszük el azt a lehetőséget, hogy jobb tanulók legyenek, hogy a felsőoktatásban tanulhassanak, hogy később diplomát szerezhessenek, és ne legyenek kényszer-, rokkantnyugdíjasok, és ne kelljen tengődniük valahol a társadalom peremén igen rossz szociális és gazdasági körülmények között.

Hogyan vesszük el ezt a lehetőséget tőlük? Az első nyelv elsajátítása jóval 3 éves kor előtt elkezdődik azoknál a gyerekeknél, akik hallanak. A hallássérült gyerekek 90 százaléka születik olyan családba, ahol mindkét szülő halló, és ezek a szülők sajnos nincsenek fölkészülve arra, és sajnos, még sajnosabb, nincsenek is fölkészítve arra, hogy hogyan kell egy ilyen kicsi gyerekkel bánni. Azt szeretnék, ha valahogy a hallásmaradványokat följavítanák az orvosok, azt szeretnék, ha valahogy egy, ha csökkent értékű is, de halló és beszélő ember lenne abból a pici csecsemőből.

Nem ez a jó út. Az a jó út, ha az ilyen gyerekeknek, amint felismerik a hallássérült létet, a hallássérült életet, abban a pillanatban jelnyelvet kezdenek oktatni, mégpedig azért, mert ez lesz az a nyelv, ami majd azokat a nyelvi képességeket kibontakoztatja az ő agyában, amelyekre mindenképpen szüksége lesz, amit egy halló gyerek az anyanyelv elsajátításával szerez meg, és amit kialakítanak bennük a halló nyelv szavai. Ugyanígy a jelnyelv szavai egy meghatározott képességet bontakoztatnak ki. Ha ezt a lehetőséget elvesszük ezektől a gyerekektől, akkor nem lesz mire épülnie annak az új nyelvnek, annak az idegen nyelvnek, ami a hangzó magyar nyelv. Ha nincs mire épülnie a hangzó magyar nyelvnek, akkor értelemszerűen soha nem fogják úgy megtanulni ezek a gyerekek a hangzó magyar nyelvet, mint ahogy halló társaik, tehát eleve óriási hátránnyal indulnak, és nemcsak a nyelvi képességeik nem fejlődnek ki úgy, ahogy a halló gyerekeké, hanem ennek következtében más kognitív képességeik sem. Tehát abba a sorba taszítjuk őket, hogy eleve elvágjuk a továbbtanulás lehetőségétől, a jó diploma megszerzésének lehetőségétől és azoktól az esélyektől, amikkel halló társaik rendelkeznek.

A kisebbségi nyelv oktatása - és a jelnyelv kisebbségi nyelv -, ha egy nemzeti kisebbség nyelvéről van szó, akkor odavezethet, hogy ha nem megfelelő módon történik, ha úgy történik, ahogy sajnos mintha a törvény is ezt tartalmazná, hogy idegen nyelvként tanítják lényegében a gyerek anyanyelvét, akkor az odavezet, hogy az adott közösség előbb-utóbb megválik saját anyanyelvétől. A nemzeti kisebbségekről beszélek. Ezt természetesen nem lehet támogatni, nem lehet szó nélkül hagyni, hiszen egy olyan identitás vész el vele, amelyet tisztelnünk kellene, a kisebbségi identitást és a kisebbségi nyelvet. De ahogy mondtam, a halláskárosultak és a jelnyelv esetében erről sokkal többször van szó, és még egyszer megismételném, hogy nem pusztán arról van szó, hogy a jelnyelvet nem használhatja, és nem fogja tudni használni, hanem hogy semmilyen nyelvet nem fog tudni olyan kifejletten, olyan tökéletesen használni, mint ahogy a halló társai; és még egyszer mondom, a többi kognitív képessége, a tanulási képessége sem tud úgy fejlődni, ha nincs egy teljesen kialakult nyelvi rendszer a fejében, mint ahogy a halló társainak. Nagyon nagy tehát a felelősségünk.

Tulajdonképpen nem tudom, ismerik-e azt a példát, amikor egy meglehetősen brutális édesapa a kislányát, akit Ginnynek hívtak, bezárta egy szobába - ez egy Egyesült Államokban jó néhány évtizeddel ezelőtt történt eset -, és lényegében nem kapott külső ingert a gyerek, nyelvet sem, és amikor megtalálták 7-8 éves korában, akkor már hiába próbálkoztak vele, hiába próbáltak bármit, nem tudta úgy megtanulni az angol nyelvet, az anyanyelvét, mintha, kicsi korában kezdte volna. Farkasgyerekeknek hívják ezeket a gyerekeket, nyilván Maugli nyomán. De gondolunk-e arra, hogy amikor nem fejlesztjük a hallássérült kicsik jelnyelvét, akkor lényegében ilyen farkasgyerekeket, azt nem mondanám, hogy képzünk, de farkasgyereksorba taszítjuk ezeket a piciket?

Éppen ezért azt gondolom, hogy a törvénynek az a része, amelyik lehetővé teszi, hogy az óvodában és a korai fejlesztésben a jelnyelvet használják bizonyos feltételek mellett, ha a szülők egy része igényli és a többi, az nem elégséges, az messze nem elégséges. Egyrészt azt gondolom, hogy ha egyetlenegy olyan szülő van, aki kéri, hogy tanítsák a gyerekét, hogy a fejlesszék a gyerekét jelnyelven, akkor az állam ezt nem tagadhatja meg tőle. Nincs jogunk megtagadni tőle a teljes nyelvi kibontakozást, a teljes kognitív kibontakozást. Nincs jogunk ahhoz, hogy olyan szellemi, gazdasági, szociális körülmények közé taszítsuk, ami közé nem kerülne, ha nem vennénk el tőle az anyanyelvét.

Ugyanez vonatkozik a kétnyelvű oktatásra az iskolában. Szerintem megengedhetetlen, hogy a szülők, ráadásul az azonos csoportba járó gyerekek szüleinek több mint fele kell hogy igényelje azt, hogy kétnyelvű oktatásban részesüljön a gyerek. Képzeljük el saját gyerekeinket, amint beteszik őket egy osztályba 6 éves korukban, és egy számukra teljesen idegen nyelven elkezdik őket tanítani. Mit várunk, hogy fognak tanulni, és mit fognak megtanulni? Nem lehet ezt csinálni, a kétnyelvű oktatást minden körülmények között biztosítania kell szintén az államnak. Nincs nagy költségvetési tételekről szó. Tehát ne azt gondoljuk, hogy ez irdatlan pénzekbe kerül. Szerintem ez nem irdatlan pénzek, hanem minimális emberség kérdése.

Azt gondolom tehát, és ehhez adok be módosító javaslatot, hogy azokat a feltételeket, amelyek mellett kétnyelvű oktatás, illetve korai fejlesztés indulhatna a törvény szerint, azokat meg kell változtatni úgy, hogy ha akár egy szülő ezt igényli akár az oktatásban, akár az óvodában, azt mindenképpen biztosítani kelljen. Sőt, én tovább is lépnék szívesen, és azt is mondanám, hogy a hallássérült gyerekek szüleinek olyan tanfolyamokat indítsunk, mint az Egyesült Államokban vagy Európában szokásos. Indítsunk olyan tanfolyamot, ahol ők nagyon korán elkezdhetik megtanulni a jelnyelvet, hiszen ez lesz az ő gyermekük anyanyelve, és akkor lesz az ő gyermekük a legboldogabb és a legsikeresebb az életben, ha ezt nagyon jól tudja. Természetesen ezzel nem zárjuk ki őt, a gyerekeket a hallók társadalmából, mert erre a jelnyelvre épülve nagyon jól el fogják tudni sajátítani a hangzó magyar nyelvet. Arról van tehát szó, hogy valóban akarunk-e esélyt adni ezeknek a gyerekeknek, vagy csak úgy csinálunk, mintha esélyt akarnánk nekik adni, mert egy nemzetközi egyezményben ezt vállaltuk.

Azt gondolom tehát, hogy ha ténylegesen meg akarjuk változtatni a szemléletünket, akkor mindenekelőtt azt kell szem előtt tartanunk, hogy a hallássérült emberek nem betegek, nem kezelni kell tehát őket, nem gyógyítani kell tehát őket, hanem azokat az akadályokat végre megszüntetni, amelyek az ő teljes társadalmi kibontakozásuk és teljes társadalmi integrációjuk előtt állnak. Azt gondolom, hogy egyrészt a társadalmi szemléletváltásban, másrészt pedig elsősorban az oktatási lehetőségek biztosításában, az egyenlő esélyek biztosításában kell tennünk, hogy ez így megvalósuljon.

Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps.)