Felszólalás adatai

DR. SÁNDOR KLÁRA, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Olyan törvénymódosító javaslatcsomag fekszik előttünk, amely nyilvánvalóan - ezt többen is mondták - nem fogja megoldani azokat a problémákat, amelyek az esélyegyenlőséggel, illetve az egyenlő bánásmód megsértésével, időnkénti megsértésével kapcsolatosak a magyar iskolarendszerben. Annál kevésbé tudja megoldani, mert egy rendkívül összetett folyamatról van szó, rendkívül hosszú ideje tartó szegregációs folyamatokról van szó, és a szegregációnak nemcsak az etnikai értelmében vett szegregációról, hanem sokféle szempont szerint is szegregál a magyar iskolarendszer.

Az egyik például az - talán a legsúlyosabb probléma -, hogy a magyar iskola, a magyar iskolarendszer, az iskolák milyensége extrém mértékben dönti el azt, hogy a gyerek további sorsa mi lesz. Extrém mértékben szól bele abba, hogy később milyen életutat választhat majd magának, hogy mennyire lehet sikeres. Ez iskolatípuson belül is érvényesül. Nagyon jól tudjuk azt, hogy van egy olyan iskolarendszer Magyarországon, amelyben az elit iskolákba járó gyerekek sokkal kedvezőbb felvételire, sokkal kedvezőbb pályákra kerülhetnek, és ennek következtében természetesen a jövőjük is sokkal biztosabb. De azt is tudjuk, hogy az iskolatípusok között még nagyobb különbségek vannak. Jól ismertek azok az adatok, hogy a gimnazista fiatalok gyakorlatilag a legjobbak, a legjobb országok, Finnország szintjén is képesek teljesíteni az elit gimnáziumokban, ugyanakkor a szakiskolások szintje pedig Mexikó szintje, hihetetlen különbség van egy országon belül is a különböző iskolatípusok között végzettek között azt illetően, hogy milyen jövőre számíthatnak.

Nagyon nagy probléma a magyar iskolarendszerben - és mondjuk ki, ebben a vitában ma még, ha jól emlékszem, nem hangzott el -, hogy a szegregáció egyik oka, jelentős oka bizony a rasszizmus, a közgondolkodásban és az élet számos más területén is megnyilvánuló rasszizmus, és ennek nyomán az iskolában is megjelenő szegregáció. Időnként ez a lakóhelyi szegregációt követi. Ezt valóban nehezebb feloldani valamivel a települési adottságok miatt, de időnként iskolán belül is megjelenik; bármennyire tiltja a törvény, nem is egy, hogy ez így legyen, de iskolán belül is megjelenik. Jól ismertek előttünk az egyébként tilos módon fenntartott szegregált osztályok, sokáig úgy, hogy enyhe értelmi fogyatékossá nyilvánították a magyar gyerekek jelentős részét annak ellenére, hogy természetesen az átlagok itt sem rosszabbak ebben a tekintetben, mint más országokban. Az enyhe értelmi fogyatékossá nyilvánítás a szegregáció egyik legbiztosabb eszköze volt sokáig, és ma is próbálkoznak ezzel.

Tudjuk azt is, hogy a szülők anyagi lehetőségei nagymértékben befolyásolják, hogy a gyerek hova jut, hiszen a magyar iskola nem tanít meg még mindig jól nyelveket, nem képes még mindig jól felzárkóztatni a leszakadókat.

(16.50)

És valóban, itt többen említették, hogy a tehetséggondozás sem olyan még minden esetben - bár talán ebben állunk a legjobban, nem olyan még -, mint amilyennek szeretnénk. Túl sok a különóra, túl nagy a különórák szerepe, túl nagy annak a szerepe, hogy a szülők mennyiben képesek a gyerekeiknek különtanárokat fogadni és különórákat biztosítani.

Keveset beszélünk - vagy alig, vagy semmit - arról, ami az Európai Unióban rendszeres monitorozás tárgya, nevezetesen, hogy a nemek közötti esélyegyenlőség mennyire érvényesül az iskolákban. Ha ezt megvizsgálnánk, akkor valószínűleg meglepő adatokkal kellene találkoznunk, mert civil szervezetek vizsgálatai vonatkoznak erre. Azt mutatják, hogy a tananyag messze nem azonos módon érinti a két nemet, és hogy a tanárok is nagyon sok esetben másképpen bánnak a fiúkkal, mint a lányokkal, különösen a tehetséggondozás esetén. Erről sem beszélünk, és az előttünk fekvő törvényjavaslat sem beszél erről.

Ugyanakkor azt is el lehet mondani, hogy azok közül a problémák közül, amelyeket most itt említettem, nagyon sok területen megtörténtek az első lépések abba az irányba, hogy az esélyegyenlőtlenség csökkenjen, és hogy az egyenlő bánásmód jobban érvényesüljön. Megtörténtek az első lépések a 2002 és 2006 közötti kormányzati ciklusban, és folytatódtak egyébként ebben a ciklusban is.

Előrelépés történt például abban, hogy a 8 és 6 osztályos gimnáziumokban nem lehet felvételiztetni; szoktak egyébként mindenféle rejtett eszközökkel, de törvény szerint nem lehetne. Az elit gimnáziumok nem mazsolázhatnak a gyerekek között, mert a lakókörzet iskolája senkitől nem tagadhatja meg a felvételt, és ahogy mondtam, az enyhe értelmi fogyatékossá nyilvánítás is olyan felülvizsgálat alá került, ami megszünteti azt a gyakorlatot, hogy a nemkívánatos gyerekeket azonnal enyhe értelmi fogyatékossá nyilvánítsuk, és ezzel kizárjuk azokból az osztályokból, amelyekkel a pedagógusok szívesen foglalkoznak, mert mondjuk, ott a helyi értelmiség gyerekeit tanítják.

A szegregált iskolák, szegreált osztályok fölszámolása is megkezdődött, és az is megkezdődött, legalábbis elindult egy olyan folyamat, ami azt eredményezi, hogy nagyon sok helyen már a különórák helyett az iskola tanít meg egy-egy nyelvet középszinten vagy akár felső szinten a diákoknak. A Világnyelv-program nem véletlenül olyan sikeres, amilyen sikeres, nem véletlenül akar egyre több iskola csatlakozni hozzá, és csatlakozhat is, és ennek a bővítésében az elmúlt időszakban is nagyon fontos előrelépések történtek. És a tankönyvi akkreditációnak ma már tárgya az, hogy nemcsak a különböző etnikumokat és nemzetiségeket, hanem a nemeket sem lehet sztereotipikusan ábrázolni.

Mindezzel együtt természetesen azt kell elmondanunk, hogy nagyon messze vagyunk az esélyegyenlőségnek olyan érvényesülésétől, ami az Unóban általános. De azt is hozzá kell tennünk, mert itt többen mondták ma, hogy hat év kormányzás alatt sem történt előrelépés, hogy egyrészt ez nem igaz, történt előrelépés az esélyegyenlőtlenségek felszámolásában, másrészt nyilván ellenzéki képviselőtársaim ugyanúgy tisztában vannak vele, mint én, hogy nemcsak hat, de adott esetben 10-20 év is kevés ahhoz, hogy egy olyan folyamaton, amely egy közgondolkodás, egy nagyon hosszú, évszázados kulturális beidegződéseken alapuló közgondolkodás következménye, hogy ezen jogszabályokkal 5-6 év alatt változtassunk, az csak a kezdő lépés természetesen, de nagyon hosszú idő az, amíg ezeket a lépéseket a gyakorlatban is érvényesíteni lehet. És még tegyük azt is hozzá, hogy a törvények nagyon sok esetben már megvannak, csak a gyakorlat sajnos nem követi ezeket a törvényeket, és a szankciók sem megfelelőek ezek szerint, hiszen a törvények betartását ebben az értelemben az egyenlő bánásmódot illetően mindenképpen sokkal hatékonyabban kellene ellenőriznünk, nemcsak az oktatásra vonatkozóan, hanem általában is.

A javaslatcsomag egyes elemeiről néhány szó, hiszen ahogy mondtam, véleményem szerint, véleményünk szerint a javaslatcsomag egyes elemei a már megkezdett lépéseket viszik tovább, módosítják, adott esetben korrigálják, teszik hatékonyabbá. Vannak benne olyan elemek természetesen, amelyeket problematikusnak látunk, de egyelőre nem látunk helyette jobb megoldást, és éppen ezért azt gondoljuk, hogy ezeket mint első megoldási javaslatokat mindenképpen érdemes támogatni. Ilyen a mindannyiunk által ismert tény, hogy minél később kerülnek a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek az iskolába, annál nagyobb hátrányt halmoznak fel már saját maguknak - vagy pontosabban, a társadalom nekik - addigra, mire az iskolában a felzárkóztatásuk elkezdődhetne. Tehát mindenképpen cél kell hogy legyen az, hogy az oktatási rendszerbe minél előbb kerüljenek be azok a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek, akik egyébként otthon nem kapnak olyan támogatást a további tanulmányaikhoz, mint mondjuk, a jó helyzetben levő családok gyermekei.

Ehhez egy olyan eszközt választ most a törvény, amellett, hogy 2008-tól kötelező a hátrányos helyzetű gyerekeket óvodába fölvenni, egy olyan eszközt is alkalmaz most ez a törvényjavaslat, amely sokakban kételyeket hagyhat természetesen, de ahogy mondtam, most, hogy nem látunk mellette egyelőre alternatív megoldásokat, nem nagyon látszik, hogyan lehetne még másképpen a szülőket érdekeltté tenni abban, hogy a gyerekek valóban bekerüljenek az óvodába minél fiatalabb korban, és hogy járjanak is óvodába. Erre most a törvény megoldási javaslatot ad, tehát egy olyan ösztönző rendszert épít ki, amelynek értelmében csak akkor jár ez a támogatás, ha a foglalkozások 75 százalékán részt vesznek a gyerekek. Azt gondolom, azzal együtt, hogy valóban kételyeket ébreszt és valóban problematikus is lehet ez a megoldási javaslat, ezzel együtt éppen a cél érdekében támogatható.

A szegregált intézmények megszüntetésével is jelentős előrelépés történik azzal, hogy azt a rendszert, amelyik elég törékeny volt, mert a szomszéd körzetek, a határos körzetek arányaihoz viszonyította azt, hogy egy-egy iskolában milyen a szegregációs mutató, azt most a település átlagához viszonyítja, tehát egy rugalmasabb rendszert épít ki. Én azt gondolom, hogy ez mindenképpen jó. És az is jó - az államtitkár úr a csörögi példát említette ennek kapcsán, az is jó -, hogy ha nem érvényesülhet egy diák joga, tanuláshoz való joga, akkor most az Oktatási Hivatal közvetlenül is beavatkozhat, és megteremtheti a tanulói jogviszonyt abban az esetben, ha véletlenül valaki kiesik a rendszerből, vagy abban az esetben, ha nagyon tudatosan akarnak valakit kizárni a rendszerből.

Más módon sérül az esélyegyenlőség akkor - és áttérek a ma már többször is emlegetett óvodák és bölcsődék összevonhatóságának a kérdésére, más módon sérül az esélyegyenlőség akkor -, amikor egy kistelepülésen a szülők azért nem tudnak mind a ketten munkába állni, mert mondjuk, a bölcsődéskorú gyereket még nem tudják hova tenni, akkor sem, ha egyébként az óvoda kapacitása megengedné, hogy akár bölcsődés gyerekeket is fogadjon, természetesen megfelelő fölkészültségű pedagógusokkal.

Azt gondolom tehát, hogy az az ötlet, hogy az óvodákat és a bölcsődéket össze lehessen vonni a kistelepüléseken, mindenképpen támogatható, sőt mi ezt szeretnénk kiterjeszteni, és ennek értelmében módosító javaslatot is adunk majd be a törvényhez. Mi azt látjuk indokoltnak, ha nem 1500 fő az a határ, ami alatt össze lehet vonni ezeket az intézményeket, hanem minden olyan településen lehessen ezt megtenni, ahol egyébként a törvény nem teszi kötelezővé az önkormányzatnak bölcsődék létrehozását; ez jelenleg tízezer fő.

Hadd tegyem még hozzá azt is, hogy azt szeretnénk, ha majd ennél is tovább lépnénk, és a bölcsődei ellátást sokkal szélesebb körűvé tennénk az egész országban, és nem csak a tízezer fő alatti településeken természetesen, hiszen valóban az agglomeráció, valóban Budapest és valóban a nagyvárosok problémája az, hogy azok a szülők, elsősorban nők, akik munkába szeretnének állni, azért nem tehetik ezt meg, mert nincs megfelelő létszámú bölcsődei férőhely. Elég sokkoló adat az, ami a KSH adataiból látszik, nevezetesen, hogy a bölcsődéskorú gyerekek 10 százalékának van összesen bölcsődei férőhelye Magyarországon. Azt gondolom, hogy minden olyan forma, amely ezt bővíti, legyen az akár a bölcsődék és az óvodák összevonása, akár olyan családi napközik létrehozása, amely a skandináv országokban teljesen általános, bármilyen módon bővítjük ezeknek a férőhelyeknek a számát, az mindenképpen támogatandó.

Az iskolai erőszakot is érinti a törvényjavaslat egy része, és ironikus, hogy éppen amikor Pokorni képviselő úr erről beszélt, akkor érkezett egy hír SMS-ben arról (Közbeszólás a Fidesz soraiból.), hogy Egerben egy szakmunkásképzőben megint összeverekedtek ketten, két diák, és az egyik életveszélyesen megsértette a másikat. Navracsics frakcióvezető úr megjegyzéséhez, hogy ezt a Fidesz provokálta, én nem tennék hozzá semmit, mert ezek szerint ő ezt jobban tudja, mint én, de nyilván viccnek szánta, gondolom, ha már így megtiszteli az oktatáspolitikusokat azzal, hogy most itt ül, akkor úgy gondolta, hogy pont itt kell ebben véleményt nyilvánítani.

(17.00)

De ha úgy gondolja, hogy ez egy vicc tárgya, akkor azt gondolom, hogy ebben nem értünk egyet.

Azt szeretném inkább erről elmondani, hogy ez egy olyan komplex probléma, az iskolai erőszak megjelenése olyan komplex probléma, amit nyilvánvaló, hogy nem lehet egyetlen törvénymódosítással meg kettővel meg tízzel, meg hússzal sem megoldani. A kérdés az, hogy az, ami most itt van a javaslatban, elfogadható-e a számunkra vagy nem, kínál-e olyan részmegoldást, amely előrevisz vagy nem. Azt gondolom, ebben megint csak egyetérthetünk, hogy ha a szülők nem működnek együtt az iskolával, és a nevelőtestület nem lát más megoldást, mint hogy a jegyzőhöz forduljon és kérje azt, hogy a gyermeket legyen kötelező a szülőnek elvinni nevelési tanácsadásra, akkor ez ugyan egy borzasztó apró lépés, de legalább valamiben előrelépést tettünk.

Összegezve azt szeretném elmondani, hogy bár az előttünk fekvő javaslatcsomag természetesen nem oldja meg az összes esélyegyenlőségi problémát, amely a magyar iskolarendszerben fölmerül, és természetesen nem oldja meg akár - én egyetértek ebben sokakkal -, nem oldja meg a legsúlyosabb problémákat sem, mert azokat nem lehet majd egy-két törvénymódosítással megoldani, ez nyilvánvaló, de azt gondolom, ezt soha nem gondolta senki. Ha úgy kezeljük ezt a csomagot, hogy néhány ponton próbál kicsi előrelépéseket tenni, és nem azt nézzük, hogy mi az, amire nem vonatkozik, hanem azt nézzük, hogy amire vonatkozik, abban visz-e előre, segít-e abban, hogy ezek a problémák megoldódjanak, akkor azt gondolom, hogy ha módosításokkal is, de ezt támogatni tudjuk.

Köszönöm szépen, elnök úr. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.)