Felszólalás adatai

LEZSÁK SÁNDOR (MDF): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Államtitkár Asszony! Tisztelt Ház! Ebben a szerteágazó témakörben mindenekelőtt pontosan meg kívánom határozni a hozzászólásomban használt "szegény" fogalom jelentését. Mi a szegénység? Miért állítják ma olyan sokan, hogy a Kádár-időszakban nem létezett szegénység, ma pedig létezik? Ez utóbbi állítás május 1-jén többször is elhangzott a tömegkommunikációs eszközök műsoraiban, amikor egy parlamenten kívüli párt gyűléséről tudósítottak. Nos, az állampolgárok valóban nem hallhattak 15-20 esztendővel ezelőtt elemzéseket a szegénységről, mert egyszerűen tilos volt ezt a meghatározást használni, mind az akkori tudományos közéletben, mind pedig az állampárti tömegtájékoztatásban. Akik ezzel a kérdéssel foglalkoztak, azok mindannyian emlékeznek erre az előírásra, hiszen akik ezt nem tartották be és ezt az indexen lévő szót használták megnyilatkozásaikban, azok elveszítették állásukat, s még attól is félniük kellett, hogy a szocialista rend elleni felforgatás vádjával börtönbe kerülhetnek. A tilalmazott "szegény" szó helyett a kérdéssel foglalkozó társadalompolitikusok kezdetben a "többszörösen hátrányos helyzetű rétegek" kifejezést, majd pedig a "deprivált" meghatározást használhatták. Sok százezer állampolgár a társadalmi problémák között nevesítve nem is hallhatta a "szegénység" kifejezést, csak 1990 után; nem csoda tehát, hogy a fejében a rendszerváltozás utáni időszakhoz kötődik ez a kifejezés.

Kik a szegények? A köznyelvben azok, akik éheznek és fáznak, a szakirodalomban általában azok, akik az átlagjövedelem felével sem rendelkeznek. Ma a magyar társadalom mintegy ötöde tartozik ebbe a körbe. A szegénység nem független sem a tértől, sem az időtől. Egy németországi szegény nálunk közel gazdag lehetne; egy magyarországi szegény a legtöbb afrikai országban irigyelt középoszálybeli lenne. Időtől sem független a szegénység, mert a Kádár-kori szegénység sokak számára sokkal nyomasztóbb volt, mint a mai. Akkor - s most a 80-as évek elejéről, a korszak, úgymond, fénypontjáról idézek adatokat - egyharmadával többen, zsúfoltan laktak egy lakószobában, mint a mai szegények, feleannyi lakásban sem volt fürdőszoba vagy vízöblítéses vécé, mint ma. Akkor egyharmadával kevesebb hűtőszekrény és feleannyi porszívó sem jutott a szegények lakásaiba, mint ma. Mélyhűtő, video, mikrosütő akkor még a középosztályban is ritka volt; ma minden második-harmadik "szegény" háztartás rendelkezik ilyenekkel. Akkor mérhetetlenül kevés szegénynek volt telefonja; ma minden második szegény háztartásban van telefon. Akkor a személygépkocsi a gazdagság szimbóluma volt; ma minden negyedik-ötödik szegény háztartásnak van gépkocsija. A szikár tények, az időtől független adatok tükrében tehát ma lényegesen kevesebben élnek rosszabb, szegényebb körülmények között, mint 15-20 esztendővel ezelőtt, tehát hamisat állítanak azok, akik ennek az ellenkezőjét mondják.

Tisztelt Ház! Folyamatos volt-e az elmúlt másfél évtizedben az elszegényedés, a jövedelmi leszakadás folyamata, vagy voltak lökésszerűen elszegényedést kiváltó események? A jelenlegi vitanap azt a látszatot kelti, hogy napjainkban gyorsul a leszakadás, holott statisztikai, szociológiai felmérések ennek az ellenkezőjét igazolják, azt, hogy az elmúlt másfél évben szűkült az 1995-től táguló jövedelmi szakadék. Voltak tehát lassuló és leálló, s voltak gyorsuló szakaszai a magyarországi jövedelmi különbségek növekedésének. 1987-ben a legmagasabb jövedelmű egymillió lakos 4,6-szor annyi jövedelemhez jutott, mint a legalacsonyabb jövedelmű egymillió. Utólag sok kritika éri ezt a jövedelmi arányt, például az, hogy az akkori vezető állásúak kedvezményes étkezést, lakhatást, gépjármű-használati jogosítványait, kedvezményes utazási és üdülési lehetőségeit nem tartalmazzák a magas jövedelműek adatai. Véleményem szerint ennek figyelembevétele legfeljebb 4,8-4,9-szeresre növelné meg a leggazdagabb és a legszegényebb népességtized közötti jövedelmi különbséget.

1987 fontos startkő volt az elszegényedés folyamatában. 1987-ben a kétszintű bankrendszert elrendelő, az állami pénzügyekről szóló '87. évi IX. törvény olyan vállalatok ezreit szolgáltatta ki az újonnan létrehívott kereskedelmi bankoknak, amely vállalatok eleve forgóalap-hiányosan jöttek létre egy szocialista berendezkedést szolgáló hitelpénzelmélet alapján.

(12.10)

Ismétlem, nem mulasztás szülte a szocialista vállalatok alaphiányát, hanem egy megkérdőjelezhetetlen pénzelmélet, mivel a jegybank automatikusan fedezte hitelekkel ezeket a vállalati alaphiányokat. 1988-ban megtudták a vállalatok, hogy hiteleik nem automatikusak, és azt is, hogy 2-3 vagy 4 esztendő múlva ezeket vissza kell majd fizetniük. Az akkor időzített hitelbombák tehát 2-3 év múlva tömegesen robbantak.

A váratlanul felmerülő hatalmas fizetési kötelezettségek, párosulva a felszámolási eljárásról szóló 1990. évi XXXV. törvény önfelszámolást is előíró kötelezettségével, egyébként életképes vállalatok sokaságát tették tönkre és tették tízezrével munkanélkülivé az alkalmazottaikat. A munkanélküliség kialakulása és általánossá válása '89 után értelemszerűen megnövelte a jövedelmi különbségeket, mivel az állásukat elvesztettek családjaiban nemritkán felére zuhant a jövedelmi fejadag.

'89 és '93 között több munkahely szűnt meg, mint amennyi az iparosítás és a kolhozosítás szocialista időszaka alatt létrejött. Az 1990 márciusa előtt felelőtlenül levezényelt bankreform szociális következményei az első szabadon választott kormányt sújtották. Az óriásira duzzadt munkanélküliség jövedelemkiesését csak részben tudta ellensúlyozni az akkori kormány, de utólag is elismerést kelt, hogy milyen mértékű és időtartamú munkanélküliségi segély, előnyugdíj és szociális segély fékezte az állásukat vesztettek jövedelmi leszakadását. Jelentős kedvezményeket kaptak a foglalkoztatottak számát növelő vállalkozások is.

Mindezek ellenére '92-ben mintegy öt és félszeres, '94-ben már hatszoros jövedelmi különbség alakult ki a legszegényebb és a leggazdagabb népességtized között. '94-től már azoknak kellett kormányzati szinten orvosolni a munkanélküliek problémáit, akik eredendően is okozták azokat. Nos, kiderült, hogy az Antall-kormányzat szociális intézkedéseit lekicsinylő kritikusok nemhogy növelni nem tudták, de még megőrizni sem tudták a leszakadást fékező ellátásokat. S emiatt még a Bokros-program elszegényedést növelő hatása előtti időszakban is tovább tágult a jövedelmi szakadék. '96-ban már hétszeres jövedelmi különbség volt a legszegényebb és a leggazdagabb népességtized között.

'95 után a Bokros-program keretében hozott családellenes intézkedések növelték meg lényegesen a jövedelmi különbségeket. Az átmenet első éveiben, '93-ig kimutathatóan a gyermekes családok jövedelmi pozíciója az átlaghoz viszonyítva javult. Ez alatt nem abszolút értelemben vett javulást kell érteni, hanem azt, hogy az Antall-kormányzat elsősorban a legkiszolgáltatottabb családosok jövedelmeinek csökkenését igyekezett ellensúlyozni.

1994 után nagymértékben megnövekedett a gyermekes családok adóterhelése. A szocialista-szabad demokrata kormány ugyanis megszüntette a gyermekesek adókedvezményeit a személyi jövedelemadózás területén, megvonta a gyermekes családok helyi adózásban meglévő kedvezményeit is, emellett '95-től egyre több gyermeknevelő család szorult ki a gyermekgondozási segély és családi pótlék rendszeréből. Megszűnt a gyermekgondozási díj korábbi intézménye is. A családtámogatás '94-ig létező rendszerének leépítése nagymértékben hozzájárult a magyarországi jövedelmi különbségek gyors növekedéséhez.

A gyermekes családok tömeges elszegényedése miatt '98-ban már nyolc és félszeres jövedelmi különbség alakult ki a legszegényebb és leggazdagabb népességtized között. A rendszerváltást követő két kormány eltérő családpolitikáját markánsan jelzik azok az adatok, miszerint '92-ben a két év alatti gyermekek 15 százaléka volt szegény, azaz az átlagjövedelem felét sem kitevő jövedelmi fejadagból élt, míg '97-ben már 34 százalékuk. A 3-6 évesek 14 százaléka volt szegény '92-ben, 26 százalékuk '96-ban.

Nemzetközi adatokkal is érzékeltetni lehet a hazai családosok elszegényítését. '96 körül az átlagjövedelem fele alatti jövedelmi fejadagból élt a magyarországi gyermekek 23 százaléka, míg Németországban és Franciaországban csak 7 százalékuk, Finnországban és Svédországban 3 százalékuk élt ilyen szegénységben.

Összegezve az idézett jövedelmi összeírások adatait: '94 és '98 között, a szocialista-szabad demokrata kormányzás időszakában kétszer olyan ütemben tágult a jövedelmi szakadék a szegények és a gazdagok között, mint az első szabadon választott kormányzat alatt.

Tisztelt Ház! A továbbiakban röviden a gyermekes családok adókedvezményéről és a segélyezési politikáról kívánok még szólni. A Bokros-program utáni években a gyermekvállalás maga után vonta vagy az elszegényedés vállalásának, vagy egy jelentős adótöbblet-befizetési kötelezettségnek az alternatíváját. Míg az évtized első felében a családos szülőket érdekeltté tette az adótörvény a többletmunka vállalására, az eltartott gyermekek után levonható adókedvezmény révén, addig '95 és '99 között erre már nem volt lehetőségük.

A magánszemélyek jövedelemadójáról szóló '94. évi LXXXII. törvény megszüntette a gyermeknevelés után elszámolható adólevonási lehetőségeket. A magánszemélyek jövedelemadójáról szóló '95. évi CXVII. törvény tovább szűkítette a családosok és tanulók jövedelemszerzési lehetőségeit, és megszüntette az adómentes létminimumot; azaz lényegesen megnövelte a családosok adóterheit. Az intézkedés fő indoka az volt, hogy a legalacsonyabb jövedelműek érdekeit sérti a gyermekkedvezmény, mert ezek a rétegek ezt a lehetőséget nem tudják igénybe venni.

A '98 utáni vezetés viszont azt az álláspontot fogadta el, hogy egy családosokra sérelmes személyi jövedelemadó-rendszernek a saját hibáit, például azt, hogy magasan megadóztatja a gyermekek eltartását szolgáló jövedelemhányadot, önmagán belül kell korrigálnia. Azaz akiktől nem vonta el a gyermekneveléshez szükséges jövedelmet, ott nincs is mit visszaadnia. Szükségesnek tartották az új szemléletnek megfelelően megerősíteni a magyar adórendszer munkára ösztönző hatását is. Ennek jegyében a személyi jövedelemadóról szóló '98. évi LXV. törvény visszaállította az adózás területén a '95. év előtti gyermekkedvezményeket.

Az észérvek változatlanul leperegtek a gyermekeseket megadóztatni szándékozó képviselőkről, akik átverésnek nevezték a gyermekkedvezményre vonatkozó előterjesztést. Változatlanul arra hivatkoztak, hogy a három vagy több gyermeket nevelő családok 55 százaléka képtelen igénybe venni ezeket a kedvezményeket. Holott ha lenne némi szociális érzék, azt a kérdést is feltehették volna, hogy a mai, személyre szabott adórendszer szerencsére nem érinti a gyermekes családok 55 százalékát. De vajon a maradék 45 százaléktól nem von-e el igazságtalanul, az arányos közteherviselés elvével szembenállva jövedelmeket?

Ismerve a gyermekek létszükségleteit, ennél lényegesen kisebb az adókedvezmény mértéke, azaz még ma is túladóztatottak a gyermekesek. Paradox módon az 55 százalékos adóvisszatérítés-kihasználtsági kör ebben a családtípusban nem a kudarc jelzőszáma, hanem igenis a sikeré. A mai jövedelemelosztási viszonyokat ismerve akkor lesz arányos a közteherviselés, ha a három- és többgyermekes családoknak már a 75-80 százaléka nem tudja kihasználni az adókedvezmény lehetőségét. Akkor majd nem háborogni kell azon, hogy az ilyen családok 75-80 százaléka nem kapja vissza azt az adót, amit be sem fizetett, hanem örülni kell annak, hogy a több gyermeket nevelők 75-80 százalékát nem bünteti gyermekvállalásuk miatt az adórendszer. (Révész Máriusz tapsol.)

A családosokat sújtó vagy védő adópolitika kulcskérdése a mai szegénység elleni küzdelemnek. Az eddigi kormányzati intézkedések sikerét egyértelműen igazolják a 2000. évi, a jövedelmi szakadék mérséklődését tanúsító adatok.

(12.20)

Tisztelt Ház! A továbbiakban nagyon röviden a segélyezési politikáról kívánok még szólni. A szociális ellátások területén már egy évtizede tartóssá váltak a szociális ellátás alapelveiben fennálló véleménykülönbségek. Amíg a jelenlegi kormánypártok a saját erőből történő kiemelkedés szándékát kívánják erősíteni a szociális ellátások folyósítása terén, azaz az aktív szociálpolitika elvét vallják, addig a szocialista és a szabad demokrata pártok a passzív szociális ellátások hívei. Megfogalmazásuk szerint automatikusan járnak a rászorulóknak a szociális ellátások, függetlenül attól, hogy miért váltak rászorulóvá, és miért nem iparkodnak helyzetük megváltoztatásán. A Magyar Köztársaság 2001. és 2002. évi költségvetéséről benyújtott törvényjavaslat vitája során úgy tűnt, hogy a kormányzat az ellenzéki támadások hatására felhagy a foglalkoztatáspolitika területén az aktív eszközök szorgalmazásával. Erre utalt az is, hogy kezdetben befagyasztotta, még az inflációval sem növelte a közmunkaprogramok költségvetési támogatását. Kemény vitákat követően a passzív segélyezés visszaállítását indítványozók kisebbségbe kerültek, azaz folytatódik az 1998-tól datálható aktív szociálpolitika.

A vitákon többször elhangzott, hogy a passzív segélyezés szegénységi csapdához vezet. Azok a társadalmi csoportok ugyanis, amelyekben a szociális segélyekből élő személyek dominálnak, nem érdekeltek abban, hogy saját maguk biztosítsák megélhetésük forrását, mert ezzel elveszítenék a segélyre való jogosultságukat. Emellett meggyengülne a feketegazdaságban történő részvételi lehetőségük is. Igenis kell bizonyos törvényhozói kényszer és késztetés, hogy ne váljon példa értékűvé ez az életfelfogás. A legszegényebb rétegek leszakadásának megakadályozására a kormányfő szerint csakis a munkalehetőségek növelése alkalmas. Véleménye szerint nem lehet egymilliós, sem félmilliós tömeget segélyekből fenntartani. A Magyar Demokrata Fórum egyetért azzal a kormányzati céllal, hogy 3-4 százalékra kell és lehet leszorítani a munkanélküliséget.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)