Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

ANDER BALÁZS (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Szószóló Urak! Szószóló Asszonyok! Vejkey képviselőtársam az Intelmekre hivatkozott, egyébként nagyon helyesen, és valóban ebből az összefoglalóból, beszámolóból és a hazai nemzetiségi politikából ennek a hagyománya olvasható ki. Annak a hagyománya, hogy bizony hazánk lehetett, mondjuk, az az ország, ahol az amúgy besenyő származású Tomaj nembéli Dénes nádor, tehát a király után a második legelőkelőbb ember itt állhatott az ország hadainak élén, és életét is adta egyébként a muhi csatában ezt a hazát, a közös hazát védve. És valóban, nagyon kevés még az olyan ország Európán belül, ahol mondjuk, olyan ikonikus hősöket lehet felvonultatni, mint a Zrínyik, akiket mind a horvátok, mind a magyarok egyként öveznek a legnagyobb tisztelettel. Itt fordulhatott elő egyébként valóban az a csoda is, hogy dicső kuruc szabadságharcunk legvitézebb, leghűségesebb népe pontosan a ruszinság lett, a gens fidelissima.

És aki egy kicsit is járatosabb, mondjuk, hazánk történelmében, az tudja, hogy a török pusztítás után az ide betelepedett, betelepített svábok milyen óriási heroikus munkát végeztek annak érdekében, hogy a terméketlenné tett vidékeket újra termőre fordítsák. Szűkebb pátriámban is így történt. A megye legrosszabb földjeinek területét kapó szuloki svábok egy csodát csináltak ott Szulokban, felvirágoztatták azt a korábban pusztává tett települést is. Szóval, ezek az itteni hagyományok, ezekre kell nekünk valóban építeni, és nagyon jó lenne így Trianon századik gyászos évfordulóján, hogyha a szomszédos államok szintén rádöbbennének annak igazságára, hogy a nemzeti kisebbségek, a nemzetiségek nem valamiféle veszélyforrásként tételeződnek, hanem gazdagíthatnák és gazdagítják is az ő országukat, kultúrájukat is.

Ebből a beszámolóból itt ezt lehetett kiolvasni, annak ellenére, hogy valóban kritikát is meg lehetett fogalmazni, és nyilván nincsen olyan létállapot, ami még ne lehetne egy-két fokkal jobb, ne lehetne azon javítani. Erre utalt Brenner képviselőtársam is vezérszónoki felszólalásában.

Ami igazán hiányzik ebből a beszámolóból, illetve nem ebből, hanem a közbeszédből, itt a parlamenti közbeszédből is, az, hogy nagyon hangsúlyosan ki kellene nyilvánítanunk és oda kellene figyelnünk arra, hogy a hazai cigányság ügyét, noha itt is nyilvánvaló módon létjogosultsága van annak, hogy tárgyaljuk egy ilyen beszámoló keretein belül, de sokkal nagyobb figyelmet és fókuszt kellene nekünk arra összpontosítani, hogy egy olyan speciális etnikumról, nemzetiségről, kisebbségről van szó  és ki tudja egyébként, hogy mi is lenne itt a pontos kifejezés , amelynek a problémái bizony megoldásra várnak, és ezek a problémák nemcsak az ő problémáik. Hiszen ha megnézzük azt a népességrobbanást, ami mondjuk, az első nagy cigány népszámlálás óta történt  az 1893-as felmérés szerint a Csonka-Magyarország területén, tehát a mostani ország területén hatvan-egynéhányezer cigány ember élt, jól tudjuk, mondjuk, akkor Pénzes Jánosék, illetve a debreceni egyetem felméréséből , ez azóta megtizenötszöröződött. Tehát most hozzávetőlegesen egymilliós népcsoportról beszélhetünk itt Magyarországon, és a XXI. századi legfontosabb sorskérdéseinknek bizony az egyike lesz a cigány-magyar együttélés ügye és ennek a konstruktív megoldása.

Éppen ezért kellene beszélni róla, figyelme véve egyébként azt is, hogy egy nagyon szenzitív témáról van szó, de őszintén kellene ezekről a problémákról beszélni, hiszen ahogy Glatz Ferenc is mondta, márpedig Glatz Ferencet talán még Soltész képviselőtársunk sem illeti majd szélsőséges elfogultsággal ebben a tekintetben, hogy nem azért van Magyarországon cigánykérdés, mert előítéletek vannak, hanem bizony azért van cigánykérdés, mert megoldatlan problémák vannak. És nekünk ezekre a megoldatlan problémákra kellene megoldásokat találni, hogyha jó akarunk, ha valóban elfogadjuk annak az igazságát, hogy egy nemzetstratégiai kérdésről van szó, amit meg kellene oldani.

Képviselőtársaim! Ebben a beszámolóban nagyon sok előremutató dolog szerepel, amire felelős ellenzéki pártként egyébként ebben a tekintetben sem tudunk nemet mondani, és nem fogjuk elutasítani. Hogyha kritikát fogalmazunk meg, akkor a kritika abbéli lehet, hogy azok az intézkedések, amelyeket ott tételesen felsorolnak, nem lesznek elegendőek ahhoz, hogy ezeket a gondokat orvosolni tudjuk generális szinten. Ugyanis önök beszélnek, mondjuk, „Biztos kezdet” gyermekházakról, ami egy teljesen rendben lévő kezdeményezés, és teljes szívből támogatni tudjuk ezt, nyilvánvaló módon akkor, hogyha ez nem lepapírozásról, nem fényképek készítgetéséről szól, számos és egyébként bebukott reintegrációs projekthez hasonlóan csak azért, hogy a pénzeket így-úgy elkezeljék, és ezekre a szerencsétlen sorsú emberekre hivatkozva felmarkolják a lóvét.

Ott ül egyébként még mindig az önök, a kormánypárti képviselők padsoraiban az az ember, aki az egyik ilyen botránynak egy ikonikus alakjává vált Magyarországon. A „Híd a munka világába” programról beszélek, ahol több mint egymilliárd forintot tüntettek el, pedig ennek az egymilliárd forintnak meglett volna a helye azokban a válságrégiókban is, amelyek bizony egyre szaporodnak Magyarországon. És hogyha ennek a gazdaságilag nagyon kitett, és nyugodtan mondhatjuk azt, hogy sok esetben bizony azt mondhatjuk, hogy a multinacionális cégek globális értékláncainak aljára száműzött országban járunk, akkor bizony ezek a válságrégiók egyre szaporodnak, és ezekben az elgettósodó, nagyon nehéz körülmények között vegetáló, halmozottan hátrányos helyzetűvé nyomorodott térségekben óriási szükség lenne minden ilyen állami forrásra, arra, hogy azt becsülettel használják ott fel, és valóban azoknak az érdekét szolgálja, akiknek azt címezték, illetve a közös jövőt próbáljuk vele megmenteni.

Ha kritikáink vannak, akkor mindig ilyesféle kritikákat fogalmazunk meg. És képviselőtársaim figyelmébe ajánlom, különösen ott a kormánypárti padsorokban, hogy nem azt mondjuk, hogy ezek a programok en bloc és eredendően hiábavalóak, és ezeket el kellene söpörni, törölni, mert ez nyilvánvaló ostobaság lenne, és az ország elleni merénylet. Mi azt mondjuk, hogy ezekre a programokra fokozottabban kellene odafigyelni, és valóban megkövetelni a becsületes elszámolást, mert tényleg egy kardinális területről van szó.

Nos, ezért is kellene ezeket a kérdéseket sokkal gyakrabban, és ha lehet, akkor sokkal őszintébben, és nem mindenféle vádakat, címkéket egymás fejéhez vagdalva itt a tisztelt Ház falai között tárgyalni, nem az etnikai megbélyegzés céljával. Isten őrizzen egyébként mindenkit attól, ugyanis ez a kényszerű megbélyegzés, hogyha nem vesszük figyelembe azt, hogy a hazai cigányság sem egy homogén massza, odavezethet, hogy egy kierőszakolt azonosságtudat épül azokban is, akikben egyébként ez nem eredendő lelki igény.

(11.40)

Másfelől pedig igazságtalan is lenne egy homogén massza részének tekinteni azokat, akik semmiképpen nem oda tartoznak, hiszen a hazai cigányság eredetét, anyanyelvét, és mondjuk úgy, a többségi nemzethez való viszonyulását tekintve is nagyon sokszínű. Három fő csoportról beszélhetünk, és mind a három egyébként megérdemelne egy-egy külön beszámolót itt a Ház falai között. Beszélhetnék a körülbelül 70 százalékos részarányt képező romungrókról is, tehát a magyarcigányokról, akik eredendően, nagyrészt valószínűsíthető, egyes történészi és néprajzi vizsgálódások szerint nem is cigány származásúak, hanem a marginalizálódott magyar csoportok, társadalmi csoportok cigányosodtak el. Hadd hívjam fel a figyelmüket, mondjuk, egy 1937-es Népszava-cikkre Antallfy Gyulától: „Magyarok a cigánysoron” címmel számolt be a karcagi déli cigánytelep sorsáról, hogy mennyi magyar agrárproletár telepedett oda. Alig vagyunk túl egyébként a nagy gazdasági világválságon, és bizony ezek a szociális ellátórendszerből kipotyogó magyarok ott elcigányosodtak, hiszen azt mondja a szerző, hogy az elmúlt évtizedben az ott élő cigányok száma megduplázódott. Nyilvánvaló módon nem a magas népszaporulat miatt, hanem azért, mert sokan asszimilálódtak oda is. Tehát eredendően magyar emberekről van szó. Beszélhetnék erről is.

Beszélhetnénk valóban az autentikus cigányságot őrző vagy saját magukat annak tekintő lovári, oláh, kolompár cigányokról is, és beszélhetnénk a nagyjából 10 százaléknyi részarányt képviselő és főként a Dél-Dunántúlon élő beás cigányokról. Amikor tanítottam, tudják, mindig arra hívtam fel a főként beás származású diákok figyelmét, hogy ne engedjenek a csábításnak. A modern korban egyfajta divattá vált majmolni, követni ezt a gettókultúrát a YouTube-on és mindenféle közösségi megosztókon keresztül. Én arra hívtam fel a figyelmüket, hogy volt nekem egy munkatársam anno, amikor a Dráva Múzeumban dolgoztam, aki a Barcs környéki, dél-dunántúli beás cigányok történetét feldolgozta, és végigbogarászta nagy-nagy lelkiismerettel a baranyai, a somogyi, a zalai levéltárakat, és azt találta, hogy beás cigány emberrel az 1700-as évek végétől a XIX. század közepéig tartó időszakban a peres anyagokban köztörvényes bűncselekmény kapcsán nem találkozhattak, legfeljebb csak katonaszökevényként. Ez azt jelenti, hogy az ük-ük-ükszülők bizony békés, termelő életet éltek, famunkával foglalkoztak, és ha vannak ilyen hagyományok, mert szerintem ez egy olyan hagyomány, amit be kellene építeni a nemzeti tudatba, és fel kellene rá hívni a figyelmet, akkor ezek követendő hagyományok. Szóval, arra akartam itt csak kilyukadni, hogy a hazai cigányság, amelyet bizony sokan, még egyszer mondom, nagyon hibásan egy homogén masszának tekintenének, nem az, és megérdemelné a sokkal nagyobb figyelmet így a problémákon keresztül is.

Képviselőtársaim! Nem tudunk mindent a velünk élő cigányságról. Nagyon homályos az a kép, amit adott esetben a népszámlálások közvetíthetnek felénk. Jól jelzi egyébként azt, hogy mekkora a különbség a hivatalos népszámlálási adatok, és mondjuk, a Pénzes Jánosék, a Debreceni Egyetem által felmért valóság között. Ott is legalább egy háromszoros szorzót találhatunk. Ha megnézzük azt, hogy a magyarsághoz való viszonyulás tekintetében az egyes cigány csoportok miként vélekednek, milyen identitást építenek ki maguknak, akkor Kemény Istvánék egy évtizedekkel ezelőtti felmérésére hivatkoznék, ami mindenkit el kell hogy gondolkodtasson. A Magyarországra legkésőbben érkező beás cigányok körében a Dél-Dunántúlon mintegy 60 százalék volt az aránya azoknak, akik saját magukat, nyilván nem letagadva azt, hogy ők cigány származású beás emberek, de mégiscsak és kizárólagosan a magyar nemzet részének tekintették. Ezzel szemben Északkelet-Magyarországon a romungrók, akik  még egyszer hangsúlyozom  sok esetben eredendően nem is cigányok, hanem lesüllyedt magyarok, Keményék felmérése szerint csupán 6 százalékban vallották magukat a magyar nemzethez tartozónak. Miért hozom ezt ide? Soltész képviselőtársam egészen bizonyos, hogy hallott azokról az egyházi jóslatokról, illetve püspöki megállapításokról, amelyek felhívják a figyelmet annak a veszélyére, hogy bizony itt egyes területekről mintha a magyar állam lemondott volna. Ezt nem én mondom itt a Jobbik padsoraiból, hanem katolikus püspökök hívják fel rá a figyelmet, hogy bizony-bizony ezek a területek egy idő után, ha a magyar állam szinte kivonul onnét, akkor nem tekinthető többé az ország integráns részének, és ők beszéltek egyébként egy második Trianon veszélyéről, amire egyébként Ladányi János és szociológustársai korábban már felhívták a figyelmet.

Nos, ha integrációról és cigányügyről van szó, akkor mindig ilyen alapállásból tekintsünk ezekre a dolgokra, és ezért kérem ott, a kormánypárti padsorokban ülő tisztelt képviselőtársaimat, hogy ha lehet, akkor erről a kérdésről minél gyakrabban, minél higgadtabban, minél őszintébben tudjunk itt tárgyalni, mert hisszük azt, a néppárti Jobbik valóban hiszi azt, hogy olyan megoldásokra van szükség, amelyek a közös jövőt szolgálják ebben a hazában. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a Jobbik padsoraiból.)