Felszólalás adatai

BÉKI GABRIELLA (SZDSZ): Elnök Asszony! Köszönöm a szót. Még két ülésnap, és befejeződik a rendszerváltás óta eltelt ötödik parlamenti ciklus. Azon kevés képviselők egyike vagyok, aki az elmúlt ötször négy évet képviselőként dolgozhattam végig. Felnőtt életem felét töltöttem ezzel a közszolgálattal, amitől most búcsúzom, mert a 2010. évi országgyűlési választásokon már nem indulok.

Húsz év múltán is fel tudom idézni, milyen meghatottan léptem át a tisztelt Ház küszöbét 1990 tavaszán, tele naiv lelkesedéssel, hittel, jó szándékú tenni akarással. Időbe telt, mire beletanultam a jogalkotói tevékenységbe. Módom volt megtapasztalni, milyen különbséget jelent kormánypárti vagy ellenzéki képviselőnek lenni. Ellenzékben esélye nincs egy képviselőnek, hogy beleszóljon a döntésekbe. Hálátlan szerep, de egyben kényelmes is. Kormánypártiként sokkal nehezebb, hiszen a döntésekbe való beleszólás éppúgy korlátozott, de a kormány döntéseinek a támogatása szigorú elvárás, és a döntésekért viselt felelősség közös.

Pártom, az SZDSZ az elmúlt húsz évből tízet kormánypártként töltött el. Én magam kormányzati pozíciót soha nem viseltem, és az idő múlásával egyre nehezebbé vált számomra megfelelni annak az elvárásnak, hogy a képviselő kötelessége a kormány döntéseit támogatni akkor is, ha azokkal nem ért egyet. Kezdetben azt gondoltam, hogy ha elég szorgalmas vagyok, és nem várom meg, amíg a kormányzati döntések a parlament elé kerülnek, hanem már a minisztériumi döntés-előkészítés fázisában megfogalmazok javaslatokat, akkor tudom befolyásolni a döntéseket, és el tudom kerülni azt a konfliktust, hogy olyasmire legyek kénytelen igent szavazni, amivel nem értek egyet. Fontos döntéseknél azonban ez az erőfeszítés is eredménytelennek bizonyult, és szociálpolitikusként meg kellett tapasztalnom, hogy gyakran a szaktárca is alulmarad a maga szakmai álláspontjával a pénzügyi tárcával szemben.

Ha olykor sikerült valamit keresztülvinni a javaslataimból, az hosszú időre erőt adott a munka folytatásához. Amikor 1998-ban sikerült elfogadtatni a tisztelt Házzal a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló törvényt, amit Szigeti György képviselőtársammal önálló képviselői indítványként nyújtottunk be, akkor sokáig úgy éreztem, hogy mégiscsak van értelme a képviselői munkának.

Ha visszatekintek az elmúlt húsz évre, nagyon sokat romlott a parlamenti képviselői munka lehetősége. Igény, a párt színétől teljesen függetlenül, leginkább a mameluk képviselőre van, aki nem okoz gondot a frakcióvezetőjének a maga különvéleményével, aki nem csinál lelkiismereti problémát abból, hogy mit is kell megszavaznia. Romlott a helyzet azáltal, hogy a képviselők nagy százalékban a helyi önkormányzati politizálás fontos szereplői, és e két feladatot nem tudják párhuzamosan ellátni. Parlamenti szerepük statisztaszerep, illetve a helyi érdekek képviseletére korlátozódik. Sokat romlott a bizottsági munka is a kezdetekhez képest, amikor érdemi, hosszú vitákat lehetett folytatni a javaslatokról. Ma már a legtöbb bizottság rekord rövidségű idő alatt, leginkább csak kipipálja, hogy napirendre vette a javaslatot, amiről az elvárásnak megfelelően szavaz.

És végül, de nem utolsósorban rendkívül sokat romlott a parlament jogalkotó, törvényhozó tevékenysége, ami a legnagyobb probléma, aminek rendkívül súlyos következményei vannak az ország állapotára nézve. A gyakori törvénymódosítások egyrészt hihetetlenül megnehezítik a jogalkalmazást, másrészt az instabilitás, a jogbizonytalanság érzését teszik általánossá. Mintha munkaversenyben lennének a tárcák: ki tud több törvényt módosítani egy fél év alatt. Ami a 90-es évek elején még elképzelhetetlen volt, hogy egy adóév közben adótörvényt módosítson a Ház, az ma annyira általánossá vált, hogy év közben többször is megismétlődik.

Most, amikor elbúcsúzom a tisztelt Háztól, és mérleget készítek, őszintén be kell vallanom: sok a keserűség bennem. Munkámban sokkal több a kurdarc, mint a siker. Húsz éven keresztül átéltem és szenvedtem tőle, hogy képviselőként a pofozóbábu szerepét töltöm be, akire az emberek haragja zúdul, viseltem a döntések felelősségét, miközben azokat érdemben befolyásolni többnyire nem állt módomban.

Legjobban az bánt, hogy úgy érzem, minden jó szándékunk ellenére nem lett jobb általunk a világ, nem csökkent a szegénység, és nem lett kevesebb a nyomorúság. Mondom ezt annak ellenére, hogy a '90-es rendszerváltást ma is szükséges történelmi fordulatnak tartom, amiben öröm volt részt venni. És mondom annak ellenére, hogy ma is a liberális gondolkodásmódot vallom sajátomnak.

Csak remélni és szívből kívánni tudom, hogy jön majd egyszer egy új generáció, aki nálunk jobban csinálja a köz szolgálatát.

Köszönöm a figyelmet. (Taps.)

(20.30)