Készült: 2024.03.28.16:19:36 Dinamikus lap

Felszólalás adatai

137. ülésnap (2020.06.09.), 106. felszólalás
Felszólaló Ander Balázs (Jobbik)
Beosztás  
Bizottsági előadó  
Felszólalás oka vezérszónoki felszólalás
Videó/Felszólalás ideje 15:10


Felszólalások:  Előző  106  Következő    Ülésnap adatai

A felszólalás szövege:

ANDER BALÁZS, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Államtitkár Úr! Én is meg lettem szólítva. Az a helyzet, hogy a múlt csütörtöki vita óta nem változott meg a véleményem, akkor is elmondtam, hogy támogatni tudjuk, nem teljes mellszélességgel, de mégiscsak támogatni tudjuk ezt a törvényjavaslatot. Akkor is elmondtam a kritikáimat, ezt most is meg fogom tenni, hiszen ezt a témát egy olyan fontos problémának tartom, ami megérdemli azt, hogy a lehető legtöbb alkalommal és minden fórumon, minden elérhető csatornán keresztül egy értelmes, normális és konstruktív vitát folytassunk róla.Sokszor elhangzott, hogy az erőszak gyökere a család. Nézzük meg azokat az eseteket, amelyeket, mondjuk, az eduline-hu is közölt főcím gyanánt, hogy mennyire lehetett köze a családnak ezekhez az elborzasztó cselekményekhez! „Megverte a tanárát, mégis bejárhat az iskolába a 13 éves szegedi diák”, „Nem hallgatta meg, ezért összeverte tanárát egy általános iskolás”, „A megvert tanárnő szerint nem tőle, hanem a gyereküktől kell bocsánatot kérnie a szülőknek”  ugye, itt világlik ki az igazi pedagógusi magatartás, az, hogy ez az ember ezt a foglalkozást hivatásának tekinti, és nem saját magának követelt bocsánatkérést az elkövetők részéről, hanem a gyermeknek, aki ebben az egészben valóban a legnagyobb áldozat, annak a szociokulturális közegnek, annak a sehova nem vezető agressziónak az áldozata, amely adott esetben sajnálatos módon számára is mintaként szolgálhat.

De nézzük tovább! „Megtépte tanárát egy általános iskolás, fiatalkorúak börtönébe is juthat”, aztán máshonnét egy hír: „Úgy megrúgta a tanárnőt egy diák, hogy eltörte a lábát”, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, Kemecsén történt valamikor tavaly tavasszal ez a történet. De gondolhatunk azokra a közösségi világhálóra feltöltött eseményekre, amelyek, mondjuk, Nagykátán vagy Mezőtúron történtek, vagy arra, ami talán az egyik legmegbotránkoztatóbb, ami Pesterzsébeten történt, ahol a magukról megfeledkezett, magukból kivetkőzött diákok mint valami megvadult páviánhorda rontottak rá az oktatójukra. Tűrhetetlen és elfogadhatatlan hozzáállás mindegyik, tehát ezzel a problémával, ezzel a bajjal valóban kezdeni kell valamit. Azt is hozzá kell viszont tenni, hogy ez a társadalom nem most, az egyik pillanatról a másikra jutott ilyen állapotba. Nagyon sokaknak és sok-sok időn keresztül volt abban felelőssége, hogy mondjuk, az az anómiás állapot, az a bizalomvesztett, egyébként normákat is magasról figyelmen kívül hagyó hozzáállás kialakuljon Magyarországon, amely ezekhez a cselekményekhez elvezethet.

Szóval, akkor hol a hiba? Igen, ki kell mondani: sok esetben valóban a családban, és ezt nem politikai alapállásból mondja az egyik vagy a másik erő, hanem bizony az ezzel foglalkozó nevelésszociológusok közül is nagyon sokan ezen az állásponton vannak. Hiszen ha megnézzük azokat a tőkeelméleteket, amelyek mondjuk, azzal foglalkoznak, hogy mi a sikerre vezető életnek a kulcsa, akkor az ilyen reprodukciós elmélet szerint bizony-bizony a társadalmi egyenlőtlenségeknek az átörökítésében óriási okként tételeződik az, hogy a családi nevelés során milyen értékek vésődnek be a gyermekbe, mi válik az ő habitusává.

Bronfenbrenner nevét említeném talán, hogyha ilyen területre kalandozunk el, aki a szociálökonómiai iskolának a képviselőjeként azt mondja, hogy a deviáns magatartásformák kialakulásának a fő oka bizony a környezet, és az, hogy egy gyermek számára mi válik inkorporált, belsővé tett kulturális tőkévé, hogy milyen mintázatok szerint fog majd ő az élete során élni és bizonyos szituációkhoz alkalmazkodni, az jórészt a családon múlik, arról pedig az állam is tehet, hogy mondjuk, adott esetben az úgynevezett objektivált kulturális tőke hogyan jelenik meg. Vannak olyan családok, ahol bizony a gyermek fejére  ne történjék ilyen!  a lexikonok potyognak a könyvespolcról, máshol pedig a demizson; nagyon nem mindegy, hogy milyen közegben nő fel az a gyermek.

És hogyha egy nevelésszociológiai szaktekintélyre kellene hivatkoznom, direkt kijegyzeteltem Gönczi Ibolyának a Gyermekvédelem és iskola című tanulmányából néhány mondatot, hogy mégis mi lenne a jó, mi lenne, ami ezt a társadalmat és benne az egyént is boldogítaná. Ő azt írja: Ha a gyermek mint érték nem úgy jelenik meg a családok életében, mint elsődlegesen szociális támogatási lehetőség, ha nem megélhetési forrássá minősül, hanem a szeretet, a harmónia, az életigenlés megtestesítőjeként tekintenek rá. No, ez lenne az ideális állapot, ahova nekünk közösen el kellene jutnunk, és itt a viták során, meg egyáltalán mindig azon kellene munkálkodnunk, hogy egy ilyen társadalom vegyen minket körül, és ezek a gyerekek, ezek a fiatalok egy ilyen országban nőhessenek fel.

Lehetne hivatkozni itt tényleg napestig Kozma Tamásra, Báthory Zoltánra és különböző nevelésszociológusok elméleteire, mind-mind valóban azt erősítik meg, hogy a család szerepe óriási. Én azonban ezt az egészet lefordítanám egy nagyon egyértelmű, közérthető mondatra, egy általam tisztelt borsodi cigány ember, az ottani vajda, Lakatos Attila mondta azt, hogy a gyermek felelősség, nem állat, és ez vonatkozik mindenkire, eltekinthetünk a származástól, tehát nem színről van itt szó, félreértés ne legyen, mondom mindegyik képviselőtársamnak, az államtitkár úrnak is, ez mindenkire vonatkozó szentencia kellene hogy legyen: a gyermek felelősség, nem állat, tehát a szülőnek is így kellene hozzá viszonyulnia, eszerint kellene nevelnie. Ennyit akkor a család felelősségéről, amit valóban sokáig lehetne még ragozni.

Én nagyon sokszor hivatkoztam már itt egy bizonyos James Heckman nevezetű Nobel-díjas közgazdászra. Azt mindannyian tudjuk, hogy a legjobb befektetés az oktatás, a tanulásba invesztált tőke, legyen az állami ráfordítás, költségvetési pénzek, hihetetlenül jó megtérülési mutatókkal rendelkezik. Na most, ennek a Heckman nevű illetőnek a nagy találmánya az volt, hogy ő rájött, hogy ez a megtérülési ráta egyáltalán nem egyenletes, és az az idő előrehaladtával egyre csökken, tehát minél később avatkoznak be. És most akkor ez a beavatkozás itt kardinális hányadában érinti, mondjuk, a szakképző iskolákat, ahova 15, adott esetben 16 éves korukban kerülnek a fiatalok. Akkor itt lenne az állam felé a mi kritikánk, hogy ez bizony már egy kései beavatkozás, hiszen hogyha ekkor fordítanak erre figyelmet, legyen az pénzbeli, bármilyen, akkor lehet, hogy az nem fog megtérülni, vagy nem úgy, ahogy a törvényalkotó szándéka azt célozta.

(14.10)

A másik észrevétele az volt, hogy a hátrányos helyzetű társadalmi csoportok esetében, vagy úgy is mondhatnánk, ahol a családi háttérindex alacsony, ott ez a megtérülés az idő előrehaladtával meredeken zuhan.

Miért is mondom ezt? A múlt héten is elmondtam, van néhány olyan költségvetési módosító javaslatunk, ami talán pontosan ezt próbálná orvosolni. Ilyen lenne a „Biztos kezdet” gyerekházaknak a fokozott állami támogatása, vagy hogyha egy későbbi időpontot nézünk a gyermek életében, akkor a tanodaprogramnak a hathatósabb támogatása.

Tudom, államtitkár úr elmondta, hogy korábban uniós forrásból történt ez a finanszírozás, most azonban átvette az állam. Viszont én is elmondtam a múlt héten, most is elmondom, meg majd még talán a jövő héten, meg amikor csak lehetséges, hogy a probléma súlyához mérten mi ezt a támogatást még mindig kevésnek találjuk. Nyilvánvaló módon, hozzáteszem, ezek a források, az állam által juttatott források normálisan legyenek felhasználva, tehát legyen egyfajta minőségi követelmény, bár általában az a jellemző, hogy aki ilyen helyre megy tanítani, az tényleg a hivatásának tekinti ezt a csodaszép szakmát, és valóban nagybetűs pedagógusként, egyfajta lámpásként viszonyul a gyermekekhez.

Azt hiszem, hogy az eddigiekben elmondottak alapján talán nem kétséges az önök számára, hogy igen, próbálunk hinni, hiszünk az integrációban, vannak erre egyébként nemzetközi példák. A múltkor talán éppen a felnőttoktatási törvényjavaslat tárgyalásakor a szingapúri modellre hivatkoztam, ahol a most majdnem 14 százalékos maláj kisebbségnek a felzárkóztatását, integrációját sikerült történelmi léptékkel nézvést nagyon rövid idő alatt tulajdonképpen megoldani. Elképesztő! Egy csoda, ami ott lezajlott.

A másik  nem kell olyan messzire mennünk , ha mondjuk, Európa talán legszegényebb régióját nézzük, Északnyugat-Bulgáriát, akkor egy ott található város, Lom, amiben mintegy 25 ezren laknak, és a cigány lakosság aránya is nagy, példát mutathat arra, hogy már majdnem rendszerszinten, tehát nemcsak szigetszerűen, egy-egy jó pedagógus, iskolaigazgató vagy intézményi közösség által megvalósítva, de igenis sikerülhet kezelni ezeket a problémákat. Tehát ebben a városban, ebben a bulgáriai városban valahogyan sikerült megoldani. Én azt mondtam, hogy legyen ez, vagy azt mondjuk, hogy legyen ez a magyarországi minta is.

Hogyha megnézzük a hazai folyamatokat, hogy mik hatottak, nem most, az elmúlt hetekben, hónapokban vagy egy-két évben, hanem hosszú-hosszú évtizedek óta, akkor szintén lehetne néhány kutatási eredményt itt fölhozni, ami alapján már korábban kellett volna beavatkozni, és nem biztos, hogy ilyen drasztikus vagy drasztikusnak tűnő eszközökkel. Tehát amikor már tényleg eljutottunk arra a pontra, hogy ott áll adott esetben egy-egy intézmény a szakadék szélén, és ha holnapután meg akarják szüntetni az erőszakot, az iskolai erőszakot, a tanárok fenyegetését, akkor valóban ilyen eszközökhöz kell nyúlni, mert nincsen más most már a birtokukban. Azért mondom, hogy korábbi időpontban kellett volna, már a gyökerénél kezelni ezeket a dolgokat.

Nézzük, mire nem figyeltek akkor! Nem akarok ebből etnikai kérdést csinálni, de a szakképző iskolákról van szó. Pontosan tudjuk Havas Gábor vagy Liskó Ilona kutatásaiból is, hogy ezek az intézmények  bevett szociológiai fogalom az oktatásszociológiában is  elgettósodnak, egyre inkább szegregálódott intézménnyé válnak. Liskó Ilonáék kutatása arra világított rá, hogy ha eléri a kisebbségi diákok aránya a 20 százalékot, akkor az igazgatók 90 százaléka szerint speciális problémák jelentkeznek abban az intézményben.

Ha megnézzük, hogy mennyire magára hagyták, mondjuk, akkor a szakmunkásképzőket  a névmágiában bízva néhány évre átkeresztelték őket szakközépiskolára, majd most megint visszakapják tulajdonképpen a régi nevüket , azt látjuk, hogy a hátrányos helyzetű diákoknak az aránya 17 százalék, a legfrissebb statisztikákból próbálok idézni: ez tízszerese a gimnáziumi szintnek. Ha megnézzük, hogy mondjuk, az összes SNI-s diák közül mennyien járnak ide abból a 17 400 SNI-s diákból az ilyesféle iskolákba, amelyekre most különösen fókuszál ez a törvényjavaslat, akkor azt látjuk, hogy az SNI-s diákok 45 százaléka az általános iskola után itt folytatja az oktatási karrierjét. 12 százalék az ő arányuk ezekben az iskolákban. Döbbenetesen magas arány, és nyilván vannak átfedések, tehát a 17 meg a 12 százalék között vannak átfedések. De ez már önmagában is egy akkora hatalmas arányszámot képvisel, amellyel bizony az elmúlt években, vagy nyugodtan mondhatjuk azt, hogy évtizedekben, ez lenne az igazságos, nem nagyon foglalkozott a hazai oktatásügy. Az eredménye meglett: döbbenetes lemorzsolódási adatok, mennek a lecsóba ezerszám ezek a fiatalok, akikkel egyébként a társadalom egy későbbi időpontban valamit majd mégiscsak kell hogy kezdjen. Mi azt mondjuk, hogy a börtön és egyéb ilyen eszközök nyilván rossz megoldásnak minősülnek, különösen, ha azt is figyelembe vesszük, hogy egy rab napi eltartása legalább kilencezer forintjába került az adófizető állampolgároknak, és ezért is lenne indokolt korábban, konstruktívabb módon beavatkozni.

Nos, tehát elszegregálódnak ezek az iskolák, és ha megnézzük azt, hogy mondjuk, a cigány fiataloknak is majdnem a kétharmada ezekben az iskolákban, tehát a szakképzőkben folytatja az általános iskola után a tanulmányait, akkor látni kell, hogy az ő szüleik iskolai végzettsége is egy 2010-es Kemény-féle felmérés alapján 80 százalékban maximum általános iskolai végzettséget takar. Ilyen esetben, amikor az iskola világa és a családi környezet között ekkora szakadék tátong, akkor ott bizony az úgynevezett bikulturális szocializáció keményen föladja a leckét az összes pedagógusnak, és akkor van az a helyzet, hogy eljutnak így a szakadék szélére, amikor iskolaőrséget kell majd bevezetni az iskolákban, ahelyett, hogy valahogyan korábban próbálták volna ezt az egészet kezelni.

De itt akkor még egyszer szeretném a vége felé járva  és szeretnék majd én is még hozzászólni, valóban egy nagyon érdekes témáról van szó , tehát még egyszer, a végén szeretném hangsúlyozni, hogy a család és az egyén felelőssége megkerülhetetlen. Újra és újra itt nekünk, konzervatív emberként, ebben a frakcióban ülve ki kell mondanunk, hogy nem lehet mindent az állam nyakába varrni, és nem lehet kiskorúsítani az állampolgárokat. Megvan a felelősség: nem megyünk be az iskolába, hogy elégtételt vegyünk, és valamiféle agresszív mintát követve (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) ott elkalapáljuk a tanárokat. Ilyen egyszerű! Köszönöm, folytatom.




Felszólalások:  Előző  106  Következő    Ülésnap adatai