Felszólalás adatai

DR. SALAMON LÁSZLÓ (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! A vitában eddig elsősorban két kérdéskör kapcsán csaptak össze a nézetek: a büntetés szigorítása, illetve a kábítószer-fogyasztás elleni küzdelem témakörében. Magam is ezekhez a kérdésekhez kívánok elsősorban hozzászólni.

Szigorodjanak-e a büntetések vagy sem? Lehet-e eredményt várni a büntetések szigorításától? Nagyobb visszatartó hatása van-e a szigorúbb büntetéseknek a jelenlegiekhez képest?

Két héttel ezelőtt a vezérszónoklatok során Vastagh Pál képviselőtársam, a Szocialista Párt vezérszónoka, a büntetéskiszabást a börtönnépesség alakulásának függvényében vizsgálta, és arra a megállapításra jutott, hogy a rendszerváltozás politikailag meghatározó szakaszához, a '90-es évek elejéhez képest növekedett a büntetéskiszabás szigora. Beszédének az volt a végkicsengése, hogy a büntetéskiszabásnak ez a szigorodása lényegében kielégítőnek tekinthető. Álláspontjának alátámasztásául statisztikai adatokra hivatkozott, nevezetesen: a '90-es évek elején 11 ezer fő töltött szabadságvesztés büntetést, s ez a szám a '96-97-es évekre 14 ezer főre növekedett.

Vastagh képviselőtársam e gondolat kapcsán azonban még egy statisztikai adatot említett: utalt arra, hogy a 80-as évek közepén a börtönnépesség létszáma 25 ezer fő volt. Mivel ekkor már politikai elítéltek csak egészen elhanyagolható számban lehettek börtönben, érdemes feltenni a kérdést: a 80-as évekhez viszonyítva a börtönnépesség alakulása kifejezi-e a bűncselekmények növekedésének ütemét? A válasz: nyilvánvalóan nem, hiszen ezen adatok szerint a fogva tartottak száma a 80-as évek közepétől a '96-97-es évekig közel 50 százalékkal csökkent, míg a bűncselekmények száma ugrásszerűen növekedett. Ezek a statisztikai adatok tehát Vastagh Pál mondandójával szemben és azzal ellentétben éppen azt bizonyítják, hogy a büntetéskiszabás nem tart lépést a bűncselekmények növekedési tendenciájával.

És akkor még nem beszéltünk a bűnözés szerkezetének riasztó alakulásáról, a bűncselekmények súlyos fajtáinak szaporodásáról, az elkövetések gátlástalanságának, egyes bűntettek brutalitásának ugrásszerű és riasztó növekedéséről, a közbiztonságnak magának a kétségbe ejtővé vált helyzetéről.

Tisztelt Képviselőtársaim! Az elmúlt években a bűnözés egészében, számszerűségében, szerkezetében, társadalmunkat háborító, veszélyeztető jellegében eddig még olyan, soha nem látott mértékű és jellegű növekedés következett be, mely korunk egyik legsúlyosabb kihívásává vált. Szembe kell néznünk azzal, hogy a büntetőjog eszközrendszere nem tudott lépést tartani ezzel a folyamattal. A kormányzatnak és a törvényhozásnak meghatározó a felelőssége abban, hogy a társadalom védelme érdekében a szükséges lépéseket megtegye - amíg nem késő.

A kormány ezt ismerte fel, amikor az előttünk fekvő törvényjavaslatokban testet öltő büntetőpolitikát kialakította. Vitathatatlan, tisztelt képviselőtársaim, hogy a bűnözés növekedése bonyolult kérdés, s az is egyértelmű, hogy a büntetőjog csak az egyik és nem egyetlen eszköz a bűnözés elleni harcban. A Fidesz-Magyar Polgári Párt tisztában van azzal, hogy a fogyasztói társadalom kihívásai inkább kedveznek a bűnözés növekedésének egy, a javaknak csak korlátozott mértékét biztosító, minőségi fogyasztás lehetőségét nélkülöző immobil társadalom viszonyaihoz képest.

Tisztában vagyunk azzal is, hogy ezek a kihívások az alacsony szintű fogyasztás nívóján álló társadalom átalakulásakor, az újrastrukturálódási korszakban még erősebbek. Tudjuk, hogy a rendszerváltozás - a rendőrállam felszámolásával - szükségképpen olyan eszközök feladását is jelentette, amelyekkel, az egész társadalom rendőri ellenőrzése mellett, a bűnözésnek is kedvezőtlenebbek voltak a feltételei. Mégis úgy gondoljuk, hogy a demokrácia és a jogállam nem jelenthet egyet a rend, a közbiztonság hiányával, a bűnözés eluralkodásával, az anarchiával, és hisszük, hogy a demokrácia és a jogállam keretei között is biztosítható a rend, s megteremthetőek azok a viszonyok, amelyek között az ország polgárai biztonságban érezhetik magukat.

Nem vitás, tisztelt képviselőtársaim, hogy a bűnözés elleni küzdelem összetett kérdés. Nem vitatjuk például a megelőzés jelentőségét vagy a társadalom erkölcsi állapotának megújhodásra szorulását. Mégis úgy gondoljuk, hogy a bűnözés elleni harcban a legfontosabb, a legkitüntetettebb szerep a bűnüldözésre, a büntetőjog eszközrendszerére hárul.

Tisztelt Országgyűlés! A vita eddigi szakaszában az ellenzék részéről többen kétségbe vonták a büntetések szigorításának értelmét, a büntetések súlyosabbá tételének visszatartó hatását - én ezeket a vélekedéseket nem osztom. Úgy gondolom, józan paraszti ésszel is belátható: mivel a büntetés hátrány, s a súlyosabb, szigorúbb büntetés pedig súlyosabb hátrány, ezért az a természetes emberi magatartás, hogy törekszik arra, hogy a büntetést elkerülje, mondjuk úgy, hogy nem ad rá okot. És minél súlyosabb, minél fenyegetőbb, minél rosszabb ez a hátrány, annál inkább jellemző lesz ez az emberi reakció. Ebből pedig igenis az következik, hogy a súlyosabb büntetésnek mind az egyénre, mind pedig a társadalom többi tagjára nagyobb a visszatartó hatása, mint az enyhébb büntetésnek.

Hack Péter képviselőtársam kérdése, nevezetesen, hogy mi tart jobban vissza a bűnelkövetéstől, a büntetések súlyossága-e vagy elkerülhetetlensége, úgy gondolom, csak féligazságot tartalmaz. Nem vitatom, hogy a bűncselekmények felderítésének javítása valóban kardinális kérdése a bűnüldözés elleni küzdelemnek, és éppen ezért - mint erre már mások is rámutattak - nagyon fontos, hogy azokat a törvényjavaslatokat is elfogadjuk, amelyek a bűnelkövetések felderítését teszik hatékonyabbá vagy eredményesebbé.

Mindezek mellett hiba lenne, ha a felderítések fontossága mellett a büntetések visszatartó hatásának jelentőségét alábecsülnénk. Ezért úgy gondolom, Hack Péter kérdéséhez - vagyis hogy mi tart jobban vissza az elkövetéstől, a büntetések súlyossága vagy elkerülhetetlensége - még azt a kérdést is hozzá kell tennünk, hogy mi tart kevésbé vissza az elkövetéstől, a büntetés elkerülhetetlenségét is számba véve természetesen: a súlyosabb vagy az enyhébb büntetés? Kérem képviselőtársaimat, ne vegyék üres okoskodásnak ezt a kérdést, gondolják velem végig a következőket: elfogadom azt, amit Hack Péter mondott. Elfogadom, az elkövető általában abban bízik, hogy az általa elkövetett bűncselekmény nem lepleződik le, és így elkerülheti a felelősségre vonást. Ennélfogva vannak, illetve nyilván lesznek elkövetők, akiket a szigorú büntetések sem tartanak vissza a bűncselekmény elkövetésétől. De gondolom, vannak és lesznek olyanok is, akik mérlegelik a felderítés kockázatát, és a súlyosabb büntetés lehetősége visszatartó hatást fejt ki rájuk.

Ehhez képest abban az esetben, ha a büntetések nem elég szigorúak, nem elég visszatartó erejűek, akkor a potenciális elkövetőnek a felderítés valójában már nem igazi kockázat.

(22.20)

Ilyenkor állhat elő az a helyzet, amikor az elkövető amellett, hogy bízik cselekménye felderítetlenségében, számot vetve azzal, hogy ebben esetleg rosszul számított, azt mondhatja magának: valamit valamiért.

Ha egy országban úgy lehet nagyon súlyos bűncselekményeket elkövetni, hogy annak következményeit az erre elszánt elkövető akár még elviselhető következményként, elviselhető kárként is kész elfogadni, akkor a büntetőjog és a bűnüldözés visszatartó ereje minimálisra csökken, elégtelenné válik.

Amikor a magyar közvélemény egyes bűncselekmények büntetőjogi következményeinek elégtelensége miatt háborog, akkor, úgy vélem, ezt ama tapasztalata alapján teszi, hogy úgy érzi, a bűnöző sokszor szinte előre kalkulálhatja cselekménye következményeit és annak lehetőségét is mintegy vállalva követi el, hajtja végre cselekményét, miközben, ha olyan jellegű cselekményről van szó, ezzel a bűncselekménnyel megszerzett előny, annak esetleges átmenthetőségére is figyelemmel, a büntetés kiállása után realizálható lesz számára. Márpedig, tisztelt képviselőtársaim, szembe kell néznünk annak erkölcsromboló hatásával is, hogyha egy társadalomban tért hódít az a felismerés, hogy a bűnözés netán kifizetődő dolog. Úgy gondolom tehát, hogy miközben természetesen alapvető fontosságú a bűnözés eredményességének, a felderítés mind nagyobb hatásfokának a biztosítása, emellett legalább olyan fontos, hogy a bűncselekmények büntetőjogi következményei is megfeleljenek a társadalom elvárásainak, de legalább közelítsenek ahhoz.

És végül még egy szempont, ami a büntetések szigorítását indokolja; ez a szempont magának a társadalomnak a védelme. Súlyos büntetéseknél, különösen agresszív, brutális elkövetési cselekményeknél társadalmi érdek az elkövető hosszan tartó kivonása a társadalomból.

Tisztelt Képviselőtársaim! A törvényjavaslat a büntetések szigorítása általános eszközeként olyan megoldással él, hogy a büntetéskiszabás során irányadóul írja elő a különösrészi büntetési tételhatárok középmértékét. Ettől a törvényalkotó azt várja, hogy a jelenlegi büntetéskiszabási gyakorlat, mely a büntetési tételek alsó határához közelebb eső büntetések kiszabását követi általános büntetéskiszabási mértékként, általánosságban magasabb büntetéskiszabási mértékhez igazodik majd. E megoldással kapcsolatban nem is annyira itt a plenáris ülésen, mint inkább a bizottsági vitákban, illetve parlamenten kívüli egyes megnyilatkozásokban az az ellenvetés fogalmazódott meg, hogy ez valamiféle beavatkozás lenne a független bíróság ítélkezési önállóságába. Ezt az ellenérvet nem osztom.

A törvényalkotó a büntető törvényben meghatározhatja a büntetéskiszabás szempontjait. Ezt megtette eddig is, sőt most is megteszi a most hatályos büntető törvény rendelkezéseiben. Sőt a Csemegi-kódex, az 1878. évi V. törvénycikk, melyet joggal tekintenek a büntetőjog művelői és értői valamiféle etalonnak, ha nem is használta a középmérték fogalmát, de tartalmilag maga is élt azzal az eszközzel, amit a törvényjavaslat igénybe akar venni.

A Csemegi-kódex 90. és 91. §-ai ugyanis az alábbiak szerint rendelkeztek, 90. §: "Ha a súlyosító körülmények számuk vagy nyomatékuk tekintetében túlnyomóak, a büntetésnek az elkövetett cselekményre megállapított legmagasabb mértéke megközelítendő vagy alkalmazandó." Majd a 91. §: "Ha pedig az enyhítő körülmények túlnyomóak, a cselekményekre megállapított büntetésnek legkisebb mértéke megközelítendő vagy alkalmazandó." Mi ez, tisztelt képviselőtársaim, ha nem a középmértéknek irányadóként való elrendelése?

A gondot én inkább abban a kérdésben látom, hogy valóban elégséges lesz-e a bírói gyakorlat elmozdítására ez az általános szabály. A gyakorlat szokás és beidegződés egyben, mely nem változik meg egykönnyen, és talán nem teljesen alaptalan az attól való aggodalom, hogy könnyebb lesz a régi beidegződések mentén folytatott gyakorlathoz igazodó egyedi döntéseket, büntetéskiszabásokat az ilyen döntéseket meghozó bíróságoknak megindokolni, mint a gyakorlatukat megváltoztatni. Ezzel nem akarom elvetni ezt a megoldást, hiszen a törvényjavaslat ezzel a rendelkezéssel a generális szigorítás irányába változtatja meg a jelenlegi büntetőjogot. De hogy ez a megoldás mennyiben vezet majd eredményre, azt csak az idő fogja nekünk megmutatni.

A szigorítás irányában számomra meggyőzőbbek azok a konkrét rendelkezések, ahol a büntetés szigorítása az egyes bűncselekményekhez kötötten jelenik meg, illetve az egyes büntetéskiszabási rendelkezésekhez kapcsolódnak az általános részben, például külön kiemelve itt az életfogytiglani szabadságvesztés büntetésre vonatkozó szabályozás szerint megjelenő új szabályokat. Ezeket különösen jelentősnek tartom. Az életfogytiglani szabadságvesztésre vonatkozó módosítás a törvényjavaslatban kialakított formájában kellően szigorú, kellően árnyalt, a feltételes szabadság különleges szabályai révén ugyanakkor nem teszi eleve reménytelenné minden elítélt helyzetét, ugyanakkor hathatósan biztosítja a társadalom védelmét egészen odáig, hogy ismétlődő alkalmazása esetén ténylegesen is az elítélt élete végéig tart.

Tisztelt Képviselőtársaim! Egy megjegyzés erejéig kitérek az újszülött megölése címmel bevezetendő, önálló formában megjelenő emberölési tényállás értékelésére. Hack Péter képviselőtársam ezt a rendelkezést úgy értékelte vezérszónoklatában, hogy itt a büntetés enyhébbé tételéről volna szó. Képviselőtársam ebben véleményem szerint téved, mert helytelen kizárólag a törvény szerkezeti elemeiből kiindulva értékelni a javaslatot és elvonatkoztatni a bírói gyakorlattól. Márpedig az idevonatkozó bírói gyakorlat, igaz az emberölés tényállásán belül, de a szüléskori csökkent belátási képesség feltételezése mellett enyhítő szakasz alkalmazásával szabja ki általában a többnyire kis súlyú büntetéseket.

A törvényjavaslat, miközben a gyermekek sérelmére elkövetett emberölés cselekményét minősített esetté teszi, és ezzel a büntetés kiszabását jelentősen szigorítja, éppen arra van figyelemmel, hogy a szüléskori állapotban elkövetett hasonló bűncselekmény ettől megkülönböztetett elbírálást tesz szükségessé. Az újszülött megölése esetén megállapított 2-8 évig terjedő szabadságvesztés büntetéssel történő fenyegetés a szüléskori állapot értékelése mellett a bűntett szigorú megítélését is biztosítja. Csak összehasonlításul említem meg, hogy ezt a bűncselekményt némileg eltérő tényállással a Csemegi-kódex is ismerte, és öt évig terjedhető börtönnel rendelte büntetni, azaz valamivel enyhébben, mint amennyire most erre ez a törvényjavaslat javaslatot tesz.

Lényeges erénye a törvényjavaslatnak, hogy a büntető törvénykönyvet számos tekintetben pontosítja, illetve az egyes büntető tényállásokat kiegészíti, akár úgy, hogy új büntető tényállásokat, új bűncselekményeket állapít meg. Ezen rendelkezéseknél nem feltétlenül szigorításról van szó, hozzáteszem adott esetekben arról is, hanem olyan, az élet produkálta és eddig általában nem ismert, társadalomra veszélyes, büntetőjogi üldözésre méltó magatartásformák büntetésének elrendeléséről, melyek büntetőjogi üldözése szükséges ahhoz, hogy a már eddig létező büntetőjogi tilalmak ne legyenek kijátszhatók vagy megkerülhetők, vagyis és általában is, hogy a büntetőjog bűnüldözési szerepe a szükséges területeken teljes értékű legyen.

Tisztelt Országgyűlés! Végezetül röviden szólni kívánok még a kábítószer-fogyasztás büntetőjogi üldözésével kapcsolatos kérdésekről is. Először is szeretném hangsúlyozni, hogy a törvényjavaslat nem vezet be újítást azzal, hogy a fogyasztót büntetni rendeli, hanem csupán kisebb mértékben szigorítást tartalmaz.

(22.30)

Ezt azért hangsúlyozom, mert úgy tűnik, a közvélemény egy részében az a téves ismeret él, hogy mintha ma a kábítószer-fogyasztás megengedett és törvényben nem üldözött dolog lenne. Ez egyébként most, e törvényjavaslat nélkül sincs így. A hatályos büntető törvénykönyv 282. §-a bűncselekménynek minősíti a kábítószer megszerzését, tartását, és ezáltal a fogyasztót is büntetőjogi következmények elé állítja - már a most érvényben lévő, hatályos büntető törvénykönyv is. A törvényjavaslat most annyiban jelent lényeges változást a büntetni rendeltek körét illetően, hogy a büntetlenséget eredményező elterelési lehetőséget csak a ténylegesen kábítószerfüggők fogyasztásában ismeri el.

Emellett azonban a törvényjavaslat sokkal differenciáltabb szabályozást alkalmaz a fogyasztók és a kereskedők körére. A törvény jelentős szigorítása valójában ez utóbbi körre vonatkozik, akikkel kapcsolatban még az életfogytiglani szabadságvesztés büntetés lehetősége is megjelenik. A vita e kérdéskörben elsősorban azzal kapcsolatos, hogy indokolt-e a nem kábítószerfüggő fogyasztók büntetlenséget eredményező elterelésének a kizárása. Az érvek világosnak tűnnek: gyógyító kezelésre a függők, és nem az első ízben fogyasztók szorulnak. Ez utóbbi tekintetében az elterelés pusztán üres jogcím lenne a büntetőjogi következmények elkerülésére.

Jelenti-e ez a szabályozás azt, amiről a vitában többen - Fodor Gábor képviselő úr, Koleszár képviselő úr, Vastagh Pál képviselőtársam - beszéltek, nevezetesen, hogy a fiatalok tíz- és tízezrei kerülnének majd a rendelkezés folytán börtönbe? A válasz erre a kérdésre, hogy ez egyszerűen nem igaz; a törvényjavaslat éppen a fogyasztók és a kereskedők közötti differenciált szabályozás folytán fő szabályként ugyan 3 évig terjedhető szabadságvesztéssel fenyegeti a fogyasztót, ide értve azt, aki első ízben fogyaszt akár úgynevezett gyenge drogot is, de az enyhítő szakasz lehetővé teszi a közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel történő büntetés alkalmazását is. A bíróságok az egyes esetek egyéni elbírálásával nyilvánvalóan érvényesíthetik azokat a büntetéskiszabási szempontokat, melyek következtében azoknak, akikkel szemben nem a törvény szigorának, hanem nevelő jellegének kell érvényesülnie, ne vezessen az útjuk a börtönbe.

Emellett ismeretesek azok az eljárási lehetőségek is, amelyek külön megoldást jelenthetnek a kérdés nem túl szigorú kezelésére. Gondolok itt olyanra, mint a vádemelés elhalasztása vagy - különösen fiatalkorúaknál - a próbára bocsátás vagy a megrovás alkalmazásának a lehetősége. Az ügyészség például alkalmazhatja generálisan is az első fiatalkorú elkövetőkkel szemben büntetőeljárás végigvitele helyett az intézkedések igénybevételét, ami természetesen általános alkalmazásként büntetőpolitikai kérdés és politikai felelősségvállalás kérdése is. Ezt azért hangsúlyozom, mert íme egy példaszerű érv az ügyészségnek a kormány felügyelete alá való helyezésére, ugyanis a kormány felelősségvállalása mellett kézenfekvő megoldás lehet akár normatív úton is kialakítani egy olyan ügyészi gyakorlatot, mely az ilyen megoldást általánossá teszi.

Végül egy utolsó megjegyzés a kábítószer-fogyasztás elleni küzdelemhez. A büntetőjogi eszközök alkalmazása nem zárja ki azoknak az egyéb, társadalmi jellegű eszközöknek az alkalmazását, melyek valóban nélkülözhetetlenek a kábítószer-fogyasztás elleni harcban: a megelőzés, a felvilágosító munka, az egészségügyi és szociális módszerek.

Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! Általános vita lévén részletekbe nem bocsátkozom, arra azonban általánosságban is szeretnék a részletek irányában rámutatni és utalni, hogy a büntetőjognak és a büntető jogszabályoknak igen igényes és kényes a természete. A törvényjavaslat részleteinek precíz és alapos végiggondolása nagyon fontos és felelősségteljes feladatunk, mely nem tűr kapkodást és rögtönzést. Éppen ezért tudom, hogy még sok munka vár ránk a bizottságban, illetve a plenáris ülésen egyaránt.

A törvényjavaslat általános értékelését abban summázom, hogy ez a törvényjavaslat égetően fontos és nem halasztható politikai, társadalmi problémákra kíván alapirányaiban és megoldásaiban helyes választ adni, ezért alapvetően támogatom elfogadását. Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)