Felszólalás adatai

DR. PERJÉSI KLÁRA (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Államtitkár Asszony! Tisztelt Képviselőtársaim! Az előttünk lévő törvényjavaslat valóban tíz másik törvény módosítását javasolja különböző paragrafusaiban. Hogy mi köti össze mégis ezt a tíz törvényt? Szerintem két dolog: az egyik, hogy valamennyi érinti a magyar egészségügy rendszerét, a másik pedig az orvos személye. Ugyanis orvosi tudás és képesség, gyakorlat nélkül az egész rendszer nem működne. A magyar egészségügynek három közvetlen szereplője van. Az egyik a magyar lakosság, a biztosított, az újszülöttől az élet végső határáig, a második szereplője az - úgy mondjuk mostanában - egészségügyi szolgáltató, amelyben benne vannak a háziorvosoktól kezdve a járóbeteg-szakellátásban, fekvőbeteg-ellátásban, szanatóriumban és számos helyen dolgozó szolgáltatók, és a harmadik közvetlen szereplő az egészségbiztosítás. Az egészségbiztosítás azonban a másik kettő mellett csupán eszköz ahhoz, hogy az egészségügyi ellátórendszer és a beteg között megfelelő kapcsolat lehessen. Az Egészségügyi Minisztériumnak és a tulajdonosoknak közvetett szerepük van.

Mivel fontos eszköz az egészségbiztosítás, ezért a tíz törvény közül az egészségügyi ellátórendszer fejlesztéséről szóló törvény módosításait célzó 49., 50., 51. §-okkal kívánok foglalkozni és esetleg módosító indítványt is tenni. Az érintett paragrafusok éppen azt a célt szolgálják, ami korábban a visszavont, egészségbiztosításról szóló törvény célja is volt; az, hogy a rendelkezésre álló forrásokat minél hatékonyabban, eredményesebben lehessen felhasználni a magyar egészségügyben a betegek érdekében.

(11.10)

A másik, hogy minél közelebb lehessen vinni a biztosítottakhoz, ügyfelekhez ezeket a szolgáltatásokat, a jogorvoslást.

Ahhoz, hogy ezek a célok megvalósuljanak, erősíteni kell az egészségpénztár biztosítói szerepét, szolgáltatásvásárlói szerepét. A törvénytervezetben javasolt módosítás többek között azt célozza, hogy a kapacitásokat regionális szinten határozzák meg a létrejövő regionális egészségpénztári igazgatóságok. Tudjuk jól, hogy jelenleg az OEP mellett 18 megyei pénztár van, ezzel szemben várható, hogy az országos pénztár mellett 7 regionális igazgatóság veszi át a szerepet.

Amellett, hogy a kapacitások megállapítása nem Budapesten, íróasztal mellett történik, hanem a lehető legközelebb a valós igényekhez, amellett a másik fontos, amit már említettem, hogy kistérségenként kialakulhassanak azok az ügyfélszolgálatok, amelyek jelenleg szinte hozzáférhetetlenek a megyeközpontoktól, egy-egy kirendeltségtől távolabb élők számára. Az más kérdés, hogy a jelenlegi ügyfélszolgálatok is gyakorlatilag csak a nem orvosi jellegű egészségügyi ellátással kapcsolatos kérdésekkel tudnak foglalkozni.

Nem véletlenül emeltem ki a bevezetőmben, hogy a törvényben a két összekötő kapocs közül, a tíz törvényt érintő módosításokban a két összekötő kapocs közül az egyik az orvos és az orvosi tudás. Húsz évvel ezelőtt kezdődött a magyar egészségügy legújabb kori története, 1989. január 1-jével vált le a Társadalombiztosítási Alap a költségvetésről, 1990. január 1-jével az állami egészségügy bekerült a Társadalombiztosítási Alapba, 1993-ban vált ketté Nyugdíj- és Egészségbiztosítási Alappá, és került oda az egészségügy. Ugyanakkor eltelt húsz év, de a mai napig nem sikerült a társadalombiztosítás jogutódjaként az Országos Egészségbiztosítási Pénztárba a mai napig az egészségügyi rendszer ellátását kellően integrálni.

Az elmúlt húsz év alatt az orvostársadalom gyakorlatilag atomizálódott, ami erősen árt annak a komoly felelősségi rendszernek, ami az egészségügyi ellátások lényegéből fakadt, és itt hangot is kapott már ma. A Magyar Orvosi Kamara - a német nyelvterülettől eltérően - a partvonalról fejti ki általában a véleményeit, alig dolgozik orvos már az Egészségügyi Minisztériumban, és alig dolgozik orvos az országos és megyei egészségbiztosítási pénztárakban. Tehát ahhoz képest, hogy a magyar egészségügyi ellátás lényegét az orvosok képezik a tudásuk által, az ő döntéseik határozzák meg a magyar egészségügyi rendszer költségeinek 95 százalékát, ez a tudás az elmúlt 20 év alatt gyakorlatilag ilyen parttalan vitákban vész el. Ugyanakkor az orvosi egyetem az egyetlen olyan, amelyet csak nappal lehet elvégezni, hat év kell hozzá, és még kell a szakvizsga. Nem akarom ezt én tovább ragozni.

Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár szervezetfejlesztését érintő 49., 50., 51. §-okban akkor érheti el ez a szervezetfejlesztés a kívánt hatását, ha az eddigiekkel ellentétben megfelelő hangsúlyt kap az orvosi tudás a szervezeten belül. Ha megnézzük az országos pénztár vagy a megyei pénztárak szervezeti struktúráját, pontosan látszik, hogy miről beszélek. Természetesen ehhez a magyar orvostársadalomnak végre össze kellene egy kicsit fognia is.

Amellett, hogy támogatom a törvénytervezet elfogadását, módosító indítványban javasolom, hogy az egészségügyi ellátórendszer fejlesztéséről szóló törvény 44. §-ában önálló bekezdés rögzítse, hogy a pénztár struktúrájában súlyának, hatásának megfelelően kapjon helyet az az orvosszakmai egység, amely a betegellátás mennyiségét, minőségét elsősorban határozza meg, az ellenőrzések tapasztalatai, a monitoringrendszer adatai és - ahogy itt Mikola Istvántól elhangzott - a tudományos, szakmai, népegészségügyi adatok alapján.

Továbbá szeretném javasolni, hogy amennyiben a törvény elfogadásra kerül, és annak végrehajtását kormányrendelet fogja rögzíteni, az ügyfélszolgálatnál kerüljön kikötésre, hogy az ügyfélszolgálat dolgozója köteles minden betegpanaszt jegyzőkönyvben rögzíteni, ami a betegellátással kapcsolatos, ne kelljen a betegnek külön a biztosításfelügyelethez mennie, azt az ügyfélszolgálat továbbítsa oda.

Bízom benne, hogy húsz év hányattatás után mégis sikerül valamilyen konszenzust elérni ebben a viharvert egészségügyünkben mind az egészségügyi dolgozók, mind a betegek és egész Magyarország érdekében.

Köszönöm figyelmüket. (Taps az MSZP padsoraiban.)