Felszólalás adatai

CSIZMÁR GÁBOR (MSZP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Miniszter Úr! Tisztelt Ház! Meglehetősen méltatlan körülmények között tárgyalja az Országgyűlés ezt a törvényt. Szerda este, 6-7 óra magasságában kezdeni egy általános vitát, lényegében a nyilvánosság kizárásával, meglehetősen nagy érdektelenség mellett, azt gondolom, ez azt mutatja, hogy maga a kormány is pontosan tudja: ez a törvény nem alkalmas a nyilvános tárgyalásra; nem alkalmas arra, hogy annak az elvárásnak megfeleljen, hogy a következő évtizedekre meghatározó szakmai törvény szülessék. Nyilván a kormánynak is érdeke volt, hogy így valahogy, csendesen, szerda este tárgyalja ezt az Országgyűlés, a legnagyobb érdektelenség közben.

Meglehetősen hosszú munka végén vagyunk, már csak azért is, mert a kormány az elmúlt három évben lényegében minden évben jelezte a törvényalkotási programban, hogy elő kívánja terjeszteni ezt a törvényt. Eddig egyetlenegyszer sem nyújtotta be ezt - épp ideje volt, hogy az Országgyűlés elé kerüljön, hogy a ciklus végére megszülessen. Az az aggályunk ugyanakkor - és erről részletesen fogok szólni -, hogy itt inkább a feladat kipipálásáról van szó, semmint érdemi, valóban átfogó és valóban a felnőttképzést előrelendítő törvényről. Kizárólag a felnőttképzési állami intézményrendszer felállításáról szól a törvény, a törvény hatálya alá tartozókról rendelkezik, és nem biztosított komolyabb financiális hátteret a megvalósításához.

Úgyhogy úgy tűnik, Sági képviselő úrral más törvényszöveget olvastunk; ő az előző hozzászólásában egy csomó olyan elvárást fogalmazott meg, amiknek ez a törvényjavaslat nem felel meg - bizonyára egy másik törvényjavaslat van a kezében. Úgy gondolom, mindazoknak a kívánalmaknak, amiket ő a hozzászólásában megfogalmazott, ez a törvényjavaslat sajnálatos módon nem felel meg.

Egy valóban meglehetősen bonyolult rendszerről van szó a felnőttképzés esetében, ha csak olyan nagyobb csoportokat említünk, mint az iskolarendszerű képzés, az iskolarendszeren kívüli, de államilag elismert végzettséget adó képzés, az iskolarendszeren kívüli, de államilag nem elismert képzések, a vizsgára felkészítő képzések, a tanfolyam jellegű, a népfőiskola jellegű képzések; nem utolsósorban ezek külön-külön kategóriák, külön-külön típusokként vagy csoportokként is értelmezhetők és értelmezendők. Éppen ezért meglehetősen érzékeny szabályozásra lenne szükség, ez a törvényjavaslat azonban ennek az igénynek nem tud megfelelni. Nem felel meg ennek a sokféleségnek; sajnálatos módon leginkább csak az államilag támogatott, az államilag elfogadott képzésre, és azon belül is főleg a szakképzési területre koncentrál.

Sok vita volt a bizottsági ülésen is a definíciók kérdéséről. Néhány példát szeretnék említeni arra, hogy mennyire zavarosak azok a definíciók, amelyeket a törvényjavaslat használ.

(19.00)

A törvényjavaslat szerint például nem tartozik a felnőttképzés rendszerébe egyetlen iskolarendszerű felnőttképzési forma sem. Ugyanakkor tessék megnézni a 3. § (3) bekezdését, ott tetszik látni, hogy a nem nappali jellegű iskolarendszerű felnőttképzés a definíció szerint nem tartozik a törvény hatálya alá; ugyanakkor ugyanezen paragrafus (4) bekezdése szerint például a nappali költségtérítéses egyetemi, főiskolai oktatás beletartozik a rendszerbe a minisztérium által javasolt definíció szerint. Azt gondolom, képtelenség, hogy olyan definíciót állítsunk fel, amely lényegében kizár a felnőttképzésből létező felnőttképzéseket, és bevon olyan nappali képzést, ami egyébként a hagyományos fogalmak szerint nem tartozik a felnőttképzés kategóriájába.

A törvényjavaslat például előír képző szervezeteknek éves képzési terv névre hallgató feladatot, csak azt nem mondja meg, hogy ez az éves naptári éves vagy tanéves képzési terv - hogy a definíciók pontosságára utaljak.

Egy másik definícióban említi, hogy hátrányos helyzetű felnőtt az olyan felnőtt, akinek valamely szociális életviteli vagy egyéb okból a képzési lehetőségekhez való hozzáférése állami támogatás nélkül az átlagosnál nehezebben megvalósítható. Ha ilyen definíciót írunk le, hogy az átlagosnál nehezebben megvalósítható, akkor valami számszerű átlagot is kellene ismerni, vagy legalább definiálni kellene, hogy ez az átlag miképpen alakul ki.

Azt mondja a törvényjavaslat, hogy rendszeresen végzett képzésnek minősül a legalább 30 napon keresztül folyamatosan nyújtott képzés, illetve az egy éven belül ismétlődően nyújtott képzés. 30 napon keresztül folyamatosan lehet napi 15 percben is képzést szervezni, meg lehet egész nap is. Az évente ismétlődő lehet kétszer egynapos képzés is, meg lehet kétszer hat hónapos képzés is. Ez tehát megint egy olyan zavaros definíció, amely a törvény végrehajtását meglehetősen nehézzé teszi.

Nem pontosan definiált, hogy a munkavállalókat milyen kedvezmények illetik meg. Ami a törvényjavaslatban szerepel, az lényegében nagy újdonságokat nem jelent, ami nem lép életbe, az ígérvényként jelenik meg. Nem szól munkaügyi természetű kedvezményekről a törvény, és nem szól például társadalombiztosítási kedvezményekről.

A javaslat jelen állapotában igencsak forráshiányos, a finanszírozás új elemei a javaslat szerint csak 2003. január 1-jén lépnek hatályba.

Összességében úgy tűnik, mintha a törvényjavaslat elsősorban a meglévő felnőttképzési rendszer megregulázására törekedne. Ha felsorolom, hogy milyen új típusú kötelezettségek lépnek be a törvényjavaslat szerint, akkor ez talán érthető is lesz: az intézmények kétévenként beszámolási kötelezettséggel lesznek terheltek, amellyel kapcsolatban igazán nem is látszik érthetőnek, hogy aztán ezekkel a jelentésekkel mi lesz; éves képzési tervet kell benyújtaniuk; egyszerre vezeti be a törvényjavaslat az intézmény- és programakkreditációt; tanácsadó testületek és képzési szerződések létrehozására kötelezi az intézményeket. Azt gondolom, hogy ez az új tehercsomag, ráadásul ennek minden költségét is a képző intézményekre hárítva, meglehetősen lelassítja a felnőttképzés fejlődését, lényegében csak annak megregulázására szolgál, és ráadásul a hallgatók számára közvetett módon költségnövekedéssel fog járni; megítélésünk szerint tehát nem ösztönöz, hanem inkább adminisztratív akadályokat állít.

Ki kell térnem néhány mondat erejéig az akkreditáció kérdésére. A javaslat egyszerre vezeti be az intézmény- és programakkreditációt - ez megítélésünk szerint megbénítja a rendszert. Korai és indokolatlan az intézményakkreditáció, megítélésünk szerint bőségesen elegendő a nyilvántartásba-vétel. A programakkreditáció ugyanakkor szükséges, mert védi a hallgatókat, a fogyasztókat.

Hogy összehasonlításként mondjak néhány érvet erre: lényegében a mai középiskolai rendszer gyönyörűen működik anélkül, hogy a középfokon lenne intézményakkreditáció. Mégis működik, mégis elismert, elfogadott, mert a kimeneti oldalon pontosan szabályozott a végzettségek által. Másrészről: nem az dönt a képzési piacon - már a középfokú intézmények esetén se, de egyébként a felnőttképzésnél se -, hogy most ez egy akkreditált vagy nem akkreditált intézmény, hanem hogy az a tudás, amit biztosít a képzéssel, és az a bizonyítvány mit ér a piacon.

Tudjuk, hogy ma is vannak olyan képzések, tanfolyamok, intézmények, amelyek elismertek a munkaerőpiacon, függetlenül attól, hogy államilag akkreditált intézményről vagy programról van-e szó, és vannak olyanok, amelyek semmit se érnek, pedig államilag elfogadott vagy akkreditált programok lebonyolítását jelentik. Lényegében tehát azt gondolom, hogy a programakkreditációra szükség van, és az intézményakkreditáció a jelen állapotban nem szükséges a felnőttképzésben.

Két testület is van, amit létre kíván hozni a törvényjavaslat: a felnőttképzési akkreditációs testület és az országos felnőttképzési tanács. Mind a két testületre vonatkozó javaslat belesimul abba a kormányzati magatartásba, amit az elmúlt három évben tapasztaltunk, amelynek az a lényege, hogy ezeknek a testületeknek lehetőség szerint ne legyen komoly hatásköre, csak valamifajta tanácsadó jelleggel működjenek, másfelől pedig olyan legyen az összetételük, hogy a miniszter maga döntse el, kik legyenek abban benne. Ha nem az érintettek dönthetik el, hogy kik ülnek képviseletükben az ilyen típusú testületekben, akkor, azt gondolom, csak játék folyik a demokráciával, úgy csinálunk, mintha létezne e tekintetben társadalmi nyilvánosság, de ha ennek a szereplőiről a miniszter maga dönthet, akkor ez lényegében egy álca. Arról már nem is beszélve, hogy a felhasználói oldal, a munkavállalói, munkaadói oldal, mondjuk, az akkreditációs testületben nincs jelen a javaslat szerint, amit eléggé képtelenségnek tartok, de megjelennek az egyházak az akkreditációs testületben, ami e tekintetben szintén szerepzavarosnak jellemezhető.

Meglehetősen furcsának tűnik, hogy a felnőttképzés szakmai felügyeletét ez a törvényjavaslat az Országos Közoktatási Értékelési és Vizsgaközpontra hárítja, miközben egyébként létrehozza a szakmai intézményt, a felnőttképzési intézetet. Furcsa és ellentmondásos, hiszen az Országos Közoktatási Értékelési és Vizsgaközpont szakmailag alkalmatlan a felnőttképzés ellenőrzésére, nem is erre a célra hozta létre annak idején a kormányzat.

Sajnálatosnak tartom, hogy lényegi kérdésekben a kormány maga kívánja szabályozni a felnőttképzés rendszerét, nem a törvényjavaslat. Ezek a felhatalmazások arról szólnak, hogy mik legyenek az akkreditáció szempontjai és hogyan alakuljon a finanszírozás. Lényegében ez a két legfontosabb kérdés van a felnőttképzésben, és a kormány erről a két legfontosabb kérdésről gondolja úgy, hogy ezt majd ő maga szabályozza és ne a törvény.

Számos dolog hiányzik ebből a törvényjavaslatból. Ha valóban annak a kívánalomnak akar megfelelni ez a törvény, ami a társadalmi elvárás vagy ami a gazdasági szükséglet, akkor egy teljesen más szemléletű és más tartalmú törvényre van szükség. Valamennyien jól tudjuk, hogy ma már egy életpálya alatt négyszer-ötször-hatszor-hétszer, esetleg nyolcszor váltunk foglalkozást, ehhez kapcsolódóan mindig belépnek képzési szükségletek. Ebből következően a ma 400-450 ezres legtágabban számolt felnőttképzési kör nagyon rövid időn belül mintegy duplájára kellene hogy növekedjen. Ehhez képest egyetlenegy ösztönöző elem nem szerepel ebben a törvényjavaslatban.

Néhány példát mondanék annak illusztrálására, hogy mi az, amit még meg lehetne tenni, ami valóban az ösztönzés és nem a regulázás felé vinné el a törvényjavaslatot. Mondjuk, el lehetne törölni a felvételi vizsgát a felsőoktatásban az esti, a levelező és a távoktatási szakokon; vagy lehetne távoktatási szakokon ugyanolyan normatív támogatást biztosítani a felsőoktatásban, mint a levelező szakokon. Ezek egyébként korábban benyújtott módosító indítványaink, amelyeket más törvényekhez nyújtottunk be; meg kell mondanom, hogy eddig süket fülekre találtak.

Meg lehetne gondolni - a minisztérium szakmai háttéranyagaiban is szerepelnek ilyen gondolatok - a tandíjhitel intézményének bevezetését a felnőttoktatásban.

Ami a személyi jövedelemadóval kapcsolatosan szerepel a törvényjavaslatban, az csak egy ígérvény. Hasonlóképpen ígérvény a normatív támogatás is. Ugyanakkor lett volna módja a kormánynak, hogy a felnőttképzési törvénnyel párhuzamosan benyújtsa az erre vonatkozó javaslatait, hiszen most tárgyalja az Országgyűlés az adótörvények módosítását, hiszen most módosítja a költségvetést a zárszámadási törvény kapcsán. Meg lehetett volna tenni ezeket a lépéseket.

Nem szerepelnek olyan típusú javaslatok, amelyek munkaügyi, társadalombiztosítási kedvezmények bevezetését jelentenék a foglalkoztatottak esetében, ahol például munkaidő melletti tanulás történik. Ilyen típusú kísérleteket éppen az Országos Foglalkoztatási Alapítvány támogatásával végeztek az elmúlt esztendőkben - a transzfer foglalkoztatási programokra gondolok. Érdekes módon ennek tapasztalatai nem jelennek meg a törvényjavaslatban. Nem jelenik meg, hogy, mondjuk, biztosítani kellene Magyarország egész területén a távoktatásba való bekapcsolódás feltételrendszerét.

Sorolhatnám a további javaslatokat: ide tartozik a felnőttképzésű szakemberek képzése, amiről szintén nem szólt a törvényjavaslat. Ide tartozik, hogy milyen költségvetési támogatások lennének arra, hogy az új felnőttképzési formák és tananyagok fejlesztésre kerüljenek, mert az az évi 60 millió forint, ami jelenleg erre a költségvetési törvényben 2002-ben szerepel, azt gondolom, hogy meglehetősen kevés.

(19.10)

Nem szerepel olyan javaslat, hogy a felnőttképzéssel foglalkozó költségvetési intézmények az így szerzett bevételeiket száz százalékban felhasználhassák, mert az például ösztönző lenne, ha nem kellene a költségvetésnek átadni bizonyos hányadot. Nem folytatom a felsorolást, pusztán érzékeltetni szerettem volna, hogy számos más megoldás is lehetne a törvényjavaslat szövegén és beterjesztett változatain kívül arra, hogy a felnőttképzésnek nagyobb lendületet biztosítsunk törvényi keretekkel.

A szocialista párti képviselők ilyen formájában nem tartják általános vitára a törvényjavaslatot alkalmasnak. Módosító indítványainkkal jelezni kívánjuk, hogy egy teljesen más felfogású felnőttképzési törvény megalkotását tartjuk kívánatosnak. Sajnálatos, hogy a kormány nem vette figyelembe a szakmai szervezetek javaslatait, az Európai Unió normáit, a jó külföldi gyakorlatot. Ez a törvény nem a fejlődést szolgálja, hanem a szokásos állami rátelepedést, túlszabályozást és a felnőttképzési piac politikai szempontú lenyúlását teszi lehetővé. Az lenne a legjobb megoldás, ha a kormány visszavonná, és a jövő évtizedek igényeihez méltó törvényjavaslatot terjesztene be a Ház elé.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps az MSZP soraiban.)