Készült: 2020.08.09.19:36:22 Dinamikus lap

A felszólalás szövege:

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
2 43 2006.05.30. 5:21  13,42-70

DR. WIENER GYÖRGY, az alkotmányügyi, igazságügyi és ügyrendi bizottság előadója: Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Képviselőtársaim! Az alkotmányügyi és igazságügyi bizottság megvitatta a T/62. számú törvényjavaslatot, és azt 16 szavazattal, 13 ellenében tárgysorozatba vette, illetőleg általános vitára alkalmasnak nyilvánította. Az alkotmányügyi bizottság ülésén viszonylag éles vita bontakozott ki arról, hogy a törvényjavaslat (Zaj. - Az elnök csenget.) megfelel-e a magyar alkotmányosság hagyományainak, és szolgálja-e azokat a célokat, amelyeket a következő négy évben az országreform kapcsán a magyar államszervezetnek teljesítenie kell.

A vita két csomópont körül forgott. Az első csomópont az volt, hogy több ellenzéki képviselő támadta azokat a kategóriákat (Zaj. - Az elnök csenget.), amelyeket a törvényjavaslat tartalmaz, arra hivatkozva, hogy azok ellentétesek a magyar közjogi hagyományokkal.

(15.30)

Így élesen bírálták az államigazgatás fogalmának a használatát, élesen bírálták azt, hogy a kabinetről a törvény rendelkezzen, élesen bírálták az autonóm államigazgatási szerv fogalmának az alkalmazását is, és visszatértek arra a vitára, amely a miniszterhelyettes elnevezés körül korábban kialakult.

A kormánypárt, illetőleg a két kormánypárt álláspontja az volt, hogy az államigazgatás fogalmának az alkalmazása jelenleg is elfogadható, megfelel az alkotmányos berendezkedésnek, sőt ezt a kategóriát maga az alkotmány is használja. Ezen túlmenően több olyan kormányhatározat is született - így például 1990-94 között is -, amelyek az államigazgatás területi vagy átfogó reformjáról szóltak.

Felmerült a két kormánypárt részéről az az igény, hogy a változásoknak megfelelően kell új államigazgatási, illetőleg alkotmányjogi fogalmakat kialakítani. Az autonóm államigazgatási szervek jelenleg is léteznek, noha ezt a kategóriát jelenleg egyetlenegy törvény sem tartalmazza, de a tudományosság már másfél évtizede él ennek a fogalomnak az alkalmazásával. Ilyen autonóm közigazgatási szerv jelenleg is a Gazdasági Versenyhivatal, jelenleg is ilyen az ORTT irodájának a státusa, és azt is felvetették a kormánypárti képviselők, hogy a Magyar Nemzeti Bank volt az első olyan intézmény, amely ilyen státus alapján tevékenykedett.

Tartalmi kérdések is szóba kerültek, ezek alkották a vita másik csomópontját. Lényegében a polémia arról folyt, hogy helyes-e a közigazgatási és a politikai államtitkár dichotómiájának a megszüntetése, és egy egységes államtitkári kategória bevezetése. A kormánypárti képviselők azzal érveltek, hogy az elmúlt 16 év gyakorlata egyértelműen bebizonyította: a politika szférájába tartoznak a közigazgatási, sőt a helyettes államtitkárok is, ennek következtében a jognak le kell vonnia a konzekvenciát, alkalmazkodnia kell a kialakult gyakorlathoz annyiban, hogy ne legyen eltérés a politikai folyamatok és az alkotmányjogi szabályozás között. Ugyanakkor kormánypárti képviselő azt is világosan megfogalmazta, hogy a javasolt szabályozás nagyobb védelmet biztosít a közigazgatási szférának, hiszen a minisztériumok irányítási rendjének, vezetési rendjének átalakításával pontosan meghúzza azt a határvonalat, ahol a politika illetékessége meghatározó, és egyben kijelöli azt a tartományt is, ahol már a védettség, a szakmaiság, a köztisztviselői státus meghatározó tényezői érvényesülnek.

Természetesen szóba került az is, hogy ez a változtatás nem független a jelenlegi országreform, államreform koncepciótól. Mindig, amikor Magyarország előtt erőteljes kihívások álltak, nemcsak a politika változott, hanem az alkotmányjognak, az államigazgatási jognak a kategóriarendszere is. A jelenlegi változtatás azt fejezi ki, hogy határozott, erőteljesebb politikai kormányzásra van szükség, egyben a dichotómia megszüntetése azt is jelentette, hogy nincs szükség egy áttételi fokozatra, hanem a miniszter felelősségének a maga teljességében kell érvényesülnie, a miniszter felelős minisztériuma minden ténykedéséért, s ezen az alapon közvetlenül vezeti munkaszervezetét. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.)

Ezen az alapon javasolták a kormánypárti képviselők a törvényjavaslat általános vitára való alkalmasságát. A törvényjavaslatot elfogadásra javaslom az Országgyűlésnek.

Köszönöm a figyelmüket, és elnézést az időhatár túllépéséért. (Taps a kormánypártok soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
2 45 2006.05.30. 8:07  13,42-70

DR. WIENER GYÖRGY, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök asszony, köszönöm a figyelmeztetését is. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Képviselőtársaim! Noha látszólag csak egy egyszerű, az államigazgatás központi szervezetével foglalkozó törvényjavaslat fekszik előttünk (Zaj. - Az elnök csenget.), valójában átfogó szabályozási anyaggal foglalkozunk, olyan törvényjavaslattal, amely meghatározó jelentőségű lesz a következő évek, netán évtizedek számára is. Közismert, hogy a magyar államszervezet súlyos fogyatékosságokban szenved, közismert, hogy a központi államigazgatás szervezetrendszere átalakítást igényel, közismert az is, hogy meg kell tenni azokat a politikai lépéseket, amelyek e téren jelentős javulást idézhetnek elő.

Tisztelt Ház! Képviselőtársaim! A törvényjavaslat három alapvető témakörben javasol változtatást. Először is: Magyarországon első alkalommal átfogóan szabályozza azt, hogy mi is tartozik a központi államigazgatás körébe. Ilyen törvényi szintű szabályozás korábban nem létezett. A törvényjavaslat egyértelművé teszi, hogy melyek azok a szervezetek, amelyek e körbe tartoznak, és egyben tisztázza azt is, hogy az úgynevezett rendvédelmi szervek központi közigazgatási - vagy más néven: központi államigazgatási - szerveknek minősülnek. Erre a tisztázásra azért is szükség volt, mert az alkotmány külön fejezetben foglalkozik a Magyar Honvédséggel, illetőleg a rendvédelmi szervekkel, s ennek alapján olyan alkotmányértelmezés sem elképzelhetetlen, amely a rendvédelmi szerveket leválasztaná a központi államigazgatásról. Ezt a problémát a törvényjavaslat teljes egyértelműséggel megoldja.

Megoldja a törvényjavaslat azt is, hogy mely szervek tartoznak az úgynevezett kormányhivatalok - korábbi elnevezésük alapján: országos hatáskörű szervek - körébe. Jelenleg 13 ilyen országos hatáskörű szerv működik, melyek tevékenységét a kormány irányítja, illetőleg a miniszterelnök által kijelölt miniszter felügyeli. A törvényjavaslat ezen szervek számát négyre korlátozza. Ez a változtatás egyben folytatja és betetőzi azt az államigazgatási reformot, melyet még az Antall-kormány kezdett el 1026., majd 1040/1992-es kormányhatározataival, és a Horn-kormány folytatott a 2396/1997-es kormányhatározatával. Egyértelművé válik, hogy a nem miniszteriális formában működő központi államigazgatási szervek alapformája az úgynevezett központi hivatal, mely meghatározott tárcafelelősségi körbe sorolható.

Tisztelt Ház! Képviselőtársaim! A törvényjavaslat nagy érdeme az is, hogy egységes definíciót ad az irányítás és a felügyelet fogalmára. Megoldja azokat a problémákat, amelyek már több évtizede jelentkeznek a magyar államigazgatásban, illetőleg a magyar államigazgatási jogi jogalkotásban. Nyilvánvalóvá teszi azt, hogy melyek az irányító szervnek a hatáskörei, és egyben olyan szabályozást garantál, amely nem jelent teljesen egyértelmű alárendeltséget, szubordinációt, védi nemcsak az irányító, hanem az irányított hatáskörét is, kimondva, hogy nem vonható el az irányított szervnek a hatásköre, és döntése az irányító által érdemben nem változtatható meg, csak legfeljebb megsemmisíthető, és az irányított szerv új eljárásra utasítható. Egyértelmű az is, hogy a felügyelet tartalma és pontos körülírása - mint erre előbb már utaltam -, a felügyeleti jogosítványok értelemszerűen nem foglalják magukba az egyedi utasításadás jogát.

Alapvető jelentőségű alkotmányjogi problémát is megold a törvényjavaslat, amikor az 55/2004-es alkotmánybírósági határozat alapján kimondja azt, hogy a miniszterelnök lemondása azonnal hatályosul, és a lemondástól kezdve kizárólag ügyvezető miniszterelnökként vezetheti az ügyvezető kormány tevékenységét. Nagyon fontos alkotmányjogi garancia az is, hogy ha valamely képviselő konstruktív bizalmatlansági indítvány benyújtását kezdeményezi, illetőleg konstruktív bizalmatlansági indítványt a miniszterelnökkel s ezáltal a kormánnyal szemben benyújtottak, akkor a miniszterelnök, illetőleg a kormány nem mondhat le. Ezáltal a szabályozás védi a konstruktív bizalmatlansági indítvány intézményét, hiszen ha a miniszterelnök lemond, nemcsak a konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal történő leszavazását és egyben az új kormány megalakulását kerülheti el, hanem hatalmon maradhat még egy viszonylag hosszú ideig ügyvezető miniszterelnökként egy ügyvezető kormány élén.

(15.40)

Tisztelt Ház! Képviselőtársaim! Alapvető fontosságú változások történtek, mint erre már a bizottsági vélemény előadásakor utaltam, a minisztériumok felső vezetési rendjének átalakításával. Ez a szabályozás, amely a törvényjavaslatban található, biztosítéka annak, hogy a politikai és a közigazgatási szféra oly módon különüljön el, ami egyfelől megfelel a politikai realitásoknak, másfelől pedig az országreform, illetőleg az államreform követelményeinek. Kiiktat, mint erre előbb már utaltam, egy közbenső szintet, egyszerűbbé teszi a minisztériumok vezetését, egyértelműen biztosítja azt, hogy a miniszter teljes körű felelősséggel tartozzon azért, ami a minisztériumában történik. Egyben a közigazgatási államtitkári funkció kiiktatása azt is jelenti, hogy megszűnik a kormány működésében a közigazgatási államtitkári értekezlet, amely egy szakmai fórumként működött, de amely politikai funkciókat vett át. A megfelelő intézmény, amely elő tudja készíteni a kormányzati munkát, nem más, mint a kabinet. Ilyen kabinetek egyébként azóta működnek Magyarországon, amióta a rendszerváltás lezajlott, ilyen kabineteket működtettek például az Orbán-Torgyán-kormány időszakában is, tehát egyáltalán nem egy új intézmény bevezetéséről van szó, hanem arról, hogy ez az intézmény kapjon egy megfelelő törvényi rendezést.

Nagyon jelentős változás az is, hogy a törvényjavaslat szabályozza a minisztériumok belső szervezeti felépítésének alapvonásait. Kimondja azt, hogy a minisztériumokon belül kizárólag kabinetek, főosztályok és titkárságok működhetnek, ezáltal kiiktat olyan közbenső szinteket, mint a főcsoportfőnökségek, illetőleg a hivatalok. Nagyon fontos rendelkezés az is, amely a főosztályokat a kabinetektől elhatárolja, jelezve, hogy míg a kabinetekben a politikai előkészítő, koncepcionáló munka folyik, addig a klasszikusan értelmezett államigazgatási, közigazgatási tevékenység alapvető kereteit a főosztályok biztosítják.

Tisztelt Ház! Az elmondottak alapján javaslom a törvényjavaslat elfogadását. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
3 164 2006.06.08. 5:50  29-183

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Miniszterelnök-jelölt Úr! Képviselőtársaim! A kormányprogram egyik meghatározó eleme az államreform. Nem azért van szükség államreformra, mert a magyar társadalom, a magyar gazdaság válságban van. Nem is azért van szükség államreformra, mert költségvetési kiigazítás következik. Államreformra azért van szükség, mert a magyar államberendezkedés jelenlegi feladatrendszerével, funkcióival, szervezeti felépítésével nem felel meg a XXI. század követelményeinek. Tudja ezt nagyon jól az ellenzék is, hiszen a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség elnöke 2005 októberében új államról, új politikáról, új gazdaságról beszélt, bár ennek tartalmát nem fejtette ki, csupán arra utalt, hogy feleannyi képviselőre és sokkal kevesebb köztisztviselőre van szükség. A Szocialista Párt és a Szabad Demokraták Szövetsége kormányprogramja viszont részletes koncepciót fejt ki az államreformról s annak egyik leglényegesebb eleméről, a regionális választott önkormányzatok létrehozásáról.

Tisztelt Ház! Képviselőtársaim! A regionális önkormányzatok létrehozása nem megyekérdés. A regionalizmus alapvetően azt jelenti, hogy Magyarország igazodik a globalizálódó világ tendenciáihoz, olyan társadalmi berendezkedést kíván megteremteni, melyben az állam nem centralizáltan, hanem decentralizáltan működik. A választott regionális önkormányzatok feladatainak túlnyomó többsége nem a megyei önkormányzati funkciók átvételéből ered. Itt döntően arról van szó, hogy a kormányzati szervek, a minisztériumok adják át feladat- és hatásköreik egy jelentős részét a majdan létrejövő választott regionális önkormányzatoknak olyan területeken - hogy Hock Zoltán képviselőtársam felvetésére reagáljak -, mint a befektetésösztönzés, a területfejlesztés, a környezetvédelem, a közúthálózat kezelése, a szociális ügyek, de idetartozik a foglalkoztatáspolitika egyes feladatköreinek része is, és idetartozik a fogyasztóvédelmi feladatok egy része, és még lehetne ezt a sort tovább folytatni.

Tisztelt Képviselőtársaim! Ez az átfogó decentralizációs program döntően megújítja a magyar államszervezetet. Nemcsak a megyei önkormányzatok helyzetét változtatja meg azáltal, hogy ezt az elemet kiiktatja az önkormányzati szisztémából, hanem - mint az előbb erre már utaltam - a központi kormányzat feladatkörét, funkcióit is radikálisan átalakítja. Ez nem jelent semmiképpen egy leértékelődést a minisztériumi szektor számára, hiszen a minisztériumok alapvető feladatai ezáltal tudnak jobban kiteljesedni a koncepcióalkotás, a stratégiaalkotás, a jogszabály-előkészítés, a költségvetési tervezés, a humánpolitika területén. Szintén a minisztériumok feladata - de nem csak a minisztériumoké - az európai uniós kapcsolatok ápolása.

Felmerül az ellenzéki oldalról, hogy ez a változtatás szakítást jelent az ezeréves megyerendszerrel. Csakhogy, tisztelt képviselőtársaim, az ezeréves megyerendszer is radikálisan átalakult az évszázadok során, és csak a "megye" szó kapcsolta össze egymással a királyi vármegyét, a nemesi vármegyét, a polgári törvényhatóságokat, az államszocialista korszak tanácsrendszerét vagy a rendszerváltás utáni időszak megyei közgyűléseit. Ezeknek a funkciói radikálisan, gyökeresen eltértek egymástól.

Ma meg kell lépnünk ezt az alapvető jelentőségű változtatást, és ezzel valamikor a Fidesz-Magyar Polgári Párt - akkor még úgy hívták - is tisztában volt, hiszen 1998-as programjában úgy fogalmazott, hogy a kormány áttekinti a városkörnyéki, kistérségi, térségi és regionális közigazgatás átalakításának lehetőségeit, és 2001-ig koncepciót dolgoz ki annak ütemezésére. Ez a koncepció nem született meg. Az 1052/1999-es kormányhatározat ugyan még arról szólt, hogy meg kell vizsgálni a választott regionális önkormányzatok létrehozásának a lehetőségét, ezt a lehetőséget azonban elfelejtették feltárni, és aztán az e határozat helyébe lépő 1057/2001-es kormányhatározat már egy szót sem szólt választott regionális önkormányzatokról.

A Magyar Szocialista Párt és a Szabad Demokraták Szövetsége 2002-es kormányprogramja már előtérbe állította a választott regionális önkormányzatok létrehozását, hiányzott azonban a konszenzus, ennek következtében nem nyílt lehetőség arra, hogy ezt az alapvető jelentőségű reformot meglépjük. Bízunk abban, hogy felismerve az idők szavának követelését, a gazdasági modernizáció, a területi kiegyenlítődés és a hatékonyabb állami működés érdekében most már az ellenzék ezt az alapvető jelentőségű reformot nem akadályozza, s ezáltal Magyarország teljes állami szervezeti struktúrája meg tud újulni, meg tud felelni a XXI. század követelményeinek.

Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormánypárti oldalon.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
5 66 2006.06.19. 7:05  19-145

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Képviselőtársaim! A mai politikai vitanap címe "Reform vagy megszorítás?", és az ellenzéki képviselőtársaim mindvégig azzal érvelnek, hogy reformokról valójában nincs szó, kizárólag kemény megszorító vagy más néven kiigazító intézkedések következnek az előttünk álló években. Ha azonban azt nézzük, hogy milyen államreformot kíván a kormány megvalósítani, akkor világosan láthatjuk, hogy ennek az államreform-koncepciónak nincs semmilyen közvetlen kapcsolata a megszorításokkal vagy más néven kiigazításokkal.

Világosan látnunk kell azt is, hogy az államreform nem most kezdődött, ez a folyamat már négy éve tart, és az ellenzéknek volt szerepe abban, hogy sokkal lassabban haladt annál, mint ahogy ezt 2002-ben az akkor hivatalba lépő Medgyessy-kormány, majd 2004. október elejétől a Gyurcsány Ferenc által vezetett kormány elképzelte.

Miért szükséges az államreform? Nem azért elsősorban, hogy a költségvetési kiadásokkal takarékoskodjunk; természetesen azért is, de nem ez a meghatározó szempont. Az államreformot döntően világgazdasági és világpolitikai folyamatok kényszerítik ki, a globalizáció az, amely megköveteli, hogy az eddigi hagyományos állami funkciókat és állami szervezeti struktúrákat újakkal váltsuk fel.

Mi a mai államreform tartalma? Mire törekszik a második Gyurcsány-kormány? Milyen alapvető változtatásokat kíván elérni? Mindenekelőtt döntő fordulatot kíván megteremteni a központi kormányzati szervekben, a központi közigazgatás szférájában. Egyfelől valóban csökkenti a minisztériumok számát, csökkenti az állami vezetők számát, csökkenti a főosztályok számát, csökkenti a központi hivatalok és a kormányhivatalok számát. Ez azonban önmagában kevés, ennél sokkal jelentősebb az, hogy a magyar központi kormányzás egyik legfontosabb problémájával, az úgynevezett ágazati részérdektúltengéssel néz szembe; összkormányzati szempontokat kíván érvényesíteni, ezért alakítja ki azt a miniszteriális szervezetet, amely mostanában jön létre, de ezt a célt szolgálja például az államreform-bizottság létrehozása vagy a nemzeti fejlesztési tanács, illetőleg a mellette működő ügynökség megteremtése is.

Összkormányzati szempontokat természetesen a Fidesz is érvényesíteni kívánt. Stumpf István korábbi kancelláriaminiszter úr gyakran hangsúlyozta, hogy a Miniszterelnöki Hivatal a kormányzás zászlóshajója, és megpróbálkozott azzal, hogy az ágazatok visszaszorításával egyfajta összkormányzati nézőpontot, szempontot érvényesítsen. Azonban ez neki sem, és meg kell jegyezni, utódainak sem igazán sikerült. A mostani szervezeti változtatásoknak ez az egyik alapvető célja.

A másik alapvető cél az állam központosított túlhatalmának decentralizálása. Nem véletlen az, hogy nem egyszerűen önkormányzati reformról van szó a választott regionális önkormányzatok létrehozása esetén, hanem átfogó kormányzati, államszervezeti reformról.

(18.00)

A globalizáció kényszeríti ki azt, hogy az unitárius, centralizált állam helyébe olyan államszervezet, olyan államszerkezet lépjen, amely megvalósítja a központi feladatok valóságos decentralizálását. Mit várhatunk a regionális reformtól, melyet sajnos az ellenzéki politikai erők most is akadályozni kívánnak? Mindenekelőtt azt várhatjuk ettől a reformtól, hogy Magyarországot nem egy centrumból, hanem hat plusz egy decentrumból kormányozzák. Ez lehetővé teszi azt, hogy jobban tudjunk alkalmazkodni az európai uniós követelményekhez, nem azért, mert az Unió ilyen berendezkedést előír, hanem azért, mert egyre több uniós ország tér át a regionális államberendezkedésre.

Azt is várhatjuk a regionális reformtól, hogy egyfajta területi kiegyenlítődés megy végbe. Az Európai Unióban 1977 és 1996 között egy felmérés szerint elsősorban azokban az államokban csökkentek a területi különbségek, amelyek áttértek a regionális berendezkedésre, míg az unitárius, egységes államszerkezet esetében inkább a területi különbségek növekedésével találkozhatunk. Ha csak ezt az egy szempontot vesszük figyelembe, akkor is világosan látnunk kell, hogy azok szolgálják az önkormányzatiság érdekeit, és azok szolgálják a magyar vidék, sőt a magyar kistelepülések érdekeit is, akik ezt a regionális átalakítást támogatják. Magyarországon, ahol a rendszerváltást követően drasztikusan nőttek a területi különbségek, egy ilyen változtatás már csak emiatt is elengedhetetlennek tűnik. A regionális államreform kapcsán sokan megfogalmazzák azt a kritikát, hogy itt valójában koncentráció, netán centralizáció zajlik le, és erre utaltak a plenáris ülésen felszólaló ellenzéki képviselőtársaim is. Nem veszik észre, hogy az a hatásköri lista, amely az önkormányzati törvény módosításáról szóló törvényjavaslatban szerepel, döntően decentralizációt tartalmaz, hogy tíz nagy funkció esetében nyolc egyértelműen decentralizációt jelent, és kettő is csak részben centralizációt a ma működő megyei szintről.

Tisztelt Képviselőtársaim! Szükségesnek tűnik, hogy végigvigyük az államreformot, végigvigyük a decentralizációt, hozzáigazítsuk Magyarország államszerkezetét a XXI. század és a globalizáció követelményeihez. Ne akadályozzák, hanem segítsék ezt a folyamatot! Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
7 38 2006.06.21. 2:16  17-172

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Nagyon röviden reagálnék Salamon László és Dávid Ibolya képviselőtársaim néhány megjegyzésére. Mindketten felvetették azt, hogy miért kerülne ki az alkotmányból a 43. § (2) bekezdésének jelenlegi szövege, amely szerint az önkormányzat hatáskörének jogszerű gyakorlását a bíróság védi, illetőleg az önkormányzat jogai védelme érdekében az Alkotmánybírósághoz fordulhat. Azért kerülne ki az alkotmányszövegből ez a megfogalmazás, mert az Alkotmánybíróság ezen az alapon nem volt hajlandó egyetlenegy indítványt sem figyelembe venni, hanem azokat érdemi vizsgálat nélkül elutasította.

(11.00)

Ennek az oka az, hogy az önkormányzatok is fordulhatnak Alkotmánybírósághoz, de csak olyan ügyekben, amelyekre az Alkotmánybíróságról szóló törvény lehetőséget biztosít, tehát például utólagos normakontrollt kérhetnek. Ez az alkotmányi megfogalmazás elvben lehetőséget biztosítana arra, hogy egyedi kormányzati ügyekkel szemben is valamely önkormányzat vagy például önkormányzati érdekszövetség az Alkotmánybírósághoz forduljon. Ilyen ügyekben azonban az Alkotmánybíróságnak valójában nincs hatásköre, ennek következtében ez a változtatás semmiféle jogkorlátozást nem jelent.

Megjegyzem még, hogy az önkormányzati törvény 3. §-a csaknem ugyanazt a megfogalmazást tartalmazza, mint az alkotmány 43. §-ának (2) bekezdése, ez a normaszöveg viszont hatályban marad.

Ezen túlmenően nagyon röviden utalnék még Dávid Ibolya elnök asszonynak arra a felvetésére, hogy új alkotmányt kellene alkotni, és e téren késlekednek a kormánypártok. Emlékeztetném az elnök asszonyt arra, hogy például 1999. december 21-én (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.) az akkori szocialista képviselőcsoport három képviselője is indítványozta az alkotmányozási folyamat folytatását, ezt azonban akkor az ellenzék elutasította.

Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
7 44 2006.06.21. 2:04  17-172

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Képviselőtársaim! Nagyon röviden reagálnék Salamon László képviselőtársam felvetésére. Abban igaza van, hogy lehetne egy másfajta alkotmánybírósági rendszert kialakítani. Ebben az esetben az Alkotmánybíróság nemcsak a normák alkotmányosságát vizsgálná, hanem egyedi határozatokét, például a kormányzati döntésekét is, és ezen túlmenően ellátna a német alkotmánybírósághoz hasonlóan alapjogi bíráskodási feladatokat is.

Csak ha egy ilyen irányba elmegyünk, van értelme annak, hogy kidolgozzuk azokat a hatásköröket és eljárásmódokat, amelyek alapján az Alkotmánybíróság a ma hatályos alkotmánybírósági törvényben foglaltakon túlmenően védeni tudja az önkormányzatoknak az alapjogait. Figyelembe kell vennünk azt is, hogy az Alkotmánybíróság az önkormányzati alapjogokat nem kívánja olyan erős védelemben részesíteni, mint az állampolgárok alapvető jogosítványait. Lehet vitatkozni ezen az alkotmánybírósági felfogáson, de jelenleg az a helyzet.

Ugyanakkor emlékeztetnem kell arra Salamon László képviselőtársamat, hogy amikor az Alkotmánybíróságról szóló törvényjavaslatot ebben a Házban tárgyaltuk, az ellenzék, többek között képviselőtársam is mereven elzárkózott attól, hogy például jogegységi határozatok esetében biztosítsuk az alkotmánybírósági kontrollt azon az alapon, hogy egy jogegységi határozat nem jogszabály, nem jogi norma, s nem minősíthető az állami irányítás egyéb jogi eszközének sem. Ha ezt a felfogást képviseljük, nincs esély arra, hogy valóságos tartalmat tudjunk adni az alkotmány ma hatályos 43. § (2) bekezdésében foglalt alkotmányos normaszövegnek. Erre csak akkor nyílik lehetőség, hogyha megnyitjuk az utat az egyedi aktusok alkotmánybírósági felülvizsgálata előtt.

Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
7 52 2006.06.21. 2:05  17-172

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Nagyon röviden reagálnék Kovács Zoltán képviselőtársam szintén kétperces felszólalására.

Mindenekelőtt szeretném őt megnyugtatni: zajlik jelen pillanatban a dekoncentrált szervek reformjának átfogó folyamata. Szükségesnek, elengedhetetlennek tartjuk azt, hogy ennyi számú dekoncentrált szerv ne működjön; végbemenjen egy szervezett integráció; s egyben a közigazgatás regionális szintre kerüljön, ami nem lopakodó regionalizáció, hiszen már régóta zajlik. Ebben a folyamatban az 1998-2002 között működött Fidesz-FKGP-MDF-kormány is erőteljesen részt vett, ezt a kormányprogramjában megfogalmazta, és két kormányhatározatában ilyen jellegű feladatokat szabott meg minisztériumainak.

A másik megjegyzésem arra vonatkozna, hogy 1990-ben nem egyszerűen a Szabad Demokraták Szövetsége képviselte azt az álláspontot, hogy a megyék funkcióit erőteljesen korlátozzuk, hanem ezen az álláspontot volt a Szocialista Párt is, és akkor ezt a véleményt képviselte, nagyon határozottan, az akkor még liberális Fiatal Demokraták Szövetsége is. Nem egyszerűen arról volt szó, hogy az úgynevezett pártállami megyét korlátozzuk a funkcióiban, hanem arról, hogy a magyar történelemben első alkalommal, az önkormányzatiság alapvető egységeit a települési önkormányzatokban, a települési önkormányzatiságban lássuk. Ezért volt szükséges az, hogy akkor a megyék funkcióit, a megyék hatáskörét és pénzügyi eszközeit erőteljesen korlátozzuk.

Jelenleg nem arról van szó, hogy takarékossági okokból vagy a megyék gyenge szerepköre miatt kellene egy átfogó reformot megvalósítani, hanem azért, mert ez szükséges az állam átfogó modernizációjához.

Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormányzó pártok padsoraiból.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
7 92 2006.06.21. 2:05  17-172

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Képviselőtársaim! Nagyon röviden Hock Zoltán képviselőtársam felvetésére reagálnék. Szerintem ő a lényeget ragadta meg, amikor feltette azt a kérdést, hogy itt valójában milyen célokat is kívánunk elérni. Úgy vélem, hogy a különböző reformelemek eltérő célokat is szolgálnak, ezek egymásra épülnek, egymást kiegészítik. A hatékony közszolgáltatások és magasabb színvonalú közszolgáltatások megvalósítását elsősorban a kistérségi társulási szisztéma továbbfejlesztése eredményezheti. Az igazgatási szolgáltatások esetében a körjegyzőségek létrehozásának kötelezővé tétele ötszáz főnél alacsonyabb népességszámú településeken szintén ugyanezt a célt szolgálja. A régiók alapvetően nem a közszolgáltatások terén fejtenék ki a tevékenységüket, bár ilyen jellegű feladataik is lennének, elsősorban az egészségügy és a szociális ellátás terén.

A regionalizmus alapvető célja az - ahogy egyébként képviselőtársam helyesen megfogalmazta -, hogy decentralizáltan történjen a területfejlesztés megfelelő demokratikus kontroll mellett, és emellett decentralizáltan, regionális szinten történjen a befektetésösztönzés, a támogatáspolitika kialakítása, néhány környezetvédelmi feladat, közlekedési infrastrukturális feladat és más hasonló állami funkció ellátása. Ha így közelítjük meg a problémát, akkor tulajdonképpen úgy vélem, hogy Hock Zoltán képviselőtársam felvetése és az előterjesztett javaslat között nincs érdemi szembenállás, nincs itt érdemi polémia, hanem azt kell tisztáznunk, hogy melyik változtatás milyen célt szolgál. És ha Hock Zoltán képviselőtársam úgy látja, hogy a régiók fejlesztési funkciója fejlesztendő, akkor nyugodtan támogathatja az előterjesztett javaslatot.

Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
7 147 2006.06.21. 10:13  17-172

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Képviselőtársaim! Az alkotmánymódosító törvényjavaslat vitája a vége felé közeledik. A vita egyébként azokat a tapasztalatokat erősítette meg, amelyeket az Európai Unió tagállamaiban korábban lefolytatott hasonló parlamenti küzdelmek is mutattak.

Gulyás József képviselőtársam nem egyszerűen címkézte a pártokat, hanem bemutatta a politikai erők különböző álláspontjait, és ezek valóban egy adott törésvonal mentén oszlanak meg. Az európai tapasztalat is az - lehetne portugál példát hozni, spanyol példát hozni, netán olasz példát hozni -, hogy a konzervatív politikai erők, a jobbközép pártok általában, bár nem mindig, óvakodnak a nagy, átfogó államreformoktól, és különösen ellenzik, kritizálják a regionális államreformokat. A baloldali pártok és részben a liberális pártok is inkább azt az álláspontot képviselik, hogy szükséges az állam területi beosztásának átalakítása, szükséges a központi kormányzati hatalom decentralizálása, szükséges választott regionális önkormányzatok létrehozása. Ahhoz, hogy ilyen önkormányzatok létrejöjjenek, elengedhetetlen az alkotmánymódosítás, ami nem egyszerűen - ahogy néhányan fogalmaztak - egy felületes belecsipkedés az alaptörvényi normaszövegbe, hanem nem más, mint egy ilyen változtatás alaptörvényi, alkotmányos alapjainak a megteremtése.

Ismét a haza és haladás problematikája került előtérbe. Nyilvánvalóvá vált az, hogy azok a politikai erők, amelyek a hagyományokhoz ragaszkodnak, döntően ezzel érvelnek a változtatásokkal szemben. De mit mutat a magyar történelem? Mit mutatnak az annyit emlegetett hagyományok? Azt mutatják, hogy az alapvető berendezkedéseken mindig változtattak, amikor ez kényszerű helyzetben elkerülhetetlen volt, és csak nagyon ritkán változtattunk olyankor, amikor direkt, közvetlen kényszer nem állt fenn.

Természetesen Szent István is radikálisan szakított a korabeli berendezkedéssel, akár azt fogadjuk el, amit Kristó Gyula írt a művében, hogy felszámolta a törzsi államot, akár azt fogadjuk el, amit Győrffy György írt, hogy alapjaiban átalakította a már központosított szervezetrendszert. Gyökeres szakítás volt a királyi vármegye létrehozása, mint ahogy gyökeres szakítás volt Imre királytól kezdve a királyi vármegyék elajándékozása, eladományozása, és ennek nyomán nagyon nagy csúszásokkal majd a nemesi vármegye kialakulása. Ám nagyon jelentős változások történtek 1848-ban, majd a dualizmus időszakában is.

Salamon képviselőtársam utalt arra, hogy a konzervatív erők is felismerik az idők szavát, lásd az 1848-as áprilisi törvényeket. Rögtön meg kell jegyeznem, hogy azért ismerték fel az idők szavát, mert Palermóban, Párizsban, Bécsben, Pesten forradalom tört ki, és néhány hét alatt rendezték azt, amit előtte huszonvalahány évig nem tudtak rendezni. Amikor 1870-ben megszületett a XLII. törvénycikk a törvényhatóságokról, akkor az radikális szakítást jelentett a nemesi vármegyével, a congregatio universalissal. Megszűnt az ellenállási jog, helyébe lépett a felirati jog, amely megakasztotta, de nem tudta megakadályozni a kormánydöntések végrehajtását. Jelentős, radikális változtatás volt a közigazgatási bizottságok létrehozása 1876-ban. Jelentős, döntő változtatás volt a virilizmus bevezetése, melyet a nemesi vármegye nem ismert.

(A jegyzői székben Pettkó Andrást dr. Hende Csaba váltja fel.)

1990-ben egyébként a rendszerváltáskor Magyarország nem tért vissza a történelmi magyar államisághoz, abból az állami berendezkedésből ma semmi nem létezik a megye nevén kívül. Idegen volt a magyar államberendezkedéstől a köztársaság. Idegen volt az egykamarás parlament. Idegen volt a magyar önkormányzati rendszertől az, hogy alapzatát a települési önkormányzatok képezik. Most egy újabb változtatást kellene végrehajtani, az európai trendet követve - nem az Európai Unió előírására gondolok természetesen - létre kellene hozni a választott regionális önkormányzatokat. Ehhez teremtene, mint előbb már említettem, alkotmányos alapot az előttünk fekvő alkotmánymódosító törvényjavaslat.

(13.50)

Mit mond ki ez az alkotmánymódosító törvényjavaslat? Mindenekelőtt azt, hogy a régiót alkotmányos szintre kell emelni mint állami területbeosztási egységet. Meg kell jegyeznem, a régió a 35/1998. országgyűlési határozat és az 1999. évi XCII. törvény óta már benne van a magyar jogrendszerben mint tervezési-statisztikai egység, illetőleg mint fejlesztési régió. Benne van a régió a magyar alkotmányos rendben mint közigazgatási területbeosztási egység is. Amiről most szó lenne, az nem más, mint hogy a tervezési-statisztikai, a fejlesztési, illetőleg a közigazgatási régió után megjelenjen maga az önkormányzati régió is. Erről szól az alkotmánymódosító törvényjavaslat 1. §-a. Célja az, miként ez a törvényjavaslat indokolásából egyértelműen kitűnik, hogy előbb jöjjenek létre a régiók határaikkal, területükkel, elnevezésükkel, székhelyükkel, és utána legyen lehetőség arra, hogy választásokat tartsunk, hogy létrehozzuk a választott regionális önkormányzatokat.

Szintén a regionális önkormányzatok létrehozásával kapcsolatos az előttünk fekvő törvényjavaslat 4. §-a, amely bevezeti a választott regionális önkormányzat elnöke tisztségét, és meghatározza alapvető alkotmányos feladatait. A 3. § pedig szintén a választott regionális önkormányzatokkal összefüggésben kívánja megváltoztatni a választások időbeli rendjét, nem magát a választási rendszert, ahogy itt néhány képviselőtársam részéről elhangzott. Természetesen lehet vitatkozni azon, érdemes is vitatkozni azon, hogy 2008-ban, 2009-ben vagy 2012-ben legyenek-e választások, és milyen választások legyenek. Nem érdemes azonban erről a kérdéskörről vitatkozni, miként erre Gulyás képviselőtársam már utalt, ha csak ezt változtatjuk meg, és minden más marad a régiben.

A törvényjavaslatnak ugyanakkor vannak olyan paragrafusai is, amelyek nem a választott regionális önkormányzatok megteremtésével kapcsolatosak. Ilyen a 2. §, amelyik kimondja azt, hogy a helyi önkormányzatok egyenjogúak, vagyis nemcsak alapjogaik egyenlők, miként ez kiderül az indoklásból, hanem egyéb vonatkozásban is azonos a státusuk. Ugyanakkor semmi mást nem tesz a törvényjavaslat, mint a ma hatályos önkormányzati törvény 6. § (1) bekezdésének felvezető mondatát átvezeti az alkotmányba akkor, amikor kimondja, hogy az önkormányzatoknak nemcsak a kötelezettségei lesznek eltérőek, hanem feladatai és hatáskörei is. Ma is ez a helyzet. Nagyon sokan a szakmából követelik a differenciált feladat- és hatáskör-telepítést. Ennek minden feltétele adott, de a gyakorlat eltérő. Mit tesz a törvényjavaslat? Alkotmányos szintre emeli ezt a követelményt, nyilvánvalóan azért, hogy nagyobb nyomatékot adjon ennek a nagyobb racionális államigazgatási és önkormányzat-szervezési megoldásnak. Meg kell jegyeznem, több mint tíz éve folyik már vita a differenciált hatáskör-telepítés problematikájáról.

Változtatást kíván a törvényjavaslat akkor is, amikor a helyi önkormányzatok képviselő-testületeinek, illetőleg közgyűléseinek feloszlatási jogát az Alkotmánybíróságra kívánja ruházni. Ez elengedhetetlennek tűnő változtatás, az elmúlt négy évben erről a kérdéskörről a parlamentben már nagyon sokat vitatkoztunk, sajnos ezek a viták sem vezettek eredményre. A parlament, különösen akkor, ha feles döntéssel oszlat fel önkormányzati képviselő-testületet vagy közgyűlést, nem tesz mást, mint politikai határozatot hoz, ahogy ezt világosan látni lehetett például 2000 őszén Hódmezővásárhely esetében. Szükséges az, hogy e téren az Alkotmánybíróság valódi, ne csak véleményezési hatáskört kapjon. Egyébként is egy ilyesfajta megoldás teljesen ellentétes az Alkotmánybíróság funkciójával.

Végezetül a törvényjavaslat 5. §-a meg kívánja teremteni a lehetőséget arra, hogy egyes helyi közszolgáltatások esetében akár kötelező társulást is létrehozzanak. Európa számos állama ismeri a kötelező társulás intézményét, a magyar alkotmányos rendszer ezt nem ismeri. Ez egyébként nem akadálya annak, hogy az önkéntes társulás elve továbbra is működjön.

Természetesen világosan lehet látni azt, hogy mi jelenleg a politikai helyzet. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) Ennek ellenére azt javaslom, ellenzéki képviselőtársaim fontolják meg ennek a törvényjavaslatnak a sorsát.

Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP és az SZDSZ padsoraiból.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
7 157 2006.06.21. 2:07  17-172

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Képviselőtársaim! Jauernik képviselőtársam gondolatmenetét folytatnám. Véleményem szerint Hargitai képviselőtársam teljes mértékben félreérti ezt a törvényjavaslatot, tudniillik a törvényjavaslat nem változtat a 44/A. § (1) bekezdésén. Az továbbra is úgy kezdődik, hogy a helyi képviselő-testület, és azután felsorolja számos pontban az önkormányzatok alapjogait. Rögtön meg kell jegyeznem, hogy Európában egyedülálló, egyébként ez pozitívum, hogy egy alkotmány az önkormányzatok részére alkotmányos alapjogokat biztosít. Ehhez hasonló megfogalmazás csak a portugál alkotmányban található, de az is jóval visszafogottabban deklarál kollektív jogokat. Az előterjesztett törvényjavaslat mindezen az égvilágon semmit nem változtat.

A másik megjegyzésem az volna, hogy a közigazgatási szakma régóta bírálja a különböző színezetű kormányokat a szétaprózott községi önkormányzati hálózatért. Valahányszor ilyen ellenvetésekkel tudományos viták, konferenciák során találkozom, mindig az volt a véleményem, hogy Magyarországon lehetetlen politikailag és gazdaságilag is, hogy felszámoljuk a mai települési önkormányzati rendszert. Semmilyen bújtatott elképzelés erre vonatkozóan nincs. A Szocialista Pártnak és a Szabad Demokraták Szövetségének is az az egységes álláspontja, hogy nagyon hosszú távon fenn kell maradnia a kistelepülések önkormányzatainak is. Olyan szándékot, amelyet képviselőtársam megfogalmazott, nem lelhet fel a mostani kormánypártok soraiban. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.) Egyes szakértők - nem pártszakértők, hanem tudományos szakértők - ilyen álláspontot természetesen kifejtettek már.

Köszönöm a figyelmet.

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
7 223 2006.06.21. 20:11  204-236

DR. WIENER GYÖRGY, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Miniszter Asszony! Képviselőtársaim! Nagyon nagy jelentőségű törvényjavaslatot tárgyal a parlament. Ezt már az is bizonyítja, hogy az alkotmánymódosító törvényjavaslat vitája során több ellenzéki képviselőtársam is megfogalmazta azt az ellenvéleményét, hogy ezeréves berendezkedéssel kívánunk szakítani. Valóban, olyan alapvető jelentőségű változtatást kíván elérni az előterjesztett törvényjavaslat, amely alapjaiban változtatja meg nemcsak a mai magyar önkormányzati rendszert, hanem a mai magyar államszerkezet egészének a felépítését.

A legjelentősebb változtatást a törvényjavaslatban nyilvánvalóan a választott regionális önkormányzatok megteremtésének szándéka jelenti. Európában évtizedek óta zajlik a regionalizáció folyamata. Erről Magyarországon meglehetősen csekély ismeretekkel rendelkezik a közvélemény, noha a szakma már hosszú évek óta elemzi az ottani változásokat, és azokat a folyamatokat vizsgálja, amelyek alapján Magyarországon is regionális önkormányzati szisztémát lehetne bevezetni.

A régió, ha csak magát a fogalmat nézem, tulajdonképpen egy területbeosztási egység, amely a hagyományos területi tagozódás legmagasabb szintje és az állam között helyezkedik el, azok közé ékelődik be.

Regionalizmusról tulajdonképpen Nyugat-Európában is csak az elmúlt negyven évben beszélhetünk, noha maga a gondolat, maga az eszme jóval korábbi. Franciaországban a XIX. század közepe óta kísérik végig a regionalizmussal kapcsolatos viták az államfejlődést. 1861-ben, Olaszország egyesítésekor felmerült az, hogy ne egy centralizált unitárius államot hozzanak létre, hanem egy regionalizált berendezkedést. Az 1931-es spanyol alkotmány szintén felveti a régiók megteremtésének a lehetőségét, bár ezt nem egységesen az államterület egészére, hanem csak speciális területi egységek, például Katalónia vagy Baszkföld számára kívánták akkor megteremteni.

1964 fordulat a megvalósult regionalizmust illetően Nyugat-Európában, ekkor jön létre az adminisztratív régió Franciaországban, de még csak olyan értelemben, hogy a régiószékhely prefektusa kap kiemelt jogosítványokat. 1972-ben közintézménnyé válik a francia régió, és önálló, elkülönült regionális prefektusi intézmény jön létre. 1982-ben megszületnek azok a törvények, amelyek alapján 1986-ban létrejönnek a választott regionális önkormányzatok, és ezáltal az addig centralizált francia államszervezet decentralizált unitárius állammá válik.

1947. december 22-én, az olasz alkotmány elfogadásakor jogilag intézményesítik Olaszországban a régiókat, de csak 1970-ben jönnek létre. Ez a huszonkét év nem egy megfontolási időszak volt, hanem lényegében egy alkotmányos rendelkezés végrehajtásának az elmulasztása. Akkor viszont néhány év alatt ezt a mulasztást pótolják, megteremtik a választott regionális önkormányzatokat Olaszországban. 1983-tól pedig megkezdődik Itáliában a regionalizmus továbbfejlesztésének folyamata. Természetesen 1983 és '87 között még nemleges válasz születik a felvetett reformjavaslatokra, '92 és '94 között ismét; '94-96-ban, a Berlusconi-időszakban nem a parlamentet próbálják vitaterepül felhasználni, hanem kormánybizottságot hoznak létre. 1997-98-ban hosszas viták eredményeképpen kialakul egy koncepció, kialakulnak a normaszövegek is. 1998-ban az olasz jobboldal úgy reagál a felvetett regionális reformokra, mint ahogy most a magyar jobbközép politikai erők. Ennek ellenére 1999-ben, majd 2001-ben két alkotmánymódosító törvénnyel sikerül a regionális berendezkedést egy jóval magasabb szintre emelni.

(16.30)

Spanyolországban az 1978-ban elfogadott alkotmány nyomán 1979-83 között teremtik meg az autonóm közösségek hálózatát. Spanyolországban az ottani speciális problémák megoldására autonóm regionális rendszert hoznak létre, melynek egyik továbbfejlesztő lépése éppen az elmúlt hetekben történt, az elmúlt vasárnap a katalánok szavaztak is a már elfogadott statútumról, és noha az ottani választási részvételi arány 49,41 százalék volt csupán, de a szavazók 74 százaléka támogatta az autonómia kiszélesítését.

Számos más országban kísérletek történtek arra nézve, hogy regionális berendezkedésre térjenek át, illetőleg valódi államigazgatási, önkormányzati modelleket, modellkísérleteket valósítottak meg. Ez történt például Svédországban. Valóban igaz az, hogy nem minden regionalizálás jelent tényleges érdemi változtatást, például Lengyelországban visszatértek egy régebbi berendezkedéshez, nem decentralizálták a kormányzati jogosítványokat, ezért ott éppúgy nem beszélhetünk valóságos regionális reformról, mint Szlovákia esetében sem.

Szemben áll-e a magyar hagyományokkal a regionalizmus? Abban az értelemben igen, hogy ilyen berendezkedés eddig nem létezett. Abban az értelemben nem, hogy régiókat már régóta próbálnak megteremteni, bár ezeknek a neve korábban közigazgatási kerület volt. Először II. József tett erre kísérletet, azután a Bach-korszakban merült fel egy ilyen megoldás, majd Gömbös Gyula nemzeti munkatervében is megfogalmazódtak olyan elképzelések, hogy a vármegyék felé közigazgatási kerületeket építsenek ki, 1946-ban pedig az Erdei-Bibó-féle tervezetben szerepeltek közigazgatási kerületek.

Valóban igaz az, hogy minden történelmi próbálkozás a centralizációt szolgálta, talán ezért is gondolják ellenzéki képviselőtársaink azt, hogy a mostani elképzeléseknek is ez a célja. De a regionalizmus gondolata nem idegen a rendszerváltás óta sem. Hétfői felszólalásomban még a politikai vitanap keretében hangzott el, már utaltam arra, hogy 1993 végén a Belügyminisztériumban elkészült egy olyan koncepció, amely a magyar önkormányzati és államigazgatási rendszert a kistérségekre és a régiókra kívánta építeni; ez még az MDF kormányzása alatt történt. 1998-ban a Fidesz-MDF-FKGP-kormány programja - az Új évezred küszöbén - szintén megfogalmazta azt a feltételezést, hogy meg kell vizsgálni 2001-ig a választott regionális önkormányzatok létrehozásának a lehetőségét. Ezt a követelményt az 1052/1999. számú kormányhatározat megismételte.

Meg is kezdődött egy államigazgatási regionalizációs folyamat, de a választott regionális önkormányzatok létrehozásának megvizsgálása terén nem sok történt. 1998-99 fordulóján Stumpf István akkori kancelláriaminiszter, Szegvári Péter helyettes államtitkár és mások is nyilatkozataikban, interjúikban utaltak arra, hogy közeledik a regionális reform, amelyik elkerülhetetlen Magyarország modernizálásához. 1999 késő tavaszán azonban lekerült a napirendről ez a tematika, a Fidesz többet nem foglalkozott a regionális reformmal.

2002-ben az akkori szocialista-szabad demokrata kormányprogram már megfogalmazta a választott regionális önkormányzatok létrehozásának szükségességét, és megkezdődtek azok a munkálatok az IDEA keretében, amelyekre a miniszter asszony több alkalommal is utalt. Az volt az elképzelés, hogy 2006-ban már választott regionális önkormányzatokat hozunk létre. Éppen ezért teljesen megalapozatlan minden olyan feltételezés ellenzéki képviselőtársaink részéről, hogy itt a pénzbehajtó csomag valamelyik eleméről van szó, vagy netán ezzel a reformmal el akarnánk takarni megszorító intézkedéseink negatív hatásait.

Egészen másról van szó, tisztelt képviselőtársaim, arról, hogy világosan láttuk az önök elzárkózását egy ilyen reform támogatásától, és ezért - az akkori kormányváltást is figyelembe véve - végül is a már elkészült törvénytervezetet nem változtattuk törvényjavaslattá, és nem terjesztettük a parlament elé. Azonban nem mondott le sem a Szocialista Párt, sem a Szabad Demokraták Szövetsége arról, hogy ezt az átfogó jelentőségű reformot megvalósítsa. A 2006-os szocialista választási program utalt arra, hogy folytatni fogjuk politikai törekvéseinket a választott regionális önkormányzatok megteremtése érdekében. Most érkezett el az a pillanat, amikor a magyar parlament először tárgyalja ezt a témakört.

Nem véletlenül ismertettem a nyugat-európai történelmi folyamatokat, ezekkel is utalni kívántam arra, hogy ott sem ment ez gyorsan, ott sem ment ez könnyen, ott is le kellett küzdeni a konzervatív politikai erők jelentős ellenállását. Bár nem árt emlékeztetni arra, hogy a hagyományos kereszténydemokrata felfogástól a regionalizmus, a regionalizáció nem áll távol. Bizottsági ülésen én már utaltam arra, Salamon képviselőtársammal vitatkozva, hogy 1919-ben az akkor létrejövő olasz katolikus néppárt vezetője és fő ideológusa, Luigi Sturzo már megfogalmazta a regionalizálás követelményét, és végül is 1947-ben az olasz kereszténydemokraták is támogatták azt, hogy az alkotmányba vegyék be a regionális intézményrendszereket. Más kérdés, hogy azután 22 évig sokat tettek azért, hogy az alkotmány megvalósulásából semmi ne történjen meg, és végül is 1970-ben - mint erre korábban már utaltam - születtek meg ott is a választott regionális önkormányzatokról szóló törvények, majd '72-77 között maguk az önkormányzatok is létrejöttek.

A decentralizáció az alapvető vezérelve a mostani reformnak. Nem véletlenül mondja ki a törvényjavaslat azt, hogy a régióban a decentralizáció elve alapján területi önkormányzatok működnek. Ez a lényeg, a decentralizáció, amely számos funkciókörben, feladatcsoportban kíván ma miniszteriális feladat- és hatáskörbe tartozó ügyeket átadni a választott regionális önkormányzatoknak. Ilyen mindenekelőtt a fejlesztéspolitika. Ilyen a támogatáspolitika. Részben ilyen a területfejlesztés is, ahol a regionális fejlesztési tanácsok, illetőleg a megyei területfejlesztési tanácsok funkciói kerülnének át a választott regionális önkormányzatokhoz. És noha a megyei területfejlesztési tanácsok és az RFT-k látszólag decentralizációs elv alapján működnek, az 1999-es, Fidesz által erőltetett törvénymódosítás eredményeképpen ezekben a tanácsokban a partnerség elvének helyét a központi államigazgatási szervek képviselőinek túlsúlya foglalta el, úgyhogy hiába decentralizáltak ezek az intézmények, azóta is ott ülnek bennük a miniszteriális szervek képviselői, és az ő túlsúlyuk érvényesül, akadályozva a valóságos decentralizációt.

Mi az alapvető célja a választott regionális önkormányzatok létrehozásának? Azért nem változtattunk ezen a rendszeren 2003-2004-ben, mert az volt az elképzelésünk, hogy az egész intézményrendszert felszámoljuk, és a választott regionális önkormányzatokra ruházzuk ezeket a feladatokat, ahol már nincsenek jelen a miniszteriális szervek képviselői. Salamon képviselőtársam és sokan mások is azt kérdezték, mi végből ez a reform. Néhány érvet felsorakoztatnék a változtatás mellett. Mindenekelőtt azt - erre egyébként már utaltam hétfőn, a politikai vitanapon elhangzott felszólalásomban -, hogy azokban az államokban, amelyekben végrehajtották a regionalizációt, a területi különbségek mérséklődtek, míg az unitárius, centralizált államokban a területi különbségek inkább növekedtek. Jogosan feltételezhetjük, hogy ha Magyarországon is végrehajtunk egy ilyen reformértékű változtatást, és nem egy centrumban, hanem 6+1 decentrumban születnek meg területfejlesztési és fejlesztéspolitikai döntések, támogatáspolitikai döntések, akkor ennek eredményeképpen Magyarországon is mérséklődnek a nagyon jelentős területi különbségek, melyek a rendszerváltás óta szinte az elviselhetetlenségig fokozódtak.

A másik ilyen érv hatalompolitikai érv. Erre is utaltam hétfői felszólalásomban. A választott regionális önkormányzatok létrehozásával nagyon komoly hatáskörökkel rendelkező, olyan erős területi önkormányzatok jönnek létre, melyek a hatalom térbeli megosztásának egy teljesen új, eddig ismeretlen dimenzióját jelentik. Ennek alapján az ellenzék is valahol mindig kormányon lesz, és a kormánypártok is egyes régiókban ellenzéki szerepbe kényszerülnek. Ez talán valamit enyhítene a mai magyar politikai mező nagymérvű polarizáltságán.

(16.40)

De érv a választott regionális önkormányzatok mellett az is, hogy a globalizáció viszonyai között mindazok a vállalatok, amelyek húzóerőt jelentenek, amelyek az új, feltörekvő ágazatokba tartoznak, a regionális berendezkedést igénylik, és ott nagyobb mértékben és gyorsabban fejlődnek, ahol regionális pólusok vannak, regionális növekedés valósul meg, míg a hanyatló ágazatok sokkal inkább ragaszkodnak a hagyományos nemzetállami, protekcionista gazdaságpolitikához.

Ha pedig azt is figyelembe vesszük, hogy a globalizáció viszonyait alakítani is kívánjuk, és nem csak passzívan alkalmazkodni mindahhoz, ami körülöttünk történik, akkor azoknak az államoknak a berendezkedését nem átvennünk kell, de figyelembe kell vennünk, hogy hogyan működnek, és azok alapján kell a saját konstrukciónkat kialakítanunk, amelyek sikeresek voltak ezen a területen. Ilyen ország például Olaszország is, a mostani válsága ellenére, amelyet amúgy a jobboldali Berlusconi-Fini-kabinet idézett elő.

Ha megnézzük az önkormányzatiság helyzetét ebben az új konstrukcióban, akkor világosan láthatjuk, hogy számos minisztérium feladatai közül kerülnek át feladat- és hatáskörök a választott regionális önkormányzatokhoz. Érinti ez a reform az Egészségügyi Minisztériumot, érinti az Oktatási és Kulturális Minisztériumot, érinti a Gazdasági, Közlekedési és Informatikai Minisztériumot, érinti a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztériumot, és még lehetne ezt a sort folytatni. Az az alapvető elképzelésünk, hogy a minisztériumok stratégiai államigazgatási szervekként, központi közigazgatási szervekként működjenek, koncepcióalkotással, jogszabály-előkészítéssel, költségvetési tervezéssel foglalkozzanak, európai uniós kapcsolataikat építsék, ne pedig hatósági ügyintézéssel, illetőleg pénzelosztással, valamint olyan funkciókkal, amelyek gazdasági ösztönzők ugyan, de amelyeket regionális szinten sokkal jobban el lehetne látni.

A lényeg nem egyszerűen a feladatok decentralizálása, hanem a pénzeszközök decentralizálása is. Ez különösen a területfejlesztés és a befektetésösztönzés területén tűnik elengedhetetlenül fontos feladatnak. Valóban igaz ugyanakkor, hogy egyes intézmények megyei szintről regionális szintre kerülhetnének. Ilyenek lennének egyes szociális intézmények, és ilyenek lennének a kórházak is. De, tisztelt ellenzéki képviselőtársaim, nem attól szűnik meg egy kórház, hogy a fenntartója a megye helyett a választott regionális önkormányzat lesz, hanem egy másféle gazdaság- vagy egészségpolitikai felfogás következtében, mint amit korábban követtek. Önmagában a regionalizmus megteremtése semmiféle intézményi bezárással, semmiféle kapacitásszűkítéssel nem jár együtt.

Tisztelt Ház! Képviselőtársaim! A választott regionális önkormányzatok szervezeti felépítése is azt mutatja, hogy ezek más minőségű szervek, mint a megyék. Szükséges az, hogy olyan bizottságok működjenek bennük, amelyek létrehozását a törvény írja elő. Egyébként sajnálom, hogy elment Hadházy képviselőtársam, mert a törvényjavaslatból választ kaphatna arra, hogy mi lesz a turizmussal. A turizmus ügyeit a területfejlesztési és turisztikai bizottság fogja intézni a választott regionális önkormányzati szervezetrendszer keretében. Szintén kötelezően megalakítandó bizottság a gazdaságfejlesztési bizottság, a munkaügyi bizottság, valamint az EU-s követelményeknek megfelelően a regionális operatív programokat ellenőrző bizottság. Ilyen intézményt akkor is létre kell hoznunk egyébként, ha nem regionalizálunk, de ha regionalizálunk, akkor ennek a régiós döntések esetében a legjobb helye a választott regionális önkormányzatban található meg.

Hogy mennyire mások itt az igazgatási apparátusi feladatok is, azt világosan bizonyítja az, hogy nem egy egységes regionális önkormányzati hivatal működne, hanem azon belül belső szervezeti egységekként igazgatási szervek, igazgatóságok jönnének létre, melyeknek vezetőit éppúgy a közgyűlés nevezné ki, mint a főjegyzőt.

Tisztelt Ház! A választott regionális önkormányzatok létrehozása mellett természetesen más alapvető fontosságú változtatásokat is tartalmaz a törvényjavaslat. Úgy ítéltem meg azonban, hogy ezek akármilyen jelentősek is, súlyukat tekintve másodlagosak a regionális önkormányzatok megteremtéséhez képest. Vezérszónoki szövegemben ezért koncentráltam a választott regionális önkormányzatokra, és voltam kénytelen idő hiányában elhanyagolni a javaslat más, szintén nagyon fontos elemeit.

Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormánypárti oldalon.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
9 137 2006.06.27. 2:11  128-258

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Képviselőtársaim! Azért nyomtam egy kétpercest, mert Ódor Ferenc képviselőtársam azt állította, hogy most vezetünk be lakosságszámokat az önkormányzati rendszerbe. A ma hatályos önkormányzati törvény is hasonlóan rendelkezik, most olvasnám is a szöveget, hogy pontos legyek. A hatályos törvény 39. § (1) bekezdése értelmében az 1000-nél kevesebb lakosú, a megyén belül egymással határos községek az igazgatási feladataik ellátására körjegyzőséget alakítanak és tartanak fenn. Ugyanennek a paragrafusnak a (2) bekezdése szerint az 1000-nél kevesebb lakosú község képviselő-testülete is létrehozhat önálló hivatalt, ha a képesítési követelményeknek megfelelő jegyzőt nevez ki.

A most javasolt változtatásnak az lenne a lényege, hogy az 500 és 1000 fő közötti települések esetében két új kritériumot is megállapítana. Az egyik az lenne, hogy ha az ügyek száma és a település fekvése, földrajzi elhelyezkedése igényli azt, hogy önálló jegyzőséget, polgármesteri hivatalt tartson fenn, akkor erre nyíljon lehetősége, illetőleg van valóban egy további korlátozó feltétel, mégpedig az, hogy mindezt úgy tudja megtenni, hogy nem igényel ehhez kiegészítő támogatást. Valóban, az 500 főnél alacsonyabb népességszámú települések esetében elesik az alternatíva, tehát az, hogy önállóan hozzon létre képviselő-testületi vagy polgármesteri hivatalt, az 500 és 1000 fő közötti településeknél viszont a feltételek valamelyest módosulnak, de továbbra is lehetőség nyílik arra, hogy önálló hivatalt teremtsen magának a képviselő-testület.

Egyébként a ma hatályos önkormányzati törvény is alapesetnek a körjegyzőséget tartja, és csak kivételként teszi lehetővé azt, hogy önálló képviselő-testület egyben önálló hivatallal is rendelkezzen ezer főnél (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.) alacsonyabb népességszámú településen.

Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

(14.10)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
9 145 2006.06.27. 2:11  128-258

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Képviselőtársaim! Nagyon röviden reagálnék Ódor képviselőtársam újabb megszólalására. Nem kerültem önmagammal ellentmondásba, tudniillik egyetlen percig sem tagadtam azt, hogy a feltételek valamelyest szigorodtak. Nem állítottam azt, hogy ugyanazok lennének az új szabályozás alapján is a rendezőelvek, mint korábban. Csupán arra hívtam fel a figyelmet, hogy először is, már 1990-ben is népességszámhoz kötötték alapelvként az önálló polgármesteri vagy képviselő-testületi hivatal létrehozását.

Másodszor: a mostani szabályozásban is van egy olyan elem - hogy a képesítési követelményeknek megfelelő jegyzőt kell kinevezni -, amely korábban is szerepelt. Utaltam arra, hogy valóban van két szigorító feltétel az ötszáz és ezer fő közötti települések esetében. Az egyik az, hogy kiegészítő támogatás nélkül is fenn tudja tartani az önálló hivatalt, a másik pedig, hogy az önálló hivatal fenntartását megfelelően igényelje az ügyek száma, illetőleg a település fekvése.

Ezen túlmenően azt sem tagadtam, hogy az ötszáz főnél alacsonyabb népességszámú települések esetében, szemben a mai szabályozással, a törvény kizárná az önálló hivatal létesítését. Amire utaltam, az volt, hogy az alapelv - és ezt előbb már említettem - 1990-ben is a körjegyzőség volt, és csak kivételként tette volna lehetővé a ma hatályos törvény is az önálló polgármesteri hivatal működtetését. Egyébként az elmúlt másfél évtizedben növekedett - mégpedig elég jelentős mértékben - a körjegyzőségek száma.

Ami pedig a jövedelmek kivonását illeti az önkormányzati szférából, az 1990-es évek vége óta tartósan a GDP 11-12 százalékával rendelkezhetnek az önkormányzatok.

Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormánypárti padsorokból.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
9 257 2006.06.27. 10:32  128-258

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Miniszter Asszony! Képviselőtársaim! A törvényjavaslat vitájának ez a második napja. Az előző vitanapon a vezérszónoki felszólalásomban már részletesen elemeztem azokat a szempontokat, amelyek alapján a kormány az önkormányzati reformra vonatkozó javaslatát beterjesztette. Nem voltak azonban jelen mindnyájan fideszes képviselőtársaim közül azon a napon, akik most felszólaltak ebben a témakörben, és hiányolták azokat az alapvető tényezőket, amelyek ennek a reformjavaslatnak, mindenekelőtt a választott regionális önkormányzatok létrehozására irányuló indítványnak a kérdéskörében negatív álláspontot foglaltak el.

Melyek valójában ennek a törvényjavaslatnak és ezen belül különösen a választott regionális önkormányzatok létrehozására vonatkozó indítványnak a sarokpontjai? Melyek a célok? - hogy Babák Mihály képviselőtársam szóhasználatát átvegyem.

Babák Mihály képviselőtársam azt állította, hogy egy ilyen nagy léptékű reform esetében pontosan tudnunk kell a célokat, a feladatokat, a szervezetet és a finanszírozást. Teljes mértékben igaza van, csak azt nem vette tekintetbe, vagy nem vette észre, hogy a törvényjavaslat ezeket jórészt tartalmazza, a kormánypárti képviselők és mindenekelőtt a miniszter asszony felszólalásai pedig azokat a mögöttes információkat is nyújtották, amelyek nyilvánvalóan egy normaszövegbe nem építhetők be, illetőleg egy normaszöveg indoklásában sem sorolhatók fel.

Melyek a célok, tisztelt fideszes képviselőtársaim? Öt célt lehetne megfogalmazni. Ezeket elmondtuk, most röviden összefoglalnám pontokba szedve azért, hogy egyértelművé váljon fideszes képviselőtársaimnak is, hogy miről van szó.

Az első cél a decentralizáció. A törvényjavaslat egyértelműen kimondja azt, hogy a régióban a decentralizáció elve alapján területi önkormányzat működik. Ezt a decentralizációt nem lehet végrehajtani tizenkilenc megye plusz huszonkét megyei jogú város esetében, ahogy ezt a miniszter asszony a mai felszólalásai egyikében is elmondta.

Mi a második cél? A második cél az, hogy mérsékeljük az országban kialakult rendkívüli mértékű területi egyenlőtlenségeket, amelyeket egyébként Babák képviselőtársam mint Békés megyei város, Szarvas polgármestere, nyilván nagyon jól ismer. Azt mutatják az európai tapasztalatok - erre több felszólalásomban utaltam már, nemcsak most, a vezérszónoki szövegemben, hanem korábbi, e tárgykört érintő hozzászólásaimban is -, hogy az európai uniós tagállamok közül azokban, amelyekben regionális az államberendezkedés, illetve föderatív az államszerkezet, sokkal több eredményt értek el a területi egyenlőtlenségek mérséklése terén, mint azon államokban, amelyek a klasszikus unitárius berendezkedésnek felelnek meg, ez utóbbi országokban ráadásul még növekedtek is ezek a különbségek. Magyarországon a rendszerváltás óta ezek a területi egyenlőtlenségek rendkívül erőteljesen növekedtek, ezért ha e téren előrelépést akarunk, akkor választanunk kell egy olyan megoldást, amely más országokban korábbi időszakban már hatékonynak bizonyult.

Mi a harmadik cél? A harmadik cél az, hogy erősítsük a hatalommegosztásnak a térbeli dimenzióját. Elmondtam az első vitanapon a vezérszónoki hozzászólásomban azt, hogy egy regionális berendezkedés esetén a hatáskörök, feladatkörök nagymérvű decentralizációja miatt valamely politikai erő, amelyik jelentős, legalább az ország egy, kettő, netán három régiójában hatalmon van, miközben országosan ellenzékbe szorul és fordítva. Ebből pedig az következik, hogy a mai rendkívül polarizált politikai struktúrát, politikai mezőt tudná kezelni egy ilyen megoldás, csökkentvén a mostani rendkívül éles ellentétet a kormánypárti erők és az ellenzéki politikai erők között.

Mi a negyedik cél? A negyedik cél az, hogy megfeleljen az államberendezkedés a globalizáció követelményeinek. A globalizáció megköveteli azt, hogy decentrumokban fejlesztési, növekedési pólusok alakuljanak ki, és az egész Európában gyengülő nemzetállami szint mellett kialakuljanak olyan döntési centrumok, megfelelő demokratikus ellenőrzés mellett, amelyek alkalmasak a korábban csak a központi állam által betöltött befektetésösztönző, gazdaságfejlesztő, területfejlesztő funkciók ellátására.

És mi az ötödik cél? Az ötödik cél az, hogy a feltörekvő új gazdasági ágazatok megfelelő támogatást kapjanak - ez a cél egyébként a negyedikkel elég szorosan összefügg. Egy világrendszer-kutató, Giovanni Arighi már az 1970-es évek második felében egy nagyon értékes tanulmányában kimutatta azt, hogy a feltörekvő gazdasági ágazatok és vállalkozások általában a regionális berendezkedést támogatják, míg a hanyatló gazdasági ágazatok, amelyek nem tudnak bekapcsolódni a modernizáció legújabb hullámába, a hagyományos nemzetállamoktól várnak protekcionista támogatást, ami azonban sajnos nem bizonyult eléggé hatékonynak. Ha megnézzük ezt az öt célt, akkor már világosan láthatjuk azt, hogy miért szükséges egy ilyen átfogó reformnak a megvalósítása.

Még egy kiegészítő megjegyzést fűznék ehhez az öt célhoz. Önök hivatkoztak Pálné Kovács Ilonának, illetőleg Verebély Imrének a munkásságára - mindketten valóban eléggé szkeptikusak a regionális reformmal kapcsolatosan, bár álláspontjuk radikálisan eltér egymástól.

Pálné Kovács Ilona híve a regionalizmusnak, de azt állítja, hogy a változtatásokat sokkal lassabban, óvatosabban kellene végrehajtani. E téren, amikor tudományos konferenciákon vitatkozunk, azzal szoktam megnyugtatni, hogy a magyar parlament sem lesz olyan egységes ebben a kérdésben, hogy gyors ütemű reformot valósítana meg, megnyugodhat, a történelmi idő a kelleténél e téren sokkal lassabban halad majd.

Verebély Imrének két koncepciója is van: az egyik a nagy megye, a másik pedig a társult megye koncepció. Mind a kettőre az a jellemző, hogy nem regionalizmusban, hanem erős, klasszikus területi önkormányzatban gondolkodik, tehát lényegében a megye-község, megye-város relációt, nem pedig a központi kormányzat és közigazgatás, illetőleg modernizált középszint relációt állítja előtérbe.

Ami a feladatokat illeti, Babák képviselőtársam és mások is, akik ez iránt érdeklődnek, a törvényjavaslatban megtalálják azt a tíz nagy átfogó feladatkört, amelyet a választott regionális önkormányzatok ellátnának. E téren a kifejtés legalább annyira konkrét, mint a ma hatályos önkormányzati törvényben, melynek például a 8. § (4) bekezdése nem mondja meg konkrétan, hogy mi értendő egészséges ivóvízellátáson vagy megfelelő alapfokú oktatási szolgáltatáson, ellátáson, alapfokú szociális és egészségügyi szolgáltatáson, ellátáson és így tovább. Tehát e téren az ágazati törvények mondják ki a végső szót, amennyiben a parlament netán elfogadná az alkotmánymódosítást, illetőleg az önkormányzati törvény módosítását.

Ami a szervezeti kereteket illeti, e téren Babák képviselőtársam is úgy ítélte meg, hogy megfelelő a törvényjavaslat; nem kívánnám részletezni ismételten azokat a szervezeti megoldásokat, amelyek ebben az indítványban szerepelnek.

Végezetül: valóban rendkívül fontos a finanszírozás kérdésének szabályozása is. E téren a törvényjavaslat általános megfogalmazásokat tartalmaz, olyanokat, amelyeket eddig is tartalmazott az önkormányzati törvény.

(17.40)

A konkrét finanszírozási rendszereket részben az adótörvények, részben pedig az éves állami költségvetések tartalmazzák. Abban igaza van, hogy a javaslat nem tartalmaz egy teljesen kimunkált finanszírozási rendszert, ám mivel a választott regionális önkormányzatok 2009-ben jönnének létre a javaslat értelmében, erre most nincs is szükség. Szükséges az, hogy egy adóreformon essünk keresztül, ez után lehet pontosan megállapítani, hogy milyen a finanszírozási rendszer.

Zárómondatként: nem egy megszorító csomag része a választott regionális önkormányzatok létrehozására irányuló javaslat, de tulajdonképpen a többi javaslati elem sem, ezek korábban is szerepeltek, az Új Egyensúly programja előtt is benne voltak már a 2002-es kormányprogramban. (Az elnök csenget.) Az igazi kérdés az - és ezzel zárnám is a felszólalásomat -, miért állt el 1999 nyarán vagy késő tavaszán a Fidesz a regionális reformtól. Ha erre választ kapunk, megértjük a Fidesz magatartását.

Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP padsoraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
10 6 2006.06.28. 10:29  1-15

DR. WIENER GYÖRGY, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Miniszter Úr! Képviselőtársaim! Jelentős fordulat következett be a választási rendszer reformjára irányuló törekvésekben, melyek szorosan összekapcsolódtak a kisebb parlament létrehozását célzó politikai szándékokkal. Hosszú éveken keresztül csupán hatpárti, hétpárti, négypárti tárgyalások folytak ebben a tárgykörben, ám nem került a parlament elé törvényjavaslat, melyről a plenáris ülésen is vitatkozhatunk.

Amikor 1989-ben a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások eredményeként megszületett a lényegében változatlan formában ma is hatályos választási törvény, akkor a megállapodás részesei közül számosan azt feltételezték, hogy egy egyetlen választást szolgáló törvény születik. Felmerült az akkori viták során az, hogy rendkívül magas a parlament létszáma, hiszen az utolsó állampárti parlamentben 387 képviselő ült, míg a kerekasztal-megegyezés eredményeképpen egy 374 fős parlament jött volna létre. Az akkori viták eredményeként végül is ez a 374 fős létszám 386-ra emelkedett, s létrejött egy olyan választási szisztéma, amely a görög után Európában talán a legbonyolultabb.

Ha megvizsgáljuk azt, hogy a tudomány milyen kritériumokat állít fel egy választási rendszerrel szemben, akkor megállapíthatjuk, hogy a ma hatályos választási szisztéma megfelel ugyan egyes követelményeknek, kritériumoknak, azonban meghatározó jelentőségű szempontokat már nem elégít ki.

Melyek ezek az alapvető követelmények? Az egyik követelmény az, hogy a képviselet elve érvényesüljön, vagyis a választói akarat megfelelően jusson kifejezésre. Ez nem jelent mást, mint azt, hogy a szavazat- és a mandátumarányok viszonylag közel álljanak egymáshoz, vagy ahogy a tudomány fogalmaz, ne legyen jelentős a választási rendszer torzításának a foka.

A magyar választási rendszer 1990-ben és 1994-ben több mint 20 százalékos torzítást eredményezett, és még 2006-ban is ennek a torzításnak a mértéke 6,5 százalék volt. Jelenleg a magyar választási rendszer a mérsékelten arányos szisztémák közé tartozik, azonban van hajlama arra, hogy az aránytalan rendszerek közé tartozzon, miként ez történt 1994-ben és 1998-ban is részben, nem beszélve az első választásról, 1990-ről.

Ha azt nézzük, hogy melyik a második követelmény, azt tapasztaljuk, hogy ezt kielégíti a ma hatályos választási rendszer, hiszen biztosítja az úgynevezett hatékonysági és koncentrációs kritériumot, azaz viszonylag kevés számú pártot enged be a parlamentbe, ám még ez az erőteljesen torzító rendszer sem garantálja azt, hogy ne jöjjenek létre koalíciók. 1990-től kezdődően valamennyi magyar kormány koalíciós volt, és a parlamenti matematika szerint csupán 1994-ben alakulhatott volna egypárti kormány. A patthelyzet kialakulását pedig a ma hatályos szisztéma sem tudja igazán megakadályozni.

A harmadik követelmény az úgynevezett részvétel elve, ami tulajdonképpen azt jelenti - szemben a nevével -, hogy egyéni jelöltekre is lehet szavazni. Ezt a követelményt messzemenően kielégíti a ma hatályos választási rendszerünk.

A következő követelmény az átláthatóság, az egyszerűség. Ez az, aminek a legkevésbé felel meg ez az Európában szinte kizárólagosan Görögországban tapasztalható bonyolult rendszer melletti második legbonyolultabb és legkevésbé átlátható, legkevésbé transzparens szisztéma. A töredékszavazatok következtében olyan szisztéma, olyan rendszer működik, amelynek a megértése, átlátása még egyetemi jogi oktatók számára sem jelent mindig könnyű feladatot.

(9.20)

S végezetül meg kell felelnie minden választási szisztémának, a legitimáció szempontjának is. Ez mit jelent? Ez egyfelől azt jelenti, hogy a választási rendszert fogadja el a társadalom túlnyomó többsége, másfelől pedig azt, hogy megfelelő számú szavazat álljon az egyes képviselői mandátumok mögött.

Tisztelt Ház! Képviselőtársaim! A most előterjesztett javaslat mindenekelőtt - mint erre a miniszter úr is utalt expozéjában - a képviselet elvét kívánja kielégíteni, mégpedig azt, hogy a választói akarat érvényesüljön, a választói akarat ne torzításokkal jelenjen meg a parlamentben, hanem valóban a pártok olyan támogatottsággal bírjanak a Házban is, mint amilyennel a társadalomban. De megfelel a szisztéma a hatékonyság és koncentráció kritériumának is, hiszen megmarad az 5 százalékos küszöbhatár, melynek alapvető célja az, hogy megakadályozza a parlament fragmentáltságát.

Megfelel ez a szisztéma az úgynevezett részvételi követelményeknek is. A német modellnek, a német megoldásnak az a legnagyobb előnye a nemzetközi szakirodalom szerint, hogy egy úgynevezett megszemélyesített, arányos képviseletet biztosít, tehát egyszerre teszi lehetővé azt, hogy a választópolgárok az egyéni választókerületekben jelöltekre szavazzanak, és egyszerre teszi lehetővé azt, hogy ennek ellenére a szisztéma ne torzítson. Természetesen ez a rendszer egyszerűbb, mint a ma hatályos, bár nem annyira közérthető, mint, mondjuk, az angol vagy a francia megoldás.

Komoly viták merülnek fel a legitimációval kapcsolatban. Ellenzéki képviselőtársaink azt állítják, hogy az egyfordulós rendszer nem felel meg az igazi legitimációs követelménynek, hiszen lehetővé teszi azt, hogy ne csak a szavazatok abszolút, hanem relatív többségével is mandátumot lehessen szerezni. Azonban a magyar kétfordulós rendszernek az a sajátossága, hogy a második fordulóban elvben három, négy, sőt matematikailag az sem kizárt, hogy öt vagy hat jelölt induljon - a gyakorlat persze ettől eltér -, ennek következtében a második fordulóban sem garantált az abszolút többség. Ezen túlmenően a tényleges legitimációs fok nemcsak attól függ, hogy hány fordulós egy választási rendszer, hanem attól is, hogy milyen a részvételi arány. 1990-ben, amikor a második fordulóban az urnánál csupán a választójogosultak 45 százaléka jelent meg, sokkal kisebb szavazataránnyal lehetett mandátumot szerezni, mint egy magasabb részvétel esetén az első fordulóban, mondjuk, 2002-ben vagy 2006-ban.

Tisztelt Képviselőtársaim! Alapvető követelmény tehát az, hogy a választói akarat megfelelően érvényesüljön. Alapvető követelmény az is, hogy a rendszer átlátható legyen, és természetesen olyan szisztémát kell választanunk, mely lehetővé teszi a parlamenti létszám csökkentését. A társadalomban van egy jelentős mérvű elvárás ezzel kapcsolatban, és ez nemcsak Magyarországra jellemző, hiszen éppen az elmúlt napokban jelentette be az új olasz miniszterelnök, Romano Prodi, hogy 630 fősről 400 fősre kívánják csökkenteni az olasz alsóház képviselőinek a számát.

Felmerülhet egy olyan ellenvetés is a javaslattal szemben, hogy miért nem radikálisabb a létszámcsökkentés, miért nem 250 fős, netán 200 fős a parlament. Azért, mert a vegyes választási rendszer megtartása esetén az egyéni választókerületek létszámát nem lehet egy bizonyos határ alá vinni, mert ha ezt megtesszük, abban az esetben egy adott választókerülethez olyan nagy számú település és annyi választópolgár tartozik, amely már az egyéni körzeti megoldásból származó előnyöket lényegében eltörli, felszámolja.

Természetesen nyitottak lehetnénk elvben egy ennél jóval jelentősebb csökkentésre is, ebben az esetben azonban a vegyes választási rendszerrel fel kellene hagynunk. Ha az lenne a cél, hogy 200 vagy 220 fős vagy netán ennél is alacsonyabb, mondjuk, 193 fős legyen a parlament, abban az esetben az igazi megoldást már csak a tiszta listás rendszer jelenthetné, ebben az esetben ugyanis a torzító hatások, melyek az egyéni körzeti megoldásból származnak, eltűnnének. És természetesen a mostani megoldásnak is döntő előnye az, hogy az egyéni választókerületekben is a mandátumok megoszlása a listás arányok alapján történik, és ha netán valamely párt az egyéni választókerületekben több mandátumot szerez, mint amennyi a listás szavazás alapján neki jutna, abban az esetben többletmandátum keletkezik, de ennek a többletmandátumszámnak a nagyságát nem szabad eltúlozni. Ellenzéki képviselőtársaink szerint akár 320-340 fősre is felemelkedhetne a parlamenti létszám. Ez a megközelítés teljesen téves. A német választási rendszerben például 2005-ben 598 fős parlament mellett csak 16 többletmandátum keletkezett, de voltak olyan évek, hogy egy sem.

Tisztelt Ház! Javaslom, hogy az Országgyűlés fogadja el a benyújtott törvényjavaslatot, és ezáltal tegyen eleget az általam és a miniszter úr által felsorolt kritériumoknak.

Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
10 36 2006.06.28. 10:14  29-43

DR. WIENER GYÖRGY, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Képviselőtársaim! Olyan alkotmánymódosító törvényjavaslatot tárgyalunk, amely gyökeresen változtatná meg az államberendezkedés egészét, noha látszólag csupán egy intézménnyel egészíti ki a mostani struktúrát. A költségvetési tanács létrehozása ugyanis a parlamentet egy alapvető, történelmileg is rendkívül jelentős jogától, a költségvetés tényleges, politikai értelemben vett megalkotásának a jogától fosztaná meg, még akkor is, ha a végső döntés névlegesen természetesen továbbra is az Országgyűlés hatáskörébe tartozna.

Nem mondhatjuk azt, hogy ez a javaslat egyedülálló lenne Európában. Az Európai Unió tagállamaiban évek óta folyik a vita arról, hogyan lehetne korlátozni a kormányok költekezési hajlandóságát, amely amúgy nem független attól, hogy a kormánypártok a választások során ígéreteket tesznek, s ezen ígéretekből legalább valamit meg kívánnak valósítani. Komoly ellentét áll fenn azonban a befektetői érdekek és a választási ígéretek között, nemcsak Magyarországon, hanem az Európai Unió szinte valamennyi tagállamában, sőt azt is mondhatnánk, hogy valamennyi úgynevezett fejlett államban.

Hogyan lehet ezt az ellentmondást feloldani? Láttunk már erre példát, példa erre a független nemzeti bank intézménye. Ez az intézmény sem teljesen új keletű ugyan, azonban azt is láthatjuk, hogy nem is tekint vissza túlzottan nagy múltra Eredetileg a nemzeti bankok függősége fennállt a kormánytól, és nemrég történt például meg Nagy-Britanniában is az, az 1990-es évek végén, hogy a Bank of England teljes mértékű függetlenséget kapott a kormányzattól, s ezáltal önálló gazdaságpolitikát tud folytatni, legalábbis a monetáris politika szférájában.

Ugyanaz a követelmény jelenik meg a költségvetési tanács esetében is. Ahogy a nemzeti bankok monetáris politikájukat függetlenítik a mindenkori kormányzattól, és ezáltal a választók érdekeivel szemben a befektetői érdekeket védik, ugyanez a javaslat jelenik meg ebben az előterjesztésben is, amely egyébként - mint erre már utaltam - az európai uniós tagállamokban már néhány éve elég komoly vita tárgyát képezi. Tudjuk jól, hogy felmerült egy úgynevezett költségvetési hatóság létrehozásának az igénye, és ez a költségvetési hatóság amúgy jóval komolyabb hatáskörökkel rendelkezne ennél a költségvetési tanácsnál, mert teljesen átvenné a monetáris politika mellett most már a fiskális politika formálását is a kormányoktól. A nemzeti bankok - most már az Európai Unióban az Európai Központi Bank - és egy ilyen központosított költségvetési hatóság együttesen, lényegében a tagállamok helyett formálnák a gazdaságpolitika két alapvető szegmensét. Világosan láthatjuk tehát azt, hogy itt valódi komoly, és nem csak a magyar államra jellemző ellentmondásról van szó.

De milyen következményekkel járna az, ha költségvetési hatóságot hoznánk létre, melynek előképe ez a költségvetési tanács? Az lenne ennek a következménye, hogy a választott parlamentáris intézmények elvesztenék minden érdemi lehetőségüket a gazdaságpolitika formálása terén, és ezáltal lényegében a választóik felé sem tudnának felelősséget vállalni, hiszen helyettük más intézmények döntenének.

Kétségtelen az is, hogy a mostani javaslat a mostani kormánynak szól, de mint erre nagyon helyesen Varga Mihály képviselőtársam utalt, a következő kormányok is szembetalálkoznának ezzel az alkotmányos szabályozással. Tehát nemcsak a mostani kormány jutna olyan helyzetbe, hogy a köztársasági elnök úr esetleg visszaküldi a költségvetési tanács véleménye alapján a költségvetést újratárgyalni a parlamentnek, s ennek következtében az adott év január 1-jén az országnak nem lenne költségvetése - exlex állapot alakulna ki, az előző évi költségvetés keretei között kellene gazdálkodni -, hanem a 2010, a 2014, a 2018 utáni kormányok is ugyanebbe a szituációba kerülnének.

Mit eredményezne ez? Hitelesebb gazdaságpolitikát? Semmiképpen. Azt jelezné a külföld és a belföld számára egyaránt, hogy a kormányzat alkalmatlan feladatának ellátására, egy ilyen lépés, hogy az országnak nincs január 1-jén költségvetése, jelentősen megrendíti a bizalmat, egy ilyen lépés valóban kamatfelárral járna, valóban azt eredményezné, hogy már azt sem hinnék el az adott állam kormányának - esetünkben a magyar kormánynak -, ami teljesen egyértelműen, biztosan igaz, ami teljesen egyértelműen reális.

Azt válaszolhatná erre Varga Mihály képviselőtársam, hogy a mostani kormány jutott el abba a szituációba, hogy adatainak már nem hisznek. De melyik adatának nem hisznek? (Domokos László: Egyiknek sem!) Nem beszélt arról Varga Mihály képviselőtársam, hogy az adott költségvetési deficitek most melyik módszertan mellett alakultak ki - a pénzforgalmi mellett, az eredményszemléletű mellett, az SNA-módszer mellett, az ESA-95 mellett, és így tovább -; hogy figyelembe lehet-e venni a magán-nyugdíjpénztári befizetéseket, vagy nem lehet figyelembe venni. Az kétségtelen, hogy a költségvetés hiánya 2001-2002 óta jelentősen növekedett, bár volt azért csökkenés 2002-höz képest 2003-ban, 2004-ben, 2005-ben.

Amit világosan látnunk kell: minden választási évben a költségvetés deficitje jóval magasabb, mint más években, ennek pedig az úgynevezett politikai ciklus az oka; a választások között inkább a befektetői érdekeket preferálják a kormányok, a választás évében pedig a választói érdekeket. Megint csak nem magyarországi sajátosságról, hanem európai uniós jellegzetességről van szó.

Azt is világosan látnunk kell, hogy nem 2002-ben kezdődött meg az államadósság nagymérvű felduzzadása, ez a folyamat már javában tartott a Fidesz-kormányzat alatt is 1998-2002 között, amikor - mint ezt korábbi viták során már elmondtam - 47 százalékkal nőtt az államadósság. Ha megnézzük, hogy a mostani nagymérvű hiánynak, illetve államadósság-növekedésnek mi az oka, akkor ne egyszerűen azt mondjuk, hogy felelőtlen volt a gazdálkodás, hanem fejtsük ki a gazdaságpolitika tartalmát is. Három feladatot kívánt egyszerre megvalósítani a magyar gazdaságpolitika az elmúlt években: csökkenteni az adókat, csökkenteni a deficitet, és egy rendkívül ambiciózus autópálya-építést megvalósítani. Ez a három cél együttesen, mint kiderült, nem volt reális.

De azért azt is világosan látnunk kell, hogy a költségvetési hiány növekedése, illetőleg az államadósság növekedése azért nem volt független a magyar társadalom életszínvonalában bekövetkezett változásoktól. Miközben a Fidesz azt kommunikálta választási kampánya során, hogy rosszabbul élünk, mint négy évvel ezelőtt, aközben 2002. július 1-je és 2005. július 1-je között - azért ezeket a dátumokat mondom, mert a Medgyessy-kormány hivatalba lépésétől kell számítani a gazdasági változásokat -, tehát ezen időszakban a bruttó nominálkeresetek 38,2 százalékkal, a nettó nominálkeresetek 42,4 százalékkal, a nettó reálkeresetek 22,3 százalékkal emelkedtek; tehát ez volt az az időszak, amikor rosszabbul kezdtünk élni, mint 2002-ben. Ha majd látni fogják a 2006. június 30-ai adatokat is, akkor megállapíthatjuk, hogy a reálkereset-növekedés a 30 százalékot is elérte, netán meg is haladta.

Tehát a magyar társadalomnak nemcsak hátránya származott ebből, hanem jelentősen profitált is abból, hogy a költségvetési hiány, illetőleg az államadósság növekedett, lévén, hogy ezen keresetnövekedésnek az egyik legfőbb motorja az annyit emlegetett 50 százalékos közalkalmazotti béremelés volt.

(11.30)

Tisztelt Ház! Képviselőtársaim! Kétségtelenül van racionális magva annak, hogy költségvetési tanácsot hozzunk létre, ám sokkal több ellenérv áll szemben a racionálisnak mondott pró érvekkel, és mindezek alapján - és különös tekintettel az alkotmányos berendezkedés jellegzetességeire is - ezt a javaslatot a Magyar Szocialista Párt nem tudja támogatni, és nem egy stabilizáló, hanem az előbb említett okok miatt inkább destabilizáló változtatásként ítéli meg.

Tisztelt Ház! Javaslom, hogy ne fogadjuk el a költségvetési tanács létrehozására irányuló, fideszes képviselők által benyújtott alkotmánymódosító törvényjavaslatot.

Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormánypárti oldalon.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
12 328 2006.07.04. 10:09  323-345

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Képviselőtársaim! A vita egy újabb szakaszába lépett. A vezérszónoki körben már elhangzottak a kormánypárti ellenérvek és az ellenzéki érvek a költségvetési tanács felállítása kapcsán. Világosan látnunk kell, hogy nem egy egyszerű változtatásról lenne szó. Abban egyetértek az előttem felszólaló fideszes és KDNP-s képviselőtársaimmal, hogy nem egyszerűen a mostani kormány esetében jelentene ez nagyon komoly változtatást, hanem - mint erre vezérszónoki felszólalásomban már utaltam - az alkotmányos rend egészét gyökereiben alakítanánk át.

Világossá vált Domokos László képviselőtársam felszólalásából, hogy itt nem egyszerűen véleményezésről, hanem a kormány és a parlament tevékenységének rendkívül erőteljes kontrolljáról lenne szó, olyan kontrollról, amely a választók által létrehozott parlamentáris kormányzati rendszerrel szemben döntően a befektetői érdekeket védelmezné. Ilyen értelemben azt is mondhatjuk, hogy az előterjesztett javaslat teljes mértékben megfelel a mostani úgynevezett mainstream közgazdasági áramlat tanításainak. Nehogy azt gondoljuk, hogy magyarországi elképzelésről van szó, ennek az intézménynek a létrehozásáról, bevezetéséről már évek óta vitatkoznak az Európai Unióban. A vita tárgya az, hogy kell-e a független monetáris hatóság, a jegybanki intézményrendszer mellett egy másik, a parlamenttől lényegében független hatóság is - ezt nevezhetjük fiskális hatóságnak, fiskális tanácsnak vagy költségvetési tanácsnak -, amely a parlament számára megszabja a költségvetési hiány mértékét, illetőleg az adósságállomány növekedésének a felső határát.

Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy ez a javaslat még nem teljes mértékben felel meg annak az elképzelésnek, annak a koncepciónak, amely formálódik az uniós közgazdászok körében, mert látszólag csupán véleményezési jogot biztosítana ennek az intézménynek. Igaz, hogy ez a véleményezési jog nagyon erőteljesen befolyásolná a köztársasági elnök magatartását is, lehetővé téve, hogy a köztársasági elnök visszaküldje a már elfogadott, de még ki nem hirdetett költségvetési törvényt, s ezáltal lényegében olyan állapotot idézzen elő, hogy a következő év január 1-jén az országnak ne legyen elfogadott költségvetése.

Ráadásul ez az alkotmánymódosító törvényjavaslat nem mondja meg, hogy milyen szempontokat kell figyelembe vennie a költségvetési tanácsnak, sőt egyenesen úgy fogalmaz, hogy ez az intézmény a Magyar Köztársaság költségvetésének a pénzügyi-gazdasági véleményező szerve, viszont olyan szervezet, hogy költségvetés, nincs. Tehát nem a parlament szerve, nem a köztársasági elnök szerve, nem a kormány szerve, hanem az elvontan értelmezett költségvetésé, ez pedig nem jelent mást, mint azt, hogy egy független intézmény jön létre, amely akár jegybanki pozíciót is elfoglalhat a majdani gazdaságszabályozásban, gazdaságirányításban.

És valóban, a Nyugat-Európában folyó viták lényege az, hogy ezt a fiskális vagy költségvetési hatóságot egyszer majd fejlesszük jegybankká, és emellett az is polémia tárgya, hogy ez egy európai uniós szintű intézmény legyen-e, vagy pedig nemzeti keretek között működő független hatóság. Azt is világosan látnunk kell, hogy mindezek az elképzelések a lehető legszorosabban összefüggnek az úgynevezett növekedési és stabilitási paktummal, melynek az a célja, hogy az Európai Unió nagyon szigorú monetáris és fiskális politikai keretek között tevékenykedjen.

(22.00)

Világosan látjuk azt, hogy az Európai Unió tagállamainak egy jelentős része nem tud megfelelni ezeknek a követelményeknek. Ne tévesszük meg a magyar társadalmat, nemcsak Magyarország ellen indult úgynevezett túlzottdeficit-eljárás, hanem 12 állam ellen folyik jelenleg ilyen, az Európai Uniónak pedig összesen - mint közismert - jelenleg 25 tagállama van.

Valóban igaz, hogy a magyar költségvetési hiány a GDP-hez viszonyítva rendkívül magas. Abban Domokos képviselőtársamnak a legteljesebb mértékben igaza van, hogy abban a bizonyos 2003. évi CXVI. törvényben előírt feltételeknek a következő évek politikája nem felelt meg. De nem felelt volna meg akkor sem, ha egy ilyen tanács már korábban működött volna, már csak azért sem, mert egy ilyen szervezet nem tudja igazán pontosan prognosztizálni a tényleges folyamatokat, mint ahogyan erre a Nemzeti Bank, a Pénzügyminisztérium, maga az egész kormány és az Országgyűlés sem képes.

Régen volt olyan vélekedés, hogy a költségvetési törvények valójában nem valóságos jogszabályok, legfeljebb elképzelések terve a jövőre nézve. Később ezt az álláspontot felülvizsgálták, de azt is világosan látni kell, hogy a költségvetési előirányzatok és a teljesítések között a diszkrepancia kormányról kormányra elég jelentős volt. Természetesen más-más mutatóknál volt nagyon nagy az eltérés, például a Fidesz kormányzati időszakában a 6,3 százalékra előre jelzett infláció végül is 9,8 százalék volt 2000-ben, és ezzel az eszközzel nagyon jelentős jövedelmet lehetett kivonni, például a ma is annyit emlegetett önkormányzati szférából.

Domokos képviselőtársam felvetette azt a problémát is, hogyan jutottunk el idáig. Ez egy nagyon hosszú út. Voltak olyan elemei is, amelyek egyszerűen adminisztratívak voltak. Ilyen volt például, hogy 2002-ben a Medgyessy-kormány úgy döntött, hogy a Magyar Fejlesztési Bankot be kell építeni az államháztartás szisztémájába. Ennek az lett a következménye, hogy csaknem 200 milliárd forinttal megugrott az államháztartási hiány, lévén, hogy a Magyar Fejlesztési Bank volt az a szervezet, amely nagyon jelentős hiteleket vett fel autópálya-építésre. Korábban ezek a hitelek nem minősültek államadósságnak, most annak minősültek, ráadásul az adott tárgyévben még a Fejlesztési Bank effektív hiánya is hozzáadódott az államháztartás egészének a deficitjéhez.

Természetesen voltak más okai is a hiánynak. Három célt kívánt megvalósítani a Medgyessy-, illetőleg az első Gyurcsány-kormány, és ez a három cél együtt, mint erre a vezérszónoki felszólalásomban már utaltam, rendkívüli mértékben megterhelte az államháztartást. A kormányzat egyszerre kívánt deficitet csökkenteni, adót csökkenteni - az adóterhelés minden eltérő vélekedéssel szemben elég jelentősen mérséklődött, gondoljunk csak az szja középső kulcsának a megszüntetésére vagy más lépésekre -, és emellett rendkívül ambiciózus autópálya-építési programot is kitűzött maga elé, és ennek egy jó részét amúgy meg is valósította.

Mindez azonban együttesen, plusz az 50 százalékos közalkalmazotti béremelés, döntő szerepet játszott a mostani helyzet kialakulásában. De azt is világosan látnunk kell, hogy az életszínvonal, szemben a Fidesz-kampány során hangoztatott érvekkel, erőteljesen növekedett, a reálbérek növekedése 2002. július 1-je és 2005. június 30-a között 22,5 százalék volt, erre utaltam a vezérszónoki felszólalásomban, ha pedig 2006. július 30-át nézzük majd meg, akkor valószínűleg 30 százalék körül mozog, esetleg azt meg is haladja. Pontos adatot majd néhány héttel később lehet mondani.

Emellett pedig más területeken is nagyon jelentős előrelépés volt, mely szintén nagyon komoly áldozatokat jelentett a jövő számára. Mindezen túlmenően azt is látnunk kell, hogy a GDP viszonylag jelentős növekedése sem volt független a rendkívül magas államháztartási hiánytól. Tudnunk kell azt, hogy mindaddig, amíg az államháztartás hiánya összegszerűen meghaladja a folyó fizetési mérleg hiányát, addig a nagy hiány - számos negatív hatása mellett - egyben növekedésgyorsító is. A visszafogás pedig - ebben megint egyetértek Domokos képviselőtársammal - a növekedés ütemét lassítja, úgynevezett növekedési áldozatot eredményez.

Nem lehet azonban mindezen tényezők alapján az egész magyar államberendezkedés alapelveit felborítani, nem lehet a parlamentet és a kormányt egy ilyen tanács politikai-gazdasági és hosszabb távon jogi kontrollja alá helyezni, nem lehet csak és kizárólagosan a befektetői érdekeket védelmezni. (Az elnök csenget.) Még akkor sem, ha ezek az érdekek meghatározó szerepet játszanak minden kormány politikájának alakulásában.

Köszönöm a figyelmet.

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
12 332 2006.07.04. 2:07  323-345

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Domokos László Képviselő Úr! Ön tökéletesen félreértette, amit mondtam, de ez önmagában semmiféle problémát nem jelent, ez a parlamenti vitáknak, úgy látszik, egy immanens, kiiktathatatlan mozzanata.

Először is, én nem állítottam azt, hogy a magasabb adók kedveznek a gazdasági növekedésnek; én azt állítottam, hogy a deficitnek volt szerepe - számos kellemetlen mellékhatása mellett - abban, hogy a magyar gazdaság növekedési üteme, például 2006 első negyedévében 4,6 százalék volt. Természetesen ez nem folytatható tovább, mert közben a folyó fizetési mérleg hiánya is nő, illetőleg komoly finanszírozási problémák merülnek fel.

Másodszor: egyetlen mondattal nem mondtam azt, hogy ezt a 2003. évi CXVI. törvényt kellene véleményezni, hiszen egy ilyen új intézmény, mint például a költségvetési tanács, ha netán létrejönne, ez csak a jövőre nézve fejthetne ki tevékenységet, tehát a három éve hatályban lévő koncepcióról, illetőleg az azon alapuló törvényről természetesen szó sincs ilyenkor.

Harmadszor: itt nem hibbant alkotmányossági megoldásról vagy problematikáról van szó. Lehet ilyen szót használni, engem ez különösebben nem zavar, én nem fogok ilyen kifejezést használni önnel szemben; hogy mit gondolok, az a magánügyem. Világosan látni kell azt, hogy nem lehet rövid távon megoldani ilyen problémákat, és nem lehetséges egy olyan cél érdekében, hogy a mostani kormányt kontroll alá helyezzük, magának az államberendezkedésnek a hosszú távú átalakítását elvégezni.

Végezetül teljesen egyértelmű, hogy európai uniós ügyekben a kormány jár el. Az már az Európai Unió úgynevezett demokratikus deficitjével összefüggő probléma, hogy nem a nemzeti parlamentekkel, hanem a kormányokkal lép kapcsolatba a brüsszeli szervezet. (Az elnök csenget.) Itt is csak ez történik, nem magyar sajátosságról van szó.

(22.10)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
12 336 2006.07.04. 2:10  323-345

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Képviselőtársaim! Tisztelt Domokos Képviselőtársam! Nem az Európai Uniót kívánom hibáztatni, csak jeleztem, hogy az Unió jelenleg a kormányokkal áll kapcsolatban, kialakult ennek egy rendje. Ön vegye fel a kapcsolatot az Európai Néppárt frakciójában ülő egykori fideszes képviselőtársaival, hogy ezen a helyzeten változtassanak, a parlamentekkel tartson kapcsolatot az Unió Bizottsága és az Unió más intézményei, s abban a pillanatban, ahogy itt változás történik, természetesen a kormányok felelőssége megszűnik, és a kormányzati felelősség helyébe a közvetlen, direkt parlamenti felelősség lép. Ez lenne az első megjegyzésem.

A második megjegyzésem az lenne, hogy ön folyton a bizalomról beszél, és arról, hogy hogyan kellene ezt megerősíteni. Vegyük azonban azt is észre, hogy ha egy ilyen alkotmánymódosító törvényt elfogad a magyar parlament, annak nem az az üzenete valójában, hogy mostantól kezdve sokkal jobban meg lehet bízni a magyar gazdaságpolitika hitelességében, hanem az az üzenete, hogy a magyar parlamenten belül is akkora a bizalomvesztés a parlamenti többséggel és a kormánnyal szemben, hogy egy ilyen intézményt hoznak létre.

Hozzá kell tennem, hogy más államokban is vitatkoznak - erre már utaltam - a költségvetési tanács vagy fiskális hatóság megteremtéséről; olyan államokban is, ahol pillanatnyilag úgy tűnik, mintha az államháztartás rendben lenne. Ezt azért mondtam, mert például a görögöknél is csak utólag derült ki, hogy milyen problémák jelentkeztek. De pontosan egy olyan időszakban, amilyenben most van Magyarország, a bizalom megerősítésének nem ez az útja. Egyébként megítélésem szerint rövidesen a külföldi befektetők bizalma is meg fog erősödni a magyar kormánnyal szemben (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.), kivéve, ha azt látják, hogy a magyar politikai erők sem bíznak saját magukban.

Köszönöm a figyelmet.

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
35 312 2006.11.20. 10:34  303-347

DR. WIENER GYÖRGY, MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! Első közelítésben úgy tűnik, hogy egy nagy terjedelmű, technikai törvényjavaslattal állunk szemben, amely átnevez szervezeteket, tulajdonneveket köznevekkel vált fel, és lényegében mindössze kodifikációs módosításokat hajt végre a magyar jogrendszeren, illetőleg az államszervezeten.

Második közelítésben azonban nyilvánvalóvá válik, hogy teljesen új alapokra helyezi ez a rendkívül nagy terjedelmű törvényjavaslat a magyar államigazgatást. Ám nem egyszerűen teljesen új alapokra helyezi, hanem - szemben az ellenzéki vélekedésekkel - az alkotmányos rendnek megfelelő bázist teremt a magyar államigazgatási szervezetrendszer működése számára. Melyek azok az alapvető jelentőségű alkotmányos szabályok, amelyek ezt a törvényjavaslatot megalapozzák?

Mindenekelőtt az alkotmánynak az a rendelkezése - ez az alkotmány 40. §-ának (3) bekezdése -, amely szerint a kormány az államigazgatás bármely ágát közvetlen felügyelete alá vonhatja, és erre a célra külön szerveket hozhat létre. Szintén alkotmányos alapot jelent a 2006. évi LIV. törvény 1. §-ával elfogadott új alkotmányos rendelkezés, amely szerint törvény minisztérium, miniszter vagy központi közigazgatási szerv elnevezését - és nemcsak központi, hanem általában közigazgatási szerv elnevezését - a jelen lévő országgyűlési képviselők több mint felének szavazatával elfogadott törvénnyel módosíthatja.

Vegyük figyelembe azt is, hogy az Alkotmánybíróság - mint erre már államtitkár úr utalt - szintén értelmezte a hatályos alaptörvényünket, és így például az indoklásban is megemlített, 50/1998-as alkotmánybírósági határozatával kimondta, hogy a kormányt szervezetalakítási autonómia illeti meg; a kormány teljes mértékben alkotmányosan jár el akkor, amikor az alkotmány keretei között és természetesen a hatályos törvényeket is figyelembe véve megállapítja az államigazgatás szervezetrendszerét.

(21.40)

Tehát semmiféle olyan elem nem található ebben a törvényjavaslatban, amely az alkotmányos berendezkedéstől, illetőleg annak elveitől eltérne. Sőt, úgy is fogalmazhatnánk, hogy igazából most valósul meg a hatalommegosztás elve, mert eddig a kormány önálló jogkörének gyakorlását számos, országgyűlési hatáskörben megalkotott törvény korlátozta. Természetesen ez a törvényjavaslat is az Országgyűlés számára igen komoly jogosítványokat tart fenn, egyébként az alkotmány előírásainak megfelelően.

Ha megnézzük, hogy milyen jogi normák szabályozzák - e törvényjavaslat értelmében és egyben figyelembe véve a 2006. évi LVII. törvényt is - az államigazgatási szervek felépítését, feladat- és hatáskörét, akkor azt láthatjuk, hogy a minisztériumok felsorolásáról természetesen továbbra is törvény rendelkezik, miként ezt az alkotmány előírja. Csakhogy a minisztériumok felsorolásáról szóló törvényhez nem kell egy pótlólagos törvényjavaslatot majd benyújtani - mint ez történt '98-ban és 2002-ben egyaránt, amely átrendezte az új szervezeti felállásnak megfelelően a minisztériumok feladat- és hatásköreit -, hanem e törvény alapján lehetőség nyílik arra, hogy külön törvényjavaslat benyújtása nélkül és a joganyag radikális átrendezése nélkül lehetőség nyíljon arra, hogy keresztülvezessék a változtatásokat a jogrendszeren. Hogyan történik ez? Úgy történik, hogy a minisztériumok feladat- és hatáskörét a kormányrendeletben megállapított, úgynevezett minisztériumi statútumok tartalmazzák. Eddig is ez volt a helyzet, de törvények is meghatároztak minisztériumi elnevezéseket, miként erre például Csiha Judit képviselő asszony is utalt, és jelenleg számos olyan törvény van hatályban - és egyben törvényerejű rendelet is -, amelyek már régóta megszűnt szerveket nevesítenek.

Ezért szükséges az, hogy ne földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszterről beszéljünk, hanem beszéljünk arról, hogy van az agrár- és vidékfejlesztésért felelős miniszter, a földügyekért felelős miniszter, a növényegészségügyért felelős miniszter, az állategészségügyért felelős miniszter, az erdőgazdálkodásért, a vad- és halgazdálkodásért felelős miniszter, az élelmiszer-biztonságért, az élelmiszeriparért felelős miniszter, és így tovább; mert egyáltalán nem biztos, hogy ezek a tevékenységterületek, ezek a funkciókörök mindig egyazon tárcához tartoznak majd.

Ugyanakkor azt is világosan látni kell, hogy a kormányhivatalok e törvényjavaslatban is - csakúgy, mint a 2006. évi LVII. törvényben - egyfajta kiemelt státussal rendelkeznek. Az a négy kormányhivatal, amelyet a 2006. évi LVII. törvény nevesít, továbbra is törvény által szabályozott szervezet lesz, szemben a többiekkel, a központi hivatalokkal, amelyek létesítéséről ezután kormányrendelet dönt majd. E téren egyébként nem történik semmilyen érdemi változás, hiszen a 2006. évi LVII. törvény egyértelműen kimondja azt, hogy kormányhivatalt törvény, központi hivatalt pedig kormányrendelet hoz létre. Semmiféle titkosságról nincs itt szó, tisztelt ellenzéki képviselőtársaim, hiszen a kormányrendeleteket is ki kell hirdetni, a kormányrendeletek mindenki számára megismerhetőek.

A központi hivatalok rendszerét tehát ez a kormányrendeleti jogszabályháló fogja szabályozni, s azt is világosan látnunk kell, hogy ha a központi hivatalokról, illetőleg a területi államigazgatási szervekről kormányrendeletek döntenek, akkor a fórumrendszer, illetőleg a szakhatósági hozzájárulások elfogadására jogosult szervek körének meghatározása sem történik ezt követően törvényi szinten. Ennek következtében módosul a közigazgatási eljárásról szóló 2004. évi CXL. törvény, s ennek következtében kerülnek ki a törvényekből a szakhatósági eljárásokra, szakhatósági hozzájárulásokra történő utalások.

Tisztelt Képviselőtársaim! Ez a szabályozás első közelítésben bonyolult, második közelítésben azonban rendkívüli mértékben leegyszerűsíti a jogrendszer kezelését, lehetővé teszi azt, hogy ne kelljen számtalan jogszabályt módosítani egyszerűen azért, mert elnevezésbeli változások történtek.

Természetesen azt is világosan látnunk kell, hogy mindezek a változtatások, mindezek a módosítások egy ilyen hatalmas, átfogó törvényjavaslatban nem történhetnek meg hibák nélkül, hiszen itt az átnézett joganyag mennyisége valóban felmérhetetlen, és senkitől sem lehet elvárni, hogy megnézze, hogy hány törvényt, illetőleg hány törvényerejű rendeletet kívánnak módosítani az előterjesztők. Ebből a munkamennyiségből pedig szükségszerűen következik az, hogy kisebb hibák, hiányosságok belecsúsztak a tervezetbe, ám ezek néha valóban csak elírást jelentenek. Ugyanakkor vannak elvi alapok is.

Ellenzéki képviselőtársam részéről elhangzott az a kifogás, hogy hol hatóságról, hol hivatalról beszél a törvényjavaslat. A magyarázat azonban e téren rendkívül egyszerű: hatóságról abban az esetben beszél a törvényjavaslat, ha az adott szerv, illetőleg szervtípus - hiszen a konkrét szervezeti felépítésről kormányrendelet dönt majd - államigazgatási hatósági jogkörrel rendelkezik, tevékenységében alkalmazza az általam előbb már említett 2004. évi CXL. törvény előírásait. Amennyiben nem rendelkezik hatósági jogkörrel egy szervezet, akkor nem nevezi hatóságnak a törvényjavaslat ezt az intézményt, hanem valóban felváltva használja a szerv, hivatal vagy más megjelölést.

Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy a kormányrendeletek teljes pontossággal tartalmazni fogják majd, hogy hogyan épül fel egy szervezetrendszer, melyik a központi szint, melyik a területi, illetőleg a helyi szint. Nagy előnye ennek a törvényjavaslatnak az is, hogy egyszerre valósítja meg a központi, illetőleg a területi államigazgatás reformját, amit eddig egyetlen kormány sem tudott elvégezni.

Éppen azért - s a törvényjavaslat egyéb előnyei miatt is - azt javasolom az Országgyűlésnek, hogy fogadja el ezt a törvényjavaslatot, természetesen alapos vita után, figyelembe véve a benyújtandó módosító indítványokat is, egyben kérem tisztelt házelnök urat arra, hogy a módosító indítványok benyújtásának határidejét kedd 17 órában állapítsa meg.

Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormánypártok soraiban.)

(A jegyzői székben dr. Hende Csabát Móring József Attila váltja fel.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
35 334 2006.11.20. 10:10  303-347

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! A vita részben formális vagy annak látszó kérdések irányába mozdult el. Mindenekelőtt az merült fel, hogy mennyi idő állt rendelkezésükre a képviselőknek ahhoz, hogy áttekintsék ezt a valóban monumentális méretű törvényjavaslatot.

Salamon képviselőtársam november 10-éről beszélt. Elfelejtkezett azonban arról - és én csak a jegyzőkönyvi hűség kedvéért utalok erre -, hogy a Magyar Országgyűlés honlapján ez a javaslat november 3-án megjelent. Tehát 17 nap állt rendelkezésre, ami természetesen egy ilyen törvényjavaslat esetében nem igazán hosszú idő, de mégis, elvileg lehetőséget biztosít arra, hogy át tudjuk nézni a javaslatot.

Nem minden képviselőnek kell ezt átnéznie, hiszen a parlamentben a képviselők között is kialakult egy munkamegosztás, létrejött egy szakosodás; nyilvánvaló, hogy azoknak a képviselőknek kell ezt megnézniük, akik államigazgatással, alkotmányjoggal foglalkoznak, és természetesen tárgyalniuk kell az egyes szakirányokban ismeretekkel rendelkező képviselőknek is, de az ő számukra csupán egy-egy fejezet feldolgozása jelent munkát. Kétségtelen, hogy sokat kellett olvasni, sokat kellett dolgozni. Magam is az elmúlt napokban kizárólag ezzel a törvényjavaslattal foglalkoztam.

Mi indított arra, hogy javasoljam, hogy ne ma legyen a zárónapja a módosító javaslatok benyújtásának, hanem a holnapi nap? Egész egyszerűen egy parlamenti szokásjog. Számtalan alkalommal előfordult, hogy az országgyűlési képviselők valamelyike ezt kérte a levezető elnöktől, aki most a házelnöki jogosítványokat gyakorolja, és az a szokás alakult ki, hogy ilyenkor ezt a lehetőséget biztosítják a képviselők számára.

Természetesen elvben lehetőség nyílt volna arra is, hogy tárgyaljuk a jövő héten is még ezt a törvényjavaslatot. Egyébkén a részletes vita alkalmat ad arra a benyújtott számtalan módosító indítvány miatt, hogy folytassuk a vitát, és tudjuk azt is jól, hogy a parlamentben kialakult egy olyan, házszabályellenes gyakorlat, amely szerint a részletes vitában, sokszor a záróvitában is visszatérnek azokra a kérdésekre, amelyek az általános vita témakörébe tartoznak.

Ennek következtében úgy ítélem meg, hogy nem zárjuk le ma az általános vita lezárásával az eszmecserét, hanem ezt a jövő héten folytatjuk, és egyben a bizottságokban is lehetőség nyílik a további munkára. Ennyit a formális kérdésekről, a rendelkezésre álló idő megítéléséről.

Áttérnék néhány tartalmi problémára. Hock Zoltán képviselőtársam azt fejtegette, hogy itt hiányzik a valódi legitimáció. Azt javasolnám Hock Zoltán képviselőtársamnak, hogy nézze meg nagyon alaposan az 50/1998. alkotmánybírósági határozatot és annak az indoklását is, különösen az indoklás 9. pontját.

Ez a 9. pont levezeti azt, miért is jogosult a kormány arra, hogy az alkotmány alapján éljen önálló szervezetalakítási jogával, amelyről ez a törvényjavaslat szól. Pontosan azért, mert vissza tudja vezetni a legitimációját, a támogatottságát a parlamentre, a parlament mögött pedig - a népszuverenitás elve alapján legalábbis elvileg - a népakarat húzódik meg. Ameddig ezt a láncolatot ki lehet mutatni, fejtegeti az Alkotmánybíróság határozatának az indoklása, addig legitimációs probléma nem merülhet fel, és természetesen legalitási, alkotmányossági probléma a szűkebben értelmezett alkotmányjogi értelemben sem állhat fenn.

Tehát megvan a megfelelő legitimációja a kormánynak ahhoz, hogy az államigazgatás szervezetrendszerét úgy alakítsa át, ahogy azt az alkotmány és a törvények keretei között szükségesnek tartja. Egyébként maga a parlament adja meg ezzel a törvénnyel, illetőleg a korábban elfogadott 2006. évi LVII. törvénnyel erre a felhatalmazást. Mint utaltam arra, tulajdonképpen ez a felhatalmazás már megtörtént, hiszen a 2006. évi LVII. törvény kimondja, hogy a központi hivatalokat kormányrendelettel kell létrehozni.

Felmerült az is több felszólalásban, hogy nem látjuk világosan, hogy milyen szervezetrendszer húzódik meg az egyes elnevezések mögött. Egyetlenegy példán bemutatnám - ezt megtettem egyébként az alkotmányügyi bizottság ülésén is -, hogy feltehetően milyen kormányzati szándékok húzódnak meg a névváltoztatások mögött. Vegyük elő a pénzügyi igazgatást, azért, mert ennek nem olyan bonyolult a szisztémája, nem olyan bonyolult a struktúrája, mint az agrárigazgatásnak.

Világosan láthatjuk, hogy megjelenik egy új fogalom, hogy állami adóhatóság. Azt is világosan látjuk, hogy eltűnnek a törvényekből olyan kategóriák, mint APEH, mint Szerencsejáték-felügyelet, mint Illetékhivatal - bár néhány helyen az illetékhivatal a törvényjavaslatban szerepel. Ebből pedig levonhatjuk azt a nagyon egyszerű következtetést, hogy az a szervezet, amelyet jelenleg Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatalnak nevezünk, s amely az adóigazgatás centruma, magában fogja foglalni majd az illetékhivatalokat, és magában fogja majd foglalni a Szerencsejáték-felügyeletet is, amely jelenleg egyébként nem egyszerűen központi hivatal, hanem országos hatáskörű szerv. De miért országos hatáskörű szerv? Azért, mert egy 1991-es törvény hozta létre, és 1991-ben csak minisztériumok és országos hatáskörű szervek voltak; a 3333/1992. - egyébként titkos - kormányhatározat írta elő először azt, hogy országos hatáskörű szervek mellett központi hivatalok, illetőleg minisztériumi hivatalok is létrejöjjenek.

A közigazgatási racionalitás pedig megköveteli, hogy egy ilyen intézmény, amely szűk területen működik, mint a Szerencsejáték-felügyelet, ne egyszerűen országos hatáskörű szerv minőségében szűnjön meg, de ez egy olyan terület, ahol nincs szükség arra sem, hogy egy önálló központi hivatal működjön, lehetőség nyílik arra, hogy ez egy központi hivatal belső szervezeti egységeként folytassa tovább a tevékenységét.

Más ágazatok esetében szintén elvégezhetnénk ezt a levezetést. Egyébként Font képviselőtársam - amint tapasztaltam felszólalásai alapján - nagyon alaposan utánanézett annak, hogy milyen változások várhatóak az agrárigazgatás szférájában, de megítélésem szerint téved akkor, amikor arról beszél, hogy megszűnik a parlament ellenőrzési jogosítványa e téren, tudniillik a politikai felelősség a miniszterelnököt és kormánytagokat terheli.

(23.10)

Ebből pedig az következik, hogy ha a központi hivatal vagy bármilyen más központi vagy nem központi államigazgatási szerv tevékenységét kontrollálni kívánja az Országgyűlés, abban az esetben rendelkezésére állnak azok az eszközök, amelyek a politikai felelősség megállapítását lehetővé teszik. Tehát annak következtében, hogy kvázi kiszerveznek egy adott funkciókört a minisztériumból, és rábízzák egy központi hivatalra, legkevésbé sem szűnik meg az adott szervezetért és az adott szervezet tevékenységéért a kormánynak és mindenekelőtt a miniszterelnöknek a felelőssége.

Nagyon röviden utalnék arra is, amit Font képviselőtársam nagyon hosszasan fejtegetett, hogy ez a törvényjavaslat úgymond lehetővé teszi a kiszervezéseket. Eddig is voltak kiszervezések, valamennyi kormány alatt voltak ilyenek. Ez a törvényjavaslat nem erről szól, éppúgy, mint ahogy nem is az elbocsátásokról szól, hiszen az idén is voltak elbocsátások e törvényjavaslat nélkül is.

Világosan látnunk kell, hogy mi a törvényjavaslat célja. A törvényjavaslat célja az, hogy a régóta húzódó államigazgatási reformot megvalósítsa, azt az államigazgatási reformot, amelyet először 1992-ben az Antall-kormány tűzött ki célként, amellyel a Horn-kormány is foglalkozott, amely több kormányhatározatba foglaltak szerint felmerült az Orbán-kormány időszakában, s amelynek a folyamata megkezdődött Medgyessy Péter miniszterelnöksége alatt, tehát messze nem fejeződött be.

Tisztelt Képviselőtársaim! Mindössze erről a reformról van szó, nem elbocsátásokról és kiszervezésektől. Az e törvényjavaslat nélkül is megvalósítható.

Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormánypártok soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
35 344 2006.11.20. 2:23  303-347

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Képviselőtársaim! Vitathatatlan, hogy zajlik egy államigazgatási létszámcsökkentés. Én nem arról beszéltem, hogy ilyen folyamat nincs.

(23.20)

Én arról beszéltem, hogy ez a folyamat e nélkül a törvényjavaslat nélkül is megvalósítható, és meg is valósul. Egyébként ilyen létszámcsökkentések a korábbi kormányok időszakában is előfordultak, de nem egy átfogó államigazgatási reform keretében.

Azon valóban lehet vitatkozni, hogy a parlamentben mennyi idő szükséges ahhoz, hogy az államigazgatási reform alapelveiről eszmecsere folyjon. Meg kell jegyeznem, hogy már most májusban is, tehát 2006. május végén is lezajlott erről egy vita, most is zajlik egy vita, jövő héten is lehetőség nyílik erre, mint a korábbi felszólalásomban erre már utaltam, tehát bizonyos idő rendelkezésre áll.

Font képviselőtársam feltette a költői kérdést, hogy mi ennek a változtatásnak a funkciója. Mindenekelőtt nem az, amire ő gondolt egy korábbi hosszabb előadásában, hogy új státusokat teremtsünk. (Font Sándor: Ez benne van.) Pont fordítva: a történet arról szól, hogy a korábbi vezetői státusok egy jelentős része éppen a lehetséges szervezeti összevonások következtében megszűnik, mert valóban előfordulhat az, hogy ha összevonunk egy szervezetet, akkor megnő a helyettesek száma, de ugyanakkor megszűnnek vezetői státusok, és ami mondjuk, a racionalitás szempontjából nem utolsó szempont, megszűnnek önálló ellátó, kiszolgáló szervezetek. Ezeknek az összevonása is biztosítható. Hozzá kell tennem, hogy ez járhat létszámcsökkentéssel, de ilyen összevonás akkor is lehetséges, ha nem fogadunk el egy ilyen törvényjavaslatot.

Nagyon röviden utaltam arra is, hogy ennek a javaslatnak hatalmas előnye, hogy egyszerre akarja végrehajtani a központi (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.) és a területi államigazgatás reformját. Ezt a szempontot is vegyük figyelembe, képviselőtársaim!

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
72 46 2007.05.16. 10:03  41-53

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Miniszter Asszony! Képviselőtársaim! Olyan törvényjavaslatot tárgyal a Ház, amely konszenzussal került a plenáris ülés elé, hiszen az Alkotmánybíróság 45/2006-os határozatában egyértelműen kijelölte a törvényi megoldásnak az irányát.

Nyilvánvaló, hogy ha az Alkotmánybíróság úgy látja, sérül a 2000. évi XCVI. törvény alapján az önkormányzati törvénybe beiktatott 33/A. § (7) bekezdésének utolsó mondata révén - különös tekintettel arra, hogyha ezt az utolsó mondatot a (6) bekezdéssel összeolvasva értelmezzük - az alkotmány 57. § (5) bekezdésében foglalt jogorvoslathoz való jog, akkor egyetlenegyet tehet a parlament, egyetlenegyet tehetnek a politikai pártok: megoldják ezt a problémát, kiküszöbölik az alkotmánysértést, biztosítják azt, hogy a jogorvoslathoz való jog egyértelműen érvényesüljön.

Ugyanakkor meg kell vizsgálnunk azt, mi vezetett oda, hogy az Alkotmánybíróság ezt a rendelkezést úgy értelmezte, hogy ennek kapcsán mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenes helyzet áll fenn. Ez a rendelkezés, akárcsak az önkormányzati képviselőkkel kapcsolatos hasonló jogszabályhely, 2000-ben került be az önkormányzati törvénybe, illetőleg a másik rendelkezés a 2000. évi CXVI. törvénybe. Itt jegyzem meg, az előbb már említettem, hogy az Ötv.-t is a 2000. évi CXVI. törvény módosította.

Miért volt ez a jogi rendelkezés olyan, amellyel kapcsolatosan az Alkotmánybíróság kifogást emelt, és mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet állapított meg? Nagy valószínűséggel ennek a rendelkezésnek a hiányosságai mögött nem politikai probléma húzódott meg. Ebben az esetben is megvolt a konszenzus a Házban, hiszen 2000-ben kétharmaddal fogadta el a parlament az előbb általam már többször említett törvényt.

Az a rendelkezés, amely a problémát okozta, a közigazgatási hivatal vezetőjének kezdeményezésével volt kapcsolatban, azzal volt kapcsolatban, hogy a közigazgatási hivatalnak a vezetője a fővárosi, megyei bíróságnál kezdeményezheti az összeférhetetlenség kimondását, amennyiben erről a képviselő-testület nem rendelkezett, illetőleg a képviselő-testületnek a döntése jogszabálysértő. Ha így járt el a közigazgatási hivatal vezetője, akkor a bíróság három bíróból álló, nemperes eljárásban döntött, és ezzel a döntéssel szemben éppúgy nem volt helye jogorvoslatnak, mintha a polgármester, illetőleg az önkormányzati képviselő fordult volna a bírói fórumhoz.

Amikor az önkormányzati képviselő vagy a polgármester jár el így, akkor nem lát az Alkotmánybíróság semmiféle problémát a szabályozásban, mert érvényesül az az elv, hogy legalább egy fórum felülbírál egy döntést, függetlenül attól, hogy ez a fórum bírói fórum-e vagy egy adott szervezetrendszeren belüli magasabb pozícióban, a hierarchia magasabb helyén elhelyezkedő szervezet. Itt bírói fórumról volt szó, születik egy képviselő-testületi vagy közgyűlési döntés, ezt követően dönt a bíróság, tehát érvényesül a jogorvoslathoz való jog.

De az Alkotmánybíróság egy régebbi döntésében, a 42/2004-es határozatában azt is kimondta, hogy nem kell abszolút érvényűnek tekinteni azt a követelményt, hogy ennek a jogorvoslatnak egy másik szerv irányában kell érvényesülnie, tudniillik a jogorvoslathoz való jog a jogviták ésszerű határidőn belül történő elbírálása érdekében korlátozható kétharmados törvénnyel, itt pedig kétharmados törvényről volt szó. Tehát világosan lehet látni azt, hogy a jogi helyzet bonyolultabb annál, mint ahogy első közelítésben látszik.

Az Alkotmánybíróság döntését figyelembe véve azonban, amikor nem születik döntés, mert nem hoz határozatot a képviselő-testület vagy közgyűlés az összeférhetetlenség tárgyában, akkor az egyetlen érdemi döntés a bírói fórumon születik meg nemperes eljárásban, és azzal szemben kizárt a ma hatályos szabályozás értelmében a jogorvoslat.

Bonyolítja a helyzetet, hogy az alapvető jogok korlátozására vonatkozóan az alkotmány 8. §-ának (2) bekezdése azt mondja ki, hogy az alapvető állampolgári jogokat és kötelezettségeket törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja. Ugyanakkor, mint ahogy az előbb megjegyeztem, az 57. § (5) bekezdése egy pótlólagos korlátozási lehetőséget biztosít. Hogyan viszonyul ez a két rendelkezés egymáshoz? És ebben a kérdéskörben az Alkotmánybíróság most szigorúbb volt, mint a 42/2004-es határozatában, mert megkövetelte azt, hogy ezzel a bírói döntéssel szemben lehetővé váljon jogorvoslati kérelemnek a benyújtása.

Az előbb már említettem, hogy a probléma kizárólag akkor jelentkezik, ha a közigazgatási hivatal vezetője kezdeményez. Ez nem véletlen. A 2000-es szabályozás ugyanis a közigazgatási hivatal vezetőjének általános törvényességi ellenőrzési feladatköréből indult ki. Ebben az esetben pedig, figyelembe véve még a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény XX. fejezetének rendelkezéseit is, nincs lehetőség arra, hogy rendes jogorvoslattal éljenek, csupán rendkívüli jogorvoslatot biztosít a polgári perrendtartás.

Tehát ha abból indulunk ki, hogy törvényességi ellenőrzési jogkörében jár el a közigazgatási hivatal, akkor megmagyarázhatóvá válik a 2000-es döntés, amely akkor nem tűnt alkotmányos szempontból aggályosnak, tudniillik vannak olyan közigazgatási hivatali kezdeményezés alapján történő bírói döntések - az előbb utaltam arra, hogy az alapvető szférát, alapvető területet ez jellemzi, hogy nincsen helye rendes jogorvoslatnak -, ahol ezt addig sem kellett biztosítani, és tulajdonképpen most sem kell biztosítani.

Mondok erre egy példát: 1994-ben került be az önkormányzati törvénybe az a rendelkezés, amely szerint, noha a munkajogi vagy közszolgálati jogi jogviták tárgyát képező határozatok nem lehetnek tárgyai a törvényességi ellenőrzésnek, mégis a közigazgatási hivatalnak a vezetője a bírósághoz fordulhat akkor, hogyha a törvénysértő döntés a munkavállaló javára történt. Itt is valami hasonló helyzetről van szó.

Ebben az esetben, amikor az összeférhetetlenségről nem dönt a képviselő-testület vagy a közgyűlés, akkor a nemdöntésnek vagy a jogszerűtlen döntésnek a következményeit kívánja reparálni a közigazgatási hivatal vezetője törvényességi ellenőrzési feladatkörében. Az általános szabályoknak tehát megfelelt 2000-ben a megalkotott rendelkezés, de az Alkotmánybíróságnak a 2006-os, jóval szigorúbb elbírálása már előírta, megkövetelte ebben az esetben is azt, hogy a jogorvoslathoz való jog szélesebb értelemben is érvényesüljön, szélesebb értelemben, mint ahogy ezt az Alkotmánybíróság 42/2004-es határozata kimondta.

Ugyanakkor az Alkotmánybíróság döntéséből fakadóan egy olyan problémával kerülünk szembe, hogy abban az esetben, amikor törvénysértő a határozat, és a közigazgatási hivatal vezetője kezdeményezi törvényességi ellenőrzési hatáskörében az eljárást, akkor lényegében lehetőség nyílik a jogorvoslatra a bírói döntéssel szemben, míg ha a polgármester, illetőleg az önkormányzati képviselő kezdeményezi azt, akkor az Ab-döntés értelmében az egész eljárás lezárul első fokon.

(13.00)

Ez a probléma nem volt megoldható ennek a törvényjavaslatnak a keretében, mert ennek a törvényjavaslatnak teljes mértékben - mint előbb már említettem, és ezt miniszter asszony is mondta - az Alkotmánybíróság döntéséhez kellett igazodnia. Hosszabb távon azonban ez az egész kérdéskör, az ellenőrzési feladatkörben hozott bírói döntések jogorvoslati rendszerének áttekintése fontos feladattá válhat.

Köszönöm a figyelmüket.

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
79 460 2007.06.05. 10:05  457-467

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! Az előttünk fekvő törvényjavaslat a magyar jogrendszert teljesen új alapokra helyezi. Látszólag éppúgy, mint a tavaly elfogadott 2006. évi CXIX. törvény esetében, csupán egy technikai változtatássorozattal állunk szemben, egy technikai deregulációt hajtunk végre. Valójában azonban a jogrendszert megtisztítjuk mindazoktól a jogszabályoktól, amelyek már nem hatályosak ténylegesen, formailag azonban azok maradtak, és csupán azokat a jogi normákat tartjuk meg a jogrendben, amelyek ténylegesen érvényesülhetnek, amelyek ténylegesen joghatást válthatnak ki.

Az államtitkári expozéban már elhangzott az az alapvető elv, amin ez a törvényjavaslat alapul. E törvényjavaslatnak az alapzatát az a jogelv alkotja, hogy a módosító, az átmeneti, illetőleg a hatályon kívül helyező rendelkezések amikor a funkciójukat már betöltötték, kiiktathatók a jogrendszerből, hiszen azok a változtatások, amelyeket végrehajtottak, az alapjogszabályokba már beépültek. Ez az az alapelv tehát, amin maga a törvényjavaslat alapul. Ilyen elvet korábban a deregulációs törvények sem tartalmaztak.

Voltak ugyan kísérletek a régebbi időszakokban is, hogy átfogó jogtisztítást hajtsanak végre, igazából azonban csak az Alkotmánybíróság ma már említett 4/2006. határozata teremtette meg a biztos elvi alapokat ahhoz, hogy egyáltalán a jogrendszer átalakításához, megtisztításához ezt az eszközt alkalmazni lehessen.

De miért is szükséges ez a változtatás? Döntően azért, mert - miként erre az államtitkári expozé is utalt - ma egyszerűen lehetetlen megmondani, hogy formailag mely jogi normák vannak hatályban. Ennek az az oka, hogy akár lezajlottak rendszerváltások, akár egy adott rendszeren belül zajlott a jogrendszer átalakulása, nem történt meg vagy csak nagyon rendszertelenül a már ténylegesen hatályukat vesztett jogi normák hatályon kívül helyezése.

Talán meglepő, de Magyarországon először a hatályon kívül helyezéssel kapcsolatos pontos jogi szabályozás csak 1987-ben született meg. Az 1987. évi XI. törvény 13. §-a mondja ki azt, hogy egy jogszabály akkor veszti a hatályát, ha egy másik jogszabály hatályon kívül helyezi, vagy ha maga az érintett jogszabályban megállapított határidő lejár. Ezt megelőzően a jogalkotással kapcsolatosan, illetőleg a jogszabályok kihirdetésével kapcsolatosan született jogi normák, például az 1974. évi 24. törvényerejű rendelet vagy ezt megelőzően az 1954. évi 26. törvényerejű rendelet csupán azt mondta ki, hogy hogyan kell egy jogszabályt hatályba léptetni. De nemcsak az 1945 utáni, hanem az azt megelőző időszakra is ez volt a jellemző, sőt akkor még ilyen normák sem léteztek. Ennek következtében olyan fura helyzetek állhatnak elő, hogy például 1905-ben, az úgynevezett nemzeti ellenállás időszakában ebben a Házban a nemzeti ellenállást egy Ulászló korabeli törvényre alapozták, az 1504. évi I. törvénycikk 5. és 6. §-ára, és ezt megtehették, mert az 1867 után született normák, amelyek a közadók kezeléséről szóltak, nem helyezték hatályon kívül azt a törvénycikket, amely bizonyos esetekben megtiltja az önkéntesen befizetett adóknak a központ felé történő továbbítását.

De a hatályos jogrendszer megtisztításának a hiánya vezethetett ahhoz is, hogy amikor 1920-ban az I. törvénycikkel a kormányzói tisztséget felállították, akkor hivatkozási alapul az 1446. évi I., VII., VIII. és IX. törvénycikk szolgált. Az az elv érvényesült, hogy lex posterior derogat priori. De hogy mi az, ami ténylegesen változik, ezt nem lehetett számos esetben megtudni. A választási törvényeket hoznám fel példaként, amikor az 1918. évi XVII. törvénycikkel, a Vázsonyi-féle reformjavaslattal valamelyest demokratizálódott a választójog; akkor csak azt mondta ki ez a törvénycikk, hogy mindazok a törvényi rendelkezések, amelyek ezzel ellentétesek, hatályukat vesztik, de nem derült ki, hogy melyek ezek a törvényi rendelkezések.

(1.00)

Ebből aztán az a helyzet következett, hogy 1925-ben, amikor megalkották a választójogról a következő, az 1925. évi XXVI. számú törvénycikket, akkor mondták ki, hogy például hatályukat vesztik az 1871. évi XXXIII. törvénycikk rendelkezései, miközben már több választást bonyolítottak le, így 1920-ban és '22-ben, egészen más jogszabályok alapján. Ily módon tehát olyan helyzet állt elő, amire már az államtitkári expozé, illetőleg a törvényjavaslat indokolása is utalt, hogy lehetetlen megmondani azt, hogy ma tulajdonképpen melyek a hatályos jogszabályok, és melyek azok, amelyek már nemcsak tartalmilag, hanem formailag is érvényüket vesztették.

Ezért rendkívül hasznos, rendkívül célravezető az a megoldás, amely nem azt keresi, hogy melyek azok a jogszabályok, amelyek hatályon kívül helyezendők, hanem kizárólag abból az elvből indul ki, hogy melyek azok a jogszabályok, amelyek hatályban maradhatnak az 1989. október 23-a előtti időszakból. Ha megnézzük a mellékletet, amely a hatályban maradó törvényeket és törvényerejű rendeleteket tartalmazza, megállapíthatjuk, hogy a dualizmus korából 26 törvénycikk marad hatályban, a két világháború közötti időszakból 76 törvénycikk, az 1945-89 közötti időszakból pedig 35 törvénycikk, illetőleg törvény. Ha megnézzük, hogy mi a tárgya ezeknek a törvényi szintű normáknak, akkor megállapíthatjuk, hogy a dualizmus kori 26 törvénycikkből 22 nemzetközi szerződés, a két világháború közötti 76 törvénycikkből 75 az, és az 1945-89 közöttieknél is 13 olyan törvényi szintű jogszabályt találunk, amelyek nemzetközi szerződést cikkelyeznek be. A hatályban maradó 320 törvényerejű rendelet túlnyomó többsége szintén nemzetközi szerződést tartalmaz.

Ez egyben azt is világosan mutatja, hogy az állam jogi szabályozottságának a legtartósabb elemei a nemzetközi szerződések, még akkor is, ha egyesek címük, tárgyuk alapján ma már túlhaladottnak tűnnek. Egyetlen példát mondanék. Van a mellékletben például egy magyar-afgán barátsági szerződés, amellyel kapcsolatosan el lehetne gondolkodni, hogy egyáltalán szükséges-e a mai viszonyok között, amikor egyébként Afganisztánban segítséget nyújtunk az újjáépítéshez, ennek a törvénycikknek a hatályban tartása, és kiderül, hogy szükséges, mert ez volt az a törvénycikk, amely alapján Magyarország - akkor még a Magyar Királyság - és az akkor még szintén királyság államformájú Afganisztán diplomáciai kapcsolatot létesített.

Azt is világosan látnunk kell, hogy ez a törvényjavaslat nemcsak a törvényi szintű, hanem az az alatti jogszabályok megtisztítása terén is döntő lépést tesz. Felhatalmazást kap a kormány arra, hogy a kormány, illetve jogelődjei, illetőleg a kormány és jogelődjei tagjai által kiadott rendeletek esetében ugyanezt a módszert alkalmazzuk. Tehát egy külön jogszabályban soroljuk fel azokat a kormányrendeleteket, illetőleg miniszteri rendeleteket, amelyek hatályban maradnak. Azok a jogszabályok pedig, amelyek ez alatt szerepelnek a jogforrási hierarchiában, illetőleg amelyek az állami irányítás egyéb jogi eszközei körébe tartoznak, ha 1989. október 23-a előtt keletkeztek, teljes egyértelműséggel hatályukat vesztik.

Ezzel a deregulációs törvényjavaslattal a magyar alkotmányos rend teljesen új alapokra helyeződik, mint ezt a hozzászólásom elején már mondtam, mert túlnyomó többségben csak azon normák maradnak hatályban, amelyek a ma hatályos alkotmány szövegének és szellemének megfelelnek. Az összes többi az előbb említett kivételektől eltekintve kikerül a jogrendből.

Köszönöm a figyelmüket.

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
79 466 2007.06.05. 7:34  457-467

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Képviselőtársaim! A most elhangzott beszéd egyértelműen mutatja, hogy akármilyen törvényjavaslat is kerül az Országgyűlés elé, csak és kizárólag a kormánnyal szembeni és sokszor teljesen megalapozatlan támadások hangzanak el az ellenzék részéről. Azért fogalmazok így, mert ez a törvényjavaslat nem erről szól. Mindaz, amit Hende képviselőtársam elmondott, egyáltalán nem kapcsolódott a tárgyhoz. Felszólalása ennek következtében házszabályellenes volt.

Azonban lehetetlen az, hogy egy ilyen felszólalásra ne reagáljon a kormányzati oldal. Először is, 1989. október 23-a nem egy erkölcsi pont, nem egy erkölcsi választóvonal, hanem egy átfogó alkotmányrevízió napja. Jelen pillanatban nem a magyar társadalom erkölcsi állapotáról tárgyalunk, hanem arról, hogy egy átfogó alaptörvényi revízió nyomán milyen változtatásokat szükséges magában a jogrendben végrehajtani. De nem feledkezhetünk el arról sem, hogy mi előzte meg 1989. október 23-át. Megelőzte egy megegyezés a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon, ahol nem arról volt szó, hogy elsöpörjük a tárgyalófelet, hanem arról volt szó, hogy megegyezünk, és kialakítjuk azokat a szabályokat, amelyek alapján a magyar állam politikai berendezkedése a továbbiakban működni fog.

Ha valakinek az volt az elképzelése, hogy el akarja söpörni az ellenfeleit, annak nem lett volna szabad a tárgyalóasztalhoz leülni; annak egészen mást kellett volna tennie. Azt kellett volna tennie, amit ma egyesek nemzeti felkelés címén az utcákon, tereken művelnek. De akkor ez fel sem merült, akkor mindenki a békés átmenetről beszélt. Nem arról beszélt, hogy az ellenfelemet az agyagba döngölöm, még ha el is hangzott egyszer egy ilyen mondat, hanem arról, hogy a hatalomról a választások fognak dönteni. Nem tehetünk arról, hogy az igen tisztelt fideszes képviselőtársam számára a választásokon megszerzett, illetőleg megőrzött hatalom nem tűnik legitimnek, és olyan elképzeléseket fogalmaz meg, amelyek teljes mértékben ellentétesek a demokratikus jogállam alapelveivel és követelményeivel.

De ha megnézzük, hogy mi a helyzet valójában gazdasági téren, mert ilyen példákat is felhozott az államadóssággal kapcsolatban, akkor nem feledhetjük el azt, hogy 1990-ben valóban hallatlanul magas volt a magyar adósságállomány, a nettó adósságállomány 11 milliárd dollárt tett ki. Mennyi volt 1994-ben a nettó adósságállomány? 21 milliárd dollár, tehát majdnem megkétszereződött, egyébként egy gazdasági automatizmus következtében. Ez a gazdasági automatizmus az adott politikai kormányzat színezetétől függetlenül működött, ennek az adósságállománynak a ledolgozása, ami majdnem megkétszerezése volt az 1990 előttinek, az 1994-98 közötti korszaknak volt az eredménye.

Abban a pillanatban, ahogy a megszorító politika véget ért, és megtörtént az adósságállomány egy jelentős részének ledolgozása, és megindult egyfajta gazdasági növekedés, akkor az adósságállomány már a Fidesz-kormány alatt erőteljesen növekedni kezdett. Jelenleg valóban ez rendkívül magas, de meg kell jegyeznem, hogy vannak olyan európai uniós tagállamok, amelyek amúgy gazdaságilag nincsenek rossz állapotban, de a GDP-arányos államadósságuk jóval magasabb. Ilyen például Belgium és Olaszország. Belgiumban a GDP 106 százalékát teszi ki az államadósság, de Belgiumnak olyan a helyzete a világgazdasági rendszerben, hogy ez az ország számára nem jelent olyan problémát, mint számunkra a jóval alacsonyabb szint.

Ami az Ausztriával kapcsolatos összehasonlítást és egybevetést illeti, valóban voltak olyan naiv emberek, a Magyar Szocialista Pártban is voltak, például Pozsgay Imre, akik arra gondoltak, hogy egy rendszerváltástól 5-6 év alatt utol lehet érni Ausztriát. De akik ilyeneket állítottak, azok nem nézték meg a magyar gazdaságnak az elmúlt 100-150 éves és nemcsak 1945 utáni történetét. Ha megnézzük a gazdaságtörténeti irodalmat, akkor világosan láthatjuk, hogy az 1850-es évek végén, már amennyire az akkori statisztikai adatok ilyen összevetést lehetővé tesznek megbízhatóságukat figyelembe véve, Magyarország az európai átlag 60 százalékán volt. Egy Paul Bairoch nevezetű svájci francia gazdaságtörténész mutatta ezt ki. És ha megnézzük, hogy 2004-2005-ben hol állt Magyarország, akkor azt látjuk, hogy az európai uniós átlag 61 százalékán.

Tehát van egy hosszú távú trend, ami egyébként rendszerektől független. Az kétségtelenül igaz, hogy 1989 és '99 között egy nagyon komoly, úgynevezett transzformációs válság zajlott le Magyarországon, ami nemcsak kormányoktól független volt, mert az MDF-kormány alatt a GDP csaknem 20 százalékkal csökkent, utána növekedni kezdett. Nem olyan ütemben, mint ahogy ezt sokan feltételezték, Magyarország, mint említettem, 1999-ben érte el a '89-es szintet az egy főre jutó GDP-ben, a reálbérekben pedig csak 2001-2002-ben érte el az 1989-es szintet. De természetesen ennek már egészen más volt a megoszlása. Ezért nem lehet a politikai oldalak egyikét sem felelőssé tenni, én sem azt vetem fel, hogy az MDF-kormány tragikus politikája vezetett oda, hogy majdnem 20 százalékkal esett vissza a GDP, hanem ez a transzformációs válságnak volt a lényege.

Tehát mindig mindent reálisan kell megközelítenünk. Vádbeszédeket persze konkrét ügyekben is el lehet mondani, de ameddig nem tudjuk pontosan azt, hogy például mi történt a rendőrségi erőszaktétel terén Zsanett-ügyben, amíg nincsenek pontos bizonyítékaink, addig ne hozzuk ezt fel példának a parlamentben. A kormány egyébként nagyon határozottan cselekedett, a miniszterelnök menesztette a budapesti rendőrfőkapitányt, az országos rendőrfőkapitányt, sőt még az igazságügyi és rendészeti miniszter is lemondásra kényszerült. Ezt követelte egyébként a Fidesz. Abban a pillanatban, hogy ezek a lemondások, illetőleg leváltások megtörténtek, már újabb követelések hangzottak el.

Csak akkor lehet normális jogrendet működtetni, ha a politikai felek között konszenzus van. Valóban igaz az, hogy kell egy plusz is a jogrendben, az írott normák tisztába tételén, hatálytalanítások megvalósításán és egyebeken túlmenően; az szükséges, hogy a politikai felek egymást kölcsönösen elismerjék legitimnek. Ennek hiányában semmilyen demokratikus jogrend nem tud működni.

Köszönöm a figyelmet.

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
83 238 2007.06.14. 2:12  137-289

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Valóban nagyon sokat beszélünk a hazugságról, pontosabban: elsősorban önök, de meg kellene pontosan nézni, hogy a kampányban ki mondott valótlan adatokat, és ki volt az, aki legfeljebb nem bontotta ki teljesen az igazságot. Önök végig azzal kampányoltak 2006-ban, hogy rosszabbul élünk, mint négy éve. De ha megnézzük az adatokat, akkor világosan láthatjuk - és most Lengyel Zoltán képviselőtársam figyelmét erre külön felhívnám -, hogy 2002. július 1-je és 2005. június 30-a között, tehát három olyan év alatt, amikor csak MSZP-SZDSZ-kormány volt hatalmon, és még nem kezdődött el a választási kampány - ezért nem foglalkozom a 2005-ös, 2006-os időszakkal, 2005 második felével és 2006 első negyedével -, a reálbérek például 22,3 százalékkal növekedtek.

Ennek ellenére önök azt állították, hogy ez a 22,3 százalékos növekedés valójában életszínvonal-csökkenést jelent. Önök olyan adatokat tettek közzé a gázárakról, a gyógyszerárakról, a munkanélküliségről, amelyek teljes mértékben ellentétben álltak a Központi Statisztikai Hivatal által kiadott és azóta sem cáfolt információkkal.

Önök azonban az adatokkal való manipulációt azóta sem hagyták abba, például állandóan azt emlegetik, hogy tíz éve nem volt olyan alacsony a gazdasági növekedés üteme, mint idén az első negyedévben. Elfeledkeznek arról, hogy 2002 első negyedévében, amikor még Mellár Tamás volt a KSH elnöke, akiben önök maximálisan megbíztak, úgyszintén 2,9 százalékos növekedést mutatott ki, úgyhogy a tíz év az öt év, és jó lenne mindig valós adatokat mondani. (Babák Mihály: Hol a pénz?)

Ha pedig azt nézzük, hogy a kampányban milyen adatok hangzottak el, amelyek nem voltak reálisak, akkor egyet lehet csak mondani: nem két nappal a választások előtt hozta a kormány nyilvánosságra, hogy a márciusi deficit 91 milliárddal nagyobb a tervezettnél. (Babák Mihály: Miről beszélsz? Ne passzírozd!)

Köszönöm a figyelmet.

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
83 246 2007.06.14. 2:03  137-289

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Képviselőtársaim! Kérdéseket kaptam Szijjártó Pétertől, szerencsére nem vallomást kell tennem, az egy fokkal jobb pozíció, ha csak kérdésekre válaszolunk. Válaszolni fogok Szijjártó Péter kérdéseire.

Ha jól emlékszem, Gyurcsány Ferenc 2006. február 20-án az Estében mondta azokat a mondatokat - lehet, hogy máskor is, de én erre emlékszem -, amelyekre ő hivatkozott, és akkor ezt ő teljes joggal mondta azért, mert a 2006. januári költségvetési adatok még megfelelőek voltak, nem tértek el az előirányzattól, sőt azt tudom mondani, hogy jobbaknak tűntek, mint a 2005. januáriak. Ha valaki figyelemmel kíséri a pénzügyi statisztikai adatokat, akkor ezt világosan látja.

Továbbmegyek: Gyurcsány Ferenc ebben az interjújában arról is beszélt, hogy most ő nem látja annak az okát, hogy be kelljen avatkozni, mert megfelelően alakulnak ezek a viszonyok, de - tette hozzá Gyurcsány Ferenc; oda kell figyelni a szövegre, nemcsak az őszödi beszédet kell filológiailag elemezni, hanem más szövegeket is, de, mondta Gyurcsány Ferenc - abban az esetben, ha mégis eltérnének a folyamatok a várakozástól, az előirányzattól, a tervezettől, akkor be fogunk avatkozni. Ezen túlmenően Gyurcsány Ferenc több alkalommal is hangsúlyozta, hogy csak abban az esetben vállalja a miniszterelnökséget egy választási győzelem esetén, ha az MSZP- és az SZDSZ-frakció támogatni fogja a reformelképzeléseit, ez a nyilvánosság előtt is elhangzott. Ebből pedig csak az az egy következtetés volt levonható, hogy nagyon kemény, társadalmi konfliktusokkal járó reformlépéseket kíván tenni mint miniszterelnök a jövőben. Olvasni kell tudni a szövegből, tisztelt képviselőtársaim.

Szijjártó Péter egyéb kérdéseire pedig, ha még erre lesz alkalom, akkor válaszolok. Köszönöm a figyelmet. (Szórványos taps az MSZP soraiból.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
104 66 2007.10.30. 15:34  31-139

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! A költségvetési törvényjavaslat általános vitájának lezárultához közeledve célszerűnek tűnik egy átfogó értékelést adni arról, hol is áll jelenleg a magyar gazdaság, milyen a magyar gazdaság állapota, és mi várható a következő évben, illetőleg a törvényjavaslatban szereplő irányszámok alapján a következő, 2009-2011 közötti időszakban.

Hogyan is jellemezhetjük a magyar gazdaság állapotát jelenleg? Ha a Fidesz vezető politikusainak érvelését halljuk, olvassuk, úgy tűnik számunkra, mintha az ország általános gazdasági válságban lenne. (Dr. Latorcai János: Miért, nem abban van?) Ha Varga alelnök úr szövegét olvassuk a Magyar Hírlapban, akkor már árnyaltabb képet kapunk, hiszen az alelnök úr úgy fogalmaz, hogy a magyar gazdaság recesszió közeli - tehát nem válság- és még csak nem recessziós - állapotban található. Ha viszont megnézzük a közgazdaság-tudomány alapkategóriáit, hogy mit értünk válságon, mit értünk recesszión és mit értünk stagnáláson, illetőleg lassú vagy gyors növekedésen, akkor világosan láthatjuk, hogy a magyar gazdaság nincs válságban, hiszen a válság általában a GDP 3-5-7-9 százalékos csökkenését jelenti, erről pedig szó sincs.

(11.50)

Recesszióban sincs a magyar gazdaság, hiszen a közgazdaság-tudomány általánosan elfogadott kategóriái szerint egy gazdaság esetében akkor beszélhetünk recesszióról, ha két, egymást követő negyedévben a GDP negatív, vagyis a korábbi időszakhoz képest csökken a kibocsátott termékek és szolgáltatások volumene.

Tulajdonképpen stagnálásról sem beszélhetünk, hiszen nem zéró a növekedés, kétségtelen azonban, hogy a jelenlegi állapot stagnálás közeli, hiszen az első félévben a gazdasági növekedés üteme 1,9 százalék volt; ebből az első negyedévben 2,7, a második negyedévben pedig 1,2.

Hogy a gazdaság átfordul-e recesszióba, ez nem valószínű; természetesen látnunk kellene a harmadik negyedév eredményeit. A gazdasági előrejelzések nagyon óvatosak, de senki nem állítja azt, hogy a növekedési ütem az 1,2-es szint alá süllyedne jelentősebb mértékben, még kevésbé mondja bárki is azt, hogy ez negatívba fordulna.

Tulajdonképpen akkor beszélhetnénk megfelelő gazdasági fejlődési ütemről, ha a magyar gazdaság 4-5 százalékos növekedést tudna produkálni. Az előző évben pedig el is érte ezt a növekedési szintet. Kiugró fejlettségi ütemnövekedésről azonban a rendszerváltás óta egyetlenegy évben sem beszélhetünk. A csúcspont a 2001. évi 5,2 százalék volt, azután következett az 1998. évi 4,9 százalék, az 1997. évi 4,6 százalék, s a 2004. évi szintén 4,6 százalék. Ha mindezeket az adatokat együttesen nézzük, akkor megállapíthatjuk azt, hogy a magyar gazdaságban nincs akkora növekedési potenciál, mint amit feltételeznek nagyon sokan, hiszen 15-17 év alatt sem tudott soha 6 százalék fölé növekedni a növekedési ütem, még kevésbé magasabb szintre. Egyetlenegy olyan negyedév volt, amikor a magyar gazdaság növekedése meghaladta a 6 százalékot, ez 2000-ben volt, Fidesz-kormányzási időszakban, 6,6 százalék, azután pedig meredeken csökkent, a 2002. évi 3,1 százalékos szintre.

Volt-e olyan helyzet, hogy a magyar gazdaság a növekedés szempontjából éllovas volt, éltanuló volt, a legjobban teljesített? Egyetlenegy ilyen év volt, 1998 - sem előtte, sem azt követően a magyar gazdaság a fejlődési üteme alapján sajnos nem tartozott az élvonalba.

Miért mondták mégis azt, hogy kiemelkedő a magyar gazdaság teljesítménye? Azért, mert nagyon gyorsan privatizált, gyorsabban, mint a többi kelet-közép-európai ország, és azért, mert nagyon sok külföldi tőkét vonzott. Ezen adatok alapján tekintették Magyarországot éllovasnak, de semmiképpen nem a növekedési üteme alapján. Ezért teljesen megalapozatlanok azok a vélekedések, amelyek szerint Magyarország a 2002. évi éllovas szintről a 2007-2008. évi utolsó helyre került.

Ha megnézzük a növekedési ütemeket a 12 újonnan csatlakozott országban, akkor persze megállapíthatjuk azt, hogy 2007-ben és 2008-ban is a 12 ország közül Magyarország az utolsó. Mi ennek az oka? Ennek döntően az az oka, hogy egy ugyanolyan kiigazítási- megszorító programot hajt végre, amelyet egyébként számos más, újonnan csatlakozott ország is, így például Málta 2001-2005 között, például Szlovákia 1999-2000-ben, például Lengyelország 2001-2002-ben. A visegrádi négyek közül Szlovákia is, Lengyelország is volt így, és a mostani helyzetben, jelenleg Magyarország is - itt természetesen Magyarországról van szó - az utolsó helyen tartózkodik.

Nem lehet azonban egy-két év eredményéből hosszú távú következtetéseket levonni. Ha megnézzük, hogy 1991-hez képest a 12 csatlakozott ország milyen ütemben fejlődött, akkor azt láthatjuk, hogy az egyszer utolsó, egyszer utolsó előtti Lengyelország növekedett a leggyorsabban, 1991-et 100 százaléknak véve ezt a szintet 89 százalékkal haladja meg; Észtország 88 százalékkal; Szlovákia 71 százalékkal; Magyarország 54 százalékkal; Szlovénia 51 százalékkal; Csehország 36 százalékkal; Bulgária 18 százalékkal; Románia 24 százalékkal.

Egyértelmű tehát, hogy a magyar gazdaság nincs abban a rendkívül rossz állapotban, ahogy ezt az ellenzék le kívánja vezetni, bár kétségtelen, hogy 2007-2008-ban a magyar gazdasági növekedési ütem jóval elmarad az elvileg adott potenciális lehetőségektől.

De ha megnézzük azokat az adatokat, amelyek az ilyen megszorító-kiigazító csomagon átesett országokat jellemzik, akkor láthatjuk, hogy a növekedés nagyon lassú ütemeit követi egy közepes méretű növekedési ütem, mondjuk, Lengyelország esetében a nagyon lassú 1 százalékot, majd 1,4 százalékot egy 3,8 százalékos növekedés, majd azután az ütem 5 százalék fölé emelkedik. Ebből tehát, hiszen nemzetközileg összehasonlítható folyamatokról van szó, levonhatjuk azt a következtetést, hogy a magyar gazdaságban is várható 2009-től egy jelentősebb mértékű fellendülés, annak ellenére, hogy nem árt azért az előrejelzésben óvatosnak lenni.

Az Állami Számvevőszék elkészített egy nagyon részletes munkaanyagot arra vonatkozóan, hogy milyen akadályai lehetnek a gazdasági növekedésnek a 2009-cel kezdődő új korszakban, és itt utalás történt a megfelelően képzett munkaerő hiányára, a megfelelő források hiányára a beruházások terén és így tovább.

Azonban látnunk kell azt, hogy a magyar gazdaságban meglévő munkaerő-tartalék még mindig nem jelentéktelen; látnunk kell azt, hogy az európai uniós fejlesztések jelentős beruházási többletet generálhatnak. És azt is látnunk kell, hogy a beruházások tavalyi csökkenése és idei nagyon alacsony ütemű növekedése mögött elsősorban nem erőforráskorlátok húzódnak meg, hanem a kereslet-visszafogás hatása érvényesül.

Az igazi vita a kormánypártok és az ellenzéki politikai erők között a követendő út azon mozzanatában ragadható meg, hogy lehetséges-e egy 2008-2009-es radikális adó- és járulékcsökkentéssel jelentős gazdasági növekedéstöbbletet létrehozni; alkalmazható-e a deficitfinanszírozásnak az az eszköze, amelyet a nyugat-európai államok alkalmaztak és az Egyesült Államok is az 1960-1970-es években.

Ha azt a vitát vizsgáljuk, hogy lehetséges-e adó- és járulékcsökkentéssel a gazdasági növekedés ütemét felgyorsítani vagy a recesszióból kikerülni, akkor szemben számos liberális és konzervatív közgazdász állításával, azt kell mondanunk, hogy ez elvileg elképzelhető, azonban ennek olyan feltételei vannak, amelyek ma a magyar gazdaság számára nem adottak. Ha megnézzük például az 1975-ös amerikai gazdaságpolitikát, akkor azt láthatjuk, hogy akkor egy jelentős adócsökkentéssel sikerült elérni azt, hogy a gazdasági növekedés üteme csak 1,3 százalékkal csökkenjen, és 1976-tól a növekedés újra beinduljon. De ennek az volt az előfeltétele, hogy a költségvetés hiánya 1974-ben minimális volt, és a nagyarányú adócsökkentés eredményeképpen is csak a GDP 4,6 százalékára emelkedett.

Amikor egy gazdaságban az az alapvető elvárás és a nemzetközi elvárás is, hogy mérsékelni kell, mégpedig eléggé radikálisan az államháztartás egészének GDP-arányos hiányát, akkor ennek az eszköznek az alkalmazására nincs lehetőség. Ha úgy csökkentjük az adókat, hogy közben a költségvetés kiadásait is mérsékeljük, akkor ez a pluszkereslet nem jelenik meg, és az adócsökkentésnek a növekedést generáló hatása nem igazán érvényesül.

Hogyha ezt figyelembe vesszük, akkor azt is látnunk kell, hogy a koalíciós partnerünknek az az elképzelése, hogy emeljük fel a sávhatárt az szja-táblában, legalábbis 2008 esetében nem tűnik igazán megalapozottnak, nem tűnik igazán megvalósíthatónak. Remélhetőleg 2009-ben ilyen lépések megtételére már lehetőségünk nyílik.

(12.00)

Világosan látnunk kell azt is, hogy a megszorító, kiigazító politika a magyar társdalom számára nagyon jelentős megpróbáltatást jelent. De azt is tudnunk kell, hogy az idei reálbércsökkenés ellenére a rendszerváltás óta 2007 az az esztendő, amelyben a harmadik legmagasabb a reálbérszint, ennél magasabb reálbérszint csak 2006-ban és 2005-ben volt. Ha szociális válságról akarunk beszélni, akkor inkább arra kellene a hangsúlyt fordítanunk, hogy a magyar reálbérszint 2003-ban érte el az 1978. évi szintet, 2002-ben haladta meg a rendszerváltáskorit, akkor volt igazán Magyarországon szociális válság. Most nagyon jelentős a magyar társadalomra háruló teher, és sokan ezt nagyon negatívan értékelik, pontosan azért, mert 2002 után úgy látszott, hogy túl vagyunk a nehezén, és kiderült, hogy nem vagyunk túl, újabb kiigazító lépések következnek. Ezzel együtt 2008-ban a reálbérek vagy stagnálnak, vagy nagyon enyhén, nagyon mérsékelten növekedhetnek. Ez összefügg azzal, hogy mekkora lesz a jövő évi infláció.

A 2007. évi infláció üteme magasabb a tervezettnél, ezt nem lehet tagadni, hiszen 6,2 százalék helyett 7,5-7,6 százalékos lesz az infláció. Ebben nagyon jelentős szerepet játszik az élelmiszeráraknak az aszály miatti nem várt növekedése, ami egyébként nemcsak Magyarországon ment végbe, hanem az egész Európai Unióban. A következő évnek a legkritikusabb száma tulajdonképpen a 4,5 százalékos inflációs index. Én nem zárom ki, hogy ez egy-két tized százalékkal - épp az élelmiszerár-problematika miatt - magasabb lesz, de jóval alacsonyabb, mint 2007-ben, és 2009-re már várható a megfelelő inflációs szinthez való visszatérés.

Ha az alapszámokat nézzük, 4,5 százalékos infláció, 2,8 százalékos gazdasági növekedés, 4,1 százalékos GDP-arányos államháztartási hiány, akkor azt kell mondanunk, hogy ezek az előrejelzések megalapozottnak tűnnek, az infláció esetében lehet esetleg valamilyen probléma. 2003-ban az akkori költségvetési vita során beszéltem arról, hogy a 2004. évi költségvetés a három 4,5 százalék költségvetése: 4,5 százalékos gazdasági növekedés, 4,5 százalékos infláció és 4,5 százalékos GDP-arányos hiány. A 2004. évi folyamatok azt mutatták, hogy az infláció 4,7 százalék lett, tehát 0,2 százalékkal magasabb, a növekedés üteme 4,6 százalék lett, 0,1 százalékkal magasabb, a GDP-arányos államháztartási hiány 0,8 százalékkal lett magasabb, 5,3 százalék. Tehát nem volt irreális akkor azt mondani, hogy nagyjából megvalósítható a három 4,5 százalék programja.

Ma úgy látom, hogy a mostani alapvető sarokszámok teljesíthetők. Ezzel együtt óvatosan fogalmaznék, nem azt mondanám, hogy 2008 a növekedés költségvetése, csak azt, hogy 2008 a 2009., 2010., 2011. évek gazdasági fejlődése gyorsabb ütemű növekedésének megalapozó költségvetése. Bízzunk abban, hogy ez így történik!

Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormánypártok soraiból.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
104 70 2007.10.30. 2:08  31-139

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! Jelenleg még nem Kupper András mondja meg, hogy milyen kifejezéseket szabad használni, bár ez a korszak is még egyszer bekövetkezhet. Reméljük, hogy ez nem jön el.

Ami a csigát illeti: én arra próbáltam képviselőtársam és mások figyelmét is felhívni, hogy a gazdasági növekedés ütemét tekintve hosszú távú folyamatokat kell nézni, és utaltam arra, hogy már Szlovákia is, Lengyelország is, amelyek jelenleg éllovasok, voltak ilyen helyzetben, sőt Magyarországnál rosszabb helyzetben is. A kiigazító politika során például Máltának három évben, 2001-ben, 2002-ben és 2004-ben mínusz volt a gazdasági növekedési üteme. Semmiképpen nem mondtam azt, hogy a mai helyzet jó, csak arról beszéltem, hogy a mai helyzet messze nem olyan válságos, ahogy ezt a legnagyobb ellenzéki párt be kívánja állítani, teljesen egyértelmű, hogy milyen politikai célok érdekében. Ezzel nem is lenne gond, ha a Fidesz keményen bírálná a stagnálás közeli állapotot, azt kellene mondanom, hogy ez a kritika helytálló, amikor azonban mély válságról beszél, akkor jelezni kell, hogy ez nem felel meg a valóságnak.

Ami a cinizmust és a tartalékot illeti: én növekedési tartalékról beszéltem. Egyébként a foglalkoztatottak száma nem csökkent az MSZP-SZDSZ-kormányzás időszakában, bár hozzá kell tenni, nem is növekedett, jelenleg, ha jól tudom, 3 999 947 fő volt foglalkoztatva a statisztika szerint.

Amikor én tartalékról beszéltem, akkor meg kell jegyeznem, hogy a polgári gazdaságban mindig van ilyen tartalék. Tehát ha képviselőtársam így fogalmaz, akkor a polgári társadalmat ilyen szempontból cinikusnak ítéli meg, amivel egyébként bizonyos értelemben egyet is lehet érteni. Itt természetesen nem az egyes emberekről, hanem a növekedés forrásairól beszéltem egy fél mondat erejéig.

Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP soraiból.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
104 74 2007.10.30. 2:05  31-139

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! Kénytelen vagyok képviselőtársaim türelmét még egy rövid, kétperces megjegyzés erejéig igénybe venni. Én arra kérném Gógl Árpád képviselőtársamat, aki amúgy általában nagyon korrekten szólal meg az egyes kérdésekben, főleg egészségpolitikai témakörökben, hogy nézze meg a KSH kiadványait, különös tekintettel a 2002-es, 2003-as, 2004-es évek esetében. Elismertem azt, hogy 2000-ben, az Orbán-kormány működésének második éve első negyedévében volt a legmagasabb a növekedési ütem, 6,6 százalék, innen esett le 2002 első negyedévében a 2,9, később aztán korrigáltan a 3,1 százalékos szintre.

Nagyon röviden még annyit jeleznék Gógl képviselőtársam számára, hogy 2003-ban 3,4 százalék volt a növekedés üteme, ez 0,1 százalékkal alacsonyabb, mint 2002-ben. De 2004-ben - erre utaltam a felszólalásomban - ez az ütem már 4,6 százalék volt, 2005-ben 4,1, más számítások szerint 4,2, hiszen itt mindig vannak korrekciók. 2006 első negyedévében 4,9 volt, és a kiigazító csomag hatására alakult úgy a helyzet, hogy 2006 egészében ez a növekedési ütem már csak 3,9 százalék volt, más számítások szerint 4 százalékot tett ki.

(12.10)

Tehát a meredek zuhanás 2000. január-március, illetőleg 2002. január-március közötti időszak esetében egyértelműen tetten érhető. Nem is érdemes ezen vitatkozni, hiszen ekkor a KSH elnökét még Mellár Tamásnak hívták. Remélem, az ő adataiban önök megbíznak.

Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
104 100 2007.10.30. 2:08  31-139

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! Nagyon röviden reflektálnék Latorcai János amúgy rendkívül érdekes felszólalására. Megítélésem szerint nem pontosan idézte a szakértőket. Nézzük először is, hogy mit mond az Állami Számvevőszék: az Állami Számvevőszék álláspontja szerint a jövő évi 2,8 százalékos gazdasági növekedés elérhető. Ahol a Számvevőszéknek fenntartásai voltak - mint erre már felszólalásomban utaltam -, az a 2009-2010-es időszak, ahol feltételezi a Számvevőszék és annak kutatóintézete, hogy esetleg a növekedés üteme beragad 2,8 százalék körül, tehát nem látják megvalósíthatónak a 4,2 százalékos ütemet. De ez a feltételezés egyfelől nem tűnik igazán megalapozottnak, másfelől pedig, mint előbb említettem, nem 2008-ra, hanem az azt követő évekre vonatkozik.

A gazdaságkutató intézetek többsége viszont inkább optimista, olyan előrejelzés is olvasható, ami elképzelhetőnek tekinti a 3-3,5 százalékos gazdasági növekedési ütemet. Ami a 2 százalékot illeti, ez nagy valószínűséggel a 2007. évi fejlődési ütem lesz, bár hozzá kell tennem, hogy a 2-2,5 százalék közötti sávban képzelhető el valójában ez a növekedési ütem, tehát éppúgy lehet 2 százalék, mint 2,2 százalék vagy 2,5 százalék. A Pénzügyminisztérium egyébként az idei évre 2,2 százalékos gazdasági növekedési ütemet előfeltételezett.

Ami a hiányszámot illeti, az Állami Számvevőszéknek az az álláspontja, hogy megalapozottnak tűnnek mind a bevételek, mind a kiadások, problémát elsősorban a társadalmi hatásmechanizmusban láttak a számvevők. Ha pedig a bevételek és a kiadások megalapozottnak tűnnek, akkor ez a hiányszám is reálisnak tekinthető.

Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormánypárti oldalon.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
104 126 2007.10.30. 2:15  31-139

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! A vita legvégén Kupper András felszólalásának néhány elemére reagálnék. Sajnos, már nincs a teremben, de remélem, hogy a rádión keresztül hallgatja a vele szemben megfogalmazható ellenérveket.

Abban képviselőtársamnak teljes mértékben igaza van, hogy egy társadalomban alapvető jelentőségű cél a társadalmi különbségek mérséklése. Ezek a társadalmi különbségek Magyarországon 1990-2000 között növekedtek meg rendkívüli mértékben, amikor is a legfelső és a legalsó jövedelmi tized közötti különbség 3-3,5-szeresről 9-9,5-szeresre emelkedett. 2002 után, éppen a Medgyessy-kormány tevékenységének eredményeként, a különbségek mérséklődtek. Ezt a Fidesz ugyan a választási kampányban erőteljesen megpróbálta letagadni, és úgy érvelt, hogy a különbségek növekedése jellemezte a 2002 utáni időszakot is, azonban a Tárki vizsgálatai egyértelműen kimutatták - ezek 2006 március végén, a választási kampány csúcspontján jelentek meg a sajtóban -, hogy a különbségek mérséklődtek, természetesen nem olyan ütemben, nem olyan mértékben, ahogy ezt kívánatosnak lehetne tartani.

Jelenleg nincsenek olyan vizsgálati adataink, amelyek alapján meg tudnánk mondani, hogy a 2006-2007 időszakában lezajló folyamatok e téren milyen változásokat idéztek elő, de valószínűsíthetjük, hogy olyan mértékű különbségnövekedés, mint ami a '90-es éveket jellemezte, nem történt meg.

Még egy szempontból pontosítani kellene Kupper András képviselőtársam mondanivalóját: Japán és Nagy-Britannia esetében fejlődő országokról beszélt. Ezek a világ legfejlettebb államai közé, az úgynevezett centrumországok közé tartoznak. A példájuk éppen ezért nem (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret lejártát.) meghatározó a félperifériára, ahová Magyarország is tartozik.

Köszönöm a figyelmet.

(13.40)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
107 90 2007.11.07. 2:11  41-131

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Képviselőtársaim! Először nagyon röviden reagálnék Kontur képviselőtársam felvetésére, aki valóban pontosan mondta, hogy 3 millióan élnek Magyarországon a létminimum alatt. Azt azonban elfelejtette hozzátenni, hogy a Fidesz-kormányzat idején ugyanennyien éltek a létminimum alatt, sőt a felső és az alsó jövedelmi tized közti különbség, az aránytalanság még nagyobb volt, mint jelenleg, hiszen azért a Medgyessy- és az első Gyurcsány-kormány nem keveset tett a legnagyobb, legkiáltóbb társadalmi egyenlőtlenségek mérséklése érdekében.

Ami a mostani vitát illeti, tisztelt képviselőtársam és más fideszes képviselőtársaim: valóban változott a Szocialista Párt álláspontja abban a kérdésben, hogy hogyan ítéljük meg a költségtérítést. Ennek a közvélemény alakulása és a média tevékenysége volt az oka. Kiderült az, hogy noha 1990 óta létezik a mostani szisztéma, sokan mégis úgy gondolják, hogy ez egy új rendszer, amelyet a mostani képviselők alakítottak ki a saját érdekükben saját maguknak. Egy olyan rendszer bevezetését javasoljuk, amelyben nem változik összességét tekintve - bár egyes képviselőknél lehetnek elmozdulások - a nettó megszerzett jövedelem. Ennek következtében célszerűtlen arról beszélni, hogy háromszorosra kívánják növelni a képviselők a jövedelmüket, célszerűtlen arról beszélni, hogy itt valamiféle korrumpálás folyna az ellenzéki képviselők megnyerése érdekében a kormánypárt oldaláról.

Viszont lenne egy felvetésem, amely eltér Kovács Tibor megfogalmazásától, ajánlatától. Ha önök úgy látják, hogy ez számukra elfogadhatatlan, akkor szavazzák le, lévén, hogy ez egy kétharmados törvény. Sokat beszéltek arról, hogy mit kellene tenni, bocsássuk a törvényt népszavazásra, de azt nem mondták, hogy elutasítják.

Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
109 277 2007.11.13. 8:38  87-442

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Képviselőtársaim! A részletes vita első szakaszának vége felé közeledve világosan láthatjuk a két oldal közötti különbséget.

Teljesen egyértelműen látszik, hogy a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség és szövetségese azt az érzetet akarja kelteni a magyar társadalomban, hogy itt súlyos veszteségeket szenvednek a humán infrastruktúra területei, jelentős jövedelemkivonás történik az oktatás területéről, az egészségügy területéről, alapvetően gyengül az állam jóléti funkciója.

A szocialista képviselők álláspontja ezzel szemben az, hogy az adott feltételek között a költségvetés mindent megtesz annak érdekében, hogy szinten tartsa a jelenlegi állapotokat, és ahol lehetséges, ott bizonyos javulás is elérhető legyen.

Nézzük meg, hogy valójában hogyan is alakulnak a jóléti kiadások a Fidesz-kormány időszakában, és hogyan néznek ki jelenleg, 2006-2008-ban. A Fidesz jelenleg úgy lép fel, mintha saját kormányzatának időszakában elsődlegesen a jólét terén ért volna el jelentős eredményeket. Ám ha megnézzük az adatokat, akkor világosan láthatjuk, hogy 1998-2002 között radikálisan csökkent a GDP-hez viszonyított jóléti kiadások aránya. Forrásként a Pénzügyminisztérium adatait vehetjük, mégpedig a Fidesz-éra Pénzügyminisztériumának adatait.

1998-ban a jóléti kiadások még a GDP 28,1 százalékát tették ki, egy évvel később már csak 27 százalékát, 2002-ben pedig mindössze 26,8 százalékát. Ebből pedig azt láthatjuk, hogy noha akkor a Fidesz álláspontja szerint egy nagyon radikális, erőteljes gazdasági növekedés zajlott le, és ezzel egyidejűleg erőteljesen bővült a jóléti funkciók köre is, valójában valóban volt egyfajta növekedés, valamivel talán magasabb, egytized százalékkal, mint 2002-2006 között, ugyanakkor a jóléti kiadások részaránya nagyon erőteljesen csökkent.

2006-ban viszont, nem függetlenül a Medgyessy-kormány és az első Gyurcsány-kormány intézkedéseitől, a jóléti kiadások részesedése a GDP-ben 32,1 százalékra emelkedett, tehát jóval magasabb volt, mint 2002-ben. A különbség egyértelműen érzékelhető, hiszen itt 5,3 százalékos növekményről van szó, ráadásul egy nem jelentéktelen gazdasági fejlődés társult ehhez. Tehát ha azt nézzük, hogy 2002-ben 100 százaléknak véve a GDP-t, 26,8 százalék volt ebből a jóléti kiadások részesedése, akkor 2006-ban, ha megnézzük, hogyan is alakul valójában a jóléti kiadások aránya, akkor ez már egy 117 százalékkal számolható GDP-ből történik, de 2008-ban pedig már - noha a növekedés üteme 2007-ben eléggé lelassult - 123 százalékos az arány 2002-höz képest, és akkor pedig már 36,6 százalék a jóléti kiadások növekedése, ami több mint egyharmados emelkedés.

Mindez azt jelzi, hogy noha valóban nagyon komoly megélhetési problémákkal küzd Magyarországon 3 millió ember, és ugyanilyen komoly megélhetési problémákkal küzdött öt-hat évvel ezelőtt is, az elmúlt években elsődlegesen nem visszafejlődés, hanem előrelépés történt. Az kétségtelen - hiszen mindig az igazságot kell szem előtt tartanunk -, hogy ez a 32,1 százalékos arány mérséklődni kezd a konvergenciaprogram hatására, oly módon, hogy a 2006. évi 32,1 százalék 2007-re, ha a tervezett előirányzatokat nézzük, 29,9 százalékra, 2008-ban pedig 29,8 százalékra mérséklődik.

(18.20)

De ez a 29,8 százalék egyfelől 3 százalékkal magasabb a 2002. évi szintnél, emellett pedig egy 23 százalékkal magasabb GDP-hez kell mindezt viszonyítani.

Ha azt nézzük, hogy az egyes területeken milyen volt a Fidesz-kormányzat politikája, azt láthatjuk, hogy 1998-ban 4,8 százalékát fordították a GDP-nek oktatási célokra, egy évvel később már csak 4,4 százalékát. 2008-ban a 2006-hoz képest radikálisan csökkenő arány is 5,4 százalék. Ugyanez az egészségügynél '98-ban 4,6, '99-ben 4,3 százalék, 2007-ben 4,7, 2008-ban már valóban csak 4,4 százalék, de még mindig valamivel magasabb, mint az 1999-es szint.

Milyen következtetéseket vonhatunk le ebből? Mindenképpen azt a következtetést, hogy a konvergenciaprogram - miként ezt már jeleztem, és miként ez közismert az egész ország előtt - egy radikális egyensúlyjavító intézkedési csomag, ennek következtében elkerülhetetlen, hogy azok a területek is veszteségeket szenvedjenek, amelyek a szocialisták számára különösen védendőek. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy az állami szervezet terhére további jelentős csökkentéseket nem lehet végrehajtani. Tavaly azt kifogásolták fideszes képviselőtársaink, hogy jelentős elbocsátások történnek a közszférából, beleértve elsődlegesen a miniszteriális szférából. Jelenleg azt kifogásolják, hogy 2008-ban (Dr. Kovács Zoltán: Nyolcezer embert el kellett küldeni!) további jelentős elbocsátások ezen a területen már nem történnek.

Ha megnézzük a Fidesznek az 1999-es és 2000-es kormányzati tevékenységét ezen a téren, akkor azt láthatjuk, hogy miközben az önkormányzati szférából nagyon jelentős reáljövedelem-kivonás történt az alultervezett inflációval, aközben drasztikusan növelték a költségeket és a létszámot, mindenekelőtt a zászlóshajójuknak tekintett Miniszterelnöki Hivatalban.

Éppen ezért megítélésünk szerint mindazok a kritikák, amelyek szerint a Miniszterelnöki Hivatal és általában a központi államigazgatás egyfajta prioritást kap más szférákhoz képest, nem megalapozott. Ez a prioritás nem a mi időszakunkat, hanem az 1998-2002 közötti állapotokat jellemezte. Önök többször felvetették azt, hogy ilyen helyzetben nem kellene kormányzati negyedet építeni, elfeledkeznek arról, hogy önök is kormányzati negyedet kívántak építeni, talán nem ugyanott, ahol ez jelenleg zajlik. Ezen túlmenően pedig nem tájékoztatják arról a közvéleményt, hogy a kormányzati negyed építése jelentős megtakarításokat is eredményezhet. Ráadásul luxusról beszélnek. Az ott létrehozandó új épületek nem tudnak olyan kényelmet nyújtani, mint egyes minisztériumok napjainkban. Ebből pedig az a következtetés vonható le, hogy a kormányzatot e téren is a takarékosság, a megtakarítás szándéka, nem pedig a pazarlás vezeti.

Tisztelt Képviselőtársaim! A tényekből induljunk ki! (Varga Mihály: Tényeket mondjon, képviselő úr! - Dr. Kovács Zoltán: Részletes vita van, képviselő úr!) Az önök kormányzati tevékenységét a miénkkel racionálisan hasonlítsák össze, ne az elfogultságot, hanem az adatokat és a szándékok valódiságát vegyék figyelembe.

Köszönöm a figyelmet. (Dr. Kovács Zoltán: A saját módosítója mellett érveljen, képviselő úr! - Taps a kormánypártok soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
109 303 2007.11.13. 2:20  87-442

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! Varga Mihály felvetésére reagálnék. Ez ugyan korábban hangzott el, de a nem túl jó koreográfiánk miatt kifutottunk az időkeretből, ezért csak most tudok utalni arra, hogy hiába jelezte, hogy számtalan tévedést követtem el az adatok ismertetése során, egyébként egyet sem nevezett meg ezek közül, csak egyetlenegy fő érve volt, hogy Magyarország az euró bevezetésével jelentősen késlekedni fog. Ha a reálbéradatokat nézzük, akkor világosan láthatjuk, szó sincs arról, hogy jelenleg Magyarország a Bokros-csomag időszakának színvonalán élne. 1996-ban Magyarországon az 1966. évi reálbérszint volt érvényes, és az 1990-es évek elején már lesüllyedt az 1971. évi szintre. Jelenleg Magyarországon, akármilyen hihetetlenül is hangzik, a harmadik legmagasabb reálbérű esztendőt éljük. Két esztendő volt ennél jobb, 2006, illetőleg 2005. A jelenlegi szint a 2004-es és a 2005-ös között található.

Ugyanakkor a választópolgárok, az állampolgárok teljes joggal érzik úgy, hogy helyzetük radikálisan romlott, mert egy viszonylag magas szintről, persze, nem uniós átlag szerinti magas szintről, hanem magyarországi viszonylatban magas szintről csúsztak vissza. Varga képviselőtársamnak az az adata teljes mértékben helytálló volt, hogy 6,2 százalékos a reálbércsökkenés, 2007. augusztus 31-ig bezárólag. Újabb adat jelen pillanatban, legalábbis nekem nem áll rendelkezésemre, és úgy tudom, neki sem.

Tehát ebben az esetben is a valóságot kell követnünk, látnunk kell azt, hogy a jövő évi 0,6 százalékos növekedés nyilvánvalóan nem meghatározóan jelentős, sőt mindenki süllyedésként fogja érezni, de újabb csökkenés nem várható, és ha Magyarországon a helyzet nem is jó, szociális válságról egyáltalán nem beszélhetünk.

Köszönöm a figyelmet. (Szórványos taps a kormánypárti padsorokban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
109 309 2007.11.13. 2:07  87-442

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! Vincze László néhány példát hozott fel arra nézve, miért van ma Magyarországon szociális válság. (Babák Mihály: Tudom folytatni.) Tudom, hogy tudná folytatni, én is tudnám folytatni, hogy milyen csoportok mennyire nehéz helyzetben vannak, de már nehogy azt gondoljuk, tisztelt képviselőtársam, hogy ez a helyzet 2006 nyarától alakult ki! (Babák Mihály: Az önök kormányzása alatt.)

Korábban már utaltam arra, hogy a reálbérszint mekkorát zuhant a rendszerváltás következtében. Arra is utalni kell, hogy 2003-ban érte el, tisztelt képviselőtársam, az 1978. évi szintet, amelyik egyébként magasabb volt, mint a rendszerváltáskori. Tehát ha szociális válságról beszélünk, akkor úgy kellene fogalmazzunk, hogy Magyarországon az elmúlt harminc évben nem volt igazán jelentős előrelépés az életszínvonal területén.

(19.20)

Igazán komoly emelkedés éppen 2002 és 2006 között volt, amit önök egyébként rendszeresen kétségbe vonnak, de adatokkal ezt semmiképpen nem tudják bizonyítani, hiszen hiába jelezték azt, hogy rosszabbul élünk, mint négy évvel ezelőtt, Kolosi Tamásék is kimutatták, hogy a növekedés 30 százalékos volt.

Tehát, tisztelt Vincze képviselőtársam és más fideszes képviselőtársaim, nagyon vehemens, határozott szociális arculatot kellett volna mutatni akkor is, amikor a helyzet a mostaninál is jóval rosszabb volt, hiszen valóban 3 millióan élnek a létminimumszint alatt, de nem 2006 nyara óta következett ez be, hanem már a kilencvenes évek közepén előállt ez a helyzet. A rendszerváltás előtt 750 ezren éltek ilyen szinten, ez a szám megnégyszereződött. (Babák Mihály: Úgy van!)

Tisztelt Képviselőtársaim! El kellene ismerni, hogy a helyzet nem jó, de 2002 és 2006 között radikálisan javult.

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
109 321 2007.11.13. 2:14  87-442

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! Én is csak egyet tudok kérni Varga Mihály képviselőtársamtól, egykori pénzügyminisztertől, illetőleg pénzügyminisztériumi politikai államtitkártól, hogy a tényeket vegyük figyelembe.

2002-ben mennyi is volt a GDP-arányos költségvetési, illetőleg össz-államháztartási deficit? Ugyanannyi, mint 2006-ban: 9,2 százalék. Egyébként nem többlettel adták át 2002 májusában az Államkincstárt (Varga Mihály közbeszól.), hanem 409 milliárd forint hiánnyal. Ez a Mellár Tamás által fémjelzett KSH-kiadványból egyértelműen megállapítható.

Az infláció szintje valóban alacsonyabb volt: 5,3 volt, jelenleg 7,6-7,7 százalék várható. Rögtön hozzá kell tennem, hogy az előző években viszont az infláció szintje magasabb volt, mint a mostani csúcspont, amiről valószínűleg azért 2008-ban már egy jelentős leereszkedés történik: 4,5-4,6 százalékos, esetleg egy-két tized százalékkal magasabb szintre.

Semmiképpen nem állíthatjuk azt, hogy a foglalkoztatottság mértéke akkor magasabb lett volna. Körülbelül ugyanazon a foglalkoztatottsági szinten vagyunk. Nem a munkanélküliségi rátát veszem figyelembe, mert abban benne van az is, hogy hányan kívánnak elhelyezkedni, és közülük mennyien tudnak, míg a foglalkoztatottak száma - bár itt is lehetnek statisztikai problémák - sokkal megbízhatóbb, sokkal egyértelműbb adat.

Ami az életszínvonalat jelenti - ezt ön sem vonhatja kétségbe - 30 százalékos reálbér-növekedés zajlott le 2002-2006 között. (Dr. Áder János nevet.) Ez akkor is így van, ha Áder alelnök úr ezt mulatságosnak találja. Ami pedig a növekedési ütemet illeti: 2003-ban 3,4, 2004-ben 4,6, 2005-ben 4,7 és 2006-ban 3,9 százalék. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) Nézzen utána, Áder és Varga képviselő úr! (Taps az MSZP padsoraiban. - Dr. Áder János: Mi is tudjuk a számokat!)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
109 355 2007.11.13. 2:13  87-442

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! Babák Mihály azt állította, hogy a kormányok manipulálnak az inflációval.

(20.10)

Nyilván jól emlékszik saját kormányának a tevékenységére, amikor állítólag csökkent az infláció, ami aztán úgy nézett ki a valóságban, hogy 1999-ben 10 százalékot tett ki, 2000-ben 9,8-at, 2001-ben 9,2-t, és valóban 2002-ben már 5,3 százalék volt. Amikor a Fidesz-kormány volt hatalmon, akkor teljesen egyértelműen látni lehetett azt, hogy egy megszorító csomagot az infláció radikális alultervezésével értek el, tudniillik '99-ben és 2000-ben is 6,3 százalékos inflációt terveztek. De amit akkor a Fidesz csinált, azt ne hárítsa más kormányra, más politikai erőkre, hanem vonja le azt a következtetést, hogy akkoriban ők az inflációval manipuláltak. Most is egyébként valóban magasabb az infláció, 6,2 százalék helyett 7,5-7,7 százalékos áremelkedés várható. De hát hogy jön ez az akkori 9,8-9,2 százalékos emelkedéshez?

Tehát most is világosan látni lehet, hogy az adatok adekvát, a valóságnak megfelelő kezelése melyik politikai oldalt jellemzi, és melyik politikai oldal az, amelyik a választópolgárok rossz emlékezőtehetségére próbál apellálni, de azért a választók arra még elég jól emlékeznek, hogy ha jelenleg nem is olyan a helyzetük, mint ahogy ezt feltételezték 2006-ban, azért mégsem olyan, mint például '98 és 2002 között.

Elhangzottak itt olyan felvetések is, hogy ígéreteket tett a kormány bizonyos beruházások megvalósítására. (Babák Mihály: Úgy bizony!) Igen ám, de nem a költségvetésből, hanem európai uniós forrásokból. (Babák Mihály: Nem! - Zaj. - Az elnök csenget.) Ezt elfelejtették hozzátenni. Nem tudom, hogy az egyes konkrét fejlesztéseknél mi volt a helyzet (Babák Mihály: 44-es!), de hogy a Gyurcsány-féle programnál egyértelműen uniós forrásokról volt szó, ez nyilvánvaló.

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
116 229 2007.12.03. 7:40  218-234

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! Nyilvánvaló, hogy a Ház döntő többsége számára ez a vita első közelítésben nem tűnik túlzottan jelentősnek, pedig alapvető problémáról van szó, olyanról, amely a közelgő népszavazással kapcsolatos, ma tisztázatlan jogi kérdéseket is rendezni próbálja.

Nem véletlen, hogy az Alkotmánybíróság nemrég döntött ebben a kérdésben. A 27/2007. alkotmánybírósági döntés egyébként felülbírálja az Alkotmánybíróság 64/1997. határozatát, kimondva ezzel az új döntéssel azt, hogy egyértelműen szabályozni kell, mennyi ideig köt egy népszavazás, mennyi időn keresztül nem gyakorolhatja a parlament törvényalkotási hatáskörét saját parlamenti elhatározása, akarata alapján. És az is döntést igényel, hogy egy adott tárgykörben a népszavazási moratórium intézménye hogyan működik, hány éven belül nem lehet egy adott kérdésben ismét népszavazást kezdeményezni. Jelenleg is az Alkotmánybíróság előtt fekszik két olyan népszavazási kérdés, amely korábban tárgya volt referendumnak, és az Alkotmánybíróság felfüggesztette ezeknek a kifogásoknak az elbírálását.

Tisztelt Képviselőtársaim! Vitatnám Salamon László felfogását, amely szerint az alkotmánymódosító törvényjavaslat nem megalapozott, nem pontos, és más megoldásra is lehetőség nyílik. Tudniillik itt a kötőerőről kell dönteni, és nem jó megoldás az, ha az alkotmány, a törvény módosításával kapcsolná ezt össze, ugyanis amennyiben egy népszavazás nyomán új törvényt kell alkotni, vagy törvényt kell módosítani, és ez megtörténik, akkor ennek időpontjától számítsuk, mondjuk, a két évet vagy akár a három évet, vagy akár ennél hosszabb időtartamot is. Ennek az az oka, hogy a népszavazás tárgya lehet egy meghatározott törvény annullálása is. És amennyiben a népszavazás abrogatív jellegű, nincs arra lehetőség, hogy egy meghozott törvény elfogadásától számítsuk a határidőt. Tehát egy rendkívül kazuisztikus szabályozás elégítené ki azt a követelményt, amelyet Salamon képviselőtársam mondott, az 1989. évi XVII. törvény sem ezt a megoldást választotta.

Az a célszerű, ha az alkotmány egyértelmű, rövid, konkrét szövegeket, nem pedig kazuisztikus megoldásokat tartalmaz. Elkerülhetetlen az egyébként, tisztelt képviselőtársaim, hogy megoldjuk ezt a problémát, és nagyon mást nem fogunk tudni összehozni, mint ami jelenleg előttünk a törvényjavaslatban megtalálható.

(19.30)

Tisztelt Képviselőtársaim! Azért nem folyt részletes egyeztetés az alkotmánymódosításról, mert úgy fejeztük be az ötpárti tanácskozásunkat, hogy minden párt jelzi, hány év legyen az az iksz év, ameddig a kötőerő, illetőleg a népszavazási moratórium érvényesül. Azt kellett tehát a minisztériumnak megvárnia, hogy az egyes pártok jelezzék az álláspontjukat.

A magam részéről - mint ezen tárgyalások résztvevője - közöltem a minisztériummal, hogy a Szocialista Párt a kétéves moratóriumot, illetőleg a kétéves kötőerőt támogatja, de ha más politikai pártoknak az az álláspontjuk, hogy ez legyen hosszabb időtartam, ez sem elfogadhatatlan, lehet akár három év is. Ennél konkrétabb, ennél cizelláltabb álláspontot nem lehet ebben a kérdéskörben megfogalmazni.

Azt talán pozitívan értékelhetjük, hogy a választási eljárási törvény módosítása kapcsán mind a Fidesz, mind a KDNP álláspontja valamelyest megengedőbb. A mostani szabályozás számtalan joghézagot kiküszöböl, számtalan visszaélés lehetőségét kizárja. Meg kell ragadni az alkalmat arra, hogy megteremtsük a korábbi tanácskozásaink, ötpárti tárgyalásaink alapján ebben a kérdésben a konszenzust. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy a mostani szabályozás éppen a visszaélések kiszűrése érdekében rendkívül szigorú. Nem teszi ugyanis lehetővé azt, hogy felvegyenek olyan személyt a névjegyzékbe, aki nem igazolással megy el szavazni, illetőleg ha rendelkezik is igazolással, nem abban a szavazókörben kíván voksolni, ahová az igazolása szól. Ez a szabály az ára annak, hogy ki lehessen zárni az úgynevezett voksturizmus lehetőségét.

Fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy korábban, az 1997. évi C. törvény miért nem szabályozott pontosan, miért úgy szól ennek a törvénynek a 66. § (2) bekezdés a) pontja, hogy fel kell venni a névjegyzékbe azt, aki igazolással rendelkezik. A b) pontja pedig még azt is kimondja, hogy azokat is fel kell venni, akik igazolni tudják, hogy az adott választókerület területén laknak. Ez utóbbi esetben egyébként még arra is lehetőség nyílik, hogy valaki korábban igazolással szavazzon, majd ismételten voksoljon, tudniillik nem írja elő a törvény azt, hogy ilyenkor, ha valaki szavaz, be kell vonni az igazolást. A ma előttünk fekvő törvényjavaslat viszont egyértelművé teszi, hogy amennyiben valaki egy fordulóra kéri az igazolást, akkor az igazolást be kell vonni, ha pedig két fordulóra, abban az esetben az igazoláson fel kell tüntetni, hogy az illető személyt felvették a voksolás során a választói névjegyzékbe (Folyamatos, nagy zaj. - Az elnök csenget.), illetőleg le is kell bélyegezni az igazolást.

Tisztelt Képviselőtársaim! Az önök politikai belátásán, megfontolásán múlik az, hogy eleget tudunk-e tenni az Alkotmánybíróság követelményének, meg tudunk-e oldani egy mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet, avagy sem. Ebben a helyzetben félre kell tenni minden presztízsszempontot, és arra kell törekednünk, hogy a már meglevő megoldást támogassuk, még akkor is, hogyha ez - mint az előbb már jeleztem - rendkívül szigorú feltételeket tartalmaz, és arra kötelezi a választópolgárokat, hogy igenis figyelemmel kísérjék, hogy megkapták-e a választási értesítőt, megnézzék azt, hogy felvették-e őket a névjegyzékbe (Zaj. - Az elnök csenget.), és ha kihagyták őket, akkor éljenek kifogásolási, jogorvoslati jogukkal.

Tisztelt Képviselőtársaim! Mindkét törvényjavaslatot a Szocialista Párt nevében elfogadásra javaslom. Köszönöm a figyelmüket és a türelmüket. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
117 290 2007.12.04. 5:30  287-293

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! Nagyon röviden az MSZP álláspontját fejteném ki a benyújtott módosító javaslatokkal kapcsolatban. Mindenekelőtt jelezném, hogy teljes mértékben egyetértek Hankó Faragó Miklós képviselőtársammal abban, hogy az 1. és a 8. pont alatt szereplő módosító javaslatok elfogadásuk esetén egy teljesen inkonzisztens rendszert eredményeznének. Abban az esetben, ha a választópolgároknak igazolással is a lakóhelyük szerinti jelöltre, illetőleg listára kellene szavazniuk, akkor ez az egész választási eljárási törvénynek az átdolgozását igényelné, vagy elektronikus szavazás bevezetését tenné szükségessé, vagy pedig annak a rendszernek az átvételét, ami a külföldön történő szavazás esetében működik.

Megjegyzem, hogy a 8. ajánlási pontban levő másik elemmel is komoly problémák vannak, tudniillik abban az esetben, ha elhagynánk a 89. § (9) bekezdését, akkor joghézag keletkezne, nem tudnák azokat felvenni a választói névjegyzékbe, akik csak a második fordulóra kértek igazolást, úgyhogy ez is oka annak, hogy ezt a módosító javaslatot nem lehet támogatni.

Salamon László képviselőtársam számos javaslatot nyújtott be. Ezek közül támogathatónak tűnik az, hogy az Országos Választási Bizottság internetes honlapján jelenjenek meg azok a szavazókörök, amelyekben igazolással voksolni lehet. Meg kell azonban jegyeznem, hogy ez egy rendkívül nagy munkát jelentene, hiszen ezen szavazókörök száma rendkívül magas lenne, és ez az informatikusokat megterhelné. Ugyanakkor pozitívan értékelem, hogy Salamon képviselőtársam, aki nem igazán lelkesedik a számítástechnikáért, ilyen javaslatot benyújtott. Még az sem elképzelhetetlen, hogy hosszabb távon esetleg az elektronikus szavazás intézményét is el tudná fogadni.

A következő ajánlási pontban, a 3. számúban Salamon László képviselőtársam azt indítványozza, hogy sokkal erőteljesebb kontroll érvényesüljön azok esetében, akik igazolással szavaznak, ám egyben mozgóurnás szavazási lehetőséget kérnek. Elfogadhatónak tűnik az általa javasolt megoldás, meg kell azonban jegyeznem, hogy az utólagos ellenőrzés a helyzeten semmit nem változtatna, mert ha kiderülne az, hogy az érintett személy jogosulatlanul voksolt, egyetlenegy lehetőséget biztosít a választási eljárási törvény, mégpedig azt, hogy minden egyes párttól, illetőleg jelölttől egy-egy szavazatot levonjanak.

Czira képviselőtársam is felvetett változtatásokat. El lehet esetleg fogadni azt a felvetését, hogy ne péntek 16 óráig, hanem csütörtök 16 óráig kelljen igazolást kérni. Ugyanakkor a másik módosító indítvány, ami pedig az, hogy szóban, illetőleg meghatalmazott útján is lehessen mozgóurnás szavazást kérni, visszaélésekre ad lehetőséget, úgyhogy ezt a módosító javaslatát semmiképpen nem lehet támogatni.

Az 5. ajánlási pontban Hankó Faragó Miklós és Gulyás József egy alapvető problémára kívánna megoldást találni, arra, amelyre egyébként én is felhívtam a figyelmet tegnapi hozzászólásomban, amely az általános vita során hangzott el. Ez a javaslat megoldana bizonyos problémákat, ugyanakkor mégis komoly nehézségeket okozna, hiszen nem tenné azt lehetővé, hogy pontosan elhatároljuk egymástól azokat a szavazóköröket, amelyekben fel lehet venni választópolgárokat a szavazás napján a névjegyzékbe, és azokat, ahol igazolással szavaznak, és csak igazolás alapján nyílik erre lehetőség. Lehetséges persze, hogy a felvetés a két SZDSZ-es képviselőtől megoldana egy komoly alkotmányossági problémát, viszont teremtene egy másikat, nem zárná ki a visszaélés lehetőségét, amely abból származik, hogy a szavazás napján is fel lehet venni a névjegyzékbe választópolgárokat, ami - miként erre tegnap utaltam - akár a kétszeri szavazás lehetőségét is megteremti.

(17.40)

Nagyon röviden utalnom kell arra is, hogy Salamon képviselőtársam azt indítványozza, hogy hagyjuk el a népszavazási törvény módosítására vonatkozó rendelkezéseket. Ha így döntünk, abban az esetben semmiképpen nem tudunk eleget tenni az Alkotmánybíróság 27/2007. számú határozatának, és ebben az esetben bennmaradna a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség. Egyébként nem lehet igazán érteni, hogy mit is akar valójában Salamon képviselőtársaim ezzel elérni, hiszen más megoldást erre találni nem lehet, mint ami a javaslatban szerepel, legfeljebb pontosítani lehetne a szöveget, annyit lehetne mondani, hogy a népszavazási eredmény közzétételének a napjától számított x éven belül áll fenn a népszavazási moratórium. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi a felszólalási idő leteltét.)

Tisztelt Országgyűlés! Képviselőtársaim! Saját módosító indítványomról csak annyit mondanék, hogy ez az új kodifikációs technika alkalmazását kívánja ebben az esetben is megvalósítani.

Köszönöm a figyelmet.

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
121 188 2008.02.11. 12:13  167-209

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Képviselőtársaim! Egy vita közepében vagyunk, lehet, hogy már a vége felé közeledünk, hiszen ellenzéki oldalról nem nagyon láttunk jelentkezőket.

Az alapvető jogi problémákat Avarkeszi Dezső képviselőtársam, az alkotmányügyi bizottság elnöke már kifejtette, azonban célszerűnek látszik egy részletesebb politikai, illetőleg jogi érvelés, részben azon a gondolatmeneten haladva, amelyet Navracsics frakcióvezető úr fejtett ki, részben pedig - mint előbb már említettem - azon a nyomvonalon haladva előre, amelyet Avarkeszi Dezső képviselőtársam fejtett ki.

Egyetértek Navracsics képviselőtársammal, frakcióvezető úrral abban, hogy ez a kérdéskör, amelyet most tárgyaltunk, és amelynek népszavazásra bocsátását a Fidesz- és a KDNP-frakció szükségesnek tartja, alapvető jelentőségű. Nem értek azonban egyet Navracsics frakcióvezető úrral abban, hogy ez lenne a rendszerváltás időszakától számítva a jelenlegi időpontig a legeslegfontosabb ilyen törvény, hiszen óriási jelentősége volt a privatizációs törvényeknek 1993-ban, nagyon nagy jelentőségű volt '91-ben az első kárpótlási törvény, ugyancsak 1991-ben a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről szóló törvény is. Egyetlenegy esetben sem merült fel az, hogy népszavazást kellene tartani, pedig erre minden lehetőség akkor is adott volt a ma már említett 1989. évi XVII. törvény 5. § (1) bekezdésének a) pontja alapján. Hiszen az akkori Fidesz is egyértelműen elvetette a kárpótlást, mások kárpótlás helyett reprivatizációt igényeltek. Lehetett volna tehát népszavazást tartani arról, hogy kárpótlás legyen-e, reprivatizáció legyen-e, vagy pedig egyiket se valósítsuk meg. Mégsem merült fel ilyen kérdés, döntően azért, mert az akkori kormányt - az óriási viták ellenére is - az ellenzék nem kívánta ilyen helyzetbe hozni.

Valóban igaz az, hogy a mostani reformtörvény - akár hosszú időre is - megszabhatja az ország egészségügyi ellátó intézményrendszerének a működését és felépítését, és az is igaz, hogy mindez befolyásolhatja az ország lakosságának egészségi állapotát. De látnunk kell ugyanakkor azt is, hogy ilyen kérdésekben a döntés felelőssége elsődlegesen a parlamentet terheli.

Meg kell jegyeznem, hogy nem vagyok ellenfele - sőt, híve inkább - a népszavazás intézményének. Azonban, mint erre Avarkeszi képviselőtársam rámutatott, a megerősítő népszavazás döntően kormánypárti intézmény. Van olyan ország, ahol ellenzéki jellegű, így például az olasz alkotmány 138. cikkelye értelmében egy alkotmánymódosító törvényt a képviselők, illetőleg a szenátorok egyötöde is népszavazásra bocsáthat. A szlovén alkotmány lehetővé teszi, hogy a képviselők egyharmadának kezdeményezése alapján a népszavazást el kelljen rendelni. Nálunk legkevésbé sem ez a helyzet. Tehát abban az esetben lehetséges megerősítő népszavazást tartani, ha a kormányzati többség ezt fontosnak, szükségesnek tartja.

Salamon képviselőtársam utalt arra, hogy egy ilyen utólagos népszavazás egy már elfogadott törvényről abrogatív, tehát megsemmisítő jellegű. Nem így szól a magyar szabályozás. Az alkotmány 26. § (6) bekezdése értelmében megerősítésről és nem eltörlésről van szó. Az olasz alkotmány "eltörlés" szót említ, tehát ott egyértelmű a cél az, hogy lehetőség nyíljon arra, hogy 500 ezer választópolgár aláírása alapján, illetőleg öt régió tanácsának döntése nyomán népszavazást írjanak ki annak érdekében, hogy egy elfogadott törvényt utóbb eltöröljenek.

Miért ilyen a magyar szabályozás? Azért, mert - az európai uniós tagállamok túlnyomó többségével ellentétben - állampolgári kezdeményezés alapján lehetőség nyílik népszavazás tartására. Azokban az országokban, ahol az ellenzék ilyen jogosítvánnyal rendelkezik, nincs lehetőség állampolgári kezdeményezés nyomán népszavazást tartani, hanem a népszavazás elrendelése vagy a köztársasági elnök, vagy a parlament hatáskörébe tartozik. Ha ezeket az alkotmányjogi megfontolásokat figyelembe vesszük, akkor teljes egyértelműséggel láthatjuk, hogy miért foglalja el a kormány, illetőleg a parlamenti kormányzati többség azt az álláspontot, amit elfoglal. Megítélésem szerint ebben semmiféle felsőbbrendűség, nagyképűség nincs. Abban az esetben, ha úgy ítélné meg a parlamenti többség, illetőleg a kormány, hogy egy olyan óriási horderejű lépésről van szó - mint például a kárpótlás, mint például a privatizáció a '90-es évek első felében -, hogy elengedhetetlen a népszavazás, akkor ilyen döntés születne.

A mostani reform azonban a nagyon komoly jelentősége ellenére sem jelent a fennálló intézményrendszerrel gyökeres szakítást. Valóban megmarad a társadalombiztosítás rendszere, bár hozzá kell tennem, hogy valóban változik, többpénztárassá válik, olyanformán, ahogy ezt a Fidesz 1998-as kormányprogramja tartalmazta. E változtatás tehát nem jelent gyökeres fordulatot, bár kétségtelenül - mint előbb már említettem - eredményez változást.

(18.30)

Nincs ugyanakkor eszköz nélkül az ellenzék. Hiszen összegyűlt tudomásom szerint 359 ezer aláírás. Ez a 359 ezer aláírás előfeltételez egy sikeres népszavazást, de nem a többpénztáras, hanem a több-biztosítós rendszerről, egy olyan rendszerről, amelyet a Magyar Szocialista Párt korábban sem kívánt és most sem kíván bevezetni. Nyilvánvaló, hogy a 359 ezer aláírásból legalább 270-280 ezer érvényes lesz, tehát teljesen egyértelmű, hogy a népszavazást valamikor le fogjuk bonyolítani. Kérdés persze az, hogy ennek mi lesz a következménye.

Mikola képviselőtársam az előző napirendi pont vitájának kezdetén nagyon pontosan elhatárolta egymástól az egybiztosítós, a több-biztosítós, illetőleg az egybiztosítós és többpénztáras rendszereket. Ha valóban vannak olyan aggodalmak, és kétségtelenül vannak ilyen aggodalmak, nemcsak az ellenzék padsoraiban, hanem az ország egész lakosságában, hogy hosszabb távon egy ilyen egybiztosítós, többpénztáras rendszer több-biztosítóssá alakul át, akkor ez ellen az a népszavazás, amelyet az Albert házaspár igényel, nagyon jó orvosságot jelent. Míg ha ezt a törvényt bocsátanák népszavazásra, akkor az a helyzet állna elő, hogy ezt vagy elfogadják, vagy nem fogadják el, de továbbra sincs semmiféle kötöttség azzal kapcsolatosan, hogy utóbb egy több-biztosítós rendszert be lehetne vezetni. Az Albert házaspár népszavazása nem érinti ugyan ezt a törvényt, de kizárja azt, hogy a következő három évben létrehozzanak Magyarországon egy több-biztosítós rendszert, egyébként ilyen értelemben Mikola képviselőtársam aggályaira is talán megfelelő választ lehet adni.

És most térjünk át az alkotmányjogi problémákra, amelyeket Avarkeszi képviselőtársam érintett, de részletesen nem fejtett ki. Teljesen egyértelmű, hogy a ma hatályos alkotmányban nincs jó helyen ez a megerősítő népszavazás, mert nem a népszavazásról szóló paragrafusban található, hanem abban a 26. §-ban, amely a köztársasági elnök, illetőleg az Országgyűlés kapcsolatát elemzi. Szó van ebben a paragrafusban arról, hogy a köztársasági elnök rendelkezik a visszaküldés jogával, az Alkotmánybírósághoz fordulás jogával, és szó van arról is, hogy a köztársasági elnök nem írhatja alá a törvényt addig, ameddig - ha azt megerősítő népszavazásra tűzték ki - ezt a népszavazást nem bonyolították le, és a nép nem erősítette meg a törvényt.

De ha megnézzük az alkotmány 26. §-ának (3) bekezdését, akkor teljes egyértelműséggel láthatjuk azt, hogy ha a visszaküldött törvényt elfogadja az Országgyűlés, akkor azt a házelnöknek meg kell küldeni a köztársasági elnök számára, és a köztársasági elnök köteles azt aláírni és öt napon belül kihirdetni. Ez egy olyan strikt szabály, hogy az Alkotmánybíróság 62/2003-as döntése kizárja azt, hogy ilyenkor a köztársasági elnök az Alkotmánybírósághoz forduljon, még abban az esetben is, ha a visszaküldött törvényt oly módon módosítja, illetőleg egészíti ki a parlament, hogy az alkotmánysértő rendelkezést tartalmaz. Noha, ehhez az alkotmánybírósági döntéshez 5 különvéleményt is csatoltak, a többség, 6 alkotmánybíró úgy foglalt állást, hogy még súlyos alkotmányellenesség esetében is kötelező a köztársasági elnöknek kihirdetni a visszaküldött és ismételten elfogadott törvényt. Ez a helyzet jelenleg is.

Ennek következtében nincs is jelen pillanatban alkotmányos lehetőségünk arra, hogy ezt a törvényt népszavazásra bocsássuk. Hozzá kell tennem, hogy a 26. § egyébként még számos alkotmányjogi problémát hordoz. Ilyen például az, hogy mi a helyzet akkor, ha a népszavazás megerősít egy törvényt, de a köztársasági elnöknek vannak észrevételei. Visszaküldheti-e vagy nem küldheti vissza az észrevételei közlésével? Megerősítette a törvényt a nép, fordulhat-e a köztársasági elnök ezt követően az Alkotmánybírósághoz? Mindezeket a problémákat tisztáznunk kell. Alkotmánybírósági döntések nyomán az egész népszavazási joganyag teljes felülvizsgálata elkerülhetetlennek látszik. Meg kell vizsgálnunk azt, hogy hány aláírás szükséges, ez lehet, hogy nem 200 ezer, hanem 300 ezer; legyenek vagy nem legyenek-e tiltott tárgyak; hogyan állapítsuk meg ismételten az érvényességi, illetőleg az eredményességi küszöböt. Közismert, hogy jelenleg nincs érvényességi küszöb. Szükséges az is, hogy ezeknek a jogintézményeknek az egymáshoz való viszonyát rendezzük.

Lenne tehát rendkívül sok feladatunk, és elméletileg azt sem zárom ki, hogy az idén még egy népszavazásra sor kerül, amely - mint korábban már említettem - megerősít minket abban, hogy nem kívánunk több-biztosítós rendszert.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
127 238 2008.03.03. 7:37  223-241

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Képviselőtársaim! Ékes Ilona a Fidesz álláspontját ismertette, ami számomra - és gondolom, a Magyar Szocialista Párt frakciója számára - nem okozott meglepetést. Mindenki világosan tudja, hogy a Fidesz hadban áll az Országos Választási Bizottsággal, ennek alapján kell Ékes Ilona képviselőtársam hozzászólását is értékelnünk.

Képviselőtársam a jogi fensőbbség hangján beszélt az Országos Választási Bizottságról, kioktatta ezt a testületet, mondván, hogy nem ismeri eléggé a választási szabályokat, miközben saját előadásában is nagyon súlyos jogi hibákat követett el. Ezek közül csak egyetlenegyre hívnám fel a figyelmet: arra utalt, hogy az Országos Választási Bizottság és más kormányzati szervek - mint a közigazgatási hivatal - miként jártak el, miközben mindenki világosan tudja, aki választási joggal foglalkozik, hogy az Országos Választási Bizottságnak semmi köze a kormányhoz, független szerv, amely kizárólag a törvényeknek alárendelten működik. Ennek következtében egyértelműen látnunk kell azt, hogy nemcsak az Országos Választási Bizottság jogértelmezésével lehetnek gondok - amelyek egyébként ez esetben igazán nem álltak fenn, hiszen a Legfelsőbb Bíróság jóváhagyta az Országos Választási Bizottság határozatait -, hanem esetenként olyan képviselőtársak felszólalásaival kapcsolatosan is, akik a politikai támadást előtérbe helyezik a jogi érveléssel szemben.

Képviselőtársam problematikusnak tartja a lemondó nyilatkozatokkal kapcsolatos országos választási bizottsági döntéseket. De én azt javasolnám, hogy nézze meg nagyon alaposan a többször módosított 1993. évi LXXVII. törvény ezzel kapcsolatos előírásait, mindenekelőtt a 30/K. § (2) bekezdését, illetőleg (5) bekezdésének b) pontját, valamint az ezen törvény 31. §-ában foglaltakat, amelyek a 30/K. § rendelkezéseit is kiterjesztik az országos kisebbségi önkormányzatok megválasztásával kapcsolatos, illetőleg a képviselők jogállásával kapcsolatos rendelkezésekre.

(20.40)

Világosan látnunk kell, hogy ezt a módosítást, amelyet 2005-ben fogadott el a parlament, egyébként szinte egyértelmű konszenzussal, nem jellemzi a teljes pontosság. Ha megnézzük ennek a törvénynek az általam előbb említett 30/K. § (2) bekezdését, akkor abban az szerepel, hogy a megbízatással jön létre ez a bizonyos országos kisebbségi önkormányzati képviselői jogviszony. De ha tovább olvassuk a törvényszöveget, és megnézzük az (5) bekezdés b) pontját, akkor láthatjuk, hogy a lemondásnak két esetét rögzíti a törvényszöveg. Az egyik eset az, amikor az írásban történik, a másik eset pedig az, amikor ez megtörténik a testület ülésén egy olyan lemondó nyilatkozattal, amelyet jegyzőkönyvbe vesznek.

Azonban nem teljesen pontos az a szabályozás, amely szerint a megbízatással kezdődik a jogviszony, hiszen lehetne ezt kötni például az alakuló üléshez, eskütételhez vagy a megbízólevél átadásához, akár régi jogi aktushoz is kapcsolódhat ez. Nincs tehát egyértelmű szabályozás arra nézve, mi a helyzet abban az esetben, amikor még az alakuló ülés előtt történik a lemondás, és erre vonatkozóan az Országos Választási Bizottság hatáskörére vonatkozó szabályok sem adnak egyértelmű eligazítást.

Tehát azt kell látnunk, hogy magának a törvénynek a hiányosságai okoztak nagyon komoly problémákat, de az emberi jogi bizottság ülésén jeleztem, hogy itt messze nem csak a kisebbségi önkormányzatok esetében merülnek fel ilyen gondok. Felhoztam azt a példát - az idősebb képviselőtársaim talán még emlékeznek erre -, amikor 2001 februárjában Gyimóthy Géza, a parlament alelnöke írásban lemondott. Bár ezt faxon küldte el, mert azt gondolta, hogy ő lesz a következő földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter, majd amikor kiderült, hogy Vonza András kapja meg ezt a tisztséget, akkor a lemondását visszavonta, és akkor a parlamenti többség, amelynek a Fidesz éppúgy része volt, mint az FKGP és az MDF, úgy döntött, hogy mivel faxon történt ez a lemondás, ennek következtében az nem érvényes.

Meg kell tehát jegyeznem, hogy a magyar jogban a köztársasági elnök lemondásának esetét leszámítva nincs egyértelműen szabályozva az egyes köztisztségek betöltői lemondásának a pontos formája, bár történtek ez irányú kísérletek például a miniszterelnök esetében is, ahol ugyancsak nagyon komoly jogi problémák merültek fel 2004 augusztusában. Tehát mielőtt egyértelműen pálcát akarnánk törni az Országos Választási Bizottság felett, világosan látnunk kell, hogy a magunk által alkotott törvények sem egyértelműek, nem adnak megfelelő eligazítást.

Röviden ki kell térnem arra is, hogy itt több bírálat érte a kormányt és a közigazgatási hivatalt. Világosan látnunk kell: ez nem tartozik a mai ülésünk napirendjéhez. Nem a kormány tevékenységét értékeljük, és még kevésbé a közigazgatási hivatalok tevékenységét. Ez utóbbira egyébként a parlamentnek közvetlenül nincs is hatásköre, csak a közigazgatás ellenőrzésének általános hatáskörében. Tehát nem érdemes itt bírálatot megfogalmazni a közigazgatási hivatallal és áttételesen a kormánnyal kapcsolatosan, mert nem ez az ülés tárgya. Ezen túlmenően pedig azt is látni kell, hogy a közigazgatási hivatal megkísérelte helyreállítani a törvényes rendet, hiszen két alkalommal is megismételtette az alakuló ülést.

Itt kell megjegyeznem, hogy volt némi jogi félreértés abban a kérdéskörben is, hogy az Országos Választási Bizottságnak van-e hatásköre az alakuló üléssel kapcsolatosan, avagy nincs. Szerencsére - a képviselőtársam ezt most már nem említette - ez elhangzott a bizottsági ülésen: nincs az Országos Választási Bizottságnak az alakuló üléssel kapcsolatosan semmilyen hatásköre, mert egyetlenegy jogosítványt állapít meg számára a törvény, ez pedig az, hogy az Országos Választási Bizottság elnöke összehívja az alakuló ülést. Ezt követően minden a megválasztott kisebbségi képviselőkön, illetőleg a közigazgatási hivatalon múlik. Ám nem lehet semmiféleképpen a közigazgatási hivatal tevékenysége felett gyakorolt kritika akadálya annak, hogy elfogadjuk az OVB beszámolóját.

A Magyar Szocialista Párt frakciója nevében köszönetemet fejezem ki a választási szervek munkatársainak, tulajdonképpen az Országos Választási Bizottságnak és a területi választási szerveknek is, és gratulálok mindazoknak a kisebbségi képviselőknek, akik akár települési, akár területi, akár országos kisebbségi képviselői mandátumot szereztek.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps az MSZP soraiból.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
143 183 2008.05.05. 7:16  172-188

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Képviselőtársaim! A mostani vita látszólag szervezeti kérdésekről folyik, ám Rubovszky György megfogalmazta a mai nap alapkérdését: legitim-e a mostani kormány vagy nem legitim? Nagyon sajnálom, hogy Navracsics Tibor frakcióvezető úr erről a kérdésről már számtalan alkalommal nyilatkozott, de most itt a parlamentben nem fejtette ki érveit azzal kapcsolatosan, hogy miért nem tudja elfogadni a most létrejövő egypárti szocialista kormányt a szó politikai értelmében, hiszen alkotmányjogilag új kormányról nem beszélhetünk.

Rubovszky képviselőtársam nyilván nagyon jól tudja, hogy milyen a magyar alkotmányos szerkezet. Nyilván nagyon jól tudja, hogy 1990. április 29-én azért kötötte meg a Magyar Demokrata Fórum és a Szabad Demokraták Szövetsége azt a politikai megállapodást, amely után megszületett az 1990. évi XXIX., majd XL. alkotmánymódosító törvény, hogy olyan helyzetben is, mint amilyen most kialakult a parlamentben, legyen stabil kormány, legyen működőképes kormányzat, ne legyenek előrehozott választások.

Kétségtelen, hogy a Fidesz kritikájának annyi igazságtartalma van, hogy 1990-ben ők ezt a megállapodást akkor és ott elutasították. Ám amikor 1998-ban kormányra kerültek, egyetlenegy lépést sem tettek annak érdekében, hogy a konstruktív bizalmatlansági indítvány intézményét eltöröljék, és azt az alkotmányos szerkezetet, amelynek alapján a kormány tovább tud működni, megváltoztassák.

Mi a konstruktív bizalmatlansági indítvány politikai tartalma? Az a politikai tartalma, hogy ha meg is szűnik egy abszolút többség a parlamentben, legyen lehetőség a kormányzati tevékenység folytatására, amennyiben új többség nem jön létre. Márpedig lehet, hogy a társadalomban új többség létrejött, de a parlamentben ilyen új többségről egyáltalán nem beszélhetünk, két okból sem. Az egyik ok az, hogy nincs 194 képviselője a másik oldalnak, még az SZDSZ-szel együtt sem, hiszen ketten függetlenek, 193 mindössze a négy, most az MSZP-vel szemben ülő párt mandátumainak a száma. A másik ok már nem parlamenti matematikai, hanem politikai, ez pedig az, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége több alkalommal is kifejtette: nem érdekelt az előrehozott választásokban, nem érdekelt abban, hogy az egypárti szocialista kormány munkáját akadályozza, és támogatni fogja azokat az elképzeléseket, amelyek a kormányprogram talaján állnak, a gazdasági növekedést, a foglalkoztatottság bővítését, illetőleg a konvergenciaprogram teljesítését, megvalósítását szolgálják. (Babák Mihály: Ülj le!)

Ilyen értelemben tehát az a helyzet, hogy noha matematikailag nincs többsége a Magyar Szocialista Pártnak (Babák Mihály tapsol.), politikailag úgy lehet megítélni a szituációt, hogy ilyen többség rendelkezésre áll. Ha pedig ez a helyzet, akkor nem szükséges felvetni a bizalmi kérdést. A bizalmi kérdést olyankor kell felvetni, amikor kétséges az, hogy valamely kormány pontosan milyen támogatottsággal rendelkezik, amikor meg kell erősíteni egy frakció belső helyzetét, vagy meg kell erősíteni koalíciós partnerek közötti kapcsolatot. Ez volt a helyzet egyébként 2006. október 6-án, amikor a magyar történelemben első alkalommal egy kormányfő bizalmi szavazást kért.

Ki kell azonban térni Navracsics Tibor frakcióvezető úrnak egy olyan érvére, amit - mint előbb már jeleztem - itt nem mondott el, de számtalan alkalommal nyilatkozataiban hangoztatott. Ez pedig az, hogy Európában egy kisebbségi kormány akkor tudja a tevékenységét megkezdeni, ha előzetesen bizalmat kér. Nos, frakcióvezető úr, ez az állítás nem tökéletesen pontos. Ennek az a döntő oka, hogy a kisebbségi kormányok elsősorban olyan államokban működnek - Norvégiában, Dániában, Svédországban -, amelyekben nem is létezik alkotmányjogilag a bizalmi szavazás intézménye, ennek következtében nincs is arra lehetőség, hogy a kormányok bizalmat kérjenek, és ily módon kezdjék el tevékenységüket.

Ha megvizsgáljuk azt, hogy ennek mi az oka, akkor persze azt is láthatjuk, hogy az úgynevezett negatív parlamentarizmus, amelyben az új kormánynak nem kell bizalmat kérnie, az a parlamentáris monarchia intézményével függ össze. Igaz, Svédországban szükség van már arra 1975 óta, hogy a miniszterelnököt megválasszák, de ehhez elegendő a relatív többség is. Nincs tehát semmiféle olyan európai szabály, nincs olyan európai politikai kultúra, amelyik ezt megkövetelné.

De hogy egy konkrét példát is hozzak, és nem skandináv területről, hanem Németországból, ezzel jelezni kívánnám, hogy a német alkotmányos berendezkedés, mely nagyon jelentős hatást gyakorolt a mai magyar szerkezetre, is szembekerült ilyen helyzettel, és akkor ott, az adott pártok és politikai erők milyen magatartást tanúsítottak. A felhozott példa Erhard kormányának a válsága 1966-ban. A helyzet sok szempontból hasonlít ma Magyarországon az akkori ottanira. (Babák Mihály tapsolva: Ülj le!) Tudniillik a szabad demokrata párt lépett ki a kormányból, mert úgy ítélte meg, hogy az adóemelési törekvések elfogadhatatlanok. A szociáldemokrata párt úgy ítélte meg, hogy most bizalmi szavazást kellene kérnie Erhard kancellárnak. Erhard azonban azzal érvelt, hogy nyújtsa be az ellenzék a konstruktív bizalmatlansági indítványt, mutassa meg, hogy van ereje. Az más kérdés, hogy végül is Erhard, nem élvezvén a szabad demokrata párt támogatását, 33 nap múlva lemondott, és ezt követte egy nagykoalíciós kormány.

Két dolog nem fog bekövetkezni, ami ott akkor, Németországban megtörtént. Az egyik az, hogy a kormány nem fog lemondani. A másik pedig az, hogy nem jön létre nagykoalíció. Egy dologban azonban teljes mértékben a német vonalon fogunk haladni: nem kér a kormány bizalmi szavazást, és úgy tűnik, hogy az ellenzék nem fog konstruktív bizalmatlansági indítványt benyújtani.

Mindezek figyelembevételével azt javasolom, tekintsük a mostani kormányt legitimnek, fogadja el a parlament az előterjesztett törvényjavaslatot, és a kormány folytassa programjának megvalósítását.

Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP és az MDF padsoraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
143 202 2008.05.05. 15:04  189-205

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Országos választási bizottsági Elnök Úr! Képviselőtársaim! Én sem fogok meglepetést okozni a tisztelt Háznak - miként Répássy Róbert képviselőtársam sem -, amikor jelzem, hogy a Magyar Szocialista Párt azt javasolja az Országgyűlésnek, hogy fogadja el az Országos Választási Bizottság beszámolóját.

Véleményem szerint mindazok az ellenérvek, amelyeket Répássy képviselő úr felhozott az Országos Választási Bizottság tevékenységével szemben, nem megalapozottak. Egyfelől komoly ténybeli problémák jelentkeznek, másfelől pedig jogi pontatlanságok találhatóak Répássy képviselőtársam hosszú fejtegetéseiben.

Melyek a ténybeli problémák? Már az alkotmányügyi bizottság ülésén jeleztem, hogy Répássy, ottani alelnök úr elvonatkoztatott attól, hogy az Országos Választási Bizottság az először benyújtott hét kérdés közül hármat alkotmányosnak nyilvánított, négyet pedig tiltott tárgyba ütközőnek, és az Alkotmánybíróság e négy döntés közül kettőt helybenhagyott, ilyen értelemben tehát azt lehet mondani, hogy az első hét kérdés esetében ötben megegyezett az Országos Választási Bizottság és az Alkotmánybíróság álláspontja egymással.

Valójában a megegyezés még egy kérdés esetében fennállt, tudniillik a vizitdíjra vonatkozó kérdésnél az volt a helyzet, hogy formai problémát talált az Alkotmánybíróság, és nyilvánvaló volt, hogy formai kifogása alapján az Országos Választási Bizottság az ismételt eljárásban meg fogja erősíteni korábbi döntését, tehát nem fogja alkotmányosnak nyilvánítani a kérdést. Ezt a népszavazás kezdeményezői, a Fidesz, illetőleg a KDNP is felismerték, és ennek következtében új kérdést nyújtottak be, és kiegészítették az eredeti hét kérdésüket egy nyolcadikkal, amely a kórházi napidíjra vonatkozott.

Ebben az összefüggésben tehát nyugodtan azt mondhatjuk, hogy egyetlenegy olyan tárgykör volt, az úgynevezett képzési hozzájárulás tematikája, amelyben az Országos Választási Bizottság és az Alkotmánybíróság álláspontja az első körben szemben állt egymással. De ha megvizsgáljuk azt - és ezt később meg fogom tenni -, hogy miben is nyilvánult meg ez a szembenállás, és hogyan reagált az Alkotmánybíróság döntésére az Országos Választási Bizottság, akkor világosan látni fogjuk azt is, hogy nem megismételte korábbi álláspontját, hanem új érveket hozott fel annak alátámasztására, hogy miért találja a kérdést tiltott tárgyba ütközőnek.

Azt is világosan látnunk kell, hogy az alkotmánybírósági törvény azon paragrafusa - a 27. § (2) bekezdéséről van szó -, amely szerint az Alkotmánybíróság határozata mindenkire nézve kötelező, akkor született, amikor az Alkotmánybíróságot még nem ruházták fel a népszavazásokkal kapcsolatos érdemi döntések jogával, bár kétségtelen, hogy az 1989. évi XVII. törvény is eljárási kérdések kapcsán hatáskört biztosított az akkor még csak jogilag létező, ténylegesen nem felálló alkotmánybírósági testületnek.

Ha megnézzük az Alkotmánybíróság mai hatásköreit, találunk köztük olyat, amely esetében az Alkotmánybíróság csak véleményt nyilvánít, ennek következtében a határozata nem is lehet kötelező, az álláspontja nem köti az Országgyűlést; arról az ügyről van szó, amikor az Alkotmánybíróság véleményt nyilvánít a helyi önkormányzati képviselő-testületek feloszlatásáról. Ebben az esetben tehát az erga omnes elv már áttörést szenved.

De áttörést szenved az erga omnes elv valójában az 1997. évi sokszor módosított C. törvény esetében is. Miért? Azért, mert a jogalkotó nem biztosította - valószínűleg tévesen - az Alkotmánybíróságnak a reformatórius jogkört, tehát a határozat megváltoztatásának a jogát, hanem csupán arra jogosította fel a testületet, hogy helybenhagyja az OVB döntését, vagy pedig azt megsemmisítse, és az Országos Választási Bizottságot új eljárásra utasítsa. Ebben az esetben, amikor új eljárásra utasításról van szó, nem lehet egy az egyben az erga omnes elvet követni, mert ez hatáskörelvonást jelent, a hatáskörelvonás tilalma pedig a jogrendnek egy általános alapelve.

Ezért teljes egyértelműséggel megállapíthatjuk azt, hogy mindazok a viták, amelyek az Alkotmánybíróság és az Országos Választási Bizottság között lezajlottak, alapvetően szakmai viták voltak - bár politikailag kényes tematikákat érintettek -, és egyben jogszerűek is voltak, hiszen az új eljárásra utasítás nem jelentheti a döntés tartalmának érdemi meghatározását.

Ám, ha megvizsgáljuk azt, hogyan járt el valójában az Országos Választási Bizottság, akkor azt láthatjuk, hogy a testületi többség végül is az erga omnes elvet - bár vitatható volt, hogy ez esetben kötelezőnek kell ezt tekinteni - magára nézve mértékadónak ismerte el, még akkor is, ha voltak olyan országos választási bizottsági tagok - a nevüket egyébként Répássy alelnök úr a bizottsági ülésen említette is -, akik kétségbe vonták ezt a fajta kötelezettséget. Maga a testület azonban - mint az előbb már jeleztem - végül is magára nézve az erga omnes elvet elismerte.

Miben nyilvánult ez meg? Mint előbb már említettem, a képzési hozzájárulás tárgyában valóban az volt a helyzet, hogy eltért egymástól az Alkotmánybíróság és az Országos Választási Bizottság álláspontja. Az Alkotmánybíróság nem fogadta el az OVB első döntésének azon érvelését, amely szerint ez a kérdés a kormányprogramba ütközik, és ezért arról népszavazást kiírni nem lehet.

Visszatért erre az érvre újabb határozatában az Országos Választási Bizottság? Semmiképpen. Más megközelítést alkalmazott, mégpedig azt állítva, hogy ez a kérdés a költségvetéssel kapcsolatos, és ezért tekinthető olyannak, amelyről népszavazást nem lehet tartani, amely népszavazásra nem bocsátható.

Ha megvizsgáljuk a vita jogi tartalmát az OVB és az Alkotmánybíróság között, akkor láthatjuk, hogy az Országos Választási Bizottság szerint nemcsak a kormányprogramról döntő parlamenti határozat az, amelyik tiltott tárgy, hanem a kormányprogramban szereplő konkrét elemek is.

Mi támasztja alá az OVB álláspontját? - és most egy nyelvtani jogértelmezést fogok elmondani. Az támasztja alá, hogy az alkotmány nem azt mondja, hogy a kormányprogram elfogadása a tiltott tárgy, hanem a kormányprogram maga a tiltott tárgy. Ez szemantikai érvelésnek és éppen ezért elégtelennek tűnik, ám azt is látnunk kell, hogy amikor megtámadták a kezdeményezők az OVB döntését, akkor azzal érveltek, hogy azért sem ütközik a kormányprogramba az adott kérdés, mert nem a kormányprogram tartalmáról, hanem csak a kormányprogramról van szó.

Ha valaki végiglapozza az alkotmányt, akkor világosan láthatja, hogy más helyeken az alkotmány a kormányprogram elfogadásáról beszél. Természetesen meg kell jegyeznem, hogy ez a szemantikai érvelés önmagában még nem perdöntő, többféle értelmezés is lehetséges ebben az esetben.

(18.40)

A lényeg azonban itt nem is az, hanem amire az előbb már utaltam, a lényeg abban ragadható meg, hogy nem tért vissza az Országos Választási Bizottság erre a kizáró okra, hanem más kizáró okot keresett, amire egyébként az új eljárásra utasított szervnek mindig is joga, lehetősége van.

Ha megnézzük a vizitdíjjal kapcsolatos kérdések sorsát - mert ugye kettő volt belőlük -, akkor láthatjuk, hogy azok elbírálásánál az Országos Választási Bizottság döntését az Alkotmánybíróság egy 2001-ből származó határozatának indoklására alapozta. Miről is volt ott szó? Arról volt szó, hogy az 51/2001. alkotmánybírósági határozat indokolása kimondta, hogy jelen esetben - ott a nyugdíjas fogyasztói kosár árindexéről volt szó - nem bocsátható népszavazásra olyan kérdés, amely a költségvetési törvény tartalmát módosítja, amiből okszerűen következik, hogy tiltott tárgyként megjelölt törvényeket meg kell változtatni, illetőleg a kérdés arra irányul, hogy a választópolgárok pontosan határozzanak meg egy jövőbeni költségvetési törvényben szereplő kiadási tételt, vagy ahogy szó szerint fogalmaz az indoklás, egyes kiadásokat. Ez az érvelés a jelen esetre volt vonatkoztatva, ilyen értelemben tehát azt mondhatjuk, hogy azért emelte ki a kiadási oldalt, mert abban a konkrét jogesetben csak ez az oldal volt érintett, a bevételi oldal semmiképpen.

A 2007-es alkotmánybírósági érvelés viszont taxációnak tekintette ezt a jelen esetre vonatkoztatott, 2001-ből származó megállapítást, és ennek az lett a következménye, hogy minden más esetben költségvetéssel szoros kapcsolatban, jelentős, közvetlen kapcsolatban levő kérdés népszavazásra bocsátását is lehetővé tette. Ez volt az a szakmai alapprobléma, ami miatt kibontakozott a vizitdíj, illetőleg a kórházi napidíj, a második körben pedig a fejlesztési hozzájárulás vagy a képzési hozzájárulás kapcsán a két testület közötti polémia.

Láthatjuk, hogy nem volt következetes magának az Alkotmánybíróságnak a gyakorlata sem. Répássy képviselőtársam, bizottsági alelnök úr sem a bizottsági ülésen, sem most nem említette, hogy születtek különvélemények az Ab-határozatok kapcsán, és ezek a különvélemények - Holló Andrásé és Bragyova Andrásé - egyértelműen rámutattak arra, hogy az Alkotmánybíróságnak e tiltott tárgy esetében nincs következetes, egyértelműen kidolgozott mércéje, álláspontja. Maga az Alkotmánybíróság is úgy döntött 15/2005. határozatának az indoklásában, hogy esetről esetre fogja megvizsgálni azt, hogy valamely kérdés tiltott tárgynak minősül-e az alkotmány 28/C. § (5) bekezdés a) pontja tekintetében, vagy pedig nem minősül annak. Az, hogy esetről esetre kell az Alkotmánybíróságnak megvizsgálnia azt, hogy valamely kérdés beleütközik-e a költségvetési és a zárszámadási törvény tartalmába mint tiltott tárgyba, egyértelműen jelzi, hogy nincs tökéletesen kidolgozott normatív felfogás a taláros testületben sem.

Ha pedig ez a helyzet, akkor nem vethetjük az Országos Választási Bizottság szemére azt, hogy vitatkozott az Alkotmánybírósággal, bár - és ez a dolog lényege - végül is 2007. június 25-ei döntéseivel szabad utat nyitott a népszavazás lebonyolításának. Tehát szó sincs arról, hogy ha az Alkotmánybíróság döntéseit nézzük, akkor azok egyértelműen népszavazás pártiak voltak, az OVB döntései pedig a népszavazás megakadályozását szolgálták. Mivel az Alkotmánybíróságnak nincs - mint előbb már jeleztem - reformatórius hatásköre, ennek következtében jogilag elképzelhető lett volna az, hogy ide-oda tologatják az ügyet, ismét döntést hoz az OVB, megsemmisíti az Ab, ismét döntést hoz az OVB, ismét megsemmisíti az Ab és így tovább, erről szó sem volt. Ha pedig azt nézzük, hogy politikai nyomást milyen intézmények gyakoroltak az Országos Választási Bizottságra, akkor egyértelműen láthatjuk, hogy ellenzéki politikai erőktől jött ilyen nyomás, nem pedig a kormány részéről.

Végezetül nagyon röviden kitérnék arra, hogy mennyire volt elfogulatlan a korábbi Országos Választási Bizottság. Ezt nem említettem volna meg, ha Répássy alelnök úr nem tesz ilyen megjegyzést. Utalt arra, hogy nem lehetséges az OVB döntése alapján a kormányzati szervek kampánytevékenységét megítélni. Ez egy 5/2002. OVB-állásfoglaláson alapult, amelynek pontosan az volt a feladata, hogy az akkori Fidesz-kormányt mentesítse azon vád alól, mely szerint a kampányban részt vesznek, amikor azt mondják, hogy "jó kezekben van az ország, mert sorsát azok irányítják, akik valóra váltják álmait".

Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP soraiból.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
151 130 2008.05.27. 7:36  123-136

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Képviselőtársaim! Salamon László két módosító javaslatára reagálnék.

Az egyik módosító indítvány megpróbálja korrigálni a törvényjavaslat általa feltételezett hiányosságát, megítélésem szerint azonban ilyen hiányosság nem áll fenn. Kétségtelen, hogy a törvényjavaslat következtében kettősség lép fel abban a tekintetben, hogy másként alakul az eskü, illetve fogadalomtétel az Országgyűlés által megválasztott közjogi tisztségviselők esetében, és másként a helyi, az országgyűlési egyéni választókerületi választási bizottsági és a területi választási bizottsági tagok, valamint a szavazatszámláló bizottsági tagok esetében. De a kettősség nemcsak ezen a területen áll fenn, hanem az esküszöveget illetően is. Ha az 1997. évi sokszor módosított C. törvény 28. § (1) bekezdésének második mondatát is elolvassuk, világosan láthatjuk azt, hogy ott utalás történik a törvény 1. számú mellékletére.

(13.50)

A választási szervezet tagjai esetében az 1. számú mellékletben foglalt esküszöveg marad továbbra is érvényes. Az országos választási bizottsági tagoknál viszont változás történik, mert ők azt az esküszöveget mondják el, amely a most benyújtott törvényjavaslatban szerepel. Ily módon valóban fennáll ez a kettősség, de nincs semmiféle joghézag. Az esküszöveg tartalma is eltér egymástól, nemcsak a megjelenési helye és a konkrét megfogalmazása. Tudniillik, az Országgyűlés által választott tisztségviselők esetében az eskü szövege a jogszabályok megtartására általában vonatkozik az alkotmányon kívül, míg az 1. számú mellékletben levő esküszöveg kizárólag a népszavazásra és népi kezdeményezésre vonatkozó előírások megtartását követeli meg az eskütevőtől.

Valószínű, hogy amikor majd a sokszor módosított 1997. évi C. törvény egy újabb revízió alá esik, és egy átfogó novellával sikerül a jelenkor viszonyaival összhangba hoznunk a jogi szabályozást, akkor az esküszöveget ott is módosítanunk kell, és módosítanunk kell azt a mostani látszólagos hiányosságot is, hogy nincs különbségtétel eskü és fogadalom között. Itt jegyzem meg, hogy jelenleg is, mint erre Salamon képviselőtársam is utalt, lehetőség nyílik arra, hogy vallásos esküszöveg hangozzék el, és természetesen arra is, hogy ilyen ne hangozzék el. Tehát érdemben ez a szabályozás nem okoz semmiféle problémát.

Átfogóbb jellegű kérdéskör az, amely a 3. ajánlási pontban szereplő módosító javaslattal összefüggésben jelenik meg. Az az elképzelés, amelyet Salamon képviselőtársam előterjeszt a módosító javaslatában, konstitutív jellegűvé teszi az esküt, mint ahogy egyébként erre ő is utalt, míg a jelenleg hatályos szabályozás az országgyűlési képviselők kivételével már mindenhol ezt deklaratív jellegűnek tartja, kivéve az önkormányzati képviselőket, illetőleg a polgármestereket.

Nem nyújtott be Salamon képviselőtársam módosító indítványt ahhoz a bekezdéshez, amely hatályon kívül helyezi a szintén többször módosított 1994. évi LXIV. törvénynek azon rendelkezését, amely szerint megszűnik a polgármester megbízatása, ha az esküt nem teszi le. Ennek a szakasznak a hatályon kívül helyezése is azt a célt szolgálja, hogy egy egységes rendszer jöjjön létre, és az eskünek, illetőleg fogadalomtételnek ne legyen jogi konstitutív ereje.

Itt jegyzem meg azt is, hogy az európai uniós szabályozások általában az eskü deklaratív, szimbolikus funkcióját hangsúlyozzák. Igaz, vannak ez alól kivételek is, így a cseh, illetőleg a szlovák alkotmány kimondja, hogy amennyiben a megválasztott köztársasági elnök az esküt nem teszi le, akkor úgy kell tekinteni a helyzetét, mint ha meg sem választották volna. Ez azonban csak két ország esetében jelentkező szabályozás, az általános alapelv az, hogy az eskünek nagyon nagy a jelentősége, de nincs jogi konstitutív hatálya.

Meg kell jegyeznem még azt is, hogy Magyarországon az 1945. évi XI. törvénycikk 6. §-a - amely egyébként először tett különbséget eskü és fogadalom között -, illetőleg az 1946. évi I. törvénycikk szintén 6. §-ának (2) bekezdése, amely ezt a különbségtételt fenntartotta, egyben az esküszöveg tartalmán módosított is, sem tulajdonított konstitutív erőt az esküszövegnek, szemben az 1920. évi I. törvénycikkel, amely szerint a kormányzó a hivatali tevékenységét csak akkor kezdheti meg, ha letette az esküt.

A modernebb felfogás tehát egyértelműen az, hogy az eskünek - mint előbb említettem - nagy a jelentősége, de abból a feltételezésből kiindulva, hogy az esküt a megválasztása után azonnal le kell tennie a megválasztott közjogi tisztségviselőnek - még mielőtt hivatalba lépett volna -, nem lehet az aktushoz konstitutív hatályt fűzni. Előbb történik meg általában az eskütétel, mint ahogy a hivatalba lépés megtörténne.

Meg kell még azt is jegyeznem, hogy természetesen a ma hatályos 2006. évi LVII. törvénynek az eskütételre vonatkozó rendelkezése és az alkotmányszöveg között is van egy technikai különbség; ezzel most nem kellene foglalkozni, csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg. Az alkotmány ugyanis azt mondja ki, hogy a kormány a miniszterek kinevezése után alakul meg, míg a 2006. évi LVII. törvény a miniszter eskütételét elvben előbbre hozza, a hivatalba lépés előttről beszél. Ez természetesen csak egy technikai probléma, a korrigálása nem e törvényjavaslat kapcsán, hanem az alkotmány szövegének szükségszerű átfésülésekor, finomításakor történhet csak meg.

Végezetül utalnom kell arra, hogy noha látszólag csak egy formális kérdéskörről van szó, a jogi szabályozás egységesítése ezen a területen is jelentős, és célszerű követni e téren is a nemzetközi sztenderdeket. Nagyon röviden utalnék ezzel összefüggésben Boross Péter korábbi miniszterelnök úr módosító javaslataira is, valóban van olyan európai alkotmány, amely kötelezően előírja a vallási esküt - ez az ír alkotmány -, és van egy olyan alkotmány, a német alkotmány, az úgynevezett Grundgesetz, amely alapszabálynak, alapelvnek tekinti a vallási esküt, de úgy fogalmaz, hogy elhagyható. És van két olyan alkotmány, az osztrák, illetőleg a lengyel, amely alternatív lehetőségeket biztosít. Számos más alkotmány nem foglalkozik az eskütétel vallási vonatkozásaival; és van olyan alkotmány is, például a francia, amely utalást sem tesz a köztársasági elnök eskütételére. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.)

Köszönöm a figyelmet.

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
151 134 2008.05.27. 2:04  123-136

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Az idő egyfelől szorít minket, másfelől nem, tudniillik két határidővel állunk szemben. Az egyik egy június 30-ai határidő, a másik pedig egy december 31-ei. A június 30-ai határidő sürgető, a másik nyilvánvalóan nem.

Ami a polgármesteri tisztség ellátásának egyes kérdéseiről szóló többször módosított 1994. évi LXIV. Törvényt illeti, az feles, és ez a megszüntetési jog abban szerepel. Kétharmados a 2000. évi XCVI. törvény, amelyet egyébként nem kellett volna kétharmaddal elfogadni, de a parlament ily módon döntött róla, ennek következtében az is kétharmadossá vált. Ebből pedig az következik, hogy feles döntéssel hatályon kívül lehet helyezni azt a rendelkezést, amely szerint megszűnik a polgármesteri tisztség abban az esetben, ha nem teszi le az esküt.

Meg kell azt is jegyeznem, hogy a mai szabályozás sem igazán konstitutív, tudniillik azt mondja ki a Házszabály 8. §-ának (4) bekezdése, hogy a képviselő nem gyakorolhatja a jogait, nem veheti fel a tiszteletdíját, illetőleg a költségtérítését, és nem jogosult kedvezményekre.

(14.00)

De maga a jogviszonya létrejött. A jogászok, mint közismert, különbséget tudnak tenni aközött, hogy létrejön egy jogosultság, illetőleg hogy azt a jogosultságot lehet-e ténylegesen gyakorolni.

Tehát a ma hatályos szabályozás sem mondja ki azt, hogy bármiféle konstitutív ereje lenne az eskütételnek, kivéve a polgármestereknél, ahol ez megszüntetési okként szerepel, tudniillik az önkormányzati képviselők esetében is az a helyzet, hogy nem gyakorolhatja a jogait, de nem szűnik meg a képviselői megbízatása. Az összhangot kívánja megteremteni a különféle szabályozások között ez a törvényjavaslat, ennek következtében nem látok itt olyan komoly problémát, amellyel számolnunk kellene. Köszönöm a figyelmet.

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
153 22 2008.06.03. 15:10  21-75

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! Rendkívül fontos alkotmánymódosító törvényjavaslat fekszik a Ház előtt, mely egy teljesen új intézményt vezetne be a magyar alkotmányos rendszerbe.

Az alkotmánymódosító törvényjavaslat lényegében két elemből áll. Az egyik elem hagyományos alkotmányjogi kérdéseket tárgyal, hagyományos alkotmányjogi szabályokkal egészítené ki a ma hatályos alaptörvényt. A másik elem tartalmazza a felelős költségvetési gazdálkodásra vonatkozó szabályokat, illetőleg a Törvényhozási Költségvetési Hivatal mint új intézmény megteremtésére irányuló rendelkezéseket.

Ami a hagyományos alkotmányjogi szabályokat illeti, ezek eddig a magyar alaptörvényből lényegében hiányoztak. Miről is van szó? Arról, hogy a ma hatályos alkotmány nem tartalmaz arra vonatkozó rendelkezéseket, hogy miként is néz ki az ex lex állapot, milyen kezelést igényel az úgynevezett felhatalmazás, az appropriáció, és hallgat az indemnitás elvéről is. A beterjesztett alkotmánymódosító törvényjavaslat egyértelművé teszi azt, hogy Magyarországon nincs szükség külön felhatalmazási, úgynevezett appropriációs törvényre - egyébként eddig is ez volt a helyzet az államháztartási törvény alapján -, hanem amikor elfogadja az Országgyűlés a költségvetést, akkor egyben fel is hatalmazza arra a kormányt, hogy beszedje a bevételeket, és teljesítse a kiadásokat.

Az államháztartási törvény eddig is rendezte az úgynevezett ex lex állapotot. Ez a helyzet akkor áll elő, amikor a tárgyév végén az országnak nincs elfogadott költségvetése. Más azonban a helyzet akkor, amikor egy feles törvény rendelkezik egy ilyen alapvető jelentőségű alkotmányos intézményről, és más akkor, ha maga az alaptörvény. Ha az alaptörvény tartalmaz ilyen szabályt, akkor nemcsak az adott rendelkezés súlya növekszik, hanem lehetőség nyílik arra is, hogy az Alkotmánybíróság az erre vonatkozó rendelkezést értelmezze, jogfejlesztő tevékenységet végezzen.

A javaslat tehát pótol olyan hiányosságokat, amelyek az alkotmányt eddig jellemezték. Megjegyzem, már évekkel korábban is felmerült az az igény, hogy az alkotmány tartalmazzon egy részletesebb közpénzügyi fejezetet, azonban az alkotmányozás folyamatának elakadása ennek az igénynek a teljesítését kizárta. A mostani törvényjavaslat tehát ebben az értelemben hiánypótló jellegű.

De, mint előbb már jeleztem, nemcsak alkotmányjogi szempontjából jelentős a törvényjavaslat, hanem állami intézményfejlesztési és gazdaságpolitikai, közgazdasági szempontból is. Egyfelől tartalmaz úgynevezett költségvetési felelősséggel kapcsolatos szabályokat. Ezek közül meghatározó jelentőségűnek tűnik az a rendelkezés, amely szerint a költségvetés elsődleges egyenlege, tehát kamatbevételek és kamatkiadások nélküli egyenlege mindig pozitív kell hogy legyen. Ez az előírás egyébként egyenesen következik a rendkívüli szigorú maastrichti kritériumrendszerből.

Van egy másik szabály is, amely már jóval problematikusabb, és az általános vita megkezdésekor több felszólaló is jelezte, hogy ezzel a rendelkezéssel semmiképpen nem tudnának egyetérteni. Ezen rendelkezés szerint az Országgyűlésnek és a kormánynak a költségvetés fenntarthatóságának veszélyeztetése nélkül kell hatásköreit gyakorolnia. Ez a szabály teljesen helytállónak tűnik egy államháztartási törvényben vagy egy költségvetési felelősségről szóló kétharmados törvényben, ám semmiképpen nem való az alkotmányba.

(10.00)

Azért nem való, mert ez az Alkotmánybíróság számára egy túlzottan általános felhatalmazást adna, és bizonyos értelemben jogbizonytalanságot is eredményezhetne. Úgyhogy nemcsak az ellenzéki frakciók, hanem a Szocialista Párt parlamenti frakciója sem helyesli ennek a rendelkezésnek az alkotmányba való felvételét, éppen azért, hogy költségvetés-politikai kérdésekben ne az Alkotmánybíróságé, hanem a parlamenté legyen a döntő szó. Ugyanakkor az elsődleges egyenlegre vonatkozó szabály lehetőséget biztosít arra, hogy az Alkotmánybíróság ezt az egzakt rendelkezést figyelembe véve valóban megsemmisítse azt a költségvetési törvényt, amely ennek az alkotmányos előírásnak nem tesz eleget. Ilyen értelemben tehát azt mondhatjuk, hogy a felelős költségvetési gazdálkodás követelményét a két szabály közül az egyik már önmagában ki tudja elégíteni, a másikra is szükség van, de semmiképpen nem az alkotmányban, hanem kétharmados törvényben.

Tisztelt Ház! Képviselőtársaim! A Törvényhozási Költségvetési Hivatal létrehozására irányuló törekvést a kormány elsődlegesen azzal igazolta, hogy szükség van arra, a választási években se szaladjon el a költségvetési hiány, ne működjön Magyarországon is, miként számos más polgári demokráciában, az úgynevezett politikai ciklus jelensége. Ellenzéki képviselőtársaim pedig nyomatékosan azt hangoztatták, hogy ha Magyarország úgymond normális állam lenne, abban az esetben ilyen szabályokra nem lenne szükség.

A helyzet azonban ennél jóval bonyolultabb. Nemcsak azért tűnik szükségesnek egy új intézménynek, a Törvényhozási Költségvetési Hivatalnak a megteremtése, mert az elmúlt évek magyarországi költségvetési gazdálkodásában a hiány túlzottan megnőtt - egyébként megnőtt nemcsak 2006-ban, hanem 2002-ben és 1994-ben is -, hanem azért, mert ennek az intézménynek a megteremtése szorosan összefügg a legújabb államfejlődési tendenciákkal. A szakirodalom már évekkel korábban jelezte azt, hogy létre kellene hozni egy fiskális politikai hatóságot, amelynek a jogállása és tevékenysége a nemzeti bankokéra, a független jegybankokéra hasonlítana.

Elsősorban ezt az elemet emelném ki hozzászólásomban, tehát nem arra helyezném a hangsúlyt, hogy meg kell fékezni az éppen aktuális kormányok költekezési kedvét, hanem arra, hogy a maastrichti kritériumok és a globalizálódó világ megköveteli ennek az intézménynek a megteremtését. Ugyanakkor hallatlanul vigyáznunk kell arra, hogy a Törvényhozási Költségvetési Hivatal vagy más ilyen jellegű intézményhez hasonló jellegű intézmény - mint például a költségvetési főtanácsadó intézménye, egy változatban egyébként ez is szerepel, vagy a költségvetési tanács intézménye szerepel egy harmadik változatban - ne korlátozza a parlamentáris demokrácia működését.

Nem érthettünk egyet 2006-ban a költségvetési tanács megteremtésére irányuló fideszes, KDNP-s javaslattal, mert ez a koncepció egyfajta árumegállító jellegű jogot adományozott volna a költségvetési tanácsnak, tudniillik, előrejelzése alapján a köztársasági elnök nagy valószínűséggel megfontolásra visszaküldte volna az elfogadott, de még ki nem hirdetett költségvetési törvényt a parlamentnek. Ugyanezen oknál fogva nem értettünk egyet a pénzügyi szakapparátusnak azzal az elképzelésével sem, hogy a Törvényhozási Költségvetési Hivatal álláspontját a parlament csak kétharmados döntéssel írhatná felül, s ugyanezen ok játszott szerepet abban, hogy az Alkotmánybíróságnak sem kívánunk egyfajta ilyen árumegállító jog jellegű felhatalmazást adni.

A Törvényhozási Költségvetési Hivatal döntően jelző jellegű intézmény. Jelzéseket ad arra nézve a kormánynak, a parlamentnek és a társadalomnak, hogy milyen is valójában az államháztartás helyzete. Olyan intézmény lenne ez, amelyet nem válthatna ki az Állami Számvevőszék hatáskörének a bővítése. Az Állami Számvevőszék ugyanis elsődlegesen egy ellenőrző jellegű szervezet, egy hagyományos polgári alkotmányjogi intézmény, mely Magyarországon a XIX. század végén jött létre, és szinte minden európai uniós tagállamban működik. Feladata az, hogy ellenőrizze a költségvetés előkészítésének és végrehajtásának a folyamatát, de alapvetően nem feladata az, hogy makrogazdasági előrejelzéseket készítsen, nem feladata az, hogy egyfajta konjunktúrakutatással és prognóziskészítéssel foglalkozzon.

Felmerült a vitában az, hogy egy költségvetés főtanácsadó vagy egy költségvetési tanács, vagy bármilyen más, hasonló jellegű intézmény a piacról megrendelhetne előrejelzéseket. Más azonban az, amikor egy konjunktúrakutató intézet - legyen ez a GKI vagy az Ecostat vagy bármilyen más - készít prognózisokat, majd utána negyedév múlva, fél év múlva azokat módosítja, megváltoztatja az aktuális helyzetnek megfelelően, és megint más az, amikor egy felelős állami intézménynek kell ilyen feladatot elvégeznie. Ezért nem válthatja ki a Költségvetési Törvényhozási Hivatalt az sem, ha a létrehozandó új intézmény megfelelő háttérapparátus nélkül a piacról rendelne meg prognózisokat, becsléseket, előrejelzéseket, mindenképpen szükséges az, hogy a Törvényhozási Költségvetési Hivatal vezetője, vezető elemzői, elemzői, főigazgatója, igazgatói, meghatározott köztisztviselői, illetőleg az első számú vezető, az elnök és az elnökhelyettes politikai felelősséget viseljen tevékenységéért. Ennek az intézménynek ugyanakkor pártsemlegesnek kell lennie, ezért nem az egyensúly, a pártok közötti paritás elve alapján történne a két első számú vezető megválasztása, illetőleg kinevezése, hanem kizárólag szakmai szempontok alapján.

A Törvényhozási Költségvetési Hivatal létrehozása ugyanakkor nem irányulhat arra sem, hogy rendkívül szigorú költségvetési politikát folytasson a kormányzat. A felelős költségvetési politika kialakítása nem azonos az állandó, folyamatos restrikciókkal, megszorításokkal. Ebből a szempontból rendkívül jelentős a költségvetési felelősségről és a Törvényhozási Költségvetési Hivatalról szóló törvényjavaslatnak az a rendelkezése, amely különbséget tesz a belső és a külső tételek között. Teljesen egyértelmű, hogy a megszorító jellegű politika a belső tételekkel kapcsolatos egyedi döntéseket jelenti, míg az úgynevezett külső tételek kérdésköre függ össze a reformokkal, hiszen a külső tételek döntően szaktörvények által meghatározottak, és demográfiai, illetőleg magángazdasági folyamatok is befolyásolják azt, hogy a szaktörvények alapján a költségvetésnek milyen összegű juttatásokat kell biztosítania a címzetteknek.

Amikor a törvényjavaslat különbséget tesz a belső, illetőleg a külső tételek között, akkor egyben figyelemmel van arra is, hogy a költségvetési politikának nemcsak felelősnek, átláthatónak és szigorúnak, hanem anticiklikusnak is kell lennie. Ez a különbségtétel, amire az előbb utaltam, lehetőséget biztosít az anticiklikus költségvetési politika folytatására. Ezt a lehetőséget különösen felerősíti az a szabályrendszer, amely egy 4 éves időintervallummal kapcsolatosan szabályozza az úgynevezett reáladóssági követelményt. Tehát azt mondja ki, hogy a tárgyévet, tényévet követő második évnek, a t+2-dik évnek a reáladóssága nem lehet nagyobb, mint a tárgyév előtti második évnek, a t-2-dik évnek a reáladóssága. Ez a 4 éves időintervallum lehetőséget biztosít arra, hogy az egyes években, amikor a konjunktúra nem megfelelő, akkor történjen egyfajta könnyítés, lazítás a növekedés gyorsítása érdekében, ám t+2 évben már nem lehet a reáladósság-állomány nagyobb.

A kormányzat kompromisszumkészségét jelezve a szabályok közé felvette az úgynevezett kiadási plafonra vonatkozó fideszes javaslatot is, éppen azért, hogy egyértelművé tegye, hajlik arra, hogy konszenzust teremtsen, megegyezést keressen annak érdekében, hogy a magyar költségvetési politika hosszú távon is fenntarthatóvá váljon. Ugyanakkor azt is világosan látnunk kell, hogy a szigorú és fegyelmezett költségvetési politikának is vannak hátulütői, ilyen például az, hogy ez egyfajta növekedési áldozattal jár.

(10.10)

Ebben a kérdéskörben azonban a magyar parlamentnek nincs igazán hatásköre. Ameddig a maastrichti kritériumok érvényesek, azokhoz kell igazodni. Azt persze világosan látjuk, hogy a maastrichti kritériumok rendszeresen és állandóan felülkerekednek a lisszaboni stratégián, ezért valószínű, hogy hosszabb távon az Európai Uniónak is el kell gondolkodni azon, az erős eurót vagy a gyorsabb növekedést és a nagyobb arányú foglalkoztatást tekinti-e alapvető feladatának.

Köszönöm a figyelmüket. (Keller László tapsol.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
153 32 2008.06.03. 2:10  21-75

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! Pozitívan értékelem azt, hogy Hargitai János is szükségesnek tartja az alkotmány módosítását bizonyos kérdésekben. Jelzem számára, hogy a szocialista frakció sem fogadja el azt az általános klauzulát, amely szerint az Országgyűlésnek és a kormánynak a költségvetés fenntarthatóságának a veszélyeztetése nélkül kell a hatásköreit gyakorolnia, mert ez az Alkotmánybíróság számára olyan lehetőségeket biztosít, ami amúgy éppen a jogbiztonság elvével ellentétben áll. Ugyanakkor a frakció - akárcsak a kormány - szükségesnek tartja, hogy az elsődleges egyenlegre vonatkozó rendelkezés bekerüljön az alaptörvénybe. Nem idegen az alkotmányozástól az ilyen jellegű szabályok felvétele.

Két példát mondanék. A lengyel alkotmány kimondja, hogy az államadósság nem haladhatja meg a GDP 60 százalékát, ebben az értelemben tehát egy maastrichti kritériumelem a lengyel alaptörvényben megjelenik. A másik példa a német alkotmány. A Német Szövetségi Köztársaság alkotmányába a hatvanas évek végén került be az a rendelkezés, amely éppen a konjunkturális ingadozások kiküszöbölése érdekében egy úgynevezett konjunkturális betét intézményét hozza létre. Ennek a betétnek az a lényege, hogy állami szerveknek a banknál meghatározott pénzösszeget kamatfizetés nélkül kell letétbe helyezniük, amelyet aztán felhasználhatnak abban az esetben, ha a gazdasági ciklus a dekonjuktúra állapotába megy át.

Ami pedig az önkormányzati kérdéskört illeti: meg tudom erősíteni Keller László államtitkár úr állítását, a Szocialista Párt nem készül az önkormányzati rendszer átszabására, költségvetési eszközökkel sem kíván erre ösztönözni, csupán az a helyzet, hogy egy kiigazító költségvetési politika alól sajnos az önkormányzatok sem tudnak mentesülni.

Köszönöm a figyelmet.

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
153 44 2008.06.03. 2:12  21-75

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! Tállai képviselőtársam hiányolja a múltról való beszélgetést. Egy bonyolult, komplex törvényjavaslat-csomag fekszik előttünk, melynek a megvitatása kizárja, hogy a múltban elmélyedjünk, de ha képviselőtársamnak ilyen igénye van, akkor azért lehetne reflektálni egyes múltbeli eseményekre is.

Ön utalt arra, hogy vitatkoztunk tíz évvel ezelőtt a 7 százalékos gazdasági növekedésről. Ez természetesen teljesen megalapozatlan volt. Egyetlenegy alkalommal, kétségtelen, az önök kormányzása alatt, 2000-ben a világgazdasági konjunktúra csúcspontján 5,2 százalékos volt az évi gazdasági növekedés. (Babák Mihály: Na tessék! Hét éve kormányoznak!) Sőt, ennek a 2000. évnek az első negyedévében a növekedés üteme 6,6 százalék volt.

De ha már a múltat akarjuk vizsgálni, akkor azt is látnunk kell, hogy miközben valóban rendkívül magassá vált a költségvetési hiány 2006-ban, 2006 első negyedévében is a gazdasági növekedés üteme 4,9 százalék volt, egy kiugró érték, egyébként nem függetlenül a magas költségvetési hiánytól.

Ami pedig az államadósság mértékének a növekedését illeti, Kovács Zoltán képviselőtársam ma már másodszor említette a 8000 milliárdot. Ennél egy kicsit magasabb volt az adósságállomány szintje 2002-ben, amikor a Medgyessy-kormány átvette a hatalmat, nem sokkal magasabb, 9220 milliárd forint, de ha a pontosságról van szó, akkor ezt is figyelembe kell venni.

Ha önök igénylik, természetesen rendezhetünk politikai vitanapot arról, hogyan alakult a magyar gazdaság helyzete az elmúlt 18 évben, az elmúlt 10 évben, az elmúlt 6 évben, de ez nem ennek a Költségvetési Hivatallal kapcsolatos csomagnak a tárgya.

Röviden meg kell azt is jegyeznem, hogy a jövőről van szó, hosszú távú értelemben is, ezért nem célszerű most döntően a múltra koncentrálni.

Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP padsoraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
162 50 2008.10.07. 15:12  43-93

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Államtitkár Úr! Jelen lévő Képviselőtársaim! Teljes mértékben egyetértek azokkal a felszólalókkal, akik nyomatékosan hangsúlyozták, hogy önmagában egy parlamenti létszám alkotmányban történő meghatározása semmilyen megoldást nem jelent a jelenlegi problémákra. Ugyanis abban az esetben, ha egy parlamenti létszámot megadunk, ráadásul úgy, hogy legfeljebb 200, akkor nem adtunk választ, miként ezt az előttem felszólaló képviselőtársaim már nyomatékosan hangsúlyozták, arra a kérdésre, hogy milyen választási rendszer működjön, hogyan bonyolítsuk le a következő országgyűlési választásokat. Nem egyszerűen arról van szó, hogy mulasztásos alkotmánysértés állapotába kerül a parlament, hiszen ez számtalan alkalommal már előfordult, történtek is erre ma hivatkozások, hanem olyan helyzet áll elő, hogy egyszerűen lehetetlen alkotmányosan választásokat lebonyolítani.

Az alkotmány ugyanis 200 főben maximálja az Országgyűlés létszámát, és közben választási törvény híján a régi választási szabályok érvényesülnek, és csak olyan parlamentet tudunk választani, amely 386 tagból áll. Ez önmagában már egy alkotmányos válságot idéz elő. Egyszerűen lehetetlenné válik legális és legitim parlament létrehozása. Ebből pedig az következik, hogy az előterjesztett javaslat abban a formában, ahogy előttünk fekszik, elfogadhatatlan. Elfogadhatatlan alkotmányossági szempontból, és elfogadhatatlan politikai szempontból is.

Ugyanakkor nyomatékosan hangsúlyoznám, hogy a vita nem a létszám körül forog. Korábban a Magyar Szocialista Pártnak az volt az elképzelése, hogy egy 280-300 fős parlamentet kellene létrehozni a mostani a 386 fős helyett. Ennek a létszám-megállapításnak azonban az volt a kiindulópontja, hogy maradjon meg a vegyes rendszer, maradjanak meg az egyéni választókerületek, mégpedig azon megfontolás alapján, hogy a magyar társadalomban nagyon erőteljes a ragaszkodás ahhoz, hogy egy meghatározott kis régiónak, egy meghatározott kistérségnek legyen országgyűlési képviselője. Kétségtelen, hogy ez a ragaszkodás a régi területi képviseleti elv túlértékeléséből származik.

(12.10)

Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a többpártrendszerben a politikai képviselet elvén felépülő parlamentarizmusban az egyéni választókerületeknek nincs olyan jelentősége, mint abban az időszakban, amikor egypártrendszerű parlament működött, vagy mint 1945 előtt, amikor egy hegemón pártrendszer érvényesült, és az egyéni választókerületben megválasztott képviselő lobbizó, érdekkijáró tevékenységet folytatott elsősorban.

Ha eltekintünk ettől az összefüggéstől, mármint attól, hogy ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy egyéni választókerületekben megválasztott képviselők is tevékenykedjenek a parlamentben, akkor jóval kisebb lehet a parlament létszáma, lehetőség nyílhat akár arra is, hogy 200 fős legyen a parlament.

Tehát - mint az előbb már nyomatékosan hangsúlyoztam - a vita igazi tárgya nem a létszám, hanem a választási rendszer. Mindig a választási rendszeren buktak meg a kisebb parlament létrehozására irányuló különféle politikai akciók.

Nem vezetett eredményre a Fidesz 1991-es azon kísérlete, hogy egy nagy átfogó hatpárti megegyezés keretében 220-250 fős parlament jöjjön létre, ekkor volt egyébként az a szituáció, hogy a Fidesz igényelte az arányos listás képviselet elvének a megvalósítását. Nem vezettek eredményre azok a tárgyalások sem, amelyek az alkotmányozás keretében 1996-97-ben folytak, és sikertelenek maradtak mindazok a kísérletek is, amelyek 1999 márciusa és 2000 novembere között a választási rendszer reformját előkészítő eseti bizottság keretében zajlottak, mert akkor is az volt az alapvető probléma, hogy a pártok álláspontja gyökeresen eltért egymástól a konkrét választási rendszert, választási szisztémát illetően. Kudarcot vallott az az elképzelés is, amely Medgyessy Péter 2004. február 16-ai beszéde nyomán indult meg, mert megint csak kiderült az, hogy egészen mást gondol választási rendszerről a Fidesz, egészen mást gondol az MSZP, lehetne ezt a sort folytatni.

Az utolsó ilyen nagy kísérlet 2005. június vége és november közepe között zajlott, akkor négypárti tárgyalásokon minden párt elővezette az elképzelését, felvázolta az általa javasolt konstrukció hatását a mandátumok megoszlására. Volt még egy olyan kísérlet is az SZDSZ részéről, hogy egyesítsük mindazokat az elemeket, amelyekben a pártok megegyeztek, egy új, nagy, átfogó koncepcióban, ennek az volt a lényege, hogy 150 képviselőt egyéni választókerületben, 110-et, illetőleg 136-ot - mert többvariánsos volt ez a modell - pedig listán válasszanak meg. De kiderült az, hogy az ily módon kialakítandó szisztéma sem arányosabb a jelenleginél, a Fidesz nem is törekedett arányosításra, az MSZP arányosításra törekedett, majd 2005 nyarától az MDF is az arányosítás álláspontjára helyezkedett.

Teljesen egyértelműen láthatjuk tehát, hogy mindazok a kísérletek, amelyeket felsoroltam, az eltérő politikai érdekekkel függtek össze, amelyek egyébként teljesen természetesek, hiszen azt mutatja 150 év európai történelme, hogy általában a kisebb pártok az arányosabb szisztémát részesítik előnyben, általában a nagyobb pártok a többségi elvet preferálják. De van egy másik metszete is ennek a kérdéskörnek. A liberális és a baloldali pártok általában a listás arányos képviselet elvét preferálják, míg a konzervatívabb pártok, a jobboldali, jobbközép pártok az egyéni választókerületi szisztémát részesítik előnyben, de ez sincs mindig így. Vannak kivételek, az MDF is mint magát modern konzervatív pártnak valló politikai erő, most már az arányos képviselet elvére helyezkedett, és a tiszta listás megoldás híve.

Meg kell emlékeznünk arról is, hogy volt egy parlamenti vita is 2006 nyarán, a kormány beterjesztett egy törvényjavaslatot, amely teljesen új alapokra helyezte volna a választási rendszert. Ebben a törvényjavaslatban a parlament létszáma 298 lett volna, 149 képviselőt egyéni választókerületben, 149-et pedig listán választottak volna meg, mégpedig országos listán, és az MSZP által már egy évtizede preferált német modellnek megfelelően. Ennek a megoldásnak az lett volna az előnye, hogy megmaradnak az egyéni választókerületek, de csaknem teljesen arányos rendszer alakult volna ki.

Mivel bírálták ezt az elképzelést fideszes képviselőtársaink? Egyfelől azzal, hogy nincs lehetőség a másodlagos preferenciák kinyilvánítására, miközben a kétszavazatos rendszer ezt már önmagában lehetővé teszi. A másik ellenérvük az volt, hogy nem csökkent igazán a létszám ebben a tervezetben, erre egyébként Répássy képviselőtársam ma is utalt, és a német rendszerrel együtt járó úgynevezett többletmandátum még további plusz képviselői helyeket is teremthet a matematikai véletlen szabályainak megfelelően.

Ebből a vitából az derült ki, hogy nincs meg a konszenzus. Természetesen konszenzusra most is lehetne vagy kellene törekedni, ezért Répássy képviselőtársam álláspontjának azt az elemét, hogy ők nyitottak, pozitívan értékelem. Azt is pozitívan értékelem, hogy az elképzeléseik során nem kívánják kizárólag a saját koncepciójukat érvényesíteni, legalábbis képviselőtársam így fogalmazott.

Elvben tehát létrejöhetne egy kompromisszum a következő alapon. A 200 fő tulajdonképpen a Szocialista Párt számára nem elfogadhatatlan, bár hozzá kell tennem, hogy egy 250-280 fős parlamentet sokkal reálisabbnak tartanék, önmagában a létszám csökkentése még nem eredményezi azt, hogy a parlamenti munka gyors és hatékony lesz, ehhez a politikai magatartásnak és a Házszabálynak is meg kellene változnia. Sokak szerint egyébként az a magyar parlament egyik alapvető problémája, hogy kétolvasatos rendszerben működik, nem pedig háromolvasatosban, tehát a kapcsolódó módosító indítványokról már nem folytatunk a parlamentben vitát, csak a bizottságok keretei között. De természetesen felmerülhet az, hogy a kisebb létszám gyorsít, és egészen más bizottsági rendszert is igényel, mint amilyen jelenleg működik. A kisebb parlamentnek persze az is következménye, hogy egy képviselőnek sokkal több kérdéskörhöz kell értenie, tehát a szakosodásnak egyfajta gátját jelenti a kisebb létszám. Ugyanakkor - mint ezt például a szabad demokrata képviselők sokszor nyomatékosan hangsúlyozták - egy kisebb létszámú parlament esetén a lehetséges pénzügyi megtakarításokat a szakértői bázis fejlesztésére lehetne fordítani.

Visszatérve az alapkérdésre, a dolognak tehát az a lényege, hogy nem elfogadhatatlan, bár igazán nem is szimpatikus számunkra egy ilyen alacsony, 200 fős parlament, viszont ha 200 főben állapodunk meg vagy 200 fő körül, akkor egyértelműen vázolnunk kell azt, hogy milyen választási rendszer lehetséges egyaránt, és azt előre ki kell jelenteni, hogy a mai szisztéma nem tartható fenn. Tehát az nem megoldás, hogy megfelezem az egyes elemek létszámát, tehát azt mondjuk, hogy van 88 egyéni választókerület, 76 területi listás hely és 29 országos kompenzációs hely. A 88 egyéni választókerület, miként erre Dávid Ibolya elnök asszony nyomatékosan rámutatott - bár nem a 88-as szám kapcsán, hanem a 150 vagy 145-nél alacsonyabb körzetszám kapcsán -, kezelhetetlen a rendkívül nagy népességszám, a nagy településszám következtében. Tehát lényegében minden előnye elveszne egy ilyen egyéni körzeti létszám mellett az egyéni választókerületi szisztémának. Ez tehát semmiképpen nem megoldás.

Mi lenne a megoldás? Az egyik megoldás az lehet, hogy valóban áttérünk a tiszta listás rendszerre. Ennek is lehetséges több fajtája. Az egyik, amikor egy országos lista létezik, ez azért eléggé eltávolítja a képviselőket a választóktól, de lehetséges egy olyan megoldás is, hogy hét regionális választókerület jöjjön létre, illetőleg megmaradhat akár a jelenlegi megyei választókerületi beosztás is, ez utóbbi esetén azonban az arányosság már elég jelentős csorbát szenvedne.

(12.20)

A másik megoldás az lehetne, hogy 150 képviselőt egyéni választókerületben válasszunk és 50 főt pedig kompenzációs listán. Ez logikailag lehetséges. Ugyanakkor a mai rendszert ez nagymértékben vinné tovább az aránytalanság felé. Elkészítettem egy számítást a 2006-os választási eredmények alapján egy ilyen szisztémában, és ebből az derült ki, hogy az MSZP és a Fidesz közötti 1,18 százalékos szavazatarány-különbség 10 százalékos mandátumarány-különbséggel társulna. Tehát ha ez lett volna a rendszer, abban az esetben csak az fordulhatott volna elő, hogy most is, miután már megszűnt a koalíció, a Magyar Szocialista Párt többségben tudna kormányozni. Semmiképpen nem cél az, hogy a többséget mesterséges eszközökkel hozzuk létre, tehát ez csak egy olyan lehetőség, amely lehetőséggel ténylegesen a valóságban nem lehet élni.

Elképzelhető lehet végezetül az is, hogy a német modellt próbáljuk 200 főre alkalmazni, de ebben az esetben is beleütközünk abba a rendkívül jelentős korlátba, hogy radikálisan csökken az egyéni választókerületek száma. Ha egy olyan megoldást választunk, hogy mondjuk, 130 egyéni választókerületi mandátum, plusz 70 listás mandátum, akkor pedig a német rendszernek az a sajátossága túlértékelődne, hogy az többletmandátumokat eredményez, és akkor valójában nem 200, hanem 230-240 fős lehetne a parlament.

Tehát kiindulópontunk az, hogy olyan módosító indítvánnyal, amely egy reális és racionális választási rendszert helyez a 200 fős létszám mellé, a beterjesztett törvényjavaslatot támogathatónak tekintjük, enélkül viszont, mint előbb már jeleztem, ilyen támogatási lehetőség természetesen nem áll fenn. Gondolkozzunk azonban abban is, hogy inkább legyen 200-250 fős vagy netán 280 fős a parlament, de nyíljon arra lehetőség, hogy kompromisszummal megfelelő megoldáshoz jussunk.

Köszönöm a figyelmet. (Taps.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
162 62 2008.10.07. 2:08  43-93

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Államtitkár Úr! Jelen lévő Képviselőtársaim! Rubovszky György felvetésével vitatkoznék. Először is elfelejtette azt, hogy 2006 júliusában a magyar parlamentben törvényjavaslatról folyt vita, amelynek az volt a célja, hogy jöjjön létre egy kisebb parlament, igaz, nem 200 fővel, hanem 298 fővel. Annak ellenére elfelejtette ezt, hogy felszólalásomban hivatkoztam erre. A másik megjegyzésem az lenne, hogy nem volt véletlen, hogy két éven keresztül, csúnya kifejezéssel élve, az akkori kormánypárti frakciók parkoltatták a törvényjavaslatot. Tudniillik azt vártuk, hogy emellé odategyen a Fidesz valamilyen koncepciót a választási rendszerről. Amikor kiderült, hogy két év sem volt elegendő ahhoz, hogy egy választási rendszer koncepciójával kiegészüljön az előterjesztés, akkor úgy ítéltük meg, hogy célszerű lenne a parlamentben erről a témakörről mégis vitát folytatni, mert esetleg ez megteremtheti a feltételeket a további eszmecseréhez, egy kompromisszumos álláspont kiérleléséhez.

Ez volt annak az oka, hogy valóban két éven keresztül erről az Országgyűlés nem tárgyalt, ami egyébként azért is indokoltnak tekinthető, mert 2006-ban ez a témakör már napirenden szerepelt. Ugyanakkor nagyon sajnálom, hogy Rubovszky képviselőtársam érdemben nem reagált sem az SZDSZ, sem az MDF felszólalójának érveire, és azokkal a modellekkel, azokkal a variánsokkal sem foglalkozott, amelyeket saját felszólalásomban nagyon röviden felvázoltam. Szerintem erről kellene beszélni, nem pedig arról, hogy hány évig hevert egy törvényjavaslat a parlament előtt. Annak kell örülni, hogy most tárgyalunk erről.

Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
162 84 2008.10.07. 9:39  43-93

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! Az előző hozzászólásomban a magyarországi viszonyokkal foglalkoztam. Most néhány nemzetközi összefüggéssel kívánnám bizonyítani azt, hogy az előterjesztők javaslata miért nem felel meg alapvető alkotmányjogi, illetőleg politikai követelményeknek. Ha áttekintjük az európai uniós tagállamok alkotmányait, akkor egyértelműen láthatjuk azt, hogy azok csaknem kétharmadában, 27 tagállam közül 16-ban valóban szerepelnek meghatározott létszámok a parlamenttel kapcsolatosan, ugyanakkor az alkotmány egyértelműen rögzíti azt is, hogy milyen választási rendszer működik az adott országban. Minél modernebb egy alkotmány, minél később keletkezett, annál részletesebb szabályokat találhatunk a választási rendszerre vonatkozóan.

A létszámok esetében kétféle megoldás lehetséges ezen alkotmányokban. Az egyik tól-ig-es határt mond ki. Ilyen például a spanyol alkotmány, amely kimondja, hogy a parlament létszáma 300 és 400 fő között lehetséges. A gyakorlat az, hogy Spanyolországban mindig 350 fős parlamentet - cortes -választanak, és most eltekintek attól, hogy ott a rendszer kétkamarás, a szenátus összetétele eléggé bonyolult, egyébként a területi elven alapul. Itt az alsóházon van a hangsúly.

Ugyancsak tól-ig-es határral találkozhatunk a görög alkotmányban. Itt 200-tól 300-ig terjedhet a képviselők száma. A 300 fő a gyakorlat. Négyévente 300 fős parlamentet választanak Görögországban, melynek népességszáma egyébként közel áll a magyarországihoz. Tehát azt mondhatjuk, hogy a parlament ott is viszonylag nagy létszámú. Lenne alkotmányos lehetőség arra, hogy akár azonnal százzal csökkentsék a létszámot, ez azonban az alkotmány hatálybalépése óta, 1975 óta nem történt meg, és a legutolsó, 2004-ben lebonyolított választáson is az volt a helyzet - illetve 2006-ban volt egy előrehozott választás -, hogy 300 fős parlament jött létre.

Ugyanakkor van néhány ország az Európai Unióban, melyek alkotmánya egyáltalán nem foglalkozik sem a parlamenti létszámmal, sem a választási rendszerrel. Ilyen Franciaország, Németország és ilyen a történelmi alkotmánnyal rendelkező Nagy-Britannia is. Vannak olyan országok, ahol csak a választási rendszerre történik utalás létszám nélkül, mint Írországban, Máltán vagy Ausztriában. Van két kivétel, ahol az előterjesztők elképzelésének megfelelően alakul a szabályozás, ez pedig Litvánia és Szlovákia. A litván alkotmány annyit mond ki, hogy 141 fős a litván parlament, a szlovák alkotmány pedig annyit, hogy a szlovák nemzeti tanács 150 képviselőből áll. Ebben a két országban azonban már korábban, az alkotmányozást megelőzően megszületett a konszenzus arra vonatkozóan, hogy vegyes rendszert, illetőleg tiszta listás rendszert vezetnek be. Litvániában 71 képviselőt választanak egyéni választókerületben, 70-et listán, Szlovákiában pedig - mint közismert - 150 főt választanak listán többmandátumos választókerületekben.

(13.10)

A példák tehát egyértelműen jelzik azt, hogy igazán megalapozott alkotmányos szabályozás kizárólag akkor születhet, ha a létszám mellé a választási rendszer működésének alapelveit is odatesszük az alkotmány szövegébe. Enélkül, különösen, ha nincs előzetes megegyezés, mint abban a két országban, amelyre az előbb utaltam, csak a legitimációs válság, csak az alkotmányos válság következhet be.

Ezzel összefüggésben nagyon röviden utalnom kellene Rubovszky képviselőtársamnak mint előterjesztőnek azon felvetésére, hogy maga az alkotmány mondja ki azt, hogy ez a 200 főre vonatkozó rendelkezése akkor lép hatályba, amikor megszületik egy új választási törvény. Ez természetesen egy legitim, elképzelhető, reális felvetés. Egyetlen problémája az, hogy lesz az alkotmánynak olyan rendelkezése, amely hosszú ideig nem hatályosul. Természetesen erre is vannak nemzetközi példák. 1948. január 1-jén lépett hatályba az olasz alkotmány, illetve 1947. december végén fogadták el, de az alkotmánybíróság, ezen alkotmány egyik alapvető intézménye csak 1955-ben jött létre. Lehetne további ilyen példákat elmondani.

Tehát megjeleníthetnénk az alkotmányban egy olyan rendelkezést, amely hosszú éveken keresztül nem hatályosul. Ennek egyetlenegy következménye lenne: a parlamenti pártok egymásra mutogatnának, hogy melyik politikai erő az okozója annak, hogy ez a rendkívül fontos és a társadalom igényeit átfogóan kielégítő alkotmányos rendelkezés nem tud életbe lépni, nem tud valójában hatályosulni.

Ezért akármilyen tetszetős is az a technika, amelyre Rubovszky képviselőtársam mint előterjesztő utalt, semmiféle megoldáshoz nem vezet ez. A megoldás az lenne, ha folytatnák az ötpárti tárgyalásokat - mint erre már előző felszólalásomban utaltam -, megkísérelnénk megteremteni a konszenzust.

Egyetértek Eörsi Mátyás képviselőtársammal abban, hogy tárgyalnunk kell, és hogy ez eredményes tárgyalás lesz-e a végén avagy sem, ez majd kiderül. Teljesen egyértelmű az, hogy a kisebb parlament létrehozására irányuló törekvésben - mint ezt ma itt mindenki hangsúlyozta - konszenzus van. Ugyanakkor azt is mindenki világosan látja, hogy itt egy társadalmi igény kielégítéséről van szó, nem pedig egy olyan változtatásról, amelytől a parlament munkájának radikális megjavulását várhatnánk.

Hogy ki kezdeményezte a kisebb parlamentet? Legelőször a Fidesz - mint erre első felszólalásomban utaltam -, amikor a 220-250 fős parlament elképzelése az 1991. áprilisi hatpárti megegyezésre irányuló dokumentumban megjelent. Ugyanakkor a liberális politikai erők az olcsó állam koncepciójából kiindulva mindig is hívei voltak a kisebb parlamentnek. Elegendő emlékeztetni arra, hogy 1989-ben még az Ellenzéki Kerekasztalon belül folyó tárgyalások során - miként ez "A rendszerváltás forgatókönyve" című dokumentumsorozatból egyértelműen kiderült - Tölgyessy Péter egy rendkívül szerény létszámú parlamentből indult ki, volt olyan elképzelése is, hogy 200 főt válasszanak meg egyéni választókerületben, 50 főt pedig listán, voltak ennél magasabb létszámra vonatkozó elképzelései is. A liberális kiindulópontokhoz pedig később a baloldali, illetőleg a konzervatív jobbközép politikai erők is csatlakoztak. Ha ez a csatlakozás elvben megtörtént, akkor ez persze a gyakorlatban is megvalósulhat.

Egy dologról kellene lemondani, arról, hogy előnyt próbáljunk kovácsolni a választási rendszer reformjából, ennek pedig, hogy ilyen előny ne következzen be, a legmegfelelőbb eszköze egy semleges, arányos rendszer, amely olyan mandátumarányokat alakít ki, amilyenek a szavazatarányok voltak. Mert 1989-90-ben még lehetett arra gondolni, hogy premizáljunk egy győztes pártot, hogy stabil legyen a kormányzás.

Mára kiderült az, hogy a mostani választási rendszer sem tudja kiiktatni a koalíciós kényszert, önmagában a választási rendszer még nem biztosítja a stabil kormányzást, tehát olyan választási rendszerre van szükségünk, amely átlátható - a mai rendkívül nehezen tekinthető át -, olyanra van szükségünk, amelyben valóban lehet egyéni jelöltre is szavazatot leadni, de ez a listás szavazásnál is elképzelhető, preferenciális szavazásnak nevezik. Olyan rendszerre van szükségünk, amelyben a választói akarat a lehető legpontosabban leképeződik, nincs szükség premizálásra, és természetesen olyan választási rendszer kell, amelyet a társadalom többsége elfogad. Ez utóbbi téren lehetnek gondjaink, hiszen jól tudjuk, hogy nagyon erős ma még a ragaszkodás az egyéni választókerületi beosztáshoz, de lehet, hogy ma már ez nem olyan erős, mint mondjuk, tíz vagy húsz évvel ezelőtt volt.

Úgyhogy a választási rendszerrel kapcsolatos kritériumokat szembesítsük a politikai szándékainkkal, törekedjünk egy semleges megoldásra, mely korrekt módon a választói akaratnak megfelelő parlamentet tud megteremteni. Ha ezekből a premisszákból indulunk ki, meg tudunk állapodni. Folytassuk a tárgyalásokat!

Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
162 117 2008.10.07. 2:23  94-258

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Szijjártó Pétert meg kell nyugtatnom: a kormánynak tudniillik van programja. Ha Szijjártó képviselőtársam alaposan tanulmányozná a Magyar Köztársaság alkotmányát, akkor világosan tudhatná, hogy kormányprogramot csak kijelölt miniszterelnök terjeszthet be, akinek személyére a köztársasági elnök javaslatot tesz, és a program nem a koalícióé, nem a párté, hanem az MSZP-SZDSZ-megállapodás alapján a miniszterelnöké. Ez abból is teljes egyértelműséggel kiderül, hogy noha a kormány a miniszterek kinevezésével alakul meg, mégis a kormányprogramot előbb fogadják el, mint ahogy a minisztereket kineveznék.

Ennek következtében az előttünk levő Megegyezés című dokumentumot csak úgy tudjuk értékelni, hogy az a kormányprogram konkretizálásának néhány kérdésével foglalkozik. Ha Szijjártó képviselőtársam precízen végigolvasná a 2006-os kormányprogramot, és megnézné a Megegyezés című cselekvési programnak az adóreformra vonatkozó részét, akkor teljes egyértelműséggel láthatná, hogy ott konkretizálja a Megegyezés program a 2006-os kormányprogram állításait. 2006-ban sem volt szó arról, hogy radikális adóreformot fog ez a kormány 2009-2010-ben végrehajtani.

Ami pedig a közgazdasági előrejelzéseit illeti Szijjártó képviselőtársamnak, arra hívnám fel a figyelmét, hogy nyáron még radikális olaj- és élelmiszerár-emelkedésről beszéltek. Akkor valóban 147 dollár is volt egy hordó olaj. Jelen pillanatban a Brent 90, a West Texas Intermediate 93 dollár hordónként. Tehát nem mindig tökéletesek ezek az előrejelzések. Én azt javasolnám Szijjártó képviselőtársamnak, hogy ezen kívül még tanulmányozza Sarkozy, Berlusconi, Gordon Brown és Angela Merkel tanácskozásának az eredményeit. Ott sem hoztak létre semmiféle radikális fordulatot eredményező változtatássorozatot.

Jelen pillanatban a magyar kormány higgadt, józan politikája a válság megelőzésének egyik fő eszköze, ahogy erre (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.) Keller képviselőtársam, államtitkár úr is utalt.

Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
163 12 2008.10.08. 4:20  1-224

DR. WIENER GYÖRGY, az alkotmányügyi, igazságügyi és ügyrendi bizottság előadója: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Miniszter Úr! Jelen lévő Képviselőtársaim! Az alkotmányügyi bizottság általános vitára alkalmasnak nyilvánította a beterjesztett törvényjavaslatot. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy a bizottság ülésén ne bontakozott volna ki vita arról, hogy milyen mértékű is ez az adócsökkentés, milyen hatást gyakorol ez az adócsökkentés a magyar gazdaság fejlődésére, a gazdasági növekedésre. Az ellenzék álláspontja az volt, hogy nincs koherens reformelképzelése a kormánynak, hiszen korábban több száz milliárd forintos adócsökkentésről volt szó, majd ez az összeg 300 milliárdra, ezután 260, majd végül 227 milliárdra csökkent bruttó megközelítésben.

A kormánypárti megközelítésnek viszont az volt a lényege, hogy a kormánypárti képviselők kimutatták: koherens koncepcióval rendelkezik a kormányzat. Az az elképzelés, hogy az adóterheket 1000-1200 milliárd forinttal kellene csökkenteni, 3-4 évre vonatkozott, nem pedig az előttünk álló 2009-es költségvetési évre. A kormánypárti képviselők azt is bemutatták, hogy a nettó tehercsökkenés nem jelentéktelen. Ennek az összege ugyanannyi a mi megközelítésünkben is, mint amit Balogh képviselőtársam az előbb mondott, 167 milliárd forint. Ám ha ezt az összeget az egész évre kivetítjük, hiszen itt egy április 1-jével kezdődő csökkentésről van szó, akkor ennek a mértéke 205-207 milliárd forint. Semmiképpen nem beszélhetünk tehát arról, hogy itt a terhek növekednének. Az is nyilvánvaló, hogy a tehercsökkenés elsősorban a vállalkozói szférát érinti, és kisebb mértékben a lakosságot. A megoszlás 122, illetőleg 45 milliárd forint, ha a nettó megközelítést vesszük figyelembe.

A vita során szóba kerültek olyan kérdések is, amelyek alkotmányossági problémákat érintettek. Az ellenzék álláspontja szerint itt kísérlet történik a házipénztáradó visszacsempészésére, illetőleg a készpénzforgalom korlátozását sem tekintették alkotmányosnak. A kormánypárti oldal megítélése szerint ezek a problémák vizsgálatot igényelnek, azonban jelen pillanatban nem láttuk úgy, hogy itt bármiféle alkotmányossági kérdés e téren felmerülne. Természetesen az alkotmányossági kérdésekben a végső szót az Alkotmánybíróság mondja ki.

Összességében tehát megállapíthatjuk azt, hogy az előterjesztett törvényjavaslat alkalmas arra, hogy a jövő évi gazdasági növekedés feltételeit részben legalábbis megteremtse, különös tekintettel a most kialakult világgazdasági helyzetre. Ugyanakkor nincs arra lehetőség - és erre már az ülés után került sor, hogy megismerjük Almunia pénzügyi biztos úr véleményét -, hogy egy jóval radikálisabb adóreformot, adócsökkentést valósítsunk meg 2009-ben.

Egyben el kell oszlatnunk azt a tévhitet is, hogy itt kizárólag a gazdaság kifehérítése lenne a csökkentés fedezete. 2009-re ugyanis a kormány megelőlegezi az adócsökkentést, és csak 2010-től várja a kormányzat azt, hogy a fehérítésből keletkezzen az a többlet, amely lehetővé tenné az adóterhek további mérséklését.

A saját álláspontom az, és ennek hangot adtam a bizottság ülésén is, hogy a mai feltételek mellett még ez az adócsökkentési terv is rendkívül ambiciózus, éppen ezért a tervezés során nagy körültekintésre volt szükség, és természetesen a költségvetési előirányzatokat is úgy kell megállapítani, amelyek különféle forgatókönyvekhez igazodnak.

Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP soraiból.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
163 63 2008.10.08. 2:07  1-224

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Államtitkár Úr! Nagyon röviden reflektálnék Varga Mihály néhány megjegyzésére. Az ő álláspontja szerint ma Magyarországon a radikális adócsökkentés lenne az egyedüli megoldás minden gazdasági problémára, tudniillik az ő álláspontja az, hogy az ország az Európai Unióban a második legnagyobb adóterheléssel rendelkezik.

Ha azonban az adatokat pontosan megnézzük - és Varga Mihály képviselőtársam közgazdaság-tudományi egyetemet végzett, és nem olajmérnök, ezért nyilván pontosan tudja megállapítani, hogy az adatok hogyan értelmezendők, és mit tartalmaznak -, ha a valóságból indulunk ki, akkor azt látjuk, hogy az úgynevezett adóék esetében vagyunk a második helyen, tehát a bérköltség adó- és járulékterhei vonatkozásában, míg a GDP-hez viszonyított adó-, illetőleg általános, összesített államibevétel-terhelésnél Magyarország a tizedik. (Keller László: Így van.) Tehát az a dolog lényege, hogy a régióban valóban Magyarország az az egyik állam, ahol az adóterhek jóval magasabbak az átlagosnál, de az Unió egészét tekintve a helyzet teljesen más.

Problematikus volt Varga Mihály képviselőtársamnak, egykori pénzügyminiszternek az a megszólalása is, amikor ő állandóan a szakértőkre, a Nemzeti Bank elnökére és más komoly tényezőkre hivatkozott, és közben azt javasolta, hogy az áfát az élelmiszerek és a távhő esetében 20 százalékról 5 százalékra csökkentsük. Ha valaki megnézni a négy könyvvizsgáló cég adópolitikai elképzeléseit, világosan láthatja, hogy ez a négy cég 23 százalékra emelné az áfakulcsot, ebből 270 milliárdos többletbevételt feltételeznek 2009-re, tehát olyan adóreformot akarnak, amely egyben nagyarányú adóátrendeződést is eredményez, mégpedig az alacsony jövedelműek terhére, a magas jövedelműek hasznára.

Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
163 67 2008.10.08. 2:09  1-224

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Államtitkár Úr! Jelen lévő Képviselőtársaim! Nem volt véletlen, hogy Varga Mihály nem cáfolta azokat az adatokat, amelyeket elmondtam, mert azok cáfolhatatlanok. (Varga Mihály: A következő kétpercesben.) Ő is pontosan tudja, hogy miről van szó: nem lehet megvezetni a tévénézőket, rádióhallgatókat. Pontos adatokat kell mondani mind a két oldalon, ezzel egyetértek. Varga Mihály képviselőtáramnak is ez lenne a feladata.

Ami a magyar gazdaság vergődését illeti: az 1,1 százalék nem hosszú ideje tart, hanem 2007-ben volt ennyi a gazdasági növekedés üteme egy nagyon kemény költségvetési kiigazítás eredményeként. (Varga Mihály: Ennek mi volt az oka?)

(12.00)

Ugyanakkor meg kell nézni 2008 első és második negyedévének adatait. 18 európai uniós tagállamot nézve, Magyarország a gazdasági növekedés ütemét tekintve 2008 második negyedévében már az ötödik helyen volt. Miközben Varga képviselőtársam állandóan a válságról beszél, amely állítólag már a kapun kopogtat és már be is tört az országba, figyelmen kívül hagyja (Babák Mihály: Csökkent az export!), hogy egyes európai államokban, ráadásul olyanokban, ahol nagyon kemény adócsökkentéseket hajtottak végre - a balti államok ebbe a körbe tartoznak, Észtország, Lettország -, már egy negyedéves csökkenés volt az előző negyedévhez képest. Tehát nemcsak a 2007-es adatokat kell nézni, hanem a 2008-asokat is.

Király Júlia, a Magyar Nemzeti Bank alelnöke, aki amúgy kemény bírálója a kormánypolitikának abból a szempontból, hogy ő is radikálisabb adócsökkentést tartana szükségesnek, egy Este-beli műsorban azt mondta - ez talán némi túlzással volt megfogalmazva -, hogy Magyarország az egyetlen állam az Európai Unióban, ahol növekedés van. Azért volt ebben túlzás, mert Csehországban, Szlovákiában, Litvániában és Cipruson a növekedés üteme nagyobb volt, de az összes többi államban, tisztelt képviselőtársam, egykori pénzügyminiszter úr, a növekedés üteme alacsonyabb.

Tehát ne csak a múltból induljunk ki, hanem a jelent is nézzük, a saját propagandánkat pedig azért negyedévenként frissítsük fel.

Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
163 79 2008.10.08. 2:07  1-224

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Államtitkár Úr! Jelen levő Képviselőtársaim! Nem szóltam volna hozzá, ha Tállai képviselőtársam - egykor szintén politikai államtitkár - nem nekem címzi szavait. Meg kell állapítanom, hogy voltak olyan adatok, amelyeket pontosan idézett, szemben Varga Mihály egykori pénzügyminiszter úrral. (Varga Mihály nevet.) Tudniillik valóban helyesen állapította meg Magyarország sorrendjét az európai uniós tagállamok esetében az adóztatási terhek terén.

Ugyanakkor a 2008-as adatokat már nem mindig vette figyelembe. Jelen pillanatban nemcsak Észtországban magasabb az infláció, mint Magyarországon, hanem Észtországban, Lettországban, Litvániában, Romániában, Bulgáriában, és zárkózik fel mögéjük most már teljesen egyértelműen Szlovénia is, ahol egyébként az euró bevezetésének is volt egyfajta, amúgy közismert inflációs hatása. (Tállai András: Már ez más.) Tehát teljes egyértelműséggel látnunk kell azt, hogy Magyarország ma már az infláció terén a középmezőnyben helyezkedik el. (Tállai András: Románia, Észtország, Tajvan.)

Ami a tavalyi 8 százalékos inflációt illeti, az valóban rendkívül magas volt, bár meg kell jegyeznem, engem különösebben nem lepett meg. Ez a 8 százalék persze még mindig jóval alacsonyabb, mint a Fidesz-éra inflációja, kivéve az utolsó évet a Fidesz kormányzásának idejéből.

Ha azt nézzük, hogy Magyarország hova jutott, akkor azt is figyelembe kell vennünk - ezt az adatot nem említette Tállai képviselőtársam -, hogy 1998 és 2002 között négy év átlagát tekintve a gazdasági növekedés üteme 4,45 százalék volt, 2002 és 2006 között pedig 4,28 százalék. A 0,17 százalékos különbségnek az az oka, hogy 2006 nyarán megindult a kiigazítás. Tavaly a költségvetési vita során már elmondtam, de úgy látszik, meg kell ismételnem, az egy nagyon jelentős kormányzati teljesítmény, hogy nem mínusz a gazdasági növekedés egy ekkora kiigazítás esetén.

Köszönöm a figyelmet. (Varga Mihály: Gratulálok!)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
163 187 2008.10.08. 19:07  1-224

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Államtitkár Úr! Jelen lévő Képviselőtársaim! A ma folyó vita tulajdonképpen két premisszából indul ki, elsősorban ellenzéki képviselőtársaim tulajdonítanak ennek a két premisszának meghatározó jelentőséget, és mondanivalójukat erre a két kiinduló feltételre fűzik fel. Ezt természetesen a maga teljes tisztaságában csak az MDF, illetőleg az SZDSZ felszólalói követték, mert a fideszes képviselők esetében azért néha más elemek is megjelentek a felszólalási szövegekben.

Mi ez a két premissza? Az egyik premissza az, hogy minél alacsonyabb az államnak a gazdaságban való szerepvállalása, minél alacsonyabb az állami szerepvállalás, minél kisebb mértékű a jövedelemcentralizáció, annál gyorsabban növekszik a gazdaság, annál lendületesebb egy ország fejlődése. A másik premissza ezzel függ össze: ha radikálisan csökkentjük az adókat és különösen a járulékokat, akkor ez a tény önmagában felgyorsítja a gazdasági növekedést, tehát - ahogyan ezt a fideszes vezető politikusok is rendszeresen megfogalmazzák - drasztikus adó- és járulékcsökkentésre van szükség.

A gazdaságtörténet és a gazdaságelmélet ennek a két premisszának nagyon egyértelmű cáfolatát tudja adni. Ha megnézzük azt, hogy hol a legmagasabb az adó, illetőleg általában az állami jövedelemcentralizáció, akkor azt látjuk, hogy ez a legfejlettebb országokban van így, tehát van egy nagyon szoros sztochaszikus összefüggés az adóztatás szintje, illetőleg a gazdaság fejlettségi szintje között, és azt is világosan látnunk kell, hogy általában - bár nem mindenhol - a gazdasági fejlettség szintje erőteljesen befolyásolja azt, hogy mekkora a foglalkoztatottak aránya. Minél délebbre és minél keletebbre megyünk Magyarországtól, annál több problémával találkozunk ezen a területen. Vannak olyan államok a világon, ahol a szürke- és feketegazdaság a domináns, s ezek nélkül egy adott ország társadalma nem is tudna létezni.

Ha ebbe alaposabban belegondolunk, azt is világosan láthatjuk, hogy önmagában az adó-, illetőleg a járulékcsökkentés, noha egyes konkrét történelmi, gazdasági szituációkban szükséges és elkerülhetetlen lehet, nem jelent csodaszert, nem eredményezheti önmagában azt, hogy egy adott ország gazdasága fellendüljön, növekedési üteme gyorsuljon.

Nagyon röviden tekintsük át néhány adóreform történetét, nem Magyarországon, hanem az Egyesült Államokban, és akkor kiderül, min alapul egy adócsökkentésnek a növekedést gyorsító hatása. Egyben arra is utalnék, hogy a vezető politikusok adókérdésekben elég gyakran változtatják az álláspontjukat, ilyen értelemben például John Kennedy vagy Alan Greenspan éppúgy változtatta a véleményét adóreformkérdésekben, mint például Gyurcsány Ferenc, de emiatt még senki nem vonta kétségbe Kennedy politikai és Greenspan közgazdasági képességeit.

A három adóreform Kennedy 1962-63-as, Ford 1975-ös, illetőleg az ifjabb Bush 2001-es adóreformja, néhány mondatot érdemes erre a kérdéskörre is fordítani, hogy láthassuk, milyen peremfeltételek mellett hatékony ez az eszköz.

Kennedy elnök 1962-ben az év elején még úgy nyilatkozott, hogy nincs lehetőség adóreformra - ugyanúgy, ahogy esetenként a mostani magyar miniszterelnök -, majd 1962 júniusában kijelentette, mégiscsak adóreformra lenne szükség, és egy 3 milliárdos adóreformot össze is raktak. Már akkor is felmerült, hogy egyes adók csökkentésével párhuzamosan más adókat növelni kellene, tudniillik az adóreform gyakran együtt jár egy adóátrendezéssel. Végül is az adóreformnak az volt a következménye, hogy valóban gyorsult a gazdasági növekedés, de azért, mert a kiadásokat nem csökkentették, hanem növelték a költségvetés deficitjét. Még inkább ez volt a helyzet 1975 elején Gerard Ford elnöksége idején. Akkor valóban komoly recesszió volt a nyugati világban, különösen az Egyesült Államokban, és úgy ítélték meg az amerikai közgazdászok, beleértve a republikánus beállítottságúakat is, hogy noha az ő alapvető ideológiájuk az, hogy a költségvetésnek kiegyensúlyozottnak kell lennie, egy nagyon erőteljes adócsökkentéssel meg kell növelni a deficitet, sőt egyszerre emelték a kiadásokat, illetőleg csökkentették a bevételeket. El is értek egy elég komoly eredményt, ennek az ára azonban az volt, hogy több mint 60 milliárddal nőtt 1975-ben 1974-hez képest a költségvetés hiánya.

2001 elején George Bush egy tíz évre terjedő, összességében 1600 milliárd dollárt kitevő adócsökkentést határozott el, és vitt keresztül a kongresszuson. Alan Greenspan nemrég - mármint 2001 januárjához viszonyítva nemrég - még azt mondta, nincs szükség egy ilyen változtatásra, sőt ennek az előfeltételei is hiányoznak. 2001 januárjában, februárjában azonban megváltoztatta a véleményét, ettől, mint az előbb már említettem, mindenki őt a Fed egy meghatározó jelentőségű vezetőjének tartotta az amerikai gazdaságtörténetben.

Bush, szemben a két korábbi elnökkel, Kennedyvel és Forddal, első közelítésben nem a hiányt növelte, hanem a szufficitet csökkentette, de a dolog lényege pontosan abban ragadható meg, hogy ezek az adóváltoztatások - Bush esetében egyébként egyértelműen személyijövedelemadó-kulcsok csökkentéséről volt szó - akkor igazán hatásosak, ha a költségvetési kiadásokat nem mérsékeljük, vagy csak nagyon mérsékelten nyúlunk ezekhez hozzá.

A mai Európai Unióban és a mai Magyarországon olyan adó- és járulékreform, amely a költségvetés hiányát növeli, az államháztartás egészének a deficitjét megemeli, elképzelhetetlen. Mivel minden gazdaságtörténeti példa világosan jelzi, hogy az adóreform vagy járulékcsökkentés elsődleges pozitív hatása a hiány növelésén keresztül egy pótlólagos kereslet teremtése, ha ennek a feltételei hiányoznak, akkor csak mérsékelt fellendülést várhatunk önmagában attól, hogy adókat vagy járulékokat csökkentsünk.

Hozok magyar példát is a Fidesz időszakából, nem azért, mert a Fideszt kívánom bírálni, miként ezt néhány ellenzéki képviselőtársunk gondolja a szocialista felszólalók esetében, hanem azért, mert ez egy érdekes gazdaságpolitikai szituáció, és ennek a tanulságait le kell vonni.

(16.30)

A Fidesz 1998-2002 között valóban egy nagyon jelentős, 10 százalékos járulékcsökkentést hajtott végre, az első lépcsőben 6 százalék volt a csökkentés, majd 2001-ben és 2002-ben, a kétéves költségvetés keretében kétszer 2 százalék.

Az első járulékcsökkentésnek volt is egy foglalkoztatásnövelő hatása, bár ez lehet, hogy elsősorban az akkori világgazdasági konjunktúrával, nem pedig a Fidesz gazdaságpolitikai lépésével függött össze. Valóban igaz az, hogy 114 ezer fővel nőtt a foglalkoztatottak száma. De mi történt 2001-ben és 2002-ben, akkor, amikor világgazdasági dekonjunktúra volt? Az történt, hogy a kétszer 2 százalékos járulékcsökkentés mellett - tehát 4 százalékos, nem sávhatáros járulékcsökkentés mellett - az egyik évben 12 ezerrel nőtt a foglalkoztatottak száma, a másik évben 3 ezerrel. Tehát 4 százaléknak 15 ezer fős foglalkoztatásbővítő hatása volt. Ez is megfelelő óvatosságra kell hogy intsen mindenkit, aki a mostani helyzetben radikális adó- és járulékcsökkentést kíván végrehajtani.

De nézzük meg azt, hogy mit javasolnak azok, akik egy ilyen radikális csökkentés hívei. Mádi képviselőtársam felsorolt számos szakértőt, akik a kormány javaslatáról lesújtó véleményt fogalmaztak meg. Egyből lehet tudni, hogy miért. Azért, mert nem hajtja végre a kormányzat azt az 1000, 1500, 2000, netán 3000 milliárdos jövedelemkivonást a költségvetésből, amit az üzleti szféra a maga szempontjából - amúgy teljesen érthetően - igényel.

Nézzünk egy olyan példát, ahol egzakt számok találhatók, tudniillik a négy könyvvizsgáló cég koncepciója egyértelműen megmondja, hogy 2009-ben 2178 milliárddal kell csökkenteni az adó- és járulékbevételeket. Persze, rögtön hozzáteszi a négy könyvvizsgáló cég azt is, hogy ugyanakkor szükség van arra, hogy más adók és járulékok viszont 1081 milliárddal emelkedjenek, és egy 1097 milliárdos kiadáscsökkentés következik ezen előbb említett két adat különbségéből. Azt már nem mondják meg a könyvvizsgáló cégek, hogy hol történjen meg ez a jövedelemcsökkentés, de például tegnap Az Estében egy gazdasági szakértő világosan fogalmazott: arra lenne igény, arra lenne szükség, hogy Magyarország a nagyon jelentős arányúnak tartott jóléti kiadásait 8-10 százalékkal mérsékelje, hogy a környező országokhoz hasonlóak legyenek az adóztatási, illetve járulékoltatási viszonyai.

Ezzel kapcsolatban merül fel az egykulcsos adó problémája. Az egykulcsos adóról mindenekelőtt azt kell megjegyezni, hogy ezt Izland kivételével fejlett gazdasággal rendelkező ország nem vezette be. Mindazok az államok, amelyek bevezették: Észtország, Lettország, Litvánia, Románia, Ukrajna, Oroszország, Szlovákia, legújabban egy szuperbruttósítással Csehország, ezt azért tették meg, mert ezzel a lépéssel kívánják a fejlődésüket gyorsítani. Hol sikerült ez a gyorsítás, legalábbis eddig a szlovákok esetében, hol pedig a nagyobb növekedés, mint a balti államokban, ettől teljesen elszakadt, mert mondjuk, az észtek 1994-ben vezették be az egykulcsos adót, a 2000-es évek elejétől gyorsult fel a növekedés, jelenleg éppen recesszióban vannak, tehát nem lehet azt mondani, hogy az egykulcsos adónak lenne itt meghatározó szerepe.

A nemzetközi irodalomnak az az álláspontja, hogy önmagában az egykulcsos adó bevezetése még az adómorált radikálisan nem javítja meg, nem vezet egyértelműen a gazdaság kifehéredéséhez. Tehát azok a pozitív következmények, amelyeket várunk, nagyon is esetlegesek.

Ebben a szituációban tehát az a helyzet, hogy bizonytalan hatású eszközök alkalmazása egyértelműen bekövetkező negatív hatásokkal társítva, nem alkalmazható. Tudniillik ami bizonytalan, hogy a járulék- és az adócsökkentés radikálisan felpörgeti a gazdasági növekedést. Ami biztos, az a költségvetési kiadások drasztikus szűkítése, hogy milyen területen, azt a közgazdász szakértők hol megmondják, hol nem mondják meg, a politikusok többnyire nem mondják meg, vannak persze ez alól is kivételek; illetőleg ha nem csökkentjük radikálisan a költségvetési kiadásokat, akkor a konvergenciaprogram nem tud teljesülni.

Lehet vitatkozni azon, hogy jó-e vagy nem jó a konvergenciaprogram, Varga Mihály képviselőtársam, egykori pénzügyminiszter úr álláspontja szerint úgysem teljesíthető, miért ragaszkodunk hozzá, itt a növekedési ütemre utalt.

A helyzet az, hogy más országok is hajtottak végre konvergenciaprogramot, ez nem egy szabadon választott gyakorlat, ez az európai uniós tagságból következik. Természetesen lehetne azon gondolkodni, hogy a maastrichti kritériumok jók-e, ilyen kritériumokra van-e szüksége az Európai Uniónak, hiszen világosan látszik, hogy a növekedési ütem lassulása az Unióban nem teljesen független ezektől a szigorú kritériumoktól.

Közgazdászok azt is felvetik, hogy miközben teljesítjük a nominális konvergenciakritériumokat - ez nem csak Magyarországra vonatkozó probléma természetesen -, aközben a reálkonvergencia, tehát a tényleges felfejlődés terén azért elég komoly lemaradás következhet be, amúgy a régió egészében, nem csak Magyarország esetében, mint ahogy erre már az előbb utaltam.

Ebből pedig az következik, hogy a szigorú peremfeltételek közepette az az adócsökkentés, amelynek a számait ma már annyiszor elmondták, de éppen azért, mert ellenzéki képviselőtársaim kétségbe vonják egyáltalán azt a tényt is, hogy itt csökkenés történik, meg kell hogy ismételjem: tehát teljesen nyilvánvaló az, hogy a vállalkozói szférának az elképzelések szerint - hiszen a gazdasági elképzelések százszázalékosan soha nem teljesülnek, a Fidesz alatt sem teljesültek - 122 milliárd forintos nettó csökkenést eredményezne, a lakosságinak pedig 45 milliárdosat. Nem szerepel a Robin Hood-adó természetesen abban a tervezetben, amelyet jelenleg tárgyalunk, ennek nagyon egyszerű az oka: az ezzel kapcsolatos döntés később született meg. A Robin Hood-adóra nem térnék ki, de annyit jeleznék, hogy több európai uniós tagállam gondolkodik a bevezetésén, illetőleg már döntött is erről. Nyilvánvaló az is, hogy a Robin Hood-adó egy átmeneti állapot következménye, és amennyiben az energiaárak alakulásában változás történik - tegnap már utaltam arra, hogy a kőolaj ára azért radikálisan visszaesett a nyár közepéhez képest -, akkor erre az adónemre már nem lesz szükség.

Végezetül nagyon röviden beszélni kellene arról, amiről ellenzéki képviselőtársaim napok óta rendkívül határozott véleményt formálnak, ez pedig az úgynevezett világgazdasági pénzügyi vagy netán reálgazdasági válság. Ezzel kapcsolatban egy keynesiánus közgazdászt, Samuelsont idézném 1975-ből, ha már a Ford-féle adókoncepciót is itt röviden összefoglaltam. Samuelson azt mondta azoknak, akik nagy válságról beszéltek, hogy aki valamit is tanulmányozott a 1929-33-as világgazdasági válságból, az tudja, hogy 1975-ben válság van, ám nagy válság egyáltalán nincs. Tulajdonképpen ezt lehet elmondani 2008 esetében is.

Véleményem szerint - ez természetesen elméleti és nem frakció- vagy pártálláspont, hiszen ilyen kérdésekben nem politikai testületek alakítanak ki véleményt, hanem elemzői álláspontok születnek meg - az az állami beavatkozás, ami tapasztalható az észak-amerikai Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában és egyre több uniós tagállamban, nyilvánvalóvá teszi, hogy olyan visszaesés a gazdaságban, mint 1929-33-ban, nem következik be. Sőt továbbmennék, lehet, hogy ez egy merész kijelentés, de az is valószínű szerintem, hogy megalapozott: még olyan visszaesés sem valószínű, mint ami 1974-75-ben vagy 1991-93-ban volt, éppen amiatt, mert az állam szerepvállalása jóval jelentősebb most, mint mondjuk, az 1945 előtti időkben, és azért a 1973-75-ös stagflációból vagy a 1991-93-as válságból is lehet tanulni, lehet tanulságokat levonni.

Ezen túlmenően pedig a világgazdaság most a hosszú távú ciklusok alapján egy fellendülő ágban van, tehát ne keltsünk válsághangulatot, ne azt akarjuk megmagyarázni az embereknek, hogy minden rájuk fog omlani, és a bankbetéteik azonnal elértéktelenednek, hanem azokat az intézkedéseket hozzuk meg az Európai Unió intézményeinek döntésével összhangban, amelyek megelőző hatásúak. Egyébként Magyarországon jelen pillanatban a gazdasági problémák még nem az úgynevezett másodlagos jelzálogpiaci kötvények piacán kialakult feszültségekkel függenek össze.

Ami az állami beavatkozás elmaradását illeti, mint a Lehman Brothers esetében, akkor annak inkább vannak negatív hatásai. Emlékszünk arra, hogy amikor az amerikai kongresszus alsóháza, a képviselőház elutasította első körben Bush csomagját, amelyet Paulson pénzügyminiszter terjesztett elő, akkor annak nagyon negatív hatásai voltak.

(16.40)

Amikor pedig végül is a képviselőházban is megtörtént az elfogadása ennek a csomagnak, akkor a pozitívumok kerültek előtérbe.

Tehát óvatosságra valóban szükség van, ennek az óvatosságnak eleget tesz a beterjesztett adó- és járulékmódosító törvényjavaslat és bizonyos értelemben a költségvetési törvényjavaslat is. Ha tehát az óvatosságot kell a politikában szem előtt tartanunk, akkor éppen hogy nem drasztikus csökkentésre, hanem kiegyensúlyozott, előrelátható, eredményeiben jól követhető intézkedéssorozatokra van szükség.

Ami pedig a jövő évi gazdasági növekedés ütemét illeti, egyáltalán nem kizárt, hogy az 3 százalék lesz. Csak jelzem - ezt régebben is meg szoktam tenni -, a konjunktúrakutató intézetek is néha negyedévenként változtatják az előrejelzéseiket, ennyit egy kormány is megengedhet magának. Az viszont valóban tény, hogy az a 4 százalék, amellyel 2006-ban számolt a kormányzat, az a mai világgazdasági viszonyok között nem látszik reálisnak, bár hozzá kell tennem, hogy ha a világgazdaság kilábal abból a helyzetből, amelyben most van - és szerintem rövidesen ki fog lábalni -, még ez sem tökéletesen kizárt.

Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP-ben.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
163 191 2008.10.08. 2:08  1-224

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Államtitkár Úr! Pettkó Képviselőtársam! Az önnel folytatott vita teljesen racionális, tudniillik a nemzeti adószabadság programja, ahogy azt az MDF megfogalmazta, egy meghatározott érték- és érdekorientált álláspontot képvisel, amellyel lehet vitatkozni, lehet egyes elemeivel egyetérteni, más elemeit el lehet utasítani, de megvan az a közös kiindulópont, ami mindenféle normális, racionális vitának az előfeltétele. Egy baloldali párt az ilyen radikális lépésektől, hogy egykulcsos adót vezessünk be, általában azért tartózkodik, mert az adópolitikának egyfajta jövedelemátcsoportosító funkciót is kíván biztosítani. Ugyanakkor egy modern konzervatív párttól nem várható el, hogy ezt kívánja. Ezért mondom, hogy ebben az esetben az álláspontok teljesen világosak. Egy modern konzervatív párt egykulcsos adóval és számos egyéb elemmel összekapcsolt koncepciója áll szemben egy baloldali politikai erőnek szintén meghatározott érték- és érdekrendszerre alapozott felfogásával.

Ezen az alapon lehet vitatkozni, meg lehet állapítani azt, hogy egy adott szituációban most inkább egy konzervatívabb megközelítésre vagy inkább egy baloldalibb megközelítésre van szükség, tehát amikor így vitatkozunk, akkor annak van értelme, és az előrevivő. Annak nincs értelme, hogyha az ellenfelet alkalmatlannak akarjuk nyilvánítani bármiféle gazdaságpolitikai vagy politikai lépés megtételére, nem akarjuk megérteni, hogy mit csinál, ráadásul a saját álláspontunk sem teljesen koherens. Mint hosszú felszólalásomban utaltam rá, az MDF és az SZDSZ esetében teljesen világosak a frontvonalak, világosak az érték- és érdekkülönbségek. A Fidesz álláspontjában nagyon sok konzervatív elem van, de előfordulnak olyan fideszes felszólalók is, akik nyomatékosan hangsúlyozzák - egyébként szerintem helyesen - a szolidaritás elvét, csak éppen az ellentmondásokra nem hívják fel a figyelmet.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps az MSZP-ben.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
166 299 2008.10.20. 5:10  294-312

DR. WIENER GYÖRGY, az alkotmányügyi, igazságügyi és ügyrendi bizottság előadója: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Államtitkár Úr! Jelen levő Képviselőtársaim! Az alkotmányügyi bizottság ma délután megtárgyalta az előterjesztett törvényjavaslatot, és azt általános vitára alkalmatlannak nyilvánította.

Az alkotmányügyi bizottság többségi álláspontja szerint az a cél, amelyet a költségvetési tanács létrehozásával az előterjesztők el akarnak érni, támogatandó. Ebben a kérdéskörben tulajdonképpen a parlamenti pártok között már régóta konszenzus áll fenn. Az előterjesztett javaslat azonban, noha alkotmánymódosítás, mégsem felel meg az alkotmányosság alapvető elveinek. Noha nem tárgyalt az alkotmányügyi bizottság szocialista tagsága Keller államtitkár úrral a mai nap folyamán az előterjesztett javaslatról, az elhangzott többségi álláspont lényegében megegyezett azzal, amit az államtitkár úr az előbb kifejtett.

A költségvetési tanács összetételével vannak mindenekelőtt alapvető problémák, tudniillik a Magyar Nemzeti Bank elnökét olyan pozícióba helyezi, amely a jegybankok funkcióival teljes mértékben ellentétes. Mint ezt az államtitkár úr is kifejtette, a jegybank döntően a monetáris politikáért felelős, és emellett feladata az, hogy a kormány gazdaságpolitikáját támogassa, azonban nem vehet részt érdemben a fiskális politika alakításában. Ha ez megtörténne, abban az esetben a kormányzati gazdaságpolitikáért való felelősség a kormányról és a parlamentről valójában a Magyar Nemzeti Bank elnökére szállna át. Nem véletlen, hogy azon országokban, amelyekben a költségvetési hivatalhoz hasonló vagy ugyanilyen nevű intézményeket hoztak létre vagy kívánnak majd létrehozni, fel sem merült az a gondolat, hogy ennek az intézménynek bármiféle kapcsolata lehet a monetáris hatósággal.

Alapvető probléma az is, hogy a Számvevőszék elnökét is sajátos pozícióba helyezi az előterjesztés, a javaslat ugyanis olyan funkciót szán az Állami Számvevőszék elnökének, amely ellentétes az Állami Számvevőszéknek az alkotmányos rendben betöltött szerepével. Az Állami Számvevőszék az Országgyűlés pénzügyi-gazdasági ellenőrző szerve, ebből következően nem kontrollálhatja azt a tevékenységet, amelyet a kormány, illetőleg a parlament a döntéseivel megteremt. A kormány előterjesztéséhez természetesen a ma hatályos törvény szerint, illetőleg az alkotmány szerint is fűz véleményt, de ez előzetes vélemény, utólagos szerepkört viszont már egyáltalán nem kaphat, ebben az esetben a Számvevőszék bizonyos értelemben akár a parlament felettesének pozíciójába is kerülhet.

Problémát okoz az is, hogy az Állami Számvevőszék, illetőleg a költségvetési tanács feladatainak az elhatárolása nem valósult meg. Jobb megoldásnak tűnik a törvényhozási költségvetési hivatal abból a szempontból is, hogy ez egy olyan intézmény, amelynek apparátusa van, nem egy kis létszámú hivatal, hanem egy komoly, közgazdász szakértőkből álló köztisztviselői kar.

(20.30)

Amennyiben garantálni kívánjuk azt, hogy az államháztartási folyamatok előrejelzése megfelelő legyen, és a kormány ilyen jellegű tevékenysége kontroll alá essen, akkor az ennek az intézménynek a létrehozására szánt 1,2 milliárd forintot semmiképpen sem tekinthetjük soknak.

Végezetül: felmerült a többség részéről az az ellenérv is, melyet Keller államtitkár úr szintén kifejtett, hogy a jelenlegi menetrend szerint az a lehetőség, hogy a köztársasági elnök visszaküldje a parlamentnek a már elfogadott, de még ki nem hirdetett költségvetési törvényt, azt a veszélyt hordozza magában, hogy az új évben az államnak nincs költségvetése, ez pedig pontosan az ellenkező hatással jár, mint amit a javaslat szerzői elérni kívánnak. Egy ilyen szituációban felmerül annak az esélye és veszélye, hogy a külföldi és a belföldi befektetők bizalma is megrendül az állammal szemben, és ez épphogy nem az állami kamatkiadások csökkentése, hanem növelése irányába hat. Ugyanakkor a többségi álláspont szerint nyitottak vagyunk arra, hogy megfontoljuk, a költségvetési hivatal fölé vagy mellé helyezzünk-e el egy költségvetési tanácsot, amely akár kontrollálhatja a költségvetési hivatalt, akár a hivatal vezetését is elláthatja. Ilyen értelemben tehát a többség a kompromisszumkészségét fejezte ki, a kisebbség nem mondott véleményt.

Köszönöm a figyelmet.

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
166 305 2008.10.20. 2:10  294-312

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! Egy félreértést szeretnék eloszlatni, ami most érintőlegesen Latorcai János képviselőtársam felszólalásában is megjelent.

A törvényhozási költségvetési hivatalt semmiképpen sem tekinthetjük valamiféle kormánynak alárendelt, kormányfüggő szervnek. Még akkor sem, hogyha a jelenlegi elképzelések szerint ennek az élén - vagy fölötte - álló költségvetési tanácsnak egyik tagjára a miniszterelnök tenne javaslatot, illetőleg a miniszterelnök nevezné ki.

Az eredeti javaslatban, amelyet a kormány benyújtott a közpénzügyi törvénnyel kapcsolatban alkotmánymódosításként, az szerepelt, hogy a törvényhozási költségvetési hivatal elnökét kétharmados többséggel az Országgyűlés választja meg, azonban ez az elképzelés nem kapta meg az ellenzék részéről a megfelelő támogatást, ennek következtében lehetetlenné vált, hogy egy ilyen alkotmánymódosítást a parlament elfogadjon. De abban az esetben is, hogyha a Szabó Lajos képviselőtársam által vázolt összetételű vezetése lenne a törvényhozási költségvetési hivatalnak, akkor sem beszélhetnénk semmiképpen valamiféle kormányfüggő szervezetről.

Ez a költségvetési hivatal, illetőleg az élén álló tanács egy teljes mértékben független szerv lenne. Hiszen a Magyar Nemzeti Bank elnökét is a miniszterelnök javaslatára a köztársasági elnök nevezi ki, de ezért még senki sem gondolhatja azt, hogy a Magyar Nemzeti Bank elnöke valamiféle kormányfüggésben fejtené ki a tevékenységét. Természetesen ugyanez a helyzet a monetáris tanácsnak Latorcai képviselőtársam által említett tagjait illetően is.

El kell választani egymástól a kinevezési jogkört és a tényleges működést. Ha pedig megnézzük a Magyar Nemzeti Bank elnökének, illetve monetáris tanácsának a tevékenységét, legkevésbé sem mondhatjuk, hogy az általában és mindig a kormányt követi, a kormányt támogatja.

Köszönöm a figyelmet.

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
171 74 2008.11.04. 16:17  17-195

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! Pelczné világossá tette, hogy az ok-okozati összefüggéseket kell vizsgálnunk. Sajnos miközben ő élesen bírálta a kommunikációs tevékenységet, maga is erre a területre tévedt, nem ok-okozati összefüggéseket próbált feltárni, hanem olyan kommunikációs eszközökkel élt, amelyeket olyannak ítélt meg, hogy azok a tévénézőket, rádióhallgatókat a Fidesz irányába pozitívan tudják befolyásolni. Ugyanakkor kétségtelen, hogy ez a kommunikációs tevékenység nem igényel többletforrásokat, ami már önmagában is pozitívum.

Térjünk azonban át az ok-okozati összefüggésekre, és vizsgáljuk meg, tulajdonképpen mi is az a válság, ami jelenleg a világgazdaságban uralkodik, valódi válságról vagy pedig csak egy úgynevezett hitelválságról vagy pénzügyi válságról van-e szó, és azt is vizsgáljuk meg, hogy ez a válság hogyan viszonyul a klasszikus túltermelési válságokhoz, valamint azt is, hogy miként érinti Magyarország pozícióját, és valóban érinti-e úgy Magyarország pozícióját, ahogy ezt a Fidesz igen tisztelt képviselője meg kívánja fogalmazni.

Első gondolatmenetként azt kell levezetni, hogy tulajdonképpen mi is történik, mi zajlik jelenleg a világban. Azt kell erre mondanunk, hogy ami a világban most történik, az ugyan válság, de semmiképpen nem hasonlítható a nagy klasszikus válságokhoz, semmiképpen sem azonos azzal, ami 1929-33-ban zajlott, és tulajdonképpen azokhoz sem, amelyek a XIX. századot vagy a XX. század elejét jellemezték. Ez a válság ugyanis egy sajátos, a fogyasztási-beruházási ciklusokon alapuló válság, ami az Egyesült Államokból indult ki, mint más hasonló válságok is, és nemcsak 2007-ben, hanem a korábbi időszakokban is.

Mi ennek a válságnak a jellemzője? Mindenekelőtt az a jellemzője, hogy az Amerikai Egyesült Államokban és néhány más országban is a konjunktúra élénkítését alapvetően a fiskális politikával, illetőleg a monetáris politikával kívánják biztosítani, ugyanakkor a túlfűtött vagy annak vélt konjunktúrát hűteni kívánják. Ilyen konjunktúrajavító intézkedés volt a 2001-es terrortámadás után az a döntés, hogy a Fednek a kamatlábat 2003 júniusában sikerült levinnie 1 százalékra, és egy éven keresztül ezen a rendkívül alacsony szinten mozgott, azután viszont elég jelentősen emelkedett. Amikor ezek a hitelfelvételek történtek, amelyek jelenleg a másodlagos jelzálogpiacon komoly problémákat okoznak, akkor ezzel az alacsony kamattal történt meg a hitelfelvétel, és a hitelek visszafizetése már egy jóval magasabb kamatszinten következett be, ily módon az amerikai hitelfelvevők közül nagyon sokan nem tudták ezeket a hiteleket törleszteni.

Ugyanakkor - mint mindenki nagyon jól tudja - az ilyen jelzálogkötvényeknek másodlagos piaca van, ilyen kötvényekhez hozzájutnak olyan bankok és más pénzügyi intézmények is, amelyek közvetlenül hitelezési tevékenységet nem folytatnak. Tehát amikor a visszafizetés megnehezült jórészt a kamatok emelkedése következtében, akkor bekövetkezett egy úgynevezett pénzügyi vagy bankválság. Ez a bankválság 2007 nyara és 2008 nyara között nem mutatott igazán heveny tüneteket, úgyhogy feltételezni lehetett, hogy ez a bankválság el is múlhat. 2008 késő nyarától és különösen kora őszétől kezdve azonban nyilvánvalóvá vált, hogy egymás után dőlnek be nagy amerikai pénzintézetek, ezek megsegítése hatalmas mentőcsomagokkal történt - tehát a mentőcsomag nem egy magyarországi sajátosság, hanem a mai pénzügyi válság kezelésének egy eszköze -, majd kiderült az is, hogy ez Európában számos országot érint, érintette Nagy-Britanniát, Franciaországot, Németországot, és érintette Izlandot is. Én nem kívánnám most Magyarországot Izlandhoz hasonlítani sem pozitívan, sem negatívan. Hiszen megtehetném ezt negatívan is abban az értelemben, hogy ott valódi bankcsőd és valódi valutaválság zajlott le, de pozitívan is meg tudnám tenni Izland javára abban az értelemben, hogy Izland mindenféle válságjelenség ellenére a világ egyik fejlett gazdaságának minősül, a történelem során mindig messze magasabb szintet képviselt, mint a kelet-közép-európai térségben bármely más állam, ezért Izlandot nem kell oly mértékben sajnálnunk, ahogy azt a kommunikációban néhányszor megteszik és esetenként mi is megtesszük.

Nézzük meg, hogy ebben a szituációban Magyarország milyen pozícióba került, és miért került abba a pozícióba, amelyikbe került. Először is egyetértek Burány Sándorral abban, hogy Magyarországon a szó klasszikus értelmében jelenleg nincs válság. A tavalyi költségvetési vita során már elég részletesen kifejtettem, hogy abban az esetben beszélhetünk recesszióról, ha a GDP két egymást követő negyedévben csökken, és abban az esetben beszélhetünk válságról, ha ez huzamosabb ideig tart, és a GDP csökkenése rendkívül jelentős mértéket ölt.

(14.10)

Hogy mondjak néhány nagyon régmúltba visszatekintő adatot: amikor Magyarországon 1929-33-ban lezajlott a nagy válság a világgazdasági válság közepette, akkor négy év alatt a nettó nemzeti termék - akkor még GDP-t nem számítottak - több mint 11 százalékkal esett. Igaz, ehhez hozzá lehetne tenni, hogy 1991-ben egy év alatt esett ugyanennyivel, de az ilyen összehasonlítások mindig bizonyos politikai célzatosságot is magukban foglalnak, ezért nem fejtegetném tovább ezt az összefüggést. Látnunk kell azt, hogy ilyen értelemben nem beszélhetünk válságról. Egyébként ugyanezen '29-33 közötti időszakban az ipari termelés 24 százalékkal, az ipari árak 25 százalékkal, a mezőgazdasági árak 47 százalékkal estek, és így tovább. Ilyen válság természetesen nincs. Olyan válság sincs jelen pillanatban Magyarországon, amelyet recessziónak nevezhetünk, hiszen 2008-ban nem következik be csökkenés, sőt, bár visszafogottan, de a gazdaság növekszik, a korábbi 2,4 százalékos növekedést most a kormányzat 1,8 százalékra korrigálta. (Tállai András: Lemaradt egy előterjesztéssel!)

Mi a helyzet 2009-cel? Amikor 3 százalékos növekedést feltételezett az első tervezet, akkor nagyon erősen, Tállai képviselőtársam különösen, de mások is tiltakoztak ez ellen, mondván, hogy erről szó sincs, és a gazdaság teljesítménye csökkenni fog. Amikor 1,2 százalékos volt a második verzióban a jövő évre előfeltételezett GDP, akkor megint tiltakoztak, mondván, hogy ez is túlzottan magas. Amikor mínusz 1-et állapított meg a harmadik tervezet - ami egyébként módosító indítványok formájában jelent meg, nem pedig új törvényjavaslat formájában -, akkor a Fidesz nagyon hangosan tiltakozni kezdett az ellen, hogy miért nincs egy növekedésorientált politika, hogy miért nem akarjuk azt, hogy a GDP megugorjon egy 5000 plusz 5000 milliárdos nagy csomag hatására.

Ha megnézzük, hogy a környező országokban és Nyugat-Európában mi zajlik, akkor azt kell mondjuk, hogy lehet, hogy ez a mínusz 1 nem egy rossz teljesítmény, lehet, hogy rossz teljesítmény, mert nem tudjuk jelenleg pontosan megmondani, hogy mekkora is lesz a jövő évi növekedésünk.

Korábban azt mondtam - ezt majd képviselőtársaim az ellenzéki oldalról fel is vethetik ellenérvként -, hogy akár a 3 százalékos növekedés sem kizárt, de ez egy más szituációban történt. Ezzel együtt a válságot én nem tartom olyan mélynek, a jövő évre vonatkozóan, természetesen, hiszen az idén nincs ilyen még, mint ahogy azt a költségvetés feltételezi. Tudniillik mit mond a költségvetési törvényjavaslat módosítóindítvány-csomagjának az indoklása? A legpesszimistább vagy a pesszimista változatot terjesztik elő. Ez azt jelenti, hogy a kormányzat arra a forgatókönyvre készül fel, amelyik a legnegatívabb, és nem arra, amely jóval pozitívabb lehet.

Itt kell megjegyeznem, hogy ha már hivatkozunk a külföldre, tegnap Joaquín Almunia pénzügyi biztos úgy nyilatkozott, hogy Magyarországon akár 0,7 százalékos növekedés is előfordulhat, ami persze nem egy magas összeg, de ha megnézzük, hogy Almunia ugyanakkor azt mondta, hogy Franciaországban nulla lesz a növekedés, Németországban nulla lesz a növekedés, Nagy-Britanniában mínusz 1 lesz a növekedés, akkor ez nem is egy olyan rossz adat.

Ha pedig azt nézzük, hogy min alapulhatott Almuniának ez a vélekedése, akkor semmiképpen sem azon, hogy hiteltelennek tartotta a mostani kormányzatot, és alkalmatlannak mindenféle pénzügyi problémának, netán válságnak a kezelésére, hanem azon, hogy a kormányzatot felelősnek tekintette, hitelesnek tartotta, és úgy ítélte meg, hogy a kormányzat pesszimista forgatókönyvénél a valóság sokkal pozitívabban is alakulhat.

Itt térnék arra vissza, amire már az előbb is utalni kívántam, hogy hogyan is került Magyarország ebbe a helyzetbe. Megítélésem szerint nem azért került ebbe a helyzetbe, mert a jelenlegi makrogazdasági mutatói olyan rendkívüli mértékben rosszak lennének. Azonban, ha egy országról azt állítják, hogy abban válságjelenségek találhatók, és ezt rendszeresen kommunikálják, akkor a befektetők menekülni kezdenek.

Amikor 1997-ben Thaiföldön és Dél-Koreában elterjedt egy olyan hír, hogy néhány nagy cég, amely nyugatra exportált, veszteségeket szenvedett és netán csődbe juthat, erre a hírre már önmagában Thaiföldről is, Dél-Koreából is, majd ezt követően a Fülöp-szigetekről, Indonéziából, Malajziából, sőt még a nagyon fejlett Szingapúrból is kezdett a tőke menekülni, és a térség abba a helyzetbe jutott, hogy 150 milliárd dollár IMF-támogatást, -hitelt kellett igénybe venniük. Brazília helyzete sem volt 1999-ben a makroökonómiai adatok szerint rossz, mégis a tőke onnan is menekült, részben egyébként az orosz pénzügyi válság hatására. Brazília egy 41 milliárdos IMF-csomagot kapott.

Igen ám, mondja erre a Fidesz elnöke, csak harmadik világbeli országok szorulnak arra, hogy valutaalapi hitelt vegyenek fel, pontosabban fogalmazva, hogy egy valutaalapi hitelkeret rendelkezésükre álljon. De ha megnézzük, hogy mi történt 1976-ban Nagy-Britanniában, akkor világosan látjuk, hogy Nagy-Britannia, amely valaha a világ műhelye volt, és ma sem egy fejletlen ország, ugyancsak valutaalapi hitelkeretre szorul. És itt kell tisztában lennünk azzal, hogy mit is jelent valójában egy valutaalapi hitelkeret, és hogy ez mennyire nyilvános.

Mindenekelőtt azt jelezném, hogy a Valutaalap, amikor különféle országokkal tárgyal és egyezségeket köt, akkor mereven ragaszkodik ahhoz, hogy a tárgyalás folyamata ne a nyilvánosság előtt történjen. Ezt Magyarországon a szakirodalom magyar vonatkozásban nem tárta fel, de bemutatta azt az általam előbb említett példákkal kapcsolatosan, hogy amikor Brazília, Thaiföld, s a többi felvett ilyen hiteleket, pontosabban hitelkereteket bocsátottak a rendelkezésükre, akkor a tárgyalások nem voltak nyilvánosak, sőt előfordult számos alkalommal az is, hogy a megállapodás tényéről és az összegről sem adtak ki információkat.

Ehhez képest a magyar kormány azonnal bejelentette, hogy a Nemzetközi Valutaalaphoz fordul - és természetesen az Európai Központi Bankhoz is fordult, nem csak a Valutaalaphoz -, tudomására hozta a magyar társadalomnak és különösen a képviselőknek azt, hogy a tárgyalások miről folynak, mi ezeknek a tárgya. A konkrét feltételekről folyamatban lévő tárgyalások alatt nem adnak tájékoztatást.

Miért ekkora ez a keret, miért 25,1 milliárd dollár? - ebből a Valutalap 15,7, az Európai Központi Bank 8,1 és a Világbank 1,3 milliárd dollárral részesedik. Nekem sincs arról ismeretem, hogy pontosan miért ennyi, de meg kell jegyeznem, hogy arról viszont van ismeretem, hogy ennek a döntő többségét a magyar kormányzat nem fogja igénybe venni, sőt az is elképzelhető és eléggé valószínű, hogy ebből semmit nem vesz igénybe.

Nem az állam jutott abba a helyzetbe, hogy egy 27 milliárd eurónyi törlesztést kell a jövő évben teljesítenie, hanem itt a döntő tényezőt a bankok, illetve a devizahitelt felvett magánszemélyek jelentik. Magának a magyar államnak körülbelül 3 milliárd eurónyi a jövő évi kötelezettsége, lehet, hogy ennél valamivel kisebb is.

Az már egy specialitás, és az anyabankok és a leánybankok közötti viszonyt jellemzi, hogy a leánybankokat az anyabankok nem működőtőke-import formájában, hanem hitel formájában támogatják, és ezeket vissza kell fizetni; a magyar nemzeti adósságnak, nem államadósságnak, egy nem jelentéktelen hányada ebből származik.

A devizahitelt felvevők problémáira nem térnék ki, ezt eléggé ismerni lehet.

Világosan láthatjuk tehát, hogy nincs szó államcsődről, nincs szó arról, hogy Magyarországnak ezt az úgynevezett stand-by vagy készenléti hitelt nagy valószínűséggel le kellene hívnia. Arról viszont szó van, hogy a Valutaalap valóban támaszt feltételeket, de itt meg kell jegyeznem azt, hogy Járai Zsigmond, korábbi nemzeti banki elnök úr, aki nem áll távol a Fidesztől, hiszen a Fidesz egyik gazdaságpolitikai koncepcióját dolgozza ki, a múlt héten, ha jól emlékszem, a Nap-keltében úgy nyilatkozott, hogy Magyarország nem vette eléggé figyelembe a Valutaalap intéseit, tehát nem elég nagy a megszorítás, és nem tervezi eléggé alacsonyra a jövő évi GDP-t. Ugyancsak Járai Zsigmond úr a nemzeti csúcson úgy fogalmazott, hogy évről évre a költségvetésből a GDP 4-5 százalékát, olyan 1250-1300 milliárd forintot kellene kivonni. Ez egy sokkal keményebb, sokkal drasztikusabb kivonást jelent, mint amit a most előterjesztett költségvetési javaslat tartalmaz.

(14.20)

Ugyanakkor pontosan amiatt, mert a világgazdaságban nem reálgazdasági, hanem pénzügyi hitelválság van, és noha a következő évre nulla meg mínusz 1 százalékos növekedéseket feltételeznek fejlett országok esetében is, azt azért ma is valószínűsíteni lehet, hogy ez a recesszió nem tart sokáig, nem fog 10-15 évig tartani, sőt 2-3 évig sem. És amennyiben a gazdasági növekedés - nem függetlenül a világgazdasági folyamatoktól - megindul, akkor kedvezőbb eredmények is születhetnek jövőre, mint amit a költségvetési törvényjavaslat tartalmaz.

Ez azonban előfeltételezi azt, hogy mi magunk ne állítsuk magunkról azt, hogy válságban vagyunk, mert egy ilyen hír többet árthat, mint több év úgynevezett felelőtlen költekezése.

Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP padsoraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
171 78 2008.11.04. 2:15  17-195

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! Meg vagyok elégedve Mádi képviselőtársammal, mert pontosan definiálta a recessziót, ugyanúgy, ahogy korábban én. Más kérdés az, hogy egy társadalom válságban lévőnek érzi magát, és más kérdés az, hogy a gazdasága egy adott pillanatban válságban van-e avagy sem. Valóban, ha mínusz 1 lesz a GDP-növekedés 2009-ben, akkor Magyarországon egy recessziós folyamat zajlik le, ebben közöttünk nincs vita.

Ott már azonban vita van közöttünk, amikor azt vizsgáljuk, hogy hol is volt Magyarország 2002-ben, 2006-ban meg 2008-ban. Ne állítsuk azt, hogy 2002-ben Magyarország éllovas volt! Már akkor a balti államokban jóval magasabb volt a gazdasági növekedés üteme, igaz - önnek egy engedményt adok - azért is magasabb volt, mert az orosz válság után volt egy mínusz, és ennek a mínusznak volt egy helyreállítási periódusa.

Ezen túlmenően évről évre csökkent Magyarország pozíciója - ha már ilyen labdarúgórangsorokat állítunk fel az országok között - a kelet-közép-európai térségben. Ha ezt vizsgáljuk, akkor teljesen egyértelmű, hogy 2002-ben már legalább 2-3 hellyel lejjebb voltunk, mint '98-ban. 2002 és 2006 között pedig a középmezőnyben helyezkedtünk el. Én azt javasolom, mivel olyan kiváló közgazdász, főiskolai oktató, mint Mádi képviselőtársam, nyilvánvalóan KSH-, Eurostat- és egyéb adatsorokat is tanulmányoz, ha ezeket megnézi, akkor világosan láthatja, hogy Magyarországnak hol volt a helye. Egyébként 2008-ban sem vagyunk az utolsó helyen. 2007-ben ott voltunk, ezt a Fidesz rendkívüli élvezettel szokta emlegetni.

Végezetül pedig: a miniszterelnök nem azt mondta, hogy Magyarországon államcsőd van, hanem azt mondta, hogy olyan helyzet állt elő, amikor akár az államcsőd, illetőleg a szociális válság veszélye is fenyegethetett volna, ha a kormány nem lép gyorsan. Ez volt a pontos szövege, tisztelt képviselőtársam.

A haverokról pedig önnek kell beszélnie. Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
190 211 2009.02.23. 5:22  192-214

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Már látom, hogy nagy érdeklődést vált ki felszólalásom az ellenzéki padsorokban. Nem mindig pozitív természetesen a hozzáállásuk egy ilyen felszólaláshoz. (Közbeszólások a Fidesz padsoraiból.)

Áder János részére csak annyit mondanék, hogy volt idő, amikor az országban a gazdasági növekedés üteme mínusz 19 felé irányult: 1990-93 között. Megszűnt másfél millió munkahely. Teljesen egyértelmű volt, hogy a magyar társadalom túlnyomó többsége kormányváltást szeretne, fel szeretné oszlatni a parlamentet. A LAÉT összegyűjtött több mint 100 ezer aláírást, és ennek alapján ki kellett volna írni egy népszavazást a parlament feloszlatására, hogy az emberek döntsenek a parlamenti képviselők helyett.

Akkor Áder képviselőtársam írt a Népszabadságban egy cikket - 1992. december közepén -, amelyben teljes egyértelműséggel kifejtette azt, hogy mindezen körülmények ellenére elkerülhetetlen, hogy egy parlament a parlamentáris demokrácia keretei között kitöltse a maga négyéves mandátumát! (Nagy taps és közbekiáltások az MSZP padsoraiból. - Dr. Szekeres Imre: Wiener a csodafegyver!) Akkor a Magyar Demokrata Fórum támogatottsága sokkal gyengébb volt, mint (Az elnök csenget.) ma a Magyar Szocialista Párté. Ma a Magyar Szocialista Párt támogatottsága valamivel jobb, mint a brit munkáspárté, valamivel jobb, mint az egyébként kormányon levő német szociáldemokrata párté, és valamivel jobb, mint számos más hatalmon levő politikai erőé.

(18.30)

Természetesen az ellenzék nagy vezetését, nagy fölényét (Zaj. - Az elnök csenget.), amelyet a közvélemény-kutatási adatok mutatnak, senki sem vonja kétségbe. Azonban alapvető követelmény az, mint előbb már említettem, hogy a parlamentáris demokráciában - hacsak valamilyen rendkívüli körülmény egy adott ország esetében nem áll fönn - a parlament kitöltse a négyéves vagy ötéves megbízatását. Ma nemcsak Magyarországon áll fenn ilyen helyzet, hanem más országokban is. Lettországban, ahol a gazdaság a leggyorsabb ütemben növekedett, 2008 utolsó negyedévében a GDP alakulása mínusz 10,5 százalék volt. Ennek ellenére, szemben azzal, amit Navracsics frakcióvezető úr ma az alkotmányügyi bizottság ülésén elmondott, még nem született döntés arról, hogy feloszlatnák a lett parlamentet, amelynek persze az az oka, hogy ha a lett köztársasági elnök feloszlatja a parlamentet, utána népszavazást kell tartani, és ha a népszavazáson nem alakul ki egy többség a feloszlatás mellett, akkor az elnöknek távoznia kell a tisztségéből. Ez még egy 1922-ből származó alkotmányos szabály. (Derültség és szórványos taps az MSZP soraiban.)

Tisztelt Képviselőtársaim! Teljes egyértelműséggel látnunk kell azt is, hogy valóban rendkívül magas a magyar államadósság GDP-arányosan. Azonban ez nem magyar sajátosság. Meg kell nézni a belga, meg kell nézni az olasz, meg kell nézni a görög és meg kell nézni a francia, valamint a német államadósságot is. (Zaj. - Közbeszólások a Fidesz soraiban.) A francia és a német államadósság éppúgy közel van a 70 százalékhoz, mint a magyar, mégsem mondja senki, hogy távozzon Sarkozy, távozzon Merkel. Senki nem állítja azt, hogy politikai váltásokkal ebben a helyzetben komoly eredményt el lehetne érni.

Azt is világosan látnunk kell, hogy a költségvetési hiány, amely Magyarországon valóban 2006-ban olyan magas volt, az elképzelhetetlen lenne máshol. Éppen tegnap jelent meg az a hír az Egyesült Államokban, hogy a neokonzervatív George Bush elnök egy 9,2 százalékos GDP-arányos államkincstári hiánnyal, költségvetési hiánnyal adja át a kormányzatot, és Obama elnöknek az a feladata, hogy négy év alatt ezt a 9,2 százalékot lefaragja 3 százalékra. Tehát azt lehet mondani: lehet, hogy Európában nem volt még olyan böszmeség, mint amelyet ez a kormány csinált 2006-ig, de most az önök amerikai szövetségese, George Bush, akinek a pártja melletti kampányban önök is részt vettek, ugyanezt el tudta érni, és ugyanolyan lépéseket kell az Obama-kormánynak ezen a területen végrehajtania, mint amelyet végre kellett hajtania a maastrichti kritériumok következtében a magyar kormánynak.

És milyen eszközt kívánnak önök alkalmazni? A Ház feloszlatásának azt az eszközét, amely még az 1949. évi XX. törvényből származik, mert az, hogy egy parlament kimondja önmaga feloszlását, a szocialista kamarai rendszernek, a hatalom egységén alapuló államberendezkedésnek egy sajátossága. (Derültség.) Csak 1989-ben elfelejtették kihúzni ezt a szakaszt az alkotmányból, amikor az I/1. munkabizottságban ezzel a kérdéskörrel foglalkoztak. Tehát önök olyan eszközt akarnak felhasználni, amelyet egyébként elméletileg elítélnek.

Köszönöm a figyelmüket. (Nagy taps az MSZP soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
199 112 2009.03.24. 5:10  109-121

DR. WIENER GYÖRGY, az alkotmányügyi, igazságügyi és ügyrendi bizottság előadója: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Képviselőtársaim! Államtitkár Úr! A tegnapi nap folyamán az alkotmányügyi, igazságügyi és ügyrendi bizottság megtárgyalta a T/9080. és T/9081. számú törvényjavaslatokat, és azokat 16:13 szavazati aránnyal általános vitára alkalmasnak nyilvánította.

A többség álláspontja az volt, hogy szükséges egy átfogó választási reform annak érdekében, hogy a választói akarat erőteljesebben, jobban érvényesüljön; szükséges annak érdekében is, hogy a költségek jelentősen csökkenjenek. Egyfelől az egyfordulós tiszta listás választási rendszerre való áttérés egy-egy választás alkalmával 4,1 milliárd forint megtakarítást eredményez, önmagában egy kisebb parlament létrehozása pedig évente akár 4 milliárdos költségcsökkentéssel is járhat. Mindez azt eredményezheti, hogy Magyarországon is érvényesítsük azt az elvet, hogy a parlamentáris demokrácia költségeit a tényleges társadalmi igényekhez és a gazdasági lehetőségekhez igazítsuk.

Az ellenzék álláspontja elutasító volt mindkét törvényjavaslattal kapcsolatosan. Úgy ítélték meg, hogy kizárólag abban az esetben támogatható a kormány által előterjesztett javaslat, ha nem történik meg egy olyan döntés, amely a választási rendszer átalakításával jár együtt. Hangsúlyozta az ellenzék, hogy saját maga is hasonló törvényjavaslatot nyújtott be korábban, ennek lezajlott már az általános vitája 2008. október 7-én és október 27-én, úgy ítélték meg tehát, hogy a saját javaslatuk ilyen szempontból megelőzte a kormányét. Ugyanakkor kormánypárti oldalról elhangzott az, hogy noha tartalmilag azonosnak tűnik a korábbi ellenzéki törvényjavaslat, illetőleg a kormány most benyújtott tervezete, ez utóbbi szakmailag kimunkáltabbnak tűnik.

Az ellenzék fő érve a tiszta listás választási rendszerrel szemben az volt, hogy az megszüntetvén az egyéni választókerületi szisztémát, elszakítja egymástól a választópolgárokat és a megválasztott képviselőket. Ezen túlmenően azt is kifejtették, hogy egy tiszta listás választási rendszer az arányosság elvének érvényesítése következtében rendkívüli mértékben megnehezítheti a kormányalakítást, előidézve olyan helyzetet, amikor is a kormányozhatóság, a stabilitás szempontja háttérbe szorul, s ezáltal nagy nehézségekbe ütközik egy-egy új kormánynak a megalakítása.

Ezzel az állásponttal szemben a kormányoldal részletesen kifejtette, hogy az Európai Unió tagállamainak többségében jelenleg is tiszta listás arányos rendszer működik, és az elmúlt évtizedek tapasztalatai egyértelműen bizonyították, hogy ez a megoldás, ez a szisztéma ma már - szemben a korábbi évtizedekkel - nem akadálya stabil kormányok létrejöttének, nem akadálya annak, hogy egy kormány huzamosabb ideig hivatalban maradjon.

Ellenérvként elhangzott az is az ellenzék részéről, hogy egy tiszta listás megoldás a pártközpontoknak túlzottan nagy szerepet ad, túlzottan, jelentősen felértékeli a jelöltek kiválasztásában az első számú pártvezető és általában a felsőbb szintű pártvezetés pozícióját. Ezzel szemben a kormányoldal azt hangsúlyozta, hogy egy párt belső demokratizmusán múlik elsődlegesen az, hogy mennyire képes érvényesíteni az alulról jövő kezdeményezéseket, a párttagság szerepét a jelöltek kiválasztásában. E téren tehát nem az a döntő kérdés, hogy milyen a választási rendszer, hanem az, hogy milyen mértékben érvényesül a párt belső demokratizmusa, amit előbb már jeleztem.

Végezetül az ellenzék azt is kifogásolta, hogy egy tiszta listás rendszerben a pártok általában túlzottan nagy szerepet játszanak a többpárti parlamentáris berendezkedésben, és ezáltal a függetlenek szerepe háttérbe szorul, az egész politikai szerkezet kizárólag a pártszisztémára épül. A kormányoldal ezzel a felvetéssel szemben viszont azt hangsúlyozta, hogy a többpárti parlamentáris berendezkedés döntően a pártstruktúrákon alapul. A nyugat-európai és a hazai tapasztalatok egyaránt azt bizonyítják, hogy a függetlenek, pártoktól elszakadt vagy azokhoz soha nem tartozó jelöltek szerepe, illetőleg megválasztott képviselők szerepe minimális, számuk is jelentéktelen, ennek következtében nem ez a változtatás, hanem önmagában a struktúra, a többpárti parlamenti berendezkedés vezet a pártok túlsúlyához.

Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP és az SZDSZ padsoraiból.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
199 120 2009.03.24. 29:53  109-121

DR. WIENER GYÖRGY, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! Első közelítésben úgy látszott, hogy szakmai vitát folytatunk a választási törvényjavaslatról, azonban Répássy képviselőtársam, frakcióigazgató úr felszólalásában általános politikai kérdéseket érintett elsődlegesen, és csak érintőlegesen foglalkozott a beterjesztett törvényjavaslatokkal. Ezért vezérszónoki hozzászólásomban kénytelen vagyok én is foglalkozni ilyen problematikával, és csak azután térhetek rá a választási rendszer átalakításával kapcsolatos szakmai kérdések tárgyalására.

Téved Répássy képviselőtársam, amikor úgy véli, hogy a miniszterelnök álláspontjában egy bizonytalanság, ingadozás tapasztalható a választási rendszer reformját illetően. Valóban 300 főben jelölte meg a kormányprogram a parlament létszámát, de ehhez rögtön hozzá kell tennünk, hogy amikor a miniszterelnök a programbeszédét elmondta, a 200 fő említésével kompromisszumkészségét kívánta jelezni az ellenzék számára, nem pedig a frakció, illetőleg a miniszterelnök között volt ellentét, vagy a miniszterelnök saját korábbi és későbbi véleménye, felfogása között.

A lényeg azonban mindig az, hogy milyen törvényjavaslatot terjesztenek be, és erről Répássy képviselőtársam nem beszélt. 2006 nyarán a parlament megtárgyalt már egy törvényjavaslatot, amelynek miniszteri expozéját Petrétei József akkori igazságügyi és rendészeti miniszter mondta el. Ez a törvényjavaslat 298 főben határozta meg a parlament létszámát. Ha meggondolom, a 298 és a 300 között nem igazán radikális a különbség, lehetett volna akár 300 is, nem ez a kérdés lényege. Akkor a Fidesz és a KDNP egyértelműen elutasította ezt a törvényjavaslatot, noha az egyéni választókerületeket is tartalmazott. A javasolt megoldás ugyanis a német modellt vette volna át, mégpedig oly módon, hogy 149 képviselőt egyéni választókerületben választottak volna meg, tehát nagyon erősen megmaradt volna az egyéni választókerületi rendszer, ráadásul 50 százalékra nőtt volna ezek aránya a jelenlegi 45 százalékról, emellett 149 képviselőt országos listáról.

A német modell természetesen azt jelentette, hogy az egyéni választókerületi eredményeket is a listás szavazati arányok alapján kell figyelembe venni, és a keletkezett többletmandátumokkal valóban megemelkedett volna a parlament létszáma 302 vagy 304 főre, sokkal többre semmiképpen nem, ahogy ezt a német tapasztalatok is jelezték. Teljesen egyértelművé vált 2006 nyarán, hogy nem az az alapkérdés a Fidesz számára, hogy vannak-e egyéni választókerületek vagy nincsenek, hanem az az alapkérdés, hogy mindenképpen elutasítja a rendszer érdemi arányosítását abból kiindulva, ami természetesen minden párt számára legitim lehetőség, hogy az egyéni választókerületi megoldás, különösen annak kétfordulós francia abszolút többségi formája a párt számára előnyös; '98 és 2002 ezt egyértelműen bizonyította, 2006 egyébként ennek ellenkezőjét igazolta.

Tehát nem azért bukott el a 2006-os javaslat, mert az egyéni választókerületeket nem tartalmazott, hiszen, mint az előbb említettem, nőtt is valamelyest ezen körzetek aránya a rendszer egészén belül, hanem az elutasításnak az volt a döntő oka, hogy a szisztéma arányosít. Az akkori vitában természetesen felmerült az is, hogy túl magas a létszám. Ebben a kérdéskörben mozdult el a kormány, illetőleg a miniszterelnök a korábbi álláspontjától. A 200 fő azt jelenti - legfeljebb 200 fő szerepel a 9086. számú törvényjavaslatban -, hogy a kormányzat elfogadja a Fidesz álláspontjának egy rendkívül lényeges elemét, tehát a kompromisszumkészségét jelzi. Az más kérdés, hogy amikor általában a kormány a kompromisszumkészségét jelzi az ellenzék felé, akkor ez nem pozitív megítélést vált ki, hanem olyan reakciókat, mint amilyenekkel Répássy képviselőtársam egyébként színvonalas hozzászólásában találkozhattunk. (Dr. Répássy Róbert: Köszönöm szépen.)

(12.40)

Mi a dolog lényege? Az a dolog lényege, hogy mihelyt azt mondja a kormányzat, hogy 200 - illetőleg a konkrét törvényjavaslatban 199 - fő legyen a parlament létszáma, akkor kiderül, hogy a másik oldal részéről nem kap kompromisszumkészséget. Tehát a másik oldal nem hajlandó elmozdulni a korábbi álláspontjától, hanem elvárja azt, hogy a saját álláspontjának feladására kizárólag a kormányoldal kényszerüljön. Ebből pedig az következik, hogy nincs igazán esélye - sajnálattal kell megállapítom - annak, hogy a kormány által benyújtott törvényjavaslatot a parlament elfogadja, s ezáltal megvalósuljon valóban a kisebb parlament, mégpedig racionális keretek között.

Nem szerencsés a vitákban a személyekre való hivatkozás, az argumentum ad hominem érvelés. Ez egyszer azonban erre mégis rákényszerülök, mert konzervatív politikusok jelentették ki azt, hogy a vegyes választási rendszer csak egy bizonyos létszám felett alkalmazható. 1989-ben az Ellenzéki Kerekasztal megbeszélésein, amikor Antall József győzködte partnereit egy kompromisszumos megállapodás szükségességéről, önmaga fejtette ki, hogy lehetetlen 300 fő alatti parlament esetén a vegyes rendszert érvényesíteni. Hozzá kell tennem, hogy talán 250 főnél ez még érvényesíthető lenne, de 200 főnél ez teljes mértékben lehetetlen.

Tegnap a bizottsági vitában utaltam egy másik kiváló konzervatív személyiségre, Salamon Lászlóra, aki a vitában részt vett - most is -, ő azt írta le 1999 tavaszán, hogy lehetetlen 176 alá menni az egyéni választókerületek számát illetően. 152-re még le lehet menni - ennyi volt egyébként a kerekasztal megállapodása, csak utóbb a parlament felemelte a 152 egyéni választókerületi számot 176-ra -, talán még 145-re is le lehet menni, de arra semmiképp nincs lehetőség, hogy 88 vagy 100 egyéni választókerület létezzen.

Tehát abban az esetben, hogyha elfogadjuk a Fidesz álláspontját, és a kormány is meg az MSZP-frakció is elfogadta a Fidesz álláspontját, hogy radikális legyen ez a csökkentés, akkor ennek az a következménye, hogy a vegyes rendszertől - akármennyire is sajnálatos ez, mert vannak előnyei - búcsút kell venni, és vagy egy tiszta egyéni választókerületi szisztémát választunk annak minden kiszámíthatatlanságával, vagy pedig egy arányos listás megoldást, amely tulajdonképpen semleges, mert nem igazán téríti el egymástól a szavazat- és a mandátumarányokat.

A többségi szisztéma alapelve valóban az, hogy biztosítja a stabil kormányzás lehetőségét, de minél kevesebb a parlamentben levő pártok száma, ez a szempont annál kevésbé jelentős. 1989-90-ben, amikor nem lehetett tudni, hogy hány párt jut be a parlamentbe, indokolt volt a stabilitási szempont ilyen nagymérvű figyelembevétele, jelenleg azonban, amikor a parlamentben öt párt - és most már csak négy frakció - működik, ez a szempont nem lehet meghatározó jelentőségű, különös tekintettel arra, hogy egy rendkívül magas, 5 százalékos jogi küszöböt vagy úgynevezett kizárási klauzulát alkalmazunk. Ebből pedig az következik, hogy a racionális megoldás - mint előbb már jelentem - az arányos, tiszta listás rendszer bevezetése.

Nagyon röviden azonban kitérnék arra is, hogy mi lenne a hatása annak, ha tiszta egyéni választókerületi rendszert alkalmaznánk, illetőleg a múltban mi lett volna ennek a hatása. 1994-ben, hogyha csak 176 egyéni választókerületben választottak volna képviselőket, akkor 149 MSZP-s, és nulla fideszes képviselő ült volna a parlamentben '94-98 között. Gondolom, ez a Fidesznek sem lett volna akkor érdeke.

Ha azt nézzük - vegyünk egy külföldi példát -, hogy például Kanadában, ahol tiszta egyéni választókerületi rendszert alkalmaznak a brit szisztémával, tehát a relatív többségű elvvel, hogyan alakultak egyes választási eredmények, akkor azt láthatjuk, hogy egy kormánypárt, a konzervatív párt a következő választáson a 301 fős parlamentben 2 mandátumot tudott szerezni. Igaz, hogy ott a pártok beágyazottabbak - lévén, hogy 1867 óta, amióta Kanada domínium, mindig többpárti parlament működött -, és vissza tudott kapaszkodni, és jelenleg is kormányon van, bár éppen a bukás előtt.

De Magyarországon, ahol még a pártok beágyazottsága nem olyan mértékű, ott rendkívül kockázatos lenne egy tiszta egyéni választókerületi rendszer. Ezt egyébként Tölgyessy Péter, aki ennek a szisztémának nagy híve, szintén felismerte az Ellenzéki Kerekasztalon tartott előadásai - mert tulajdonképpen nemcsak hozzászólt, hanem előadásokat is tartott - során, amikor elmondta azt, hogy ő tulajdonképpen leginkább azzal a megoldással rokonszenvezne, hogy csak egyéni választókerületek legyenek, de első alkalommal legyen lehetőség arra, hogy a pártok meg tudják mutatni az arcukat. Ezért akkor azt indítványozta, hogy 200 fő egyéni választókerületből kerüljön a parlamentbe, 50 fő pedig egy kompenzációs listáról vagy egy országos listáról, többféle elképzelés is elhangzott; mármint olyan országos listáról, amelyre szavaznak, tehát ott a többségi és az arányos elem viszonya 80:20 arány megoszlást mutatott.

Tulajdonképpen látnunk kell azt, hogy azért olyan magas ma a parlament létszáma, mert az Ellenzéki Kerekasztalon belül kialakított kompromisszum nyomán létrejött vegyes rendszer ezt a magas számot megkövetelte. Ha megnézzük azt, hogy az Ellenzéki Kerekasztal végül is az MSZMP és a harmadik oldal felé milyen megoldással fordult, akkor azt láthatjuk, hogy döntően Antall József kompromisszumos javaslata nyomán egy olyan koncepciót terjesztettek elő, amelyben 152 képviselőt egyéni választókerületben választanak meg, 150 képviselőt pedig listán. Nagy vita volt, hogy ez területi lista legyen-e vagy országos lista, végül is a területi listás megoldás kerekedett felül.

Akkor azonban már érzékelni lehetett, hogy ez az 50:50 arányú megoszlás is egy nagyon aránytalan szisztémát eredményezne, ezért az MSZMP javaslatára a szisztéma kiegészült egy 70 fős kompenzációs országos listával. Majd - mint erre előbb már utaltam - a parlamenti vita eredményeképpen csökkent a kompenzációs helyek száma 12-vel, és nőtt meg az egyéni választókerületi körzetek száma 24-gyel, így aztán a 374 helyett 386 fős lett a parlament, ma is ez a helyzet.

Teljesen egyértelmű volt akkor, hogy egyetlenegy választásra akarták ezt a szisztémát létrehozni, de Magyarországon nagyon jól tudjuk, hogy ami ideiglenes, az rendkívül hosszú ideig tart, azóta is ez a választási rendszer működik. Hozzá kell tennem, nemcsak arra gondolok, amire most Répássy képviselőtársam arckifejezését olvasva - szerintem - ő gondol (Dr. Répássy Róbert: Avarkeszi Dezső is.) hanem arra is, hogy az úgynevezett közjogi provizórium is 1920-ban jött létre, 1944-ig tartott, nem pedig csak 2-3 évig, mint ahogy azt eredetileg feltételezték.

Visszatérve az adott témakörünkre: mivel egyetlenegy választásra kívánták ezt a szisztémát megteremteni, ezért már 1990-ben a folyosón - mint erre Hankó Faragó Miklós képviselőtársam utalt -, majd '91-től már az írott dokumentumokban is javasolták a kisebb parlament megteremtését. Ezen a területen - el kell ismernünk - a Fidesz játszott úttörő szerepet, 1991-ben, amikor a magyar Moncloát akarta a Fidesz megteremteni, akkor a számos javaslat egyike a kisebb parlament volt 220-250 fővel, amely mellé egy arányos, tiszta listás megoldást rendeltek volna.

A Fidesz 1994-es választási programja is még az arányosítást pozitív értéknek tartotta, bár ez a program nem foglalt egyértelműen állást abban a kérdésben, hogy az egyéni választókerületek, illetőleg a területi listás mandátumszámok aránya, viszonya milyen legyen. Amikor 1996-97-ben hat-, majd az MDNP létrejötte után hétpárti tárgyalások zajlottak, akkor a Fidesz hajlott arra, hogy a német modellt átvegye. Akkoriban az MDF ragaszkodott leginkább ahhoz, hogy maradjon meg a fennálló szisztéma, hogy ne történjen arányosítás.

1999 márciusában kezdte meg működését a választási rendszer reformját előkészítő eseti bizottság, amelynek tevékenysége rendkívül tanulságos, mert ott minden párt számára lehetőség nyílt arra, hogy hosszasan fejtse ki álláspontját arányosságról, kormányozhatóságról, stabilitásról, női kvótáról és számos egyéb kérdésről. Akkor a Fidesz már mereven elzárkózott attól, hogy a szisztéma arányos legyen, a Magyar Szocialista Párt viszont akkor is és azóta is az arányos megoldás híve.

Azt kell mondanom, hogy amikor úgy tűnik, hogy számunkra a közvélemény-kutatási adatok kedvezőek, akkor is azt valljuk, hogy legyen arányos a megoldás, mert nem kívánjuk a rendszer torzító hatása folytán parlamenti felülreprezentáltságunkat.

(12.50)

Ilyen helyzetbe kerültünk 1994-ben, de különféle kül-, bel- és gazdaságpolitikai okok miatt nem a parlamenti matematika érvényesült, hanem létrejött egy MSZP-SZDSZ-koalíció. Tehát az volt a helyzet, hogy noha erősen felülreprezentáltak voltunk, abszolút többséghez jutottunk, mégsem egyedül kormányzott az MSZP '94 és '98 között. Ennek a ténynek a tanúsága az, hogy 1997-től egyértelmű az MSZP álláspontja: arányos rendszer kell.

Nagyon hosszú ideig a Szocialista Párt a német modellben, a megszemélyesített arányos képviselet szisztémájában látta a megoldást. Miért? Azért, mert akkor még úgy tűnt, hogy lehetséges, elfogadtatható a társadalommal is meg a politikai partnerekkel is egy mérsékeltebb létszámcsökkentés, 290 fős, 298 fős, 300 fős, 304 fős parlament - különféle elképzelések voltak. Ha ezt a megoldást választjuk, miként ezt egyértelműen jelezte a 2006 nyarán benyújtott törvényjavaslat is, akkor természetesen az egyéni választókerületek fennmaradhatnak, sőt fenn is kell maradniuk.

Amikor a Szocialista Párt elállt a vegyes rendszertől és ezáltal az egyéni választókerületi szisztémától, ennek az volt az oka, mint előbb már jeleztem, hogy elfogadtuk a Fidesz álláspontját. A Fidesz is egyébként minden időszakban más-más létszámot mondott. '91-ben, mint előbb már jeleztem, 220-250 fős parlamentben gondolkodtak a fiatal demokraták. 1997-ben sem voltak még hívei egy nagyon radikális létszámcsökkentésnek. 1998 őszén, még az eseti bizottság létrejötte előtt az volt a Fidesz véleménye valóban, hogy 220 fős legyen a parlament, 150 képviselőt egyéni választókerületben válasszanak meg, 70 főt pedig regionális listákról, hiszen a Fidesz szakértői, politikusai is világosan látták, hogy egy ilyen alacsony létszám mellett a megyei listák fenntarthatatlanok.

1999-ben először 276 fős parlamentet javasolt a Fidesz, aztán 2000-ben ez 290 fősre emelkedett. 2005-ben, amikor Fodor Gábor kezdeményezésére folytak a négypárti tárgyalások, a Fidesznek szintén az volt a véleménye, hogy legyen a parlament 290 fős, mégpedig oly módon, hogy 152 képviselőt egyéni választókerületben válasszanak meg, legyen egy 60 fős országos lista, amelyre szavaznak a választópolgárok, és legyen egy olyan 78 fős kompenzációs lista, amelyen összegyűjtik a töredékszavazatokat, és azok alapján osztják ki a mandátumokat. Tehát akkor is egy magasabb létszám mellett gondolta a Fidesz a vegyes rendszer megőrzését. Hozzá kell tennem, hogy természetesen a 2005-ös javaslatban sem volt igazi arányosítás jelen. Hiszen ez 1998 óta már nem célja a fiatal demokratáknak.

Kétségtelen, hogy a 2005-ös tárgyalások során nem volt a Fidesz pozíciója egyszerű, tudniillik, miközben zajlottak a tárgyalások, Orbán Viktor 2005. október 16-án a Felvonulási téren tartott beszédében megfogalmazta új koncepcióját, amely szerint új gazdaságra, új politikára és új államra van szükség. Az új állam egyik lényeges attribútuma pedig az volt, hogy meg kell felezni a parlamenti képviselők számát, de legfeljebb 200 fős lehet a törvényhozó testület létszáma. Ez pedig azt eredményezte, hogy miközben zajlottak a tárgyalások, a Fidesz pozíciója nem volt egyértelmű, mert a beterjesztett javaslat 290 főről szólt, a pártelnök álláspontjában pedig ott volt már a 200 fő.

Tehát változtatásokról ebben az esetben is beszélhetünk, de hogy ilyen változások vannak, azt én nem ítélném meg negatívan a Fidesz esetében sem, hanem az állandósuló társadalmi nyomás következményeként értékelném azt, hogy valóban egyre alacsonyabb parlamenti létszámról beszélnek a pártok. Az is igaz, hogy utoljára csatlakozott ehhez a körhöz az MSZP, bár tulajdonképpen az SZDSZ, amelyik a Fideszhez hasonlóan nagyon korán felvetette már a kisebb parlamentet, szinte mindvégig valamilyen 250 fő körüli törvényhozásban gondolkodott, bár nyilvánvalóan a 200 főset sem vetette el.

Nézzük meg azt, hogy azok az ellenérvek, amelyeket elsősorban Salamon képviselőtársam felsorakoztatott a törvényjavaslattal szemben, megállják-e a helyüket. Ezekkel részben már a bizottsági többségi vélemény ismertetésekor foglalkoztam. Most azonban lehetőségem nyílik arra, hogy a tárgykört részletesebben is vázoljam. Hozzá kell tennem, hogy ettől kezdve már kizárólag szakmai és nem politikai érvek sorakoztathatóak fel.

Először is: akadályozza-e a stabil kormányzást az arányos szisztéma? Az arányos listás rendszer, mint jeleztem, az Európai Unió tagállamainak többségében létezik, és valóban, a harmadik Francia Köztársaságban, bár ott más választási rendszer volt, nagy volt az instabilitás. Ennek ellenére a negyedik köztársaság választási rendszere behozta az arányos rendszert, további instabilitást eredményezve, és voltak olyan tapasztalatok a weimari köztársaság esetében is, hogy egy arányos listás megoldás a kormányozhatóságot veszélyezteti.

De az elmúlt évtizedek tapasztalatai, mint erre már utaltam, egészen mást mutatnak. Tegnap a bizottsági ülésen is elmondtam azt, hogy Hollandiában - ahol a legarányosabb szisztéma működik, mert az egész ország a mandátumkiosztás szempontjából egy választókerületet alkot - 1982 és 2009 között mindössze három miniszterelnök volt: 1982 és '94 között Lubbers, CDA-s, tehát kereszténydemokrata miniszterelnök; 1994 és 2002 között Vim Kok, munkapárti, baloldali miniszterelnök; és 2002-től - ma is ő van még hivatalban, - Jan Peter Balkenende, szintén CDA-s, vagyis kereszténydemokrata miniszterelnök. Tehát 27 év alatt három miniszterelnök, még ha voltak is közben jelentősebb kormányátalakítások, semmiképpen sem azt mutatja, hogy valamiféle instabilitás állna fenn.

De hozhatnám a dán példát is, ahol 1982-től napjainkig szintén csak három miniszterelnök volt hivatalban: '82 és '93 között Schlüter; '93 és 2001 között Poul Nyrup Rasmussen - ő jelenleg egyébként az Európai Szocialisták Pártjának az elnöke -, 2001 óta pedig a liberális Venstre párti Anders Fogh Rasmussen, tehát az előző Rasmussen névrokona, aki most rövidesen amúgy a NATO-nak lesz a főtitkára, és ezért kell megválnia miniszterelnöki tisztségétől, nem pedig azért, mert a tiszta arányos rendszer valamiféle instabilitást eredményezne. Tehát ezt az érvet nem tudjuk igazán megalapozottnak elfogadni.

A következő ellenérv az, hogy ebben a rendszerben a választópolgárok és a megválasztott képviselők között nagy lesz a szakadék. Kétségtelenül nagyobb lesz a távolság, mint egy olyan szisztémában, ahol az egyéni választókerületek megfelelő súlyt képviselnek, vagy netán dominanciával rendelkeznek. De ha megnézzük, hogy egy 200 fős vagy 199 fős parlamentben hány egyéni választókerület lenne, akkor azt mondhatjuk, hogy ez körülbelül 88 lenne vagy maximum 100, ha a belső arányokat megbontjuk. Lennének olyan megyék, ahol mindössze 2 egyéni választókerület létezne. Ilyen lenne például Tolna megye, ilyen lenne Nógrád megye, Vas megye, Zala megye. Ha egy megyét két egyéni választókerületre osztok fel, abban az esetben már egyáltalán nem beszélhetünk arról, hogy ott valamiféle közvetlen kapcsolat létezhet. Egyébként sem a közvetlen kapcsolat volt igazán az érv még az Ellenzéki, illetőleg a Nemzeti Kerekasztalon sem az egyéni választókerületi megoldás mellett. Maga Tölgyessy Péter mondta, hogy radikálisan csökkenteni kell az egyéni választókerületek számát, és ezáltal radikálisan meg kell növelni a területüket, meg kell növelni településszámukat, meg kell növelni népességszámukat. Tehát csak akkor tud érvényesülni az egyéni választókerületi szisztémából származó előny, ha az egyéni választókerületek száma viszonylag magas, ez viszont 200 fős parlament esetén vegyes rendszerben nem igazán látszik megvalósíthatónak.

Történt ma már utalás arra, hogy amennyiben csökkentjük a mostani szisztémában az egyes elemek számát, mondjuk, megfelezzük, akkor ha 76 területi listás képviselői helyünk lenne, akkor lennének olyan megyék, ahol például egyetlenegy képviselőt lehetne területi listáról megválasztani - ez lenne, mondjuk, Nógrád megye -, és lennének olyan megyék, mint például az általam előbb említettek, ahol mindössze két képviselőt lehetne listáról megválasztani. Ebben az esetben az arányosság elve teljes mértékben elveszne. Valójában olyan helyzet állna elő, hogy az egyéni választókerületekben és a területi választókerületek többségében - hiszen ha három főt választanak meg, az sem biztosítana igazán arányosságot - a többségi elv érvényesülne. Mindössze három olyan megye volna egy ilyen megfelezés esetén - Budapest, amely ilyen szempontból megyének számítana, továbbá Pest és Borsod megye -, ahol kellő számú képviselő juthatna be a területi listáról.

(13.00)

Ilyen alacsony létszám mellett, ilyen alacsony mandátumszám mellett - ahogy a választástudomány mondja: magnitúdó mellett - az arányosság nem tud érvényesülni. Az egész szisztéma radikálisan eltolódna a többségi elv irányába, egyébként ma is inkább a többségi elvre jellemző sajátosságok azok, amelyek meghatározzák a választási rendszer működését, semmint az arányosság szempontjai. Nagy a rendszer aránytalansági hajlama, ahogy ezt a kutatók - választástudománnyal, politológiával, szociológiával, alkotmányjoggal foglalkozók - megfogalmazták.

Át kell térnem a következő ellenérvre, mégpedig arra, hogy ebben az esetben a pártközpontok jelölnék ki a képviselőket. Először is: területi listákról van szó. A javaslatban 176 képviselő területi választókerületben szerezné meg a mandátumát, tehát az országos központ mellett a megyei pártszervezetek is minden jelöltet állító pártnál, a jelölés folyamatában meghatározó szerepet játszanának. Mint korábban már, a bizottsági vélemény ismertetésekor jeleztem, döntően a párt belső demokratizmusától függ az, hogyan is állítják össze a jelöltnévsort.

Természetesen van lehetőség arra - hogy most távoli példát mondjak, és egyetlen pártnak az érzékenységét se érintsem -, hogy a párt elnöke egymaga megírja a listát. Ez volt a helyzet Görögországban 1981-89 között, amikor Andreas Papandreu vezette a pánhellén szocialista mozgalmat. De természetesen arra is lehetőség nyílik, hogy a párt felső vezetése csak a 23 országos listás hely betöltésével - bár ez a töredékszavazatok feláramlása miatt akár felmehet akár 26-ra, 29-re is - foglalkozik. Tehát ezt a jelöltnévsort állítja össze, és meghagyja a megyéknek, hogy a megyei pártvezetések döntsenek ilyen kérdésekben. Természetesen, ha csak egyéni választókerületek léteznének, akkor is minden lehetőség adott arra, hogy a párt felső vezetése vagy a legfelsőbb pártvezető jelöljön ki minden egyes egyéni jelöltet, ő döntsön minden személyi kérdésben.

Végezetül ki kell térnem arra az ellenérvre is ismételten, amely szerint egy ilyen megoldás a pártok túlsúlyát, a pártoknak a politikai rendszerben gyakorolt dominanciáját eredményezné. Ez a helyzet a többpárti parlamentáris szisztémákban is, tehát ott a párturalom érvényesül; ez a helyzet valóban Magyarországon is. Ha valaki megnézi, mondjuk, az európai uniós tagállamok választási eredményeit 1945-2008 között, akkor nem nagyon fog függetlenekkel találkozni, még ott sem, ahol tiszta egyéni választókerületi rendszer érvényesül, mint Nagy-Britanniában, ahol relatív többségi, vagy Franciaországban, ahol az abszolút többségi szisztéma működik, hanem pártok által delegált jelöltek megválasztásával fog találkozni, a parlamentek döntően pártelvűek.

De hozzá kell tennem, hogy van megoldás erre a problémára, mégpedig az a megoldás, hogy létezhet a függetlenek listája is, sőt éppen a Fidesz számára készített még 1989-ben Körösényi András egy olyan koncepciót, amelyben az egyéni lista önmagában abszurdnak tűnő, de mégis racionális fogalma megjelenik, ott egy képviselő is, önmaga listaként léphet fel. Egy ilyen lehetőségtől - bár ezt még nem egyeztettem sem a kormányzattal, sem a frakcióval, sem a frakcióvezetéssel - nem zárkózna el az MSZP, hogyha ezáltal lehetőség nyílna arra, hogy esetleg a parlament mégiscsak elfogadja a beterjesztett választási törvényjavaslatot.

Az érvek és az ellenérvek természetesen felhozhatók, mint erre Salamon képviselőtársam nagyon helyesen utalt, valamennyi választási rendszer mellett, azonban azzal az érvvel szemben nagyon nehéz ellenérveket megfogalmazni, hogy egy 200 fős vagy 199 fős parlament esetében a vegyes megoldás már nem működőképes. Én azt javasolom ellenzéki képviselőtársaimnak, hogy fontolják meg ezt a felvetést, fontolják meg ezt a kérdéskört, és ha valóban az a céljuk, hogy a parlament létszáma radikálisan csökkenjen, fogadjanak el egy olyan törvényjavaslatot, amely a szavazatokat és a mandátumarányokat csak minimálisan téríti el egymástól, s ezáltal jobban kifejezik a választói akaratot.

Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
222 205 2009.09.21. 8:54  194-222

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Vitatnám Hargitai János képviselőtársam fejtegetését. Ezt a vitát egyébként mi már egy ötpárti egyeztetésen lefolytattuk, ha jól emlékszem, 2009. február 10-én.

Mindenekelőtt azt az álláspontját tartom megalapozatlannak, hogy ez a törvényjavaslat megkötné egy későbbi kormánynak a kezét. Ennek ugyanis, hogy vitatható az álláspontjuk, az az oka, hogy a kormány általános hatáskörű területi államigazgatási szervét nem ez a törvénymódosítás statuálja. Ez az új államigazgatási szerv a 2008. évi LXXXII. törvény 26. §-ával jött létre, ez a paragrafus iktatta be a 2006. évi LVII. törvénybe 75. §-ként ennek az új államigazgatási intézménynek a létesítését. Tehát szó sincs arról, hogy kétharmados törvény lenne az, amely a kormány általános hatáskörű területi államigazgatási szervét intézményesítené, létrehozná, így csak utalás történik arra, hogy a kormánynak van egy ilyen státusú szervezete, és amit itt a módosítás statuál, az nem más, mint a közigazgatási hivatal, ráadásul pontosan abban a formában, ahogyan ezt az ellenzék követeli, ahogyan ezt az ellenzék igényli.

Ebben az esetben a közigazgatási hivatal kap felhatalmazást arra nézve, hogy ismételten ellássa a helyi önkormányzatok törvényességi ellenőrzését. Szó sincs tehát arról, mint előbb már említettem, hogy itt bármely következő kormánynak a keze egy kétharmados szabályozással meg lenne kötve. Amikor pedig arról van szó, hogy önálló hatáskörrel rendelkezik ez esetben a közigazgatási hivatal, akkor teljesen egyértelmű, hogy azt az igényt elégíti ki az előterjesztés, amit egyébként az ellenzék is követelt. Természetesen világosan lehet látni, hogy az ellenzék számára egyedüli megoldásként a teljes fegyverletétel jöhet szóba, mégpedig az, hogy fogadja el a kormány a Fidesz és a KDNP álláspontját, ebben az esetben a megegyezés megszülethet, ennek hiányában viszont erről szó sem lehet.

Vitatom Hargitai képviselőtársam azon gondolatmenetét is, hogy itt a kormány látszatcselekvést folytat. A kormány itt valójában vállal egy kockázatot, egy ismételt elutasítást, noha megtehetné, hogy a hátralévő időszakra tekintettel már nem nyújt be semmiféle törvényjavaslatot, hanem a mostani állapot létezne, működne tovább.

Hargitai képviselőtársam érvelését azért sem tartom elfogadhatónak, mert rendkívüli jelentőségű alkotmányos skandalumról beszél, és utal arra, hogy a Fidesz, illetőleg a KDNP már 2006 őszén, amikor a 2006. évi CIX. törvényt még törvényjavaslati stádiumban tárgyaltuk, felhívták a figyelmet erre a rendkívül súlyos alkotmányossági problémára. Valóban voltak nagyon halvány utalások, de a Fidesz nem sokat foglalkozott, és a KDNP sem, azzal a 400 oldalas törvényjavaslattal, amelyből végül is a 2006. évi CIX. törvény megszületett.

Miért döntött úgy a kormány, illetőleg a parlament, ahogyan döntött? Azért, mert az alkotmány új 34. §-ának (2) bekezdése, úgy tűnt, erre lehetőséget biztosít, kimondva azt, hogy törvény minisztérium, miniszter vagy közigazgatási szerv megjelölésére vonatkozó rendelkezését a jelen lévő képviselők több mint felének szavazatával elfogadott törvény módosíthatja. Ez pedig első közelítésben pontosan azt a célt szolgálta, hogy a kétharmados jogszabályokban lévő rendelkezéseket ez esetben, a megjelölés, a megnevezés esetében feles törvénnyel lehessen módosítani, különös tekintettel az Alkotmánybíróság korábbi, 4/1993. számú, illetőleg 1/1999. számú határozataira, amelyek nagyon szigorúan meghatározták azt, hogy kétharmados rendelkezések milyen módon módosíthatóak, kiegészíthetőek, illetőleg hatályon kívül helyezhetőek.

(18.20)

Az Alkotmánybíróság 90/2007. határozata egyfelől az írott alkotmány szövegéhez igazodott, amikor kimondta azt, hogy az alkotmány új 34. §-ának (2) bekezdése semmiképpen sem vonatkozhat olyan alkotmányos szervekre, amelyek esetében maga az alkotmány egyértelműen kimondja a kétharmados szabályozás szükségességét. Ez a helyzet a rendőrség esetében, ez a helyzet a honvédség esetében, ez a helyzet a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok esetében. De az Alkotmánybíróság nemcsak konkrét, tételes jogi rendelkezésre hivatkozott, hanem szokásos aktivista módján alkotmányt is fejlesztett, és kimondta azt, hogy abban az esetben, ha valamilyen kétharmados szabályozást igénylő alapvető jog vagy alapjog gyakorlásának garanciájaként kétharmados törvény létesít államigazgatási szervet, akkor ezen államigazgatási szerv esetében - ez a helyzet a közigazgatási hivataloknál, de ez a helyzet az ORTT-nél is - a változtatás kétharmados szabályozást igényel. Azonban ez közvetlenül nem volt levezethető magából az alkotmányból. Ez az Alkotmánybíróságnak volt az olyan jogfejlesztő álláspontja, amely szakmailag szerintem természetesen bírálható. Egy politikus természetesen nem tehet mást, mint hogy tudomásul veszi az Alkotmánybíróság döntését, hiszen annak értelmezése, határozata mindenki számára, mint közismert, kötelező.

De a kormány, illetve az akkori parlamenti többség jó okkal gondolta, hogy megalapozott a törvényjavaslat alkotmányosan, és megadja a lehetőséget a 34. § (2) bekezdése egy ilyen jellegű módosításra, hiszen régebben az Alkotmánybíróság oly módon is állást foglalt, hogy például az önkormányzati alapjogok nem tekinthetők másoknak, mint hatáskörcsoportoknak. Ezt mondta ki például az általam előbb már említett 4/1993. AB-döntés, de ugyanezt mondta ki a 64/1993. alkotmánybírósági határozat is. Sőt, még 1990-ből származik egy olyan alkotmánybírósági döntés, amely a közigazgatási hivatalok jogelődje, a köztársasági megbízotti intézmény esetében a részletszabályok kialakítását alkotmányosnak tartotta feles döntéssel is; tehát számos precedensre lehetett hivatkozni, hogy mégsem áll fenn az a helyzet, mint amire a vitában, bár csak nagyon érintőlegesen, akkor a fideszes, illetve KDNP-s országgyűlési képviselők utaltak. Ennek következtében azt tudom mondani, hogy alkotmányos skandalumról nem beszélhetünk. Eltérő alkotmányértelmezésekről természetesen igen, és természetesen azt is figyelembe kell vennünk, mint erre előbb már utaltam, hogy az erga omnes hatály kötelezi a kormányt is, kötelezi a parlament egészét is.

Ha lenne megegyezési készség a másik oldalon, akkor azt az engedményt, hogy a törvényességi ellenőrzést megyei, illetőleg fővárosi szinten látják majd el a jövőben is, megfelelőnek tartanák, de a cél nem ez. A cél annak a demonstrálása, hogy ezzel a kormánnyal, ezzel a párttal - a Magyar Szocialista Pártról van szó természetesen - a mostani politikai helyzetben már nem érdemes megegyezni, nem érdemes konszenzusra jutni; inkább vállalják annak a kockázatát, hogy az önkormányzatok tevékenysége felett ne gyakoroljanak törvényességi ellenőrzést.

Azt is meg kell jegyeznem, hogy persze a gyakorlat túlmutat esetenként a jogi szabályozatlanságon, hiszen számos önkormányzat, noha erre vonatkozóan nincs semmiféle jogi kötelezettsége jelenleg, mégis felterjeszti a jegyzőkönyveit, tárgyal az államigazgatás területi szervével, és ily módon lehetőség nyílik arra, hogy a legsúlyosabb törvénysértéseket vagy legalábbis azok egy részét ki lehessen küszöbölni.

Nem mondom azt, tisztelt ellenzéki képviselőtársaim, hogy támogassák a javaslatot, mert tudom, hogy önök most nincsenek olyan politikai helyzetben, hogy ezt megtehessék.

Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP soraiból.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
222 211 2009.09.21. 5:52  194-222

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Képviselőtársaim! Először nagyon röviden azt kellene áttekintenünk, hogy mi is a regionalizálás célja, hiszen a közigazgatási hivatalok regionalizációja egy átfogó államigazgatási reformkoncepció része volt. Sok alkalommal elmondtam már ebben az ülésteremben, de úgy látszik, hogy ismét emlékeztetnem kell fideszes képviselőtársaimat arra, hogy először ők vetették fel az államigazgatás regionalizálásának szükségességét. Mégpedig legelőször 1999-ben az 1052/1999-es kormányhatározatban fogalmaztak úgy, hogy meg kell vizsgálni az államigazgatás regionális átalakításának lehetőségét. Némiképp óvatosabb megfogalmazással hasonló mondatot találhatunk az 1057/2001-es kormányhatározatban is. Végül is a Fidesz nem hajtotta végre az államigazgatás regionalizálását, ez a feladat jórészt az azt követő MSZP-SZDSZ-kormányra maradt.

2006-ban nem egyszerűen a területi államigazgatás regionalizációja volt a cél, hanem az, hogy átalakítsuk az önkormányzati szisztémát, regionálissá tegyük, és nem egyszerűen azért, hogy olcsóbb legyen, hanem az volt az alapvető indoka ennek, hogy decentralizáljuk a hatásköröket, lebontsuk a túlzottan központosított államigazgatási szervezetrendszert, lehetőséget teremtsünk arra, hogy számos szakigazgatási területen a kormány, illetőleg a kormányhivatalok, központi hivatalok helyett a regionális önkormányzatok döntsenek.

(18.40)

Ennek a koncepciónak az elfogadtatása természetesen kétharmadot igényelt, 2006 nyarán nyilvánvalóvá vált, hogy a Fidesz és a KDNP nem támogat egy ilyen radikális átalakítást, elsősorban a tradíciókra, nemzeti érvekre hivatkozva. Ebben a helyzetben a kormányzat úgy látta, hogy a területi államigazgatás regionalizálásának lehetősége viszont fennáll, és erre fel is kívánta használni és fel is használta az alkotmány által ma már többször emlegetett 34. § (2) bekezdését.

Azon természetesen el lehet vitatkozni, hogy célszerű-e úgy regionalizálni a területi államigazgatást, hogy közben az önkormányzati rendszer megyei szinten marad. Azonban nemzetközi példák - így például a francia példa - azt mutatják, hogy könnyebb végrehajtani egy ilyen jelentős modernizációt először a területi államigazgatás, az állami közigazgatás szférájában, és utána aztán az önkormányzati rendszerben. A franciáknál 1972-ben történik meg ez a fajta regionalizáció a területi államigazgatásban, és 1986-ban az önkormányzati rendszerben.

Tehát itt a regionalizálásnak egy átfogó koncepciója volt, természetesen megtakarításokat is várt a kormányzat egy ilyen lépéstől, de nem ez volt az egyedüli, és különösen nem ez volt a meghatározó cél.

Amikor megtámadták a 2006. évi CIX. törvény alapján kibocsátott kormányrendeleteket, akkor nem egyszerűen azt vonták kétségbe az indítványozók, hogy regionalizálni lehet a közigazgatási hivatalokat, hanem az egész regionalizációs folyamatot alkotmányellenesnek nyilvánították. Arról ma már szinte senki nem beszél, hogy a 90/2007-es alkotmánybírósági határozat számos államigazgatási szerv, illetőleg rendvédelmi szerv esetében úgy foglalt állást, hogy lehetséges a regionalizáció, úgy alkotmányosan, ahogy ezt a kormány megtette, azonban egyfajta osztó igazságszolgáltatásként úgy foglalt állást végül is az Alkotmánybíróság, hogy mindezt nem lehet megtenni a közigazgatási hivatalok esetében. Érdemes egy ilyen mozzanatot is mérlegelni egy alkotmánybírósági döntés elemzésekor, politikai, illetőleg szakmai értelmezésekor.

Nagyon röviden ki kellene arra is térni, hogy mi a különbség aközött, ha a törvényességi ellenőrzést ellátó szerv fordul az Alkotmánybírósághoz, illetőleg aközött, amikor az actio popularis keretében bárki egy önkormányzati rendeletet megtámadhat mint jogszabályt. A döntő különbség az, hogy amikor a közigazgatási hivatal vezetője fordult az Alkotmánybírósághoz, akkor a rendelet törvényességét is vizsgálni kellett, viszont amikor az actio popularis keretében bárki megtehette, hogy az Alkotmánybírósághoz forduljon, akkor csupán arra nyílik az Alkotmánybíróságnak lehetősége a felhatalmazása alapján, hogy az alkotmányosságát vizsgálja meg egy ilyen rendeletnek. Tehát egy szűkebb tartományban van lehetősége arra, hogy megfelelő kontrollt tudjon gyakorolni. Ez a különbségtétel első közelítésben nem látszik jelentősnek, de ha valaki az Alkotmánybíróság gyakorlatát tüzetesebben figyelemmel kíséri, akkor látja, hogy a kétféle lehetőség között azért érdemi eltérés tapasztalható.

Tisztelt Ház! Nem arról van itt szó, hogy ki kire hárítsa a felelősséget, mindössze arról, hogy meg kellene oldanunk egy problémát. Van-e bennünk szándék arra, hogy ezt a problémát megoldjuk, vagy nincs? Megítélésem szerint a kormányzat - ezt már az előző felszólalásomban is elmondtam - nagyon komoly engedményeket tett, nem lenne teljesen célszerűtlen, ha bizonyos kisebb engedményt a másik oldal is megtenne, de mint előbb már megjegyeztem, erre jelen pillanatban nem látok lehetőséget, nem látok esélyt.

Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP padsoraiból.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
222 215 2009.09.21. 2:17  194-222

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Képviselőtársaim! Először Kovács Zoltán képviselőtársam azon felvetésére reagálnék, hogy miért nincs regionális rendőrség. Azért, mert azt nem lehetett volna semmiképpen alkotmányosan létrehozni. (Többen a Fidesz és a KDNP padsoraiból: Ezt sem.) Ebben a tekintetben teljes mértékben egyetértettem az Alkotmánybíróság álláspontjával. Azért - képviselőtársam olvassa el az alkotmány megfelelő paragrafusát -, mert a rendőrségre vonatkozó szabályok kétharmadosak, és ez egy speciális szabály, erre nem vonatkozik valóban az alkotmány 34. § (2) bekezdése.

A másik megjegyzésem az volna, hogy valóban, a franciáknál ez a folyamat 1967-től 1986-ig tartott. De azért már nálunk is eltelt több mint tíz év, hiszen - mint közismert - 1998 novemberében Stumpf István akkori kancelláriaminiszter több nyilatkozatban is megfogalmazta azt, hogy a Fidesz egyértelműen a regionalizálás pártján áll, és a választókerületi beosztást is regionális alapokra kívánja helyezni, abban az értelemben, hogy a megyei listákat regionális listákkal kívánja felváltani.

Végezetül pedig, tisztelt képviselőtársam, valóban igaz az, hogy a franciáknál megye is létezik, meg régió is létezik. Ugyanez a helyzet az olaszoknál, és ugyanez a helyzet a spanyoloknál is; ezek nagyon nagy területű és népességszámú országok. Ha a szakirodalmat alaposabban elemezzük, akkor nyilvánvaló, hogy kisebb népességszámú, kisebb területű országok esetében két ilyen szint fenntartása nem racionális. Egyébként a megye alapvető funkciója az - és ezt a történelem bebizonyította nemcsak Magyarországon, de Nyugat-Európában is -, hogy hatásköröket vonjon el a településektől; 1990 óta Magyarországon erre egyébként nem nyílik lehetőség, korábban, 1000-től 1990-ig erre a lehetőségek teljes mértékben adottak voltak, míg a régió alapvető funkciója ennek pont az ellenkezője: a központ adjon le feladatokat a megyéknek.

Végezetül egy zárómondat: azt a helyzetet, hogy a területfejlesztés területén a kormányzatnak meghatározó szerepe legyen, először a Fidesz-érában elfogadott 1999. évi XLII. törvény tette lehetővé. Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP padsoraiból.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
224 234 2009.09.28. 4:07  223-260

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Elnök Asszony! Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! Én is Ódor Ferenc fejtegetésével vitatkoznék. Nem azt mondta az Alkotmánybíróság, hogy egy regionális megoldás nem felelne meg az alkotmányossági követelményeknek. Ráadásul, mint az általános vita során már erre utaltam, az Alkotmánybíróság más államigazgatási szervek, illetőleg rendvédelmi szervek regionalizálását megfelelőnek, alkotmányosnak tekintette. Sőt, az Alkotmánybíróság azt sem állította, hogy a közigazgatási hivatal esetében, annak valamennyi feladat- és hatásköre esetében alkotmányossági probléma állna fenn. Az Alkotmánybíróság egyébként aktivista megoldással azt az álláspontot foglalta el, hogy a helyi önkormányzatok törvényességi ellenőrzésével kapcsolatosan nem lehetséges a kétharmados törvényt felülírni az alkotmány 34. §-ának (2) bekezdését alkalmazva, feles törvénnyel.

Tehát ha alaposabban végigolvassuk az Alkotmánybíróság döntéseit, mind a 90/2007-es, mind a 131/2008-as alkotmánybírósági határozatot, azokból egyértelműen kitűnik az, hogy bármilyen megoldás elfogadható alkotmányosan, de előfeltétel az, hogy a helyi önkormányzatok törvényességi ellenőrzését ellátó szerv statuálása, intézményesítése kétharmados döntéssel történjen.

(19.10)

Ezért lehetséges az, hogy a kormány általános hatáskörű területi államigazgatási szerve továbbra is regionális szinten működjön, és ellássa azokat az elsőfokú és másodfokú hatósági jogköröket, valamint egyéb államigazgatási feladatokat, amelyeket az önkormányzati törvény értelmében korábban a közigazgatási hivatal látott el.

Az előttünk fekvő módosító javaslat egyébként egy jelentős előrelépést, elmozdulást jelent a kormány korábbi álláspontjától, illetőleg a korábban beterjesztett törvényjavaslatoktól is. Ez a módosító indítvány ugyanis elválasztja egymástól a kormány általános hatáskörű területi államigazgatási szervét és a közigazgatási hivatalt. Míg az eredeti törvényjavaslatban az szerepelt, hogy a közigazgatási hivatal egy olyan belső szervezeti egység, amelyik fővárosi, megyei szinten működik, és ellátja saját hatáskörében a helyi önkormányzatok törvényességi ellenőrzését, ám szervezetileg kötődik a regionális államigazgatási hivatalhoz, addig ez a módosító indítvány, mint előbb már említettem, szétválasztja a két szervezetet, nem erőlteti a regionalizmust, mert ez a szervezet, az újonnan intézményesített közigazgatási hivatal - amely egyébként csak a nevében hasonlít a régi hivatalra - már nem regionális szinten működne. Tehát azok az aggodalmak is, amelyeket egyébként Ódor és Hargitai képviselőtársaim korábban kifejtettek, s amelyek szerintem azért nem voltak megalapozottak, teljes mértékben elesnek, hiszen egy olyan megoldással állunk szemben, amelyben megszűnik egyrészt a két szervezet összekapcsolása, másrészt megszűnik az az elképzelés, az a követelmény, hogy a közigazgatási hivatal regionális szinten működjön.

Ezek után már valóban csak az az egy igénye jelentkezett az ellenzéki képviselőknek, hogy írjuk oda, hogy fővárosi, megyei közigazgatási hivatal, azonban semmiféle akadálya nincs annak, hogy ha a Fidesz egyszer majd kormányra kerül, ezt az intézményt fővárosi, megyei szinten szervezze meg. Ezt semmiféle kétharmados szabály nem zárja ki, egyébként feles szabály sem.

Mindezekre tekintettel megítélésem szerint, hogyha meglenne a politikai szándék, nem lenne akadálya annak, hogy ezt a módosító indítványt az ellenzék is támogatni tudja. Köszönöm a figyelmüket. (Taps az MSZP soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
224 242 2009.09.28. 2:07  223-260

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Elnök Asszony! Képviselőtársaim! Babák képviselőtársammal három pontban vitatkoznék. Először is megjegyezném azt, hogy nem elrontott valamit a kormányzat, hanem az Alkotmánybíróság a maga aktivista megközelítésével az alkotmány 34. §-ának (2) bekezdését - ezt már többször elmondtam - másként értelmezte, és ennek következtében döntött úgy, hogy a helyi önkormányzatok törvényességi ellenőrzésére vonatkozó szabályt kizárólag kétharmaddal lehet elfogadni.

(19.20)

A második megjegyzésem az lenne, hogy nagyon jelentős a kormányoldal kompromisszumkészsége, számtalan verziót vetettünk fel, ezeket a verziókat a másik oldal, az ellenzék egytől egyig elutasította, ennek következtében nem lehet azt állítani, hogy van egy merev kormányzati álláspont, és a másik oldal valamilyen rugalmas megközelítést alkalmazna, hanem a helyzet ennek pontosan az ellenkezője.

A harmadik megjegyzésem az volna, hogy valóban, a Fidesz és a KDNP számára a megyerendszer, Szent Istvánra való hivatkozással, úgy tűnik, hogy egy megdönthetetlen tabu, annak ellenére, amint ezt az általános vita során többször is kifejtettem, hogy éppen a Fidesz vetette fel a regionalizálás szükségességét. De nézzük csak meg, hogy mi is az az összekötő kapocs Szent István és a mai helyzet között? A "megye" szó. Hiszen léteztek a királyi vármegyék a XIII. század közepéig, azután létrejöttek a nemesi vármegyék 1848-ig, azután létrejöttek a polgári törvényhatóságok, azután létrejött a vármegyerendszer helyébe lépő államszocialista megyerendszer, majd 1990-től egy olyan megyei konstrukció született, amelynek semmi köze nem volt egyetlenegy korábbi megoldáshoz sem.

Tehát egyedül a "megye" szó az, ami mintegy szentség jelenik meg most, korábban nem, a Fidesz számára, mert egyébként kontinuitásról ezen a területen egyáltalán nem lehet beszélni. (Az elnök csengetéssel jelzi az idő lejártát.) Teljesen egyértelmű, hogy mindig lezajlott egy fejlődés, egy modernizáció, most úgy ítélem meg, hogy a regionalizáció az a szint, amelyik az újabb fejlődési fokot jelenti.

Köszönöm a figyelmet.

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
224 248 2009.09.28. 2:07  223-260

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Elnök Asszony! Képviselőtársaim! Mindenekelőtt azt jegyezném meg, hogy 1990 és '94 között regionális szinten, bár nem a mostani területbeosztás szerint, működtek a köztársasági megbízotti intézmény hivatalai, és akkor valóban egy duplikátum volt, kétszintűként működött a rendszer. A mostani pozitívként megítélt megyei szisztéma, ami egyébként nem a Fidesz-érában, hanem 1994-ben született meg egy MSZP-SZDSZ-kormány időszakában, azért jött létre, hogy megszűnjön a köztársasági megbízott politikai funkciója, és kizárólag hivatali jellegű, adminisztratív feladatokat lásson el egy olyan szervezet, amely többek között törvényességi ellenőrzést is gyakorol a helyi önkormányzatok felett.

A mostani megoldás, amin vitatkozunk, tulajdonképpen nem regionális, ezt már több alkalommal elmondtam, nem arról van szó, amit Ékes képviselőtársam is jelzett, hogy ragaszkodna a kormányoldal, a kormány, illetőleg a kormánypártok ahhoz, hogy regionális közigazgatási hivatalok működjenek. Erről szó nincs, a törvényjavaslat eredeti szövegében sem ez szerepel, a módosító indítvány pedig, mint az előbb már jeleztem, elválasztja a kormány általános hatáskörű területi államigazgatási szervét a közigazgatási hivataloktól. Tehát önök nyugodtan megszavazhatnák ezt, mert nem az önök szerint elhibázott regionalizációról van szó ebben az esetben, hanem egy egészen más megoldásról. Természetesen önök csak azt fogadják el, amit saját maguk megfelelőnek tartanak, és ezt nevezik kompromisszumnak, hogy az önök diktátumát a másik oldal köteles teljesíteni. Ha nem ez a helyzet, abban az esetben a kormányoldal merevségét hangsúlyozzák.

Ami pedig a regionalizmussal kapcsolatos esetleges költségvetési kiadástöbbletet illeti, most nem erről vitatkozunk, ez majd a költségvetési vita része legyen.

Köszönöm a figyelmet.

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
224 258 2009.09.28. 2:08  223-260

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! Mindenekelőtt arra hívnám fel Babák Mihály képviselőtársam figyelmét, hogy nem célszerű fideszes képviselőnek a kétharmados kérdéskört ilyen élesen megfogalmazni. Nagyon jól emlékszünk arra, hogy 1998-ban - igaz, ez már tizenegy évvel ezelőtt volt - a szervezett bűnözés elleni törvénycsomag kapcsán több mint húsz jogszabályhelyet, rendelkezést, amelyet kétharmaddal fogadtak el korábban, feles döntéssel próbáltak módosítani, illetőleg kiegészíteni. Ezzel kapcsolatosan az 1/1999. alkotmánybírósági határozat nagyon egyértelműen foglalt állást, kimondva azt, hogy kétharmados többséggel elfogadott rendelkezést kizárólag ilyen szavazataránnyal lehet megváltoztatni, kiegészíteni vagy hatályon kívül helyezni.

A kormánynak természetesen semmiféle olyan szándéka nem volt, hogy kétharmados szabályt felülírjon feles döntéssel, alkotmányellenesen. A kormány abból indult ki - ezt is elmondtam az általános vita során több alkalommal is -, hogy az alkotmány 34. § (2) bekezdése erre az esetre is vonatkozik. Az Alkotmánybíróság a maga aktivista megközelítésével ezt másként látta, ennek következtében nem nyílt lehetőség arra, hogy a törvényességi ellenőrzéssel kapcsolatos intézményesítés feles döntéssel történjen. Ám ez nem azt jelenti, hogy itt bármiféle tudatos, erőből átnyomott, alkotmánysértő tevékenység jellemezte volna a kormányt, illetőleg a parlamenti kormányzati többséget.

Emellett pedig kérdezném Babák képviselőtársamat: amikor a Fideszben merült fel az, hogy a modernizációt regionalizációval kell elvégezni, akkor is ilyen tüzesen bírálta az álláspontokat? Stumpf István akkori kancelláriaminiszter véleményével szemben ugyanezeket fejtette ki, mint amiket most elmondott? Úgy vélem, hogy nem. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) A Fidesz-álláspont módosulásához természetesen ön, képviselőtársam, mindig szükségszerűen igazodik.

Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP padsoraiból.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
235 189 2009.10.26. 5:24  186-190

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Valóban fennáll koherenciazavar, ezt a koherenciazavart a fideszes módosító indítvány idézte elő. Az eredeti törvényjavaslat ugyanis azt tűzte ki célul, hogy a közigazgatási hivatalok kizárólag olyan tevékenységet végezzenek, amely a helyi önkormányzatok törvényességi ellenőrzésével kapcsolatos.

Az a megfogalmazás, amelyet Hargitai János és Ódor Ferenc módosító indítványa tartalmazott, viszont egy olyan megoldást tartalmazott, amely alapján nem lehet elhatárolni valóban azt, hogy mely ügyekben kell eljárnia a kormány általános hatáskörű területi államigazgatási szervének és mely ügyekben a közigazgatási hivatalnak. Meg kell jegyeznem, hogy alkotmányos kötelezettség kizárólag a helyi önkormányzatok törvényességi ellenőrzésével összefüggésben áll fenn, tudniillik az Alkotmánybíróság 90/2007-es döntése alapján kizárólag ez az a tevékenység, amelynek a szabályozásával összefüggésben a parlamentnek kétharmados döntést kell hozni.

Célszerű lett volna az, ha a Fidesz elfogadja az eredeti javaslatot, amely szerint a közigazgatási hivatalok megyei, fővárosi szinten működnek, kizárólag ezt a tevékenységi kört látják el, és minden más ügyben a kormány általános hatáskörű területi államigazgatási szervének van jogosítványa.

De van ennek a módosítónak, pontosabban: záró módosítónak egy másik mozzanata is, ez pedig az, hogy nem jelenleg és azonnal akarja megoldani a problémát, hanem a megoldás időpontját kitolja. Míg az eredeti törvényjavaslat szerint a hatálybalépés időpontja 2010. január 1-je lett volna, a mostani, benyújtott záró módosító alapján ez az időpont 2010. július 1-je. Tehát azt a következtetést lehet levonni a benyújtott záró módosító javaslatból, hogy a Fidesz, amely korábban mindig sürgette azt, hogy a helyi önkormányzatok feletti törvényességi ellenőrzés problémáját meg kell oldani, most úgy látja, hogy ennek a kormánynak az időszaka alatt ilyen törvényességi ellenőrzést már ne lehessen gyakorolni.

Mire is vonatkozik tehát ez a záró módosító? Egyfelől valóban egy fennálló koherenciaprobléma megoldására, másfelől azonban arra is, hogy ne szülessen olyan döntés, amely alapján 2010. január 1-jétől helyreállna az alkotmányos rendnek megfelelően a helyi önkormányzatok feletti törvényességi ellenőrzés.

Ezért a bizottsági ülésen az is elhangzott, hogy ma ne szavazzunk erről a záró módosítóról, illetőleg ne most történjen meg a zárószavazás, de már kifutottunk az időből, mert csak egy órával az ülés megkezdése előtt nyílik arra lehetőség, hogy 15 képviselő javaslata alapján a Ház levegyen egy napirendi pontot az adott forgatókönyvből, az adott napirendi javaslatból. Ezért arra kényszerülünk, hogy most elutasítsuk azt a záró módosítót, amely valóban koherenciaproblémát oldana meg. Ugyanakkor egy olyan elképzelés lehetséges, hogy a kormány benyújtja ismét a törvényjavaslatot, négyötöddel - eltérve a Házszabálytól - a parlament döntést hoz, és annak alapján 2010. január 1-jétől ismét működhet a helyi önkormányzatok feletti törvényességi ellenőrzés, ugyanakkor a fővárosi, megyei közigazgatási hivatalok kizárólag ezt a feladatot látnák el, és minden más feladat- és hatáskört, amelyet régebben a közigazgatási hivatalok láttak el, továbbra is - legalábbis ezen kormány működésének időszaka alatt - a kormány általános hatáskörű területi államigazgatási szerve látja el.

Van a módosító indítványnak az indokolásában egy olyan megfogalmazás, hogy a koherencia megteremtése, a feladat- és hatáskörök áttekintése több hónapot igényel. Valójában a mai számítógépes rendszert figyelembe véve néhány nap alatt elvégezhető ez a munka. Itt van a kezemben egy jegyzék, amely azokat a feladat- és hatásköröket tartalmazó törvényeket, kormányrendeleteket és miniszteri rendeleteket tartalmazza, amelyek alapján valóban a közigazgatási hivatal feladat- és hatáskörében maradtak meg bizonyos ügyek, annak ellenére, hogy a 2006. évi LVII. törvény új, 75. és 76. §-a alapján mindezeket a tevékenységeket az új területi államigazgatási szervnek kellene ellátnia.

Ezért én arra kérem a tisztelt Házat, hogy utasítsa el a záró módosítót, mert az kitolná valójában a helyi önkormányzatok feletti törvényességi ellenőrzés megkezdésének időpontját, a kormány nyújtson be egy új törvényjavaslatot, térjünk el a Házszabálytól, és tegyük lehetővé, hogy a helyi önkormányzatok törvényességi ellenőrzését 2010. január 1-jétől az alkotmányos rendnek megfelelően lehessen végezni.

Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP padsoraiból.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
242 138 2009.11.11. 9:57  131-141

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! Az előttünk fekvő törvényjavaslatok nagyon jelentős változtatást kívánnak elérni a magyar államszervezet egy meghatározott szegmensében; olyan változtatást, amely két folyamat találkozásából keletkezett. Az egyik folyamat az, amire Molnár és Keller képviselőtársaim már utaltak, a világgazdasági recesszió, amelynek következtében egész Európában, sőt mondhatnánk azt, hogy az egész világon megnőtt az igény a pénzpiacok szabályozásának, ellenőrzésének növelésére; megnőtt az igény arra, hogy a pénzügyi szervezetekkel kapcsolatos szabályozási és felügyeleti tevékenységek körét kiszélesítsék; megnőtt az igény arra, hogy a szabályozott piac elvét a korábbi évek neoliberális felfogásával szemben érvényesítsék.

Ennek a folyamatnak a része az, amit a most előttünk fekvő törvényjavaslatok is tükröznek. Ez elől a változás elől Magyarország sem zárkózhat el, mindenképpen szükség van arra, hogy megerősítsük a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletét, növeljük hatáskörét, növeljük azon eszközeinek a számát, amelyekkel garantálni tudja a pénzügyi stabilitást, garantálni tudja azt, hogy meg lehessen előzni azokat a hitelválságokat, amelyek az elmúlt időszakban a világgazdaságot jellemezték, amelyek egyébként - ezt zárójelben azért meg kell jegyeznem - nem voltak azonosak az úgynevezett klasszikus válságokkal.

De van egy másik folyamat is, amire az előbb utaltam. Ez a másik folyamat pedig az autonóm államigazgatási szervek megjelenése és számuk növekedése a magyar államrendben s egyben - ez sem kizárólag magyar sajátosság - az Európai Unió tagállamaiban. Megjelentek már korábban is olyan szervezetek, amelyek a végrehajtó hatalom részesei voltak ugyan tevékenységük alapján, de nem tartoztak a végrehajtó hatalmat iránytó kormányhoz, amelyek a végrehajtó hatalom klasszikus megoldásaitól függetlenül tevékenykedtek úgynevezett autonóm államigazgatási szervekként.

Tulajdonképpen ilyen jellegű szervezet volt a Magyar Nemzeti Bank is, amely 1991 óta teljes mértékben mentesül bármiféle kormányzati felügyelettől, amelynek pontosan az a jellemzője, hogy független jegybank, névlegesen az Országgyűlésnek alárendelt, valójában azonban önállóan folytatja monetáris politikai tevékenységét. Ebbe a körbe tartozik az 1996-os törvény megalkotása óta a Gazdasági Versenyhivatal is, és a szintén az 1996. évi I. törvénnyel kihirdetett Országos Rádió és Televízió Testület is. Autonóm államigazgatási szervként való együttes megjelenésük azonban csak 2006 óta áll fenn. A 2006. évi LVII. törvény ugyanis kimondta, hogy a központi államigazgatási szervek körébe tartoznak a minisztériumokon kívül a kormányhivatalok, a központi hivatalok, valamint az úgynevezett autonóm államigazgatási szervek is. Ez utóbbi csoportba tartozik az előbb általam említett Gazdasági Versenyhivatal, az Országos Rádió és Televízió Testület, valamint a Közbeszerzések Tanácsa.

A most beterjesztett harmadik, nem most, hanem a következő menetben tárgyalandó törvényjavaslatból derül csak ki az, hogy a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének jogállása, státusa is megváltozik. Jelenleg a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete a kormányhivatalok körébe tartozik, egyike a hét kormányhivatalnak. Amikor 1999-ben a CXXIV. törvénnyel létrehozták több felügyelet egyesítésével a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletét, akkor jogállását úgy határozták meg, hogy a kormány irányítása alá tartozó országos hatáskörű szerv, amelynek felügyeletét a kormány által kijelölt kormánytag gyakorolja. Ebben a státusában nem következett be változás akkor sem, amikor a felügyelet felső vezetésének a rendje módosult, és az elnök, illetőleg elnökhelyettes helyébe a felügyeleti tanács, illetőleg a főigazgató léptek.

A 2006. évi LVII. törvény jelentette ebből a szempontból a változást, mint előbb már jeleztem, ez minősítette át országos hatáskörű szervből a szervezetet kormányhivatallá. Azáltal, hogy most a kormányhivatali státus helyébe az autonóm államigazgatási szerv megjelölés lép, teljesen egyértelművé válik, hogy ez a szervezet - szemben azzal, amit egyes fideszes közlemények meg akarnak fogalmazni - nem a kormány gyámsága alá kerül, hanem teljes mértékben önállóvá, autonómmá válik, olyan szervezetté, amely, mint előbb már jeleztem, a végrehajtó hatalmat irányító kormánytól függetlenül fejti ki tevékenységét.

Ezért is tűnik szükségesnek az, hogy az alkotmány lehetővé tegye rendelkezésalkotás jogával való felruházását. Ilyen jogot egyébként az alkotmány szövege alapján, amit most tárgyalunk, kormányhivatal is kaphatna, mert a kormányhivatal is elég jelentős önállósággal rendelkezik, lévén, hogy az általam előbb már említett 2006. évi LVII. törvény azt is kimondja, hogy a kormányhivatal feladatkörében nem utasítható. Mégis a jelentős változásnak pontosan az a lényege, hogy a szervezet autonómmá válik, és így kapná meg - amennyiben az ellenzék is hozzájárul az alkotmánymódosító törvény támogatásához - a rendelkezésalkotási jogot.

Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a rendelkezés egy régi magyar jogintézmény abban az értelemben, hogy az 1960-as évek végétől 1990-ig ilyenre lehetősége nyílt olyan országos hatáskörű szervnek, amelynek élén államtitkár állt. Mely szerveknek volt ilyen jogosultsága? Olyan szerveknek többek között, amelyek meghatározó jelentőségű szereppel bírtak a magyar gazdaság irányításában. Ilyen volt egykoron a Magyar Nemzeti Bank, vagy ilyen volt egykoron az Országos Anyag- és Árhivatal. E két szervezetnek a súlya egyébként politikailag jóval meghaladta számos minisztériumét. Az erre vonatkozó alkotmányos szabályt az 1989. évi XXXI. törvény hatályon kívül helyezte, ennek a hatályon kívül helyezésnek a hatálybalépési időpontja pedig az új kormány megalakulásának napja, 1990. május 24-e volt.

A mostani rendelkezés azonban mégsem azonos teljesen a korábbival. Egyfelől ennek a rendelkezésnek a hatálya azokra terjed ki, akiknek a tevékenységét felügyeli a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete, a korábbi rendelkezés pedig általában állami szervekre, vállalatokra, szövetkezetekre és egyéb gazdálkodó szervezetekre terjedt ki, tehát a címzettek köre jóval szélesebb lehetett. Ugyanakkor ennek a rendelkezésnek a jogforrási hierarchiában elfoglalt helye ugyanaz lenne, ha a 2002. évi LXI. törvény nem teremtett volna lehetőséget arra, hogy a Magyar Nemzeti Bank elnöke olyan rendeletet bocsásson ki, amely rendelet a kormányrendelettel azonos helyet foglal el a jogforrások hierarchiájában.

Éppen azért, mert autonómmá válthat a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete, szükségessé válik az, hogy egy megfelelő koordináció jöjjön létre a kormányzat, a független jegybank és a szintén autonómmá vált Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete között. Ezt a funkciót tölti be a harmadik törvényjavaslatban szereplő új intézmény, a pénzügyi stabilitási tanács. Teljesen téves az a feltételezés, hogy ez a szervezet bármiféle gyámság alá helyezi a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletét. Pont fordított a helyzet: ez egy koordinációs szervezet, a koordinációs szervezet élén olyan elnök áll, aki a tisztségét csak egy évig tölti be, az első évben a miniszter töltené be ezt a tisztséget, mégpedig a pénz-, a tőkepiac és a biztosítási piac szabályozásáért felelős miniszter, a második évben a Magyar Nemzeti Bank elnöke, a harmadik évben a PSZÁF elnöke és így tovább.

Ennek a szervezetnek a koordináló, befolyásoló tevékenysége nemcsak a PSZÁF-ra, hanem a Magyar Nemzeti Bankra, illetőleg a kormányra is kiterjedne, hiszen javaslatot tehetne kormányrendelet megalkotására, javaslatot tehetne törvényjavaslat benyújtására is. Éppen ezért világosan látnunk kell azt, hogy az autonóm államigazgatási szervek létrehozása egyfelől a hatalommegosztás egy új ágát jelenti, másfelől megnöveli az együttműködési kötelezettség jelentőségét. Az Alkotmánybíróság 36/1992-es határozatában úgy foglalt állást, hogy a hatalommegosztás nemcsak a hatáskörök megosztását jelenti, hanem egyben együttműködési kötelezettséget is ír elő a különböző hatalmi ágak számára.

Tisztelt Ház! A most létrehozandó pénzügyi stabilitási tanács ennek az alapvető alkotmányos és egyben gazdaságpolitikai követelménynek felel meg.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps az MSZP soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
242 158 2009.11.11. 2:04  141-159

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! Nagyon röviden reflektálnék Dancsó József mostani és egy korábbi felszólalására. A korábbi felszólalással kapcsolatban azt jegyezném meg, hogy több olyan autonóm államigazgatási szerv is létezik, ezt saját felszólalásomban már korábban elmondtam, de akkor ő még nem volt itt, amelynek a vezetője a miniszterelnök jelölése, javaslata, kezdeményezése alapján a köztársasági elnök kinevezésével kapja meg a jogosítványát funkciójának gyakorlására, tisztségének betöltésére. Ez a helyzet a Gazdasági Versenyhivatal esetében is, és ez a helyzet a nem autonóm államigazgatási szervnek minősülő, hanem annál is erőteljesebb státussal rendelkező Magyar Nemzeti Bank elnöki és alelnöki tisztségek esetében is.

Ami pedig a felügyelet átszervezését és az ezzel kapcsolatos személyi kérdéseket illeti, felszólalásomban korábban én nem akartam utalni arra, hogy amikor 1999-ben a CXXIV. törvénnyel létrehozták a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletét, ennek nemcsak az volt a funkciója, hogy egy egységes szervezetbe fogják össze a Pénz- és Tőkepiaci Felügyeletet, a Biztosítás-felügyeletet és a Pénztárfelügyeletet, hanem az is funkciója volt - gondolom, ezt nem lehet tagadni az azután történt személyi változások tükrében -, hogy az akkori vezetést eltávolítsák, például Tarafás Imrét a tisztségéből, másokat is, és helyükre olyan emberek kerüljenek, akik az akkori kormányzat bizalmát élvezték.

Egyébként a PSZÁF jogállásában a 2004-es változtatással nem történt semmiféle érdemi módosulás, az igazi változás - mint erre az előző felszólalásomban már utaltam - 2006-ban, az LVII. törvénnyel történt, amikor a PSZÁF országos hatáskörű szervből kormányhivatallá vált. Ez egy jelentős módosulást jelentett, hiszen ezt követően legalábbis jogilag már nem lehetett a kormányhivatalt feladatkörében a kormánynak utasítania.

Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
251 44 2009.12.08. 24:34  43-47

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP), a napirendi pont előadója: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! E törvényjavaslat alapvető funkciója az, hogy megpróbálja megoldani a helyi önkormányzatok törvényességi ellenőrzésével kapcsolatosan már csaknem egy év óta fennálló problémát, mégpedig azt, hogy a jelenlegi jogi szabályozás feltételei mellett ezt az alkotmányos feladatot nem lehet ellátni.

Mielőtt azonban a törvényjavaslat főbb rendelkezéseit és azok célját ismertetném, áttekinteném magának a törvényességi felügyeletnek, illetve az azt követő időszakok törvényességi ellenőrzésének a sajátosságait, hogy mindenki pontosan láthassa, miről is szól ez a törvényjavaslat, mi az a feladat, amit el kell látni, és hogyan alakult ennek a feladatnak az ellátása a magyar önkormányzati rendszernek a fejlődésében.

Amikor 1971-ben a III. tanácstörvény népképviseleti önkormányzati és államigazgatási jellegű szervekként definiálta a tanácsokat, ismét megjelent a magyar jogrendszerben a törvényességi felügyelet intézménye. Ezt a tevékenységet a települési tanácsok felett a megyei végrehajtó bizottság gyakorolta, és ez a törvényességi felügyelet lényegében már hasonlított azokra a jogi megoldásokra, amelyek a nyugat-európai államok jogrendszerében, önkormányzati szisztémájában is szerepeltek. Ugyanakkor a megyei tanácsok esetében a kormány egy jóval szélesebb jogosítvánnyal rendelkezett, mert ezen a területen a kormány általános aktus-felülvizsgálati jogosítványai érvényesültek.

1990-ben a helyi önkormányzatokról szóló törvényjavaslat vitája során igen éles polémia bontakozott ki abban a kérdésben, hogy milyen szerv gyakorolja ezt a tevékenységet, és milyen tartalommal lássa ezt el. Az eredeti, akkor benyújtott törvényjavaslat szövege szerint még törvényességi felügyeletről lett volna szó, és ezt a tevékenységet a vármegyei főispán látta volna el. Ezzel a megoldással azonban az akkori ellenzéki pártok élesen szembefordultak, és lévén a helyi önkormányzatokról szóló törvény kétharmados, végül is olyan kompromisszum született, amelynek eredményeképpen a törvényességi felügyeletet a törvényességi ellenőrzés váltotta fel, és nem vármegyei főispánok, hanem régióban tevékenykedő köztársasági megbízottak látták el ezt a rendkívül jelentős feladatkört.

A köztársasági megbízottak azonban nemcsak a helyi önkormányzatok törvényességi ellenőrzésével kapcsolatos feladatokat látták el, végezték el, hanem emellett három más feladatkörrel is rendelkeztek. Első-, illetőleg másodfokú hatósági jogkört gyakoroltak, elláttak egyes államigazgatási feladatokat, például a polgári védelem, a honvédelmi igazgatás vagy a választási eljárás terén, és emellett összehangolták a régió területén, ahol működtek, a köztársasági megbízott hivatala és más államigazgatási szervek tevékenységét.

Ennek a köztársasági megbízotti hivatalnak az volt jellegzetessége, hogy regionális szinten működött, bár nem abban a régióbeosztásban, amely jelenleg Magyarországon létezik. Az alapvető problémát azonban az jelentette, hogy a köztársasági megbízott egyben politikai funkciókat is ellátott, címzetes államtitkári ranggal rendelkezett, ezért fennállt annak a veszélye, hogy bizonyos fokú politikai nyomást tud gyakorolni az önkormányzatok irányába. Ezért 1994-ben az önkormányzati törvény átfogó módosításának eredményeképpen a köztársasági megbízotti intézményt a fővárosi, megyei közigazgatási hivatal váltotta fel, miközben ennek az új szervezetnek a feladatköre lényegében megegyezett a köztársasági megbízottakéval.

Újabb változás 1996-ban történt, ekkor az 1996. évi LXXII. törvény kormányhivatallá nyilvánította a közigazgatási hivatalokat, és egyben - megváltoztatva jogállásukat - feladatkörüket is módosította. Kikerült az önkormányzati törvényből a koordinálás feladata - ezt ezt követően már kormányrendeletek szabályozták -, és új szabályozást kapott az egyéb államigazgatási feladatok ellátása is. A 98. § (2) bekezdés b) és d) pontja ily módon hatályát vesztette, és a c) pontba kerültek be olyan feladat- és hatáskörök, amelyek korábban a b) pontban a hatósági igazgatás terén jelentkeztek.

(11.30)

1996-ot követően egészen a 2006. évig ezen a területen átfogó változások nem következtek be. 2006-ban a kormány a 2118/2006-os kormányhatározatban alapvető célként jelölte meg az államigazgatás, pontosabban fogalmazva: az állami közigazgatás regionalizálását. Ezzel párhuzamosan kísérlet történt arra, hogy az önkormányzati rendszert is regionális alapokra helyezzék, ez a kísérlet azonban - lévén az önkormányzati törvény kétharmados - sikertelen maradt.

Az állami közigazgatás regionalizálása azonban lehetségessé vált azáltal, hogy egy alkotmánymódosító törvény lehetővé tette azt, hogy kétharmados szabályt is feles döntéssel módosítani lehessen; ezt a 2006. évi LIV. törvény tette lehetővé, amely új rendelkezést épített be az alkotmányba, annak 34. § (2) bekezdéseként. Ezek alapján a 2006. évi CIX. törvény az állami területi közigazgatást regionális alapokra helyezte, beleértve a közigazgatási hivatalokat is.

Ezt a változtatást több indítványozó megtámadta az Alkotmánybíróság előtt, és végül is az Alkotmánybíróság a 90/2007-es határozatával úgy foglalt állást, hogy a közigazgatási hivatalok esetében a regionalizálás nem volt alkotmányos, mert noha az alkotmány 34. § (2) bekezdése lehetővé teszi azt, hogy kétharmados rendelkezést felessel felülírjanak közigazgatási szerv, minisztérium vagy miniszter megjelölése esetén, ez a szabály nem érvényesül a közigazgatási hivatalok esetében, azért nem érvényesül, mert az Alkotmánybíróság álláspontja szerint, ha egy kétharmados szabályozást igénylő alapvető jog gyakorlásának biztosítására kétharmados szabállyal hoznak létre államigazgatási szervet, akkor a változtatás a jövőben is csak kétharmados döntéssel történhet. Ugyanakkor az Alkotmánybíróság 16 kormányrendeletet alkotmányosnak nyilvánított, ezek szintén az állami közigazgatás, az államigazgatás regionalizálását biztosították.

Mihelyt megszületett az Alkotmánybíróság döntése, azonnal kísérletek történtek a helyzet megoldására két irányból is. A kormány álláspontja az volt, hogy meg kell oldani oly módon ezt a helyzetet, hogy be kell emelni az önkormányzati törvénybe most már kétharmados döntéssel azt a rendelkezést, amit az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánított. Mi is volt ez a rendelkezés? Ez a rendelkezés rendkívül egyszerű, és úgy szól, hogy a közigazgatási hivatal államigazgatási feladatokat ellátó költségvetési szerv; ez tulajdonképpen egy tautológia, mert azt mondja ki, hogy egy közigazgatási hivatal államigazgatási feladatot lát el.

Az Alkotmánybíróság ugyanakkor az önkormányzati törvény számos olyan rendelkezését nem érintette, amelyek szintén a közigazgatási hivatallal voltak kapcsolatosak, így változatlan maradt az önkormányzati törvény azon előírása is, amely szerint a közigazgatási hivatal biztosítja azt, hogy a kormány a belügyminiszter - most már az új helyzetben az önkormányzatokért felelős miniszter - közreműködésével ellássa a helyi önkormányzatok törvényességi ellenőrzését.

A Fidesz-Magyar Polgári Szövetség két képviselője, Kósa Lajos és Répássy Róbert nyújtottak be T/4461. szám alatt egy törvényjavaslatot, amelyben a regionális szisztéma helyére a megyei, fővárosi illetékességi terület visszaállítását kívánták elérni. Ugyanakkor Jauernik Istvánnak volt egy olyan módosító indítványa, amellyel lényegében az önkormányzati törvényből végérvényesen kiemelték volna a statuáló jellegű rendelkezéseket, és ezáltal a kormány szabad kezet kapott volna ezen a területen is arra, hogy önmaga határozza meg az államigazgatás szervezetrendszerét.

Ha megnézzük az alkotmány 40. § (3) bekezdését, akkor ez az igény teljes mértékben megfelel az alkotmány előírásának és az alkotmány szellemének is. Ez a 40. § (3) bekezdése is azt mondja ki, hogy a kormány az államigazgatás bármely ágát közvetlenül saját felügyelete alá vonhatja, és erre a célra szerveket hozhat létre. A kormánytöbbség törvénnyel tudja megváltoztatni a minisztériumok hálózatát. Az Országgyűlés ugyancsak feles törvénnyel kormányhivatalt tud létrehozni. A kormány rendeleti úton központi hivatalt hoz létre. Egyetlen egy olyan terület van, ahol egy ilyen kétharmados korlát áll fenn, ez éppen a közigazgatási hivatalok esete. Nem venném be ebbe a körbe az ORTT-t, mert az ORTT a végrehajtó hatalomtól, a kormánytól függetlenül tevékenykedő államigazgatási szerv.

A probléma tehát az volt, hogy miként lehet a kormánynak azt a jogosítványát érvényesíteni, hogy önmaga határozza meg azt az államigazgatási szervezetrendszert, amellyel kormányoz. Ez egy olyan jogosítványa a kormánynak, amelyet egyébként 2006. május végi felszólalásában a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség frakcióvezetője, Navracsics Tibor is elismert, amikor kifejtette álláspontját az akkor benyújtott, a kormányzati szerkezettel kapcsolatos törvényjavaslatokkal összefüggésben.

Tisztelt Ház! Megkezdődtek tehát a kísérletek, ezek a kísérletek azonban nem bizonyultak sikeresnek. 2008 első felében még úgy tűnt, hogy valamilyen megállapodás született, mégpedig azon az alapon, hogy az önkormányzati törvénybe bekerülne egy olyan megfogalmazás, amely szerint a közigazgatási hivataloknak az illetékességi területe több megyére, illetőleg egyes megyékre és a fővárosra, pontosabban fogalmazva Pest megyére és a fővárosra is kiterjedne. Volt egy olyan pillanat 2008 áprilisában, amikor úgy tűnt, hogy megállapodás születik, azonban végül is a Fidesz szakpolitikusa az egyeztetésen kifejtette, hogy nem tudja garantálni, hogy a frakció egy ilyen módosítást elfogad.

Ebben a helyzetben a kormány arra kényszerült, hogy elfogadja a 177/2008-as kormányrendeletet, és ezzel szabályozza a közigazgatási hivatalok tevékenységét. Látható volt azonban, hogy az Alkotmánybíróság nagy valószínűséggel ezt a kormányrendeletet is alkotmányellenesnek fogja nyilvánítani. Miután ez megtörtént, 2008 végén kísérlet történt arra három oldalról is, hogy a helyzet rendeződjön: az egyik oldal az önkormányzati bizottság volt, a másik oldal a kormány, a harmadik pedig a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség. Ekkor jelent meg először törvényi szinten az a megfogalmazás, hogy a kormány általános hatáskörű területi államigazgatási szerve.

Végül is, amikor kiderült, hogy a kompromisszumos kísérletek kudarcot vallanak, a kormány a 2008. évi LXXXII. törvényben az új költségvetést, a 2009. évi költségvetést megalapozó törvények keretében intézményesítette a kormány általános hatáskörű területi államigazgatási szervét, amelyet aztán a 318/2008-as kormányrendelettel regionális közigazgatási hivatalnak vagy pontosabban államigazgatási hivatalnak nevezett. Ebben a helyzetben tehát az a szituáció állt elő, hogy a kormány általános hatáskörű területi államigazgatási szerve, a regionális államigazgatási hivatal ellátja mindazokat a feladatokat, hatásköröket és hatósági jogköröket, amelyeket a közigazgatási hivatal, de nem tudja ellátni a helyi önkormányzatok törvényességi ellenőrzését, és nem tudja ellátni a települési, a területi és az országos kisebbségi önkormányzatok törvényességi ellenőrzését sem.

2009-ben újabb kísérletek történtek a megegyezésre. Ezek keretében a kormány egy olyan kompromisszumra próbálta rávenni az ellenzéket, hogy maradjon meg regionális szinten az államigazgatási hivatal a kormány általános hatáskörű területi államigazgatási szerveként, de annak egy kirendeltsége, szervezeti egysége lássa el önálló hatáskörben a törvényességi ellenőrzést. Ez a kísérlet sem bizonyult sikeresnek. A benyújtott 10222. számú törvényjavaslathoz ellenzéki képviselőtársaim, Ódor Ferenc és Hargitai János módosító indítványokat nyújtottak be. Az első módosító indítvány egy kapcsolódó módosító indítvány volt, amely lényegében azt mondta ki, amit a korábbi 98. § (1) bekezdés első mondata, mégpedig azt, hogy a fővárosi, megyei közigazgatási hivatal az államigazgatási feladatokat ellátó szervezet. Ez azonban nem eredményezett olyan helyzetet, amely egyértelmű lett volna, és ezt felismerték a benyújtók is, ezért egy záró módosító indítvánnyal az általuk előidézett koherenciazavart próbálták orvosolni.

(11.40)

Mi volt a koherenciazavar lényege? Az volt, hogy ha visszaállítjuk az eredeti szöveget, és emellett még létezik a regionális államigazgatási hivatal is, akkor párhuzamosságok jönnek létre, és minden egyes törvényt, kormányrendeletet, ahol ezek a szervezetmegnevezések szerepelnek, meg kell vizsgálni ahhoz, hogy a pontos jogi helyzet megteremthető legyen. A záró módosítónak ugyanakkor volt egy olyan problémája is, hogy a hatálybalépés időpontját kitolta 2010. július 1-jére. Ennek az lett a következménye, hogy a kormányoldal, amely a kompromisszumba korábban belement, lehetővé téve azt, hogy állítsuk vissza megyei szinten a közigazgatási hivatalokat, de látni való volt, hogy a kormányoldal és az ellenzék másként értelmezi az adott kapcsolódó módosító indítványt, és kiderült, hogy 2010 elején mégsem születhet meg az az állapot, amelyben gyakorolni lehetne a törvényességi ellenőrzést, a kormányoldal a záró módosítót már elutasította, lévén, hogy az saját kormányzati időszakának végére már semmiféle megoldást nem tud biztosítani.

A Csiha Judit képviselőtársammal együtt benyújtott T/11296. számú törvényjavaslat az alapvető jogi problémákat kívánja megoldani. Mégpedig azt, hogy különválasztja most már teljes egyértelműséggel a kormány általános hatáskörű területi államigazgatási szervét és a kormány törvényességi ellenőrzést ellátó szervét. Ugyanakkor, mivel az önkormányzati törvény 98. § (2) bekezdésének c) pontja tartalmaz egy olyan kitételt, miszerint más államigazgatási feladatokat, hatásköröket, hatósági jogköröket is elláthat a közigazgatási hivatal, ezért a statuáló részben is megjelent az a megfogalmazás, amely szerint törvény vagy kormányrendelet ennek a szervnek, ennek a szervtípusnak más államigazgatási feladatot, hatáskört is megállapíthat.

Teljesen egyértelmű ily módon, hogy a statuáló szabály minden olyan követelménynek megfelel, amit az Alkotmánybíróság előírt, ugyanakkor minden tekintetben kielégíti a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség igényeit is. Mert először is: most már, ha elfogadnák a törvényjavaslatot, a törvényességi ellenőrzést megyei, fővárosi szinten látnák el. Másfelől: amennyiben a Fidesz majd kormányra kerül, semmilyen akadálya annak, hogy más államigazgatási feladatot, hatáskört is idetelepítsen. Mivel a kormány általános hatáskörű területi államigazgatási szervét egy feles törvény intézményesítette, minden eszköze megvan arra, hogy kialakítván saját államigazgatási struktúráját, saját államigazgatási szervezetrendszerét, megszüntesse a regionális államigazgatási hivatalt, és visszaállítsa az általa oly hőn áhított területi szintet, a megyét ebben a vonatkozásban is. Persze, ehhez hozzá kell tennünk, hogy ebben az esetben a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség egy olyan berendezkedéshez ragaszkodik, amit 1994-ben a Magyar Szocialista Párt és a Szabad Demokraták Szövetsége vezetett be mint koalíciós partner, kormányzó párt.

Vannak ugyanakkor egyéb rendelkezések is ebben a törvényjavaslatban, olyan rendelkezések, amelyeknek alapvető célja a jogi pontosítás. Nézzük meg, hogy miért alkalmaz ez a törvényjavaslat bonyolultnak tűnő megfogalmazásokat! Először is: a közigazgatási hivatal mint fogalom kizárólag a 98. § (1) bekezdésében maradna meg az önkormányzati törvényben. Ennek az az oka, hogy ha valamilyen oknál fogva megváltozik a szerv elnevezése, akkor ne kelljen végigvinni ezt az egész jogrendszeren. Ennek következtében a törvényjavaslat mind az önkormányzati törvény, mind a sokszor módosított 1993. évi LXXVII. törvény, a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény esetében átvezeti a közigazgatási hivatal helyett az új fogalmat, mégpedig azt, hogy a kormány törvényességi ellenőrzést ellátó szerve. Meg kell jegyeznem, hogy abban az esetben, ha a Fidesz visszaállítja az eredeti struktúrát, ami '94 és 2007. január 1-je között működött, abban az esetben sem lenne szükséges végigvinni a kodifikációs változtatásokat a normaszövegeken, mert itt magát a konkrét feladatot jelölnék meg, nem pedig a szerv elnevezését.

Ezen túlmenően a törvényjavaslat más törvények esetében is keresztülvezeti ezt a módosítást, de most már azzal a megfogalmazással, hogy a helyi önkormányzatok törvényességi ellenőrzésére hatáskörrel rendelkező szerv. Ennek az a lényege, hogy jelezzük, ennek a szervezetnek ez a fő feladata, de természetesen ez a szervezet más feladatokat is kaphat, mint az előbb már jeleztem. Ezek a változtatások egyben jogi pontosítások is. Ezek közül a legfontosabbat emelném ki. A köztisztviselői törvényt módosító 2007. évi LXXXIII. törvény, amely a képzés, továbbképzés tematikáját is érinti, olyan megfogalmazást tartalmazott, aminek alapján a kormány általános hatáskörű területi államigazgatási szerve vezetőire, illetőleg köztisztviselőire nem terjed ki. A mostani változtatás ezt a hiányosságot pótolja, tehát ennek alapján mindkét szervtípus vezetőire és köztisztviselőire ez a fajta kötelezettség, ami persze egyben jogosultság is, kiterjed. Tehát külön van nevesítve a kormány általános hatáskörű területi államigazgatási szerve, és külön van nevesítve a kormány törvényességi ellenőrzést ellátó szerve.

Tisztelt Ház! Lehet vitatkozni azon, hogy két államigazgatási szervezet létrehozása többletköltségeket és többlet vezetői pozíciókat eredményez. Valójában, ha ezt a törvényjavaslatot elfogadjuk, akkor semmi más nem történik, mint egy egyszerű átszervezés, új, komoly vezetői státusok pedig nem keletkeznek, hiszen jelenleg is a regionális államigazgatási hivatalok vezetőinek státusa főosztályvezető, nem pedig helyettes államtitkár, ahogy ez 2006 végéig volt. Ebből pedig az következik, hogy sem nagyobb kiadásokat, sem létszámnövekedést maga a változtatás nem eredményez.

A törvényjavaslat benyújtásával azt is jelezni kívántuk, hogy nincsenek olyan problémák, amelyek megoldása hosszú hónapokat igényelne. Néhány nap alatt a törvények szintjén sikerült pontosan elválasztani egymástól ezen új szerv és a kormány általános hatáskörű területi államigazgatási szerve közötti átfedéseket, párhuzamosságokat. A gyakorlati átszervezés pedig nem igényel annyi időt. Hiszen ha belegondolunk abba, hogy egy új kormány, amikor létrehozza a maga minisztériumi hálózatát, hogyan szervezi át, és napok, hetek alatt hogyan üzemel be, hogy ezt a kifejezést használjam, és hogyan tud a gyakorlatban működni, ez sem indokolja azt, hogy 8 hónapot várjunk arra, hogy a törvényességi ellenőrzési tevékenység, amit az alkotmány előír, folytatódjon.

Tisztelt Ház! Van-e esélye annak, hogy a másik oldal ezen érvek alapján elfogadja a benyújtott törvényjavaslatot? Ha kizárólag szakmai szempontokat veszünk figyelembe, azt kell mondanom, minden feltétel adott arra, hogy akár január 1-jétől, de most már az idő előrehaladta miatt február 1-jétől folytatódjon a helyi önkormányzatok törvényességi ellenőrzése. Ha azt veszem figyelembe, hogy kormányzásra készül a legnagyobb ellenzéki párt, akkor is azt kell mondanom, természetesen az az érdeke, hogy rendezett viszonyokat vegyen át ezen a területen is. Ha azt a politikai szándékot nézem azonban, amellyel számos kompromisszumos javaslatot a másik oldal elutasított, és csak azt fogadta volna el, ha mindenben, olyan területeken is, ahol a kormány szervezetalakítási jogköre alkotmányosan százszázalékos, a Fidesz álláspontját fogadja el, akkor már az esélyeket jóval csekélyebbnek látom. De továbbmegyek! Amikor már ez is bekövetkezett egy kompromisszum eredményeképpen 2009 októberében, akkor a határidőt változtatta meg az általam korábban már említett záró módosító indítvány.

Tehát azt kell mondjam, van arra elvont esély, hogy ezt a törvényjavaslatot kétharmaddal el lehet fogadni. Vannak egyébként a törvényjavaslatnak feles döntéssel elfogadható, önmagában is megálló rendelkezései is, a gyakorlatban azonban ezt az esélyt már nem látom olyan nagyon jelentősnek.

Tisztelt Ház! Mindezekkel együtt a törvényjavaslat elfogadását javaslom tisztelt kormánypárti és ellenzéki képviselőtársaimnak.

Köszönöm a figyelmüket. (Szórványos taps az MSZP padsoraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
253 19-23 2009.12.15. 11:49  14-28

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Nem zárszót mondanék, hiszen azt a részletes vita lezárása után mondanak, hanem egy olyan analógiás jogértelmezés alapján, hogy a kormány tagjai bármikor felszólalhatnak törvényjavaslatok benyújtása esetén, ezt a lehetőséget, úgy vélem, bár itt a Házszabály nem egyértelmű, az előterjesztő számára akkor is biztosítani kell, ha képviselő, és nem kormány-előterjesztésről zajlik a tárgyalás.

Nagyon röviden reflektálnék ebben a minőségben, de nem zárszó keretében arra, amit Ódor képviselőtársam elmondott, éppen annak érdekében, hogy közeledjünk egy racionális megoldás felé. Nem tudom, hogy ez a fajta Házszabály-értelmezés, amely valóban analógiás, és nem szó szerint következik a normaszövegből, ez ön szerint, elnök úr, elképzelhető-e, vagy sem.

ELNÖK: Képviselő úr, az általános vita végén is lehet válaszolni a kérdésekre. Én így értettem a zárszót.

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Ha ilyen értelemben lehet, és nincs más felszólalás...

ELNÖK: Akkor ezt kívánja mondani.

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Akkor röviden reflektálnék Ódor képviselőtársam felvetésére.

(9.50)

Tisztelt Elnök Úr! Államtitkár Úr! Jelen lévő Képviselőtársaim! Ódor Ferenc hozzászólásának egyetlenegy mozzanatával foglalkoznék részletesebben; van-e arra lehetőség, hogy korábban megoldjuk az önkormányzatok törvényességi ellenőrzését, mint ahogy ezt Ódor és Hargitai képviselőtársam záró módosító indítványa 2009. október 26-án javasolta. Ebben a záró módosító indítványban 2010. július 1-je szerepelt olyan időpontként, amelytől kezdve a helyi önkormányzatok törvényességi ellenőrzését biztosítani lehetne.

Ha elolvassuk ennek a záró módosító indítványnak az indoklását, akkor ebben két érvet találhatunk, hogy miért egy ilyen késői időpontot tartottak célszerűnek az ellenzéki képviselők. Az egyik érv az volt, hogy az átszervezés, a szervezeti átalakítás időigényes, és azt a munkát elvégezni, ami szükséges annak érdekében, hogy ismét fővárosi, megyei szinten történjen a helyi önkormányzatok törvényességi ellenőrzése, egy rövid időn belül nem lehet, ez akár hat-hét-nyolc hónapot is igényelhet. A másik érv ehhez hasonló volt, ez arról szólt, hogy a jogi rendezés, a jogszabályok átfésülése is meghatározott időigénnyel rendelkezik, nem lehetséges az, hogy ezt a feladatot egy rövid időintervallumon belül el lehessen végezni.

Tisztelt Ódor Képviselőtársam! Ami az átszervezést illeti, ennek az időigénye sokszor politikai akarat függvénye. Amikor egy új Országgyűlés megalakul, és feláll egy új kormány, akkor rendkívül rövid időn belül akár teljesen is átszervezik a kormányzati struktúrát, újraosztják a minisztériumok közötti feladat- és hatásköröket, új minisztériumokat hoznak létre, és mindez egy viszonylag rövid időn belül, két-három héten belül megtörténik.

Természetesen a feladat- és hatáskörök rendezése mindig több hónapot igényel, és ezért történik meg az, hogy egy új kormány hivatalba lépése esetén, néhány hónappal később, az őszi ülésszakon történik meg annak a törvényjavaslatnak az elfogadása, amely pontosan újraosztja már a minisztériumok közötti feladat- és hatásköröket.

Ebben az esetben azonban nincs ilyen időigény, hiszen arról van szó, hogy egyetlenegy újonnan létrehozandó szervezet számára kell megállapítani a feladat- és hatásköröket. A Csiha Judit képviselőtársammal együtt benyújtott törvényjavaslatunk - legalábbis mi úgy véljük - a törvények szintjén ezt a feladatot elvégzi, ezért vannak benne olyan hosszú paragrafusok. Természetesen ezt a feladatot nem végeztük el, tulajdonképpen nem is végezhettük el a kormányrendeletek szintjén.

Mi lenne a racionális, operatív megoldás? Az lenne, ha februárban megtörténne a részletes vita, a módosító indítványokról történő szavazás és a zárószavazás, és mivel ezek a munkálatok már részben el lettek végezve, részben pedig egy viszonylag rövid időn belül elvégezhetőek, ha nem is a törvényjavaslatban szereplő január 1-jével, de március 1-jével ismét megkezdődne a helyi önkormányzatok törvényességi ellenőrzése. Ebben az esetben nyernénk néhány hónapot, hiszen nem július 1-jétől, hanem március 1-jétől állna vissza az az állapot, amelynek a szükségességét egyébként mindkét politikai oldal teljes egyértelműséggel elismerné.

Nagyon röviden kitérnék arra is, hogy Ódor Ferenc képviselőtársamnak teljesen igaza van abban, hogy több alkalommal közel kerültünk a megoldáshoz. Én két ilyen alkalmat említenék ismételten. Az egyik alkalom 2008 áprilisában volt, a másik pedig 2009. február 10-én, ha jól emlékszem, amikor ötpárti egyeztetést folytattunk - akkor ugye még létezett az MDF frakciója is.

2008 áprilisában - erre egyébként az előterjesztői expozémban röviden utaltam - volt egy olyan pillanat, amikor úgy tűnt, hogy a Fidesz el tud fogadni egy olyan alternatívát, amely szerint lehetséges egy olyan megoldás, hogy fővárosi, megyei közigazgatási hivatalok működjenek, de létezhet egy olyan is, hogy a közigazgatási hivatal illetékességi területe több megyére, illetőleg a fővárosra és valamennyi megyére, nyilvánvalóan Pest megyére is kiterjedjen. Ezt a felvetést egyébként Répássy Róbert fideszes képviselő úr tette, azonban egy következő egyeztetésen már jelezte, hogy nem tudja garantálni azt, hogy a frakció egyébként az általa megfogalmazott javaslatot el tudja fogadni, támogatni tudja.

A másik ilyen lehetőség, amire az előbb utaltam, 2009. február 10-e volt. Akkor Ódor Ferenc és Hargitai János képviselőtársaim két problémát láttak az előterjesztett javaslattal kapcsolatosan. Az egyik problémájuk az volt, hogy a fővárosi, megyei szinten működő kirendeltség vagy szervezeti egység, noha önálló hatáskörrel rendelkezik, de mégiscsak a regionális államigazgatási hivatal keretében működik. A másik problémájuk pedig az volt, hogy nem látták garantálva azt, hogy kétharmados törvényváltoztatás nélkül is lehetőség nyíljon arra, hogy egy új kormány más államigazgatási szervezetrendszert építsen ki, lehetősége nyíljon arra, hogy ismételten megyei szinten lássák el az összes olyan feladatot, amelyet jelenleg a regionális államigazgatási hivatal végez.

A Csiha Judit képviselőtársammal együtt benyújtott törvényjavaslat mindkét problémát orvosolni kívánja. Először is egyértelművé teszi, hogy a fővárosi, megyei közigazgatási hivatal a kormány törvényességi ellenőrzést ellátó szerve, önálló szerv, és ebben a minőségében speciális feladatot lát el, a törvényességi ellenőrzést végzi.

Ugyanakkor annak a problémának a megoldása érdekében, hogy senki ne érezze, hogy itt kétharmadra lenne szükség arra, hogy a regionális államigazgatási hivatalokat ismét megyei szintű közigazgatási hivatalok váltsák fel, tartalmazza a törvényjavaslat 1. §-a azt a megfogalmazást is, hogy törvény, illetőleg kormányrendelet a kormány törvényességi ellenőrzést ellátó szerve számára más államigazgatási feladatot, hatáskört is megállapíthat.

Ezzel egyébként a törvény koherenciáját is biztosítani kívántuk, hiszen az önkormányzati törvény 98. § (2) bekezdésének c) pontja jelenleg is ilyen lehetőséget biztosít, tehát lehetővé teszi azt, hogy a kormány, illetőleg maga az Országgyűlés is ennek a szervezetnek a számára más államigazgatási feladatot, hatáskört, illetőleg hatósági jogkört megállapítson. Az 1. §-ban lévő megfogalmazás a hatósági jogkör fogalmát azért nem tartalmazza, mert a hatáskör egy szélesebb kategória, amely a hatósági jogkört is magában foglalja. Ilyen értelemben tehát a törvényjavaslat célja az volt, hogy a Fidesz meg a KDNP minden aggályát eloszlassa, ugyanakkor operatív, racionális megoldást találjon egy valóban súlyos problémára.

Végezetül egyetlenegy mondattal még kitérnék arra, hogy a regionalizmus tulajdonképpen hogyan is került be a magyar politikai, illetve közigazgatás-politikai gondolkodásba. Ezen a területen a Fidesznek úttörő szerepe volt. Én régebben mindig hivatkozni szoktam Stumpf István interjúira, illetőleg az 1052/1999., valamint az 1057/2001. számú kormányhatározatokra, amelyek a területi államigazgatás regionális átszervezésének lehetőségét fogalmazzák meg. Nemrég került a kezembe Stumpf Istvánnak egy hosszabb tanulmánya, amely Magyarország politikai évkönyvében jelent meg, az 1999-es kötetben, és ennek az volt a címe, hogy Kormányzásváltás, ebben ismét megjelenik a regionalizmus mint alapvető politikai cél.

Úgy ítéljük meg, hogy hosszú távon a regionális átalakítás mindenképpen Magyarország modernizációját szolgálja, és azt is elmondom nagyon röviden, hogy miért. Azért, mert a regionalizmussal nyílik arra lehetőségünk, hogy a központi közigazgatási feladat- és hatáskörök ilyen jelentős részét decentralizáljuk. Tettünk erre egy kísérletet 2006-ban, ez a kísérlet elbukott, azonban nyugat-európai, dél-európai tapasztalatok azt mutatják, hogy a regionális átalakítás egy hosszú távú politikai folyamat, és csak állomásokon keresztül lehet eljutni a végcélhoz. Egy ilyen állomás volt a területi államigazgatás regionális átalakítása, amellyel kapcsolatosan egyébként az Alkotmánybíróság 16 kormányrendeletet talált alkotmányosnak, a 17.-et nem találta alkotmányosnak egy olyan érveléssel, amely az Alkotmánybíróság aktivizmusát jelezte. Szakmailag természetesen lehet vitatni a 90/2007-es alkotmánybírósági határozatot, politikailag egy politikusnak mindenképpen el kell fogadnia.

Tisztelt Képviselőtársaim! Azt indítványozom, hogy a Fidesz, illetőleg a KDNP gondolja át még egyszer ennek a kérdéskörnek a megoldási lehetőségeit.

(10.00)

Erre van elegendő idő, a módosító indítványok benyújtására hosszú időtartam áll rendelkezésre, hiszen ahogy hallottuk az előbb, 2010. január 29-éig ezt meg lehet tenni, s megfelelő közös politikai akarattal március 1-jétől helyreállítható az önkormányzatok törvényességi ellenőrzése.

Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
253 27 2009.12.15. 3:07  14-28

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! Tényleg csak nagyon röviden reflektálnék Ódor képviselőtársam fejtegetésére.

Véleményem szerint nagyon fontos az időpont is. Nagyon fontos az időpont; természetesen mindkét oldal érti, hogy az adott időpontot miért tartja a maga számára fontosnak. Azonban ehhez azt is hozzátenném, hogy nem egyszerűen pártpolitikai vagy választási okokból véljük úgy, hogy március 1-jével - sőt korábban úgy gondoltuk, hogy január 1-jével - kezdődjön meg újra a helyi önkormányzatok törvényességi ellenőrzése, hanem azért is, mert ezt követeli meg az önkormányzatok normális, racionális működése, ahogy ezt egyébként Ódor képviselőtársam is jelezte.

Mivel a tartalmi kérdésekben egyetlenegy vitapont van közöttünk, ez a vitapont pedig az, hogy a regionális államigazgatási hivatalok működjenek-e az után is, hogy a törvényességi ellenőrzést fővárosi, megyei szinten látja el a kormány törvényességi ellenőrzést ellátó szerve, erre azt kell mondanom, hogy ez egy nagyon komoly politikai és közigazgatás-politikai eltérés. Ugyanakkor közismert az is, és jeleztem az expozémban, hogy minden kormánynak joga van arra, hogy kialakítsa a maga államigazgatási szervezetrendszerét.

Az előző héten elmondtam azt, hogy feles törvénnyel lehetséges a minisztériumok felsorolását újraírni, illetőleg módosítani. Jeleztem azt, hogy feles törvénnyel kormányhivatalokat lehet létrehozni, összevonni, átszervezni, megszüntetni. Jeleztem azt is, hogy kormányrendelettel lehet központi hivatalok esetében ugyanezt megtenni. Egyedül a törvényességi ellenőrzést ellátó szerv esetében nincs erre lehetőség az Alkotmánybíróság közismert határozata következtében.

Mivel minden egyes kormánynak ez saját jogosultsága az alkotmány 40. §-ának (3) bekezdése értelmében, ezért a közöttünk levő vita valójában elvont és akadémikus. Tudniillik, az új kormány politikai színezetétől függ az, hogy megmarad-e a regionális államigazgatási hivatal május, június után, vagy nem marad meg. A mi feladatunk csupán az, hogy az addig tartó időszakra is biztosítani lehessen a helyi önkormányzatok törvényességi ellenőrzését.

Tehát a közöttünk meglevő elvi, általános politikai és közigazgatás-politikai nézeteltéréseket zárójelbe kellene tenni, és a hátralevő rövid időszakra megoldást kellene találnunk. Ennek a megoldásnak a feladatát vállaltuk fel Csiha Judit képviselőtársammal annak érdekében, hogy minél rövidebb időn belül a helyi önkormányzatok törvényességi ellenőrzése biztosítható legyen.

Köszönöm a figyelmet.