Készült: 2020.03.31.21:49:05 Dinamikus lap

Felszólalás adatai

135. ülésnap (2000.04.14.),  65-141. felszólalás
Felszólalás oka Általános vita lefolytatása
Felszólalás ideje 2:21:49


Felszólalások:   55-65   65-141   141-159      Ülésnap adatai

A felszólalás szövege:

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. Tisztelt Országgyűlés! Az együttes általános vitát lezárom. Mivel az előterjesztéshez módosító javaslatot senki nem nyújtott be, határozathozatalra a következő ülésünkön kerül sor.

Tisztelt Országgyűlés! Soron következik a kommunizmus áldozatainak emléknapjáról szóló országgyűlési határozati javaslat általános vitája. Az önálló indítványt H/2218. számon kapták kézhez. Megadom a szót Horváth Béla képviselő úrnak, Független Kisgazdapárt, a napirendi pont előadójának, 15 perces időkeretben. Tessék!

 

HORVÁTH BÉLA (FKGP), a napirendi pont előadója: Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! H/2218. szám alatt önálló képviselői indítványt adtam be, amely a kommunizmus áldozatainak emléknapjáról címet viseli, és a tartalma az, hogy azt indítványozom, hogy az Országgyűlés szükségesnek tartja, hogy a kommunizmus áldozatairól történő megemlékezésnek minden évben emléknapja legyen a középfokú oktatási intézményekben. A b) pont alatt javasolom, hogy az emléknap dátumául Apor Vilmos győri megyés püspök vértanúhalálának napját, április 2-át jelöljék ki, és végezetül a c) pontban azt terjesztem elő, hogy az Országgyűlés felkéri a kormányt, hogy megfelelő egyeztetések után május 31-éig hozza meg intézkedéseit az emléknap középfokú oktatási intézményekben történő bevezetésére.

Határozati javaslatom rövid indokolásában az szerepel, hogy a XXI. századba átlépve szükségesnek tartom, hogy a magyar történelem elmúlt 50 évét, amelyet a kommunizmus árnyékol be, célszerű lezárni egy ilyen emlékező nappal. A gyász egyetemessége és a nemzeti megbékélés érdekében szükséges, hogy a felnövekvő új generáció megemlékezzen a kommunizmus áldozatairól, a sztálinizmust, a magyarországi kommunizmust, a malenkij robotot - idézőjelbe, az érintettek értik, az új generáció már kevésbé -, a Gulágot, az ÁVH-t megszenvedők sokaságáról emlékezzünk meg.

Az emlékező nap minden évben esedékes dátumául a boldoggá avatott, vértanúhalált halt győri püspök, Apor Vilmos halálának napját javasolom. És azáltal, hogy kellő időt biztosít az Országgyűlés a kormánynak, lehetővé tesszük, hogy ebben a kérdésben - ahogy már az elmúlt hetekben, hónapokban magam is - a Történelmi Társulat tanári tagozatával, a Történelemtanárok Egyesületével és a XX. századi intézet vezetőivel konzultáljon a kormány az emléknap részletes tartalmával kapcsolatban.

Tehát ez volt eddig a hivatalos része, ez az indítványom, ezt ismertettem röviden a tisztelt Házzal.

A következőkben szeretném megköszönni azoknak a bizottságoknak és azoknak a képviselőknek, akik a bizottsági üléseken támogatták az indítványomat - így az oktatási bizottság, az emberi jogi bizottság, illetve az alkotmányügyi bizottság -, és átolvasva a bizottsági jegyzőkönyveket, külön köszönetet szeretnék mondani ifj. Hegedűs Loránt MIÉP-es képviselőtársamnak, illetve Potápi Árpád fideszes képviselőtársamnak azért, mert a bizottságban képviselték, támogatták oly markánsan az indítványomat.

Tisztelt Ház! Bizonyára emlékeznek, hogy hónapokkal ezelőtt napirend előtt felszólaltam annak kapcsán, hogy az oktatási miniszter úr kezdeményezte, hogy a középfokú oktatási intézményekben a holokauszt áldozatairól emlékezzenek meg a diákok, és ekkor napirend előtt úgy fogalmaztam, hogy aki egy áldozatról is megfeledkezik, olybá tekintendő, mintha az összes áldozatról megfeledkezne, ezért aztán a későbbiek folyamán a Független Kisgazdapárt országos elnöksége is megtárgyalta ezt a kérdést, és legfelső szinten a párt vezetése úgy döntött, hogy ezt mindenképpen kisgazda indítványként országgyűlési határozatként terjesszük elő, mert a Független Kisgazdapárt kirekesztésmentesen, politikai nézet vagy vallási hovatartozás nélkül valamennyi ártatlan áldozatért szót emel, és a diktatúra minden változatát elítéli. Ahogy akkor fogalmaztam - és ezt ma is valljuk -, mi nem sebeket kívánunk felszakítani, hanem a nemzeti megbékélés érdekében a gyász egyetemességét hirdetjük, és ennek szellemében folytatom akkor további felszólalásomat, indokolásomat.

Természetesen az elmúlt hetekben a kormány tagjával is konzultáltam ez ügyben, és az egész felvetés három pilléren alapszik, ahogy ezt meg is írtam a miniszter úrnak, részben a katyni tragédián, amikor a szovjetek a lengyel katonatisztek, köztük az értelmiség tízezreit 1940 áprilisában fizikailag megsemmisítették. Ezzel utalok arra, hogy ez az emléknap nemzetközi jelentőségű, hisz a kommunizmus világszerte szedte áldozatait; illetve Apor Vilmos győri püspök 1945. április 2-ai halála, kinek vértanúságát az egész világ elismeri, a Szentszék boldoggá avatta, tulajdonképpen az ő meggyilkolásával vette kezdetét a kommunisták egyház- és népellenes megtorlása.

Levelemben megemlékeztem a recski büntetőtábor 1950 tavaszán történt felállításáról, amikor a magyar társadalom valamennyi rétegének és politikai csoportosulásának markáns képviselőit megpróbálták internálótáborba vinni, többek között a náci koncentrációs táborok túlélőit is, a szociáldemokratákon keresztül a kis- és középparasztokig.

Tisztelt Ház! Érdemes néhány percre megállnunk, különös tekintettel arra, hogy április 13-án emlékeznek meg Lengyelországban a katyni vérengzésekről, több napilap foglalkozott az elmúlt napokban ezzel a szörnyűséggel. A 22 ezer lengyel hadifogoly - katonatisztek, rendőrök és határőrök - között nemcsak katonatisztek voltak, hanem a lengyel értelmiség színe-java, újságírók, írók, költők, értelmiségiek, orvosok, tanárok, hivatalnokok. Ez, úgy gondolom, a kommunizmus egyik nagy botránya, 22 ezer lengyel hadifogoly kivégzéséről van szó.

Ez a momentum annak kapcsán történt, hogy Sztálin ezzel a lépéssel gyakorlatilag le kívánta fejezni a lengyel nemzeti elitet, a lengyel értelmiségtől kívánta megfosztani a nemzetet.

Külön felhívom a tisztelt Ház figyelmét a tegnapi Magyar Nemzetben Konrad Sutarski történész, Magyarországon élő lengyel író, költő indulatmentes megemlékező cikkére, hisz az ő édesapja is az áldozatok egyike, és talán érdemes megemlékezni arról, hogy magyar áldozata is volt ennek a vérengzésnek.

Ugyancsak tájékoztatom a tisztelt Házat, hogy az indítványomról több egyesület, társadalmi szervezet is vitát kezdeményezett, így elmondhatom, hogy a Pofosz, az Erdélyi Szövetség, a Rákóczi Szövetség, a Deport '56 mind-mind támogatja azt a kisgazda felvetést, hogy a kommunizmus áldozatainak legyen emléknapja a középiskolákban.

Az elmúlt hetekben, hónapokban a megbeszéléseken tulajdonképpen ami esetleg kérdésként felvetődött, hogy miért Apor Vilmos halálának napját javasoljuk, és valóban a kommunizmus áldozata-e ő.

 

(11.50)

 

Először talán tegyük fel a kérdést: ki volt Apor Vilmos? Hány nemzedék nőtt fel az elmúlt évtizedben anélkül, hogy hallott volna róla? Tulajdonképpen amikor a Szentszék boldoggá avatási eljárása megindult és befejeződött, a magyar társadalom, illetve az ifjabb generáció akkor figyelt föl erre a mártír életű, mártírhalált halt egyházi személyiségre.

1945-ben április 1-jén volt húsvétvasárnap, s előtte két nappal, nagypénteken történt ez az eset, amikor Győrben a győri püspök a testével próbálta megvédeni a magyar nők tisztaságát, a randalírozó, részeg szovjet katonák szerették volna elragadni a magyar fiatal lányokat, asszonyokat, és ez a főpap a hősies ellenállásával kiállt a női tisztaság érdekében, a testével védte őket, aminek következménye ez a mártírhalál lett. Április 2-án meghalt. Ahogy Mécs László szerzetes pap-költő mondta: "Apor Vilmos győri püspök az utolsó magyar úr volt."

1945. április 4-én vonult a gyászmenet a győri karmelita templomhoz, a kriptához. A további események bizonyítják, hogy ez nem háborús esemény volt, hanem igenis a kommunizmus szedte az áldozatát. Ezt a tényt mi sem bizonyítja jobban, hogy a Belügyminisztérium, az akkor már teljesen kommunista kézben lévő belügyi hatóságok betiltották Apor Vilmos győri püspök novemberi temetését, ünnepélyes eltemetését a helyreállított győri székesegyházban.

Tudni kell, hogy a betiltás miatt felháborodott hívek tüntető akcióba kívántak kezdeni, de a belügyi hatóságok, a kommunista szervek rendkívüli rendszabályokat léptettek életbe, kétszáz fővel megerősítették a győri rendőrséget, mozgósították a tűzoltóságot. Egész éjjel titkosrendőrök állták körbe a karmeliták templomát, lovas rendőrök járőröztek. Féltek attól, hogy a holttestet átszállítják a győri székesegyházba. Barikádokat emeltek a kommunista hatóságok, útfelbontás történt, a politikai rendőrség még a síremlék fényképének és halotti emlékképének a kinyomtatását is megtiltotta. Hogy Apor Vilmos püspök valóban a kommunizmus áldozata volt, azt a későbbi évtizedek is bizonyítják, hiszen a második temetésére 1986-ban került sor, a legnagyobb titokban, az Állami Egyházügyi Hivatal még akkor is csak csendes, néma temetést engedélyezett, így az egyházmegye papsága és a hívők is csak utólag értesültek erről az eseményről.

Tudom, hogy nem mindegyik egyházi vezető van teljes szívvel-lélekkel az április 2-ai dátum mellett, azonban az egyház a felfogásunk szerint nemcsak magas méltóságokból áll, hanem sokkal szélesebb értelemben széles közösséget jelent. Nem szoktam az Országgyűlés plenáris ülésén leveleket felolvasni, most hadd idézzek négy mondatot. Az elmúlt napokban Piliscsabáról kaptam egy levelet, Elma nővértől, aki ezt írja: "Sokan köszönjük, hogy az adott órában teljesen összhangban tudott lenni önmagával. Haladéktalanul tette, amire a lelkiismerete indította. Azt pedig, hogy Boldog Apor Vilmos püspök halála napjára kérte ezt az emléknapot, mi külön is megköszönjük, mert az isteni gondviselés terve szerint a győri kórházban ápolónővéreink kísérték a vértanút az örök haza kapujáig."

Tisztelt Ház! Halad az idő, de úgy gondolom, mindenképpen egy kis nemzetközi kitekintést kell tennem a téma kapcsán. Itthon a média kevésbé foglalkozik azzal, hogy Nyugaton, Nyugat-Európában, szerte a világban a kommunizmus áldozatairól való megemlékezés most kezdi igazán a virágkorát élni; a Nyugat szembesül azzal a passzív magatartásával, amit az elmúlt évtizedekben követett.

Külön szeretnék kitérni a Mérleg című katolikus negyedévi folyóiratban olvasható, e témánkhoz kapcsolódó könyvszemlére. Ebből kitűnik, hogy Nyugat-Európában a milliók sorsát befolyásoló kommunista mozgalom XX. századi története napjainkban fontos témája a történettudományoknak. Három, eddig csak külföldön megjelent kötet mindenképpen számot tarthat a magyar olvasóközönség érdeklődésére. Az első kötet "A kommunizmus fekete könyve", amely ezer oldalon kísérli meg összefoglalni az összes, valaha is hatalmon lévő kommunista rezsim, a nemzetközi kommunista mozgalom, valamint a hatalmon nem lévő kommunista pártok által elkövetett bűntényeket.

Csak ilyen apró tételek: Lenin lelkén szárad, mint megtudhatjuk, 10-15 ezer kivégzés. Ez a kétszerese annak, amennyi 1825-1906 között a cári rezsim számlájára írható. Kiderül, hogy Lenin engedte a papság 8 ezer halottat követelő üldözését, illetve nem emelt szót a Krímben mindössze hat hét leforgása alatt végrehajtott, 50 ezer polgári áldozatot követelő kivégzések ellen sem. A könyv a kommunizmus áldozatainak számát 80 és 100 millió közötti értékre becsüli, az alábbi megoszlás szerint, Szovjetunió: 20 millió halott; Kína: 65 millió halott; Vietnam: 1 millió halott; Észak-Korea: 2 millió halott; Kambodzsa: 2 millió halott; Kelet-Európa: 1 millió halott; Afganisztán: 1,5 millió halott; Afrika: 1,7 millió halott; Latin-Amerika: 150 ezer halott. Való igaz, hogy nincs alapvető különbség a 80, 5 és a 100 millió halott között, hiszen az alsó érték is borzasztóan magas.

Ugyancsak felhívom a figyelmet, de az idő rövidsége miatt már nem tudom olyan részletesen elmondani: Franciaországban az elmúlt évben jelent meg egy rendkívül értékes könyv a kommunista ideológia természetéről, Franç ois Furet írta, aki '49-56 között maga is meggyőződéses kommunista volt. A könyv címe: "Egy illúzióvesztés vagy egy illúzió vége"; tulajdonképpen az '56-os forradalom kapcsán veszítette el az illúzióját.

Még egy gondolatot hadd vessek fel, elnézést kérve: A kommunizmus fekete könyve kapcsán megjelent egy harmadik könyv is, szinte az elmúlt hetekben-hónapokban. Ez cikkgyűjtemény, a "Reagálások, a vörös holokauszt" címet viseli, amelyben újságírók, írók foglalkoznak ezzel a kérdéskörrel. Lejárt az időm, befejezem az általános felvezető hozzászólásomat.

A későbbiek során mindenképpen szeretnék kitérni Donáth László MSZP-s képviselő példátlan kirohanására, amelyet az emberi jogi bizottságban a személyem ellen tett. Oly mértékben elveszítette az önuralmát, hogy a levezető elnöknek többször rendre kellett utasítania. Ezért mindenképpen érdemesnek éreztem, hogy megjegyezzem a tisztelt Ház előtt: elfogadhatatlan ez a szocialista párti hozzáállás a személyemhez, az indítványomhoz. Különösen fájdalmas, hogy egy evangélikus lelkész részéről hangzottak el azok a szavak.

Köszönöm a tisztelt Ház figyelmét. (Taps a kormányzó pártok padsoraiban.)

 

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. Tisztelt Országgyűlés! A kijelölt bizottságok ülésén kisebbségi vélemény is megfogalmazódott. Az állásfoglalások és a kisebbségi vélemények ismertetésére most öt-öt perc áll rendelkezésre. Először megadom a szót Potápi Árpádnak, az emberi jogi bizottság előadójának.

 

POTÁPI ÁRPÁD, az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság előadója: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Az emberi jogi bizottság a március 14-ei ülésén döntött a kommunizmus áldozatainak emléknapjáról szóló országgyűlési határozati javaslat tárgysorozatba-vételéről és az általános vitára való alkalmasságáról. A vita heves volt, ugyanakkor rövid is, mivel mi, kormánypárti képviselők nem értünk egyet azzal a sokszor személyeskedő hangnemmel, mely - főleg Donáth László MSZP-s képviselőtársunk miatt - a bizottságunk munkáját jellemzi.

Ha elfogadjuk azt az állítást, hogy a kommunizmus szót nem a marxi értelemben használjuk, hanem a kommunista rendszer értelmében, akkor beszélhetünk magyarországi kommunizmusról. Egyébként az állampárt, az MKP, az MDP, az MSZMP tagjai magukat kommunistának tartották. Véleményünk szerint már 1944-től, az ország nyugati részein 1945-től kommunista hatalomról beszélhetünk. Hiába volt ugyanis koalíciós kormányzás, a kommunista párt a szovjet fegyverek árnyékában zsarolhatta koalíciós társait, a kezében tartotta a belügyet, a gazdaság irányítását és kissé bújtatottan a hadügyet és a külügyet is.

 

 

(12.00)

 

Hogyan lehet egy olyan országban demokráciáról beszélni, ahol a háború befejezése után két esztendővel a Magyar Országgyűlés mentelmi joggal rendelkező képviselőjét a szovjet katonai rendőrség letartóztathatja - mivel hazaáruló magyar ávós társaik semmilyen bizonyítékot nem találtak -, és bírósági ítélet nélkül a Szovjetunióba hurcolhatott? Az időpont 1947. február 25-e, a helyszín Budapest, a személy Kovács Béla.

1949-89 között nyilvánvalóvá vált az egypártrendszer. E rendszer áldozata például az a bonyhádi német ember is, akit 1944 karácsonyán hurcoltak el egy "kis munkára" a Szovjetunióba, és 1945. március 15-én már nem élt. Áldozata a vértanú Apor Vilmos püspök, áldozata az utolsó pillanatáig kommunista Nagy Imre miniszterelnök, áldozatai azok is, akiket bár '56 után nem öltek meg, de megnyomorítottak, de ellehetetlenítettek.

Engedjék meg, hogy befejezésül elmondjam: az emberi jogi bizottság a határozati javaslatot az általános vitára alkalmasnak találta.

Köszönöm szépen. (Szórványos taps a kormánypártok soraiból.)

 

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. Megadom a szót Donáth Lászlónak, a kisebbségi vélemény ismertetőjének.

 

DONÁTH LÁSZLÓ, az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság kisebbségi véleményének előadója: Elnök úr, köszönöm szépen a lehetőséget. A helyzet az, hogy helyesbíteni kell Potápi képviselőtársam előbb elhangzott mondatát: az emberi jogi bizottság többsége találta Horváth Béla képviselő úr határozati javaslatát alkalmasnak az általános vitára, illetve még megelőzően tárgysorozatba-vételre.

A kisebbségi álláspontot lényegében én képviseltem ott is, bár más képviselőtársak is megnyilvánultak. Az első: látszólag formális, bár úgy gondolom, hogy ennek is jelentősége van, rendkívüli módon szomorúan vettem tudomásul, hogy a beterjesztő képviselő egyik ponthoz sem tudott személyesen hozzászólni. Házszabályszerűen megbízást adott ugyan az egyik képviselőtársunknak, hogy őt képviselje, akinek összesen azonban annyi megjegyzése volt, hogy ő személy szerint támogatja, elfogadásra alkalmasnak tekinti a beterjesztett határozati javaslatot. Szerettem volna, ha Horváth Béla a bizottság színe előtt érvel, különös tekintettel arra, hogy a beterjesztett javaslat többszörösen érzékeny problémát érint, illetve olyan kérdés, amely minden jelen lévő számára az emlékezet, a tudat alatti tartalmait éppúgy előhívja, mint aktuális politikai érdekeket.

Mindezzel együtt a kisebbségi vélemény, tekintettel arra, hogy érdemi vitára nem kerülhetett sor a beterjesztő távollétében, imígyen sem a tárgysorozatba-vételt, sem pediglen az általános vitára alkalmasságot nem látta megalapozottnak.

 

ELNÖK: Megadom a szót Dán Jánosnak, aki az oktatási bizottság álláspontját ismerteti.

 

DR. DÁN JÁNOS, az oktatási és tudományos bizottság előadója: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Az oktatási bizottság március 16-án tárgyalta a kommunizmus áldozatainak emléknapjáról szóló, Horváth Béla képviselő úr által benyújtott, 2218. számú határozati javaslat parlamenti tárgyalásra való alkalmasságának a vitáját.

Amint képviselőtársaim ismertették, egy rövid határozati javaslatról van szó, melynek lényege, hogy a kommunizmus áldozatairól történő megemlékezésnek minden évben emléknapja legyen, és ez a középfokú oktatási intézményekben legyen megtartva. Az emléknap dátumául Apor Vilmos győri megyés püspök vértanúhalálának napját, április 2-át javasolja, és felkéri a kormányt, hogy megfelelő egyeztetések után 2000. május 31-éig hozza meg intézkedéseit az emléknapnak a középfokú oktatási intézményekben történő bevezetésére.

Az oktatási bizottságban a fent jelzett határozati javaslattal szemben két képviselőtársunk mondta el véleményét, és ezen véleménynyilvánítás után az oktatási bizottság 13 igen, 6 nem és 1 tartózkodás mellett a határozati javaslatot általános vitára alkalmasnak találta. (Szórványos taps a Kisgazdapárt soraiból.)

 

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. A kisebbségi vélemény ismertetésére megadom a szót Csizmár Gábor képviselő úrnak.

 

CSIZMÁR GÁBOR, az oktatási és tudományos bizottság kisebbségi véleményének ismertetője: Elnök úr, köszönöm a szót. Tisztelt Országgyűlés! Az oktatási és tudományos bizottság e napirendi pontot tárgyaló ülésén az előterjesztő nem vett részt, és megbízást sem adott, hogy más képviselje.

A kormány sem vett részt e napirendi pont tárgyalásakor, és nem volt akárcsak egyetlenegy támogató kormánypárti hozzászóló sem a vitában. A két képviselő, akit az előttem szóló Dán János képviselőtársam említett, ellenzéki képviselő volt, akik nem támogatták a benyújtott határozati javaslatot. Így hát elég érdekesen alakult a helyzet, hiszen a szavazás során derült csak ki, hogy a többség támogatja és általános vitára bocsátja ezt az országgyűlési határozati javaslatot.

A kisebbség sem a napirendre tűzést, sem a javaslat elfogadását nem támogatta a következő érvek alapján:

1. Tíz év óta most fordul elő először, hogy az Országgyűlés iskolai ünnepeket írjon elő egy konkrét valamely iskolatípusban. Ez a fennálló hatályos törvények alapján nem az Országgyűlés hatásköre, hanem az oktatási miniszteré bizonyos körben, illetve a közoktatásról szóló törvény alapján pedig magáé az iskoláé. A javaslat tehát hatásköröket von el másoktól, ezért alkotmányosan is kifogásolható, de semmiképpen nem nevezhető szerencsés precedensnek, hiszen ilyen alapon hetenként tárgyalhatna hasonló javaslatokat az Országgyűlés, különféle ünnepeket elrendelendő közoktatási intézményekben.

2. Számos ünnep, emléknap, gyásznap volt már a magyar történelemben, számos tapasztalat áll rendelkezésre ahhoz, hogy megítélhessük, nincs haszna, sőt kontraproduktív jellegéből adódóan kifejezetten negatív következménye van az ilyen jellegű, az aktuális hatalom által elrendelt kötelező ünnepléseknek.

3. A javaslat éppen azt a módszert alkalmazza, amit elítélni kíván. Nem tananyag fejlesztésével, nem pedagógusok képzésével, továbbképzésével, nem konkrét programok anyagi támogatásával kívánja a magyar történelem legsúlyosabb kérdései egyikének iskolai feldolgozását elősegíteni, hanem helyette látszatmegoldásokkal igyekszik ráerőltetni egy olyan feladatot a középiskolákra, melyekhez sem szellemi, sem anyagi forrásokat nem biztosít.

A vitában felvetődött néhány ellentmondás is, hiszen nehezen magyarázható, hogy hol az oktatási miniszter, hol a kormány, hol az Országgyűlés rendel el emléknapokat az iskolákban. Ez így biztosan nem járható út, hiszen a diákok a történelem tanulmányozása helyett kötelező ünnepségeken találkozhatnak csak lényeges és súlyos történelmi folyamatokkal, eseményekkel. Nem járható az a gyakorlat, hogy különböző ünnepeket különböző hatáskörben lévő vagy másoktól hatásköröket elvonó állami szervek állapítsanak meg.

Nehezen magyarázható, hogy más, igen lényeges történelmi eseményeknek, szakaszoknak, folyamatoknak nincs emléknapja; így - csak két példát említve - a magyarországi németek kitelepítésének vagy a katolicizmus erőszakos terjesztése áldozatainak, akiktől éppen a közelmúltban kért bocsánatot Őszentsége, II. János Pál pápa, és a sor még folytatható.

Megítélésünk szerint Apor Vilmos emlékének is ellentmond a javaslat. Aki valamennyire is ismeri a püspök úr élettörténetét, tudja, hogy mi sem állt távolabb tőle, mint az ilyen fajta emlékezés és emléknapok kreálása; főként, ha azt is figyelembe vesszük, hogy Magyarországon soha nem volt kommunizmus - még a kommunisták sem állították az előző politikai rendszerre, hogy az kommunista rendszer volt.

Megítélésünk szerint, ha a pedagógiai illuzionizmus és a politikai akarnokság összetalálkozik és iskolai gyakorlattá válik, akkor ott megszűnik a gyermeki érdek és megszűnik a pedagógia.

 

 

(12.10)

 

Ezért az előterjesztett határozati javaslatot nemcsak nem támogatjuk, hanem a leghatározottabban elutasításra javasoljuk.

Tisztelt Országgyűlés! Úgy gondoljuk, hogy a Magyar Köztársaság Országgyűlésének mással kell foglalkoznia. Azzal, ami az ország dolga, gondja és azzal, ami immár 10-12 esztendővel a rendszerváltozás megkezdése után, egy évtizeddel az első szabad választásokat követően eljuttatja ezt a nemzetet oda, hogy a nemzet dolgaival és épülésével foglalkozzon, keresve az egyetértés, keresve a megbékélés útját.

Köszönöm a figyelmet. (Szórványos taps az MSZP soraiban.)

ELNÖK: Megkérdezem, az alkotmányügyi bizottság kíván-e előadót állítani. (Jelzésre: Nem.) Nem kíván.

Tisztelt Országgyűlés! Most a képviselői felszólalásokra került sor 10-10 perces időkeretben. Először megadom a szót Lányi Zsolt képviselő úrnak, Független Kisgazdapárt.

 

LÁNYI ZSOLT (FKGP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Uraim! A benyújtott indítványt a Független Kisgazdapárt frakciója és a Független Kisgazdapárt elnöksége megbeszélte, és a Független Kisgazdapárt tagságának nagy része levelekben, üzenetekben és telefonokban ezt üdvözölte.

Horváth Béla képviselőtársam azzal kezdte a mondanivalóját, hogy szeretne egy korszakot lezárni. Szeretné befejezni azokat a dolgokat, amelyeket le akarnak zárni a holokausztról való megemlékezéssel, egyéb ilyen történelmi korszakok lezárásával, hogy a társadalmi béke, a további fejlődés nemcsak Magyarországon... - az egész világon elindulhasson egy demokratikus, egy jogállami, egy egymást megértőbb, közvetlenebb kapcsolatokat teremtő világ felé.

A kommunizmus mint olyan, most nem az elvekről beszélek, amelyek filozofikus kérdések lennének, hanem a gyakorlati megvalósulásában - ahogy említették - sok-sok száz millió áldozatot követelt. Nem magyar ügyről van szó, hanem egy olyan eszmének a gyakorlati megvalósításáról, amely töméntelen szenvedést okozott az emberiségnek.

Nagyon rossz az, hogy itt most az ellenzék tisztelt képviselői, akik baloldali értékeket képviselnek és a nemzeti oldal, amelyik most kormányon van, amelyik a konzervatív és inkább nemzetibb jellegű elképzelésekkel foglalkozik, nem tudnak ebben közösen egyetérteni. Mert igenis itt jelentős milliók, áldozatok, szenvedések, halálesetek, borzasztó dolgok történtek.

Én nem akarom a történelemből ezeket elismételgetni, mert Horváth Béla nagyon sokra utalt, milliókról, száz milliókról, nyolcvan milliókról beszélt, de teljesen mindegy.

Az én megítélésem szerint - és ezért támogatom teljes mellszélességgel ezt a javaslatot - bizony, akkor tudunk befejezni valamit, és akkor tudunk új életben, új egymás iránti megfelelő toleranciával működni, ha azokat a rettenetes, kirívó eseteket és az emberiséget tönkretevő és az emberiséget megnyomorító eszméket - akár nácizmus az, akár kommunizmus az - leszámoljuk, lezárjuk, és a történelemben a helyére tesszük.

Mint ahogy tökéletesen egyetértett a Független Kisgazdapárt azzal, hogy a tanulóifjúság a holokausztról egy tisztességes és valóságos tájékoztatást kapjon, és ezt minden fiatal kapja meg, ugyanúgy egyet kell értenem, és a társadalomnak is egyet kell értenie azzal, hogy viszont a másik szörnyűségről, amelyik szintén nagyon sok embert, talán még több embert érintett, a fiatalság információt kapjon. Az ne legyen a szőnyeg alá söpörve!

Itt félreértés van - én nem vagyok abban a bizottságban, tehát nem tudhatom, állítólag ő se volt ott, én se voltam ott, ahol ezek a viták folytak, de ha ott is volt -, nem jó, ha ezt a képviselőtársam személyes sérelemnek veszi, mert őt nem sorolom azok közé az emberek közé, akik milliókat irtottak ki. Azért, mert valaki a szocialista nevet használja, az nem azt jelenti, hogy mi föltételezzük, hogy ön ebben részes. Mi egy olyan diktatúra ellen akarunk emléknapot állítani, amelyet nem vitathat el sem a jobb-, sem a baloldal, hogy millió áldozattal járt. Ezt szerintem mindenki, aki itt ül, elismeri. Tehát nem kellene ebből megint - félreértés ne essék - olyan jellegű pártpolitikai kérdést csinálni, hogy "ezt mereven elutasítom, mert ezt támadásnak értem érzem én egy párt ellen". Ez nem egy párt elleni támadás, és még azt sem mondhatom, hogy csak magyar ügy. Ez az emberiség ügye, hisz az egész világ szenvedett, és ez a korszak, amelyet úgy hívtak, hogy kommunizmus, az első világháború után indult el a gyakorlatban, befejeződött, hála a jó istennek, a világon általában. Egy-két kis helyen még működik, de nincs jövője.

Ez az egész, amely majd száz év múlva a történelemben csak három-négy lapon fog megjelenni a történelemkönyvekben, milyen borzasztó dolgokat idézett elő. Mint ahogy a nácizmus is csak pár oldalon fog megjelenni száz év múlva, de ott is majd elolvashatja a száz év múlva felnövekvő fiatal, hogy micsoda borzasztó szenvedéseket okozott, és egy fajt ki akartak irtani és egyebek. Tehát ezek a dolgok információk, ezekre szükség van, hogy a fiatalok meghallják, hogy a fiatalok a helyére tegyék, a fiatalok ítéljék el.

El kell ítélni annak az embernek, aki szociáldemokrata, aki a szociáldemokráciában a baloldali értékek mentén politizál, amelyik nekem ideológiai szempontból esetleg ellenfelem, megvitatom vele, de nem ellenségem akkor, ha milliókat nem ölnek meg.

Tehát ezért kellene önöknek támogatni elsősorban azt, hogy tisztázzák, hogy a baloldali értékek nem egyenlők azzal a rettenetes kommunista diktatúrával, amiben száz éven keresztül lassan itt milliókat irtottak ki. Mert nekik volna érdekük! Nem nekünk, mert mi mindig azt mondtuk, hogy mi ez ellen harcolunk. Tehát akkor nem mosható össze; a jelenlegi baloldalon ülő képviselőket, akiket én nem tartok gyilkosoknak, nem tartom olyanoknak, akik milliókat irtottak ki, nem tartom azt, hogy helyeslik, de ha így nyilatkoznak meg, mint az előttem szóló képviselőtársam, akkor fölmerül bennem, hogy most miért veszi ő ezt magára, most miért érzi. Talán van ennek valami alapja? Talán a lelke mélyén, talán a zsigereiben egyetért azzal az elmúlt száz évvel, mert ő kommunista volt? Egész más volt az!

Magyarországon akik üldözték az embereket, és akik meggyalázták és meggyötörték, azok nem önök. Tehát nem önök ellen szól ez, hanem emléket szeretnénk állítani, ahogy a holokausztnak emléket kell állítani, emléket akarunk azoknak a nem zsidó embereknek, de akik szintén holokausztot szenvedtek, csak nem ezt a kifejezést használták, mert nem héberül nevezték el, hanem úgy nevezték el, hogy kiirtották a családját, hogy kisöpörték a padlását, hogy elvitték Recskre, hogy tönkretettek életeket, hogy nem engedték érvényesülni és a többi, és a többi. Ebben egyet kell érteni minden humanistának, minden pártpolitikától függetlenül. (Taps a Kisgazdapárt soraiban.) Aki ezzel nem ért egyet, az nem lehet humanista, azt egyszerűen mindenféleképpen el kell ítélnem nekem személy szerint, és azt hiszem, hogy a jó érzésű embereknek is és az egész társadalomnak el kell ítélni.

Apor Vilmos kérdése: Apor Vilmost a pápa boldoggá avatta. Én nem értek annyira az egyházi dolgokhoz, a pápa nálam biztosan jobban ért hozzá. (Mécs Imre: Folyamatban van.)

 

(12.20)

 

Viszont egy magyar ember volt, egy püspök volt, egy pap volt, és függetlenül attól, hogy katolikus volt, református volt, evangélikus volt vagy akár izraelita lett volna, ha odaáll, amikor magyar nők ki vannak téve annak, hogy megbecstelenítik őket, hogy hordák rájuk mennek, és azt mondja, hogy kérem, ezt nem engedhetem meg a humanizmus nevében, Isten nevében - hívhatom Jehovának, hívhatom Mohamednek, hívhatom Allahnak, hívhatom Jóistennek, lehetek református, akármi -; én ezt nem engedem, uraim, és akárhogy tartják rám a géppisztolyt, én odaállok, és ott állok addig, mert ezeket a nőket nem hagyom megbecsteleníteni, mert az én fajtám! És hősi halált hal, lelövik, áldozat, ezt a pápa elismeri, és nagyon megvizsgálva boldoggá avatja - és akkor nagyon jó, ha ehhez kötődik egy megemlékezés egy magyar boldoggá avatott püspök évfordulójával kapcsolatban, amely arról szól, hogy a kommunizmus áldozatainak, akik Magyarországon és a világon milliókat tesznek ki, legyen egy emlék.

Nem kerül pénzbe! Nem szabad összekeverni az oktatási reformmal, a költségekkel. Az miért kerül pénzbe, hogyha minden évben április 2-án az osztályfőnöki órán egy tanító néni, tanító bácsi, tanár úr, tanárnő föláll, s azt mondja: fiúk, lányok vagy lányok, fiúk, volt szörnyű dolog, megemlékeztünk a minap a holokauszt áldozatairól (Az elnök a csengője megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.), most pedig megemlékezünk azokról az áldozatokról, akiket egy közel százéves diktatúra, amelyik hál' isten elmúlt, a múlté, amely milliókat, százmilliókat ölt meg (Az elnök ismét csenget.), csak azért, mert diktatúra volt, mert kegyetlen volt.

Mi ebben a borzasztó? Ezt miért nem lehet elfogadni, miért nem lehet támogatni? Javaslom a tisztelt képviselőtársaimnak, nemcsak (Az elnök ismételten csenget.) ennek az oldalnak, annak az oldalnak is, hogy a saját tisztaságukért, saját becsületükért és saját érdekükben is támogassák ezt a javaslatot és szavazzák meg. Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. Megadom a szót Kékkői Zoltán képviselő úrnak, Független Kisgazdapárt.

 

KÉKKŐI ZOLTÁN (FKGP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Ház! Csatlakozva Horváth Béla képviselőtársam javaslatához, azt az alábbi gondolatokkal kívánom kiegészíteni.

Minden nemzet történelmében vannak olyan tragikus és súlyos események, amelyek kihatottak az egész népességre, és amelyek emlékét évszázadokon keresztül megőrzi a néphagyomány, még akkor is, ha azt a történetírás esetleg nem is regisztrálja. Hazánk évezredes történetében sok ilyen esemény volt, amelyek közül a két legsúlyosabb a tatárjárás és a 150 éves török hódoltság. Mindkettőnek az emlékét a hely és a történelmi évszám örökíti meg. Így tudjuk, hogy a tatárjárás tragédiája Mohinál történt 1241-ben, míg a török megszállással kapcsolatos tragédia Mohács és 1526 emlékét őrzi olyan mélyen a zsigerekben, hogy azt sem 800, sem 500 év elfeledtetni nem tudta.

A palóc feketehumor sajátságos történetlátással három dúlásról emlékezik meg hazánkkal kapcsolatban: ezek szerint volt tatárdúlás, törökdúlás és "felszabadúlás", amelyet az 1945-ös szovjet megszállással kapcsolatban őriz feledhetetlen emlékként. Tudjuk, hogy a tatárdúlás jóformán egy év alatt zajlott le, a törökdúlás 150 évig tartott, míg a harmadik "dúlásunk" 45 évig. Ez alatt a negyven esztendő alatt ékezethiánnyal felszabadulásról beszélt az államhatalom, és ilyen címen ünnepeltette a tragikusan tönkrement magyar polgárságot a szolgalelkű diktatórikus hatalom. Ezt egy másik formában is jól jellemezte a palóc humor: szent edények ünnepének nevezte április 4-ét, mondván: ekkor estünk cseberből vederbe. Mindez annak ellenére történt, hogy hazánk lakossága, szülők és nagyszülők élményein keresztül, tisztában volt azokkal a borzalmakkal, amelyek ezt a harmadik dúlást jellemezték.

Mindez nem legenda, hanem dokumentált, számokkal rögzíthető. Tudjuk azt, hogy hány százezer állampolgárt hurcoltak a Gulágokra, és ismerjük azt a néhány ezres létszámot is, akik onnan visszatérhettek. Természetes, hogy ezek a létszámok sokkal súlyosabbak a tatár- és a törökdúlás áldozatainak számánál, hiszen itt már rendelkezésre állt a modern technika szállítóeszközeinek lehetősége, sokezres vagontételben. Statisztikailag tudjuk azt is, hogy hány százezer magyar állampolgárságú nőt becstelenítettek meg, százezres nagyságrendben terjesztve az ázsiai szifiliszt, nem is beszélve az erkölcsi borzalmakról. Mindezekért soha senki semmiféle kárpótlást nem kapott.

A pusztítás és a pusztulás a nemzetnél is nagyobb mértékeket öltött, magába ölelve válogatás nélkül a nemcsak magyar nemzetiségű honpolgárokat is. Bár statisztikailag és történelmileg nincs feldolgozva, de tudjuk, hogy a bevonult szovjet csapatok sokszor magukkal hurcolták azokat a honpolgárainkat is, akik túlélve a náci poklot hazatértek, vagy pedig azokat, akik itthon a pesti gettóban szenvedték végig a borzalmakat. Ugyanígy kerültek a Gulágokra a honvédséggel együtt azok a munkaszolgálatosok is, akik pedig nem harcoltak fegyverrel a Szovjetunió ellen. Sorsuk egybeolvad a többi százezerével.

Csodálatos, hogy ezzel kapcsolatban még semmiféle kimunkálás és statisztikai kidolgozás nem történt, hogy hányan voltak azok, akik megszenvedve a náci üldözést, még kénytelenek voltak a kommunizmus rémtetteit is elviselni. Természetesen tudjuk azt, hogy a 45 év dúlása alatt, különösen az ötvenes években, majd '56 után voltak a kommunista rendszernek zsidó vallású magyar honpolgár áldozatai is. Ugyanígy az 1919-es első kommunista rémuralomról tudjuk, hogy az 590 ártatlanul legyilkolt magyar állampolgár között is 44 zsidó vallású honpolgárunk vesztette életét. Ezt sem tanították a 45 esztendő alatt, és nem mutatták be, hogy a kommunizmus bűnei válogatás nélkül mindenkit utolérhetnek.

Történetírásunk és az iskolai oktatásban használt történelemkönyvek ezeket a statisztikákat nem mutatják be, pedig a nemzet egységének kialakulásában lényeges lenne a valóság bemutatása minden vonatkozásban. Maradjunk Wiesenthal professzor úr Magyarországon tett nyilatkozatánál, amely szerint a kommunizmus bűntettei ugyanúgy elítélendők, mint a nácizmus rémtettei.

Visszatérve Horváth Béla képviselőtársam javaslatához, be kell mutatnom, hogy ki is volt tulajdonképpen Apor Vilmos püspök, és miért kell az ő tragédiájához, önfeláldozásához kötni ezt az emléknapot.

Apor püspök élete nyitott könyv az ország minden lakója előtt. Tudjuk, hogy kezdetben a szegények plébánosa volt, ha kellett, még a cipőjét is átadta a rászorulóknak. Amikor 1945 nagypéntekén mint győri püspök, a püspökség pincéjében oltalmat nyújtott a betörő szovjet barbárság ellen, nem válogatott, és megkülönböztetés nélkül mindenkinek megadta azt az oltalmat, amit életével pecsételt meg. Érdemes ezeket az eseményeket részletekbe menően megismerni, és átgondolni, ahogy a szovjet tiszt pisztolygolyója által a kommunizmus rémtettei jelentkeztek a győri püspöki palotában. Ezekről az eseményekről 45 éven keresztül beszélni sem volt szabad, sőt még a mártír püspököt is csak titokban tudták eltemetni, nehogy a megmentett asszonyok könnyet ejtsenek temetésekor. Talán így érthető, hogy nem rögeszme az az elgondolás, amelyik Apor püspök halála napját a kommunizmus áldozatairól való megemlékezés oltárára emeli.

Van egy bibliai mondás, amely szerint az a legnagyobb áldozat, ha valaki életét áldozza barátaiért. Ez történt Győrben is. Ha az iskolákban ezen a napon megemlékeznek a magyar történelmi tragédiák kommunizmus által okozott áldozatairól, talán a visszaemlékezés és az elpusztítottakért kiontott könnycsepp többet fog érni minden jóvátételnél, amit pótolni már úgysem lehet.

Ezekkel a gondolatokkal javaslom és feltétlenül szükségesnek tartom a Horváth Béla képviselőtársam által felszínre hozott megemlékezés napjának törvényben való rögzítését. Tudom, akad itt a parlamentben, aki rögeszmének minősíti ezt a megemlékezést, amint az az egyik bizottsági jegyzőkönyvben olvasható. Azonban az illető gondoljon arra, hogy ez nem nacionalista, hanem egy általános emberi megemlékezés, amelyik semmiféle különbséget nem tesz a hazánkban élt és élő nemzetiségek között, akik mint a hon polgárai, osztoztak a nemzetünket ért tragédiákban.

Az elmondottak alapján a H/2218. számon benyújtott kommunizmus áldozatainak emléknapjáról szóló képviselői önálló indítványt támogatom.

Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

 

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. Két percre megadom a szót Csizmár Gábor képviselő úrnak, MSZP.

 

(12.30)

 

CSIZMÁR GÁBOR (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Úgy tűnik a vitából, hogy Lányi Zsolt képviselőtársam vagy nem figyelt, vagy nem érti, amit elmondtam, úgyhogy szeretném nagyon röviden összefoglalni.

A bizottsági vitában ellenzéki képviselőtársaimmal együtt egy hatékonyabb megoldást javasoltunk. Tehát nem azért javasoltuk ezt a határozati javaslatot elutasításra, mert annak a szándékával esetleg nem értenénk egyet, hanem azért, mert nem tartjuk jónak azt a módszert, amivel ezt a szándékot érvényesíteni akarják. Én tehát nem vettem magamra az előterjesztésben megfogalmazott kritikát, nem is értek vele egyet, és visszamenőleg sem akarom legitimálni a vérengzéseket: elítélem azokat.

De az áldozatokról való megemlékezésnek sokkal értelmesebb megoldásai vannak, mint a kötelezően elrendelt középiskolai ünnep. Mert az emléknap rövid iskolai ünnepsége - ahogy képviselőtársam említette -, osztályfőnöki órája üres formalitás marad, ezáltal a módszer méltatlanná válik az események történelmi súlyához. Helyette inkább azt javasoljuk, hogy állítson a kormány emlékművet, fordítsanak szellemi és anyagi javakat a legújabb kori történelem alapos feldolgozására, és akkor majd aki megismerte a történelmet, nemcsak egy órára vagy tíz percre fog megemlékezni - és nemcsak egyszer egy évben - az áldozatokról, hanem akár többször is, és a saját jószántából, elhatározásából, meggyőződéséből. Ezért javasoltunk más módszert ennek a problémának a megoldására.

Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP és az SZDSZ padsoraiban.)

 

ELNÖK: Két percre megadom a szót Pósán László képviselő úrnak, Fidesz.

 

DR. PÓSÁN LÁSZLÓ (Fidesz): Köszönöm szépen. Bevallom őszintén, hogy Csizmár Gábor felszólalása némileg meglepett. Bevallom őszintén azt is, hogy azért, mert a módszert nem tartja jónak, mert ha jól értettem, akkor a történelmi oktatás oldaláról szeretné ezt jobban megfogni.

Ezzel maximálisan egyetértek. Egyetlenegy dolgot nem értek, bevallom; mégpedig azt, hogy amikor ugyanez a tartalom jelenik meg a holokauszt áldozataival kapcsolatban, akkor ha ez nem jó vagy nem célravezető módszer, annak kapcsán ezt miért nem mondják el? Vagy ha nem mondják el, akkor arra kell gondolnom, ne adj' isten, hogy azzal sem értenek egyet, hogy arról megemlékezzünk? (Bauer Tamás: Azzal sem.) Ezt valahogy nem tudom összerakni a magam számára.

Kétségtelen, hogy a nagy és széles rétegeket érintő katasztrófákról, meghurcoltatásokról, azt hiszem, egy társadalomban jó, ha a kollektív emlékezetben azok helyet kapnak, szerepelnek. Nem tudok mit kezdeni azokkal a felvetésekkel sem, hogy miért nincs emléknapja - ha jól emlékszem, ön példaként említette - a katolicizmus erőszakos áldozatainak vagy a magyarországi németek kitelepítésének, és lehetne sorolni.

A magyarországi németek kitelepítése tökéletesen ehhez az indítványhoz kapcsolódik. A magyarországi németek kitelepítése a második világháború után a szövetséges ellenőrző bizottság és szovjet hadsereg jelenlétében történik. Akkor tehát, amikor a kommunizmus áldozatairól úgymond megemlékezünk, akkor ez egy nagyon-nagyon széles kör, és ezek között valóban emlékezünk többek között számos zsidó honfitársunkra is, annál is inkább, mert nagyon jól tudjuk, hogy mind a Szovjetunióban, mind Magyarországon ezek a kommunista rezsimek elég kemények antiszemiták is voltak - ezt tegyük hozzá.

Ön azt is említette, hogy Magyarországon soha nem volt kommunizmus, és ilyen szóval nem lehet mit kezdeni. Kétségtelenül nem így hívták, úgy hívták, hogy szocialista.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)

 

ELNÖK: Köszönöm. Két percre megadom a szót Donáth László képviselő úrnak, MSZP.

 

DONÁTH LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm szépen, elnök úr. Ebben a menetben csak néhány pontosítást szeretnék tenni.

Pósán úr, nem szocializmusnak hívták, hanem népi demokráciának hívták. Nincs különösebb jelentősége. (Közbeszólások: Proletárdiktatúrának hívták.) Volt korábban diktatúra is, még korábban. (Lányi Zsolt: '48-tól, a fordulat évétől proletárdiktatúra. - Közbeszólások az FKGP soraiból: Úgy van!)

De az előbbiekben elhangzott - és mint egyetlen jelen lévő lelkész, fontosnak tartom pontosítani -, azt hiszem, az ön szájából egy bibliai idézet, amely nem pontos. Márpedig a Szentírást csak pontosan szabad idézni. Ön tehát azt említette, hogy az a legnagyobb áldozat, ha valaki ... - a János írása szerinti evangéliumból származik az idézet, és így hangzik eredetileg: "Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért." Itt kell önnek megemlítenem, hogy ez volt az az ige, amelynek alapján Maléter Pál kommunistát 1989. június 16-án eltemettem.

Végül önnek, kedves Lányi úr: a holokauszt nem héber szó, hanem egy görög-latin-angol furcsa egyveleg. Hasoa héberül a neve annak a napnak vagy annak az eseménynek, amelynek napot szentelt az új zsidó állam, amelynek a jelentése magyarul pusztulás, pusztítás, katasztrófa. És nem tesz különbséget aközött, hogy hol milyen értelmű katasztrófa ment végbe. Hasoa azt jelenti, az ember - és itt teljesen egyetértek önnel, ön humanizmusról beszélt, én visszatérek a biblikus tartalomhoz - elpusztításának tragédiáját kívánja megjeleníteni.

Köszönöm, elnök úr. (Csizmár Gábor tapsol.)

 

ELNÖK: Megadom a szót két percre Zsikla Győző képviselő úrnak, Független Kisgazdapárt.

 

ZSIKLA GYŐZŐ (FKGP): Köszönöm a szót, elnök úr. A kommunizmus áldozatairól szeretnénk megemlékezni, s megértem, hogy vannak, akiket ez érzékenyen érint. Megértem, hogy akik évekig vagy évtizedekig kommunistának nevezték magukat, most nem örülnek ennek a törvényjavaslatnak.

A Független Kisgazdapártnak más politikai elődjei, nagy alakjai vannak, olyanok, akik mártírhalált haltak a kommunizmussal szemben és a fasizmussal szemben is. A Független Kisgazdapárt tagjai között nagyon sok idős személy él még, akiknek elvették a vagyonát, padlásaikat felseperték, földjeiket elvették, téeszbe kényszerítették őket, kényszermunkára vitték el őket. Rájuk is gondolva, én is támogatom ezt a határozati javaslatot.

Köszönöm szépen. (Taps az FKGP soraiban.)

 

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. Két percre megadom a szót Bauer Tamás képviselő úrnak, SZDSZ.

 

BAUER TAMÁS (SZDSZ): Köszönöm, elnök úr. Először is Lányi képviselő úrnak egy kis pontatlanságára szeretném felhívni a figyelmet, tárgyi pontatlanságára. Lányi képviselő úr azt mondta, hogy ma már ilyen rendszer csak néhány jelentéktelen országban van - ugye? Az egyik a Kínai Népköztársaság több mint egymilliárd lakossal, ahol ilyen rendszer van. Ez az utalása nem stimmel.

A másik: Pósán képviselő úr azt mondta, hogy ha a holokauszt-emléknapot helyesli valaki, akkor ezt miért nem helyesli.

A holokauszt-emléknap ötlete egy meggyőződésem szerint tisztességes, de téves elképzelés. Ez az önök, a Fidesz miniszterétől indult ki. Nem tudok róla, hogy akár az SZDSZ, akár az MSZP illetékesei azt mondták volna, hogy helyes ilyen módon, egy kötelezően elrendelt emléknappal emlékezni erre a középiskolákban. Mi ezt abban az esetben sem tartjuk jó módszernek.

A másik megjegyzés: indokolatlannak tartom, hogy a német kitelepítések áldozatait ön besorolja a kommunizmus áldozatai közé, hiszen a német kitelepítéseket az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és a Szovjetunió képviselőiből álló koalícióval kötött szerződés rendelte el Magyarországon. Legalább annyira az amerikai és brit demokrácia áldozatai, mint amennyire a szovjet rendszer áldozatai.

Ezt a két dolgot, az egész második világháborút a kommunizmussal ne keverjük össze! Ha lesz idő, akkor erre később még visszatérek, de ez egy alapvető tévedés.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP és az SZDSZ padsoraiban.)

 

ELNÖK: Két percre megadom a szót Lányi Zsolt képviselő úrnak, Független Kisgazdapárt.

 

LÁNYI ZSOLT (FKGP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Nem kívánok vitatkozni. Képviselőtársam jobban ért ehhez, hogy latin, görög, angol, amerikai s a többi, az a holokauszt - lehet. Elnézést, hogy azt gondoltam, hogy ez - mivel a zsidókkal kapcsolatos, rendkívül elítélendő cselekedetekről szólt, gondoltam, hogy onnan vették ezt a nevet. Ebben valóban tájékozatlan vagyok. Nem jártam teológiára, ezzel egyetértek.

Bauer Képviselőtársam! (Mécs Imre: Ő sem járt teológiára!) Kína... Csodálkoznék, ha... Ott a téren volt valami kisebb dolog a múltkor, de azért a sok-sok százmilliót csak nem irtják ki talán abban a kommunista Kínában ma már. (Bauer Tamás: Már megtörtént.) Tudom, hogy Bauer képviselőtársam vonzódik ehhez a Kínához, de a parlament többsége nem annyira vonzódik. (Derültség. - Bauer Tamás rázza a fejét.) A kínaiakon kívül van még egy-két ország e világon, ahol a kommunizmust felszámolták, azzal leszámoltak, és mint eszme megbukott - ahogy megbukott a proletárdiktatúra is.

Mert sajnálatos módon '48, a fordulat éve azt jelentette, hogy egypártrendszer lett - én akkor már éltem, és öreg úr voltam (Mécs Imre: '49, kedves képviselőtársam!); '48 volt a fordulat éve, és akkor proletárdiktatúra volt, kikiáltották az egypártrendszert, megszüntették a pártokat.

 

(12.40)

 

Tehát a szocializmus aztán az '56 utáni szelídítésből alakult ki, mert ugye, először polgári demokrácia, aztán népi demokrácia, aztán proletárdiktatúra. Ez így következett be, és ez egyértelmű volt. Akik akkor azt megélték, azok tudják.

Az elnevezéstől függetlenül az a véleményem, hogy azért ezt a dolgot nem ilyen nyelvészeti meg különféle alapon kellene megközelíteni, hanem igenis informatikai jelleggel, amit már mondtam. Nem szobrot kell emelni, nem kell költségeket és milliókat, hanem egyszerűen meg kell mondani annak a gyereknek, hogy édes fiam, volt ez a borzasztó, amit a zsidókkal elkövettek a nácik, és volt az a borzasztó, amit a világgal elkövettek, azok a kommunisták, amit kommunista diktatúrának hívnak. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.)

Ez ilyen egyszerű, nem kell ezt túlragozni, nem kell filozófiai kérdést csinálni belőle. Tájékoztatni kell mindenkit. (Taps a kormánypártok soraiban.)

 

ELNÖK: Két percre megadom a szót Horváth Béla képviselő úrnak, Független Kisgazdapárt.

 

HORVÁTH BÉLA (FKGP): Köszönöm a szót, elnök úr. Először csak egy apró formai észrevételt szeretnék Donáth László képviselő úr felszólalásával kapcsolatban tenni. Egy lelkésztől nagyobb korrektséget várok el, katolikus létemre egy evangélikus lelkésztől is, hisz láthatta, hogy miközben az emberi jogi bizottság egész nap ülésezett, én félóránként megjelentem az ülésteremben a bizottsági ülésen. Arról nem tehetek, hogy annyira elhúzódott, hogy végül nekem délután négy órakor el kellett hagynom a Házat, és megkértem Kékkői Zoltán képviselőtársamat, hogy képviselje az indítványomat. Ennyit a korrektségről.

A másik, Donáth László úr gyakran említi, hogy pontosan idézzünk. Akkor én is szeretnék idézni. Donáth László evangélikus lelkész, MSZP-s országgyűlési képviselő a következőt mondja az indítványomra: "Amíg nem ülök Vácott életfogytiglani ítélettel, addig azért megpróbálom védeni a demokrácia utolsó, romladozó bástyáit diktatórikus hajlamú és forgatókönyvszerűen dolgozó elképzelésekkel szemben." Ennyit jelentett ki lelkész úr az én indítványomról. Majd öt sorral lejjebb - szó szerint idézem, a kezemben van a jegyzőkönyv, remélem, a rádióhallgatók is hallják - ön olyan kijelentést tett, miután a többség elfogadta az indítványomat, idézem: "Horváth Béla rögeszméjének, kényszerképzetének, pótcselekvésének tárgyi bizonyítékáról pedig úgy találják, hogy alkalmas.", mármint a bizottság többsége. Úgy gondolom, egy lelkészt önmagában minősít, ha ilyen kirohanásokat, ilyen magából való kifordulásokat tesz.

Végezetül pedig még egy mondatot szeretnék öntől idézni, tisztelt lelkész úr. Így fogalmaz, mármint hogy ön, ön is a kommunizmus áldozata. Én nagyobb szerénységet képzeltem el egy lelkésztől, különösen öntől. Elvárható lett volna például, hogy megemlékezik Kapi Béla evangélikus rangidős lelkész püspökről, aki 1947-ben levélben tiltakozott a miniszterelnöknél az országgyűlési választásokkal kapcsolatos visszaélésekről. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.) Vagy talán megemlékezhetett volna ön, tisztelt lelkész úr, Ordas Lajos evangélikus püspökről, akit, miután a kommunisták a szegedi Csillag börtönbe zárták és ott fölkeresték, hogy vonja vissza nyilatkozatát, ő inkább a börtönt választotta, sem pedig hogy lepaktáljon a kommunistákkal. De ön ezt nem tartotta méltónak, önmagát jelölte meg a kommunizmus áldozatainak. Vagy említhetném még Ravasz László református püspököt is, a Kálvin téri nagy szónokot, akit '48-ban bebörtönöztek, majd teljes csendben, évtizedekkel később a kommunista hatalom eltitkolása mellett temettek el.

Tehát úgy gondolom, önnek saját lelkiismeretével és az egyházközség tagjaival, nemcsak Óbuda 4-es választókörzetének polgáraival kell elszámolnia, ki is volt valójában a kommunizmus áldozata.

Köszönöm. (Taps a kormánypártok soraiban.)

 

ELNÖK: Csak tájékoztatom a képviselőket, hogy az előterjesztőnek joga van nem két percben, hanem gyakorlatilag időkorlát nélkül felszólalni. Két percre megadom a szót Polonyi Kornél képviselő úrnak, Fidesz.

 

POLONYI KORNÉL (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Azért kértem szót, mert a vita, mint általában a parlamentben, néha-néha ilyen mellékvágányokon mellékmedrekbe terelődik. Ennek a lényege tulajdonképpen az, amivel maximálisan egyetértek, hogy a felnövő mai ifjúságot is meg kell ismertetni azokkal a történelmi tényekkel, amelyek sajnos benne voltak a magyar valóságban, a magyar életben.

Emlékeztetem önöket arra, hogy az iskolákban kötelező jelleggel ünnepelték hosszú éveken keresztül az úgynevezett három tavaszt, 1848 tavaszát, 1919 tavaszát, 1945 tavaszát. Ez is egy történelemhamisításnak volt a klasszikus példája, és egy olyan szellemiséget sugárzott... - valóban építettek emlékműveket is ennek a három tavasznak a szimbolizálására. Nagyon helyes a javaslattevőnek az a törekvése, hogy ezt a történelmi tényt, Apor püspöknek ezt a vértanúhalálát az iskolákban kell megünnepeltetni, pontosan azért a gyerekekkel, hogy tudjanak párhuzamot vonni, tudják ezt a történelmi összefüggést, ezt az összehasonlítást megismerni. Mert jelenleg is, az elmúlt negyvenöt év alatt erre nem volt mód, erre nem volt példa.

Úgyhogy egyetértek a javaslattevővel és bízom benne, hogy az Országgyűlés is meg fogja szavazni ezt a törvényjavaslatot. Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiban.)

 

ELNÖK: Köszönöm. Két percre megadom a szót Pósán László képviselő úrnak, Fidesz.

 

DR. PÓSÁN LÁSZLÓ (Fidesz): Köszönöm szépen. Tisztelt Ház! Egyet kell értenem Bauer képviselő úrral. Nagyon furcsa helyzet, de ez az igazság, hogy a SZEB-ügyben való igaz, ez egy többhatalmi egyezség volt. Azért tegyük hozzá azt is, hogy akkor már a jaltai megállapodáson túl vagyunk.

Kétségtelenül az is igaz, hogy nem mondták a szabad demokrata képviselők, hogy a holokauszt emlékünnep ötlete jó vagy nem helyes, de az ellenkezőjét sem. Magyarán, visszhang nélkül maradt ez a felvetés. Tehát, ha nem értenek egyet önök azzal, hogy az emléknap, megemlékezés nem jó, akkor célszerű lett volna valószínűleg felvetni már akkor is. És még egy dolgot hadd mondjak! Nem emlékszem pontosan, ki mondta, hogy Magyarországon nem úgy hívták, hogy szocialista, hanem népi demokrácia. Elfogadom, ellenben a nagy testvérnél úgy hívták, hogy Szovjet Szocialista Köztársaság.

Köszönöm. (Taps a kormánypártok soraiban.)

 

ELNÖK: Köszönöm. Két percre megadom a szót Donáth László képviselő úrnak, MSZP.

 

DONÁTH LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm, elnök úr. A helyzet az, hogy úgy gondolom - katolikus, evangélikus ebből a szempontból teljesen mindegy -, egy politikai közegben a szabad véleménynyilvánítás és a stílus kérdése egybetartozik. Úgy gondolom, ebben a Házban nemcsak Torgyán Józsefnek van joga ahhoz, hogy szenvedélyesen fejezze ki magát, ezzel még én is élhetek. Tőle tanultam. (Horváth Béla közbeszól.)

A másik megjegyzésem: hogy mi az igaz és mi nem igaz, ezt hosszasan bizonygathatjuk, azonban ön nem idézte a teljes jegyzőkönyvi kivonatot, amit most csak azért nem teszek meg, hogy az időt ezzel ne terheljem, de ön igazságra hivatkozik, és kiragad bizonyos félmondatokat. Ez nem igazán korrekt magatartás.

Végezetül arra a fölvezetésére, hogy én miért magammal példálóztam. Mert úgy gondolom, hogy addig hiteles az ember, amíg a saját maga számára ellenőrizhető és mások által önmagát ellenőrizhetővé tevő a gondolata vagy a lépése. Valóban hivatkozhattam volna Ordas Lajos püspökre, hivatkozhattam volna másokra is, nem olyan túl sok az evangélikus egyházban ebben a bizonyos ötven évben börtönt viseltek száma. Azonban én úgy gondolom, hogy teljesen fölösleges oda elrugaszkodnom, miközben személy szerint ebben az egész dologban érintett vagyok. Annyit szeretnék ezzel kapcsolatban önnek mégis mondani, mert nem érzem ezt a teret alkalmasnak arra, hogy ebbe mélyebben belemenjek, hogy én - mint a sztálinizmus vagy a diktatórikus rendszer valóságos, tehát testében, létében érintett áldozata - nem kívánom az ön emléknapját és egyáltalán semmiféle emléknapot, ünnepet, szobrot. Jóvátételt és kárpótlást ebben az egész ügyben nem kívánok, kizárólag történelmi igazság tételét. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.)

 

ELNÖK: Két percre megadom a szót Mécs Imre képviselő úrnak, SZDSZ.

 

MÉCS IMRE (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Úgy gondolom, ha egy ilyen fontos elgondolást keresztül akarnak vinni a Házon, akkor célszerű lenne ezt konszenzusos alapon tenni. A ma délelőtt egyébként az alkotmányozás és a honvédelmi törvény vitája során konszenzusban telt el. Úgy gondolom, méltatlan mind Apor püspök úr nemes emlékéhez - akiről egyébként nagybátyám '45-ben nagyon szép verset írt - és valamennyiünkhöz méltatlan az a hangnem, amilyen vita kialakult. Itt van Donáth László, akit kisfiú korában elhurcoltak Nagy Imréékkel együtt Romániába, ott született meg a kisebbik testvére, apja börtönben volt, velünk együtt ült, és egészen haláláig, 1986-ig az ellenzék összefogásának legnagyobb apostola és működtetője volt.

 

(12.50)

 

Nagyon sokat köszönhetünk az ő édesapjának, és a rendszerváltásban az ő munkássága is benne van. Úgy gondolom, hogy ezzel a Donáth Lászlóval kapcsolatban nem engedhető meg ilyen hangnem, amit itt tapasztaltunk. Én magam is katolikus vagyok, de nagyon nagy tisztelettel nézem az evangélikus vagy a többi vallásfelekezet működését és különösen az ő lelkészi tevékenységét. Azt szeretném, ha méltó lenne a hangnem ahhoz a szándékhoz, amelyet célul tűztek ki.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiból.)

 

ELNÖK: Két percre megadom a szót Karakas János képviselő úrnak, MSZP.

 

KARAKAS JÁNOS (MSZP): Nem kívántam szólni ebben a vitában, de ahogy Horváth Béla személyes érintettséggel és személyes dühvel egyes megjegyzésekre és észrevételekre reagál, valahol úgy érzem, nem tetszik nekem és jó néhányunknak ezen az oldalon, még akkor is, ha az elejtett megjegyzéseiből, a háttérből ő úgy érzi - biztosan így is van -, hogy őt is nem kevés megpróbáltatás és olyan atrocitás érte, ami miatt ő abszolút jogosultnak érzi magát arra, hogy ezt az előterjesztését megtegye.

Mégis szeretném azt mondani jó néhányuknak, uraim, hogy tényleg olyan ünnepek, megemlékezések, amelyeket állami szinten eldöntöttek, törvényi szinten eldöntöttek, legyen ez november 7-e... - ki emlékszik már rá? Senki. Nem emlékezünk április 4-ére sem, és itt azért szeretném mondani, hogy amikor Lányi úr április 4-ét emlegette, egybemosta a kommunizmust a felszabadulással. Szóval én nem tudom... Apám, nagyapám április 4-ét felszabadulásként élte meg, mert felszabadultak végre a világháború borzalmaitól - az utána következő szakasz már egy teljesen más dolog. Az egy teljesen más dolog! Ne dátumhoz kössük; lehet beszélni a fővárosi felszabadulásról, mert ők itt élték meg, mások meg máshol, de azért ezt sem lehet, és ezt is jobban ki kell hozni.

Valahol tényleg igaza van Csizmár Gábornak, hogy ezt a történelemkönyvekbe, a történelemtanárok tanítási módszereibe kellene bevenni, és sokkal többet érnénk el, mintha egy ilyen törvényileg elhatározott és belekényszerített, tanárokra kényszerített adott időpontra próbálnánk ezt az egészet átvinni.

Köszönöm.

ELNÖK: Két percre megadom a szót Bánk Attila képviselő úrnak, Független Kisgazdapárt.

 

DR. BÁNK ATTILA (FKGP): Köszönöm szépen, elnök úr. Igen tisztelt Ház! Tényleg nem akartam hozzászólni ehhez a vitához, hiszen a frakciónk részéről nagyon szép és tényleg tartalmas hozzászólások voltak, de úgy tűnik számomra, hogy ezt a vitát többen felhasználják arra, hogy sajátosan értelmezzék a demokráciát, illetőleg sajátosan értelmezzék azt, hogy kinek mit szabad és mit nem szabad ebben a Házban.

Mécs Imre az előbb, néhány perccel ezelőtt nagyon lírikus hangnemben vetette fel, hogy kit hogyan hurcoltak el, kinek a szüleivel miket tettek, illetve hogy miért nem szabad említést tenni bizonyos dolgokról. Kérem tisztelettel, kedves Mécs Imre! Először is azt gondolom, hogy egyenlő mércével kellene mérni - egyenlő mércével kellene mérni! Mert ha van olyan képviselő ebben a Házban, aki bizottsági ülésen ilyeneket mond, mint Donáth László képviselő úr, hogy "Horváth Béla rögeszméjének, kényszerképzetének, pótcselekvésének tárgyi bizonyítékáról pedig úgy találja, hogy alkalmas", akkor nem tudom, hogy miért ne tehetné szóvá a Magyar Országgyűlés egyik bizottságában elhangzottakat az érintett fél, nevezetesen az akkor éppen jelen nem lévő Horváth Béla képviselő úr.

Vagy ha már itt tartunk, kedves Mécs Imre. Ön szerint megengedhető-e az a hangnem - kérdezem én -, amelyet Donáth László lelkész úr, az MSZP képviselője, használt ugyanezen a bizottsági ülésen? Idézem, 33. oldal második bekezdés: "Horváth Béla, szegény, szerencsétlen kisgazda igazán eljöhetett volna." Nos, én csak annyit szeretnék ezzel kapcsolatosan említeni, hogy kedves szabad demokrata képviselők, hasonlóképpen kérjük mérni, ha ellenzéki, de ha kormánypárti hozzászólás is van, azt a hasonló mércét kellene alkalmazni Horváth Béla esetében is, aki egyszer nem tudott elmenni egy bizottsági ülésre és nem tudott védekezni az ott elhangzott vádak alól. Azt gondolom, hogy ebben a Házban - különösen ilyen támadásoknál - ezt joggal teszi szóvá.

Még egyetlen dolog, szintén csak a rend kedvéért. Úgy emlékszem, a kisebbségi vélemény tolmácsolásakor Donáth László képviselőtársunk megjegyezte, hogy az a legnagyobb problémája, hogy nem lehetett vitatkozni (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) - egy pillanat, elnök úr, befejezem - a javaslat felett a bizottságban, nem hallhatta Horváth Béla érveit, merthogy nem volt ott. Jelezni szeretném a jelenlévőknek, hogy most viszont valószínűleg azért nem fog tudni vitatkozni, mert amikor most elmondta Horváth Béla közel 16 percen keresztül az előterjesztés indokolását, ő nem volt itt. Köszönöm szépen. (Taps a Független Kisgazdapárt soraiból.)

 

ELNÖK: Két percre szót kért Mécs Imre képviselő úr, SZDSZ.

MÉCS IMRE (SZDSZ): Tisztelt Bánk Attila Frakcióvezető Úr! Tényleg nem akartam beleavatkozni a vitába, a hangnem döbbentett meg, és azért egy picit gondolkozzon el, hogy kihez intézte a szavait. Hadd vegyem sorba: apámat '45-ben kirúgták a MÁV kórházi főorvosi állásából, nagybátyámat börtönbe vetették, tíz év börtönre ítélték, engem halálra ítéltek, '63-ig ültem a börtönben, utána '89 végéig - utolsók utolsója voltam - ötször kirúgtak az állásomból, nyomozást indították ellenem, 17 kötet gyűlt össze a III/III-asnál. Ha én azt mondom, hogy ez fontos dolog, és jó lett volna ezt konszenzussal létrehozni, nem piszkolni itt egymást, és nem idézgetni a különböző dolgokat, akkor egy picit tessék odafigyelni! Én semmi többet nem akarok mondani, csak ennyit! Ha valakiknek elő lehetett volna ezt terjeszteni, akkor talán én is közéjük tartozom, és azt mondom, hogy ez a téma az... (Horváth Béla: Kedves Imre, volt tíz éved!)

Épp ez ellen a hangnem ellen emelem fel a szavamat, hogy így nem lehet, mert pont megfordul... (Várkonyi András: Hogyan lehet, Mécs Imre? Hogyan lehet?) Úgy lehet, hogy feldolgozzuk a múltunkat, és felmutatjuk ezeknek az embereknek, akik ellenálltak, akik az életüket adták, azoknak a példáját feladjuk - nem pedig fogadatlan prókátorként előjönni!

Az a Donáth Ferenc, akit említettem, hihetetlen nagy munkát végzett a rendszerváltásért - méltatlanul nem beszélnek róla! '89-ben felbukkant valaki, nagyszájú hordószónok vagy zugügyvéd, és annak óriási publicitása van - de egy Donáth Ferencnek nincsen! És ha a fia meg meri mondani a véleményét a Magyar Országgyűlésben, akkor ilyen hangnemben nem lehet vele beszélni!

Ennyit mondtam, nem érdemben szóltam hozzá - a hangnemet kifogásoltam. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiból.)

 

ELNÖK: Képviselő Úr! Ezt a "fogadatlan prókátor" kifejezést nem tudom elfogadni, és figyelmeztetésben kell részesítenem. Minden képviselőnek, minden pártnak, frakciónak joga, hogy bármit beterjesszen, bármilyen törvényjavaslatot vagy bármilyen jogszabály-módosítást tegyen.

Én ön iránt tiszteletet érzek, azt hiszem, ezt a napirendi utáni felszólalásaikor minden alkalommal el is mondtam, de nem lehet megvonni azt a lehetőséget egyetlenegy frakciótól, egyetlenegy képviselőtől sem, hogy bármelyik témában előterjesszen. És azt azért meg kell jegyeznem, hogy nemcsak önnek, hanem jelen esetben az előterjesztő pártnak is nagyon sok áldozata volt akár az ön, akár az én, akár más családjában.

Természetesen szeretném megkérni a képviselőket mindegyik oldalon, hogy inkább az előterjesztett országgyűlési határozati javaslathoz térjünk vissza. A kétpercesek most véget értek. (Dr. Bánk Attila jelentkezik.)

Megadom a szót Dán János képviselő úrnak, Független Kisgazdapárt... (Dr. Bánk Attila: Miért értek véget?) Bocsánat, két percre jelentkezett Bánk Attila képviselő úr - nem jelent meg a neve a monitoron. Megadom a szót; kézzel jelezte hozzászólási szándékát.

 

DR. BÁNK ATTILA (FKGP): Jelez egyébként a gépem, elnök úr. Köszönöm szépen a szót. Tényleg csak egy mondatot mondanék Mécs Imrének, mert valószínűleg egyről beszélünk, én is ugyanarról beszéltem, mint ő. Jó, világos, én nem soroltam fel azokat a mártírokat akár a családban, akár a hátam mögött ülő képviselők életében és családi életében; föl tudnám sorolni, kedves Mécs Imre úr, de nem teszem.

 

(13.00)

 

Akkor félre tetszett érteni, ha így tetszett interpretálni a mondatomat: én nem arról beszéltem, hogy önnek nincs igaza - adott esetben esetleg még igaza is lehetne. Én azt kértem számon, de nem is számon, hanem azt kiáltottam bele most ebbe a terembe, hogy egyenlő mércével mérjen, kedves Mécs Imre. Az, hogy fel tetszik állni és fel tetszik sorolni, hogy az életútjában kinek milyen buktatók voltak a kommunizmus és esetleg egyéb más erőszakos cselekedetek miatt, és a családját vagy önt vagy mást, akár az itt ülők közül is milyen sérelmek értek, én azt értem.

De ön szerint hogy lehet az, hogy amit szabad adott esetben Donáth Lászlónak, a hasonló hangnemet meg nem ütő, egyébként pedig ezt a javaslatot előterjesztő Horváth Bélának nem szabad? Ön kifogásolja a képviselőtársaim hozzászólását, Lányi Zsolt képviselőtársam hozzászólását - de egyetlen gondolata, egyetlen félmondata nincs Donáth Lászlónak sokszor idézett és a magyar parlament egyik bizottságában megfogalmazottakban már a mocskolódás határát súroló kijelentéseivel kapcsolatban! Hogy van ez?! Neki lehet? Neki nem? És milyen dolog az, amikor ön azt mondja, hogy fogadatlan prókátor terjeszti elő a kommunizmus áldozatairól szóló országgyűlési határozati javaslatot? Tessék mondani, kit tetszik ez alatt érteni? Milyen alapon fogadatlan prókátor?

Csak önnek van joga, lehetősége az életében elszenvedett sérelmei miatt felállni egy ügyért, másnak nincs?! Ön kirekeszt, kedves Mécs Imre, kirekeszti azokat a képviselőket, akik itt ülnek ebben a teremben; megpróbálja kirekeszteni - egyébként sajátos SZDSZ-es taktika (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi a felszólalási idő leteltét.) - azokat a magyar állampolgárokat, akiket lehet, hogy nem vittek el a Gulágra, lehet, hogy nem vetettek börtönbe, de megakadályozták az egyetemi felvételijüket az ötvenes években, mert B-listázás volt, meg megakadályozták az előmenetelében, a pályájában. (Az elnök ismét csenget.) Ön őket próbálja kirekeszteni, és ez ellen a magatartás ellen emelem fel újra a szavamat. (Taps a kormánypártok soraiból.)

 

ELNÖK: Két percre megadom a szót Zsikla Győző képviselő úrnak, Független Kisgazdapárt.

ZSIKLA GYŐZŐ (FKGP): Köszönöm a szót, elnök úr. Úgy gondolom, a mártírokra való megemlékezés, a mártírok tisztelete olyan fontos minden parlamenti párt részére, hogy a pártok igyekeztek elérni, hogy a frakciókban egy-egy mártír legyen. Sajnálom, hogy kaphatók olyan mártírok, akik nem nézik meg annak a politikai pártnak a múltját, és egyéni érdekeikért beülnek azok közé esetleg, akiknek a szellemisége a mártírokkal pont ellentétes volt.

Köszönöm szépen.

 

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. Felszólalásra megadom a szót Dán János képviselő úrnak, Független Kisgazdapárt.

 

DR. DÁN JÁNOS (FKGP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tekintettel arra, hogy az előttem szólók és maga a határozati javaslat előterjesztője, Horváth Béla képviselőtársam is nagyon sok fontos tényt hozott fel indoklásul, nagyon sok dokumentálható érvet felsorakoztatott - pontosan idézve az idézett dokumentumokat is -, úgy érzem, hogy az érvelés további menetébe már nem szabad beleszólni. Miután jómagam egy békésebb természetű ember vagyok, felesleges vitába sem szeretnék keveredni.

Harmadrészt pedig tekintettel arra, hogy én a Független Kisgazdapárton belül is a fiatalabb korosztályhoz tartozom - ez egy állapot -, egy kicsit ebből a szemszögből szeretném megvilágítani e határozati javaslat indoklását. Tekintettel arra, hogy tíz évvel ezelőtt voltak a szabad parlamenti választások, és május 2-án lesz tíz éve annak, hogy az első szabadon választott parlament a negyven évi diktatúra után összeült, feltehető a kérdés, hogy a rendszerváltozás minden esetben megtörtént-e, a rendszerváltás során minden teendőt elvégeztek-e az előző két ciklusban, illetve idáig ebben a fél ciklusban a képviselőtársaim. És felteszem a kérdést, hogy ez a határozati javaslat beleillik-e még a rendszerváltozás, a rendszerváltás folyamatába.

Ha végigvisszük a gondolatot, akkor gyakorlatilag egy zsákutcába vezető utópisztikus eszmerendszer tragédiája következett be. Ez a tragédia nagyon sok áldozattal járt. Ezt az eszmerendszert - akik '89 előtt jártak középfokú intézménybe, illetve főiskolára, egyetemre - kötelezően meg kellett tanulnunk, egyeseknek magukévá is kellett tenniük, tekintet nélkül arra, hogy most a parlamenti patkó melyik szegmensében foglalnak helyet. Nem is lett volna baj, mint említettem, ha ez az eszmerendszer csak egy utópisztikus eszmerendszer lett volna, és gyakorlatilag nem jár olyan tragédiával, mint amilyennel járt. Ezek az árnyoldalak - ahogy Lányi Zsolt képviselőtársam is említette - sajnos a történelemkönyv, a történelem lapjait besötétítik.

Jómagam elsősorban a szüleim és a nagyszüleim elmeséléséből, elbeszéléséből tudok a dolgokról, az eseményekről. A nálam fiatalabb korosztály, amelyik '90-től tanulja a történelmet, remélhetőleg most már a történelemkönyvekből is megismerheti a megtörténteket. Historia est magistra vitae - mondja a latin, tehát a történelem az élet tanítómestere. Valaha az idősebb korosztálynak, a történelem oktatásával foglalkozóknak kötelességük volt az, hogy egyrészt egzaktként adják elő a tudományt, másrészt pedig a fiatal korosztályt megismertessék azokkal a megismertetnivalókkal, a történelemnek nemcsak a dicsőséges, a pozitív, hanem a gyászos, a tragikus oldalával is, pontosan azért, hogy ebből tanulhasson a fiatalság, és a jövő életvitelében, a jövő gondolkodásmódjában kialakuljon az, hogy soha többé hasonló ne fordulhasson elő.

 

 

(Az elnöki széket dr. Áder János, az Országgyűlés elnöke foglalja el.)

 

Mint említettem, ennek a határozati javaslatnak egyik része a múlt lezárása, a múlt tisztességgel történő lezárása - ez az én személyes véleményem -, másrészt pedig egy olyan mementó, egy olyan emlékeztető, amely a mai fiatalság elé, az elkövetkezendő fiatalság elé hosszú időkre felvezeti, lehetővé teszi azt a lehetőséget, hogy megismerhessék, és gondolhassanak arra, hogy ez az eszmerendszer milyen károkat okozott, milyen tragédiákat, és mint említettem, soha többé ne következhessen be.

Ugyanakkor felvetődik, hogy globalizálódó világunkban a fiatalságnak egyáltalán a nemzeti öntudata, nemzeti történelme iránti elkötelezettsége mennyire valósul meg. Engedjék meg, hogy csak annyiban térjek el a témától, hogy amikor a nemzeti ünnepeinket ünnepeljük, nagyon sok kistelepülésre, a választókerületemben nagyobb városokba is meg szoktak hívni, el szoktam menni, és sajnálattal tapasztalom azt, hogy ezeken a nemzeti ünnepeinken a tanulóifjúság nincs ott. Néhány október 23-ai ünnepségen néhány idősebb korosztályhoz tartozó, ezenkívül pedig a jelen lévő pártok képviselői és per pillanatban a helyi aktív politikát irányító személyek vesznek részt, gyakorlatilag maximum száz fő, és úgy érzem, hogy ezzel a nemzeti ünnepünk, a nemzeti ünnepünk megünneplése nem az igazi. Azt kell mondanom, hogy a nemzeti ünnepeinken igenis szükség volna arra, hogy ezek az ünnepségek, megemlékezések a teljes tanulóifjúság jelenlétében történjenek, kezdve az általános iskolától a középiskoláig és a felsőfokú oktatási intézményekig.

Végezetül: ebben a globalizálódó világban, mint említettem, a magyar nemzeti történelmünket ne felejtsük el. A mi nemzeti történelmünknek nagyon sok forradalma, nagyon sok szabadságharca volt, nagyon sok sikere és sajnos - a költők megéneklése szerint is - nagyon sok kudarca volt.

Úgy érzem, a fiatalabb korosztálynak az a feladata, hogy egyrészt fejet hajtsunk az idősek, az előttünk lévő korosztály szenvedései előtt, egy kicsit emocionálisabban érezzük át azokat a szenvedéseket. A mi korosztályunkban pedig tudatosuljon az, hogy ezek a monolit eszmerendszerek, függetlenül attól, hogy ez most kommunizmus volt vagy holokauszt vagy egyéb, soha többé ne fordulhassanak elő, és szabad legyen ezekkel a gondolatokkal a parlamenti patkó valamely cikkelyében, szelvényében, szegmensében helyet foglaló képviselőtársamnak azt javasolni, hogy a közös megegyezésre törekedjünk, és tekintsük úgy, hogy ez a határozati javaslat egy sarokkő a rendszerváltás óta folytatott tevékenységben, másrészt pedig a fiatalság szempontjából, a jövő szempontjából az eseményeket helyre tevő, megőrző és gondolkodásra késztető dolog legyen.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiból.)

 

 

(13.10)

 

ELNÖK: Kétperces hozzászólásra jelentkezett Mécs Imre képviselő úr, Szabad Demokraták Szövetsége.

 

MÉCS IMRE (SZDSZ): Köszönöm szépen Dán János felszólalását, és igen sok mindenben egyetértek vele. Köszönöm ezt a hangnemet. (Taps.)

 

ELNÖK: Megadom a szót Donáth László képviselő úrnak, Magyar Szocialista Párt. Őt követi majd a feljegyzések szerint Várkonyi András, a Fidesz részéről.

 

DONÁTH LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm szépen, elnök úr. Itt az ön távollétében már sok minden elhangzott, egy kicsit nehéz visszatérni a beterjesztett önálló indítvány tárgyához. Mégis onnan folytatom, ahol Dán képviselő úr befejezte.

Pontosan egy héttel ezelőtt a békásmegyeri Veres Péter Gimnázium egyik osztálya, illetve tanárai hívtak meg egy rendhagyó osztályfőnöki órára, mivel ezen osztály diákjai közül többen március 15-e kapcsán szóvá tették az osztályfőnöküknek, hogy nem tudják, mit miért kell ezen a napon ünnepelni. Ennek érdekében az osztályfőnök egy történelemtanárt kért fel arra, hogy mutassa be az 1848-as forradalom és szabadságharc előzményeit, illetve kért meg engem arra, hogy miért él tovább ez a hagyomány a mában, illetve mit jelent a mai közélet számára a forradalom és a szabadságharc jelenvalósága vagy megjeleníthetősége.

Jó két órás beszélgetésre, gondolatcserére került sor, ahol azonban egy pillanat alatt kiderült, hogy a jelen levő diákok közül talán csak kettő vagy három volt, aki egyáltalán tudta, mi az, hogy ünnep. És muszáj arra gondolnom, hogy itt sincsen mindenki ezzel tisztában, különös tekintettel arra, hogy itt fölmerült a különféle emléknapok problémája. Én is Bauer Tamással és sokan másokkal egyetértésben is, nem utolsósorban a teremben jelen nem levő, de ezt a jegyzőkönyv tanulsága szerint mégis kijelentő fideszes képviselő úrral, Hargitai Jánossal vallom: nincs értelme annak, hogy minden emberi történésre - akár a személyes élet történése, akár a közösségi lét történése legyen - az ember emléknapot szenteljen, hiszen ezzel devalválja az igazán nagy alkalmakat.

Az ünnepnek kezdettől fogva - már amennyire a kezdet a Szentírás általi tudósítás - egyetlenegy jelentősége van, a legeslegfontosabbról megemlékeztetni a közösséget, az egyes embert és az ő közösségét. Én úgy gondolom, hogy ennek előrebocsátásával érdemes elmélyedni abban, hogy vajon mindazzal, ami az elmúlt 50 évben történt ebben az országban és az itt élő emberekkel, rész szerint velünk, szüleinkkel, nagyszüleinkkel, rész szerint a mi utódainkkal, amennyiben mindennek emlékét génjeikben, tudattalanjukban, álmaikban, vágyaikban vagy éppen bosszúvágyaikban megjelenítik, mit is kezdjünk.

Az egyetlen lehetőséget ennek a kérdésnek a tisztességes, emberhez méltó és közösségi szintű rendezésére az időben látom. Nem lehet a történelmi idő kihagyásával, negligálásával történelmi léptékű eseményt munkálni. Ha valóban az a szándék vezeti az előterjesztőt vagy beterjesztőt, hogy a személyes és a közösségi, történelmi gondolkodás számára jelentőset hozzon létre, akkor ehhez időt kell adni. Van, amihez nem kellett volna időt adni. Van, amit akkor, 1989-ben '90-ben, legkésőbb '91-ben el kellett volna végezni, és ami akkor nem lett elvégezve, többé nem rekapitulálható, nem hozható vissza. És van, amihez legalább száz év kell, vagy még hosszabb idő. Ezért, ha már fölmerül ez a gond, akkor azt mondom, hogy bizony ebben az országban számtalanan élnek, akiknek ezért, azért gyásza van, s igaza van Bánk Attilának, aki szintén nincs jelen a teremben, hogy ez előhozható akár a jelenlevők által a közvetlen környezetükből, akár pedig - létezik szolidaritás - előhozható sokkal tágabb körből, a társadalmi létből.

Azt gondolom, ha egyáltalán szükséges - ahhoz hasonlóképpen, ahogy például Németországban a nemzeti gyásznappal megoldották - megoldani egy ilyenfajta emlékezést és emlékeztetést a közoktatásban, vagy általában a társadalom életében, akkor erre találjunk egy olyan napot, amely fölött nem lehet vita. Így vetettem én fel a bizottsági ülésen Mohács emlékezetét, mint amely mind az azóta eltelt időben élők számára, mind a maiaknak együttesen a nemzeti gyász nagy eseménye, vitathatatlan és megkérdőjelezhetetlen. Ugyanakkor vissza szeretném idézni a jelenlevők emlékezetébe: fél évvel ezelőtt, amikor egy fideszes képviselő a halottak napját terjesztette elő hasonló módon, akkor is azzal érveltem, hogy ez egy parciális, egy rész érdekét megjelenítő, vagy egy részhez tartozó közösségi emlékeztető nap, jellé váló nap. Akkor is azt javasoltam, hogy ez kiváltható lenne nagypéntekkel, amely ünnep egyetemlegesen akár a nem hívők, vagy a valláson, egyházon kívüliek számára is a gyász, a szenvedés, mégpedig az igazságtalan szenvedés, a méltatlan meghurcolás napja lehet. Ez akkor semmilyen fajta visszhangra nem talált.

Továbbmenve: az előterjesztett javaslatnál előkerül Apor Vilmos püspök neve, aki a saját egyháza közösségében megkapta tán a legmagasabb rangot mindazért, amit elszenvedett vagy megtett; boldoggá avatták. Én úgy gondolom, hogy ehhez képest beiktatni az ő mártíriumának napját a közoktatásba: egy kicsit alulszáll. Ott van ő, ahol lennie kell, és ott van azoknak az emlékezetében, akiknek igazán fontos. Én azt hiszem, hogy ebből a szempontból ha nem lehet és nem lenne méltó különbséget tenni a mártírok között - ki ezért, ki azért áldoztatott fel vagy meg -, jobb lenne egy nem névhez kötődő és különösen nem ehhez a névhez kötődő napot találni. Apor Vilmos tette önmagában jel értékű.

Végül hadd említsem meg, hogy természetesen ebből a vitából, úgy tűnik az előzmények után, mégiscsak egyfajta pártpolitikai duellum keveredett ki, valóban helytelenül. Én Mécs Imrének megköszönöm a mellettem, vagy az édesapám emlékezete mellett elmondott szavait, amelyek emberileg nagyon fontosak, de teljesen világossá teszik, hogy itt nem Apor Vilmos halálának megemlékezéséről van szó, nem ártatlanul megölt, meghurcolt emberek, tönkretett létűek emlékezetének az oktatásba beviteléről van szó, hanem egy párt sajátos döntéséről, ideológiai jellegű érdekéről, amellyel én éppen azért nem tudok azonosulni, együtt az MSZP frakcióval, mivel azok a könnyek, azok a szenvedések megbocsáthatatlanok, együtt azokkal, amelyek az emberiség történetében ártatlanok életéhez és halálához kötődnek.

Köszönöm. (Taps az MSZP és az SZDSZ padsoraiban.)

 

ELNÖK: Megadom a szót Ughy Attila képviselő úrnak, Fidesz-Magyar Polgári Párt; őt követi majd Potápi Árpád, szintén a Fidesz képviselője.

 

UGHY ATTILA (Fidesz): Elnök Úr! Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Ház! Mielőtt rátérnék a napirendi pont tárgyalására, amire előzetesen felkészültem és amit ehhez szerettem volna mondani, mindenféleképpen szeretnék Donáth László képviselő úr két mondatára reagálni, amit még egy kétperces hozzászólásában mondott.

 

 

(13.20)

 

Ezt nem mint országgyűlési képviselő, hanem mint hívő evangélikus teszem. Ön azt gondolta és azt állította, hogy a számára nem jelent semmit ez az ünnep, és ön mint a kommunizmus olyan mártírja, aki a legsúlyosabb mértékben élte meg e bűnöket, ön már megbocsátott, és úgy gondolja, hogy ezekre az ünnepekre nincs szükség. Természetesen én az ön álláspontjával és véleményével egyetértek, és azt gondolom, hogy ez az ön, bizonyos tekintetben lelki nagyságát is jelenti, hogy ezeket a stációkat, amelyeket ön átélt, el tudja felejteni és meg tud bocsátani, de azt gondolom, hogy az ön személyes megélése ebben az ügyben nem általános, és nem nevezhető minden kommunista mártír számára sem követendő példának, sem pedig általánosnak.

Ezt annál is inkább mondom, mert a két nappal ezelőtti fogadóórámon is számtalan olyan '56-os mártír jelent meg, akik nagyon rosszul élték meg az előző negyven évet, és sajnos azt kell hogy mondjam, az előző négy évet is, mert nem volt lehetőségük és módjuk arra, hogy tisztességes módon meg tudják ünnepelni azokat a dolgokat, amelyekben részt vett, illetve nemcsak hogy anyagi, hanem erkölcsi támogatásban sem részesül. Azt gondolom, hogy nagyon sokan vannak ilyenek, ön ebből a szempontból teljesen más eset, és nem gondolom, hogy ebből a szempontból párhuzamot kellene vonnia az összes többi kommunista mártírral.

Most rátérnék a tényleges felszólalásomra. A felszólalásom kvázi a Fidesz-Magyar Polgári Párt álláspontja is e kérdéskörben.

Azt gondolom, hogy az Országgyűlés, amikor napirendjére tűzte Horváth Béla H/2218. számú önálló képviselői indítványát a kommunizmus áldozatainak emléknapjáról, akkor egy olyan nagyon régi adósságának tett eleget, ami már hosszú évek óta, azt gondolom, a rendszerváltás kezdete óta problematikus volt Magyarországon, és igazából nem volt megoldása. Már az első szabadon választott kormány idején is megpróbálták törvénybe foglalni a kommunista diktatúra áldozatainak kártalanítását, illetve bűnöseinek felelősségre vonását. Ha ez lehetetlen volt, akkor legalább arra próbálták helyezni a hangsúlyt, hogy e bűnösöket megnevezzék, és nyilvánosságra hozzák a bűnösök nevét. Azt gondolom, hogy ezek a parlamenti próbálkozások a társadalmi konszenzusok hiánya következtében fokozatosan lejáratódtak, és nem érték el az igazi eredményeket, azokat az eredményeket, amelyeket akkor, a rendszerváltás utáni időszakban szerettek volna ezzel elérni.

A most előttünk fekvő javaslat közel fél évtizedes tétlenkedés után egy újabb nekirugaszkodás annak érdekében, hogy a társadalmi konszenzus megszülessék, és a most felnövekvő generáció a középiskolákban aktuálpolitikai és érzelmi elfogultságoktól mentesen kapjon képet a kommunista diktatúrák áldozatairól, bűnbakjairól, akiket a kereszténységet felváltó új államvallás kegyetlen rituáléja szerint a kommunista közösség egészének megtisztulása érdekében mészároltak le pernek álcázott nyilvános bohózatokon; vagy egyszerűen azokról a szerencsétlenekről, akiket 1919-től 1948-on át 1989-ig valamilyen formában meghurcoltak, mert útjában voltak a diktatúráknak, egyszerűen a kommunista hatalom szemet vetett a házukra, lakásukra, földjükre, ad absurdum, feleségükre, lányukra.

Azt gondolom, hogy ez a javaslat azért is újszerű és más egy picit a korábbiakhoz képest, mert nem szűkíti le a diktatúra áldozatait az 1948-89-ig tartó időszakra. Hiszen mindannyian jól tudjuk, hogy a kommunista diktatúra hazánkban már 1919-ben négy és fél hónapon keresztül próbált gyökeret ereszteni, és ennek az elvetélt kísérletnek is - ha hinni lehet a forrásoknak - legalább 500 civil áldozata volt. Gondoljunk csak Szamuely Tibor hírhedt páncélvonatára, amelyik Győrből Sopron felé mentében körülbelül száz polgári személyt ítélt halálra és végzett ki az útjába eső vasútállomásokon, például Kapuváron.

De ezek a tettek csak a bevezetőjét jelentették azoknak a kegyetlenségeknek, amelyeket a felszabadító szovjet csapatok mértek a magyar lakosságra, annak ellenére, hogy a jaltai, illetve a potsdami tárgyaláson is szó esett arról, hogy a szovjet érdekszférába eső területeken a polgári lakossággal szembeni bánásmód meg kell hogy feleljen az akkori Európa normáinak. Mégis azt gondolom, hogy ebben az időszakban is inkább az az antik mondás érvényesült, hogy vae victis - jaj a legyőzötteknek! A kommunista diktatúra vörös hadserege nem kímélte az asszonyokat, lányokat, de elhurcolta 3-5-10 évi kényszermunkára azokat a férfiakat is - életkortól függetlenül -, akikben legalábbis még minimális szikrája megvolt az életerőnek, sőt a későbbiekben már elvileg immunitást élvező nemzetgyűlési képviselőket is elfogtak fényes nappal a nyílt utcán és Szibériába száműztek. A kommunista diktatúrák áldozatainak harmadik csoportját azok alkotják, akik 1947-56-ig az '56-os forradalom, majd a megtorlás idején a személyes szabadságuk korlátozását, vagy a vagyonuk törvénytelen elvételét, vagy az emberi mivoltukban való megaláztatást voltak kénytelenek elviselni.

Tisztelt Képviselőtársaim! Ezek csak egy részei a kommunista áldozatoknak. Van egy másik része is az áldozatoknak, akik nem személyesen, nem nagy ügyek által lettek a kommunizmus áldozatai. Azokról az egyénekről van szó, akik legalább ilyen mértékben áldozatai egyébként ennek az 1948-89 közötti kommunista diktatúrának. Azok a nemzedékek, akik hiába és feleslegesen dolgoztak éveken keresztül, és a munkájuknak nem lett gyümölcse; akik tehetségüket, fiatalságukat tették bele a "közösbe", és tíz évvel ezelőtt vagy tán már 12 évvel ezelőtt is személyesen kellett átéljék és megéljék azt, hogy ez a közös hogyan süllyed el, hogyan tűnik el, és hogyan jön létre helyette egy teljesen más, egy teljesen új dolog, amit ők nem éreztek saját magukénak. Ezért úgy gondolom, hogy bizonyos tekintetben legalább egy fél mondat erejéig rájuk is gondolnunk kell ezeken az emléknapokon.

Elnök Úr! Tisztelt Ház! A Fidesz-Magyar Polgári Párt az előttünk fekvő határozati javaslatot támogatandónak találja, azonban két apró pontban szeretné azt módosítani, illetve pontosítani. A módosító javaslatokat már benyújtottuk, és ezek többségének indoklására majd a részletes vitában szeretnék sort keríteni, azonban egy-egy momentumot már most is megfontolásra szeretnék ajánlani.

Az első momentum a módosító indítvány első része, amelyben a kommunizmus áldozatainak emléknapjáról egy technikai pontosítást szeretnénk előterjeszteni: a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapjáról kellene megemlékeznünk. Ezzel talán egy picit jobban be tudjuk határolni a kommunista diktatúrák áldozatait, a kommunizmus áldozataitól egy picit jobban el tudjuk határolni. (Ifj. Hegedűs Loránt megérkezik.)

A másik módosító javaslat, amelyet benyújtottunk, nem más, mint az eredeti előterjesztés b) pontjában szereplő április 2-ai időpont. Ezt az időpontot több szempontból is - keresem a megfelelő szót - nem szerencsétlennek, hanem inkább aggályosnak tartjuk, elsősorban a lebonyolítás tekintetében. Ugyanis kiszámoltuk, a következő 10 esztendőben az április 2-ai időpont 6 esetben a tavaszi szünet idejére fog esni, ugyanis a nagyhéten és a nagyhetet követő húsvét hétfőig tart a tavaszi szünet a középiskolákban, és ez a következő 10 évben hatszor fog április 2-ai időpontra esni, amire, azt gondolom, mindenféleképpen figyelemmel kell lennünk, különösen akkor, ha a középiskolákban szeretnénk ezt az emléknapot bevezetni és megünnepelni.

Még egy olyan dolog van, amire, azt gondolom, oda kellene figyelnünk. Nem kifejezetten egy személyhez kellene hozzá kötnünk a kommunista áldozatok emléknapját - jelen esetben Boldog Apor Vilmos halálának időpontjához -, hanem sokkal inkább egy olyan eseményhez, amely az összes kommunista diktatúra jogtalanságainak, önkényességeinek természetét jelzi, ez pedig Kovács Béla kisgazda képviselő elhurcolásának és letartóztatásának időpontja - gondoljuk mi -, ami egy február 25-ei nap.

Elnök Úr! Tisztelt Ház! Mindezekkel a fenti módosító javaslatokkal a Fidesz-Magyar Polgári Párt támogatandónak találja Horváth Béla önálló képviselői indítványát.

Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a Fidesz soraiban.)

 

(13.30)

 

ELNÖK: Időközben a terembe érkezett ifjabb Hegedűs Loránt, ő írásban jelezte a felszólalási szándékát. Ő az utolsó a felszólalók közül, úgyhogy most neki adom meg a szót; őt követi majd Potápi Árpád.

Ifjabb Hegedűs Loránt képviselő urat illeti a szó.

 

IFJ. HEGEDŰS LORÁNT (MIÉP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Hogy a végén kezdjem és a lényeget mondjam: a Magyar Igazság és Élet Pártja Horváth Béla képviselő önálló indítványát a kommunizmus áldozatainak emléknapjáról támogatja abban a formában, amelyben a képviselő úr ezt az önálló indítványt megtette.

Személy szerint nem értem a Fidesz képviselője által elmondottakat, hogy miért ne lehetne Boldog Apor Vilmoshoz kötni ennek az emléknapnak az önálló indítvány szerinti megemlékezését. Ezt református lelkipásztorként is hangsúlyozom, és mondom, hogy noha akik ellenzik ezt az emléknapot, igen gyakran hangsúlyozzák, hogy a személyes kötés Apor Vilmoshoz kizárólagosan a római katolikus vallású többségi állampolgároknak kedvez, és nem felel meg a protestánsok, illetőleg a reformátusok nemzetfelfogásának. Szeretném hangsúlyozni, hogy erről szó nincsen, nem lehet ilyen megoszlást szülni a magyar nemzet egyes részei között. Hiszen tagadhatatlan, hogy Apor Vilmos a kommunizmus áldozata volt, és ekként a reformátusok, az evangélikusok is, úgy vélem, minden protestáns keresztény ember és a nem történelmi egyházakhoz tartozó keresztény magyarok is méltóan tudnak megemlékezni a kommunizmus áldozatairól Apor Vilmos mártírhalálának a napján.

Nem értettem ugyanakkor képviselőként, amikor az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottságban tárgyaltuk ezt az önálló képviselői indítványt, annak a tárgysorozatba-vételét, illetőleg az általános vitára való alkalmasságát, hogy miért beszéltek a szocialista, illetőleg a szabad demokrata képviselők ezen indítvány kapcsán arról, hogy itt nem történik más, mint relativizálás, nevezetesen ez a javaslat a holokauszt áldozatainak a mártíromságát kívánja relativizálni. Megítélésem és a Magyar Igazság és Élet Pártja álláspontja szerint is bármely csoportnak, bármely társadalmi rétegnek, bármely nemzetnek az áldozatáról való megemlékezés más nép, társadalmi csoport áldozatát nemhogy relativizálja, hanem éppen ellenkezőleg: abszolutizálja. Bármely embertelenségről való megemlékezés a másik embertelenségnek az igazi lényegét kiemeli, kidomborítja, és ezáltal tudja a Magyar Köztársaság területén minden állampolgár igazán felfogni, hogy mit jelent a szélsőség, jobb- és baloldali szempontból egyaránt.

A Magyar Igazság és Élet Pártja, amelyet rendszerint a szélsőségesség vádjával illetnek, s a legkülönfélébb címkéket ragasztják a párt tagjaira, szimpatizánsaira is és természetesen hivatalos politikusaira, képviselőire, valójában elutasít mindenfajta szélsőséget, legyen az akár jobboldali, akár baloldali. Ugyanakkor lehetetlen, hogy amikor élet- és halálkérdésről van szó, nemzeti sorskérdésről van szó, amikor a legvégső, legutolsó utáni pillanatokat éli a magyar nemzet a tekintetben, hogy az élet útját választhatja-e vagy sem, akkor a nemzeti radikalizmust egyszerűen szélsőségnek, szélsőjobboldalnak titulálják. Ez ellen mi személy szerint tiltakozunk.

A képviselői önálló indítványt tehát a Magyar Igazság és Élet Pártja támogatja. Úgy véljük, hogy mindez megfelel a magyar alkotmánynak, megfelel a Magyar Köztársaság polgárai megfelelő történelemszemlélete kialakításának, és éppen ezért szükséges, hogy mindezt a Magyar Országgyűlés elfogadja.

Köszönöm szépen. (Taps a MIÉP, a Kisgazdapárt, valamint a Fidesz padsoraiban.)

 

ELNÖK: Kétperces hozzászólásra jelentkezett Orosházi György képviselő úr, Független Kisgazdapárt.

 

DR. OROSHÁZI GYÖRGY (FKGP): Köszönöm a szót, elnök úr. Elnök Úr! Tisztelt Ház! Csodálkozom, hogy a magyar parlamentben tíz év elteltével, amit rendszerváltásnak vagy rendszerváltozásnak nevezünk, vitatkozni kell Horváth Béla képviselőtársam javaslatáról.

Minden képviselőtársam szálljon önmagába, gondoljon arra a miliőre, ahonnan jött, beszéljen a környezetében lévő emberekkel, és értékelje azt a történelmi időszakot, amely Magyarországon 1945-től 1990-ig volt. Ha képviselőtársaim lefáradnak az Országgyűlés levéltárába, és pontos adatokat akarnak tudni arról, hogy mi is történt tulajdonképpen ebben az országban, akkor időpontokhoz, pontos napokhoz tudják ezt kötni. Én is hasonló törvényjavaslatot nyújtottam be a tisztelt Házhoz, ami sajnos még az általános vitáig sem jutott el. Én csak azt szerettem volna, hogy a Magyar Országgyűlés állapítsa meg azt az időszakot, hogy a '49. június 8-a és '90. május 2-a között megalkotott törvények nem a népszuverenitáson alapuló, népakaratot nélkülöző törvények voltak.

Gondoljunk bele, képviselőtársaim, hogy ha elmegyünk a fogadóórákra, idős emberek megkeresnek: a morális kárpótlást tulajdonképpen ma sem kapták meg azok az emberek, akiknek a családjában olyan tragédiák történtek, hogy embereket megerőszakoltak, elhurcoltak - sajnos az én családomban is ez történt. Én tíz-tizenöt évvel ezelőtt arra se mertem gondolni, hogy a magyar Parlament kilincsét megfoghatom. Hála istennek itt lehetek a Magyar Országgyűlésben, üdvözölhetem Horváth Béla képviselőtársam javaslatát.

Szeretném egyben bejelenteni, hogy kisgazda képviselőtársaimmal együtt megbeszéltük, hogy név szerinti szavazást fogunk kérni erről a javaslatról. Mindenkinek színt kell vallania arról, hogy tulajdonképpen hogyan ítéli meg ezt a törvényjavaslatot, azt az eltelt időszakot. Mi nem csináltunk kőbányákat a rendszerváltozás után, senkit nem vittek el (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret lejártát.) Recskre.

Az a kérésem, hogy a név szerinti szavazásban majd mindenki mondja el a véleményét! Köszönöm szépen a szót. (Taps a kormányzó pártok padsoraiban.)

 

ELNÖK: Megadom a szót Potápi Árpád képviselő úrnak, Fidesz-Magyar Polgári Párt. (Jelzésre:) Nincs az ülésteremben, pedig az imént láttam.

Akkor Bauer Tamás képviselő úr következik, Szabad Demokraták Szövetsége.

 

BAUER TAMÁS (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök úr. Megpróbálom nagyon röviden ismertetni az SZDSZ álláspontját és a magam indoklását ehhez az állásponthoz.

A Szabad Demokraták Szövetségének frakciója az országgyűlési határozati javaslatot megvitatta, és arra jutott, hogy nem támogatja, mégpedig több okból.

Először: nem támogatjuk mindenekelőtt a módszert. A bizottsági ajánlások kapcsán és a vitában szó esett már arról, hogy vajon ez-e a helyes módszer egy történeti, társadalmi álláspont ismertetésére, tudatosítására a középiskolák tanulóifjúságával. A szabad demokraták úgy ítélik meg, hogy nem, függetlenül attól, hogy milyen álláspontról van szó.

Az effajta iskolai ünnepségek, emléknapok, aki még emlékszik a középiskolai éveire, pontosan tudja, hogy nem azt a célt szolgálják, aminek egyesek elképzelik: nem erősítik, hanem sokszor gyengítik annak a történeti, társadalmi, politikai mondanivalónak a tudatosulását az iskolák tanulóiban. Aki végigállt iskolai ünnepségeket, az jól emlékszik arra, hogyan viszonyult ezekhez. Azt gondoljuk ezért, hogy ez a központilag előírt emléknap nem segíti, hanem inkább nehezíti az adott mondanivaló tudatosítását. Ez tehát az első, a módszer.

 

 

(13.40)

 

A második a tartalom. Mi, szabad demokraták valamennyien úgy gondoljuk, hogy Magyarországon az 1945 és 1989 közötti időszak, a kommunista rendszer időszaka, kiváltképp pedig annak első szakasza, amely 1945-től körülbelül 1963-ig tartott, valóban egy szörnyű diktatúra időszaka volt, amit ez a társadalom átélt, és tegyük hozzá, az azt követő időszak, amit puha diktatúrának volt szokás nevezni, sőt ma is így hívják, ez is valóban egy puha diktatúra, egy jogtipró, nem jogállami rendszernek az időszaka volt. A mai szabad demokraták akkor, amikor ez még különféle méretű kockázattal járt azoknak, akik ezt tették - volt, akinek súlyosabb kockázattal, mint az itt mellettem ülő Mécs Imrének, volt, akinek ennél kisebb egzisztenciális kockázattal járt -, tevékenyen részt vettek a Kádár-rendszer megdöntésére irányuló harcban. Nincs mit tisztázniuk a szabad demokratáknak, tisztázták ezt az 1989-es rendszerváltást megelőző évtizedekben.

Ugyanakkor azt gondoljuk, én kiváltképp azt gondolom, hogy a magyar történelemből, akár csak a XX. század magyar történelméből egyoldalúan kiragadni a tömeges politikai erőszaknak egy, még ha közel fél évszázadig tartó időszakát is, és nem szólni a tömeges politikai erőszak, a diktatúra más időszakairól, ez történelmileg félrevezető, hamis. Azt gondolom, hogy akkor beszélünk az igazságnak megfelelően a magyar történelemről, ha már a magyar történelemről akarunk beszélni, ha a különböző korszakok politikai erőszakából, amelyben a XX. századból benne van mind az 1919-es tanácsköztársaság, mind a tanácsköztársaság leverését követő fehér terror, mind a második világháborút megelőző időszak, nemcsak a holokauszt, hanem az egész, a nyilas rémuralom és az azt megelőző politikai erőszak, mind pedig a második világháborút követő kommunista politikai erőszak, csak az egész együtt igaz; aki ebből csak egyet, a kommunista politikai erőszakot ragadja ki, az olyan benyomást kelt a magyar történelemről, mintha itt más diktatúra, más politikai erőszak nem lett volna. És ez egy hamis állítás.

Mi nem vitatjuk, hogy bárki úgy lássa a történelmet, ahogy az Horváth Béla javaslatából kitűnik, azt azonban nem tartjuk helyesnek, ha ezt egyedül üdvözítő, hivatalos, az Országgyűlés által szentesített történelemfelfogásnak tekinti. Ez tehát a második dolog, amely miatt ha egyáltalán elfogadnánk azt, hogy ilyen emléknapokat kezdeményezzen az Országgyűlés, amit egyébként nem teszünk, akkor sem tartanánk helyesnek egy ilyen megfogalmazású, egyirányú történetfelfogást megtestesítő politikai emléknap határozatba foglalását.

A harmadik észrevételünk bizonyos értelemben egybeesik a Fidesz javaslatával. Mi sem tartjuk szerencsésnek a nap, az időpont kiválasztását. Nem azért, mintha bármi vitánk lenne Apor Vilmos püspök történelmi szerepéről és az ő áldozatáról; amiben vitánk van vagy azt mondhatnám, nekem személy szerint vitám van: nem tartom szerencsésnek, ha a kommunizmust azonosítják a szovjet hadsereg magyarországi jelenlétével. A szovjet hadsereg magyarországi jelenléte - hangsúlyozom, a második világháború alatt és nem után - része a második világháborúnak, a szovjet hadsereg itt az amerikai és a brit hadsereg szövetségeseként vett részt a náci birodalom megsemmisítésében.

Egy ilyen háború szerte a világon szörnyű eseményekkel jár. Meg kell kérdezni Horváth Béla képviselő urat, hogy vajon olvasta-e ön Alberto Moravia Egy asszony meg a lánya című könyvét, vagy látta-e az ebből készült filmet, amelyben Olaszországban a második világháborúban harcoló amerikai katonák tettek valami hasonlót, mint amit a szovjet katonák Magyarországon. Vajon lehet-e azt mondani, hogy az amerikai demokrácia áldozatai a Moravia által ábrázolt asszony meg a lánya? Nyilván nem.

Tehát tegyünk különbséget a kommunista diktatúra és a Szovjetunió hadseregének a harci cselekmények során Magyarországon elkövetett cselekményei között. Különböző szörnyűségeket sem helyes összekeverni, ha azok történetileg különböző természetűek. Ezért a nap kiválasztását én a magam részéről szerencsétlennek tartom. Ez az észrevételem a jelek szerint egybeesik a Fidesz észrevételével, és ez a három pont elégséges ahhoz, hogy én magam ne támogassam a javaslatot, és az elmondott érvek, különösen az első elég ahhoz, hogy a szabad demokrata frakció ne támogassa a javaslatot.

Végül még egy megjegyzést szeretnék tenni, ami előjött a bizottsági kisebbségi álláspontok ismertetésekor, más alkalmakkor is szóltunk már erről: az Országgyűlésnek szerintünk nem történeti kérdésekkel kell foglalkoznia. A történeti kérdések megítélése a történettudomány és a publicisztika körébe tartozik. Az iskolai történelemoktatás és annak felépítése és módszerei, ezek a történettanítással foglalkozó pedagógusok és a pedagógusok munkáját megalapozó történeti kutatások feladatai, és nem az Országgyűlés feladata, ezért ilyen típusú történeti tárgyú határozatokat nem tartunk az Országgyűlés munkájába valónak és illőnek.

Köszönöm szépen. (Szórványos taps az SZDSZ és az MSZP soraiból.)

ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Most kétperces hozzászólások következnek.

Elsőként megadom a szót Barkóczy Gellért képviselő úrnak, Független Kisgazdapárt.

 

BARKÓCZY GELLÉRT (FKGP): Elnök úr, köszönöm a szót. Tisztelt Képviselőtársaim! Én, mint Barkóczy Gellért részese vagyok ennek az ötvenéves hatalmas elnyomásnak, ami a parasztságot, a magyar embereket börtönökbe vetette.

Az én édesapám itt volt az 1947. évi országgyűlésben kereszténydemokrata néppárti képviselőként. Emlékszem fiatal koromból, hogy 1949-ben a házunkat körülvették a detektívek - akkor még megengedték, hogy működjön a Kereszténydemokrata Néppárt -, ahogy felszállt édesapám a buszra, kísérték a detektívek, továbbment Tamásiba, leszálltak a buszról, a vonatra felültek, szintén kísérték végig, és utána így ment. És amikor megszüntették a kereszténydemokraták képviselőcsoportját, ez még nem volt elég, hanem koholt vádakkal hat évre börtönbe csukatták.

Engem 1952. február 18-án munkaszolgálatba kényszerítettek, 28 hónapig ingyen dolgoztattak velünk. Mindenünket elvették. Semmi bűnünk nem volt, csak annyi, hogy édesapám parasztember volt, aki egy csodálatos gazdaságot tartott fenn, és országgyűlési képviselő volt. És nem volt elég, hogy '56 tavaszán szabaduljon a börtönből, hanem 1957 januárjában újból elvitték, megkötözve, feldobták a teherautóra, a következő faluban lelökték, mint a disznót, és mellé adtak detektíveket, hogy kivallassák, merre járt édesapám. (Az elnök csenget.)

Én egy pillanatig sem csodálkozom azon, hogy az előző képviselő úr nem ért egyet ezzel a határozattal, mert része volt az elnyomóknak a családja, ezért azt mondom, hogy a Horváth Béla határozatában jelzett napot nyilvánítsák emléknapnak, szavazza meg az Országgyűlés. (Az elnök ismét csenget.) És ezt nem most kellene, hanem már sokkal hamarabb meg kellett volna tenni.

Kérem, szavazzák meg! (Szórványos taps a kormánypártok soraiból.)

 

(13.50)

 

ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Egyre többen gyülekeznek a teremben, úgyhogy azt kérem, hogy a később érkezők és esetleg a vita elejét figyelemmel nem kísérők lehetőség szerint tartózkodjanak a vitában való részvételtől. Tartok tőle, csak egymást ismételgető vélemények hangoznának el.

Kétperces hozzászólásra jelentkezett Hegedűs Loránt képviselő úr, Magyar Igazság és Élet Pártja.

 

IFJ. HEGEDŰS LORÁNT (MIÉP): Köszönöm a szót. A Bauer képviselő úr által felvetettekre szeretnék röviden válaszolni. A szovjet megszállás, illetőleg a diktatúra közötti összefüggést érintette, és ennek a kettősségére hívta fel a figyelmet, miszerint a szovjet megszállás a második világháború része és következménye volt. Ez tagadhatatlan, de nem lehet összehasonlítani ezt az olaszországi helyzettel, hiszen az olaszországi amerikai megszállást nem követte - mint tudjuk - amerikai diktatúra, viszont a magyarországi szovjet megszállást szovjet típusú, szovjet mintájú diktatúra követte.

Az, hogy történelmi kérdésekre hogyan kell válaszolni, hol kell válaszolni és ezekkel kiknek kell foglalkozni, erre csak annyit, hogy ha az Országgyűlés nem foglalkozott volna a történelmi kérdésekkel, akkor ebben az esetben nyugodtan használhatnák Magyarországon az önkényuralmi jelképeket, a vörös csillagot és, mondjuk, a nyilaskeresztet is. Azt hiszem, hogy ezt a Szabad Demokraták Szövetsége sem támogatná. Bár az is tagadhatatlan, hogy, mondjuk, Magyarországon Békés megyében, Dobozon a vörös csillagot mint önkényuralmi jelképet lehet használni, mint ahogyan lényegileg a vörös csillagnak megfelelő ábrázolás van jelen ma Budapest székesfőváros kellős közepén, a Szabadság téren.

Bauer képviselő úr egyoldalúnak tartja ezt az előterjesztést a kommunizmus áldozatait illetően. Nem kívánok ízléstelen lenni és senkit sem sértegetni, de nem mindenki tartja ezt egyoldalúnak. Például annak, akinek a körmét letépték, illetőleg annak családtagjai nem tartják egyoldalúnak ezt az előterjesztést. Köszönöm a szót.

 

ELNÖK: Megadom a szót Kelemen András képviselő úrnak, szintén kétperces hozzászólásra.

 

DR. KELEMEN ANDRÁS (MDF): Köszönöm a szót, elnök úr. Arra szeretném ráirányítani a figyelmet, hogy a mai vitát azért üdvözlöm különösen, mert ráirányítja a figyelmet arra, hogy polgárrá válni azt jelenti egyúttal, hogy meg kell szabadulnunk a történelemben kialakult félelmektől, megaláztatásoktól és ezek élményeitől. Nem képzelhetők el szabad emberek, tehát nem képzelhetők el polgárok sem, nem képzelhető el helyi önkormányzatiság sem akkor, ha ezeket az élményeket elfojtani kényszerülnek az emberek.

Épp tegnap az egyik panaszossal való beszélgetéskor találkoztam azzal az élménnyel, ami talán mélyében jellemzi ezt a problémát. Beszámolt arról, hogy édesapját, aki nem a rendszerrel való szembenállása miatt került börtönbe és telepítették ki, hanem egyszerűen vagyoni állapota miatt, meghalt a kitelepítésben. Nem tudják megtalálni a sírját, mert jeltelen sírba temették. Ez a fajta nemcsak szenvedés, hanem megaláztatás, ami érte ezt a népet, mindenféleképpen azt igényli, hogy egy katartikus módon ezen túljussunk.

Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a MIÉP és a MDF soraiban.)

 

ELNÖK: Megjelent a monitoron Rákos Tibor képviselő úr neve, de nem tartózkodik a teremben, úgyhogy kérem törölni a nevét a monitorról. Megadom a szót Horváth János képviselő úrnak, Fidesz-Magyar Polgári Párt.

 

DR. HORVÁTH JÁNOS (Fidesz): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Amikor az előterjesztésről a vita elkezdődött, akkor - hadd valljam be - fölmentem a karzatra, mert úgy gondoltam, hogy onnan figyelem.

Azért, mert - a kommunizmus áldozatairól lévén szó - attól tartottam, hogy bele fogok szólni. És mivel én is ahhoz a csoporthoz számítható vagyok, és egy más diktatúra áldozata is vagyok, illetve azzal érintett, visszajöttem a helyemre, és szót kérek. Csak pár gondolatot hadd mondjak el röviden.

Először is azt, hogy jó sok tévedés csúszott bele az érvelésbe, tehát valószínűleg nem az itteni plénumnak a feladata mindezeknek a kiigazítása. De egyet mégis csak legyen szabad elmondanom: ha jól hallottam, Bauer Tamás képviselő úr azt mondta, hogy 1945-ben elkezdődött Magyarországon az, ami 1989-ben ért véget. Képviselő úr, ez nagy tévedés! 1945-ben Magyarországon egy demokratikus ország építése kezdődött el, Magyarországon demokratikus választások voltak, Magyarországon a polgári demokráciára 83 százalék szavazat adódott le. A Kommunista Párt, amelyik a diktatúra híve volt - bár akkor nem is mondta még ki -, 16-17 százalékot kapott. Magyarországon polgári demokrácia jött létre, alkotmányt hoztunk létre. Része lehettem akkor az Országgyűlésnek. (A Kisgazdapárt padsorai felé mutatva:) Ott ültem valahol, a második-harmadik sorban. Alkotmány jött létre, egy demokratikus ország.

Az ország kormánya úgy alakult, hogy a miniszterelnök kisgazdapárti volt, a házelnök, Varga Béla kisgazdapárti volt, a köztársaság elnöke kisgazdapárti volt, s itt voltunk kisgazdapárti képviselők 60 százalékban, szociáldemokraták 16 százalékban, Nemzeti Parasztpárt, néhány kereszténydemokrata. Magyarország egy polgári demokrata ország volt, és haladt a stabilizáció felé. Olyan stabilizáció felé, ami talán egyedül áll a világtörténelemben. Ugyanis Magyarországon a legnagyobb inflációt tapasztaltuk, azt a hiperinflációt, amire a gazdaságtörténet nem tud példát soha sehol.

Mégis, ennek nyomán 1946 augusztusában olyan stabilizáció jött létre egy polgári demokrata kormányban, amelyikről azt mondani, hogy ez része volt valamiféle szovjet kísérletnek vagy szovjet elnyomásnak '45-től fogva, nagy tévedés. Nem tesz jót se a történelemnek, se az igazságnak, se a nemzet közérzetének, se hírünknek a világban. Nagyon jó volna, ha azok a történészeink is, akikben valamiféle ilyen érzés van, elvégeznék a házi feladataikat.

A demokrácia bástyájának nevezték akkor Magyarországot. A New York Times vezércikkben azt írta, ha hagyják azt a Magyarországot 1945-46-ban, akkor az példája lehet az egész térségnek Európa ezen régiójában. A szuverenitás felé haladt Magyarország. Komoly esély volt, hogy igen, '47 tavaszán a békeszerződés megkötődik, a szovjet megszálló hadsereg elmegy, s Magyarország szuverén állam lesz. Akkor erről mindenki beszélt.

Én magam sok száz népgyűlésen az országban és ebben a parlamentben többször elmondtam: Magyarország a szuverenitás felé halad. Volt egy puccs, jött Rákosi Mátyás és hívei, aminek aztán a szovjet hadsereg besegített. Azonban ez nem változtat azon a tényen, hogy Magyarország akkor úgy tudta, hogy a szuverenitás felé halad.

Ezt a világ is így tudta, volt - ismétlem - egy coup ďétat, egy kommunista puccs, ami ennek elejét vette. Azonban nagyon fontos a nemzet közérzetének, pontosan mostanában megint, amikor keressük, hogy hova is nyúlunk vissza: 1956, 1848; 1945-46-ban olyan szabad választások voltak Magyarországon, ami bizonyítéka annak, amiről itt már előbb említést tettem.

Befejezésül: örömmel hallottam azt, amit Ughy Attila képviselő úr elmondott a Fidesz-Magyar Polgári Párt álláspontjaként, hogy igen, ez a nemzeti megemlékezés, egy nemzeti megemlékezés kívánatos. Nekem... - hogy is mondjam ki, hogy ne hangozzék másnak, mint aminek szánom - igen, Kovács Béla neve, aki képviselőtársam volt, akinek én képviselőtársa voltam, akivel ugyanabba a perbe kerültünk. Engem a kommunista rendőrség tartóztatott le, mentelmi jog ide vagy oda.

 

(14.00)

 

Kovács Bélát nem, Kovács Bélát az oroszok, de hát mi egy család voltunk Kovács Bélával, és ez volt a magyar nemzetnek és a független magyar parlamentnek az a kiállása, ami aztán, tudjuk, hogy végződött, hova vezetett.

Képviselőtársaim! Azt hiszem, hogy erről a témáról érdemes volna továbbgondolkozni, amit én itt elmondtam, inkább adalékok, részletek. Megérdemelne talán valamiféle rendszeres és kimerítő gondolkodást, és akkor nem lesz olyasmi, hogy egymás tányérjára rakunk dolgokat, és egymásról olyanokat mondunk vagy gondolunk, ami valóban nem felel meg a valóságnak.

Köszönöm a meghallgatást. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

 

ELNÖK: Kétperces hozzászólásra megadom a szót Varga László képviselő úrnak, Fidesz-Magyar Polgári Párt.

 

DR. VARGA LÁSZLÓ (Fidesz): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Úgy érzem, hogy kötelességem megszólalni ebben az ügyben, miután végigéltem a fasizmust, a kommunizmus egy részét, és illő, hogy nemcsak a vezetőkről, akikről szükséges, hogy megemlékezzünk - talán egyike vagyok itt a parlamentben, aki Nagy Imrével még személyesen tárgyalt 1948-ban -, de azokról a kisemberekről, áldozatokról, polgárokról, akiknek a nevét soha meg nem tudjuk, nem ismerjük, de mégis mellettünk álltak, részt vettek a küzdelemben, úgy a fasizmus, mint a kommunizmus ellen.

A kommunizmus áldozataiért azért is szót kell emelni, mert nincs hivatalos adatunk, 180 és 200 ezer között van azoknak a száma, akiket elhurcoltak az utcáról, polgárok lementek venni valamit, soha vissza nem tértek a családjukhoz, a szavazók, akik kiálltak a demokrácia mellett.

Megragadom az alkalmat arra, hogy megemlítsem, amit egyszer már megemlítettem, hogy 1947 augusztusában a kereszténydemokráciát képviselő Demokrata Néppárttal megnyertük a választásokat Közép- és Kelet-Európában egyedül, és mi voltunk az egyetlen ország Közép- és Kelet-Európában, ahol sem a nyilasok, sem a kommunisták soha nem kaptak többet, mint 16 százalékot. A '94-es egy földcsuszamlás volt, ami, remélem, véletlen volt. (Derültség és taps a kormánypárti padsorokban.)

Ezt azért említem meg, mert a magyar nép józansága egyedül volt Közép- és Kelet-Európában, és mindig emlékezzünk meg azokról, akik valóban kiálltak a demokrácia mellett, vállalták a szabadságvesztést, vállalták életük kockáztatásával, illő és helyes, hogy megemlékezzünk róluk.

Köszönöm. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

 

ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Még egy kétperces hozzászólás van, és szeretném kérni, hogy ha lehet, akkor további hozzászólásokra ne kerüljön sor.

Lányi Zsolt jelentkezett még kétperces hozzászólásra, ha pontosan mutatja a monitor, és utána szeretném lezárni a vitát. (Zaj.)

 

LÁNYI ZSOLT (FKGP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Én már nem kívántam volna hozzászólni ehhez a vitához, mert elég határozottan kifejtettem a véleményemet.

Most egy dolgot szeretnék kérni, és most kivételesen nem vitatkozni kívánok a jobb oldalamon ülő képviselőtársaimmal, hanem a bal oldalamon lévő fideszes, kisgazda, magyar demokrata fórumos képviselőkhöz fordulok egy nagy kéréssel. Hallottam róla, hogy probléma az április 2-a, hogy miért pont a püspök úr évfordulójára akarjuk tenni ezt a megemlékezést a középiskolákban.

Viszont egyértelművé vált, hogy ez az oldal milyen keményen és milyen érvekkel érvel az ellen, hogy megemlékezhessünk azokról is, akik a mieink voltak, és akik rengeteget szenvedtek a kommunizmustól. Tehát itt most nehogy a rossz szokásaink szerint ezen múljon az, hogy mi, ez a nemzeti oldal ne szavazza meg, amelyik igenis elítéli a kommunizmust úgy, szőröstül-bőröstül, mindenestül a '45 utáni, '48-as proletárdiktatúrától '89-ig, amiatt, hogy melyik napon ünnepeljük meg, ebből probléma legyen, és nehogy ne menjen át ez a törvény.

Nem az fontos, hogy melyik napon és kiről nevezzük el, hanem minden diákgyerek tudja meg minden évben egyszer, hogy volt ilyen, hogy milliókat öltek meg egy rossz eszme, a Sátán eszméje miatt!

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok és a MIÉP soraiban.)

 

ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Szeretném megkérdezni, hogy Czoma Kálmán és Hanó Miklós esetében valós felszólalási szándékot tükröz-e a hozzászólási igény.

Az imént elég határozottan kértem a képviselőket, hogy akik nem vettek részt a vitának az első szakaszában, lehetőségük szerint tartózkodjanak, a részletes vitában elmondhatják a véleményüket. Úgyhogy mindkét képviselő urat arra kérem, hogy ha lehet, akkor álljon el a felszólalási szándékától.

Hanó Miklósnál eleve téves volt a jelzés. Czoma Kálmánt kérdezem, hogy kíván-e felszólalni. (Czoma Kálmán: Igen.) Két percben önt illeti a szó.

 

CZOMA KÁLMÁN (FKGP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Csak üdvözölni tudom Horváth Béla képviselőtársam önálló képviselői indítványát, amely a kommunizmus áldozatainak emléknapját kezdeményezi. (Folyamatos zaj.)

Közel fél évszázad történései, egy diktatórikus rendszer aratta áldozatait fél Európában, és így hazánkban is. Kik az áldozatai ennek a bűnös korszaknak? Úgy gondolom, az egész magyar nemzet, akik abban az időszakban éltek, aminek a rossz emlékeivel élünk ma is. Lehet, hogy furcsán hangzik, de én az áldozatok közé sorolom annak a rendszernek a haszonélvezőit is, akiket agymosással úgy meg tudtak téveszteni, hogy elveszítették reális ítélőképességüket. Ők erkölcsi áldozatai annak az átkozott rendszernek.

Meg kívánom jegyezni, hogy talán a Független Kisgazdapárt tagjai és annak szimpatizánsai táborából adódik az áldozatok legtöbbje, így nem csoda és nem elvetendő, hogy a Független Kisgazdapárt részéről történt ez az indítványozás.

Apor püspökhöz kötve ennek az emléknapnak a bevezetését, azt hiszem, csak pozitívum lehet, hogy egy vértanú püspöknek a vértanúhalálához kötjük ezt a nevezetes időpontot. Mindenképpen kérem képviselőtársaimat, hogy ezt a törvényjavaslatot fogadják el, és szavazzák meg, mert ezt kívánja a nemzet, ezt kívánja a magyar nép.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok és a MIÉP soraiban.)

 

ELNÖK: Megkérdezem, hogy Bánk Attila képviselő úr kíván-e hozzászólni, mert az ő neve is megjelent a monitoron. (Dr. Bánk Attila jelzi, hogy nem.) Nem, akkor kérem törölni. Több hozzászóló nem jelentkezett.

Megkérdezem Horváth Béla képviselő urat, hogy kíván-e válaszolni a vitában elhangzottakra. Megadom a szót.

 

HORVÁTH BÉLA (FKGP): Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Röviden szeretném csak összefoglalni a mai vitában elhangzottakat. Valamennyi frakciónak megköszönöm a hozzászólását, és külön köszönöm a kormányoldalnak, illetve Magyar Igazság és Élet Pártjának a támogató nyilatkozatát.

Többször úgy fogalmaztam beadványaimban, felszólalásaimban is, hogy a Független Kisgazdapárt nem sebeket kíván felszakítani, hanem a nemzeti megbékélés érdekében a gyász egyetemességét hirdetjük. Aki alaposan átolvasta a beadványomat, láthatta, hogy egyetlenegy pártot, egyetlenegy politikust, a magyar történelem elmúlt ötven évéből egyetlenegy személyt nem neveztem meg. Sajnálom, hogy itt kirobbant egy olyan vita, mintha pártpolitikai csatározás lenne.

Azt tudom összegzésképpen kérni képviselőtársaimtól: ne csináljunk ebből presztízskérdést, hogy ki nyújtotta be ezt az indítványt, ne csináljunk pártvitát, nincs belpolitikai jelentősége, nincs pártpolitikai háttere ennek az indítványomnak.

Mécs Imre képviselőtársammal teljesen egyetértek, hogy alakítsunk ki konszenzust, miközben én elnézést kérek tőle, hogy átkiabáltam a felszólalása közben. Tájékoztatom, hogy semmiféle harag nincs a személyemet érintő negatív kijelentések miatt.

Egy gondolatot szeretnék még elmondani: miközben a bizottsági üléseken az hangzott el, hogy én vagyok a vád képviselője, sajnos, ezek szerint itt vannak a védelem képviselői is, akik, úgy tűnik, védik az elmúlt ötven évet.

 

 

(14.10)

 

Nem vádoltam senkit, én pusztán egy nemzeti konszenzussal le kívántam zárni az elmúlt 50 esztendőt. Ehhez kérem tehát a további módosító indítványokat, a Fidesz már jelezte.

Nyitott vagyok minden iránt annak érdekében, hogy egységesen szavazza meg a tisztelt Ház ezt az indítványt. Köszönöm a figyelmüket. (Taps az FKGP padsoraiban.)

 

ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Az általános vitát lezárom. Mivel az előterjesztéshez módosító javaslat érkezett, a részletes vitára bocsátásra következő ülésünkön kerül sor.

Tisztelt Országgyűlés! Először jelenlét-ellenőrzést tartunk. Kérem a technikai berendezéseket bekapcsolni. (Megtörténik.)

Tisztelt Országgyűlés! Arra kérek mindenkit, hogy nyomja meg az igen gombot, és ezzel a jelenlét-ellenőrzést szeretném elvégezni. Kérem, szavazzanak! (Jelenlét-ellenőrzés. - Dr. Balczó Zoltán: A jelen is jó az igen helyett! - Az eredményjelző táblán az eredmény: jelen van 225; nincs jelen 159.)

 

Tisztelt Országgyűlés! Határozatképesek vagyunk. A házbizottság a tegnapi ülésnapon előterjesztette indítványát a Házszabálytól való eltérésre annak érdekében, hogy a 47/2000. (IV.10.) számú kormányrendelettel bevezetett intézkedések érvényének meghosszabbítására történő felhatalmazásról szóló H/2589. számú országgyűlési határozati javaslattal egészítse ki napirendjét; az előterjesztésről még a mai napon döntsön is az Országgyűlés. A házbizottság indítványát H/2589/1. számon kapták kézhez. Felkérem Vidoven Árpád jegyző urat, ismertesse ennek szövegét.

 




Felszólalások:   55-65   65-141   141-159      Ülésnap adatai