Készült: 2020.06.06.17:09:58 Dinamikus lap

Felszólalás adatai

224. ülésnap (2017.05.17.), 112. felszólalás
Felszólaló Ander Balázs (Jobbik)
Beosztás  
Bizottsági előadó  
Felszólalás oka felszólalás
Videó/Felszólalás ideje 21:40


Felszólalások:  Előző  112  Következő    Ülésnap adatai

A felszólalás szövege:

ANDER BALÁZS (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt egyre kókadtabb, de rendületlenül kitartó Képviselőtársaim, illetve Államtitkár Urak! Három területről kívánok beszélni a mai vita során: az első a munkavállalók helyzete, a második a közlekedésfejlesztés, a harmadik pedig a vidék, a vidékkel kapcsolatos fejlesztések, illetve az ezzel ezer szállal kapcsolatos integráció kérdésköre lesz.

Itt az elmúlt napokban, de akárcsak a mai napot is ha nézzük, kormánypárti oldalról nagyon sokszor eldicsekedtek azzal, hogy a 2018-as költségvetés a munkából élők költségvetése lesz. Azért ehhez tegyük hozzá azt, hogy már 2015-ben is egy kétkeresős, kétgyermekes családnak a minimális megélhetéshez szükséges összege 255 ezer forint volt, ennyi kellett a létminimumhoz. Márpedig két minimálbérrel, megemelt adókedvezménnyel, illetve családi pótlékkal együtt sem fogja ez 2018-ban elérni a 255 ezer forintos szintet, hanem bizony 10 ezerrel alatta marad.

A garantált bérminimumot kapó, tehát szakképzettséget követelő munkahelyeket betöltő szülők esetén pedig ez az összeg, ami mondjuk, befolyik így a családi kasszába, szintén csak alulról fogja súrolni egyébként a puszta vegetálásnál egy kicsivel többet jelentő társadalmi minimumot. Azt hiszem, hogy ez messze nincs rendben.

Ha a térségbeli államokkal, mondjuk, a tőlünk fénysebességgel elhúzó többi V4-állammal vetjük össze ezeket a számokat, akkor bizony-bizony be kell vallani, hogy van még mit ledolgozni, sőt ez a hátrány egyre inkább csak nő.

Egyébként nincs min csodálkozni, hiszen béremelés ide vagy oda, de az a fundamentalista, neoliberális dogma, ami szerint itt a fő tőkevonzó képességet nem jelenti más, mint az alacsony bérek és a munkavállalói jogok csorbítása, bizony mind a mai napig él és virágzik. Ebben az országban a hatalmon lévő politikai elit fő feladata nem más, mint hogy a transznacionális vállalatok globális értékláncainak alján az alacsony hozzáadott értékű munkahelyeken robotoló bennszülötteket féken tartsák, és ennek a feladatnak egyébként önök jól meg is felelnek.

Ennek szellemében a multik és saját oligarcháik által foglyul ejtett állam tipikus működését modellezve a munkaerőpiaci rugalmasság álcája alatt gyen­gí­tették meg például a szakszervezeti jogo­sítvá­nyo­kat. Pedig a profit nem valamiféle meritokratikus, te­hát érdemelvű folyamat révén kerül felosztásra a tő­ke­tulajdonosok és a dolgozók között. Nem így van, nyers béralku dönt, mondhatni, hogy az erősebb kutya.

(18.40)

Európa szegényháza maradtunk, lemaradásunk pedig, ahogy mondtam előbb, egyre csak nő, és ebben nagy szerep jutott a szakszervezeti mozgalom szétverésének, meggyengítésének. Míg 2001-ben még 20 százalék körül mozgott a hazai szakszervezeti lefedettség aránya, ez mára 9 százalékra csökkent, szemben az Európa szerencsésebb felére jellemző kétharmaddal. És míg a kollektív szerződéssel érin­tett munkavállalók aránya Skandináviában 80, addig nálunk csak 25 százalék.

Leépítették ezzel párhuzamosan a munkaügyi ellenőrzés rendszerét is, nem csoda, hogy az elmúlt években 17 ezerről 23 ezer fölé nőtt a bejelentett munkahelyi balesetek száma, és akkor csak a beje­len­tett balesetekről beszélünk. Sajnos nyomát nem lát­juk annak, hogy érdemi változtatásokat kíván­ná­nak eszközölni annak érdekében, hogy mindennek véget vessenek. A társadalmi, politikai szabályozás ilyen fokú gyengesége nélkül a tőkelogika azt fogja diktálni, hogy az egyenlőtlenségek egyre inkább növekedjenek Magyarországon is, az elszegényedés a nyugati államokhoz képest egyre inkább nőjön.

A roncstársadalmi létbe kényszerített mun­ka­vál­lalók ‑ mert bizony nem olyan fényesek ezek a szá­mok a vidéki Magyarországon, mint ahogy önök föl szokták vázolni, hogy mennyit visz haza, mondjuk, egy átlag magyar munkavállaló ‑, ezek a munka­vállalók képtelenek élni még ezekkel a korlátozott jogokkal is.

Legfeljebb a lábukkal szavaznak, tehát kiván­do­rolnak, ha megunják, ha elegük van abból, ami itt folyik. Vagy pedig tanult tehetetlenségbe süppedve tűrik a nyomorult sorsukat, aminek bizony kor­mánypárti oldalon jó néhányan örülnek.

Számos költségvetési módosító javaslatunk mel­lett a létrehozandó szakszervezeti fórumnak juttatott állami támogatás talán elmozdulást jelenthetne a normálisabb viszonyok felé. Mit jelentene ez? Életet kell ugyanis lehelni a leépült ágazati párbeszéd­bizottságokba, de ehhez költségvetési források is szükségeltetnek.

Nagyon szépen kérem államtitkár urat, hogy félremagyarázás ne legyen. Nem a sze­replőket kell finanszírozni, nem arról van szó, hogy a Gaskó-félék egy újabb sokmilliós kakukkos órát kirakhassanak a csili-vili szakszervezeti irodájuk falára. (Derültség a Jobbik és az MSZP soraiban.) Nem, ilyenről szó nincsen. Viszont az is elfogad­ha­tat­lan, hogy a magyar állam csupán évi 4 milliárd forintot szánjon a munkavállalói érdek­kép­vise­letek­re. Ez abszurd. Ebből most már egy kilométernyi vasút sem jönne ki a Budapest-Belgrád vonal hazai szakaszán.

A párbeszéd-intézményrendszert, magát az inf­ra­­struktúrát, a szakértőket kellene finanszírozni, akik például a KSH helyett kiszámolják, hogy mégis mekkora a létminimum. Költségvetési forrásokkal megtámogatott jogkört kellene kapniuk, hogy a mun­­ka­ügyi ellenőrzési szerepet betölthessék vagy jobban betölthessék, mint ahogy az most, nap­ja­inkban funkcionál. De szükség lenne arra is, hogy állami feladatokat vállaljanak fel az aktív átképzés, a dolgozói kompetenciafejlesztés és az egyéni men­to­rá­lás terepén. Ez pedig mind-mind forrást igényelne. Egyébként nem olyan óriási összegeket, tehát ha a kor­mány komolyan gondolja azt, hogy a jövő évi a mun­kából élők költségvetése lesz, akkor nagyon szé­pen kérjük, hogy ezekre figyeljenek oda, és támo­gassák ezeket a módosító javaslatokat.

Néhány szó a közlekedésfejlesztésről, hiszen kel­lő­en fejlett közlekedés nélkül nem létezik ver­seny­képes gazdaság, és ha ellehetetlenül a közlekedés, az a vidék halálát jelenti. Márpedig számunkra itt a Jobbik frakciójában fontos lenne a vidéki térségek népességmegtartó erejének növelése. Ennek ellenére továbbra sem látjuk a teljes hálózat 40 százalékát alkotó vasúti mellékvonalak távlati koncepciójának meglétét, annak költségvetési megalapozottságát az előttünk fekvő javaslatban. Nyilván egyébként nem a MÁV felelőssége mindez, hanem olyan közleke­dés­politikai, területfejlesztési feladat, amiről legalább a jövő évi költségvetésben jó lenne valamit olvasnunk.

Ahol pedig nemcsak a további lerohadás meg­gátlására sem elegendő, úgynevezett anyagmentes karbantartást látjuk, hanem a kohéziós alapokból tény­leg megépül valami, ott, bocsánat, hogy elő­ítéletes vagyok, de az elmúlt évek gyakorlatának meg­felelően jövőre is feltételezhető lesz a pofátlan túl­árazás és a haveroknak való pénzosztogatás. Teszik mindezt úgy, hogy a nemzeti közlekedési stra­té­gia részeként kidolgozott országos vasútfejlesztési koncepció egyértelművé teszi, hogy az operatív prog­ra­mok sokszorosan felüljegyzettek. Mit jelent ez magyarra lefordítva? Nincs egyetlenegy elherdálni való fillér sem. Hiszen még az európai törzshálózatba illeszkedő hazai fővonalak rekonstrukciós forrás­igénye is eléri vagy elérné a 3200 milliárd forintot. Így pedig, szigetszerű fejlesztéseket leszámítva, szó sem lesz annak a közlekedéspolitikai célnak a meg­való­sulásáról, hogy az egész országot átfogó, az egyéni közlekedéssel versenyképes, kiszámítható, rugalmas közösségi közlekedés jöjjön létre Magyar­országon.

Lehet ugyan szép célszámokat költségvetésbe írni, támogatjuk is a transzparens infrastrukturális beruházásokat, de ennek van egy-két komoly fel­té­tele. Se az uniós, se a nemzeti forrásokat ne nézzék személyes ajándékpénznek a gázszerelőből lett fideszes oligarchák és egyéb kis gömböcök, ober­stró­man­führerek. (Derültség.)

A hatalmon lévők pedig ne tartsák a markukat a politikának visszaosztandó sarcért, koncért. Akkor talán olcsóbban is épül­het­nek új utak, vasutak, több is létrejöhet akkor. Na­gyobb megalapozottságot várunk el a nagy közle­ke­dé­si projektek során, hiszen amíg a Budapest-Pécs me­netidő az elmúlt években két és fél óráról majd­nem három órára romlott, addig volt olyan vonal, ahol bizonyára egyáltalán nem túlárazott kivitelezés során 10 milliárd forintot szórtak ki minden egyes percnyi menetidő-javulásra ‑ agyrém! ‑, hozzá­te­szem, hogy felelősök nélkül.

A hasznosságot messze meghaladó mértékben sok­ba kerülő tétellel is találkozhatunk a költ­ség­ve­tés­ben. Nem mehetünk el szó nélkül a Budapest-Belg­rád vasút hazai szakaszát érintő anomáliák mel­lett. Az önök által ideszánt pénzeket módosító javas­la­tomban szépen el is térítettem, noha esélyét nem látom annak, hogy önszántukból belátnák ennek a már ezer milliárd forintnyi végösszeget közelítő pro­jekt­nek a totális őrültségét. Hatalmas kínai hitelből, a teljes hazai vasútrendszerre fordított éves pénz­mennyiség háromszorosából korszerűsítenének egy alig 160 kilométeres részt. Hozzáteszem egyébként, hogy a hazai teljes vasútrendszer több mint 7000 kilométernyi vonalból áll. Tehát akkor tessék arány­párokat fölállítani, azokban gondolkodni, hogy mi­lyen iszonyatos aránytalanságról van itt szó.

A magyar emberekkel fizettetnék meg a kínai gaz­dasági térfoglalás árát, brutális mértékben eladó­sítva a költségvetést. Hatástanulmányt pedig még mindig nem láthattunk, hiszen azt voltak szívesek titkosítani. Az egész olybá tűnik, mintha Szijjártó Péter nem is magyar külgazdasági, hanem Kína gyar­mat­ügyi minisztere lenne, aki valami olyasmibe rán­gat­ja a bennszülötteket, amiből azok egész biztos, hogy jól nem tudnak majd kijönni. Gigantikus hitel­ből korszerűsítenének egyetlen vonalat, hogy azt majd külföldi vasúttársaságok használhassák.

A szocialisták annak idején kivonultak a vasúti áruszállításból. Önöknek meg, ahogy látjuk, eszük ágában sincs egyfajta vasúti revízió formájában visszavásárolni az osztrákoktól a MÁV Cargo leg­alább egy részét. Pedig ha valóban akkora üzlet a kínai­aknak való vasútépítés, ha valóban olyan óriási lesz a forgalom ezen a 150-es vonalon, akkor talán ér­demes lenne ezen is elgondolkodni. Látom, állam­titkár úr jegyzetel. Azért azt hadd áruljam el, hogy írásbeli kérdést intéztem az ön minisztériumához, amiben azt firtattam, hogy hajlandó-e a magyar állam visszavásárolni a MÁV Cargo bizonyos há­nya­dát. Kerek perec egy másfélsoros válaszban ezt elutasították. Nem értjük egyébként, hogy miért. Ha ekkora volumenű lesz itt a forgalomnövekedés, akkor a legjobb üzletről mondanak le. Nincs itt egy kis koherenciazavar? Szerintünk egyébként van.

(18.50)

Aztán azt is meg kellene vizsgálni, azon is el kellene gondolkodni, hogy a közlekedési költségvetésben a környezetvédelem 2010 óta gyakorlatilag miért ismeretlen fogalom. Van ott ugyan kicsi tétel, átbogarásztam én magam is, de ez messze nem elegendő.

A telített közutak állagromlásának megállítására, ha csak a lyukas hordóba való újabb és újabb pénztöltögetés nem számít annak, se megoldási javaslatuk, se költségvetési forrásuk. Mire gondolok, egészen konkrétan? Amellett, hogy a közúti szállítás a gazdasági fejlődés egyik motorja, a haszna mellett mindenféle nem szándékolt, de mindenképpen velejáró költséget, úgynevezett negatív externáliát termel: balesetek, torlódások, levegőszennyezés. Nehéz tehergépjárművek esetén ez 900 milliárd forint éves viszonylatban Magyarországon, ebből egy csaknem 400 milliárdos tételt az infrastrukturális költségek, az amortizációk képeznek, és ennek majdnem feléért a rajtunk keresztüláramló külföldi tranzitforgalom a felelős. Nemes egyszerűséggel tönkreteszik az utakat. Egyértelmű tehát, hogy a szűkös források mellett ‑ mert a felmerülő igényekhez képest a költségvetésben nevesített majdnem 400 milliárd forintnyi hazai forrás, amit útépítésre, útjavításra és útfenntartásra szánnak, nem tekinthető mégsem a bőség szarujának ‑ prioritás kellene hogy legyen az utak állagmegóvásának a kérdése. Éppen ezért szeretnénk, ha támogatnák azt a költségvetési módosító javaslatunkat, amelyik az intermodális áruszállítást, a kamionok és konténerek olcsóbb vasúti szállítását segítené elő.

Egyébként hadd említsem meg, hogy sokszor milyen farizeus mód viselkednek; tényleg csak egy példát rá. Huhogtak eleget a jobbikos vezetésű Ózdon megvalósuló bizonyos beruházások miatt, de akkor egy szavuk sem volt, amikor a Közbeszerzési Döntőbizottság elbuktatta a Közgép és az olasz Itinera közös pályázatát, amelyik olasz cég egyébként az ottani autópályák egy jelentős részét kezeli, tehát van tapasztalata az ilyesmiben. Ők benyújtottak egy pályázatot az M4-es autópálya egyik szakaszának megépítésére, ezt elutasították, mondván, hogy az túl olcsó, győzzön tehát a csaknem 50 százalékkal, azaz 25 milliárddal drágább ajánlat, pláne, ha az a miniszterelnök új kedvencének a haverjáé. Ha itt tudták két kézzel szórni a pénzt, akkor talán majd támogatják azt a módosító indítványomat is, ami a dél-somogyi települések mellékúthálózatának a kibővítését szolgálná, illetve válaszolnak arra is, hogy mi lesz a kamionáradat miatt tönkretett, de a Dél-Dunántúl számára létfontosságú 6-os főút Barcs és Pécs közötti szakaszának kiszélesítésével, felújításával.

Végezetül pedig a vidékről. A szépülő kormányzati statisztikák mögött a társadalmi valóság nagyon ronda lehet, persze ezzel a vidék fölött helikopterrel átrepülő vagy a kényelmes birtokközpontjukban pöf­feszkedő, viszont a vagyonnyilatkozatukból pofátlan módon 300 millió forintot kihagyó és azt egy „na és”-sel elintéző kormánypárti politikus nem nagyon szembesülhet, márpedig az Unió 23 régiója közül a hét hazaiból négy ott van a 20 legszegényebb uniós régió között. A leszakadás egyre nő, hiszen a 19 megyéből tíznek a GDP-je nem éri el az EU-s szint 50 szá­zalékát sem, Nógrád megyéé pedig csak 29 százalékos.

A tartós szegénység különösen Magyarország aprófalvas vidékeire, így szűkebb pátriámra, a Dél-Dunántúlra is koncentrálódik. Itt társadalmi mobilitás inkább csak lefelé lehetséges, mert ki kell jelenteni, hogy a modernizációs átalakulás beragadt. Pedig Magyarországon a XXI. század legfontosabb kér­dése az együttélés, az integráció ügye lesz. Csakhogy a gettósodás egyes vidékeken, például az egyre mélyebbre zuhanó Csereháton olyan fokú, hogy az már a közeljövő társadalmi nyugalmát fenyegeti. Bő évezred alatt felhalmozott fizikai javaink és szellemi értékeink lehetnek az enyészeté, ha az illetékesek nem hallják meg a vészharangokat, csak aztán nehogy a magyar államiságért szóljon majd a lélekharang.

Az ország jelentős részén a kistelepülések népességmegtartó ereje döbbenetesen alacsony, a nor­mális életben reménykedő mobil fiatalok elvándorolnak, az elöregedés, az etnikai átrendeződés megállíthatatlan folyamatnak tűnik. A választókerületben, ahol élek, a csurgói és a barcsi járás például még a rossz országos halálozási mutatóknak is a másfélszeresét produkálja. Márpedig adott régió lakosságának struktúrája visszahat a régió társadalmi és gazdasági szerkezetére. És ha az integráció sikertelen és a népesedési csapda ajtaja rázáródik egy-egy régióra, aztán az egész országra, akkor az ezzel járó mellékhatások destabilizálni fogják a társadalmat.

Nos, ez a fenyegetően „komor ló” perspektíva az, ami jó lenne, ha a vidékfejlesztésre jövőre betervezett 250 milliárd forint fölött a gyakorlatban is diszponálók kezét majd vezérelné. Megint csak elő- és azt is lehetne mondani, hogy utóítéletes vagyok inkább, ha rávilágítok, az még nem jelenti a vidék meg­men­tését, ha az összeg puszta nagyságára ‑ egyébként eléggé relatív ez a nagyság ‑ hivat­koz­nak majd önök. A vidékre szánt pénzek pofátlan ellopásáról Voldemort nagyúr meg az Azkabanba való dél-békési cimborái bizony nagyon sokat mesélhetnének egy antikorrupciós ügyészségen. Nagyon sajnálom, hogy nincsenek itt az érintettek.

Nagyon fontos lesz tehát ezeknek a forrásoknak a leghatékonyabb, a közjót, nem pedig a magánzsebeket gyarapító elköltése. Ha nem rendelkeznek ötletekkel, akkor kiváló képviselőtársam, Magyar Zoltán számos módosító indítványából, amelyek a vidékkel, az agráriummal kapcsolatosak, meríthetnek akár majd ötleteket is, ő megadja akkor a know-how-t.

Látni kell, és a vidék népessége kapcsán különösen kiviláglik, hogy a lakosság egy demográfiailag növekvő és egy demográfiailag csökkenő, zsugorodó populációból tevődik össze, amelyeknek a népesedés által okozott teljesen különböző gondokkal kell megbirkóznia. Drasztikus társadalmi és gazdasági következményekkel kell szembenézni, amelyek megingathatják a szociális és politikai rendszereket is. Amikor az önszegregáló kívülállás kultúrájában élők körében megfigyelhető társadalmi dezintegrációs folyamatok és a népességrobbanás olyan veszélyes robbanóelegyet alkot, ami súlyos nemzetbiztonsági kockázatot rejt magában, amikor legalább 135 ezer veszélyeztetett gyermek él hazánkban, viszont 2300 településen csak heti egy-két nap érhető el gyermekjóléti szakember, akkor a családtervezés, a tudatos gyermekvállalás, a szemléletformálás nem lehetnek tabusított fogalmak.

Igaza volt a borsodi vajdának, amikor azt mondta, hogy a gyermek nem állat, hanem felelősség, és igaza volt Forgács Istvánnak is, aki azt mondta, hogy iskola nélkül fiatalon sokat a nyomorba szülni nem kulturális jog és erény, s hozzáteszem, nyilván az anyaság és a gyermekvállalás szent dolog. Nagyon jó lenne, ha erről mindenki így gondolkodna. Éppen ezért mondjuk azt, és indítványozzuk is, hozzáteszem, a költségvetési módosító javaslatainkban, hogy amikor tényleg nincs remény, amikor a gyermek megmentéséről van szó, amikor ki kell emelni abból a közegből, ahonnét nincs jövő, ahonnét nincs felemelkedés, akkor igenis szükség lenne a bentlakásos iskolák megteremtésére és azok költségvetési finanszírozására.

Már hallom is a vádat, hogy mi gonosz módon el akarjuk szakítani a gyermekeket a szüleiktől. Szó nincs ilyesmiről! Hozzáteszem, a Jobbikban is azt gondoljuk, hogy a korai prevenció a legjobb dolog. Igen, be kell vonni a szülőket, be kell vonni az egész családot a szemléletformálásba, ezért is szeretnénk azt, ha olyan feladatokra, mint például a nagyon tiszteletre méltó és missziónak fölfogható „Biztos kezdet” gyermekházak programjára jutna a jövő évi költségvetésben némileg több forrás, hiszen azt gondolom, és ezzel talán kormánypárti képviselőtársaim is egyetértenek, hogy az általam előbb elmondottak alátámasztják azt, hogy jóval nagyobb volumenre lenne szükség, nem csak 2600 ember bevonására ezekbe a nagyon pozitív, nagyon előremutató programokba, hiszen a jövőnk a tét. Nagyon szépen köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a Jobbik soraiban.)




Felszólalások:  Előző  112  Következő    Ülésnap adatai