Készült: 2020.02.22.02:48:07 Dinamikus lap

Felszólalás adatai

97. ülésnap (1999.11.08.), 40. felszólalás
Felszólaló Fodor Gábor (SZDSZ)
Beosztás  
Bizottsági előadó  
Felszólalás oka felszólalás
Videó/Felszólalás ideje 17:24


Felszólalások:  Előző  40  Következő    Ülésnap adatai

A felszólalás szövege:

DR. FODOR GÁBOR (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Kedves Képviselőtársaim! Köszönöm a szót. Engedjék meg, hogy magam és a Szabad Demokraták Szövetsége nevében néhány észrevételt fűzzek ehhez a beszámolóhoz.

Elöljáróban azzal szeretném kezdeni, hogy képviselőtársaim, akik előttem szóltak, elmondták már, hogy ennek a beszámolónak is van története, beleillik egy folyamatba, abba a folyamatba, ami a '90-es évek elején, a rendszerváltás után kezdődött el Magyarországon, és amely folyamat rendezni kívánta a kisebbségek helyzetét megfelelő jogi megoldásokkal Magyarországon, illetve rendszeresen képet kívánt adni a nagy nyilvánosság előtt is a helyzetükről.

Azt hiszem, ez a beszámoló valóban illeszkedik ehhez, és azt gondolom, helyesen is tesszük, ha elfogadjuk, magam is emellett kívánok érvelni. Viszont azt gondolom, egyetértve az előttem felszólaló képviselőtársaim közül különösen Tabajdi Csabával, hogy a beszámoló természetesen valamelyest kevésbé problémaérzékenyre sikerült, mint amit ez a helyzet és ez a szituáció, ami a magyarországi kisebbségek helyzetét jelenti és jellemzi Magyarországon, megérdemelt volna. Szóval, szebbnek tűnik a kép, mint amilyen valójában, de azt gondolom, ez ebben a helyzetben nem jelentheti azt, hogy ne fogadjuk el ezt a beszámolót, mert így természetes, hogy igyekszünk, s nyilván egy kormány is igyekszik kidomborítani azokat az eredményeket, amelyek, mint ahogy az előbb rámutattam, nem annyira a problémákat állítják középpontba.

Viszont amikor a parlamentben hiteles eszmecserét kívánunk folytatni arról, milyen ma a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek helyzete, figyelnünk kell azokra a gondokra, amelyek óhatatlanul is, immár évek óta elég komolyan jelen vannak a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek mindennapjaiban.

Tehát ami valójában kimaradt ebből a beszámolóból, és ami hiányzik belőle, az nem olyasmi, amire nem figyelt a kormány, vagy nem vette észre, hanem amit igazán hiányolok, az a komoly elszánás, a lényegi akarat, az igazi döntés meghozatala, ami azt jelentené, hogy próbálunk szembenézni azzal az asszimilációs folyamattal, amely sok esetben már a kisebbségek fennmaradását veszélyezteti Magyarországon; próbálunk szembenézni azzal a súlyos helyzettel, amelyben ma van egy különösen kitüntetett magyarországi kisebbség hazánkban: ez a cigányság.

Azt mondjuk, nem elégszünk meg azzal, hogy próbáljuk lassú lépésekben folytatni a pozitív folyamatokat, hanem belátjuk, hogy szükség van radikális változásra, szükség van egy ténylegesen, alapjaiban átgondolt támogatási rendszer kialakítására, amely nemcsak egyszerűen az anyagi támogatásokban, hanem a hozzáállásban, a példamutatásban és a jogalkotásban is meg kell hogy nyilvánuljon. Tehát ha hiányolok valamit, akkor az a paradigmaváltás, ha úgy tetszik, a szemléletmód váltását, a hozzáállás kérdésének a megváltoztatását hiányolom, amit, még egyszer hangsúlyoznám, nem szemrehányásként mondok, hiszen ez beleillik egy folyamatba, amit itt látunk.

Úgy érzem, ez a folyamat - és ez az adatokból nagyon szépen kitűnik, amiket a beszámolóban láthattunk - nem oda fog elvezetni, amit igazán szeretni kellene ebben az országban, vagyis nem oda fog elvezetni, hogy a kisebbségek prosperálnak, megőrzik az identitásukat, s büszkén mondhatjuk Európa különböző országainak, nálunk a kisebbségek helyzete olyan, hogy valóban mindent megpróbálunk megtenni azért, hogy meg tudják őrizni azt, ami szerintünk a kultúrájukhoz és a fenntartásukhoz, a fennmaradásukhoz szükséges.

Engedjék meg, hogy néhány konkrét pontot emeljek ki a beszámoló kapcsán azokról a területekről, amelyeken azt érzem, hogy igazából gondokkal nézünk szembe, e gondok mellett nem lehet egyszerűen elmenni, és nem lehet azt mondani, hogy ezek a szokásos problémák sorozatába tartoznak.

Először is magam is az önkormányzati rendszerrel szeretném kezdeni, azzal a kisebbségi önkormányzati rendszerrel, amelyről tudjuk jól, valóban korszakalkotó volt a maga módján ennek a megalkotása a magyar jogrendszerben. Azt hiszem, az idő bebizonyította, hogy működőképes, jó modellről van szó. Természetesen ennek számtalan visszásságát is látjuk, de alapvetően működik, és azt hiszem, nincs okunk szégyenkezni a kisebbségi önkormányzati rendszer létrehozása miatt Magyarországon.

Tehát e vita kapcsán is szükségesnek tartom leszögezni, hogy Magyarországon pozitív lépés volt az elmúlt években a kisebbségi önkormányzati rendszer létrehozása, megerősítése, tartalommal való megtöltése. És helyes dolog ennek a folytatása. Azonban meg kell jegyeznem, hogy a másik oldalról az embernek óhatatlanul is kétségei támadnak arra vonatkozóan, milyen erős a kormány elkötelezettsége ezen önkormányzati rendszer fenntartása mellett.

Két szempontot hadd mondjak! Az egyik egy általános szempont. Általában azt látjuk, hogy az autonómiák, az önálló szervezetek, tehát ha úgy tetszik, nem a központi hatalomtól függő szervezetek rendszere ezt a kormányt irritálja, tehát a kormányzati filozófiába nehezen tud beleférni. Ez egy olyan típusú kormányzás, amit látunk, klasszikus etatista központú, úgynevezett konzervatív kormányzás, amely alapvetően a központi függelmeket próbálja erősíteni és nem annyira az autonómiákat, az önkormányzatokat. Ezt látjuk az önkormányzati rendszer általános megítélésében is, amely önkormányzati rendszer most a költségvetési viták kapcsán küzd az autonómiájáért, a szabadságáért, azért a szabadságáért, amely egyébként a rendszerváltás egyik alappillére volt.

Ez az önkormányzati rendszer szolgált analógiául a kisebbségi önkormányzatok létrehozására, tehát az önkormányzati filozófia ugyanaz a kisebbségeknél, mint egyébként az országos önkormányzatoknál. Ha az egyiket támadjuk, és az egyik oldalról kétségbe vonjuk az önkormányzati szabadságot és az önkormányzati autonómiát, óhatatlanul kételyek ébrednek a másik oldalon, hogy ez vajon érvényes-e a másik oldalra; a kisebbségi önkormányzati rendszer autonómiáját az elkövetkezendő időkben valóban úgy fogja megítélni a kormány, mint valami sérthetetlen, autonóm rendszert.

Továbbmenve ezen az úton, láttunk egy szomorú, konkrét példát, ez pedig a fővárosi cigány önkormányzat ügye; a fővárosi romák nem tudták létrehozni azt az intézményt, amely a számukra oly fontos lenne az önkormányzatisághoz. Azt is tudjuk a sajtóhíradásokból és az érintettek beszámolóiból, hogy ez politikai okok miatt nem jött létre. A létrehozáskor az önmagukat az úgynevezett kormányzati oldalhoz vagy kormányzati filozófiához soroló romák képviselői féltek attól, hogy kisebbségben maradnak a megalakuláskor, ezért tették gyakorlatilag lehetetlenné ennek a létrehozását.

Az Országgyűlés emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottságában számtalanszor felmerült ez a kérdés, és jó néhányszor megfogalmaztuk - hozzátenném, kormánypárti képviselőtársaimmal együtt, akik ugyancsak egyetértettek ezzel a gondolattal -, hogy ez rendkívül kellemetlen helyzet, hogy úgy mondjam, nagyon komoly árnyék a kisebbségi politikán.

(16.10)

Kívánatos lenne a kormány részéről mindent megtenni azért, hogy ez az önkormányzati autonómia olyan módon teljesedjen ki, hogy ilyen szégyenfoltok ne essenek rajta. Az önkormányzati rendszerrel kapcsolatban tehát - ami, még egyszer szeretném leszögezni, működőképes, jó modell - kételyek ébredtek az elmúlt időszakban, hogy mennyire veszi komolyan ennek a működését a kormány, és mennyire fontos számára ennek a működése.

A másik terület, ahol óhatatlanul is szembe kell néznünk megint csak a problémákkal, ez az oktatási terület és az oktatási rendszer ügye. Látjuk, és itt még egyszer hangsúlyozom a folytonosságot, hiszen ez megint csak minden kormányra jellemző volt a kilencvenes évek elejétől, az első kormányra, az Antall- és Boross-kabinetekre, majd utána a szocialista-liberális Horn-Kuncze-kormányra és a mostani kormányra is jellemző, hogy a lehetőségeihez mérten próbálja növelni a kisebbségi oktatásra fordítandó pénzeket. Ez helyes, és azt hiszem, konszenzusra találhat a parlamenti pártok között ez a törekvés minden körülmények között. Itt is láthatunk azonban olyan jeleket, amelyek kételyeket ébreszthetnek bennünk, hogy valóban milyen mély és mennyire elkötelezett ez a szándék.

Hadd emeljem ki a legnehezebb helyzetben lévő magyarországi kisebbség, a cigányság helyzetét. Nem kell külön hangsúlyoznom, hogy a cigányság azért van különleges helyzetben Magyarországon a kisebbségek közül, mert először is messze a legnagyobb létszámú - több mint félmillióan vannak roma származásúak a magyar polgárok között az újabb becslések szerint -, másfelől pedig egy stigmatizált kisebbségről van szó. Tudjuk, a szakirodalomban az számít stigmatizált kisebbségnek, amelyik nem tudja, ha úgy tetszik, letagadni sem azt, hogy egy kisebbséghez tartozik, mert a többség rendszeresen látja, szembesül azokkal a jegyekkel, amelyek világossá teszik az ő hovatartozását; tehát különösen nehéz helyzetben van, nem tud elrejtőzni a többség között. Az tehát, hogy a cigányság irányában milyen lépéseket tesz a kormány, az, ha úgy tetszik, fokmérője a kisebbségpolitikának.

Az oktatási rendszerhez visszakanyarodva, itt azt látjuk, hogy az elmúlt években volt egy olyan törekvés, amely egyedülállóságában Európa-hírre tett szert: ez a Gandhi Gimnázium megszervezése, létrehozása és elindítása volt. Ez ugyancsak politikai konszenzust élvezett a parlamenti pártok között, és az idén azt tapasztaljuk, hogy - egyelőre megmagyarázhatatlan okok miatt - a kormány nem kívánja növelni a Gandhi Gimnázium támogatását. Pedig tudjuk jól, hogy szükség lenne erre; a Gandhi Gimnázium nem befejezett terv - vagy idegen szóval szólva: projekt - Magyarországon, nem beszélhetünk arról, hogy elkészült az az oktatási struktúra, amit annak idején a Gandhi Gimnázium megalapításánál az alapítók célul tűztek ki, hanem egy folyamatról van szó. A költségvetési törvénnyel kapcsolatos vitában fölmerültek ezek a kérdések, és érdemi választ nem kaptunk erre, vajon miért van az, hogy nem növekszik a támogatás - és ezáltal reálértékben természetesen csökkenni fog - az elkövetkezendő évben.

Itt egy olyan modellről van szó, amilyenből egy létrejött Magyarországon, és többre lenne szükség, hiszen a cigányoktatás ma Magyarországon tragikus helyzetben van. Ha megnézzük az adatokat, amelyeket megkaptunk ehhez a beszámolóhoz, de más adatokat is fellapozunk, azt látjuk, hogy drámaian alacsony azon roma fiatalok száma, akik középiskolai végzettséggel rendelkeznek, és a drámainál is alacsonyabb azoknak a száma, akik felsőfokú végzettséggel rendelkeznek. És mitől mástól várhatnánk a magyarországi romák helyzetének konszolidálódását, a rendkívül nehéz társadalmi körülmények közül való kitörésüket, ha nem attól, hogy erőfeszítéseket teszünk arra, hogy valóban létrejöjjön egy erős roma középosztály; egy olyan művelt középosztály, amely a saját maga példájával is tud hatni a többiekre, és segíteni tud a kiemelkedésben, példákat tud mutatni arra, hogy lehet romaként sikeresnek lenni ma Magyarországon, lehet elfogadott embernek lenni ebben a társadalomban, és nem kell kitaszítottnak éreznie magát az embernek?

Nos, az oktatási rendszerrel kapcsolatban is fölmerülnek ezek a kételyek, és jó lenne ezekre az aggodalmakra is választ kapnunk.

Harmadrészt szeretném megemlíteni, hogy a kulturális támogatások területén - könyvkiadás, folyóirat, tévé, rádió ügyében - ugyancsak vannak előrelépések, és ezt szintén dicsérően szeretném az első mondatomban aláhúzni, ismét hozzátéve azt, hogy itt is egy folyamatról van szó, ami az elmúlt években rendszeresen folytatódott, hiszen itt is növekedett a támogatások rendszere. És ez így van rendjén, és azt gondolom, ezért dicséret illeti a mostani kormányt is, hogy ez ez ügyben is megtörtént.

Itt is lesznek azonban majd fokmérői a támogatási elkötelezettségnek. Tudjuk jól - hogy megint csak a hazai cigányság speciális problémáit emeljem ki -, tudomásom szerint például Budapesten is kívánnak roma rádiót indítani többen - meglátjuk majd az elkötelezettséget, milyen segítséget kapnak ennek a létrehozásához, ami kulturálisan lényeges mérföldkő lesz az elkövetkezendő időben.

Utoljára szeretném a jogvédelemmel kapcsolatos kérdéskört megemlíteni. Ebben a beszámolóban szerepet kap ez is, bár azt gondolom, igen rövid terjedelemben, és ez talán komolyabb figyelmet érdemelt volna az előttünk lévő anyagban.

Nem hiszem azt, hogy a jogegyenlőség területén ma Magyarországon minden rendben lenne. Valóban, a legmagasabb szintű jogszabályaink elég egyértelműen rendelkeznek a kisebbségek jogairól és egyértelműen rendelkeznek az alapvető emberi jogokról. Azonban nem hiszem azt, hogy a fejlett nyugat-európai demokráciák példája ne arra intene minket, hogy ezeknek a tényleges érvényesülése érdekében rendkívül sok munkára és nagyon komoly támogatásra van szükség; olyan anyagi támogatásokra, olyan programokra, amelyeknek a beindulását, megvalósulását nem nagyon látjuk, vagy nagyon kezdetleges formában tapasztaljuk.

 

(Az elnöki széket dr. Szili Katalin, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)

 

A beszámoló említést tesz arról, hogy már évekkel ezelőtt, az előző kormányzati ciklus idején elindult egy program a rendőrségen belül, amelyik próbálta oldani az előítéleteket, és próbálta ezt bevinni a rendőrképzésbe is. Ez egy nagyon helyes, nagyon nemes szándék - de ez mind kevés! A bevezetőmben beszéltem a radikális áttörés hiányáról: például ez az a terület, ahol hiányzik a radikális áttörés. Hol vannak azok a programok, amelyeket kormányzati szinten kell beindítani ahhoz, hogy oldjuk az előítéleteket? Amelyeknek az oktatásban, a képzésben, ha úgy tetszik, a közhivatalokban és a közügyek intézésében minden embernek, aki kapcsolatba kerül a kisebbségekkel, a szemléletét át kell hogy hassa, jelen kell hogy legyen? Hiányoznak ezek az elképzelések, és nem látom igazából a törekvést arra, hogy ezek valóban elinduljanak, hiszen azzal is tisztában kell legyünk, rendszeresen elég komoly jogsértések történnek, amelyeknek szenvedő alanyai valamely magyarországi kisebbségi népcsoporthoz tartozó polgárok Magyarországon - történnek ilyenek. Természetesen tudjuk jól, hogy minden demokráciában előfordul ilyen, tehát önmagában ezért szégyenkeznivalónk nincs. Ha van valamiért szégyenkeznivalónk, az az, hogy hogyan kezeli ezt az állam, hogyan kezeli ezt a kormányzat, hogyan kezelik ezt mindazok, akiknek, ha úgy tetszik, személyes példát kell mutatniuk arra vonatkozóan, hogy nem élhetünk egy olyan demokráciában és nem szeretnénk olyan demokráciát a XXI. században, amelyik megtűr bármiféle kirekesztettséget, akár hallgatólagosan is.

Én tehát hiányolom a jogegyenlőségre és a jogvédelemre vonatkozó konkrét, egyértelmű, határozott programoknak és javaslatoknak a repertoárját ebből a beszámolóból.

Nos, tisztelt képviselőtársaim, talán az eddig elmondottak is illusztrálják azt, amivel kezdtem, nevezetesen, hogy itt egy olyan beszámolóról van szó, amely folytatja a megkezdett utat, és amely méltó arra, hogy elfogadjuk, de amely beszámoló megkerül bizonyos kérdéseket, és nem vet fel olyan alapproblémákat, amelyek mellett nem mehetünk el kézlegyintéssel, ha a magyarországi kisebbségek helyzetét vizsgáljuk.

Ezen belül is nyilván észrevették, hogy több ízben is használtam a magyarországi romák példáját, mint egy olyan kisebbségét, amelyiken nagyon sok minden bemutatható. Végezetül engedjék meg, hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy az eddig felsoroltakon túl azért is különlegesen fontosak számunkra a magyarországi cigánysággal kapcsolatos elképzelések, hiszen amikor az Európai Unió az országjelentését megfogalmazta és problémákat vetett fel Magyarországgal kapcsolatban, az egyik legkomolyabb probléma, amire a figyelmünket felhívták, az a magyarországi romák helyzete. Az az érzésem, itt sokkal több tennivalóra, akarásra és személyes példamutatásra lenne szükség a kormány részéről, hogy ezt az akadályt valóban sikeresen tudjuk venni.

Köszönöm szépen a figyelmüket, tisztelt képviselőtársaim. (Taps az SZDSZ és az MSZP soraiban.)




Felszólalások:  Előző  40  Következő    Ülésnap adatai