Készült: 2020.09.24.01:51:37 Dinamikus lap

A felszólalás szövege:

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
3 58 2006.06.08. 5:19  29-183

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Tisztelt Alelnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! A kormányprogram a Szabadság és szolidaritás alcímet viseli. A program oktatással kapcsolatos része ennek megfelelően két fő célra összpontosít. Az egyik a magyar fiatalok tudásának javítása és ezen keresztül az ország versenyképességének fejlesztése, a másik pedig az esélyegyenlőség megteremtése az oktatásban. Mindkettő kiemelten fontos.

Az előző ciklus elején a szocialista-szabad demokrata kormánynak volt ereje szembenézni azzal, hogy a magyar közoktatás és a felsőoktatás a közhiedelemben elterjedt nézettel szemben nem jó. Kétségtelen, hogy vannak kiugróan teljesítő fiatalok és iskolák, de az átlagos teljesítmény meglehetősen gyenge. Az igazságnak - mint nemrégiben megtanulhattuk - bizony ilyen kellemetlen pofája van.

Az alapkészségek elsajátítására nincs elég idő, az értelmező gondolkodás megtanítása helyett fölösleges lexikális ismeretekkel tömik a gyerekek fejét. A tananyag tartalma és a tankönyvek stílusa nem illeszkedik a diákok életkori sajátosságaihoz, és még mindig nagyon kevesen beszélnek idegen nyelveket.

Nyilvánvaló, hogy a felsőoktatás kinyitását nem bírta el a régi szerkezet sem infrastrukturálisan, sem pedig a képzés tartalmát és módszereit illetően. A szakképzésre és a felsőoktatásra is jellemző, hogy alig volt kapcsolata a gazdasággal, így nem meglepő, hogy a szakképesítések, diplomák nem feleltek meg a munkaerőpiac igényeinek.

(15.00)

Magyarországon az iskola felerősíti az induláskor meglévő társadalmi különbségeket, és sajnos mindennapos gyakorlat a szegregáció. Azért érdemes mindezt újra és újra elmondani, mert sokan nem értik, miért volt szükség az előző ciklusban elindított reformokra, így nem értik azt sem, miért olyan fontos ebben a ciklusban folytatni ezeket a reformokat. És vannak olyanok is, akik ezt az információhiányt vagy értetlenséget próbálják olcsó politikai előnyszerzésre használni, azt gondolom, meglehetősen felelőtlenül. Ha valamiféle eltévedt nemzeti büszkeség vagy politikai nyerészkedés miatt nem nézünk őszintén szembe azzal, hogy a magyar oktatási rendszer az átlagot tekintve egyáltalán nem teljesít jól - egyébként a szülők és a tanárok többsége látja ezeket a gondokat -, akkor az ország jövőjét tesszük tönkre.

Van egy olyan része a kormányprogram oktatási fejezetének, amely a szokásosnál is kívánatosabb terepe lehet a politikai demagógiának - az is lett már ma ebben a vitában -, ez az utólagos képzési hozzájárulás kérdése. A tandíjjal való riogatás a 2002-es fideszes kampány alapeleme volt, azóta normális szakmai vitát nem is lehet folytatni a tandíj kérdéséről. Nemigen lepődünk meg azon sem, ha az utólagos képzési hozzájárulást is próbálják valami borzalmas rémségnek beállítani. Ez egyébként most többes szám harmadik személy volt, referenciája a Fidesz, nem pedig egy általános alany. Próbálják erkölcsi alapvetésnek kikiáltani, hogy aki ingyen kapott diplomát, az nem vezethet be tandíjat. Az ilyen érvek persze elgondolkodtatják az embert, hogy a kádári nosztalgia más területen is érvényesül-e a furcsa módon konzervatívnak nevezett fideszes politikában.

Azon sem lepődünk meg, hogy a kijelentés persze jelentősen csúsztat. Az ingyenesnek nevezett oktatás ugyanúgy nem volt ingyenes, ahogy a mostani sem az, a képzési költségeket valakinek ki kell fizetnie, ezek most mi mindannyian vagyunk, és adó formájában fizetjük a felsőoktatásban tanulók képzési költségeit. Nem igaz az sem, hogy az utólagos képzési hozzájárulás bárkit megakadályozna a továbbtanulásban, hiszen nem a tanulmányok során kell fizetni, és nem is mindenkinek, csak annak, aki a diploma megszerzése után eléri azt a küszöböt, amely fölött az utólagos törlesztést meg kell kezdeni. Így természetesen nem a család anyagi helyzetétől függ, hogy valaki tanulhat-e tovább. Tudjuk persze, hogy akárhányszor és akármilyen lassan mondjuk ezt el, hogy mindenki értse, sokszor halljuk még ezeket az érveket, ezeket a félreértelmezéseket; merthogy az igazságnak ilyen kellemetlen pofája van, nem mindenki szereti látni.

Összegezve: a kormányprogram tartalmazza azokat az elemeket, amelyek szükségesek a magyar oktatás színvonalának javításához, ahhoz, hogy a diákok, a hallgatók piacképes, értelmes, valódi tudást kapjanak, és hogy javuljon az esélyegyenlőség. Nagy hangsúly került a digitális írástudás kialakítására, az idegennyelv-oktatásra és a szegregáció megszüntetésére. A megkezdett reformok folytatásaképpen tovább nő majd a felsőoktatási intézmények gazdasági önállósága, ennek következtében javulhat együttműködésük a gazdasággal. Folytatódnak az infrastrukturális beruházások is mind a felsőoktatásban, mind a közoktatásban. Folytatódnak a szegregáció felszámolását célzó, illetve a tehetséggondozó programok, ez utóbbiak köre a tervek szerint lényegesen bővül is majd.

A kormányprogramban leírtak alapján garanciát látunk az előző ciklusban megkezdett halaszthatatlan reformok folytatására és bővítésére, ezért támogatjuk a kormányprogramot.

Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps a kormánypárti oldalon.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
12 58-60 2006.07.04. 28:40  25-251

DR. SÁNDOR KLÁRA, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Kedves Képviselőtársaim! Az oktatás azok közé a rendszerek közé tartozik, amelyeket ha bárki megváltoztat, akkor abból általában nagy társadalmi felzúdulás támadhat, de legalábbis nagy társadalmi figyelem követi, hiszen ez olyan rendszer, amelyben az itt élők, a Magyarországon élők, a társadalomban élők többsége érintett valamilyen módon; vagy úgy, hogy diák, hallgató benne, vagy úgy, hogy tanít, pedagógus, tanár, vagy pedig úgy, hogy szülő, illetve családtag. Éppen ezért nagyon sokan saját bőrükön tapasztalják azokat a változtatásokat, amelyeket egy-egy reformon keresztül megpróbálunk elérni.

Másrészt éppen azért, mert ilyen széles a társadalmi érintettség, nagyon sokan gondolják úgy, hogy értenek az oktatáshoz, és nagyon sokan gondolják úgy, hogy értenek akár a közoktatás módszertanához, a pedagógiához, akár a felsőoktatásban tanítottak tartalmához. Ezt nap mint nap tapasztaljuk mindannyian, akik tanítunk. (Közbeszólás az ellenzéki oldalról: Kicsit szerényebben!) Akkor is így van ez egyébként, ha a pedagógiai szakemberek véleményével teljesen szembemennek ezek a vélemények. Most itt a világbajnokság idején kézenfekvő, hogy a focit hozzam példának, természetesen az egészségügy is, nemcsak a foci tartozik oda, amihez mindenki ért, hanem az oktatás is. Tehát azt várhatjuk, hogy bármilyen reformfolyamat, bármilyen módosítás nagy társadalmi hatást vált ki.

Ráadásul az oktatás esetében van egy olyan tényező, amit mítosznak neveznék legszívesebben, mert szerintem az, ez pedig az, hogy a magyar közoktatás és a felsőoktatás kiválóan teljesít. Különböző felmérésekből tudjuk, és sajnos az országban tanulók későbbi versenyteljesítményéből tudjuk, és az ország versenyteljesítményéből tudjuk, hogy ez nem így van.

(12.30)

Ez a mítosz úgy alakulhatott ki talán, hogy valóban igaz az, hogy Magyarországon nagyon sok a tehetséges diák, nagyon sok a tehetséges tanár, tehetséges oktató, tehetséges kutató, és nagyon sok a jó iskola. De ezért még önmagában nem mondhatjuk azt, hogy a teljes magyar oktatási rendszer jól teljesít. Minden adatunk azt mutatja, hogy ez nem így van. De ehhez persze erő és bátorság kell ismét csak és a kognitív disszonancia leküzdése - ami nem egy egyszerű dolog, ezt tudjuk mindannyian szintén -, tehát az kell, hogy szembenézzünk a tényekkel és az adatokkal, és ne a mítoszokon, a berögződéseken és a sztereotípiákon alapuló véleményeknek próbáljunk megfelelni, politikusként sem, hanem vegyük tudomásul a tényeket, mert javítani csak ekkor tudunk.

Egy harmadik elem, ami miatt szintén bátorság kell ahhoz, hogy az oktatáshoz hozzányúljunk, az az, hogy a politikai ideológiák - és itt most természetesen nem minősíteni szeretném egyiket vagy másikat, csak megállapítani - meglehetősen eltérnek egymástól abban, hogy a sikeres oktatási folyamatot hogyan képzelik el. Ez így is van rendjén, hiszen azért tartozunk különböző pártokhoz, mert különböző ideológiákat, különböző értékeket érzünk sajátunknak.

Az előző három elem következménye azonban az, hogy a magyar oktatás és minden oktatással kapcsolatos kérdés - legyen az közoktatással vagy felsőoktatással kapcsolatos kérdés - olyan mértékben átpolitizálódott az utóbbi időben Magyarországon, hogy gyakorlatilag ésszerű, racionális vitát erről sem lehet már folytatni. Én megpróbálok mégis szakmai szempontból hozzászólni ehhez a kérdéshez, és nem úgy, hogy mondjuk, valami előre megírt szöveget - ideológiai műhelyek által előre megírt szöveget - elmondok.

Azzal szeretném kezdeni, hogy természetesen a politikai óvatosság mindazok miatt, amiket az előbb elmondtam, soha nem árt. A politikai óvatosság azonban nem keverhető össze azzal, hogy népszerű dolgokat mondunk a mítoszoknak, az elvárásoknak és a népszerűség-hajhászásnak megfelelően, tehát az óvatosság mellett mindig a felelősségtudatnak és a jó irányba változtatási akaratnak is szerepet kell kapnia.

Miért van szükség azokra a reformokra, amelyek most itt a Ház előtt vannak, és amelyek egyébként már megkezdődtek, amelyeknek az előzményeit az elmúlt években tapasztalhattuk? Ahogy mondtam, a magyar oktatási rendszer - közoktatási és felsőoktatási rendszer - nem teljesít jól. A magyar gyerekek nyilvánvalóan nem butábbak, mint más gyerekek, mégis rosszabbul teljesítenek, ha szövegértésről, ha a megszerzett tudás alkalmazásáról, illetve ha a gondolkodásról, az értelmes gondolkodásról van szó.

Tapasztaljuk azt is, hogy a mai közoktatási rendszer arra épül, amilyen talán évtizedekkel ezelőtt volt a helyzet, hogy 14 éves koráig tanul biztosan mindenki, tehát 14 éves koráig bele kell tömni a fejébe azokat az általános műveltséghez tartozó ismereteket, amelyeket úgy gondoljuk, hogy jó, ha minden magyar állampolgár tud. Éppen ezért van az, hogy gyakorlatilag kétszer kell megtanulnia csaknem minden magyar gyereknek a tananyag egy bizonyos részét; pontosabban azt mondanám, hogy kétszer tanulja, de ahogy látjuk, egyszer sem tanulja meg. Tehát a rendszer arra épül, hogy 14 éves korában bocsátja ki a gyerekeket az oktatásból. Ma már tudjuk, hogy nem ez a helyzet, tehát mindenképp már önmagában ez indokolná, hogy változtatásokra van szükség.

Azt is látjuk, hogy a magyar oktatási rendszer nagyon erősen szegregál. Azt gondolom, ezt nem lehet, és valószínűleg senki nem is akarja tagadni. Szegregál és diszkriminál. A romákat, a nem jó módban élőket, mondjuk ki, a szegényeket, és egyébként szegregálja és hátrányos helyzetbe hozza a kistelepüléseken élőket is.

Többször elhangzott ma már, de hát ezt sem lehet tagadni, hogy az induláskor meglévő különbségek a gyerekek között a magyar oktatási folyamat során nem csökkennek, hanem nőnek, és azt is tudjuk, hogy a magyar oktatási rendszerben az iskola döntő hatással van arra, hogy ki hova léphet tovább, milyen középiskolába kerül, milyen diplomát szerezhet, szerezhet-e egyáltalán diplomát, illetve hogy milyen életesélyei lesznek, mennyire lehet majd sikeres az életben. Azt is tudjuk, hogy a nálunk jobban teljesítő országokban, például a skandináv országokban ez nem így van; ott az iskolának gyakorlatilag elenyésző hatása van arra, hogy a gyerekeknek a későbbiekben milyen esélyeik lesznek.

Azt is szeretném azért elmondani - mert itt az előző négy évet sokan vádolták azzal, hogy ezt a helyzetet mi állítottuk elő -, hogy nyilvánvalóan és természetesen ezek a problémák nem most keletkeztek. Tudjuk, hogy a rendszer korábban sem úgy épült föl, hogy a gyerekek életkori sajátosságainak megfelelő módszertannal és megfelelő tartalommal tanították volna a diákokat, hanem úgy, hogy mindig fölülről érkeztek az igények, mindig egy fölsőbb intézmény elvárásainak kellett megfelelni; a középiskolák az egyetemhez próbáltak igazodni, az általános iskolák a középiskolákhoz próbáltak igazodni. Ez egy indokolatlan és nagyon korai versenyhelyzetbe kényszerítette a gyerekeket ahelyett, hogy megtanítottuk volna őket írni és olvasni.

Azt is tudjuk, hogy a lexikális tudásnak az értelmetlenül nagy mennyisége jellemzi a magyar oktatási rendszert. Csak arra szeretném fölhívni a konzervatív képviselőtársaim figyelmét, hogy Karácsony Sándor az 1920-as években nagyon hasonlóan írta le azokat a problémákat, amelyeket most mi is itt önök elé tárunk, és amelyeket nem nagyon akarnak tudomásul venni.

Egy példát mondanék. Ma például egy harmadikos gyereknek az általános iskolai 3. osztályban nem azt kell megtanulnia a vizek élővilágával kapcsolatban, hogy a vizekben vannak halak, meg hogy ott van nád meg sás meg esetleg csiga meg kagyló, hanem meg kell neki tanulnia, hogy a vízparton enyves égerfa él, és kúpos bíborcsigát kell neki tudni felismerni. Azt gondolom, ez nem olyan ismeret, amit egy kilencéves gyereknek elengedhetetlenül tudnia kell ahhoz, hogy az életben sikeres legyen, viszont elvehetünk tőle nagyon sok időt és kedvet attól, hogy értelmes gondolkodásra fordítsa az idejét, és például megtanuljon valóban tanulni.

Ilyen körülmények között nem is igen lehet a gyerekek életkori sajátosságának megfelelő módszertant alkalmazni, tehát a pedagógusok is szenvednek ettől a rendszertől. Én nem kevés olyan pedagógussal találkoztam, aki ugyanúgy nem szereti ezt a fajta, a gyerekek fejébe adatokat tömő rendszert, mint ahogy mi sem szeretjük.

A közoktatási reform megkezdődött, hiszen fölismertük azt, hogy ezek a hibák benne vannak a rendszerben, és azok a javaslatok, amelyeket most tárgyalunk, amelyekről majd szó lesz a részletes vitában is, ezeket a reformokat viszik tovább. Az értelmes tudás megszerzését, az esélyegyenlőség javítását, illetve az oktatási folyamat átszervezését úgy, hogy az oktatás minősége jobb legyen, és gazdaságosabb legyen a folyamat maga.

Az értelmes tudás megszerzéséről már beszéltem. Azt gondoljuk egyébként, hogy valószínűleg nem a körmös a megfelelő módszer arra, hogy a gyerekek többet tudjanak, hanem mondjuk, az, hogy az alapkészségekre több időt fordítunk. Azért gondoljuk ezt így, mert azokban az országokban, ahol kiemelkedően jól teljesítenek az iskolások, a tanulók és az iskolák, nem négy év áll az alapkészségek elsajátítására rendelkezésre, hanem hat; Finnországban például, amely a legjobban teljesít a nemzetközi felmérések szerint. Ez a csomag most azt mozdítja elő, az irányba tereli a rendszert, hogy az 5. és a 6. osztályban minél kevesebb legyen a szakrendszerű képzés, és minél több legyen az alapkészségek elsajátítására fordított idő. Jónak tartjuk ezt a változtatást.

Az esélyegyenlőség elősegítése több szempontból megkezdődött szintén az elmúlt négy évben; például a roma gyerekeknek az "Utolsó padból" program, a tehetséges, de szegény fiataloknak az Útravaló-programok és számos más intézkedés. Itt most azokat az intézkedéseket látjuk, amelyek a kistelepülésen élők hátrányait próbálják csökkenteni.

Hadd mondjam itt azt el - mert az SZDSZ-t nagyon sokszor éri az a vád, hogy körbejárja az ország kistelepüléseit, és ahány kisiskolát talál, azt azonnal mind megpróbálná lelakatolni és bezárni -, soha nem mondtuk azt, hogy a kistelepülések iskoláit be kell zárni. Azt mondtuk, két oka lehet annak, hogy iskolát kell bezárni. Az egyik: ha nincs benne gyerek. Azt gondolom, épelméjű ember ezt nagyon nem vitatja.

(12.40)

A másik ok az, hogyha a gyereket hátrányba hozza saját iskolája, mert nem tudnak neki olyan minőségű oktatást biztosítani, mint egy másik iskolában.

Azt, hogy a kistelepüléseken az iskola mint intézmény, mint közösségi tér, mint közösségszervező erő nagyon fontos, azt mi is tudjuk és elismerjük, és ezért támogatjuk ennek a csomagnak azt a pontját, amelyik úgy próbálja megtartani a kistelepülésen az iskolákat minél tovább, hogy ha máshogy nem megy, mert mondjuk, már nem tud első osztályt indítani, mert nincs annyi gyerek, akkor például társintézményként működhessen, és egy másik iskola tagintézményeként 4 vagy 6 osztályt még tudjon indítani.

Az esélyegyenlőséghez tartozik, az esélyegyenlőség megteremtéséhez tartozik az a része a törvénymódosítási javaslatoknak, amely a világ-nyelv programot, a megkezdett világ-nyelv programot bővíti ki. Ebben az előkészítő évben, ami a középiskolai tanulmányokat előzheti meg - eddig, a mostani rendelkezések szerint előzheti meg -, az előkészítő évben nemcsak nyelvet tanulnak intenzíven a gyerekek, az erre egyébként legfogékonyabb korban, hanem digitális írásbeliséget is, és egyébként kommunikációs készséget is. Azokat a képességeket, készségeket fejlesztik tehát ebben az évben, amelyek a XXI. századi tudásnak az alapelemei. Ez a világ-nyelv program nagyon sikeres volt, sok száz iskola kapcsolódott hozzá; egy baj volt vele eddig, hogy nem állt mindenkinek rendelkezésére az a lehetőség, hogy ebben részt vehessen. Ez a mostani javaslat ezt teszi majd lehetővé azzal, hogy alanyi joggá teszi, miszerint mindenki igényelhesse azt, hogy ilyen felkészítő éven tanulhasson.

Egy másik eleme a mostani csomagnak az, amit sokan úgy éreznek valami furcsa oknál fogva, hogy az angol nyelvet kötelezővé teszi. Nos, nem az angol nyelv tanulását teszi kötelezővé, hogyha jobban elolvassák ezt a törvénytervezetet, hanem az angol nyelv tanítását teszi kötelezővé. Ami viszont azért nagyon fontos, mert lehet szeretni vagy nem szeretni azt a helyzetet, ami a világban kialakult, azt mondhatjuk mindenesetre, hogy az angol egy olyan közvetítő nyelve a XXI. századnak és a XX. század második felének, egy olyan lingua francája, ami nélkül gyakorlatilag mozdulni sem lehet, ami nélkül az emberek életesélyei igenis romlanak, ami gazdasági tőkének számít. És hogyha megfosztunk attól bárkit, hogy ő választhassa azt a lehetőséget, hogy ő angolul tanuljon a középiskolában vagy az általános iskolában, hogyha megfosztunk ettől a lehetőségtől bárkit, akkor őt hátrányos helyzetbe hozzuk a további lehetőségek, érvényesülés szempontjából.

Fontos azonban az is, hogy ez a törvénymódosítási javaslat nem teszi kötelezővé, az itt elhangzott olvasatokkal ellentétben nem teszi kötelezővé, hogy a tanulók föltétlenül angolt tanuljanak. Csak lehetőséget nyújt nekik, és az iskolákat kötelezi arra, hogy lehetőséget biztosítsanak a gyerekeknek erre. Természetesen nyelvészként a nyelvi sokszínűség támogatója vagyok, és tudom azt is, hogy a nyelvi emberi jogokkal szöges ellentétben állna az, hogyha mondjuk, idegen nyelvként akár angolt, akár németet, akár oroszt, akár szuahélit bevezetnének kötelező oktatásként. Természetesen ezt nem lehet, de a törvény nem is erről szól, annak ellenére, hogy sokan így értelmezték, ma is és a bizottságban is.

Ami az óraszámemelést illeti, azt gondolom, annak ellenére, hogy sokan mondták, rejtett, burkolt meg eltitkolt óraszámemelés, szó nincs a törvényben arról, hogy ez el lenne titkolva, hiszen akkor nem lenne ott az a táblázat, ahol benne van, hogy mennyire akarja, milyen óraszámról milyen óraszámra akarja a kormány emelni a közoktatásban dolgozók óraszámát, a pedagógusok óraszámát. Ezzel kapcsolatban én azt szeretném elmondani, hogy jobbnak tartanánk egy olyan rendszert 2006-ban, tehát ebben az átmeneti évben, ami előttünk áll, ami nem ezt a kicsit bizonytalan és talán visszaélésekre alkalmas állapotot hozná be, mert most lehet, hogy mondjuk, az iskola igazgatója elrendelheti bizonyos kollégáknak azt, hogy négy órát tartsanak gyakorlatilag ingyen, míg más kollégáknak nem kell órát tartaniuk. Ezért egy törvénymódosító javaslatot is fogunk benyújtani ennek elérése érdekében, de ezzel együtt azzal viszont egyetértünk, hogy 2007-től két tanórán kívüli órával, illetve két tanórai órával több legyen a pedagógusok óraszáma. Nem azért, mert szeretjük nyúzni a pedagógusokat, hanem azért, mert úgy gondoljuk, hogy ha ezt a Fidesz is megtette, akkor talán nem esik nagyon nekünk - tudom, hogy botor módon gondoltuk ezt -, hogyha ezt mi megtesszük. Másrészt viszont azért, mert úgy gondoljuk, hogy a költségvetési egyensúly helyreállítása pillanatnyilag megér annyit, hogy egy-egy pedagógus most két, majd aztán négy tanórán kívüli órával többet tanítson. (Közbeszólás: Ne a pedagógusokra terheljék az államháztartás hiányát!)

Hadd mondjam még egyébként azt el, hogy a pedagógusok olyan mértékű béremelést soha nem kaptak, mint az előző ciklusban. Az a bizonyos béremelés, ami a megelőző, az azt megelőző ciklusban, tehát a Fidesz-kormány alatt az óraszámemelést követte, messze nem volt olyan mértékű, mint amit az előző ciklusban kaptak a pedagógusok.

Ami a felsőoktatási törvénymódosítási javaslatokat illeti, itt a kiinduló állapot nem kevésbé rossz, mint ami a közoktatásban volt. Az utóbbi 16 év alatt négy-ötszörösére nőtt a hallgatók létszáma a felsőoktatásban. (Kuncze Gábor az ellenzéki oldalon ülőkkel beszélget.) Az egyetemek, a felsőoktatási intézmények, a karok és a szakok száma proliferálódott, túlképzés van, tudjuk, hogy nagy a diplomás-munkanélküliség. Egyébként azokat, akik most diplomás munkanélküliek... Én azt kérem a frakcióvezető úrtól, hogy most ne beszélgessen az ellenzéki képviselő urakkal, mert nekik mondom azt, amit mondok (Taps és derültség az ellenzéki padsorokban.), akkor is, ha tudom, hogy provokálták, és nem ő kezdte. Hadd folytassam! Azért fontos, hogy hallják, amit mondok, mert amikor arra hivatkoznak, hogy most diplomásokból túlképzés van, akkor elfelejtik mindig, hogy azokat a diplomásokat, akik most nem találnak munkát, az a kiszélesített felvételi rendszer engedte be a felsőoktatásba, amit önök vezettek be, ezekre időnként nem árt, hogyha emlékeztetünk.

A módszerek, a felsőoktatásban alkalmazott oktatási módszerek, a diplomák és a felsőoktatás szerkezete egyszerűen nem felel meg annak, hogy tömegképzéssé vált a magyar felsőoktatás, elitképzésből tömegképzéssé vált. Éppen ezért nagyon fontos volt, hogy itt is elinduljanak azok a reformok, amelyek elindultak. (Közbeszólás: Tandíj!) Beszélek azonnal a tandíjról is. Azt azonban nagyon fontosnak tartom még elmondani, hogy a bolognai rendszer megteremti azokat a lehetőségeket, hogy a piacgazdasághoz igazítsák az egyetemek maguk, nem a kormány, nem a parlament, hanem maguk az egyetemek és a Magyar Akkreditációs Bizottság, együttműködve egymással, hogy ez a két szereplő - az egyetemek és az Akkreditációs Bizottság - lehetővé tegye a diákok számára azt, hogy piacképes diplomát kapjanak. Tehát hogy ne csak olyan diplomákat fogadjunk el, akkreditálhassunk, amelyeket harminc éve is lehetett, hanem legyenek új diplomák, hogy fogadjuk el azt, hogy az alapképzés hároméves, és ne próbáljunk öt évet belenyomorítani ebbe a három évbe, fogadjuk el azt, hogy megváltozott a szerkezet, és fogadjuk el azt, hogy sokkal több hallgatót, és nem csak kiválóakat kell tanítanunk. Ez is fontos.

Nagyon fontos volt a gazdasági reform megkezdése, és ennek kapcsán szeretném elmondani, hogy a gazdasági tanács autonómiájának növelése éppen ezért kiemelkedő jelentőségű. Sokan ijesztgettek itt azzal, hogy a gazdasági tanács majd fogja magát, és eladja az egyetem épületeit, anélkül, hogy erről az egyetem értesülne. Azt önmagában nem értem, hogy valakinek egy egyetemi épületről, egy székházról miért pont az eladás jut eszébe azonnal... (Közbeszólások: Mert ez van a törvényben. Benne van a törvényben.). Azt mondják itt képviselőtársaim, hogy ez van a törvényben. Azt kérem, hogy olvassák el még egyszer a törvényt, és azt értő olvasással próbálják meg, ne ezzel a mechanikus olvasással, amivel olvasni szoktak. (Taps a kormányzó pártok padsoraiban. - Babák Mihály: Magyarul lehülyézett bennünket.) Tehát a gazdasági tanácsban benne van a rektor, és egyébként többségben vannak a gazdasági tanácsban a szenátus által, tehát az egyetem által delegált tagok. Nagyon rossz szenátus az, amelyik olyan tagokat delegál egy gazdasági tanácsba, amelyik aztán majd a szenátus tudta nélkül eladja az egyetem épületeit. (Zaj, beszélgetés.)

Egyébként pedig, ami az egyetemi autonómiát illeti, itt egy központ, a Kincstári Vagyoni Igazgatóság jogosítványai kerülnek le az egyetemekhez. Tehát azt gondolom, az egyetemi autonómiát nemhogy sértené, hanem kifejezetten bővíti ez az intézkedés.

(12.50)

És akkor tandíj, többszörös kívánságra. Sokszor elhangzott a vitában, hogy nem lesz ingyenes a felsőoktatás. Én tandíjnak nevezem; nem nevezem másképp, mert semmi értelme. Azt gondolom, akkor sincs vele semmi baj, ha tandíjnak nevezzük. A liberális párt soha nem volt tandíjellenes. (Dr. Pósán László: Tudjuk!) Ennek örülök, mert az a vád ért, mintha én valamikor azt mondtam volna, ráadásul egyenesen a kamerába nézve - egyébként nem volt ott kamera, csak rádió, ahol ez elhangzott, de tényleg mondtam olyat -, hogy nem tervezzük tandíj bevezetését. Azt viszont nem mondtam, hogy tandíj nem lesz. (Derültség az ellenzéki oldalon. - Taps a kormánypárti oldalon.) És ez nem szófacsarás.

Mielőtt abból indulnának ki ellenzéki képviselőtársaim, hogy fideszes retorikát alkalmazok, szeretném elmondani, az a mondat, hogy nem tervezzük, tényleg azt jelentette, hogy nem tervezzük - nem terveztük. Csak most előállt egy olyan helyzet, ami nemcsak a felsőoktatást érinti, hanem sok mást is, és amiben mi - önökkel ellentétben - megpróbálunk felelős politikusként viselkedni. (Zaj az ellenzéki oldalon.)

Elnök úr, kérhetem, hogy az olvasás mellett legyen segítségemre azzal, hogy nekem biztosítja a szót?

ELNÖK: Képviselő asszony még nagyon fiatal ebben a teremben ahhoz, hogy engem kioktasson. Kérem, folytassa a beszédjét!

DR. SÁNDOR KLÁRA, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen. Mi tehát soha nem voltunk tandíjellenesek. Azt a fajta tandíjat, ami most javaslatként előttünk áll, nem nagyon szeretjük. Nem azért nem szeretjük, mert tandíj és ez a neve, hanem azért, mert az utólagos képzési hozzájárulást igazságosabbnak tartottuk volna; több szempontból igazságosabbnak tartottuk volna. Valóban félő - és ezt el kell ismernünk -, hogy a szegényebb körülmények között élő gyerekeket elriaszthatja az a kötelezettség, hogy tandíjat kell fizetniük. Ezt természetesen tudjuk. Az utólagos képzési hozzájárulás esetében ez nem lett volna meg, hiszen mindenkinek utólag kellett volna fizetni. Ráadásul csak akkor kellett volna fizetnie, ha valóban olyan diplomát kapott volna a saját egyetemétől, amelyet később hasznosítani tud, tehát ha a fizetése elért volna egy bizonyos színvonalat, és ebben az esetben valószínűleg nem jelentett volna neki gondot az, hogy vissza kell fizetnie taníttatási költségeinek egy részét - és nem az egészet.

Jobbnak tartottuk volna azért is, mert a tandíj bevezetésével kapcsolatban kétféle igazságtalanságot lehet elkövetni. Egyrészt azt, ha a tandíj mindenki számára azonos, függetlenül attól, hogy melyik egyetemen és milyen szakon tanul. Ez igazságtalan, hiszen a képzés nem mindenki számára kerül azonos mennyiségű pénzbe. De igazságtalan az is, ha nem azonos a tandíj, mert ez meg elriaszthatja - mondjuk - az orvosi pályától azokat, akik az ottani magasabb képzési költség miatti magasabb tandíjat nem tudják fizetni. Az utólagos képzési hozzájárulás feloldotta volna ezt a dilemmát, hiszen - ahogy a neve is mutatja - utólag kellett volna fizetni akkor, ha jó állásba kerül az illető azzal a diplomával, amit megszerzett. Ráadásul hosszú távon is több bevételt biztosított volna az utólagos képzési hozzájárulás a költségvetésnek, mint amennyit ez fog biztosítani.

Ugyanakkor tudomásul vesszük azt a javaslatot, ami most a Ház előtt van, ennek pedig a következő okai vannak. Az egyik az, hogy ebben a törvénytervezetben megfelelő garanciákat látunk arra, hogy a hátrányos körülmények között élő gyerekek is tanulhassanak felsőoktatási intézményekben, részben azáltal, hogy ha valóban tehetségesek és kiemelkedő tanulmányi teljesítményt nyújtanak, akkor bekerülhetnek abba a 15 százalékba, amelynek nem kell tandíjat fizetnie. De van egy másik része is ennek a törvénytervezetnek, ennek a törvénymódosítási javaslatnak, mégpedig az, hogy a hátrányos helyzetűeknek nem kell tandíjat fizetniük. Azt gondoljuk, hogy ez a kettő plusz egy elem - kiegészítve azzal, hogy akik nem tandíjmentesek, azok is megfelelő módon kaphatnak tanulmányi ösztöndíjat, szintén a tanulmányaiktól függően -, tehát ez a három elem együttesen biztosítja azt, hogy a hátrányos helyzetűek, a szegényebb körülmények között élők is tanulhassanak felsőoktatási intézményekben. Másrészt pedig tudjuk azt, hogy a költségvetési mérleg javításához, helyreállításához hozzájárul ez a javaslat.

Összegezve azt mondanám, hogy mindkét csomag - a közoktatási és a felsőoktatási csomag is - azokat a megkezdett szükséges reformokat tartalmazza, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy a magyar oktatás versenyképessége, minősége javuljon. Úgy látjuk, hogy mindkét csomag növeli a diákok, ezen keresztül az ország versenyképességét, a közoktatási törvényjavaslat pedig növeli az esélyegyenlőséget is. Két olyan értéket tartalmaznak ezek a javaslatok, amelyeket a liberális párt alapértéknek tekint, és az SZDSZ politizálásának mindig is alapeleme volt a verseny és a szolidaritás. Éppen ezért kisebb módosításokkal támogatni fogjuk a törvényjavaslatot.

Köszönöm szépen a szót, elnök úr. (Taps a kormánypárti oldalon.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
12 182 2006.07.04. 0:50  25-251

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Elnök úr, köszönöm szépen a szót. Azért kértem csak kétperces hozzászólásra lehetőséget, mert úgy vettem észre az utóbbi néhány órában most már, hogy az SZDSZ jelenléte - valamilyen furcsa oknál fogva - a közoktatási és felsőoktatási törvény szakmai vitájában helyet kapott.

Úgyhogy én csak szeretnék megnyugtatni mindenki, hogy a televízión keresztül innen, a Házból követtem a hozzászólásokat, és sajnálattal mondom, hogy olyan nagyon sok újdonsággal nem szolgáltak ezek a hozzászólások. Úgyhogy természetesen újra itt vagyok, köszönöm szépen az üdvözlést, és valószínűleg... (Közbeszólás a Fidesz padsoraiból: Haza is üzenj!) Hogyha ez itt tárggyá vált, én szívesen részt veszek ebben, de hadd tegyem hozzá, sokkal jobban örülnék annak, ha valóban szakmai vita folyna a Házban. Köszönöm szépen, elnök úr.

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
14 98 2006.07.11. 2:17  87-149

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Ahhoz szeretnék én is hozzászólni, amit Pálinkás képviselő úr mondott a gazdasági tanácsok szerepéhez kapcsolódóan. Elhangzott, hogy ez egy olyan testület lenne, amelyiket a kormányzat, illetve a rektor, pontosabban a szenátus, hiszen a szenátus dönt a gazdasági tanács tagjainak nagyobbik részéről, mintha ez az egyetem nyakára lenne ültetve, és az aggodalmak egy jelentős része innen vezethető le.

(12.00)

Azt gondolom, a gazdasági tanácsokról nem kellene rosszat feltételeznünk. A legtöbb egyetemen már végzik a munkájukat, és nem gondolom, hogy felelőtlen, az egyetemek vagyonával trehányul bánó embereknek kellene gondolnunk őket, annál is inkább, mert nekem meggyőződésem, hogy a gazdasági tanácsok tagjai onnantól kezdve, hogy kinevezték őket egy-egy egyetemhez - egyébként sokan voltak, akik maguk kérték azt, hogy melyik egyetemhez szeretnének kerülni, onnantól kezdve -, az egyetem legjobb érdekét fogják nézni, nincs okunk arra, hogy ne ezt feltételezzük. Ráadásul a gazdasági tanácsok nagyobbik része az egyetem által kinevezett tagokból áll. Tehát többségben vannak a szenátus által kinevezett tagok. Ezt nagyon fontosnak gondolom; tehát nem kell valami rosszat feltételeznünk.

Azt pedig mindannyian tudjuk, hogy a gazdasági önállóság mennyire fontos az egyetemeknek például ahhoz, hogy ne kelljen év végén festékpatront és tollat vásárolni a megmaradt pénzekből nagy mennyiségben, mint azt eddig tettük, mielőtt az új törvényt meghoztuk.

Pálinkás képviselő úrnak az volt az aggodalma, hogy esetleg nem a szenátus dönt. Abban a törvényjavaslatban is egyébként és a mi módosító indítványunkban az első mondat az, hogy a gazdasági tanács közreműködik a szenátus döntéseinek előkészítésében. Ebből az következik, hogy a szenátus dönt. Tehát nem a gazdasági tanács fog továbbra sem dönteni, a rektor a gazdasági tanács egyetértésével nyújtja be a javaslatát, de a szenátus dönt. Köszönöm szépen, elnök úr. (Taps az ellenzéki pártok soraiból.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
33 78 2006.11.17. 12:57  1-431

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Elnök úr, köszönöm a szót. Tisztelt Ház! Ha oktatásról beszélünk, és a költségvetés van a parlament előtt, akkor azt gondolom, hogy néhány kiemelkedően fontos szempontot mindenképpen figyelembe kell vennünk. Én ilyen szempontnak gondolom elsődlegesen azt, hogy a költségvetési tervezet alapján elláthatók-e a közoktatás, illetve a felsőoktatás feladatai, természetesen megfelelő minőségben. Ilyen szempontnak gondolom azt, hogy megfelel-e ez a költségvetési rész is annak az elvnek, hogy a 2007-es költségvetés egyik legfontosabb szempontja, feladata az, hogy javítsa a gazdasági egyensúlyt, hogy javuljon a gazdasági mérleg. Egy következő szempont az, hogy megszünteti-e ez a költségvetési tervezet a pazarló rendszerek finanszírozását, vagy legalábbis kísérletet tesz-e erre, és ebbe az irányba mozdul-e el, másrészt pedig az, hogy elősegíti-e a versenyképesség javítását és a társadalmi igazságosság növelését. Én ezeket vettem figyelembe kiemelt szempontként - persze másokat is lehetne említeni -, amikor a 2007-es költségvetés oktatási vonatkozásait néztem meg, és ennek most néhány kiemelt eleméről, néhány pontjáról szeretnék beszélni.

Először a közoktatásról; azért kezdem a közoktatással, mert kétségtelenül ez lesz nehezebb helyzetben. A költségvetési terv szerint a közoktatás támogatása csökken, a felsőoktatásé viszont nő. A közoktatás támogatása 477,6 milliárd forint, és 11,3 milliárd forinttal kap kevesebb támogatást a közoktatás, mint 2006-ban; ez 2,3 százalék körül van. A támogatáscsökkenés legjelentősebb részét az óraszámemelés miatt megmaradó pénz jelenti, illetve a kistelepülési normatíva elvonása, a bejárónormatíva elvonása, valamint a sajátos nevelési igényű gyerekek oktatásának a támogatása, az alapfokú művészeti oktatás támogatása, illetve a tankönyvek támogatása is csökken valamivel. Azért emeltem ki ezeket a pontokat, mert nyilvánvalóan meg kell indokolnunk, miért tartjuk megengedhetőnek, hogy ezeken a területeken csökkenés következzen be. Akkor is ezt kell mondanom, ha semmiképpen sem örülünk ennek, de ha ez racionális, és segít a rendszer átalakításában, akkor talán megengedhető.

Először is azt szeretném kiemelni, hogy a kistelepülési normatíva és a bejárónormatíva megtakarított összege más csoportosításban azért az iskolákhoz fog kerülni, csak nem ezeken a címeken, és a sajátos nevelési igényű gyerekek támogatására fordított összeget is megkapják a sajátos nevelési igényű gyerekek, csak ott az a kategorizálás változik meg, hogy ki számít ilyennek. A tankönyvek támogatásából megmaradt pénz is a tankönyvek támogatásánál marad, csak a szerkezet alakul át. Erről a továbbiakban majd szeretnék néhány szót mondani.

Ha a közoktatási részt nézzük, nagyon örvendetes, hogy vannak olyan programelemek, amelyekre több pénz jut, mint a korábbiakban. Ilyen például a gyakorlati oktatás bevezetése a szakiskolákban és a szakközépiskolákban a 9-10. évfolyamon, ilyen az Arany János tehetséggondozó és kollégiumi program felmenő rendszerben történő bővítése, és - nagyon fontos - ilyen az új nyelvi előkészítői folyamat bővítése, vagy ilyen akár a nemzetiségi oktatás is.

Néhány szóban szeretnék szólni azokról a területekről, ahonnan elvonás történt. Nagy vihart váltott ki az, hogy a sajátos nevelési igényű gyerekek támogatása bizonyos szempontból csökkent. Azért mondom, hogy bizonyos szempontból, mert - ahogy mondtam - ez az összeg a gyerekek fejlődését segíti, csak más szerkezeti leosztásban, mint ahogy az eddig történt. Azért volt erre szükség, mert 2000-ben 5500 sajátos nevelési igényű gyereket tartottak számon a magyar közoktatásban, és ez mára 22 ezerre növekedett. Én elhiszem, hogy több pedagógus van, aki felismeri, hogy egy gyerek diszlexiás vagy diszgráfiás, vagy magatartási zavaros - mondjuk, hiperaktív -, de azt nem hiszem, hogy ez ilyen mértékű növekedést eredményezne. Sokkal inkább gyaníthatjuk azt, hogy a nagyon jelentősen megemelt normatíva, amit ezek után a gyerekek után kapnak az iskolák, bizony sajnos szerepet játszott abban, hogy kiket soroltak ebbe a csoportba. Ahogy mondtam, mintegy 400 millió forint támogatást továbbra is megkapnak azok a gyerekek, akik valóban rászorulnak arra a segítségre, ami a fejlődésükhöz szükséges, tehát attól nem kell félni, hogy a ténylegesen sajátos nevelési igényű gyerekek valamiképpen elkallódnak, vagy nem kapják meg a szükséges segítséget.

A tankönyvtámogatás automatizmusa megszüntetésének kifejezetten örülünk. Azért örülünk ennek, mert a tankönyvtámogatás eddig nem a rászorultság elvét alapul véve zajlott, hanem úgy, hogy minden olyan család, amelyben három gyereket vagy annál többet nevelnek, vagy ahol egyedülálló szülő nevelte a gyereket, ott a gyerekek automatikusan megkapták a tankönyvtámogatást vagy az ingyentankönyvet. Ez természetesen nem helyes, hiszen vannak olyan két gyereket nevelő családok, amelyek sokkal inkább rászorulnak erre, és vannak olyan öt gyereket nevelő családok, ahol nagyon jól keresnek a szülők, és egyáltalán nem szorulnak rá erre. Itt a szerkezeti átalakítást kifejezetten üdvözöljük.

További vihart kavart - méghozzá igen nagyot, és el kell ismernünk, nem is véletlenül - a művészeti alapoktatás támogatásának a csökkenése. Nagyon nehéz az a döntés, amikor az ember azt mondja, hogy a művészeti alapoktatástól pénzt kell elvenni, hiszen én magam is pontosan tudom, hogy számos olyan halmozottan hátrányos helyzetű vagy hátrányos helyzetű gyerek van, akinek ez az oktatási forma nagyon sokat jelent; értelmes időtöltést jelent, a képességei fejlesztését jelenti és így tovább. A másik oldalon meg azt kell látnunk - és ezt is mindannyian tudjuk, és nem árt, ha ezt is fejben tartjuk -, hogy, nem tudom másképpen mondani, az a finanszírozási forma, ami eddig volt, nagyon sok embernek nyerészkedésre adott alkalmat. A nyerészkedés azt jelenti, hogy egy-egy tanuló hat-nyolc-tíz alapfokú művészetoktatásban vett részt papíron, néha olyan gyerekek, akik nem is léteznek. Azt a fajta pénzpazarlást, ami ennek következtében kifolyt a rendszerből, meg kell szüntetni. Valószínűleg nem a legjobb módja az az elv, ahogy ez most történik, csak nincs más módja.

Egyébként januártól kezdve megindul az a szakmai akkreditáció, amelyet nagyon régóta, már az előző ciklus óta szorgalmaz az Oktatási Minisztérium, de akkor nem történt meg. Én magam művészeti alapoktatást végző iskolák igazgatóitól tudom, ők maguk is úgy gondolják, hogy ez a saját hibájuk volt, mert nagyon hosszúra nyúlt az a folyamat, amíg ők egymással meg tudtak állapodni abban, hogy az akkreditáció során milyen szempontokat fognak figyelembe venni. Januártól tehát megindul ez az akkreditáció, és azt remélhetjük ettől, hogy a jó, a színvonalas munkát végző iskolák megmaradnak, és megszűnik az a pénzpocsékolás, amely éppen azoktól a gyerekektől vett el pénzt, akiknek a legnagyobb szüksége lenne rá.

Nagyon fontos, hogy a Világnyelv-program bővült. Azért gondolom, hogy erre különös hangsúlyt kell fektetnünk, mert mindannyian tudjuk, hogy mi, magyarok nem állunk különösebben jól a nyelvtudás terén, és azt is tudjuk, hogy a versenyképességünket ez nem korlátozza, hanem gyakorlatilag megsemmisíti. A munkavállalástól kezdve a tanuláson át a külföldi elhelyezkedésig tökéletesen beszűkíti a lehetőségét annak, aki nem beszél nyelveket. A Világnyelv-program azoknak a gyerekeknek adja a legnagyobb lehetőséget, akiknek a szülei nem tudnának magántanárt fizetni. Ez rendkívül fontos program, és nagyon örvendetes az, hogy az idei évtől kezdve egyetlen olyan gyerektől sem lehet megtagadni ezt az iskolai szolgáltatást, aki ezt igényli. Erre sok pénz kell, és nagyon helyes, hogy erre sok pénzt költünk.

A felsőoktatás - ahogy mondtam - jobb helyzetben van, annál is inkább, mert az intézmények - nem a felsőoktatás egésze, hanem csak az intézmények - támogatása 7,4 százalékkal növekszik, ami 12,5 milliárd forintot jelent. Ez a pénz elégséges ahhoz - és kell ahhoz -, hogy azokat a reformokat, amelyeket az előző ciklusban megkezdtünk, folytatni lehessen. Nagyon sokat beszéltünk arról, hogy ezek miért fontosak: a rugalmas képzés, az új diplomák megjelenése, az Európai Unióhoz való alkalmazkodás, az Európai Felsőoktatási Térséghez való csatlakozás szempontjából és a hallgatók érdekében, akik így piacképes diplomát tudnak kapni. Ezekről most nem kívánok bővebben szólni, de annyit még egyszer mindenképpen meg kell erősítenem, hogy ezeknek a szerkezeti átalakításoknak a végrehajtására a megfelelő többletet biztosítja a költségvetés.

(11.20)

Még egy fontos pont a felsőoktatással kapcsolatban: a hallgatói juttatások 4,7 milliárddal növekszenek, ez 10 százalékos növekedést jelent. Ez a növekedés egyrészt a hallgatói normatíva emelkedéséből származik, ami 91 ezer forintról 116 500 forintra emelkedik, aztán például a tankönyvtámogatásból, ami 7820 forintról 11 650 forintra emelkedik, és a kollégiumi támogatásból, ami 80 ezer forintról 116 500 forintra emelkedik.

Ami az akadémiai kutatásfinanszírozást illeti, az valóban csökken 3,2 százalékkal, ugyanakkor az Innovációs Alap támogatása 13-nál valamivel nagyobb százalékkal több forráshoz jut. És egyébként, ha az Akadémia finanszírozását nézzük, akkor tudjuk azt is, hogy az MTA közgyűlése maga is úgy ítélte meg nemrégiben, hogy reformokra van szükség, és ezeknek a reformoknak bizony az ésszerű gazdálkodás is eleme kell hogy legyen. Erről valószínűleg sokat fogunk még a továbbiakban beszélni, úgyhogy most ezt sem szeretném részletezni.

Összegezve azt mondhatom, hogy a közoktatás finanszírozása, bár fájdalmas az az elvonás, ami történik, mégis annak érdekében történik, hogy egy átláthatóbb normatív képzést alakítsunk ki; hogy megszűnjön az a gyakorlat, hogy a finanszírozás érdekében lényegében nem létező okok miatt hívjanak le normatív támogatást; és biztosít számos szempontból olyan előnyöket hátrányos helyzetű gyerekeknek, amiket nagyon fontosnak tartunk.

A felsőoktatással kapcsolatban pedig azt lehet mondani, hogy itt folytatódhat a reform, és mivel több pénzt kap a felsőoktatás, mint eddig, reálértékben is több pénzt, ilyen szempontból mindenképpen örülünk ennek a költségvetési tételnek. Bár természetesen hozzátehetjük - nemcsak azért, mert ez egy kötelező panel, hanem mert én magam is komolyan így gondolom, és nyilvánvalóan a liberális politikusok is így gondolják -, hogy az oktatásra, ha az ország gazdasági helyzete ezt megengedi, és a tudomány, az alapkutatások és az alkalmazott kutatások finanszírozására is természetesen nem lehet elég pénzt költeni. A mostani költségvetési tervezet - a beszédem elején vázolt szempontoknak megfelelően - biztosítja a megfelelő minőségű képzést, ezért az SZDSZ a költségvetés oktatási részét elfogadhatónak tartja.

Köszönöm szépen a szót. (Taps a kormánypárti padsorokból.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
50 34 2007.02.20. 20:02  19-169

DR. SÁNDOR KLÁRA, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Azt gondolom, mindannyian örülhetünk annak, hogy erre a vitanapra sor került, hiszen valóban egy olyan kérdésről van szó, ami mindannyiunkat nagyon közelről érint, és örülünk annak is, hogy az SZDSZ által kezdeményezett ötpárti vitasorozatnak például ez az egyik következménye, hogy a KDNP erről a témáról vitanapot kezdeményezett.

Súlyos gonddal állunk szemben, de nem ma kezdődött ez a tendencia. Tudnunk kell, hogy ez évtizedek óta tart, és azzal együtt, hogy évtizedek óta tart, a következményei természetesen egyre súlyosbodnak. Évente egy kisváros lakosságával, 20-25 ezerrel leszünk kevesebben. Észre kell vennünk, hogy ma ugyanannyian iratkoznak be felsőfokú oktatási intézménybe, mint általános iskolába, ami nagyon látványossá teszi ezt a fogyást. Tudnunk kell, ha folytatódik ez a tendencia, akkor 2021-re körülbelül 350 ezerrel leszünk kevesebben, mint ma, és tudnunk kell, hogy a mostani jóslások szerint 2020-ra száz aktív keresőre ötvenhét nyugdíjas fog jutni, szemben az európai átlaggal, ami körülbelül negyvenhárom lesz. Mindenképpen fontos teát, hogy erről sokat beszéljünk.

Elhangzott, hogy a születési ráta nagyon alacsony Magyarországon. Én úgy ítélem meg, hogy nagyon alacsony, azzal együtt, hogy tudnunk kell azt is, hogy ez európai tendencia, tehát Európában sem sokkal magasabb az átlag - bár valamivel magasabb -, mint nálunk. Európai vonatkozásban egy nő élete során várhatóan átlagosan 1,5 gyereket fog szülni - ami így természetesen bután hangzik, de tudjuk, hogy miről van szó -, ezzel szemben Magyarországon viszont valószínűleg csak 1,3-at.

Probléma az, hogy a fiatalok 18 százaléka csak egy gyermeket tervez, 9 százaléka pedig egyáltalán nem tervez gyermeket. A kérdés azonban természetesen az, hogy miért alakulnak így ezek az adatok, hiszen csak akkor tudjuk megszüntetni vagy megváltoztatni ezt a tendenciát, ha az okokra is egyenes válaszokat keresünk.

(10.50)

A szokásos érvek azok szoktak lenni - és itt is hangzott már el ilyen -, hogy kevesebb a házasság, viszont sok a válás. Ezek a köztudatban is nagyon gyakori érvek. Valóban kevesebb a házasságkötések száma; ha a 15 év feletti férfiak és nők házasságon belüli, illetve párkapcsolatait nézzük, vagy az azon kívül élést nézzük, akkor azt látjuk, hogy 1970-ben a nők 17 százaléka nem volt házas, és a férfiak 24 százaléka nem volt házas, viszont 2005-ben a nők 24, a férfiak 35 százaléka nem volt házas, a házasságkötések száma pedig ennek megfelelően csökken.

Viszont azt is tudnunk kell, hogy a házasság nem a párkapcsolat egyetlen formája természetesen, tehát ha a 2005-ös adatokat nézzük, akkor ugyan csak a nők 46 százaléka él házasságban, párkapcsolatban, viszont 59 százaléka, illetve a férfiaknál 52 és 85 százalék az arány.

A válások száma is növekedett. Ha a fennálló házasságokra nézzük a válások számát, akkor 1960-ban 6,5 volt ez a szám, 2005-ben pedig 11,8 - ez kétségtelenül növekedett. De azt is tudjuk, hogy a házasságkötések száma nem jelent automatikusan fogyást, hiszen azt is tudjuk, hogy a gyermekek jelentős része ma Magyarországon - ez egyébként 35 százalék - nem házasságon belüli párkapcsolatban születik.

A miniszterelnök úr említette, hogy nem kell ettől félnünk. Az európai tendencia ugyanis az, hogy nagyobb a gyermekvállalási kedv azokban a kapcsolatokban, amelyek nem köttetnek meg jogilag is, tehát nincs szó házasságkötésről, hanem "csak" párkapcsolatról. Másrészt tehát a válások száma önmagában nem csökkenti a gyerekek számát, hiszen tudjuk azt, hogy gyerekek válás előtt is születnek. Kétségtelen, hogy nem az a helyzet, mint száz évvel ezelőtt, hogy ha valaki megházasodott - egyébként ezt jó dolognak tartom természetesen -, akkor tudja, hogy egész életében ebben a kapcsolatban kénytelen leélni az életét.

Ennél, a házasságkötések számánál fontosabb talán, hogy a házasságot kötők életkora és általában a tartós párkapcsolatot kezdők életkora növekszik, hiszen ez a szülési arányokat jelentősen befolyásolhatja. Ezek egyrészt a hosszabbodó életkorral, másrészt a jóval hosszabb tanulmányi idővel és a megváltozott igényekkel is összefüggésben vannak, nem utolsósorban pedig a megváltozott kultúrával. Ma nem elsődleges életcélja az egy nőnek, hogy házasságot kössön és gyermekeket szüljön.

Egy másik érv, amit szoktak mondani, hogy miért alacsony a gyermekvállalási kedv, az az, hogy anyagi okok miatt nem mernek sokan gyermeket vállalni. Szintén a miniszter úr említett olyan adatokat, amelyek azt mutatják, hogy a szociális támogatások valójában nem ösztönzik a gyermekszülési kedvet, és azt is tudnunk kell, hogy a gyerekek 14 százaléka él ma Magyarországon olyan családban, ahol nincsen kereső, tehát ahol vagy az anya vagy az apa, ha egyszülős családról vagy kapcsolatról van szó, vagy pedig mindkét szülő munkanélküli. Ez azt is mutatja, hogy ha végiggondoljuk viszont, hogy a munkanélküli ráta 7-nél valamivel több, hogy azokban a családokban, amelyek szegénynek számítanak, a gyermekvállalási kedvet nem befolyásolja ez a szegénység. Az összefüggés nem az, hogy azok a családok elszegényednek, ahol sok a gyerek, hanem az, hogy egyébként is több gyermeket vállalnak azokban a családokban, amelyek anyagilag nincsenek nagyon jó helyzetben.

Ez azzal van összefüggésben, hogy a kutatások szerint végeztek olyan attitűdvizsgálatokat, amelyekben kérdezték a különböző gyermekvállalási kedv okáról, vagy hogy miért nem vállal valaki gyereket, milyen körülmények között szeretne gyermeket vállalni, megkérdezték az embereket, és ezek a kutatások azt mutatták, hogy a várható életminőség, a gyerek várható életminősége nagymértékben befolyásolja azt, hogy ki vállal gyereket, és ki hány gyereket vállal. Ez azt jelenti, hogy a szülők jobb iskoláztatást és általában jobb életminőséget, jobb egészséget, jobb életkörülményeket szeretnének a gyermekeiknek, mint ami nekik van; ami azt is jelenti, hogy azok a családok, amelyek jómódban élnek, mondjuk, középosztálybeli családok, kevesebb gyermeket vállalnak, hiszen az ő szintjüket nehezebb biztosítani a gyermek számára, mint egy szegényebb családban, ahol ez a szempont kevésbé vetődik fel, mint a jómódú családokban.

Természetesen szerepet játszik, és ezzel foglalkoznunk kell, ha jól emlékszem, akkor ezt ma még nem említették, hogy magas a meddőség aránya Magyarországon, és azt sem említettük még, hogy nagyon rosszul kezeljük ezt, nem elég hatékonyan kezeljük. Körülbelül 15 százalékos a meddőség aránya Magyarországon, ami azt jelenti, hogy évente lehetségesen 150 ezer párt érint, ehhez képest viszont nagyon kevés gyerek születik ma lombikbébiprogramból, a gyerekek 2 százaléka, évente körülbelül 2 ezer gyerek. Finnországban ez a szám a kétszerese, tehát arányosítva természetesen, Dániában pedig háromszor ennyi gyermek születik lombikbébiprogram segítségével.

Ami ennél még szembetűnőbb, az az, hogy Magyarországon a legalacsonyabb a kezelések hatékonysága, 22 százalék, szemben, mondjuk, az Európában első Izlanddal, ahol 42,3 százalék a lombikprogramok hatékonysága. Azt gondolom, hogy ezen mindenképpen javítanunk kell, olyan orvosi protokollokat kell kidolgozni, amelyek tudomásom szerint ma még nem léteznek, hogy ezt a hatékonyságot növeljük.

A meddőséggel kapcsolatos rossz helyzetet még súlyosbítja, hogy növekszik az az életkor, amikor egyáltalán észreveszik azt, hogy egy pár meddő, mert az életkor arányával egyenesen növekszik annak az esélye, hogy nem lesz sikeres a program, tehát ezzel fordítottan arányosan csökken a kezelések hatékonysága. A huszonévesek tekintetében 50 százalékban sikeresen tudják kezelni a felismert meddőséget, 35 éves kor fölött 35 százalékban, 40 éves kor fölött viszont csak 10 százalék ennek az esélye.

Ha összehasonlítjuk a magyar születési rátát más országokkal, akkor azt tapasztaljuk, hogy - mondanék ismét néhány számot - Írországban 2 a születési ráta, Franciaországban 1,9, az északi országok átlaga 1,8, Nagy-Britannia 1,7, Hollandia szintén, Belgium pedig 1,6. Ha viszont megnézzük ezeket az országokat, akkor azt is látjuk, hogy az északi országok kivételével nagyon nagy a betelepülők aránya, ahol viszont sokgyermekes családok vannak, jellemzőek; és ha megnézzük a volt szocialista országok arányszámait, akkor azt látjuk, hogy ahhoz képest egy kicsit jobban állunk, és ugyanolyan a születési ráta Magyarországon, mint, mondjuk, Görögországban, Spanyolországban vagy Olaszországban.

Tehát nem feltétlenül, sőt, azt gondolom, hogy nem azzal a bizonytalansággal függ össze a gyermekvállalási kedv csökkenése, ami a rendszerváltás után sok embert érinthetett, hanem más okokat kell erre keresnünk. Többen is említették már, mert nem tudunk mást tenni, hiszen az adatok erre kényszerítenek minket, hogy a skandináv országokat kell példának tekintenünk. Ott sikerült valamelyest megfordítani azt a tendenciát, ami egyébként ott is jellemző volt még 5-10 évvel ezelőtt.

Kikötünk a most általam felsoroltak közül a legutolsó megszokott érvnél, szokásos érvnél, amit egy kicsit karikírozva úgy lehetne mondani, hogy megbomlott a világ rendje, mert a nők már nem akarnak otthon ülni, nem akarnak a fakanál mellett ücsörögni, nem akarnak csak gyereket szülni, és most itt a csak nincs idézőjelben, mert azzal együtt, hogy természetesen a gyermekvállalás egy nő életében nagyon fontos feladat, legalább annyira, mint egy férfi életében, azt gondolom - vagy kellene, hogy egy férfi életében is fontos feladat legyen -, természetesen egy nőnek más életképe is van saját magával szemben, és ugyanúgy ki akarja teljesíteni saját képességeit, mint bármelyik férfitársa.

Azt látjuk, hogy egyre több lesz a diplomával rendelkező nő, annyira, hogy manapság már több lány szerez diplomát, mint fiú. Azt látjuk, hogy a fiatal nők önálló egzisztenciára törekednek, azt szeretnék, hogyha nem kerülnének anyagi függőségbe a velük együtt párkapcsolatban élő férfitól. Azt látjuk, hogy elutasítják a függő viszonyt nemcsak gazdasági, nemcsak anyagi, hanem pszichés értelemben is. A függő viszony természetesen egy hierarchizált függést jelent, és nem azt, hogy érzelmi kapcsolatban vannak-e egymással, és azt látjuk, hogy nincsenek kibékülve azzal a helyzettel, hogy választaniuk kell a karrier és a gyerekek között. Azt gondolom, hogy itt a probléma kulcsához a megoldás; a megoldás talán messzebb egy picit, de arra kell törekednünk, hogy itt keressük a megoldást, ezen a ponton.

(11.00)

Olyan társadalmi probléma ez, ami nemcsak a gyerekszülést érinti közvetlenül, hanem egyáltalán a párkapcsolatok kialakulását is, és ezért van az a jelenség, amit sokan ugyan szeretnek, értve, hogy miről van szó, valamiféle értetlen és megbélyegző stílusban, inkvizítori lelkesedéssel elítélni, ez a bizonyos szinglikérdés. A szinglik nem azért vannak, mert ők imádnak szinglik lenni, hanem azért vannak, ha alaposan megvizsgáljuk a helyzetet, mert a magyar társadalom ma erre kényszeríti őket. S mielőtt még bárki azt gondolná, hogy ez megint a Gyurcsány-kormány hibája, ez nem a Gyurcsány-kormány hibája. Ez annak a több ezer éves szemléletnek a hibája, amit most már a fiatal nők nem fogadnak el, és amin a magyar társadalomnak túl kell lépnie ahhoz, hogy itt bármilyen előrelépés történjen a negatív demográfiai tendencia megfordítása érdekében.

Miért kell ma választaniuk a nőknek a karrier és a család vállalása között? A munkahelyi diszkrimináció mindennapos jelenség. Megint szeretném azt mondani, hogy nem a kormány hibájából, hiszen a törvényeink megvannak ennek a tiltására, az alkotmány is tiltja. Nem a jogi háttér hiányzik ehhez, a szemlélet hiányzik. Azt tapasztaljuk, hogy a fiatal nő, ha munkavállalóként jelentkezik valahol, akkor megkérdezik, hogy van-e gyereke. Ha nincs, akkor azért nem veszik fel, mert majd lesz, ha van, akkor azért nem veszik fel, mert a gyerek majd beteg lesz. Még egyszer hangsúlyozom, a törvényeink tiltják ezt. A munkaadókon múlik, és az ott felvételi beszélgetést, munkainterjút folytató, többnyire férfi vezetőkön múlik, hogy a törvényeket betartják vagy nem. S egyébként rajtunk múlik, hogy felhívjuk-e a nők figyelmét arra, hogy ilyenkor feljelentést lehet tenni az adott munkaadóval szemben.

Tudjuk azt, hogy nagyon nehéz három vagy adott esetben még több év után a gyerekek mellől visszamenni a munkába, hiszen a szellemi foglalkozások többsége olyan, hogy egyszerűen nem engedheti meg magának egy fiatal nő, hogy a karrierjét három év vagy még hosszabb idő otthon töltésével gyakorlatilag nemcsak hogy kettévágja, hanem ketté is törje. Egy olyan dolgot fogok mondani, ami valószínűleg furcsa lesz itthon. Németországban azon gondolkodnak felelős politikusok, hogy elképzelhetőnek tartják, a szociológusok adataira építve, hogy a gyes idejének leszállítása lenne az az eszköz, ami ösztönözné a nőket a szülésre. Ez egy nagyon furcsa paradoxonnak tűnik, valójában azonban arról van szó, hogy ha a fiatal nők, ahogy az előbb mondtam, szinte kényszerülnek három évig otthon maradni, azért kényszerülnek, mert olyan erős ez a társadalmi elvárás, hogy ebből nagyon nehezen húzzák ki magukat; akkor, ha rövidebb a "kötelezően" otthon töltendő idő időtartama, akkor valószínűleg magasabb lesz a gyermekvállalási kedv, ezt jósolják a német kutatók. Mert sokkal könnyebben mondja azt egy nő, hogy egy évre otthon marad a gyermekével, különösen akkor, ha egy másik szempontot is beleveszünk, ami Magyarországon nem szokásos, hogy csak szemlélet kérdése, hogy a nőnek kell-e otthon maradnia, vagy otthon maradhat a férfi is, ami a skandináv országokban egyébként nemhogy gyakori, hanem a világ legtermészetesebb dolga. Nagyon gyakori az, hogy megosztja az otthon töltött időt a férfi és a nő. Magyarországon miért nem lehetséges ez? Azért, mert a nők diszkriminációjában az is benne van, szintén nem a kormány bűneként, hiszen jogilag ez tilos, a törvényeink szigorúan tiltják, de a nők sokkal kevesebbet keresnek ugyanazért a munkáért, mint a férfiak. A "sokkal" azt jelenti, hogy a fizikai munka esetében 76,8 százalékát, a szellemi munka esetében, és ez nagyon fontos, 65 százalékát keresik, mint az ugyanazt a munkát végző férfiak.

Természetesen ez megengedhetetlen, de a törvényeken túl a szemléletváltásra is szükségünk van, ami semmiképpen nem állami, viszont politikai feladat. Olyan politikai feladat, amit valószínűleg csak együtt tudunk megoldani, tehát a különböző ideológiát képviselő politikai pártok képviselői, együtt.

Ha azt nézzük meg, hogy ki végzi a háztartási munkát Magyarországon, akkor az én szempontomból elrémisztő, a férfiak többsége szempontjából megnyugtató képet kapunk. Finnországban a kereső munkával töltött idő egy átlagos napon egy nő számára - percben számolva - 240 perc, Svédországban 230, Németország 215, Magyarországon 275. Tehát több időt töltenek kereső munkával a magyar nők, mint az említett országokban. Ha megnézzük az otthon végzett munkát, Finnországban 125, Svédországban 120, Németországban 130, Magyarországon 175 percet töltenek a nők munkával. Ez azt jelenti, ha összeadjuk ezeket a számokat, hogy Finnországban a munkával eltöltött idő egy nő számára naponta 365, Svédországban 350, Németországban 345 perc, Magyarországon 450.

A férfiak, ezt gondolhatjuk, nem állnak ilyen jól ebben a tekintetben. Nyilvánvaló, hogy azt a háztartási munkát, amit a nőknek kell elvégezniük, azért kell hogy ők végezzék el, mert a férfiak nem vesznek olyan mértékben részt a háztartás ellátásában, a háztartási otthoni feladatokban, akár a gyermeknevelésben nem vesznek olyan mértékben részt, mint ahogy, mondjuk, a skandináv országokban.

(Az elnöki széket dr. Áder János, az Országgyűlés
alelnöke foglalja el.)

A megoldás egyik részét, sokan mondták, a részmunka és a távmunka bevezetése, szélesítése eredményezheti, hiszen Hollandiában 46,46 százalék a részmunka aránya, ezzel szemben Magyarországon 3,86. Hihetetlenül rosszul állunk ebben a tekintetben. Itt mindenki arról beszélt, hogy a nők számára kell lehetővé tenni a részmunkát és a távmunkát. Természetesen a férfiak számára is lehetővé kell tenni. Ne sújtsuk azzal a férfiakat, hogy ők nem vehetnek részt a családi életben, és nem lehetnek ott, amikor a gyermekeik felnőnek. Legyen meg a lehetőségük nekik is, hogy részt vegyenek a gyermeknevelésben. Természetesen nagyon fontos az, hogy a szociális ellátóhálózatnak azt a részét, ami a gyerekekkel és az idősekkel foglalkozik, tehát a bölcsődei, óvodai férőhelyek növeléséről, illetve az idősgondozás fejlesztéséről van itt szó, ezt is komolyan vegyük.

Ha ezeket a szempontokat figyelembe vesszük, vagy ezeket a feladatokat megvalósítjuk, tehát a szociális ellátás javítását, a gazdasági kiszámíthatóságot, és legfőképpen, és ezt nagyon szeretném hangsúlyozni, a szemléletváltást, hiszen több ezer éves szemléletről van szó, amit meg kell változtatnunk, akkor várható a gyermekvállalási kedv növekedése. Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
71 14 2007.05.15. 5:20  13-16

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Múlt csütörtökön adta ki az Amnesty International a jelentést arról, hogyan kezelik a magyar törvények és a magyar hatóságok a nemi erőszakot. A dokumentum összegzése szerint Magyarországon a nemi erőszak áldozatai nem kapnak megfelelő védelmet és jogorvoslatot. Ezért adták a jelentésnek azt a címet, hogy "Meg nem hallott sikolyok".

Egy nappal később, pénteken éjjel öt rendőrruhába öltözött férfi megerőszakolt egy fiatal nőt. Az akció végeztével az áldozatot megfenyegették, hogy ha panaszt tesz, nagyon rosszul jár. Ebben az esetben az áldozat mégis panaszt tett, de nem tudjuk, hogy hány ilyen eset maradhat egy életre elhallgatva. Mert a jelentés arra hívja fel a figyelmet, hogy a nemi erőszak eseteinek csak töredéke kerül a bíróság elé. Miért? Mert a magyar közvélemény még mindig az áldozatokat tartja felelősnek, mert a magyarok többsége nem is tudja, hogy a házasságon belüli nemi erőszak is bűncselekmény. Mert sokan félnek följelentést tenni, és mert sokan kilátástalannak tartják, hogy támadójukat végül majd elítélik.

Nekünk, törvényhozóknak jócskán van mit szégyellnünk, mert nemcsak közvéleményünk, hanem a nők elleni erőszakkal kapcsolatos törvényeink is előítéletesek. A magyar törvények szerint a nemi erőszak áldozatának bizonyítania kell, hogy fizikailag komolyan ellenállt, csak ebben az esetben emelhető vád az elkövető ellen. Nem elég, ha a nő nem adja hozzájárulását, vagy hogy erre nincs is alkalma, mert nem is kérdezik meg tőle. A törvény nem törődik azzal, hogy az áldozat esetleg az életét kockáztatná a komoly fizikai ellenállással, és a jelentés szerint a törvény nem törődik azzal sem, hogy az áldozat kiszolgáltatott és retteg támadójától.

Vajon mikor vesszük észre, hogy ezt a logikát követve lopásért csak akkor lehetne elítélni valakit, hogyha bizonyítani tudja az áldozat, hogy ő komoly fizikai ellenállást tanúsított, amikor a tolvaj lopott tőle? A magyar törvény ókonzervatív módon nem az áldozat, a nő szabad akarata, személyisége ellen elkövetett bűntettnek minősíti a nők megerőszakolását, hanem a házasság, a család, az ifjúság és a nemi erkölcs elleni bűncselekménynek. Az áldozat nem érdekes ebben a, hangsúlyozom, ókonzervatív gondolkodásban.

Csak remélni tudom, hogy az ötfős galeri valójában nem rendőrökből állt. De a jelentés szerint a magyar rendőrség és a bírák semmivel sem kevésbé előítéletesek a nemi erőszak áldozataival szemben, mint a közvélemény általában. Egy bírónő, aki húsz éve bíráskodik, azt nyilatkozta, ő maga sem fordulna bírósághoz nemi erőszak ügyében, mert az eljárási rend, a hagyományok, a hozzáállás miatt szinte lehetetlen lenne megtalálni az igazát. Mint mondta, az áldozatnak kell védekeznie, és neki kell bizonyítania ártatlanságát.

Mit tehetünk mi? Vagy inkább azt kérdezem, hogy mit kötelességünk tenni. Változtassuk meg a törvényt, és a nemi erőszakot tekintsük annak, ami: az áldozatnak fizikai és lelki sérülést okozó, személyes önrendelkezését durván megsértő bűncselekménynek. A törvény ne az áldozatot, hanem az elkövetőt kezelje bűnösnek, ne csak papíron, hanem a szellemében is. Legyenek krízisközpontok, ahol az áldozatok megfelelő segítséget kapnak, és legyen általános továbbképzés a bírák, ügyészek, rendőrök számára. A nemi erőszak a nők elleni erőszak egyik legszélsőségesebb formája. Elsősorban a nők elleni erőszaké, hiszen a nemi erkölcs elleni bűncselekmények áldozata 2005-ben 81 százalékban nő volt. A jogerősen elítélt fiatalkorú elkövetők 98, a felnőttek 83 százaléka pedig férfi.

A Magyar Országgyűlés 2003. március 14-én azt a kötelezettséget rótta ki saját magára, hogy egy éven belül elkészíti azt a nemzeti stratégiát, amely a partnerkapcsolatokon belüli erőszak visszaszorítását célozza. A határidő 2004. március 31-én lejárt. Azóta 1141 nap telt el, ez 163 hét. A statisztikák szerint Magyarországon legalább hetente egy halálos áldozata van a partnerkapcsolatokon belüli erőszaknak. A magyar politikai élet szereplői némaságukkal vállalnak cinkosságot az áldozatok szenvedésében, kiszolgáltatottságában, adott esetben halálában.

(9.40)

Éppen az ilyen némaság ellen irányul az Európa Tanács 2006 végén indított átfogó kampánya, amely a nők elleni erőszak megállítását szolgálja, s egyik jelmondata az, hogy a nők elleni erőszak mindig sikollyal kezdődik, de sosem szabadna csönddel végződnie. Vegyük végre komolyan saját törvényhozói felelősségünket!

Az SZDSZ eddig is többször szorgalmazta már, hogy tegyünk jóval többet a nők elleni erőszak visszaszorításáért. A liberális párt most is készen áll arra, hogy koordinálja azt a folyamatot, amelynek eredményeképpen megszülethet az a nemzeti stratégia, amellyel 1141 napja adós az Országgyűlés.

Köszönöm a szót, elnök úr. (Taps a kormányzó pártok, szórványos taps az MDF padsoraiból.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
74 72 2007.05.22. 15:25  53-77

DR. SÁNDOR KLÁRA, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Miniszter Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Azt gondolom, hogy ha felsőoktatásról beszélünk, akkor mindannyian egyetértünk abban, hogy a felsőoktatás minősége és a minőség javítása irányába tett változások alapvető fontosságúak, bármelyik politikai oldalon ülünk is, és bármilyen politikai nézetet vallunk. Hogy hogyan érjük el ezt a minőséget, hogyan képzeljük el azt, hogy a minőség javulását meg lehet oldani, meg lehet teremteni, abban persze lehetnek közöttünk különbségek.

Én is a minőségre szeretnék koncentrálni, és arra, hogy szerintünk ez hogyan érhető el, és hogy a jelenlegi törvénymódosítási javaslat mennyiben szolgálja ezeket a célokat, és mennyiben próbálunk majd azon esetleg apróbb módosításokat javasolni.

Mielőtt azonban rátérnék arra, amit tulajdonképpen szerettem volna mondani, egyetlen gondolat egy-két mondatban Pokorni képviselő úrnak. Azt gondolom, hogy ha ön lett volna a miniszter vagy ön lenne most a miniszter, akkor talán ön is egyetértene velünk abban, hogy a felsőfokú szakképzés nem valami rossz dolog. Tehát az, hogy a felsőfokú szakképzés irányába ment el, mondjuk, a felsőfokú képzés, az nem valami eredendő bűn és nem valami ördögtől való dolog, hiszen mindannyian tudjuk, ezt nagyon sokszor megbeszéltük különböző vitákon - és azt gondolom, ebben is egyetértés van köztünk -, hogy az azért mégiscsak igaz, hogy túlképzés volt a magyar diplomások között, hogy éppen azért volt szükség a bolognai folyamat bevezetésére - azonkívül, hogy nemzetközi kötelezettséget vállaltunk -, mert olyan ötéves diplomával mentek ki fiatalok az életbe, amivel azért nem tudtak igazán mit kezdeni, mert ahhoz túl sok volt, amit végezniük kellett volna vele. Nagyon sok esetben az én tanítványaim azért nem kaptak munkát, mert a munkahelyen azt mondták, hogy ők túlképzettek, nincs szükség ennyi végzettségre, ugyanakkor pedig azt a konkrét feladatot, amit el kellett volna látniuk, nem tudták ellátni, mert ahhoz a gyakorlati orientáció, a gyakorlati képzés hiányzott nekik.

Tehát azt gondolom, a felsőfokú szakképzést azért ne bántsuk, mert az nem rossz dolog, és azt gondolom, ennek legalább ekkora teret kellene kapnia, mint amennyit most kap. És abban is egyetértés van, azt gondolom, hogy a mesterképzésben részt vevők száma sem lehet azonos az alapképzésben résztvevők számával, pontosan azért nem, mert nincs ötéves képzésre olyan mértékben szükség, mint amennyire kinyitottuk ezt a rendszert.

De van egy másik jelenség is, amit szintén mindannyian, akik felsőoktatási intézményben tanítunk és hosszú ideje tanítunk, tudunk: hogy milyen végtelen minőségromlás következett be. És nemcsak azért, mert a hallgatók jelentős része ugyanúgy nem nagyon tud írni és olvasni, mint ahogy más magyar fiatalok sem. Tapasztalataim szerint ez a minőségromlás nagyon sokszor azért következett be, mert túl sokan vannak olyanok, akik visszahúzzák azt az egyébként 10-15 százalékot, akik ugyanolyan jó tanulók lennének, mint annak idején mi voltunk, ha szabad így mondani - én azt gondolom, ezt nyilván mondhatjuk -, amikor mi bekerültünk az egyetemre, és sokkal szigorúbbak voltak a felvételi követelmények, mint most. Az a 10-15 százalék most is ott van, csak nem tud haladni, nem tudja elérni azt a szintet. Azért nem tudja elérni, mert egyszerűen nem divat tanulni, nem divat egy olyan közegben jónak lenni, ahol egyébként a középszerűség a minta nagyon sokszor. Természetesen vannak kis szakok, vannak elit szakok és vannak olyan képzések, ahol ez nem érvényes. A tömegképzésben, azt gondolom, mindenképpen ez a helyzet. Tehát a minőség javítása nagyon sok szempontból rendkívül fontos.

Fontos természetesen a minőség biztosítása a kiemelkedő tehetségűeknek, hogy elérjék mindazt, amit a képességeik alapján elérhetnek, és hogy ebben segítsük őket. Fontos az is, hogy az állam által elköltött pénz ne vesszen el és ne menjen kárba, hanem a lehető legjobban hasznosuljon az állam számára is és annak a számára is, aki ezt a képzést kapja, tehát az egyén számára is.

A jelenlegi törvénymódosítási javaslatról szólva három fő elemről, három fő csoportról szeretnék beszélni: az egyik az intézmények közötti verseny, a másik a stabil finanszírozás, a harmadik pedig a gazdasági önállóság.

(14.10)

Úgy ítélem meg, hogy ennek a három fő elemnek mindegyike a minőségjavítás irányába hathat, és természetesen gondolom, hogy mindannyian azt szeretnénk, hogy ebbe az irányba mozduljunk el.

Először az intézmények közötti versenyről szólnék, és hogy ennek milyen elemeit látom a törvénymódosítási javaslatok között. Nagyon fontos szerintem az, hogy ahogy a világban máshol, nálunk is karakteres és egymástól jól megkülönböztethető felsőoktatási intézmények legyenek. Azért rendkívül fontos ez, hogy a hallgatók tudják, hogy amikor jelentkeznek, akkor nem valamelyik egyetemre, nem a földrajzilag legközelebb lévő egyetemre jelentkeznek, hanem oda jelentkeznek, ahol olyan képzést fognak kapni és olyan diplomát fognak kapni, amilyet ők szeretnének.

Aztán nagyon fontos a felsőoktatásban - ezt is tudjuk, akik ott tanítunk, és lehet, hogy olyan szót fogok használni, ami talán liberális politikustól megütközést kelt, bár azt gondolom, hogy ez a megütközés előítéleteken alapul és nem a valóságon -, a nevelés rendkívül fontos, nemcsak a középiskolában és az alapfokú oktatásban, hanem a felsőoktatásban is, csak ez a nevelés értelemszerűen nem a körmös és nem a nádpálca, mint ahogy korábban sem jó, ha az, hanem a mintaadás, az együttgondolkodás és a gondolkodni tanítás.

Nagyon fontos az a műhelymunka, amit az oktatók a diákjaikkal együtt végezhetnek, ahol tulajdonképpen az a beavatás történik, ahol megtanítjuk a tanítványainkat gondolkodni, ahol életszemléletet, világlátást, problémaérzékenységet tanítunk nekik. Rendkívül fontos lenne, ha lenne rá valóban alkalmunk - nekem volt olyan szerencsém, hogy volt ebben részem -, hogy a mester és tanítvány viszonyt visszahozzuk a magyar egyetemekre, nemcsak a doktori képzésben, hanem már a mesterképzésben is. Ezt viszont nem lehet úgy megtenni, hogy a professzorok egy része három-négy intézményben tanít, de azt mondom, még úgysem lehet megtenni, ha két intézményben tanít. Ha egy professzornak nincs stabil identitása, nem tudja, hogy ő melyik intézmény javát akarja igazán szolgálni, ha két egymással versengő intézménynek az oktatója, akkor hogyan fognak ezek az intézmények valóban versenyezni egymással? Ez nem akadályozza meg természetesen a mobilitást, mert attól egy jó oktatót egy másik egyetem elcsábíthat - éppen azért csábítja el, mert jó oktató, és mert szüksége van rá -, de ha közpréda egy oktató, és három intézményben tanít, akkor természetesen ez nem valósítható meg.

Én egy kicsit durvábban fogalmaznék, mint ahogy itt elhangzott. Azt gondolom, nem IC-professzoroknak kell azokat a professzorokat hívni, akikről mi mindannyian beszélünk, mert hiszen az, hogy valaki Budapestről Szegedre jár tanítani vagy Pécsről Budapestre, az önmagában nem baj, ha egy intézménynek az oktatója. Ez akkor baj, ha haknizik körbe az országban, és egy ilyen intézkedéstől, mint ami most előttünk van, azt várhatjuk, hogy kiderül belőle, hogy ténylegesen hány felsőoktatási intézményt bír el ez az ország. Hetvenkettőt nem bír el, nincs ennyi oktatónk, akik az oktatói gárdákat kiteszik, hiszen tudjuk, hogy körülbelül az oktatói gárda legalább fele - pontos számokat nem ismerek, de legalább a fele - több intézményben is tanít, és valószínűleg éppen ezért van az, hogy bizonyos diplomák nem olyan értékűek, mint amilyennek lenniük kellene. Azt gondolom tehát, ez egy rendkívül fontos, előremutató intézkedés.

Nagyon fontos a szakok és a szakirányok különbözősége egy-egy egyetemen, és most egy olyan ponthoz értem, ahol szeretném, ha egy kicsit módosulna az a javaslat, ami előttünk van, éppen a verseny érdekében. A jelenlegi javaslatban az szerepel, hogy az alapképzésre történő jelentkezéshez az adott képzési területen képzést folytató intézmények közösen határozzák meg, hogy mely vizsgatárgyakból szükséges az emelt szintű érettségi. Én azt gondolom, ezt rá kell bízni az intézményekre, döntse el a szegedi magyar szak, döntse el a pécsi magyar szak, és döntse el a budapesti, a debreceni és az összes többi, hogy előír-e emelt szintű érettségit magyarból, vagy nem. Ez az intézményi autonómia része, azt hiszem, és mindenképpen ez támogatná azt a kívánatos versenyt, aminek következtében eldől, hogy a felsőoktatási intézmények közül melyek azok, amelyek valóban a legjobban teljesítenek, melyek azok, amelyeket a hallgatók valóban választanak.

Ide kapcsolódik a pályakövetés szükségessége. Ez azért alapvető fontosságú, mert tudjuk azt, hogy minden rendszer, minden jól működő rendszer akkor jól működő, ha a visszacsatolás is része a rendszernek. Ezt annak idején technikaórán 15 éves korunkban megtanultuk, úgyhogy ezeket az ismereteket még itt is érdemes természetesen alkalmazni. A pályakövetés visszacsatolás az intézménynek, hiszen fogja tudni, hogy ő maga hogyan teljesít, és természetesen iránytű azoknak a leendő hallgatóknak, akik az intézmények közül középiskolás korukban választanak.

Itt megint egy apró megjegyzés, ami, azt gondolom, érdemes a módosításra, amellett, hogy természetesen - ahogy mondtam - nagyon fontosnak tartjuk ezt az elemet. Ahogy végignéztem ezt a listát, az adatok egy része, minimális része, egy vagy két adat nem feltétlenül szükséges - akár az oktatóknál, akár a hallgatóknál lehet ilyet találni -, és esetleg adatvédelmi aggályokat vethet fel. Éppen ezért itt apró pontosításokat fogunk javasolni, de ez a lényeget nem érinti; azt, hogy a pályakövetési rendszert fontosnak tartjuk, nem érinti.

Szintén ide kapcsolódik a rugalmas képzés, a képzés rugalmasságának növelése. Nagyon fontos eleme, alapvető eleme a bolognai rendszernek az, hogy éppen a felsőoktatási képzést próbálja rugalmasabbá és ezzel piacképesebbé tenni. A kreditrendszer ugyanennek a folyamatnak a része, ez nagyrészt megvalósult ezeken az egyetemeken. Ugyanakkor az egész életen át tartó tanulásra vonatkozó nemzeti stratégiához illeszkedően nagyon fontos az, hogy az oktatás különböző szintjei között az átjárhatóság még nagyobb legyen, mint most - mert ezt a bolognai rendszer részben már megteremtette -, és örvendetes, hogy ebben a törvényjavaslatban most azt látjuk, hogy erre tesz a minisztérium törekvéseket.

Nagyon fontos az, hogy a korábbi tanulmányok és a munkatapasztalat is beszámítható, bizonyos képzéseknél ez alapvető fontosságú lehet, és ez az, ami olyan hallgatókat is becsábíthat a képzésbe, akik eddig, mondjuk, nem gondoltak arra, mert saját meglátásuk szerint esetleg túllépték azt a kort, amikor ők öt évet el akarnak tölteni egy egyetemen, vagy az anyagi lehetőségeik nem engedik meg és így tovább. Lehet, hogy pontosan ez a rugalmasság lesz az a pont, ahol őket be lehet hozni a felsőoktatásba, és tovább lehet képezni őket. Ehhez tartozik az a fontos elem, hogy a költségtérítéses képzés, ha felsőoktatási intézmény folytatja ezt a képzést, akkor külön akkreditációs eljárás nélkül is felnőttképzésnek minősül. Ez jelentősen egyszerűsíti a jelenlegi helyzetet.

Nagy elemnek mondtam a kiszámítható finanszírozást, és annak ellenére, ami itt elhangzott, azt gondolom, hogy a 2007. évi költségvetésben ezt a 214 milliárdot megígérte mindkét párt a választási programjában, megígérte a kormány a kormányprogramjában, és akárki akármit mond, ellenőrizhető, hogy ez megvalósult, ezen nem lehet vitatkozni. Azon sem lehet vitatkozni, hogy jó, ha minél stabilabb egy ilyen rendszer, de azt gondolom, hogy indexálással, tehát hogy inflációs előrejelzés szerinti indexálással megoldjuk ennek az összegnek a stabil növekedését, ezt a stabilitást meg tudjuk őrizni.

Ami a finanszírozás nem normatív részét illeti, tehát azt a bizonyos hároméves szerződést, úgy tudom, hogy az intézmények jelentős része és az intézményvezetők, tehát a rektorok jelentős része üdvözölte ezt a lépést. Elsősorban ők tudják azt, hogy nekik mi a kiszámítható és mi a jó, tehát ebben a kérdésben érdemes rájuk hallgatni, és ezzel együtt persze érdemes nekünk meg elmondanunk - és én ezt nagyon fontos alapelvnek tartom, ha tetszik, liberális alapelvnek, de azt gondolom, ebben sincs köztünk vita -, hogy a támogatásoknak ez a rendszere, ez a megállapodáson alapuló rendszere mindenképpen átlátható és összemérhető legyen. Az átláthatóság alapvető fontosságú, hogy még csak a gyanúja se merülhessen fel annak, hogy valamelyik rektor odamegy a miniszterhez, és meggyőzi, hogy neki miért kell több pénz, de nyilvánvalóan nem is ez a terv és nem is ez a cél.

Másrészt az összemérhetőségnél azok a teljesítménymutatók, amelyek a javaslatban előttünk vannak, nagyon sokat számíthatnak. Én talán úgy csinálnám, hogy nem bíznám a felsőoktatási intézményekre még az első három évben sem, hogy ezeket a bizonyos teljesítménymutatókat ők határozzák meg, hanem pontosan az összemérhetőség érdekében érdemes ebben nekik, ha úgy tetszik, segíteni, tehát előírni azokat a mutatókat, amelyeket figyelembe kell venni.

Végül pedig egyetlen gondolat a gazdasági önállóságról. Méltatlan volt az a helyzet, amelyben a felsőoktatási intézmények nagyon sokáig voltak: tudományos autonómiájuk volt, és gazdasági autonómiájuk nem volt. A Szabad Demokraták Szövetsége minden olyan lépést, amely az egyetemek, felsőoktatási intézmények gazdasági önállóságának megteremtése érdekében történik, nagyon erőteljesen támogat és üdvözöl, éppen ezért azt a lépést is, hogy a szellemi tőke minél inkább hasznosuljon, és ezért a szellemi alkotást nem pénzbeli hozzájárulásként gazdasági társaságok tulajdonába lehessen adni, illetve vállalkozást lehessen létrehozni belőle.

Összefoglalva tehát: az említett elemek alapján az SZDSZ, a magyar liberális párt a felsőoktatási törvény módosítását támogatja.

Köszönöm szépen a szót, elnök úr. (Taps a kormánypártok soraiból.)

(14.20)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
74 98 2007.05.22. 15:14  54,77-103

DR. SÁNDOR KLÁRA, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Államtitkár Úr! Kedves Képviselőtársaim! A közoktatással kapcsolatban számos esetben elhangzik, és nem is nagyon lehet mást mondani, hogy a tudásnál fontosabb útravalót a gyerekeknek nem lehet adni.

Ennek a tudásnak legalább két aspektusa van. Az egyik, hogy valóban tudást adjon az iskola, akármilyen szintjéről van szó a közoktatásnak, vagy mint az előbb megbeszéltük, a felsőoktatásnak is akár. Azt reméljük és azt látjuk, hogy azok az oktatási reformok, azok a kezdeményezések, amelyek a nem lexikális, hanem a valóban gondolkodásra késztető tudást, a készségfejlesztést támogatják, azok folytatódnak. De most nem erről kell itt beszélnünk, és a módosítások többsége nem is ezzel kapcsolatos; hanem egy másik aspektussal, azzal az aspektussal, hogy ezt a tudást viszont egyenlő módon kell hozzáférhetővé tennie a közoktatási rendszernek mindenki számára. Vagyis az esélyegyenlőség kérdésénél vagyunk.

Függetlenül attól, hogy valaki hová születik, milyen családba, milyen végzettségű szülők közé, milyen településre, természetesen mindenkinek azonos lehetőségeket kell biztosítania a közoktatási rendszernek. Tudjuk azt, hogy az önmagában nem rossz, ha a gyerekek, a fiatalok életlehetőségeit az iskola határozza meg. Ez csak akkor rossz, ha nyílik az az olló, ami a gyerekek között megvan akkor, amikor belépnek az oktatási rendszerbe; ha ez az olló nyílik, az természetesen nagyon rossz folyamat. Jó lenne, ha kiegyenlítő szerepet tudna játszani az iskola, hiszen éppen ezáltal tudna az esélyegyenlőségért nagyon sokat tenni.

Sajnos azonban Magyarországon azt látjuk, hogy ezek a folyamatok rossz irányba mennek, de nem négy éve, nem tíz éve, nem tizenhét éve. Ha Karácsony Sándor műveit olvassa az ember, akkor azt látja, hogy a húszas-harmincas években sem volt más a helyzet, mint amit most elmondhatunk, és azt látja, hogy igazából a magyar pedagógia egyik legnagyobb alakja ugyanazokat a megoldásokat javasolta, legalábbis ami a pedagógiafilozófiát illeti vagy ami a pedagógia készségfejlesztés-tartalmát illeti, mint amit, mondjuk, a szocialista és a liberális kormány öt évvel ezelőtt elkezdett. A problémák viszont itt vannak velünk, és a problémák közül az egyik legsúlyosabb a szegregáció, ami szorosan összekötődik azzal, hogy a sajátos nevelési igényű gyerekeket hogyan kezeljük, és nagyon szorosan összekapcsolódik a kistelepülésekkel. Mind a három említett tényező, a szegregáció, a sajátos nevelési igényű gyerekek és a kistelepülések problémája is nagyon szorosan kötődik ahhoz az etnikai határhoz, amit még mindig nem tud a magyar társadalom megszüntetni, amit nem tudunk túllépni, tehát a roma gyerekek, a roma iskoláztatás kérdéséhez.

Először a szegregációról szeretnék néhány szót szólni. Az megnyugtató volt bizonyos szempontból, amit ma délelőtt az oktatási és tudományos bizottság ülésén hallhattunk a Szociális és Munkaügyi Minisztérium főelőadójától, nevezetesen azt, hogy a roma szegregáció leküzdéséért, a romák hátrányos helyzetének leküzdését illetően a legtöbb az oktatási rendszerben történt az elmúlt öt évben. Megnyugtató az is, hogy azok a javaslatok, amelyek most itt előttünk vannak, ezt az irányt folytatják, itt lépünk még tovább.

Elég arra gondolnunk, hogy az elmúlt években nagyon aktív szerepet vállalt maga az oktatási miniszter és az Oktatási Minisztérium a romák integrációjának elősegítése érdekében és a szegregáció megszüntetése érdekében. Elég, ha a minisztériumnak a jászladányi ügyben játszott aktív szerepére gondolunk, vagy elég arra gondolnunk, hogy külön biztosa volt a szegregációellenes intézkedéseknek az Oktatási Minisztériumban. Ezzel együtt a roma gyerekek hátránya persze nagyon nehezen csökkenthető, hiszen nagyon komplex problémával állunk szemben, számos tényezőt kell figyelembe vennünk, és számos tényezőn kell módosítanunk, javítanunk. Amit most megkísérel ez a törvénytervezet, és remélhetően sikeresen fogja végrehajtani, az az óvodai hálózat szélesítése.

A roma gyerekeket vagy hátrányos helyzetű gyerekeket itt nagyon nehéz szétválasztani, mindannyian tudjuk, hogy van különbség a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek és a roma gyerekek között, de azt is mindannyian tudjuk, hogy a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek között a legmagasabb az arányokat tekintve a romák aránya, tehát nem túlzás azt mondani, hogy itt persze a szegénységen kívül romaproblémáról is szó van.

Tehát az óvodai hálózat fejlesztése, kiterjesztése rendkívül fontos, hiszen amikor ezek a gyerekek iskolába kerülnek, már olyan hátránnyal indulnak 6-7 éves korukban, amit a tapasztalatok szerint később nem tudnak leküzdeni, bármilyen segítőkészség és bármilyen hozzáértés ellenére sem. Ha pedig ez a segítőkészség és hozzáértés hiányzik, akkor különösképpen nem. Sajnos azt látjuk, hogy ez viszonylag sokszor hiányzik, fájdalmasan sokszor hiányzik, azt mondanám. Éppen ezért nagyon fontos eleme ez a módosító javaslatnak.

Van azonban olyan eset is, amikor teljes iskola lesz roma iskola. Az én választókörzetemben is volt egy ilyen iskola Szegeden, Szeged belterületén, tehát nem a külső, tanyás választókörzeti részekről van szó, hanem Szeged belterületéről. A szegedi önkormányzat éppen azért szüntette meg ezt az iskolát, hogy ezt a szegregációt felszámolja, és a gyerekeket és a tanárokat is más iskolákba helyezte el, ahol integráltan oktatják őket. Tehát van arra példa, már a törvénymódosító javaslat megszületése vagy továbblépése előtt is vannak jó példák és jó gyakorlatok, amiket át lehet venni. Nagyon remélem, hogy a szegedi önkormányzatnak ez a lépése olyan sikert hoz, mint amit remélünk tőle.

De máshol is létezik az, és ezt tudjuk, kistelepüléseken nagyon gyakori, hogy a teljes iskola roma gyerekekből áll. Ilyenkor sajnos a teljes iskolát szegregálhatják a többiek. Van, lehet arra példa, hogy ha többcélú kistérségi társulás alakul, akkor az valami miatt egyes településeket nem fogad be, és ebben az esetben bizony azoknak a gyerekeknek, akik ezeken a településeken járnak iskolába, az ő oktatásuk is ki volt zárva a többcélú kistérségi társulás közoktatási rendszeréből. Holott nagyon sokszor előnyt jelenthet nekik, ha jobb infrastrukturális feltételek mellett vagy olyan tanárokkal tanulhatnak, akiknek a szaktudása garanciát jelent a fejlődésükre. Éppen ezért gondoljuk azt, hogy előrevivő az a módosítási javaslat, hogy a közoktatási tevékenységet ebben az esetben is láthassa el a többcélú kistérségi társulás. Azt remélem, hogy azok az aggodalmak, hogy majd nem fogják befogadni ezeket az iskolákat, nem válnak valóra, vagy azokat sikerül megakadályozni, akár a törvény szintjén.

Sok szó esik a sajátos nevelési igényű gyerekekről, nem véletlenül, és nem véletlenül kapcsolom a roma gyerekekhez ezt a kérdést. A roma gyerekekkel kapcsolatban szokták a legtöbbször elmondani, és valóban így is van, hogy a szegregáció egyik formája éppen úgy és abban nyilvánul meg, hogy a roma gyerekeket sokkal nagyobb arányban minősítik sajátos nevelési igényűvé, mint ahogy azt az esetek indokolnák. Éppen ezért nagyon fontos az, hogy valóban legyen egy hatékony ellenőrzés arra vonatkozóan, hogy ezek a gyerekek ténylegesen sajátos nevelési igényű ellátást igényelnek-e, mert azt is tudjuk, hogy nagyon sok esetben az az integrált nevelésre való motiválás, amit az elmúlt ciklusban a minisztérium bevezetett, sajnos a visszájára fordult. Visszájára fordulhatott úgy, hogy nem történt meg az integráció, viszont a sajátos nevelési igényű gyerekeket külön csoportokba tették, és valójában ezzel az integráció ellen léptek, és szegregáció valósult meg. Másrészt, ezt is tudjuk és kár lenne letagadni, hogy nagyon sok iskolában egyszerű pénzkereseti lehetőségnek tekintették azt, hogy minél több gyereket minősítsenek sajátos nevelési igényűnek.

Ez azért felelőtlenség, mert azokat a gyerekeket egy életre megbélyegezhetik, akiket ilyennek minősítenek, nem olyan ellátást kapnak, és különösen, ha ez még az előbb említett külön csoportos oktatással, szegregációval is párosul, akkor nagyon súlyos hatást vált ki, nagyon súlyos gondokat vagy sérüléseket okozhatunk a gyerekeknek.

(16.10)

Ezért jó az, hogy akiket csak lehet, integráltan neveljünk, hiszen a társadalomban is együtt élünk, természetesen úgy, hogy a pedagógusok ehhez megfelelő továbbképzést és megfelelő felkészítést kapnak. Azoknál a pedagógusoknál, akik még nem léptek ki a pedagógusképzésből, még van mód arra, hogy a képzésükbe ez beépüljön, de akiknél nincs mód erre, azoknak természetesen a tanártovábbképzések formájában nagyon fontos, hogy ehhez megfelelő szakmai támogatást kapjanak.

Nemcsak azért fontos ez az új javaslat még, mert megszünteti, nevezzük nevén, azt a fajta bizniszt, ami itt folytatódott a sajátos nevelésű igényű gyerekekre hivatkozva, hanem megszünteti az indokolatlan szétválasztást is. Viszont azoknak a gyerekeknek az esetében, akik ténylegesen külön csoportban kapják a legjobb fejlesztést, mert az ő szellemi állapotuk ezt igényli, és akkor tudnak a legjobban fejlődni, ha külön fejlesztő pedagógus vagy gyógypedagógus foglalkozik velük, akkor ebben az irányban ha bármit teszünk, akkor jól jártunk el; különösen azzal együtt, amit itt a módosító javaslatok között látunk, hogy a nevelési tanácsadást is fejleszteni kell ezzel párhuzamosan, hiszen minden pedagógus, minden iskola igényt tarthat arra, hogy - ahogy mondtam az előbb - szakmai támogatást kapjon ezeknek a céloknak az eléréséhez.

Nagyon fontos az a módosító javaslatok között, hogy az esélyegyenlőséget olyan módon is megpróbálja garantálni majd a minisztérium, hogy az egyenlő bánásmód megsértése esetén, ha a fenntartó hoz jogsértő intézkedést, akkor ezt az intézkedést bíróság előtt meg lehessen támadni. Ez nagyon fontos lett volna például a jászladányi esetben. Akkor még nem volt meg ez a lehetőség, azóta több helyen - például Miskolcon is - próbaperek indultak, amiket civilek indítottak, de a minisztérium támogatta ezeket a kezdeményezéseket, éppen azért, mert ezek mind a szegregáció leküzdését szolgálták. Ezért aztán valóban fontos az, hogy a miniszter hivatalból is intézkedni tudjon ilyen esetekben.

Szintén nagyon fontosnak tartjuk azt, liberálisként kiállva a szabad iskolaválasztás igénye és a szabad iskolaválasztás biztosításának a lehetősége mellett, hogy a körzethatárok megválasztásában, meghúzásában ne járhassanak el úgy az önkormányzatok, hogy elit iskolákat és szegregált, szegény vagy rossz iskolákat hoznak létre. Ez rendkívül fontos, és erre az esélyegyenlőséget garantáló intézkedések, úgy tűnik, biztosítékot is adnak majd. Nagyon fontos ugyanis az, hogy a szülő természetesen szabadon választhat. De legalább ilyen fontosnak tartjuk azt, a szolidaritás és az esélyegyenlőség elvét érvényesítve, hogy az iskola viszont nem válogathat a gyerekek között. A kettő nem ugyanaz; a szabad iskolaválasztás és az iskola szabad gyerekválogatása természetesen nem ugyanaz.

A törvénymódosító javaslatok egyik csoportja az, hogy a kistelepüléseken többcélú intézmények - nem csak a kistelepüléseken persze, de a kistelepüléseken lehet ennek nagyon fontos hatása - jöhessenek létre. Szintén a saját választókörzetemből tudok példát mondani, ahol egy 800-850 fős kistelepülésnek nagyon fontos lenne az, hogy ha ott az önkormányzat arra kényszerül, hogy bezárja az iskolát, mielőtt még bárki azt mondaná, hogy természetesen erre kényszerül, mert a gonosz kormány nem ad pénzt, elmondom, hogy jövő szeptembertől három első osztályos lenne ebben az iskolában, tehát a gyereklétszám drasztikus csökkenése és nem a gonosz kormány a hibás abban ebben az esetben sem, hogy az iskolát be kell zárni.

De akár ilyen esetekben is, amikor, mondjuk, még vannak ott gyerekek hetedik-nyolcadik osztályban, akik megfelelő csoportlétszámot tudnak biztosítani és tanulnak, nagyon fontos, hogy ezek a többcélú intézmények - ezt az ottaniaktól tudom - létrejöhessenek; tehát az, hogy az iskola tulajdonképpen kulturális centrumként, egyfajta kulturális központként, a falu, település kulturális központjaként működjön könyvtárral, a gyermekvédelem, a szociális védelem biztosításával együtt, hogy a szociális gondozóknak akár ott lehet szintén a székhelye, hogy ahogy mondtam, a gyermekvédelemmel és egészségvédelemmel kapcsolatos feladatokat is ebben a központban tudják ellátni. Természetesen nem lehet most már kihagyni soha az internethez való hozzáférés lehetőségét és így tovább, tehát a világhoz való kapcsolódási pontként szolgálhatnak ezek az iskolák, és abban az esetben, ha ismét nő a gyereklétszám, akkor újjá lehet ezeket majd éleszteni.

Mivel az időm lejárt, most befejezésképpen csak annyit szeretnék mondani, hogy éppen azért, mert az esélyegyenlőség biztosítása és a szegregáció megszüntetése irányába ezek a javaslatok előrelépést tartalmaznak (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.), ezért a liberális párt támogatja a javaslatot.

Köszönöm szépen a szót, elnök úr. (Taps a kormánypárti oldalon.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
79 170 2007.06.05. 10:10  165-253

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Kedves Képviselőtársaim! Én azzal szeretném folytatni, amivel képviselőtársam abbahagyta, hogy valóban rendkívül komplex problémával állunk szemben, és nyilvánvaló, hogy ezt a kérdést csak akkor tudjuk kezelni, hogyha megfelelő összetettségben, a maga összetettségében látjuk és kezeljük ezt a problémát. Fontos a foglalkoztatás, a szociális támogatások rendszerének az esetleges átgondolása, és mivel én oktatáspolitikus vagyok, értelemszerűen leginkább az oktatási vonatkozásokról szeretnék beszélni.

De azért is erről szeretnék beszélni, mert azt gondolom, hogy az oktatás lehet az a kitörési pont, az az út vagy az az eszköz, aminek a segítségével talán a legtöbbet tehetjük roma honfitársaink integrációjáért, ha úgy akarják, roma honfitársaink identitásmegtartásáért, ha úgy akarják.

Azt gondolom, hogy társadalmi felvilágosítást és tevékenységeket mindenképpen két oldalról kell folytatnunk. Az egyik az, hogy a kisebbségben élőket - a romákról beszélünk ebben a törvénymódosításban -, a roma kisebbséget helyzetbe kell hozni. Helyzetbe hozni őket úgy, hogy már az óvodától kezdve ne szakadjanak le úgy, mint ahogy az most történik, tehát valamilyen módon meg kell teremteni annak a lehetőségét, sőt motiválni őket arra, hogy az óvodába vigyék a gyerekeiket. Ez történik, a kormány már az elmúlt ciklusban bevezetett olyan intézkedéseket, mint például a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek ingyenes étkeztetése, ami kifejezetten azt a célt szolgálja, hogy minél több halmozottan hátrányos helyzetű kisgyerek kerüljön minél előbb olyan oktatási intézménybe, ami aztán nem engedi meg, vagy legalábbis megpróbálja csökkenteni, rögtön az elején, azt a szakadékot, ami abból adódik, hogy a gyerekek különböző háttérrel érkeznek majd később az iskolába.

Nagyon fontos az, és ha tetszik, ebben kérlelhetetlen a Szabad Demokraták Szövetsége, hogy az iskolai szegregációt minden eszközzel megszüntessük. Az iskolai szegregációt sokan próbálják meg eltagadni, és nagyon sokszor hallunk olyan érveket, hogy de hát nem lehet meggátolni azt a nem roma gyereket a tanulásban, az előrehaladásban, aki abba az iskolába jár. Ezek álságos érvek, és mindig tudjuk, hogy itt valójában rasszizmusról van szó - mondjuk ki -, és mindig tudjuk, hogy ez valójában egy takarózás.

Én olyan iskolába jártam, ahol az osztálytársaim körülbelül egyharmada roma volt. Én ott tanultam meg, hogy roma és roma természetesen nem azonos csoportba sorolja saját magát, hanem különbségek vannak köztük. Ott tanultam meg, hogy van jó tanuló és rossz tanuló, hogy van neveletlen és nem neveletlen; mint ahogy azt is ott tanultam meg, hogy a nem romák közt is van jó és rossz tanuló, neveletlen és nem neveletlen.

(15.20)

És eleve azok az előítéletek, amire az engem körülvevő kultúra - szerencsére nem otthon körülvevő, hanem egyáltalában a magyar társadalomban meglévő kultúra - próbált volna ránevelni, az nem sikerült, hiszen közvetlen tapasztalatom volt arról, hogy az butaság, ostobaság. Egyik oldalról ezért rendkívül fontos az iskolai szegregáció felszámolása.

A másik oldalról meg persze azért, mert mérhetetlenül igazságtalan, és azok a gyerekek sem kerülhetnek ilyen helyzetbe, akiket a jó tanulók húznának fel. Ezért különösen lényeges, hogy a sajátos nevelési igényűnek minősített gyerekeket minden évben vizsgáljuk felül, minden évben nézzük meg, hogy azok a gyerekek, akiket ilyennek minősítettek, valóban oda tartoznak-e, vagy egyszerűen megint csak a szegregáció egy hol tudatos, hol nem tudatos formájáról és eszközéről van szó.

És beszéljünk majd - mert már itt lenne az ideje - arról is, hogy a középfokú oktatásba, az érettségit adó iskolákba, illetve később a felsőoktatásba hogyan kerülhet minél több roma fiatal. Erről nem sok szó esik, pedig alapvető jelentőségű lenne. Ezért örülök annak, hogy ez a stratégia már tartalmaz erre vonatkozó megjegyzéseket, gondolatokat, egyelőre persze még csak a kívánság szintjén, mert sajnos még csak itt tartunk, de hogy ez már így megfogalmazódik, az szerintem egy nagyon fontos pont.

A másik oldala ennek a folyamatnak, amit végig kell vinnünk, hogy a többségi társadalmat is megfelelően informáljuk arról, milyen butaságot követ el, amikor sztereotípiákban gondolkozik. Általában is butaságot követ el, ha sztereotípiákban gondolkozik, és a romákkal kapcsolatban is. Akárhány munkahelyet teremtünk, a romák foglalkoztatása nem oldható meg mindaddig, amíg telefonon beszélve van állás, majd amikor meglátják az illetőt, hirtelen nincs állás, pusztán azért, mert felismerik, hogy romáról van szó. Ezt persze a nőkkel kapcsolatban is elmondhatnám, de ott már a telefonbeszélgetés során kiszűrik őket. De ha már itt tartunk, akkor viszont megjegyezném, hogy a roma nők meg többszörös hátrányban vannak, akár munkavállaláskor, akár az élet más területén, a roma férfiakkal szemben is, a fehér férfiakkal szemben pedig még inkább.

Nagyon fontos a többségi társadalomban tudatosítani, hogy neki kell türelmesnek lenni, hogy a toleranciát neki kell bizonyítani, hogy nem a kisebbségi csoportnak kell "jól viselkednie" ahhoz, hogy befogadjuk, hanem nekünk kell segítő kezet nyújtanunk. A sztereotípiák leküzdése éppen ezért borzasztó fontos.

Itt tenném hozzá - kapcsolódva az eddig elhangzottakhoz -, hogy ne legyen kötelező felvállalni azt, ha valaki roma. Ne várjuk ezt el! Mint ahogy azt sem várjuk el, hogy megtagadja, hanem legyen ez az ő döntése. Én azt szeretném, ha olyan Magyarországon élnénk, ahol nem szempont, hogy valaki az vagy nem az, ahol nem szempont, hogy valaki felvállalja vagy nem, mert amikor itt tartunk, akkor gyakorlatilag arról beszélhetünk, hogy a diszkrimináció maga is megszűnt. Ez nagyon távoli cél, de ezt kell kitűznünk magunk elé.

Az imént már mondtam, úgy látom, hogy számos előrevivő gondolat van ebben a javaslatban. Egy-két olyan ötletet szeretnék mondani, amit itt nem látok, de teljesen illeszkedik abba a gondolatrendbe, amit ebben a javaslatban olvastam.

Az egyik ilyen - ez ahhoz illeszkedik, amiről az előbb beszéltem, hogy a többségi társadalomban is tudatosítanunk kell, itt miről van szó, és hogy butaságot követ el - a pedagógusképzés. Azt gondolom, nem lenne szabad diplomát kapni ma pedagógusképzésben úgy - sem óvodapedagógusnak, sem tanárnak -, hogy ne végezzen el legalább egy szemeszter, tehát legalább két-három kredit értékű romológiát. Nem azokról beszélek, akik majd meg akarják tanulni a romani vagy a beás nyelvet, vagy akiknek ez lesz a szakterületük, hanem minden egyes magyar pedagógusjelöltről beszélek. Egyébként pedig a tanártovábbképzésbe is kötelező jelleggel be kellene illeszteni ezt az anyagot. Tudom, hogy a parlamentnek nincs befolyása arra, hogy a pedagógusképzés anyaga hogyan alakul, de közösen javasolhatnánk a Rektori Konferencia egyik albizottságának, amelyik most a pedagógusképzés, a tanári mesterségképzés törzsanyagát összeállítja, hogy fontolják meg ezt a szempontot, mert ez alapvető fontosságú.

A következő probléma, amivel a szakmámban nyelvészként foglalkoztam sokat, a nyelvhasználat. Amikor a romák nyelvhasználatáról beszélünk, általában azt szoktuk megállapítani, hogy azoknak a gyerekeknek, akiknek a romani vagy a beás az anyanyelvük, nincs megfelelő mennyiségű iskola, vagy nem is akarnak oda járni, és ez szívük joga, valóban döntsenek ők erről. Viszont azt is tudni kell, hogy minden olyan csoport, amelyik korábban egy másik nyelvet beszélt - ezeket kétnyelvűnek hívjuk akkor is, ha egyébként már csak egynyelvűek, mert a kétnyelvűség nyomait őrzi ezeknek a csoportoknak az anyanyelve -, tudnunk kell, hogy ők másképpen beszélnek magyarul, más beszédstratégiákat alkalmaznak, mint azok, akik mindig is egynyelvű magyarok voltak. Ez azért nagyon fontos, mert a roma gyerekek iskolai kudarcainak az egyik alapvető oka az, hogy nem olyan nyelvhasználatot sajátítanak el otthon, mint amit az iskola megkövetel. Egyébként nemcsak a roma gyerekek szembesülnek ezzel a problémával, de ők hatványozottan. Az iskolai kudarcok nagyon sokszor abból származnak, hogy ők másfajta nyelvi hagyományt és nyelvi stratégiákat követnek otthon, mint az iskola. Nem butábbat, nem rosszabbat és nem alacsonyabb rendűt, hanem mást. Erre megint csak fel kellene készíteni a magyar pedagógusokat, hasonlóan ahhoz, mint ahogy az Egyesült Államokban külön pedagógiai programot dolgoztak ki arra, hogy a fekete gyerekeknek a fehér angoltól eltérő nyelvhasználata ne jelentsen hátrányt az iskolában. Ezeket a különbségeket, amiket a nyelvészek ismernek, fel kell használnunk, és ki kell használnunk azt, hogy ennek a tudásnak a birtokában vagyunk.

Végül pedig egy mondat arról, hogy azt gondolom, minden oktatási anyagban horizontális szemponttá kell válnia annak is, hogy a romák elleni diszkrimináció és a megjelenő sztereotípiák megszűnjenek.

Köszönöm szépen, elnök úr. (Taps a kormánypárti oldalon.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
79 176 2007.06.05. 2:05  165-253

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Azért kértem szót, mert elég ritkán szoktak engem politikai korrektség megsértésével vádolni, alappal meg még soha nem sikerült. Szóval, kedves képviselőtársam, hát az, hogy cigánynak vagy romának hívjuk-e az anyagban azt az összetett etnikai csoportot, amelyről szó van, az politikai korrektség kérdése. Amikor én az egyetemen beszélek erről, akkor mindig cigányokat mondok, azért, mert tudom, hogy egy tudományos közegben ezt meg lehet tenni. Azt is tudom, hogy ha a parlamentben valaki elkezd cigányozni, az mindig negatív hangvételű. Készséggel állok egy olyan összefogás elé, amely megmagyarázza a magyar társadalomnak, hogy a cigány nem pejoratív értelmű szó. Partner leszek ebben, csak ezt előbb el kell érnünk.

A másik kérdés pedig az, hogy én beszéltem arról, hogy vannak ilyen különbségek, sőt én beszéltem leginkább, hogy a romáknak - akkor kénytelen vagyok így mondani, ha nem akarok különböző politikai korrektségi szabályokat megsérteni - több csoportja is van. Olyan csoportjuk is van, amelyik nem is tartja magát romának, nem így hívja magát, természetesen ezt pontosan tudom. De még egy dolog: az, hogy kit diszkriminálnak közülük, nem azon múlik, hogy romungrónak vagy beásnak tartja-e magát, nem azon múlik, hogy egyáltalán az-e, nem azon múlik, hogy a szülei vagy a nagyszülei között volt-e olyan, aki az volt. Nem azon múlik. Azon múlik, hogy mit gondolnak róla. És a diszkrimináció, függetlenül a romák, a cigányság belső tagozódásától, legyen az akár anyagi, akár nyelvi, akár kulturális hagyományok szerinti, az a sztereotípiákon alapuló diszkrimináció, ami éri őket, az éri, teljesen mindegy, hogy melyik csoporthoz tartoznak. Ezért értelmetlen, azt gondolom, az, amiről itt a képviselő úr a hozzászólása elején beszélt, ezért kezeli az anyag is egységesen ezeket a csoportokat.

Köszönöm szépen.

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
89 21 2007.09.17. 1:36  6-21

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Képviselőtársaim! Azt gondolom, az a nagy irány, amit néhány évvel ezelőtt elkezdtünk, feltétlenül szükséges volt, az, hogy áttérjünk arra a rendszerre, amire egyébként egész Európa rátér, és ami a magyar diákok és a magyar diplomák versenyképességét fogja biztosítani. Ez mindenképpen szükséges volt.

Gyakorló egyetemi oktatóként tudom, hogy kétségtelenül vannak olyan döccenések - nagy rendszerről van szó, sok embernek kell átállni, sok ember gondolkodását kell átállítani -, amelyek még jellemzik a rendszert, de szintén gyakorló egyetemi oktatóként tudom azt is, hogy a legtöbb kollégám már megtette azokat a lépéseket a saját gondolkodásának az átalakításában is, amelyek a sikeres bolognai átálláshoz mindenképpen szükségesek. Az irányt tehát helyesnek és fontosnak tartjuk. És nagyon fontos az, hogy erről tudjunk úgy beszélni, hogy lehetőleg nem a politikai polarizációt tekintjük eszményképnek, amikor erről vitatkozunk, hiszen mindannyiunk érdeke az, hogy azok a magyar fiatalok, akik a magyar egyetemekről kikerülnek, ne csak itthon legyenek versenyképesek, hogy ne képezzünk túl és ne képezzünk alul embereket, hanem olyan szakmai szintekre hozzuk őket, olyan minőségben, amelyek nemcsak itthon, hanem Európában is versenyképessé teszik őket.

A nagy irányt tehát természetesen helyesnek tartjuk, és az apróbb finomításokat is - ahogy Szabó Zoltán képviselőtársam mondta - mi is szükségesnek véljük.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti oldalon.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
98 372 2007.10.16. 15:09  371-409

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ), a napirendi pont előadója: Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Kedves Képviselőtársnőim és Kedves Képviselőtársaim! Annak ellenére, hogy most kezdjük negyed tizenegy után - ami a svéd parlamentben lehetetlen lenne, hiszen ilyenkor már a képviselők otthon ülnek a családjukkal, mert így rendezték be a politikai életet - ennek a törvénynek a tárgyalását, egy nagyon nagy jelentőségű törvénymódosító javaslatról van szó. A magyar állampolgárok több mint felének emberi jogairól beszélünk most itt este, arról, hogy akarja-e a magyar politikai elit ténylegesen biztosítani a magyar állampolgárok közül 5 millió 200 ezernek az emberi jogait.

A nők a választójogot sem régen kapták meg, egyetemekre sem nagyon régen mehetnek, mégis bizonyították már ebben a 60-70 évben, hogy ugyanolyan alkalmasak és ugyanolyan jó képességűek, mint a férfiak. Azt gondolom, hogy ez olyan közhely ma már, amit nem kell külön igazolni. Mi lehet az oka, hogy a döntéshozásban még sincsenek ott? Mert nincsenek ott. Itt, a magyar parlamentben a demokratikus választások óta az ötödik ciklust írjuk, és ez alatt az öt ciklus alatt nem ment még 11 százalék fölé a nők aránya, 8-11 százalék között mozog. Mindig, minden ciklusban alacsonyabb volt ez a százalékos arány, mint a világon az átlag. Egyébként most a világ parlamentjeinek az átlaga 17 százalék fölött van.

Ha a nemzetközi összevetést egy kicsit részletesebben nézzük, akkor azt láthatjuk, hogy az Unióban 22 százalék, az EU-15-ök országaiban 28 százalék, az északi országokban, ahol a demokráciát a legjobb minőségűnek tartják hagyományosan, 41 százalék, de Spanyolországban is 36 százalék a nők aránya, Svédországban 47 százalék fölött van.

(22.20)

Az Európai Unióban a huszonhatodikok, az utolsó előttiek vagyunk ezzel az aránnyal, a világon pedig 115 ország előz meg. Azt gondolom, mindennél beszédesebb, ha elmondom, hogy az arab országok átlaga mozog ott, ahol a miénk, ez 9,6 százalék, és ebben azok az országok is benne vannak, ahol egyáltalán nem engednek nőket a törvényhozásba.

Miért van ez? Azért, mert a nők alkalmatlanabbak lennének a politizálásra, vagy azért, mert nem akarnának politizálni? Azt gondolom, ha egyenként megkérdeznénk nem az itt lévőket, hanem a 386 képviselőt, akkor nagyon nehezen találnánk olyat, aki azt mondaná az első kérdésre, hogy alkalmatlanabbak, és valóban ezt is gondolja. Azt, hogy nem akarnak politizálni, többen mondják, s erre néhány mondat erejéig vissza szeretnék térni majd a beszédemben. De hogy lehet az, hogy a közgazdászok, a jogászok, az orvosok és a tanárok között ma már több a nő, mint a férfi? Hogy lehet az, hogy egy közvélemény-kutatás szerint, amely körülbelül két vagy három héttel ezelőtt készült, a felnőtt nők 7 százaléka, azaz 280 ezer nő mondta azt, gondolkodott már azon, hogy politikai pályára lép? A 280 ezerből valóban nem lenne 120-130, aki alkalmas lenne arra, hogy itt politizáljon velünk együtt?

Természetesen a szociológusok nagyon régen tudják a választ, s nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon. A válasz az, hogy a több ezer éves kulturális hagyomány szerint, amelyben élünk, a nőknek otthon van a helyük, a közélet pedig a férfiaké. Csak ha ezt a szemléletet a kultúrába rejtve tovább örökítjük, és nem törjük meg ennek a szemléletnek az állandó újraörökítését, akkor a nők emberi jogait nyirbáljuk meg, és emellett persze arról a tehetségről és azokról a képességekről is lemondunk, amiket a nők adhatnak döntéshozó pozícióban a magyar társadalomnak.

Mit lehet tehát tenni? Az európai országokban évtizedekkel ezelőtt megszületett a válasz, és bebizonyosodott, hogy az a gyakorlat, amit követnek, jó. Támogató intézkedésekre van szükség, hogy a kultúrába rejtett diszkriminációt megfékezzék, csökkentsék, és a nők esélyeit arra, hogy döntéshozó pozícióba kerülhessenek, növeljék.

A magyar alkotmány már most, alkotmánymódosítás nélkül is ad lehetőséget arra, hogy a diszkriminált társadalmi csoportok hátrányait támogató intézkedésekkel küszöböljük ki, kompenzáljuk, nevezetesen az alkotmány 70/A. § (3) bekezdése nyit erre lehetőséget. Egyébként volt alkotmánybírók, alkotmányjogászok szakvéleménye szerint ez a rendelkezés éppen elégséges ahhoz, hogy a javasolt kvótajavaslatot bevezessük. Ugyanis nem arról van szó, hogy bárkinek a jogait csökkentené egy ilyen támogató intézkedés, hanem arról, hogy a hátrányos helyzetben lévő csoport esélyeit növeli. Nem jogot csökkent tehát, hanem hátrányt egyenlít ki, vagy legalábbis hátrányt kompenzál.

Aki szerint csökkenti valakinek a jogait - nevezetesen a férfiak jogait - a nőket döntéshozó szerepbe támogató intézkedés, az vagy úgy gondolja - mert ez a gondolkodás csak ilyen logika szerint lehet érvényes -, hogy a férfiak tehetségesebbek és alkalmasabbak a politikai pályára, vagy pedig úgy, hogy a nők nincsenek is diszkriminálva Magyarországon. Csakhogy minden statisztikai adat, a fizetésektől kezdve a munkahelyi zaklatás tényén át a médiában a nőkről kialakított képen keresztül azt bizonyítja, hogy a nők bizony nagyon súlyos diszkriminációkat szenvednek, nem is egyet, hanem ennek számos formáját kénytelenek elszenvedni.

Nyugat-Európában régóta tudják tehát, hogy egyetlen olyan eszköz van, ami valóban bevált és működik, és egyszerűen nincs más eszköz, akár szeretjük ezt az eszközt, akár nem, ez pedig a kvóta, ami lehet, hogy rossz emlékű szó, és Magyarországon nem szeretjük, de azt gondolom, egy szónak nem a hangzásával, hanem a tartalmával kell foglalkoznunk. Kvótát Nyugat-Európában - és most már kitágíthatjuk: a világon - alkalmazhatnak úgy, hogy pártok alkalmazzák önmagukra, ha pedig erre nincs esély - és számos ilyen ország van -, akkor választójogi törvényben írják elő a pártoknak azok a kormányok, azok a parlamentek, amelyek igenis szeretnék a nők esélyegyenlőségét elősegíteni, hogy a pártoknak kvótát kell alkalmazniuk. De lehet kvótát az alkotmányban is előírni. Azokban az országokban tehát, ahol a pártok önként alkalmazzák magukra - ezek azok az országok, ahol régebben vezettek már be kvótát, leginkább az északi országok tartoznak ide -, ott elégséges az, hogy a pártok vezetnek be ilyen intézkedéseket; ahol nem, ott a törvényhez nyúlnak, és ezzel az eszközzel biztosítják a nők esélyegyenlőségét. Belgium, Franciaország, Spanyolország és Portugália tartozik ide az Unió országai közül, de a szomszédos Szerbia is alkotmányban rögzíti a nők minimális számát a parlamentben.

Amikor benyújtottuk ezt a törvényjavaslatot, akkor csak remélni tudtuk, hogy olyan társadalmi támogatottsága lesz, mint amilyen kiderült, hogy van. Az előbb idézett felmérés szerint a magyar lakosság 75 százaléka pártpolitikai kötődéstől függetlenül támogatja ezt a javaslatot. Csaknem száz magyar civil szervezet és a 4 ezer tagszervezetet számláló Európai Női Lobbi, valamint az ENSZ nők elleni diszkriminációs bizottsága - angol rövidítéssel a CEDAW-bizottság - arra kérte a magyar parlamentet, hogy mihamarabb fogadja el ezt a törvényt és alkalmazza is.

Persze nagyon jól tudjuk, hogy vannak ezzel a módosító javaslattal szemben - és leginkább, ahogy mondtam, a szóval szemben - ellenérzések. Sokan mondják azt, hogy a kommunizmusban sem működött ez az eszköz. Csak hát senki sem gondolja azt komolyan, hogy a választásokat el kellene törölnünk azért, mert a kommunizmusban is voltak választások, és azok sem voltak igaziak. Azt gondolom, nagyon nagy hibát követünk el, ha egy szó hangzása és története miatt eltekintünk attól, hogy egész másfajta tartalomról van szó. Az államszocializmusban alkalmazott kvóta egy tablót kívánt felállítani, azt próbálta bizonyítani, hogy az esélyegyenlőség, pontosabban a demokrácia már megvalósult Magyarországon; a mi javaslatunk célja viszont éppen az, hogy elősegítsük a demokrácia kiterjesztését az ország nagyobbik felére. A javaslatunk célja az, hogy elősegítsük az esélyegyenlőség érvényesülését, nem pedig az, hogy bemutassuk, hogy máris milyen jó a helyzet. Egyébként sem gondolhatjuk azt, hogy egész Európa tévúton jár - de nem csak Európát értve ide, hanem kitágítva, a világot is -, és nem gondolhatjuk azt, hogy többek között a német kereszténydemokrata párt kommunista lenne, holott ebben egy nagyon kemény kvóta működik.

Mondják azt is, hogy szerves fejlődéssel, a gondolkodás átalakításával kellene elérni, hogy a helyes arányok, a kiegyensúlyozott arányok megjelenjenek a parlamentben. Igen ám, csak ez sehol sem működött. Sokan mondják, hogy a skandináv országokban erről van szó, de ez nem igaz. A skandináv országokban a tudatformálás erőteljesebb módja akkor következhetett be, amikor a nők aránya 20 százalék fölé került a parlamentben, és az igazán jó, a nők esélyegyenlőségét segítő törvények - de nemcsak ott, hanem például Spanyolországban is - akkor kezdtek megszületni, amikor az egyharmadot, a 33 százalékot átlépte ez a bizonyos kritikus küszöb, amikor ezt átlépte a nők aránya.

De gondolkozzunk el azon is, hogy várhatunk-e alapvető emberi jogok biztosításával akkor, ha felismertük, hogy itt alapvető emberi jogok sérülnek, arra, hogy majd egyszer megváltozik a gondolkodás, várhatunk-e arra, hogy azokban a megyékben, ahol úgy döntenek az emberek, hogy nem akarnak halálbüntetést, ott ne legyen, ahol meg még nem jutottak el a tudati fejlődés ilyen fokára, ott meg legyen, vagy szép fokozatosan leépítjük a halálbüntetést. Ott sem tettük ezt. Az emberi jogok érvényesítésével kapcsolatban ha felismertük a jogsértést, akkor erkölcsi kötelességünk, hogy azonnal megpróbáljuk orvosolni.

Sokan hivatkoznak a tiszta versenyre. Akik a tiszta versenyre hivatkoznak, ugyanabba a hibába esnek, mint amiről az előbb beszéltem. Ha azt gondoljuk, hogy most a tiszta verseny dönt - hiszen ez az állítás, hogy csak a tiszta versenynek szabad döntenie -, és ennek az eredménye, hogy 11 százalékban vannak nők a magyar parlamentben, az mérhetetlenül leértékeli a nőket, és természetesen rendkívül igazságtalanul. Tiszta verseny nem lehet ott, ahol a versenyzők egyik része, a nők - ha egyáltalán pályára léphetnek, mert lehetőséget és engedélyt kapnak erre -, akkor is mázsás súlyokkal kényszerülnek futni, és közben folyamatosan azt hallják, hogy ők bizony alkalmatlanabbak döntéshozó szerepre, mint a férfiak.

(22.30)

Ez nem tiszta verseny, erről szó sincs. Ha azt mondjuk, hogy tiszta most a verseny, akkor azt is állítjuk, hogy a nőket nem éri diszkrimináció a döntéshozó szerepbe kerüléskor, márpedig, ahogy mondtam, statisztikai adatok tömegei bizonyítják, hogy éri.

A legátlátszóbb kifogásnak én azt gondolom, amikor azt mondják, hogy nem is lesz annyi nő, amennyire szükség van. Ki az, aki azt gondolja komolyan ma Magyarországon, hogy nincs 120-130 olyan értelmes, alkalmas, politikai ambíciókkal rendelkező nő az összes parlamenti pártban összesen, aki képes lenne, alkalmas lenne és akarna is képviselői feladatokat betölteni? Azt gondolom, hogy aki ezt mondja, annak a véleménye meglehetősen komolytalan, vagy megint csak ezt kell mondanom, mérhetetlenül és sértően leértékeli a nőket.

És sokan mondják, hogy legyünk fokozatosak, és előbb vezessünk be egy alacsonyabb kvótát, ne az 50 százalékost. Igen ám, csak ez egy álszent megoldás és egy álszent rendszer lenne, hiszen ha 50 százaléknál kevesebb vagy alacsonyabb kvótát vezetünk be, az nemcsak érthetetlen lenne, hiszen nem felel meg a nemek arányának, nemcsak érthetetlen lenne, tehát elveinkkel ütköző, hanem ráadásul hamis megoldás is lenne, hiszen ez az 50 százalék amiatt, hogy a magyar választási rendszer vegyes, ez az 50 százalék is egy szimulációs számítás szerint 27-32 százaléknyi képviseletet fog jelenteni a nőknek. Még így sem kerülünk be a 15 első ország közé, messze nem. Még így sem lesz az a 33 százalékos küszöb biztosan megugorva, amire nagyon nagy szükség lenne.

Azt gondolom tehát, és ezért kérem a pártok támogatását, és ezért köszönöm azoknak a pártoknak, amelyek már bejelentették a támogatásukat, a Fidesznek és az MSZP-nek, mert azt gondolom, hogy egy alapvető emberi jogról van szó, azt gondolom, hogy egy politikai akaratot fejezhetünk mi itt együtt ki. Azt gondolom, hogy olyan eszközt alkalmazhatunk, ami szerte a világon bevált, gyorsan és hatékonyan növeli a nők számát a parlamentben, és máris eredménye van ennek az összefogásnak, hogy egyáltalán beszéltünk erről a kérdésről, hiszen tudjuk azt, hogy sokkal több törvényt kell még keresztülvinnünk, de ez csak akkor sikerülhet, ha megfelelő létszámban, ebben a bizonyos 33 százalékban itt ülnek a nők a parlamentben.

Együtt léphetünk, és most lehetőségünk van arra, hogy az egyébként eléggé zilált magyar politikai közhangulatban egységesen lépjünk föl olyan csoport érdekében, amely csoportban vannak konzervatívok, vannak szociáldemokraták és vannak liberálisok, és döntsünk arról, hogy ötmillió magyar állampolgár esélyegyenlőségét akarjuk-e biztosítani akár úgy is, hogy lesznek olyanok, akiknek az előjogaikról ehhez le kell mondaniuk, és döntsünk arról együtt, hogy valóban európai országban akarunk-e élni.

Köszönöm szépen, elnök úr. (Taps.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
98 380 2007.10.16. 1:41  371-409

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Köszönöm szépen, elnök úr. Pettkó képviselő úr nem először olvas felületesen. Ezt tulajdonképpen már megszoktuk tőle. Képviselő úr, én azt mondtam, hogy bármelyik törvényjavaslatot ilyenkor tárgyalni méltatlan az állampolgárokkal szemben, a választókkal szemben, azokkal a törvényekkel szemben, teljesen mindegy, hogy melyikről van szó. Ez egyébként így jelent meg, tehát nemcsak az énáltalam rendkívül fontosnak tartott törvényekkel kapcsolatban, hanem minden törvénnyel kapcsolatban, mindegyiket rendkívül fontosnak tartom ugyanis, azt gondolom, hogy méltatlan időpont este, éjszaka tárgyalni. Arra hívtam föl a figyelmet, hogy egyébként például egy ilyen körülmény, hogy éjszaka vannak a parlamenti ülések, nagymértékben megnehezíti a nők politikai szerepvállalását. Ez azoknak az akadályoknak az egyike, amelyek miatt a nők eltántorodnak, kivéve azt a 280 ezret persze, aki ennek ellenére szeretne szerepet vállalni. De sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy abnormális és elmebeteg dolog komoly dolgokról éjjel 11-kor 8 órás, 9 órás, 10 órás vagy 16 órás munka után tárgyalni. Én erről beszéltem a sajtótájékoztatón.

Ha megengedi, akkor ahhoz is fűznék egy-két gondolatot, amit nem nekem célzott vagy nem nekem címzett ugyan, de azért egy olyan pártban megyei listán csak nőket indítani, ahol semmilyen esély nincs arra, hogy a megyei listáról bárki bejut... (Pettkó András: Hajdú-Bihar megye volt, és volt rá esély.) Úgy tűnik, hogy mégsem jött be ez az esély. Ott, olyan pártokban természetesen nem nagy kunszt nem befutó helyekre nőket tenni, az soha sehol nem nagy kunszt.

Köszönöm szépen, elnök úr.

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
98 400 2007.10.16. 1:59  371-409

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Köszönöm, elnök úr. Valahogy nagyon nehezen jutunk ma dűlőre, képviselő úr; Pettkó képviselő úrnak mondom ezt. Én az előbb, ezt majd a jegyzőkönyv bizonyítani fogja, azt mondtam, hogy rosszul olvas, és ez nem lep meg. De úgy látszik, rosszul is hall, mert nem hallotta, hogy azt mondom, rosszul olvas. Lehet, hogy ez túl bonyolult kognitív szerkezet volt, akkor majd a jegyzőkönyvben ellenőrizheti, hogy mit mondtam.

Én azt értem, hogy az MDF rém nagy bajban van. Mindig arra szokott hivatkozni, hogy mi itt koalíciós pártok és legnagyobb ellenzéki párt, mint afféle nem normális magyarországiak egymásnak esünk, és cibáljuk egymást. Amikor az alakul ki, hogy egyetértünk végre valamiben, akkor az MDF kommunikációs stábja kétségbe esik, mert nem tudja azokat a formákat használni, amelyeket egyébként mindig szokott. Én ezt értem, de azért megfosztani több mint ötmillió embert az emberi jogaitól, mert az MDF kommunikációs stábja nem tud mit kezdeni a problémával, azt gondolom, hogy nem etikus.

Komoly tanulmányokat kér képviselő úr, ezek a komoly tanulmányok rendelkezésre állnak nagyon nagy mennyiségben. Mi fölajánlottuk abban a levélben, amit az ön elnöknője írt Magyar Bálintnak, egyébként személyesen, holott tudta, hogy ketten adtuk be a törvényjavaslatot, úgyhogy ez, mondjuk, elég jellemző, hogy önöknél csak a férfi számít politikusnak, a nő nem; mi megválaszoltuk ezt a levelet, több mint hét oldal, ezt olvashatták, a most itt elhangzott kérdésekre, illetve fölvetésekre már válaszoltunk. De egyébként több könyvtárnyi irodalmi adatot tudunk szolgáltatni, és az összes magyar genderkutató, aki a nők és férfiak társadalmi egyenlőségével professzionálisan, egyetemi tanári szinten foglalkozik, támogatja ezt a javaslatot. Azt gondolom, hogy az ő szakmai hozzáértésüket talán még az MDF sem kérdőjelezi meg.

Köszönöm szépen, elnök úr.

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
101 56 2007.10.26. 15:28  1-257

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Nyilvánvaló, hogy minden költségvetési vitában van számos olyan terület, amelyre sokkal több pénzt szeretnénk fordítani, mint amennyit lehet az adott évben, nem az oktatás az egyetlen ilyen terület, de az oktatás is ezek közé tartozik szerintem. Ugyanakkor, amikor szűkösek a keretek, akkor igen nehéz a prioritást kijelölni ezek között a területek között. Azt gondolom viszont - és ezt majd a beszédem végén is megerősítem -, hogy abban a pillanatban, amikor a költségvetési egyensúly ezt megengedi, akkor újra kell gondolnunk azt, hogy a jelenlegi arányokat az adott területre, nevezetesen most az oktatásról, a közoktatásról és a felsőoktatásról is beszélek, hogy az ezekre a területekre fordított összegeket viszont a költségvetés belső arányait tekintve meg kell majd növelni, amint erre lehetőség lesz. Most azt gondolom, még nincsen, sajnos.

A közoktatás megújítása két alapvető elemből áll össze. Az egyik a tartalmi és módszertani reform, amely, sokszor elmondtuk már, nagyon fontos lenne, hogy a magyar gyerekek ne magolni és biflázni, hanem gondolkodni tanuljanak, és tudást kapjanak, ne pedig ismerethalmazt, ismerettömeget, és hogy a tanár-diák kapcsolatban ne a még mindig kísértő poroszos módszerek legyenek többségben, hanem sokkal inkább az együttműködő skandináv modellre alapuljon az oktatásunk.

Ehhez persze megfelelő tankönyvek, tanári kézikönyvek, megfelelő pedagógusképzés és megfelelő pedagógus-továbképzés szükséges. Ez a reform elkezdődött. A Szabad Demokraták Szövetsége és személyesen az én megítélésem szerint egy kicsit lelassult az utóbbi időben, szeretnénk, ha ez intenzívebben folyna. De ezzel együtt ennek anyagi vonzata annyi van, amennyi ezekre a pedagógusképzésekre, továbbképzésekre, illetve tankönyvfejlesztésre fordítandó, ehhez a költségvetési háttér megvan. Annál is inkább, mert itt az európai uniós pénzeket is nagymértékben lehet használni.

A másik oldala ennek az oktatási reformnak természetesen a pedagógusok megbecsülése, és valóban, ahogy elhangzott, a 2002-es szocialista-szabad demokrata kormány első intézkedései közé tartozott a pedagógusok bérének 50 százalékos emelése. Azt gondolom, hogy erről nem jó megfeledkezni. Azt is gondolom, hogy természetesen nem elégedhetünk meg azzal, hogy akkor ez az emelés megtörtént. Egyébként persze további emelések is történtek azóta fokozatosan évente, nyilvánvalóan nem ekkora mértékű, mert azt nem is lehetett volna. Ezzel együtt azt is gondolom, hogy a pedagógusok megbecsülése ezzel még nem történt meg, az anyagi megbecsülésük sem, tehát nyilvánvaló, hogy ha lehetne, akkor akár most is emelné a kormány a pedagógusok fizetését. Úgy gondolom, amint lehet, és amint a költségvetési egyensúly olyan helyzetben lesz, hogy ez megengedhetővé válik, akkor ezt meg fogja tenni.

(11.40)

Az angol oktatási reform is ebből a két elemből állt össze, volt viszont benne egy nagyon éles kritérium: a nagymértékű béremelést ott a teljesítmények emelésének nagy mértéke is követte. Tehát azt is jelentette az ottani béremelés, hogy valóban csak a legjobbak maradhattak a pályán, csak azok, akik elkötelezett pedagógusok, elkötelezett tanárok voltak. Én hosszú évek, most már évtizedek óta veszek részt pedagógusképzésben, pontosan tudom, hogy hány olyan hallgatót bocsátunk ki, aki szívvel-lélekkel fogja a gyerekeket nevelni és tanítani, és hány olyat, aki csak azért került oda, mert éppen a szüleinek ez az intézmény jutott az eszébe. Azt gondolom tehát, hogy amikor azt mondjuk, hogy a magyar pedagógusok a legjobbak a világon, akkor ugyanúgy túlzunk, mint hogyha azt mondjuk, hogy a magyar pedagógusok felkészületlenek. Egyik megállapítás sem igaz. Ezért helyes szerintünk, hogy a mostani költségvetésben jelentős összegeket hagytak a differenciálásra, a pedagógusok közötti minőségi különbségek elismerésére és megállapítására.

Azt is hallottuk ma már többször, hogy a közoktatásra a jövő évi költségvetésben 32-34 milliárddal kevesebb forint áll rendelkezésre, mint a korábbi évben, ez azonban nagymértékben vagy gyakorlatilag teljesen az óraszámemelés miatti forráskivonás összegével egyenlő, tehát ez nem a normatívák fajlagos csökkenése, hanem valóban a pedagógusok óraszámemelése miatti forráskivonás összege. Arra is oda kell figyelnünk, hogy a finanszírozás szerkezete megváltozott, és nem azonos módon érinti a különböző területeket a közoktatásban. Sokkal érzékenyebb lesz ez a kivonás például a művészeti alapképzésben. Nem árt majd erre odafigyelnünk akkor, amikor a jövő évi költségvetést tervezzük. Most ezeket az iskolákat jobban sújtja a csoportfinanszírozásra való áttérés, mint más csoportokat, más területeket.

Tudomásul vesszük azt is, hogy az informatikai fejlesztésekre nem juthat több pénz. Ezek az informatikai fejlesztések persze az elavult gépparknak a kicserélését jelentik nagy összegben, nagymértékben. Tudomásul vesszük, hogy most nincs rá több pénz, de azért azt szeretném hangsúlyozni, hogy a tábla és kréta versus számítógép vita, azt gondolom, hogy már eldőlt. Nem köztünk zajlik ez a vita, hanem a gyerekek közt, ők réges-rég a számítógép, a számítástechnika és a számítástechnika segítségével történő oktatás mellett döntöttek, ha tetszik, már az óvodások is, és nem a kréta és a tábla mellett. És azt gondolom, hogy azok a tanárok, akik igényesek arra, hogy hogyan és mit tanítanak, követik a gyerekeket ebben, a még kiválóbb tanárok pedig elé is mennek ennek az igénynek.

Figyelemre méltó vagy odafigyelést érdemel a költségvetésben az, hogy a kistelepülési iskolák külön támogatása megszűnik, ugyanakkor viszont a társulásokat támogatják. Ez megint egy politikai vita köztünk, hogy melyikre van nagyobb szükség. Nagyon gyakran összekeverik azonban azt, hogy a kistelepülések támogatása megszűnik, azzal, hogy az iskola is megszűnik az adott kistelepülésen. A társulások támogatása éppen ezt küszöböli ki. Éppen arról van szó, hogy egy kistelepülési iskolaépület a benne lévő oktatókkal és a benne lévő gyerekekkel akkor maradhat meg leginkább, és akkor nyújthatja a legjobb minőségű oktatást a gyerekeknek, ha társul egy szomszédos település nagyobb iskolájával, ahonnan adott esetben, mondjuk, nyelvtanárt, számítástechnika-tanárt és így tovább, szaktanárokat kaphat.

Az én választókörzetem egyik részében, a szegedi kistérségben - képviselő úr szavaival - létrejött egy ilyen mamutiskola, de én ezt nem pejoratív értelemben szeretném használni. Érdemes megnézni ennek az iskolának, ennek az iskolarendszernek a felépítését, azt, hogy gazdaságilag mennyit nyert a kistérség azon, hogy létrehozta ezt az intézményrendszert, de ennél még fontosabbnak tartom, hogy minőségileg mennyit nyertek azok a gyerekek és azok a pedagógusok, akik ebben az intézményrendszerben tanítanak. Azt gondolom, hogy nagyon sokat, úgyhogy érdemes példaképpen venni ezt az iskolát, és követni is.

A felsőoktatásra áttérve, erről csak néhány szót szeretnék szólni. Az előző ciklusban - talán elmondhatjuk, nem titok - nem kis harcok árán sikerült azt az előző oktatási miniszternek, a liberális oktatási miniszternek elérnie, hogy ne csökkenhessen a felsősoktatás támogatása az idén. Nem is csökken egyébként. 3,7 százalékkal magasabb a felsőoktatás támogatása, mint az előző költségvetési évben.

A sokat szidott PPP-beruházásokra a jövő évi költségvetésből 5,8 milliárd forintot fordít az állam. Ez töredéke annak a pénznek, amennyi hasznunk van ezekből az intézményekből. Nemcsak kollégiumokról van szó, egyetemi épületekről is szó van. Meg lehet kérdezni, mondjuk, a Corvinus Egyetem új épületében oktató és tanuló tanárokat és diákokat, hogy ők elégedettek-e azzal az intézménnyel, amit kaptak. De én azt gondolom, hogy ha olyan nagyon rossz lenne a helyzet a PPP-beruházással készült kollégiumban, mint amilyenről itt hallottunk, akkor nem lenne túljelentkezés, mert jelenleg ez a helyzet.

Ugyanakkor - és itt Pálinkás képviselő úrhoz szeretnék csatlakozni - én is úgy érzékelem, szintén vidéki egyetem oktatójaként, hogy egy belső aránytalanság alakult ki az egyetemek állami finanszírozású helyeinek elosztásában. Azért fájlalom nagyon ennek a belső aránytalanságnak a kialakulását, mert nem koalíciós szándék volt ez, azt gondolom egyébként, hogy nem is kormányszándék; én nem hinném azt, hogy a magyar kormány tudatosan akarná tönkretenni - sőt biztos vagyok benne, hogy nem így van - a vidéki egyetemeket. Itt lenne szerepe annak a féknek, amit az SZDSZ, a liberális párt kért, hogy tegyük bele az első időszakban ezt a bizonyos 10 százalékos fékező hatást; nevezetesen arról van szó, hogy azt szerettük volna, ha nem lehetett volna állami finanszírozású helyre egy egyetemre sem többet felvenni, mint az előző évi létszám 10 százalékával megemelt keret.

Ezt azért tartottuk fontosnak, mert tagadhatatlan, hogy az a fajta verseny, amit mi szeretnék a felsősoktatásban, eddig nem volt. Nem lehet azt mondani, hogy pillanatok alatt kialakult, nem lehet azt mondani, hogy azok a középiskolás diákok, akik most döntöttek első helyen bejelölt egyetemként valamelyik egyetem mellett, azok valódi verseny alapján döntöttek. Azt gondoljuk, hogy ezért nagyon nagy szükség lett volna erre a 10 százalékos küszöbre, és azt gondoljuk, hogy ugyan nem a költségvetésben - hiszen nem a költségvetést érinti -, de a felsőoktatási törvény módosításában vagy akár a minisztériummal megállapodásban vissza lehet majd, sőt vissza kell állítani, vagy valamilyen módon kompenzálni kell, mert valóban egyetértek képviselő úrral, ez a vízfejűsödés folytatása, és olyan vidéki szellemi műhelyek megszűnéséhez vezethet, ami az egész országnak nagy kárt okozna.

A hallgatói létszám csökkenésével kapcsolatban viszont úgy tűnik, hogy nem értünk egyet, vagy talán igen, csak talán nem ugyanazt mondjuk. De én mindenképpen azt gondolom, hogy végre legyünk őszinték magunkkal. Mondjuk ki, hogy az a hallgatói létszám, ami most bent van a felsőoktatásban, még mindig sok! Azért sok, mert nincs ennyi felsőfokú diplomásra szükség. Nagyon nagy szükség lenne felsőfokú szakképzéssel, valóban gyakorlatorientált diplomákkal rendelkezőkre, nagyon nagy szükség lenne nagyon jó szakemberekre, de annyi elméleti emberre, mint amennyit most képzünk, nincs szükség.

Van egy másik vonatkozása ennek a létszámemelkedésnek. A minőségbiztosításról rettenetesen sokat szoktunk beszélni az oktatáspolitikában, de azt soha nem merjük kimondani - szerintem ki kellene -, hogy a létszám jelentős megemelkedése automatikusan a minőség romlásához is vezet. Ezt szintén gyakorló oktatóként tudom, és azt gondolom, hogy mindenki, aki egyetemen tanít, velem együtt ugyanígy tudja.

A kutatás-fejlesztésről még egy-két mondatot, azért, mert fontosnak tartom megjegyezni, hogy függetlenül attól, hogy mi lesz a végkimenetele annak a vitának, ami most az innovációs alappal és más adókkal kapcsolatos, azt gondolom, hogy az innovációs alap által nyújtott lehetőségre mindenképpen továbbra is szükség van. Azért gondolom ezt, mert most a kutatás-fejlesztésre 46,8 milliárd forint van betervezve a költségvetésben, és ebből 23,8 az innovációs hozzájárulásból van. Ez tehát rendkívül fontos fejezete a kutatás-fejlesztésnek, rendkívül fontos forrása a kutatás-fejlesztésnek, akár összevonva, akár külön megmaradva nagyon nagy szükség van tehát rá, mondom, attól függetlenül, hogy mi lesz a vita végkimenetele.

(11.50)

Végül pedig tényleg egy-két mondatban egy olyan témáról, ami aprónak tűnik az eddigiekhez képest, de szimbolikus értékénél fogva, azt gondolom, mégsem az, és én ebben a témában meg messzemenően elfogultsággal vagyok vádolható. Úgy láttam a mostani költségvetésben, hogy a csángó gyerekek oktatására fordított rész nincs külön kiemelve, nincs külön megnevezve, hanem össze van vonva, együtt szerepel a kedvezménytörvényből adódó kötelezettségek teljesítésére fordítandó összeggel.

Az, hogy nem tudjuk, hogy konkrétan mennyi ez az összeg, két szempontból is veszélyes. Veszélyes azért, mert ezt a pénzt el lehet nagyon rosszul költeni, el lehet úgy költeni, akármennyi is ez az összeg, hogy ez azoknak a gyerekeknek okozza a legnagyobb kárt, akiknek segíteni szeretnénk. Meg veszélyes azért is, mert nem tudjuk, hogy akkor erre most van-e pénz, vagy mennyi pénz van konkrétan.

Azt gondolom, hogy az a folyamat, ami néhány évvel ezelőtt megkezdődött a moldvai csángóknál, nekünk, innen távolról nézve néha meghatóan kedves, de nekik sokkal fontosabb ennél. Az, hogy azok a gyerekek, akik ott magyaroktatásban vesznek részt - mindegy, hogy ennek mi az értelme; lehet, hogy román anyanyelvű már rég az a gyerek, aki magyaroktatásban vesz részt, akkor legfeljebb megtanul egy idegen nyelvet -, mindenképpen önbecsülést kapnak tőle, és mindenképpen annak az identitásnak, ami sajnos ott nagyon összerombolva létezik csak, a megerősítését várhatjuk tőle. Én azt szeretném tehát, ha pontosan tudnánk, hogy erre mennyi pénz áll rendelkezésre, és hogy azt hogyan költik el, mert ezzel is szoktak problémák lenni.

Összességében tehát tudomásul vesszük azt a gazdasági helyzetet, amelyben az ország van, ezért az oktatási részét a költségvetésnek az SZDSZ támogatni tudja, de azzal, hogy abban a pillanatban, amint erre lehetőség adódik, arányaiban az oktatásra szerintünk több pénzt kell fordítani. Vegyük komolyan, hogy az oktatás stratégiai ágazat!

Köszönöm szépen, elnök úr. (Taps a kormánypárti oldalon.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
104 263-265 2007.10.30. 2:11  260-336

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Köszönöm szépen, elnök úr. Akkor én pedig szeretettel köszöntöm a jelen lévő férfiakat, nem elnökként, hanem előterjesztőként, bár nem látom ennek sok értelmét; az előzőnek sem, ha nem sértem meg elnök urat. Köszönjük szépen az üdvözlést, de én sokkal jobban örülnék annak, ha természetes lenne az, hogy ebben a teremben nők is vannak, és nemcsak ketten, hanem sokkal többen.

ELNÖK: Még 38-an.

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Nem a mostani helyzetről beszélek.

(17.40)

Valószínűleg fogok még szót kérni, hiszen mindarra, amit Salamon László elmondott, nem fogok tudni két percben reagálni, de néhány dolgot azért már most elmondanék.

Alkotmányossági problémák nem merülnek fel a törvénymódosító javaslattal kapcsolatban, amit beterjesztettünk, erről több volt alkotmánybíró, illetve alkotmányjogász véleményét kikértük, és egyik sem jelzett ilyen problémát. Egyébként az alkotmány 70/A. §-ának (3) bekezdése a támogató intézkedéseket kifejezetten lehetővé teszi, ha diszkriminált csoportról van szó. Ez a fajta diszkrimináció azonban nem mutatható ki sem a nyugdíjasok, sem az ifjúság esetében; az ifjúság nem is egy körülhatárolható kategória, tehát nyilvánvaló, hogy ezzel nem lehet úgy operálni, mint amiről beszélünk.

Nem tudtam igazából eldönteni, és kérem, képviselő úr, ne sértődjön meg azon, amit most mondani fogok, nem önnek szánom. Nem tudtam eldönteni, hogy az önök módosító javaslata a nemzetközi helyzet teljes negligálásából és abból fakad, hogy nem ismerik a nemzetközi helyzetet, vagy egy olyan cinizmusból, amelyet fel sem merek tételezni, amivel esetleg le akarják járatni ezt az egész kérdést. Nagyon remélem, hogy nem az utóbbiról van szó. Annak sem örülök, ha az előbbiről, de mindenesetre, a nemzetközi gyakorlatban arra példát, amit önök javasolnak, nem talál, arra viszont, amit mi javasolunk, számos példa van. Gyakorlatilag mi vagyunk már itt az egyetlen olyan ország, ahol jelentős mértékű kvóta egy pártban sincs, és négy olyan ország van Európában, ahol választójogi törvényben írják elő azt, hogy a nőknek, illetve a nemeknek minimum 40 százalékban részt kell venniük úgy, hogy ott ülnek, és nem úgy, hogy csak a listára ráteszik őket. Köszönöm szépen.

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
104 269 2007.10.30. 2:08  260-336

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Köszönöm szépen, elnök úr. Az alapvető eltérés ott van a kettőnk gondolkodása között, hogy - ahogy mondtam - a nemzetközi példatárban, amely elénk tárul, csak olyan példákat találunk, ahol a nemekre vonatkozik kvóta. Mégpedig azért, mert az téves felfogás, téves értelmezés, hogy itt érdekérvényesítésről lenne szó. Itt emberi jogokról van szó. Itt arról van szó, hogy a nők különböző társadalmi hagyományok és az őket érintő diszkrimináció következtében nemcsak a parlamentben, más döntéshozó pozíciókban sincsenek ott olyan arányban, mint ahogyan a tehetségük és a képességük szerint ott lehetnének.

Azt mondta a képviselő úr a beszédében, hogy ha majd magától kiforrja magát a helyzet, és megváltoznak ezek az arányok, és magától változik meg az arány, akkor az mennyivel értékesebb. Én meg azt gondolom, hogy egy politikusnak nem lehet értékesebb cselekvés, mint hogyha a magyar társadalom több mint felének emberi jogait biztosítja. Egy politikus nem tárhatja szét a kezét akkor, hogyha diszkriminációt lát, és nem mondhatja azt, hogy majd a helyzet megoldódik magától. Az nem egy politikusi magatartás szerintem. Azt gondolom, nekünk, törvényhozóknak nem az a dolgunk, hogy várjuk, amíg a helyzet majd magától megváltozik, hanem ha igazságtalanságot tapasztalunk, tegyünk ellene.

S még egyszer visszatérve: nem érdekérvényesítésről van szó. Hadd hívjam fel még egyébként a képviselő úr figyelmét arra, hogy a parlamentben szép számmal vannak 40 vagy 35 év alattiak, a 30 év alattiak között csak férfi képviselőt, nőt egyet sem találunk, ez ellenőrizhető a parlament adatbázisából. Még egyszer hangsúlyozom, nem érdekérvényesítésről van szó, hanem emberi jogok érvényesüléséről. Nincs olyan tanulmány, amely azt mutatná ki, hogy a nyugdíjasok vagy az ifjúság - ahogy ön fogalmaz, tehát a fiatalok - olyan típusú szociológiai és jogi értelemben vett diszkriminációt szenvednének el, mint a nők. Ezért alkotmányos, amit mi javasolunk, és ezért nem az, amit ön javasol.

Köszönöm.

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
104 275 2007.10.30. 2:05  260-336

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Ha folytatni akarnám a szellemeskedést, most nem elnök úrral szeretnék viccelődni, valóban ezt írtam fel magamnak, hogy ha szellemeskedni akarnék, akkor mondhatnám azt, hogy az, hogy a KDNP most egy volt kommunista javaslatot hoz elő ezzel a fajta osztálycsoportokra vagy társadalmi csoportokra bontott képviselettel, az a múlt vasárnap után engem már nem lep meg. Ennek ellenére nem örülök neki, mert azt gondolom továbbra is és egyre inkább, hogy mintha itt a javaslat lejáratásáról lenne szó. Azért gondolom ezt, amit Frankné Kovács Szilvia is elmondott. (Pettkó András folyamatosan közbeszól.) És nem szeretnék szellemeskedni azzal sem, hogy úgy látszik, valóban több, az alkotmányt jobban ismerő emberre lenne szükség, adott esetben, sajnos ezt kell mondanom, hogy a KDNP-ben, hiszen onnan két képviselő adta be ezt a módosító javaslatot. Még egyszer el szeretném mondani, a magyar alkotmány csak...

Pettkó képviselő úr próbálja megzavarni, amit mondok; azt gondolom, erre lehet két percet kérnie. (Pettkó András: Egy héttel ezelőtt az Ellenzéki Kerekasztal egyik neves történelmi személyiségével beszéltem...) Köszönöm szépen Pettkó képviselő úrnak a kioktatást, azt gondolom, ő sem volt ott, a történelmi személyiségnek azt mondanám, a tekintélyérvet semmibe sem véve, mert számomra az emberi érvek többet érnek. Azt gondolom, megtisztelem Salamon képviselő urat, ha válaszolok neki; én mindenképpen ennek szánom, ha komolyan veszem az ő javaslatát.

Nem korporatív az, amit mi javaslunk, nem vezet a korporatív parlament kialakulásához, hiszen a nők nem külön frakcióban fognak ülni, hanem azt reméljük, hogy minden frakcióban fognak ülni. És még egyszer, nagyon sokadszor, ha kell, százszor is elmondom: nem érdekérvényesítésről van szó, hanem emberi jogokról van szó. Ezt szeretnénk a nőknek is Magyarországon biztosítani.

Köszönöm szépen, elnök úr.

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
104 279 2007.10.30. 2:05  260-336

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Köszönöm szépen. Én mondtam, ha kell, nagyon sokszor elmondom ma, hogy a probléma nem az, hogy a nyugdíjasoknak megfelelő érdekképviseletet szeretnénk. A probléma nem az, hogy a fiataloknak megfelelő érdekképviseletet szeretnénk. A probléma az, hogy a magyar alkotmány a diszkriminált társadalmi csoportok, ahogy az alkotmány fogalmaz, előnyben részesítését teszi lehetővé. Én nem ismerek, de ha képviselő úr mond nekem olyan tanulmányokat, amelyek erre vonatkoznak, akkor készséggel el fogom őket olvasni, és én is szeretném most elmondani, hogy a képviselő úrhoz el fogom juttatni azt a levelet, amit mi Dávid Ibolya elnök asszonynak válaszoltunk, mert ő hasonló kérdéseket tett fel, és mi nagyon részletes szakmai választ adtunk rá. El fogom juttatni képviselő úrhoz ezt a levelet, szerintem sok mindent megspórolunk, hiszen ott ezeket a kérdéseket már megválaszoltuk, vagy akkor vitatkozzunk arról tovább.

A probléma az, hogy sem a fiatalokkal, sem a nyugdíjasokkal kapcsolatban a szociológusok, a szociológiai tanulmányok nem mutatnak ki olyasfajta diszkriminációt, mint ami a nőkkel kapcsolatban adatokban és attitűdökben mérhető. Ez a probléma, nem a nyugdíjasokkal és a fiatalokkal van nekünk bajunk természetesen, hanem azzal, hogy ez nem állná ki az alkotmányosság próbáját. És változatlanul hadd erősítsek erre rá azzal, hogy van egy olyan érzésem, hogy amikor efelé tereljük el a vitát, hiszen most itt, már nem tudom, hány perce nem a női esélyegyenlőségről beszélünk, hanem egészen másról, hogy megint eltereljük a figyelmet arról, ami több mint 5 millió magyar embert érint. Én ezt nem szeretném.

Készséggel állok az elé, hogy majd beszéljük meg a nyugdíjasok és a fiatalok diszkriminált helyzetét, ha ön úgy ítéli meg, és ha ezt szociológusok is alátámasztják, szakemberek is alátámasztják, akkor majd erről beszéljünk. De én változatlanul azt kérem, amit Frankné Kovács Szilvia képviselő asszony kért. Most végre egyetlenegyszer itt 17 év alatt beszéljünk már arról, hogy a nők esélyegyenlősége hogyan érvényesül!

Köszönöm szépen, elnök úr.

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
104 289 2007.10.30. 1:47  260-336

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Köszönöm szépen. Próbálok mindkét képviselő úrnak ebben a két percben válaszolni.

Az üvegplafon-jelenség - ezt Salamon képviselő úrnak mondom - csak a nőkkel szemben mutatható ki Magyarországon. Az, hogy a döntéshozó pozíciókba, mint amilyen az Országgyűlés is, és egyéb döntéshozó pozíciókba az arra alkalmas, a megfelelő végzettséggel rendelkező és az egyébként ezt ambicionáló nők sem kerülnek be olyan létszámban, mint amennyien jelentkeznének ezekre a posztokra, csak és kizárólag a nőkkel kapcsolatban igazolható. Ezen nem tudunk változtatni.

S ha arról van szó - ez megint olyan érv -, hogy mi lesz akkor, ha ezt más, egyébként diszkriminált kisebbségek is kérik majd - szociológiai értelemben vett kisebbségek -, az nem válasz erre, hogy azért ne biztosítsunk egy kisebbségnek megfelelő emberi jogokat, mert akkor más kisebbségek, akiknek most szintén nincs, majd szintén fognak kérni. Azt gondolom, ezt felelősséggel semmiképpen nem lehet mondanunk. De még egyszer hangsúlyozom, az, hogy a megfelelő végzettséggel rendelkező, ambiciózus, megfelelően képzett, egyébként alkalmas, értelmes és tehetséges nők vagy ilyen emberek nem kerülnek döntéshozó pozíciókba, csak a nőkkel kapcsolatban igazolható. Semmilyen más csoporttal kapcsolatban nem igazolható.

Pettkó képviselő úrnak részben már válaszoltam azzal, amit elmondtam. Másrészt szeretném elmesélni neki, mert ő valószínűleg nem tud róla, hogy az MDF volt az egyetlen olyan párt, amely nem vett részt azon az ötpárti egyeztetésen, amely megelőzte a kvótajavaslatunk benyújtását.

Köszönöm szépen, elnök úr.

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
104 293-295 2007.10.30. 2:18  260-336

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Köszönöm szépen, elnök úr. Valóban nem azonos az esélyegyenlőség és az egyenjogúság, éppen ez a probléma, hiszen papíron az alkotmány, az egyenlő bánásmód törvény és a munka törvénykönyve, tehát elszórva több törvény is rögzíti a nemek egyenjogúságát. Éppen az a probléma, hogy a papíron létező egyenjogúság a tényleges világban, az életben nem érvényesül. S az alkotmánynak a többször idézett része bizony arra ad felhatalmazást a jogalkotónak, hogy ha azt tapasztalja és azt ismeri fel, hogy az egyenjogúság ellenére még sincs egyenjogúság, és nem érvényesülnek azonos módon a jogok, csak papíron léteznek azonos módon, akkor teszi lehetővé a 70/A. § (3) bekezdése, hogy megfelelő támogató jogi intézkedéseket hozzon a jogalkotó annak érdekében, hogy ne csak a jogi egyenlőség, hanem az esélyegyenlőség is megvalósuljon. Éppen ez a lényege ennek a bekezdésnek.

Azon persze lehet vitatkozni, sérti-e az ember méltóságát az, ha a képességei, a tehetsége, az akarata és a képzettsége ellenére sem tölthet be olyan helyeket, amiket ezek szerint - statisztikai alapon - olyanok töltenek be, akik nem annyira képzettek, tehetségesek és alkalmasak, mint ő, hiszen ha elfogadjuk, hogy a nők és a férfiak nagyjából azonos tehetséggel rendelkeznek, de csak a férfiak kerülnek 83 százalékban - vagy 89 százalékban, mint a magyar parlamentben - döntéshozó funkcióba, akkor azt kell gondolnunk, hogy van egy olyan rétege ennek a 89 százaléknak, amelynél bizony vannak alkalmasabb nők, akik bizony a kulturális diszkrimináció miatt nincsenek ott, ahol lenniük kellene.

(18.10)

Akkor azt kell mondanunk, hogy ezek szerint Belgium, Franciaország nem alkotmányos, mert ő elismeri, hogy ott jogsértések történnek, és nincs esélyegyenlőség, ezért támogató intézkedéseket alkalmaz a nőkkel szemben. Azt gondolom, hogy ezt nem lehet mondanunk.

Egy utolsó mondat, ha szabad most átlépnem, elnök úr, a kereteimet, ha nem szabad, akkor elmondom egy következő kétpercesben. Kérek instrukciót, hogy mit tegyek.

ELNÖK: A következő két percben.

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Jó, köszönöm szépen.

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
104 301 2007.10.30. 2:05  260-336

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Köszönöm szépen, elnök úr. Valószínűleg megint több kétpercesben fogok szót kérni, mert nem fér sok minden bele, amire itt reagálnom kell, két percbe.

Az első az, hogy nincs most itt jelen Pelczné Gáll Ildikó, a Fidesz alelnöke, hadd mondjam el azonban Gulyás Józsefnek azt, hogy ha valóban az hangzott el (Gulyás József: Az hangzott el.), én elhiszem, hiszen nyilván a jegyzőkönyvből veszi ezeket a mondatokat, de hadd tegyem ehhez hozzá, hogy nem ő az egyetlen, aki női tulajdonságoknak nevezi ezeket a tulajdonságokat. Azért szokták női tulajdonságnak nevezni egyébként ezeket a tulajdonságokat, mert szociológiai értelemben ez így van. Biológiai értelemben nem, ebben teljesen igaza van, de szociológiai értelemben igen. A lányokat arra szocializálják, hogy együttműködők legyenek, a fiúkat arra szocializálják, hogy versengők legyenek. Ezzel együtt vannak versengő nők és vannak együttműködő férfiak, és semmiképpen nem arról van szó, hiszen éppen ezt mondjuk, hogy biológiailag bármelyik nem el lenne zárva bármilyen emberi tulajdonságtól, hanem arról van szó, hogy a társadalom másképpen neveli föl a lányokat és a fiúkat.

Az, hogy egy konzervatív párt politikusa ilyet mond, azért sem meglepő, mert XVI. Benedek pápa még Ratzinger bíboros korában kiadott egy olyan levelet, amelyben ezeket kifejezetten biológiai értelemben női tulajdonságoknak nevezte, és ezért volt az, hogy felszólította a nemzeteket arra, hogy minél nagyobb számban engedjenek oda felelős pozíciókba nőket.

(18.20)

Ez talán érdekes adalék lehet a Kereszténydemokrata Néppárt képviselőinek is.

Azzal pedig tökéletesen egyetértek, hogy kizárólag a tehetség döntse el, hogy ki kerül be a politikai vagy bármilyen döntéshozásba. Ez az, ami ma nem így van, ma a nők a tehetségük ellenére sem kerülnek be a döntéshozó pozíciókba. Ezek olyan szociológiai tudományos tények, amelyekkel lehet vitatkozni természetesen, csak én még olyan tanulmányt nem láttam, ami ezt erősítette volna meg. Köszönöm szépen, elnök úr.

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
104 305 2007.10.30. 2:14  260-336

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Köszönöm szépen, elnök úr. A szabad és egyenlő versenyről annyit szeretnék mondani képviselő úrnak, hogy az a baj, hogy ez most nem érvényesül. Pontosan ezért van szükség erre az intézkedésre, mint ahogy ezért volt szükség Európában mindenhol máshol is erre az intézkedésre. Mi is szabad és egyenlő versenyt szeretnénk. Most nincs szabad és egyenlő verseny, a férfiak privilégiumokkal rendelkeznek ezekben a döntéshozó pozíciókért folytatott versenyekben.

Én azt vártam, miután azt ígérte, hogy szakmai érveket fog mondani, amelyek ellenzik a kvótát, hogy valóban megteszi. Ilyet én nem hallottam. Az, hogy emelkedik a jelöltek közt a nők száma, de nem kerülnek be a parlamentbe, nem szakmai érv.

Amit arról mond, hogy a választópolgárok azt szeretnék, hogyha a legalkalmasabb és legtehetségesebb emberek ülnének a parlamentben, ezzel egyetértek. Ezért van szükség arra, hogy a nők is szerepet kapjanak a parlamentben, mert mi meg azt nem szeretjük, hogy most a férfiak előjogokkal rendelkeznek.

Azt mondta Gulyás képviselő úr is, ön is, hogy nagyon sok tennivaló van még sok területen. Ezzel egyetértünk. Azért van szükség a női kvótára, mert ezek sem érvényesülhetnek, mert a magyar parlament 17 év alatt sem fogadott el olyan törvényeket, amelyek a nők számára nagyon fontosak lettek volna - elég, mondjuk, a távol tartó törvény hiányosságaira utalni, de lehet a részmunkaidőt vagy a távmunkát, vagy bármi mást is említeni -, ugyanis nem is fogad el egy parlament sem ilyen törvényeket, ha legalább egyharmadban a nők nincsenek képviselve. Ez megint egy szociológiai tény, minden más országban is így van. Azokban az országokban, ahol nagyon jelentős előrelépéseket tettek a nők esélyegyenlősége érdekében, mindenhol ez akkor következett be, amikor megfelelő módon növekedett a nők száma a parlamentben. Ezért szeretnénk többek között ezt a törvényt.

Azt meg, hogy az SZDSZ nem tudná, hogy mit akar, majd az SZDSZ vezetőinek a dolga, hogy megcáfolják. Én úgy gondolom, tudja, hogy mit akar. Egyébként ez két képviselőnek a módosító indítványa volt, és valóban az SZDSZ nem szokta eltitkolni, ha viták vannak belül. Tudjuk azt, hogy az SZDSZ-ben is sért érdekeket ez a törvény, nem csak más pártokban. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) Természetes, hogy itt is vannak, akik ellenzik.

Köszönöm szépen, elnök úr.

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
104 311 2007.10.30. 1:31  260-336

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Köszönöm szépen, elnök úr, a szót. Hogy az SZDSZ képviselőinek ilyen nagy szerepet tulajdonít, hogy meg tudja akadályozni az MDF javaslatainak elfogadását, annak én nagyon örülök, csak úgy látszik, nem látja a méretünket, pedig itt ülünk egymás szomszédságában.

Ami Salamon képviselő úr szakértelmét illeti, ami a választójogi törvényre vonatkozik, azt természetesen nem vonom kétségbe, csak itt nem a választójogi törvényt kell pusztán jól ismerni, hanem jól kell ismerni a szociológiai helyzetet. Szeretném fölhívni a képviselő úr figyelmét arra, hogy azok a kutatók, akik Magyarországon egyetemi tanári és docensi szinten, kandidátusként foglalkoznak a nők és férfiak esélyegyenlőségének, társadalmi szerepeinek kérdéseivel, azok gyakorlatilag mindegyike támogatja a mi javaslatunkat. Ez olvasható azon a honlapon, amit kifejezetten tájékoztató céllal hoztunk létre, ez a www.noikvota.hu. Tanácsolom képviselő úrnak, hogy tanulmányozza ezt az oldalt.

Ami meg a személyes érdekekre való utalást illeti, teljesen egyetértek Gulyás képviselő úrral ebben. A javaslat kidolgozói közül az egyik listán került be a parlamentbe, ő férfi, és úgy gondolja, hogy a nőknek is lehetőséget kell adni. A másik kidolgozója nő, ő pedig egyéni választókerületben nyert, azokkal az esetleg itt ülő férfi képviselők közül vagy legalábbis közülük néhánnyal szemben, akik meg nem egyéni választókerületből kerültek a parlamentbe.

Köszönöm, elnök úr.

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
104 321 2007.10.30. 10:16  260-336

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Azt nem gondoltam, hogy ma is sor kerül arra, hogy hosszabb ideig szóljak hozzá két percnél, de úgy látom, hogy mégiscsak erre van szükség, hiszen az általános vitában, az első részben számos dolgot említettem már, amit most újra szeretnék, vagyis nem újra, hanem részletezve szeretnék elmondani.

Az egyik ilyen: több képviselő úr hozzászólásában is előjött az, hogy a pedagógusok között, az orvosok között, illetve a bírói karban milyen magas a nők aránya, és hogy bezzeg ott senki sem javasolja - ahogy mondták helyesen -, hogy kvótát kellene bevezetni.

Az az elkeserítő hírem van - és ez leginkább nőként elkeserítő -, hogy mindannyian tudjuk, ezek megint csak szociológiai tények, amiket mondok, hogy azok a pályák nőiesednek el, és ez szerte a világon így van, ahol nem megfelelő az adott pálya presztízse, ezzel összefüggésben nem megfelelő az adott pálya díjazása, tehát a bérek alacsonyak, és sajnos ez a helyzet az említett területeken.

Az üvegplafon jelensége mellett van egy olyan másik jelenség, amit üvegfalnak neveznek. Egy egyrészt a szakterületi szegregációt, másrészt a szakmán belüli szegregációt jelenti. Ugyanis igaz az, amit Gulyás képviselő úr mondott, hogy az orvosok között ma már több a férfi, mint a nő, csak meg kell nézni, hogy mely területeken dolgozhatnak a nők, és melyeken a férfiak. Azokon a területeken, ahol köztudomásúan jók a keresetek, ott férfiak vannak egyébként 90 százalékos többségben, ahol meg alacsonyak a keresetek, ott pedig nők.

Ugyanez vonatkozik a pedagóguspályára mint egészre. Tehát nem arról van szó, hogy a nők benyomultak, és nem hagynak létezni férfi tanárokat, hanem arról van szó, hogy sajnos ma a pedagógusi pálya presztízse nem olyan, amire férfiak nagy számban jelentkeznének, és ez most már évtizedek óta így van. Tehát erről a jelenségről nem szabad megfeledkezni. Nem a nők a hibásak azért, hogy az alacsony presztízsű szakmákba kényszerítik őket, hanem a társadalom a hibás ezért, többek között ezen is változtatna az, ha a nőket beengednék olyan pozíciókba is, amelyeknek nagy a társadalmi presztízsük, mert akkor, mondjuk, kevesebben lennének a pedagógusi területeken, és tessék, szabad a pálya a férfiaknak, ha akarják. Nem arról van szó, hogy őket onnan bárki kizárná, hanem hogy nem mennek oda.

Nem mondható ez el persze a képviselőnőknek jelentkezőkről, és akkor itt áttérnék egy másik kérdésre. Most akkor egy kicsit zavarban vagyok itt azokkal az érvekkel kapcsolatban - sajnálom, hogy elment már Frankné Kovács Szilvia, az MSZP képviselője, mert részben neki is válasz lenne, bár nyilván a részletes vitában hosszabban kitérek majd erre is -, hogy a nők emberi jogi érdekeit helyezzük-e előtérbe, vagy a pártok érdekeit. Hogy őszinte legyek és egészen kereken megmondjam, engem nem érdekel, hogy a pártoknak mi az érdekük, egyszerűen nem érdekel. Azt gondolom, hogy a halálbüntetés eltörlésénél és egyéb demokratikus intézményeknél nem kérdeztük azt, hogy most a pártoknak mi az érdeke. Azt gondolom, hogy a nők esélyegyenlőségének biztosításakor sem érdekel engem személy szerint, hogy mi a pártok érdeke, a pártok oldják meg.

Egyébként pedig meg is tudják oldani. Az MSZP nőtagozatának a vezetője, a Fidesz alelnöke, aki szintén a Fidesz nőtagozatának a vezetője, azt mondja - és én az SZDSZ-ből ezt szintén megerősíthetem -, hogy tucatjával vannak olyan politizáló nők már most ezekben a pártokban - a KDNP belső viszonyait nem ismerem, nem is tisztem -, akik legalább olyan alkalmasak parlamenti képviselőnek, mint az itt ülő képviselők nagy többsége. Ezenkívül természetesen a kvótának mindenhol, minden országban az is a célja, hogy a pártok nézzenek körül, hogy hol vannak olyan alkalmas és tehetséges nők, akár a saját soraikban, akár a szimpatizánsaik között, akiket eddig ők nem vettek észre, és akkor meg van oldva az, hogy szakpolitikusként kit alkalmazzanak. Egyszerűen nem igazi probléma az, hogy nincs elég nő; ha igaz, akkor azt gondolom, hogy az a párt valamit elrontott az eddigi politizálásában.

Az pedig valóban nagyon fontos, hogy sérti-e ez a pártok jelöltállítási szabadságát. A pártok jelöltállítási szabadságát lehet, hogy sérti bizonyos mértékben, de ez nem baj, hiszen itt pártokról van szó, és az alkotmány a nőknek és a férfiaknak biztosít azonos jogokat, nem a pártoknak biztosít azonos jogokat ezekkel a személyekkel szemben, vagy a nőkkel és a férfiakkal szemben. Ha úgy hangzott volna az érvelés, hogy a férfiak választhatóságát sérti, az pedig azért nem igaz, mert egy 50-50 százalékos kvóta mindkét nemnek ugyanolyan esélyeket biztosít. (Dr. Salamon László: Ezt nem is mondtam.) Tudom, hogy képviselő úr nem mondta, azért mondom, hogy sokan mondják viszont, és itt az általános vitában vagyunk, én azoknak válaszolok most ezzel, akik ezt felhozzák érvként.

Egyébként a választás teljes szabadságát - idézőjelben mondom ezeket - "sérti" szerintem az, hogy területi képviselőket választunk az Országgyűlésbe, 176 egyéni képviselőt, hiszen ők meghatározott körzetekből kerülnek ide. "Sérti" a szabad versenyt a választásban és a választhatóságot az, hogy listát mint olyat, ami itt 210 képviselői helyet biztosít, csak pártok állíthatnak, hiszen ahhoz párttá kell válni, párttá vagy szervezetté kell válni; aki kívül marad ezeken a szervezeteken, annak esélye sincs, hogy erre a 210 helyre bekerüljön. Tehát nagyon sok minden más is van, ami a teljesen szabad választhatóságot sérti, de ez más országokban is így van.

Ami azt az aggályt illeti, hogy az Alkotmánybíróság hogyan dönt, én is tudom, hogy az az Alkotmánybíróság, amelynek mostanáig a fennállása óta összesen egy női tagja volt, az dönthet sokféleképpen. Ezzel azt is mondom, hogy akiket mi megkérdeztünk alkotmányjogászokat, és volt alkotmánybíró is van köztük, mind férfiak, merthogy ez a helyzet, ők mind támogatják és mind alkotmányosnak tartják ezt a javaslatot.

De hadd mondjak egy másik példát. Olaszországban fordult az elő, hogy először az Alkotmánybíróság az olasz kvótajavaslatot, ami a pártokra vonatkozott, alkotmányellenesnek találta, azzal a megfontolással, hogy sérti a férfiak választhatóságát. Aztán az történt, hogy a parlament úgy döntött, hogy akkor módosítja az alkotmányt, mert ezt egy olyan fontos politikai érdeknek tartja, hogy a nők emberi jogait biztosítsa, hogy módosította az alkotmányt, és innentől kezdve nem sérti az olasz alkotmányt a kvóta. De a magyar alkotmányt az általunk megkérdezett szakértők szerint már most sem sértené azoknak a bekezdéseknek és paragrafusoknak megfelelően, amelyeket már sokszor idéztem.

Azt kell mondanom, hogy a legnagyobb zavarban Mécs képviselő úr hozzászólásával kapcsolatban vagyok. Nemcsak azért, mert úgy gondolom, hogy nagyon nehéz ezt kimondani, de mégis kénytelen vagyok, hogy megfelelő ismeretek nélkül tette meg ezt a hozzászólását. Minden tiszteletem az övé, de úgy látszik, hogy ebben a témában nem mélyült el. Először is nagyon könnyű azt mondani, hogy ez nem jó módszer, és utána nem ajánlani mást. Ezt én nem tartom megfelelő politikai cselekvési módnak. Egyébként nincs is más, tehát az, hogy nem ajánlott mást, azt az európai példák igazolják, ott sem tudtak mást kitalálni, mindenhol csak ezt.

Azt mondja a képviselő úr, hogy meg kell nézni az okokat. Képviselő Úr! Nagyon sokan, nagyon sokszor megnézték az okokat. Ma vagy tegnap kaptam az Országgyűlés Könyvtárától egy olyan levelet, amely felajánlja a képviselőknek a kvótával kapcsolatos háttéranyagot. Azt javaslom - kiváló az anyag -, hogy nyugodtan lehet használni, amint ezt ők is felajánlják.

Most muszáj egy olyan megjegyzést tennem, ami a magyar parlamentben nem szokott elhangzani, de kénytelen vagyok a nőtársaim nevében visszautasítani azt a patriarchális hangot, amelyen képviselő úr - valószínűleg akaratán kívül - megszólalt. Nem hiszem, hogy helyes, ha azt mondja a képviselő úr, hogy korrepetálni kellett szegényeket, mondja a bekerülő munkásgyerekekről az egyetemen, és ezt most épp a nők esélyegyenlőségével kapcsolatos törvény vitájában mondja el, mintha a nőket most korrepetálni kellene. Nem hiszem, hogy helyes az, ha a magyar parlamentben minősítjük a politikusnőket aszerint, hogy csinosak vagy nem csinosak, és ezt is visszautasítom. Nem hiszem, hogy helyes az, ha "megvédjük" a nőket azzal, hogy majd szegényeknek milyen kisebbségi komplexusuk lesz - bízzuk ezt végre a nőkre, ne döntsük el helyettük! Egyébként engem például soha nem nyugtalanított az, hogy valaki kvótanőnek tekint, mert olyan teljesítményt tettem le sok százezer magyar nővel vagy sok millió magyar nővel együtt az asztalra, hogy nem kell félnem attól, hogy valaki megkérdőjelezi akár a tudományos, akár a politikai teljesítményemet. Azt gondolom, hogy ez a kisebbségi érzés azoknak a nőknek az esetében, akik bizony ott vannak már a pártokban, akik bizony ott vannak már az egyetemeken, akik bizony ott vannak már a jogászok, közgazdászok között és a gazdasági életben, fel sem merül.

Azt gondolom tehát, hogy az MSZP javaslatáról majd a részletes vitában szeretnék hozzászólni, ahol ennek helye van, és sajnálom, hogy ezzel kellett befejeznem, és különösen visszautasítanám ezt, hogy "majd szingli kékharisnyák döntenek a családos anyák sorsáról".

(19.10)

És a férfiak nevében hadd utasítsam azt vissza, hogy ők nem tudnak dönteni a gyerekek sorsáról, hiszen apák, és ahogyan Gulyás képviselő úrtól hitelesen hallhattuk, ugyanolyan érzelmekkel viseltethetnek a gyermekeik iránt, mint ahogyan az anyák.

Köszönöm szépen, elnök úr.

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
104 331 2007.10.30. 2:10  260-336

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Köszönöm, elnök úr. Az mindig nagyon megható, amikor egy férfi a hölgyek igazi érdekeit képviseli. Szeretném felhívni Mécs képviselő úr figyelmét arra, hogy körülbelül száz civil szervezet támogatja a kezdeményezésünket, ezek nagy része a nők jogaiért küzdő civil szervezet. Olyan civil szervezet meg nincs, amelyik ellenezné. A családanyák ellen természetesen semmi kifogásunk, de azt, hogy valaki szinglizzen és kékharisnyázzon a magyar parlamentben, tűrhetetlennek tartom. Azt is egyébként, hogy diktatúrának nevezze Európa országait, azokat az országokat, amelyekben a pártokban, illetve a törvényben, illetve az alkotmányban kvótát írnak elő, és az, hogy saját erőből kerüljön a parlamentbe valaki, azt gondolom, amit ezek szerint sem ön, sem John Emese nem ért, az az, hogy most ez nem történik meg, ezért van szükség a kvótára. Mi is azt szeretnénk, csak ez nincs, ezért van szükség a kvótára.

Salamon képviselő úr jól értette, amit mondtam. Nem azt mondtam, hogy a pártok nem fontosak a demokrácia számára, magam is egy pártban ülök, és pártban politizálok - ezt sem mondta ön, hogy én ezt mondtam volna -, de csak akkor lenne antidemokratikus, amit mondtam, hogyha ezt mondtam volna. Én azt mondtam, hogy a pártok nem érdekelnek. Ezt olyan kontextusban... (Dr. Salamon László közbeszólása.) Megismétlem: a pártok nem érdekelnek. A kontextus pedig az volt, hogy a pártok sirámai azzal kapcsolatban, hogy a nők emberi jogait akarják-e biztosítani vagy nem, és hogy ők ezt belül meg tudják-e oldani vagy nem, hogy a hatalmi pozíciókat hogyan osztogatják vagy hogyan nem, engem emberi jogi szempontból nem is szabad, hogy érdekeljen, ha komolyan veszem az emberi jogokat.

Ami pedig a jelöltállítási szabadságra vonatkozik, a német kereszténydemokrata pártban van egy 30 százalékos, borzasztó kemény kvóta. Azért borzasztó kemény ez a kvóta, mert el sem fogadják a jelölti listát addig, amíg ez nem teljesül. Tehát ez nem liberális, nem szociáldemokrata, nem kereszténydemokrata, bármilyen pártban előfordulhat, politikai ideológiától függetlenül, ez Európa-szerte alkalmazott megoldás.

Köszönöm szépen, elnök úr.

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
104 335 2007.10.30. 1:53  260-336

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Elnök úr, azt gondolom, mivel a részletes vitát folytatni fogjuk, hiszen vannak módosító indítványok ehhez a javaslathoz, nagyon hosszan nem szeretnék most beszélni, inkább arra válaszolnék csak nagyon-nagyon röviden, hogy a képviselő úr azt mondja: a politikai kvóta nem sérti a választás szabadságát, hiszen ezt egy párt önként alkalmazza saját magára, de a törvényben szabályozott az igen.

Azt gondolom, aggodalmaink lehetnének, ha kirívó eset lenne Magyarország a nemzetközi mezőnyben. De ahogy mondtam, itt nem is négy európai, hanem négy európai uniós országról van szó; Európában több olyan ország van, például a szomszédos Szerbia, ahol törvényben szabályozzák a nemek esélyegyenlőségét, próbálják törvényben elősegíteni, de az Európai Uniónak négy ilyen országa van. Az előbb említett anyagban, amelyet az Országgyűlés Könyvtára összeállított - és a képviselőknek felajánlotta ezt a segítséget -, abban szerepel Spanyolország, Portugália, Franciaország és Belgium, amelyek szerintem mind demokratikus országok, és ott törvény szabályozza - sőt a francia kicsit keményebb, ott az alkotmány is szabályozza - azt, hogy a nők megfelelő arányban kerüljenek a döntéshozó testületekbe. Ott nem lehet alkotmányellenes nyilvánvalóan, de Belgiumban, Spanyolországban és Portugáliában nincs az alkotmányban ez szabályozva, a választójogi törvényben viszont van. Tehát erre számos példát látunk.

Minden mást pedig részben már elmondtam, tisztelt elnök úr, másrészt pedig azt gondolom, a módosító javaslatokról majd a megjegyzések sokkal inkább a részletes vitára, mint az általános vitára fognak tartozni.

Köszönöm szépen a szót.

(19.20)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
108 298 2007.11.12. 2:02  289-376

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Köszönöm szépen, elnök úr. Az előttem elhangzott két hozzászóláshoz szeretnék néhány gondolatot fűzni. Először Gyenesei képviselő úr azt mondja, hogy a pártok valamelyest figyelembe veszik azt, hogy az egyéni választókerületből nem nagyon kerülnek be nők - nem is nagyon tehetik, mert a pártok nem is igen indítanak nőket. A jelenlegi öt parlamenti párt a 2006-os választáson összesen 70 körzetben indított; ez nem a nőkön múlik, hanem a pártokon. Egyébként a listán pedig 12 százalék nő került be, és azt lehet észrevenni, hogy 1990 óta egyszer megemelkedett - az 1994-es választásokon - az egyéni körzetben megválasztott nők száma 6-ról 15-re, és azóta 15, 12, 13, 15-tel ezt tartják, a lista pedig ugyanolyan sajnálatosan alacsony, mint most: 10-11-12 százalék. Nem veszik figyelembe a pártok azt, hogy egyéniben több nőt kellene indítani befutó helyeken, és azt sem veszik figyelembe, hogy ha meg nem tesznek így, legalább listán adjanak nekik lehetőséget.

Ami Hoffmann képviselő asszony megjegyzéseit illeti, hát erről jócskán volt szó a múltkori ülésen, Salamon képviselő úr nagyjából ugyanezeket mondta el. Amit önök javasolnak, képviselő asszony, az alkotmányellenes lenne, mert a nyugdíjasokkal kapcsolatban nem mutatható ki az a fajta diszkrimináció, mint a nőkkel kapcsolatban, ez pedig az alkotmányosság feltétele ebben az esetben.

De hadd mondjak még valamit. Én is a tudomány világából jövök, ráadásul annak a tudománynak a világából, amely kifejezetten a diszkriminációval és a nemek esélyegyenlőségével foglalkozik. Nagyon szívesen adok önnek - könyvtárnyi szakirodalma van a kérdésnek, a magyar esetnek is különösen -, a Corvinus Egyetemen 17 éve folytatnak ezzel kapcsolatban kutatásokat, így jól ismerem ezeket a kutatásokat, és valamennyi szakember, aki ma a témában tevékenykedik egyetemi docens és tanári szinten, egyetért a mi javaslatunkkal.

Köszönöm szépen, elnök úr.

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
108 308 2007.11.12. 2:08  289-376

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Köszönöm szépen, elnök úr. Salamon képviselő úrral, úgy látszik, ugyanazokat a meccseket játsszuk le. Két héttel ezelőtt is elmondtam, hogy nekem is az a szakmám, hogy diszkriminációval foglalkozom, csak én nyelvészként és társadalomkutatóként a rejtett diszkrimináció rejtett formáit is ismerem, és fel tudom tárni a társadalomban, és tudom azt, hogy az egyenlő bánásmódról szóló törvény nevesíti a rejtett diszkriminációt, és azt is tiltja. Egyébként nemcsak az egyenlő bánásmódról szóló törvény tiltja, hanem az az ENSZ-egyezmény is, amelyhez Magyarország most már több mint két évtizede csatlakozott, és amelynek a bizottsága kifejezetten javasolta Magyarországnak, hogy az általunk benyújtott 50 százalékos kvótára vonatkozó törvénymódosítási javaslatot fogadja el.

Ami pedig Hoffmann képviselő asszony megjegyzéseit illeti, megint csak elmondom, hogy vannak ilyen kutatások, Ilonszki Gabriella kutatócsoportja vizsgálja ezt a kérdést nagyon régen, és nemcsak az adatokat tárja fel, hanem okokat is magyaráz, úgyhogy ahogy az előbb is mondtam, szívesen rendelkezésére bocsátok néhányat ezek közül a kutatási adatok közül. Egyébként pedig egy kicsit olyan ez, hogy tagadjuk el, hogy ez a rejtett diszkrimináció létezik, mint amikor arról volt szó, hogy családon belüli erőszak pedig azért nincs Magyarországon, mert a család egy szent közösség, ahol nem igaz, hogy erőszakoskodnak egymással az emberek; márpedig ott is erőszakoskodnak egymással az emberek. Ez körülbelül ilyen fejet homokba dugós válasz, azt gondolom.

Azt pedig, hogy a kvóta nem jó válasz lenne, még el is tudnám fogadni, de nem tudom elfogadni. Azért nem tudom elfogadni, mert a világon mindenhol működik, ahol egyébként tudatosan olyan fajtáját vezetik be, hogy akarják is, hogy működjön. Ahol olyan változatát vezetik be, ahol csak látszatintézkedést tesznek be, ott persze nem működik, de az egész világon ez az egyetlen hatékony intézkedés, amit ismernek. Úgy gondolom, akkor nekünk is célszerű ezt alkalmaznunk.

Köszönöm szépen, elnök úr.

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
108 314 2007.11.12. 2:10  289-376

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Köszönöm, elnök úr. Tulajdonképpen nem értem Hoffmann képviselő asszonyt. Azért nem értem, mert ő is elismeri, hogy nincs más megoldás. Ő is elismeri, hogy azt a célt valahogy csak el kellene érnünk, amit el kellene érnünk. Nincs más mód, amit javasol helyette, hiszen nem arra a részére vonatkoznak a módosító javaslatok, ha jól értem, hogy mit javasol a nők képviseletének a növelése érdekében, hanem hogy még a nőkön kívül mit kellene javasolni, hogy milyen csoportokat kellene bevonni ebbe a körbe.

Tehát azért nem értem, képviselő asszony, hogy mi az a nagy baj, ami a kvótával van, mert most ilyen erővel én is elmondhatom, hogy nagyon sok nemzetközi konferencián veszek részt, és ott meg azt mondják, egyébként pontosan csütörtökön voltam a finn nagykövetségen, ahol a ciprusi, az osztrák, a román és még nem tudom, természetesen a finn és egyéb nációk tagjai pedig mind egyetértettek, és nagyon sok sikert kívántak. Azt kívánták, hogy Magyarország minél előbb zárkózzon fel azon európai országok sorába végre. Tehát ilyeneket mondhatunk egymásnak, egyiket sem lehet ellenőrizni. Mind a kettőt elhisszük, mert miért gondolnánk, hogy a másik nem mond igazat. Ezek tehát nem érvek, mert kilőhetők ugyanilyen érvekkel.

Én azt szeretném, ha igazából megmondaná már végre valaki azok közül, akik mindig elmondják, hogy ez nem jó eszköz, hogy akkor mi az ennél jobb eszköz, ami legalább ennyire hatékony, és legalább ennyire ésszerű határidőn belül a nők emberi jogait helyreállítja.

Salamon képviselő úrnak pedig azt mondanám, hogy azt gondolom, az egyenlő bánásmódról szóló törvény nem alkotmányellenes, hiszen ha az lenne, akkor most nem lehetne érvényben. Márpedig az egyenlő bánásmód törvényben van rejtett diszkrimináció, létezik ez a fogalom. Egyébként szeretném felhívni ismételten a figyelmét arra, hogy ha a nőket tehetségük, képességeik ellenére sem engedik döntéshozó szerepbe, az bizony az emberi méltóság megsértése. Köszönöm szépen, elnök úr.

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
108 320 2007.11.12. 2:04  289-376

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Köszönöm szépen, elnök úr. Éppen arról van szó, képviselő asszony, hogy most nem a legtehetségesebbek és nem a legrátermettebbek vannak döntéshozó pozícióban. Ezen szeretnénk változtatni. Nagyon egyszerű, lehet bizonyítani. Azzal lehet bizonyítani, hogy ha elfogadjuk, hogy most a legrátermettebbek és a legtehetségesebbek vannak nemcsak a parlamentben, hanem egyéb döntéshozó pozíciókban is, akkor ezzel bizony kimondjuk azt az ítéletet, hogy a diplomások több mint 50 százalékát adó magyar nők nagy része bizony tehetségtelenebb és kevésbé rátermett, de logikailag ez következik ebből, hogy azt mondjuk, hogy a férfiak között 90 százalékban, a nők között meg 10 százalékban van egyébként a diplomájuk ellenére rátermett és tehetséges.

Pontosan arról van szó, hogy ha nem gondoljuk, hogy ez van, és egyébként nem gondolhatjuk, hiszen a diákkutató versenyeken 50-50 százalékban nyernek még a gimnáziumban a fiúk és a lányok, és e nélkül a bizonyíték nélkül is készséggel elhiszem, hogy a nők legalább olyan tehetségesek, mint a férfiak, hogyha azt mondjuk, hogy a most a legtehetségesebbek és a legrátermettebbek vannak itt, akkor azt is mondjuk, hogy a nők nem tehetségesek és nem rátermettek olyan mértékben, mint ahogy a férfiak. Hogy nem találnak a pártok elég nőt, arról volt már szó. Egyszerűen nem igaz. Nem igaz! Lehet, hogy ez bizonyos pártoknak gondot okoz. Az SZDSZ önmagában ki tud állítani 120 olyan alkalmas, tehetséges és rátermett nőt, aki ezt a bizonyos 30 százalékot betöltené. Ezt egyébként az MSZP és a Fidesz is meg tudja tenni, a KDNP-ről természetesen nem tudok nyilatkozni, az MSZP-ről és a Fideszről azért, mert a nőtagozataik elnöke számtalanszor elmondta.

Végül pedig: a társadalmi tudatformálás valóban nagyon fontos. Ennek más országokban a kvóta az egyik eszköze. Tehát nem úgy van, hogy megvárjuk, amíg majd a társadalom valamit csinál, és utána majd eldönti, hanem fordítva: a kvóta segít a társadalmi tudatformálásban. Ez történt Svédországban.

Köszönöm szépen.

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
108 348 2007.11.12. 2:04  289-376

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Török képviselő úrnak mondanám, hogy természetesen joga van, hogy kifejtse a véleményét, soha nem gondoltuk másképpen, nekünk meg jogunk van, hogy elmondjuk a véleményéről a mi véleményünket. Ez történt. Egyébként hadd fűzzek még annyit hozzá, hogy az ön javaslata technikailag természetesen kivitelezhetetlen, mert nem tudom, hogy a nagymama, a jegyző, a szomszédasszony, a házmester vagy ki adná ki azt az igazolást, amely igazolja, hogy ki végzi a többletmunkát otthon. Hadd tegyem még ehhez hozzá, hogy mindenki szerint, aki a kérdéssel foglalkozik, akár itthon, akár nemzetközi szinten, az az ideális megoldás, és a nőknek csak az jelent majd esélyegyenlőséget, ha nincs olyan, hogy ki végzi otthon a több munkát, hanem megosztják a szülők a munkavégzést.

(22.20)

Tehát nyilvánvalóan erre több szempontból sem építhetünk, törvényt meg pláne nem.

Még egy nagyon fontos, talán ez a legfontosabb. Az a fajta intézményesített diszkrimináció, amely a magyar nőket éri az élet számos területén - a munkavállalástól kezdve a döntéshozásba való be nem kerülésen keresztül nagyon sok más vonatkozást lehetne még felhozni -, a szociológusok, az antropológusok és a genderkutatók véleménye szerint azért különleges és sajátos ez a helyzet, mert olyan mélyen van a kultúránkba ágyazva, hogy észre sem vesszük. Ilyen diszkriminációt a férfiakkal szemben akkor sem lehet kimutatni, ha egyébként nagyon tiszteletre méltó módon akár egyedül nevelik a gyermekeiket. Tehát messze nem ugyanaz.

Nem arról van szó, hogy a nőknek most segíteni kell egy kicsit, mert szegényeket agyonterheljük a házimunkával. A nőket Magyarországon diszkrimináció éri általános vonatkozásban, nagyon nagy méretekben és az élet számos területén, csaknem minden területén. Ezért van szükség erre a javaslatra, és ezért értelmezhetetlen ezekben a keretekben az ön javaslata, képviselő úr.

Köszönöm, elnök úr.

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
108 358 2007.11.12. 2:08  289-376

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök úr. Az a megfogalmazás késztet hozzászólásra, amit Ecsődi képviselő úr mondott, nevezetesen, hogy esélyt szeretnének adni a többi pártnak, hogy felzárkózzon az ő 20 százalékos kvótájukhoz.

Azt szeretném közölni önnel, képviselő úr, hogy az SZDSZ már meghaladta azt a teljesítményt, hogy 13 százaléknál többet hozott be a parlamentbe, csak mi ezt még mindig siralmasnak tartjuk, és azt gondoljuk, hogy nem szeretnénk egy olyan kvótához lezárkózni, amely nem az európai normákat tartalmazza.

Nem elrettentettésképpen, csak mondanám, hogy az Európai Szociáldemokrata Pártban 40 százalékos kvóta van, és azt keményen be is tartják.

(22.30)

A 40 százalék az 40 százalék, az nem 15, nem 12, és nem 16, az 40. (Ecsődi László közbeszól.) Így van, összességében, tehát nem játszanak a számokkal, és nem csinálnak úgy, mintha csinálnának valamit, de valójában tartják a status quót. Úgyhogy mi, ha tetszik, akkor esélyt szeretnék adni az MSZP-nek arra, hogy csatlakozzon saját európai szociáldemokrata testvérpártjainak a normáihoz.

Török képviselő úrnak pedig azt szeretném mondani, hogy ez nem megfogalmazás kérdése, hanem - ahogy mondtam - szociológiai, antropológiai és genderkutatási szakvélemény, amit mondok, hogy a nőket olyan kiterjedt és olyan átfogó diszkrimináció éri, ami nem abban mutatkozik meg, hogy otthon apuka rájuk teszi... - az édesapákról is lehetne ugyanolyan ellágyuló hangon beszélni, mert szerintem is vannak az édesapák közt olyanok, akik a gyermeknevelésre nagyon is alkalmasak, és szeretik is a gyereküket, tehát ugyanolyan áhítattal ki lehet ejteni ezt a szót is, mint azt, hogy édesanya, de azt gondolom, hogy félreérti a javaslat lényegét. Egyébként azt is megkérdezhetném, hogy akkor az önök pártjában miért nincs 20 százalékos "ki visel több terhet" kvóta, ha egyébként ilyen tisztán látja ezt a helyzetet.

Köszönöm a szót, elnök úr.

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
108 366 2007.11.12. 1:51  289-376

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Én is Ecsődi képviselő úrnak mondanám, hogy azt a fokozatosságot, amelyet itt védelmez, a magyar társadalom nem kéri. A magyar társadalom pillanatnyilag 62 százalékban támogatja ezt a javaslatot. A magyar társadalom úgy gondolja, hogy elege van abból, ami eddig volt, és változtatást szeretne nem majd valamikor a XXII. században, hanem még lehetőleg most. Egyébként arra, hogy a svéd férfiak mitől alkoholisták, itt, a Parlament falai között nem érdemes különösebben sok szót vesztegetni.

Az, hogy a gyermekgondozást megosztják, kifejezetten egy vívmány, amit így tartanak számon, tehát nem is a gyerekektől lesznek alkoholisták a svéd férfiak, hogy otthon kell velük maradni. Most tervezik Finnországban egy hasonló intézkedés bevezetését. Megint nem elrettentetésképpen mondom, de Norvégiában - mint ahogy Spanyolországban is, és a svédek és a finnek gondolkoznak, hogy ez így legyen - a magáncégek igazgatótanácsaiban akarnak 40 százalékos kvótát bevezetni, ugyanis kimutatható az, hogy gazdaságilag nagyobb hasznot hoz a cégnek az, ha vegyes összetételű az igazgatótanács, és nem kizárólag férfiak alkotják. Tehát a skandináv országok, ahol ismerik a kvóta tapasztalatait, mert van nekik, most már nemcsak a politikai életben alkalmazzák, hanem a gazdasági életben is.

Ezzel csak azt akarom mondani, hogy én úgy tudom - és minden más híresztelés elkerülte eddig a figyelmemet -, hogy a skandináv országokat a demokrácia mintaállamainak szokták tartani. Ezek meglehetősen kvótapártiak úgy, hogy hatalmas tapasztalattal rendelkeznek a kvótákat illetően. Erre szeretném fölhívni a figyelmét, képviselő úr.

Köszönöm, elnök úr.

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
108 372 2007.11.12. 0:20  289-376

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök úr. Igen, képviselő úr, komolyan foglalkoztak ezekkel a kérdésekkel. Mindazokon a szakmai konferenciákon, amelyeket én részben szervezek, részben meg előadok rajtuk, szívesen megvitatom önnel ezeket a szakmai kérdéseket, ha ön is megjelenik ezeken a konferenciákon.

Köszönöm, elnök úr.

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
108 376 2007.11.12. 10:43  289-376

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az általunk beadott törvénymódosító javaslat célja többféle volt. Alapvetően az volt, hogy egy társadalmi igazságtalanságot megszüntessünk, és társadalmi igazságosságot próbáljunk teremteni ott, ahol ez ma nincs.

Nevezetesen arról van szó, hogy számos kimutatás, tapasztalat, empirikus adat szerint a nők ma nem kerülnek tehetségüknek és végzettségüknek megfelelő szerepbe, ezért azt szeretnénk, ha ezt a súlyos diszkriminációt, legalábbis ha meg nem is tudjuk azonnal szüntetni, de ebbe az irányba mozdulnánk el, nemcsak a parlamentben és a politikai döntéshozásban egyébként, hanem az élet minden területén. Azért kezdenénk éppen a politikával, mert számos tapasztalat, számos más országból származó tapasztalat azt mutatja, hogy amíg a nők létszáma nem éri el a 30 százalékot egy parlamentben, addig bizony nem születnek meg azok a törvények, amelyek a nők esélyegyenlőségét alapvetően javítják. Ezért gondoltuk azt, hogy legalább 50 százalékos kvótára van szükség ahhoz, hogy ezt a 30 százalékot elérjük, mert ismerjük a magyar választási rendszert, és tudjuk, hogy a listás helyekkel, az 50 százalékban nőknek biztosított listás helyekkel csak 25-30 százalékot lehet elérni.

Úgy gondoljuk, hogy a törvény elfogadása politikai akarat kifejezése és nagyon erős szimbolikus gesztus. Ez egyébként megtörtént már máshol, megtörtént Belgiumban, Spanyolországban, Franciaországban többek között és Portugáliában is nemrégiben, ahol - ahogy már elhangzott, az előttem szóló Magyar Bálint mondta - akkor vezettek be kvótát, amikor kétszer annyi képviselőnő volt már az országgyűlésükben, mint most nálunk van. Politikai akarat kifejezése, amely azt jelentené, hogy elég volt a nők diszkriminálásából. Elég volt abból, hogy intézményesen kirekesztik őket a hatalmi pozíciókból, vagy akár a jó fizetéssel járó, nem közvetlenül hatalommal összefüggő, hanem gazdasági hatalommal összefüggő pozíciókból.

Úgy gondoljuk egyébként, hogy javaslatunk elfogadása jelentősen javíthat Magyarország nemzetközi megítélésén, hiszen a nők politikai részvétele a demokrácia egyik fokmérője, nagyon fontos fokmérője. A világon több mint 110 ország előz meg minket a nők politikai reprezentációját illetően, az Európai Unióban pedig Máltával vívunk hosszas csatákat az utolsó helyért, most már hosszú évek óta, tehát utolsó előttiek vagyunk.

Az alkotmány lehetőséget ad arra, hogy egy diszkriminált társadalmi csoportot a diszkrimináció jellegének megfelelően támogató intézkedésekkel segítsünk, és az európai példákat alapul véve úgy gondoltuk, hogy mivel egyetlen eszköz, egyetlen hatékony eszköz van a nőket érő, hatalmi pozíciókba kerülést illető diszkrimináció kiküszöbölésére, mi is ezt az eszközt alkalmazzuk.

A módosító javaslatok egyik csoportja, azt gondolom, nem kapcsolódik valójában szellemében ahhoz a célhoz, amit mi szeretnénk elérni. Ugyanis nem mutatható ki a nők diszkriminációjához hasonló csoportos, intézményesített, kulturálisan rögzült, nagyon mélyen beágyazódott diszkrimináció sem a nyugdíjasokkal, sem a fiatalokkal szemben, nem beszélve az alkotmányjogot ismerő emberekről, akik értelemszerűen nincsenek diszkriminálva Magyarországon. Egyébként, ha a jogászok részvételét nézzük az Országgyűlésben, akkor meg ez az egyharmad már sokszorosan teljesült is.

A módosító javaslatok egy csoportja tehát nincs összefüggésben azzal a céllal, amit szeretnénk elérni. Némelyikük kifejezetten diszkriminatív, amikor a nők között próbál diszkriminálni azzal, hogy családanyai minőségükben különbözteti meg a nem családanyáktól a nők egy részét, más része meg értelmezhetetlen. Erről ma sok szó esett.

A módosítók másik csoportja a fokozatosságot tűzi ki célul, és arra hivatkozik, hogy a magyar társadalom még nem elég érett arra, hogy ezt a javaslatot most 50 százalékos kvótajavaslatként elfogadja. Ezekről a módosító javaslatokról az a véleményünk, hogy egyrészt szükségtelenek, mert hiszen az eredeti javaslat is, ahogy már elhangzott itt a részletes vitában, a fokozatosságot tűzi ki célul. Nem mondjuk azt, hogy egyik pillanatról a másikra legyen 50 százalék a nők aránya a magyar parlamentben, tudomásul vesszük, hogy az egyéni választókörzetek sorsába nem lehet beleszólni, nem is lenne szerencsés, hiszen ott valóban súlyos alkotmányossági aggályok merülhetnének föl.

(22.50)

Javaslatunk csak a pártlistákra vonatkozik, és ezzel az első lépéssel érhetjük el azt a bizonyos minimumküszöböt, ami mindenképpen szükséges ahhoz, hogy a nagyon-nagyon kellő, nagyon-nagyon hiányzó törvények, a nők esélyegyenlőségét biztosító törvények végre megszülessenek a magyar parlamentben. Ahogy mondtam, nemzetközi példákra alapozva mondjuk ezt, más parlamentekben is ugyanez volt a forgatókönyv. Egyébként hadd hívjam fel arra a tisztelt Ház figyelmét, hogy az Európai Unióban mindenhol a 40 százalékos minimum-képviselet számít a kiegyensúlyozott képviseletnek. Sajnos a mi javaslatunkkal ezt még nem tudjuk elérni, tehát van mit fejlődnünk még aztán később.

Érthetetlen az a módosító javaslat, amely fokozatosságot írna elő, hiszen ahogy mondtam, eltér az európai normáktól, de valójában eltér az MSZP-elnökség - az MSZP-ről van szó, hiszen az MSZP egyik képviselője adta be azt a módosító javaslatot -, eltér az európai szociáldemokrata normáktól, és eltér az Magyar Szocialista Párt elnökségének a döntésétől is. Tehát nem nagyon értjük, miért volt szükség ennek a módosító javaslatnak a benyújtására. Indokolatlannak is tartjuk, hiszen a magyar társadalom igenis - ahogy már az előbb elmondtam - fel van készülve, sőt 62 százalékuk kifejezetten támogat egy ilyen javaslatot. Ha valaki nincs erre felkészülve, vagy valamely testületek nincsenek erre felkészülve, akkor az esetleg egyes pártokat jelenthet, de azt gondolom, az MSZP és a Fidesz elnöksége nem öntudatlanul és felelőtlenül hozta meg azt a döntést, hogy támogatja az 50 százalékos javaslatot, hanem bölcsen és tudatosan döntött így. A Fidesz egyébként - ahogy elhangzott - állja a szavát, és nem nyújtott be módosítót ehhez az 50 százalékos javaslathoz.

De a legfőképpen azt szeretném elmondani, hogy elfogadhatatlan ez a módosító javaslat, amely a fokozatosságra hivatkozik. Azért elfogadhatatlan, kedves képviselőtársaim, mert emberi jogi kérdésekben nincs olyan, hogy fokozatosság, hogy először csak a halálra ítéltek 20 százalékának adjunk kegyelmet, és egyébként a halálbüntetést 80 százalékban még hagyjuk meg, aztán majd jövőre 50 százaléknak adunk kegyelmet, és 50 százaléknál vezetjük be azt az emberi jogot, hogy a halálbüntetést töröljük el, és így tovább. Emberi jogi kérdésekben abban a pillanatban, ahogy felismerjük azt, hogy emberi jogok sérülnek, abban a pillanatban nekünk, politikusoknak, törvényhozóknak az a kötelességünk, hogy azonnal a leghatékonyabb eszközzel lépjünk fel az emberi jogok sérelme ellen. Ezért gondolom, hogy a fokozatosságra hivatkozó módosító javaslatok tehát szükségtelenek, érthetetlenek, indokolatlanok, és legfőképpen elfogadhatatlanok emberi jogi szempontból.

Hadd hívjam fel még a tisztelt Ház figyelmét arra, hogy a javaslatunk támogatottsága igen széles körű. Nemcsak a magyar társadalom, a magyar állampolgárok 62 százaléka támogatja, hanem mindegy 100 civil szervezet, az Európai Női Lobbi, amelynek négyezer tagszervezete van, 500 olyan vezető magyar értelmiségi, akik a politikai ideológiai paletta minden oldaláról jelen vannak: konzervatívok, szociáldemokraták és liberálisok is vannak köztük, az akadémiai életből, a gazdaságból és a művészeti életből. Támogatja a javaslatunkat az ENSZ nők elleni diszkrimináció kiküszöbölését kitűző - nagyon nehéz ezt magyarul elmondani - CEDAW bizottsága, amelynek pontos magyarra fordítása borzasztóan bonyolult; a lényeg az, hogy Magyarország csatlakozott egy egyezményhez, amely a nők elleni diszkrimináció valamennyi formájának a leküzdésére jött létre, és az ezt ellenőrző bizottság támogatja a javaslatunkat. Azt kérte Magyarországtól, hogy fogadja el és vezesse be mielőbb ezt az 50-50 százalékos javaslatot, amely a pártlistákra vonatkozik.

Vannak persze technikai módosítók, ezeket majd a támogatotti sorba belevesszük, hiszen csak pontosításokat tartalmaznak.

Nagyon szerettük volna megismerni a magyar kormány véleményét. Erre nem került sor sem a bizottsági üléseken, sem itt, sem az általános, sem a részletes vitában. Azt reméljük, hogy a kormány támogatja ezt a javaslatot, hiszen az említett CEDAW-bizottság előtt szinte sajátjaként tüntette fel.

Mivel az eredeti javaslat céljait a módosító javaslatok gyakorlatilag valóban ellehetetlenítenék, úgy gondoljuk, hogy ezeket a módosító javaslatokat az előterjesztő semmiképpen nem tudja támogatni az említett indokok miatt.

Azt gondolom - ez az utolsó mondat -, nincs értelme annak, hogy mi most azt keresgéljük, és szerencsére ez eddig nem is történt meg, hogy melyik az a párt, amelyik a legjobban és a legrosszabbul viselkedett. Egyformán bűnösek vagyunk mindannyian abban, hogy a nők helyzete ma olyan Magyarországon, amilyen. Nem jó. Azt gondolom, azt kell most néznünk, és nagyon remélem, hogy a választók - nők és férfiak egyaránt - is ezt fogják nézni, hogy ki az, aki most cselekszik, és aki most képes és akar tenni a nők érdekében, amely egyébként egy igazságos társadalomban mindig a férfiak érdeke is, és a teljes társadalom érdeke.

Köszönöm szépen a szót, elnök úr.

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
113 26 2007.11.26. 4:49  25-28

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Elnöknő! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! November 25-e a nők elleni erőszak elleni küzdelem nemzetközi napja. A nők ellen elkövetett erőszakot illetően a magyar statisztikai adatok elborzasztóak. Átlagosan hetente egy nő meghal partnerkapcsolati erőszak következtében, a bűncselekményben meghalt nők 60 százalékát partnere vagy volt partnere öli meg.

(13.50)

Minden ötödik nő él élete során olyan partnerkapcsolatban, amelyben partnere rendszeresen bántalmazza. A partnerkapcsolatokban előforduló erőszak eseteinek 95 százalékában férfi a bántalmazó, és nő a bántalmazott. (Zaj. - Az elnök csenget.)

Négy és fél évvel ezelőtt az Országgyűlés határozatot hozott arról, hogy készüljön olyan szabályozáscsomag, amely segíti megfékezni a partnerkapcsolaton belüli erőszakot. Azóta megszületett ugyan egy távoltartásra vonatkozó törvény, de ez korántsem elég hatékony. A nők elleni diszkrimináció leküzdésére kötött ENSZ-egyezmény betartását ellenőrző bizottság idén nem először marasztalta el Magyarországot. A bizottság felszólította a magyar államot a partnerkapcsolati erőszakra vonatkozó nemzeti stratégia végrehajtására és a tárgyban önálló törvény megalkotására. Ma 1335 napja járt le az a határidő, amit a parlament 2003-ban saját magának adott a nemzeti stratégiában meghatározott intézkedések megalkotására. 1335 nap az 191 hét. Amint mondtam, átlagosan hetente meghal egy áldozat partnerkapcsolati erőszak következtében.

Nem véletlen, hogy a tegnap kezdődött "16 akciónap az erőszak ellen" elnevezésű civil kezdeményezés idei központi témája az állam, a politikusok felelősségvállalása. A Patriarchátust Ellenzők Társaságának elnöke tegnap arról beszélt, sokszor milyen hiábavalónak érzi azt a szakértői munkát, amelyet a civil szervezetek végeznek, mennyire nehézkesnek látják az állami szervek, a törvényhozás, a rendőrség és az igazságszolgáltatás, a gyámhatóság, a képviselők, a pártok gondolkodásának átalakulását.

Az Európa Tanács éppen egy éve indította azt a másfél éves kampányt, amellyel a nők elleni erőszak leküzdésének fontosságára akarja felhívni a figyelmet. A kampány nemzeti összekötőjeként magam is látom: vannak ugyan az ügy iránt elkötelezett bírák, rendőrök, védőnők, de még mindig a szociális ellátórendszer munkatársai és a civil szervezetek tesznek a legtöbbet. Még mindig van orvos, aki le akarja beszélni a bántalmazott nőt arról, hogy feljelentést tegyen vagy akár csak látleletet vetessen. A súlyosan fenyegetett nők már találnak menedéket, és folyik a regionális krízisközpontok kialakítása, de kevés a hely, és főként az áldozatok közül még mindig nagyon sokan nem tudják, hová fordulhatnak. Sokan azt sem tudják, hogy a partnerkapcsolati bántalmazás bűn. Még kevesebben tudják, hogy nemcsak a gyilkosság és a súlyos fizikai bántalmazás számít erőszaknak, hanem az időnként elcsattanó pofon vagy az ezzel való fenyegetés is. Európai értelemben erőszak, ha a gazdasági függetlenségétől fosztják meg a nőt, ha nem engedik dolgozni, vagy elveszik a fizetését, így teszik kiszolgáltatottá. Erőszak, ha elszigetelik családjától, barátaitól, hogy egy idő után ne legyen kihez fordulnia, ha bajba kerül. Lelki erőszak a hétköznapi lekicsinylés, kigúnyolás, az önbizalom megroppantása is.

A partnerkapcsolatokban megjelenő nők elleni erőszak a társadalmi szintű patriarchális erőszak leképeződése. Olyan kultúrában, amelyben a nők nehezen kapnak munkát, de könnyebben veszítik el, mint a férfiak, amelyben kevesebbet keresnek ugyanazért a munkáért, amelyben természetes, hogy otthon csak ők robotolnak, amelyben a szexuális zaklatás jópofa macsóságnak értékelhető, amelyben tehetség, rátermettség és képzettség nem elég ahhoz, hogy előrelépjenek, mert a döntéshozó szerepek 80-90 százaléka ma is férfiprivilégium, ott nem csodálkozhatunk azon, hogy a társadalom legkisebb egységeiben is mindennapos az erőszak.

Mi, döntéshozók 1335 napja mindannyian felelősek vagyunk a partnerkapcsolati erőszak áldozataiért. Felelősek vagyunk azért, hogy a nők elleni erőszak valamennyi formája megszűnjön Magyarországon. Tudjunk erről a felelősségünkről akkor is, amikor ma arról döntünk, tegyünk-e egy jelentős lépést a nők elleni társadalmi erőszak visszaszorításáért!

Köszönöm szépen a figyelmet, elnök asszony. (Taps az SZDSZ soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
124 12 2008.02.19. 4:51  11-14

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Évek óta beszélünk már arról, hogy sok magyar iskolában elkülönítve oktatják a cigány és nem cigány gyerekeket, de a napokban két olyan esemény is történt, ami aktualizálta, hogy újra foglalkozzunk itt a Házban is a témával, az iskolai szegregációval.

Az egyik a kerepesi iskola jól ismert esete. Az iskola jogsértő gyakorlatainak a föltárása és a szankciók kiszabása természetesen örvendetes. Az iskolai szegregáció ellen először Magyar Bálint oktatási miniszter lépett föl nagyon határozottan, és örülünk annak, hogy ebben a ciklusban is következetesen folytatódik az a munka, amit öt éve elkezdtünk.

Kevésbé örvendetes viszont, hogy vannak, akiknek semmilyen bizonyosság nem elég ahhoz, hogy megváltoztassák korábbi véleményüket. Veres András püspök még a Katolikus Püspöki Konferencia titkáraként 2005-ben az esélyegyenlőség és az emberiesség nevében - ő fogalmazott így - tiltakozott az ellen, hogy egy csoportban tanuljanak a halmozottan hátrányos helyzetben élő, és ahogyan ő fogalmazott, a szellemileg, lelkileg egészséges tanulók, mondván, hogy a gyengéknek további kudarcokat jelent együtt lenni a jókkal, a jókat pedig visszahúzzák a gyengék.

Veres püspök a napokban újra azt nyilatkozta, káros, ha - megint őt idézem - válogatás nélkül egy osztályba eresztik a testi vagy szellemi sérüléssel született gyerekeket, a súlyos magatartászavarral küszködőket és a jól fejlődő diákokat, miközben, ahogy ő véli, bezárják a kisegítő iskolákat. Nyilván a püspök úr is tudja, hogy a kisegítő iskolákat nem zárják be. A speciális oktatást igénylő, súlyosan értelmi fogyatékos és a fogyatékkal élő gyerekek iskolái ma is működnek.

Ezzel szemben "Az utolsó padból" elnevezésű program egyértelműen megmutatta: Magyarországon azért volt még nemrégen a ténylegesnél két és félszer több kisgyerek enyhe értelmi fogyatékosnak nyilvánítva, hogy a "normál" osztályokban ne kelljen bajlódni a majdnem mindig halmozottan hátrányos helyzetű és majdnem mindig cigány kisdiákokkal. Az integrált oktatás annak a lehetőségnek a megteremtése, hogy ne zárjuk ki őket már életük első éveiben a magyar társadalomból, hogy ne vágjuk el továbbtanulási, szakmaszerzési lehetőségeiket már hatéves korukban.

Nem tudom, hány kutatási eredménynek kell még bizonyítania, hogy a sokszínű gyerekközösségek nem frusztrálják a gyengébben tanuló és a sajátos nevelési igényű gyerekeket. Ellenkezőleg: a jobban teljesítő gyerektársak és a természetesen kialakított közösség jelentősen hozzájárulhatnak fejlődésükhöz. Nem tudom, hány kutatási eredménynek kell még bizonyítania, hogy a jobb tanulókat nem hátráltatják a gyengébben tanulók.

(9.30)

Viszont együtt tanulják meg, hogy a társadalomban bizony vannak szegények és módosak, kiugróan tehetségesek, átlagos képességűek és lassabban haladók, vannak, akiknek segítségre van szükségük, és igenis vannak, akik tudnak segíteni nekik. Ahhoz, hogy később egészséges, igazságos és együtt érző társadalomban élhessenek majd együtt, ez a fajta társas ismeret elengedhetetlen.

A püspök úr által hangoztatott, de másoktól is sokat hallott nézetek akarva-akaratlanul azokat erősítik meg, akik fenn akarják tartani a gettókat, ha etnikai alapon tilos, akkor álszent módon a képességek eltéréseire hivatkozva. Hiába a szociáldemokrata-liberális kormány minden igyekezete az iskolai szegregációban is megjelenő magyarországi rasszizmus leküzdésére, ha társadalmi véleményformálók, legyenek akár politikusok, akár egyházi emberek, nem hajlandók megszabadulni az előítéletes beidegződésektől.

Azt gondolom, minden írástudónak fel kell ismernie a saját felelősségét a szégyenletes szegregáció megszüntetésében. Különösen érvényes ez az írás ismerőire, hiszen sokan vagyunk, akik szerint, amikor Jézus meggyógyította, akkor befogadta, ha tetszik, a közösségbe integrálta a sántákat, vakokat, némákat, nem pedig elzárta őket a többiektől, és etnikai megkülönböztetés nélkül fogadta el és fogadta be az embereket, különösen a gyermekeket. Ezért természetesebbnek látnám, ha a püspök úr javaslatokkal állna elő, és jó példákat mutatna fel arra, mondjuk, az egyházi iskolák gyakorlatából, hogyan szüntethetők meg a gyerekgettók és a szaloncigányozás Magyarországon.

A liberális hagyományokhoz híven mi erre szeretnénk mielőbb megoldást találni, ezért kérjük Gusztos Péter képviselőtársammal együtt és nem először a Magyar Országgyűlést, kezdje meg végre munkáját az iskolai esélyegyenlőségi és integrációs albizottság, mert nagyon sok a dolgunk.

Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps a kormánypártok soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
127 125 2008.03.03. 2:24  124-131

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Mindannyian tudjuk, hogy milyen hosszú és viszontagságos az a történelem, aminek a végén - vagyis reméljük, hogy nem a végén, de mindenesetre 2000-ben - szervezett formában indulhatott meg a moldvai csángó gyerekek magyar nyelvű oktatása Moldvában.

Az a környezet, amelyben tanulniuk kellett, soha nem volt teljesen barátságos, de időnként még aggasztóbb híreket lehet hallani Moldvából, mint amiről általában tudunk. Viszonylagos nyugalomban zajlott ez az oktatás mindaddig, amíg néhány héttel ezelőtt nem hallottunk egy olyan híradást szintén Moldvából, hogy egy bejegyzés előtt álló romániai szervezet - amelyről egyelőre nem nagyon tudok többet, nem sikerült hozzáférnem több információhoz - meg akarja zavarni Nagypatakon azt az oktatást, amelyet egyébként még csak októberben kezdtek ebben a faluban. 30 gyerek tanult, iskolán kívül, délután két-három alkalommal egy olyan ingatlanban magyarul, amelyet egyébként a Moldvai Csángó Magyarok Szövetsége bérel, és egyébként ezt a magyar oktatást a magyar állam jelentős pénzekkel, sok millió forinttal támogatja évente - nagyon helyesen.

Januártól tehát megpróbálják minden módon megzavarni ezt az oktatást, egyrészt megfélemlítéssel - a gyerekeket félemlítik meg -, tegnapra egy nagygyűlést szerveztek, amikor a plakátokat kitették erre a nagygyűlésre, aznap kővel dobálták meg azt a házat, ahol az órákat szokták tartani.

Tudjuk azt, hogy a lingvicídium, a nyelvirtás vagy erőszakos nyelvi asszimiláció nem új jelenség Moldvában, de aggasztó, hogy tovább folytatódik. Részben, mert már alig van kin elkövetni ezt a nyelvirtást, alig 60 ezer ember beszél valamilyen fokon csángóul ma Moldvában. 2006 decemberében a román elnök maga is elismerte, hogy az asszimilációs politika a csángók esetében drámai következményekkel járt, és Románia 2007 októberében, 12 év után végre ratifikálta az európai nyelvi chartát.

(16.40)

Azt kérdezem tehát a Külügyminisztériumtól, milyen diplomáciai eszközökkel látja a tárca biztosíthatónak azt, hogy ez a nyelvirtás végre a gyakorlatban is befejeződjön, és a magyar nyelvoktatásban részt vevő gyerekeket és szüleiket se félemlítsék meg.

Köszönöm szépen, elnök úr. (Taps.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
127 129 2008.03.03. 1:15  124-131

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Köszönöm szépen, államtitkár asszony. Egyrészt megnyugtatóak ezek a lépések, másrészt szerencsés helyzetben vagyunk, azt gondolom. Én magam elég sokat foglalkoztam a csángókkal, mondhatom, hogy több évszázad óta nem volt olyan, hogy a magyar és a román hatóságok együtt álltak volna ki ezért a kisebbségért, amelyet egyébként nyelvészkollégáim, akiket elvittem Csángóföldre, Európa legrejtelmesebb nyelvi kisebbségének neveznek, pontosan azért, mert Európa egészen sokáig, gyakorlatilag a '90-es évek közepéig nem is tudott róluk. A nyelvi emberi jogokkal foglalkozó kollégáim példátlannak találták azt a helyzetet, amelyben a csángók évszázadokon keresztül voltak. Úgyhogy azt gondolom, azok a lépések, amiket ön felsorolt, és az a támogató szándék, amit most a román állam részéről érzékelhetünk és ténylegesen érzékelhetünk, nagyon fontosak, hiszen ezek a félelmek nagyon mélyen gyökereznek a csángó kultúrában. A legkisebb megfélemlítés elég ahhoz, hogy eltántorítsa a gyerekeket attól, hogy, hadd mondjam így, az őseik és nagyszüleik nyelvi indentitását valamilyen módon átvegyék és továbbvigyék.

Köszönöm szépen. Köszönöm, elnök úr. (Taps.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
130 34 2008.03.11. 16:36  21-37

DR. SÁNDOR KLÁRA, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen, elnök úr. Akadémiai Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Mindenekelőtt szeretném azt elmondani, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége természetesen támogatja a jelentés elfogadását, de azért annyira nem szeretnék önkorlátozó lenni, hogy itt rögtön be is fejezzem, annál is kevésbé, mert nagyon fontos dolgokról esik most itt szó a magyar parlamentben ennek a jelentésnek a kapcsán, és azt gondolom, hogy ilyen szempontból is nagyon jó, hogy ilyen jelentéseket kapunk, és hogy ilyen alapos, előkészített munkát kaphattunk a kezünkbe.

Többen beszéltek már erről, úgyhogy én erről csak rövidebben szeretnék, hogy Magyarország helyzete milyen ma a többi európai országhoz képest. Egyrészt azt állapíthatjuk meg, ami nem különösebben örvendetes, hogy lassan a leszakadó országok közé kezdtünk tartozni, hiszen a GDP 1 százalékát fordítjuk kutatásra és fejlesztésre, és ez nagyon messze van még attól a 3 százaléktól, amit a lisszaboni célkitűzés értelmében mi is szeretnénk majd elérni.

Azt is látjuk - ahogy ez már elhangzott -, hogy az EU átlaga is viszonylag messze van még ettől a 3 százaléktól, bár nem olyan messze, mint a miénk, és erre azért kell nagyon odafigyelnünk, mármint hogy nem szabad a leszakadó országok csoportjába tartoznunk ebből a szempontból sem, mert a jelentés szerint is egyértelmű az összefüggés a K+F ráfordítások mértéke és az adott ország versenyképessége, életminősége között. Nagyon fontosnak tartom, hogy erre az összefüggésre odafigyeljünk, akkor is, ha nem derül persze egyértelműen ki, hogy az együtt előfordulásban a kauzalitás, ha van, akkor milyen irányú, de azt gondolom, mindenképpen legalábbis interakció van a ráfordított pénz és az életminőség között vagy a versenyképesség között. Nevezetesen arra gondolok, hogy persze meg kell vizsgálni, hogy azért fordítanak-e rá többet, mert nekik már nagyon jó az életminőségük, és sokat tudnak ráfordítani, vagy azért lett nagyon jó az életminőségük, merthogy nagyon sok pénzt fordítottak erre. Azt gondolom, hogy mindenképpen interakció van a két folyamat között, de ez azt jelenti, hogy nekünk több pénzt kell kutatásra fordítanunk.

A ráfordítások összetételével van leginkább gond Magyarországon, ezt is sok hozzászólótól hallottuk már. Az állami ráfordítás már elérte az uniós országok átlagát, ezt a bizonyos 0,7 százalékot, és nagyon örvendetes az is, hogy a gazdaságfejlesztési operatív program prioritása a kutatás-fejlesztés, és hogy a keret egyharmada ebbe az irányba lesz majd kifizetve.

Az is örvendetes, hogy egy évvel ezelőtt a kormány 2007. március 28-án elfogadta a tudomány-, technológia- és innovációpolitikai stratégiát, és ezt elkezdtük megvalósítani. Nem mondom azt, hogy nem lehet soha több állami ráfordítást kutatás-fejlesztésre fordítani, természetesen lehet és örvendetes is, de az elsődleges az lenne, hogy most már a gazdaság, a vállalkozói szféra alacsony részvétele változzon meg, és legyen sokkal nagyobb arányú. Erről az elnök úr is beszélt és sokan mások is beszéltek, akik hozzászóltak.

Tudjuk, hogy alacsony a tudásáramlás foka a gazdaság és a kutatás között, ez mindkét félnek hátrányos, tehát az lenne a jó, ha ez minél előbb megváltozna. Legalábbis jó folyamatok indultak el, a jelentésből azt olvashatjuk, hogy a kutatók számának a belső arányváltozása olyan irányt mutat, hogy megkezdődött a gazdaság szereplői által foglalkoztatott kutatók számának emelkedése, tehát elkezdett növekedni az ő számuk.

A tudományos utánpótlás kérdését a professzor úr az előbb említette. Teljesen egyetértek azzal, hogy mindenképpen nagy figyelmet kell rájuk fordítani, én is a közoktatásról is és más aspektusokról is beszélek majd itt néhány szóban. Nyilván meg kell itt említenünk, hogy nem önmagában a PhD-képzésben részt vevők számával van a baj, pontosabban csak némely területeken. Én most saját területemen maradok, és nem a természettudományokról, hanem a bölcsészettudományokról beszélek vagy a társadalomtudományokról talán kitágítva. Azt gondolom, hogy vannak olyan intézmények - itt a minőség problémája is rögtön bekapcsolódik -, ahol szabályos PhD-gyárak működnek. Ez mindenkinek rossz, rossz azoknak, akiknek a PhD-jük igazán értékes, és rossz azoknak, akik egy ilyen értéktelen papírt kapnak.

Itt kell megemlíteni azt a szemléletet, amit néhány évvel ezelőtt hallottam - azt remélem, hogy egyre kevesebbet hallunk ilyeneket, de a professzor úr persze nem mondta ezt -, hogy sokan vannak, a legtehetségesebbeket majd elviszi a gazdaság. Ez nem baj természetesen, sőt, ahogy az aránytalanságokból látjuk, az lenne a legjobb, ha elvinné őket a gazdaság. Nagyon nagy szerepet kapnak a tudományos egyetemek és a tudományos kutatóintézeti hálózat; azt nem mondom, hogy helytelenül, hiszen a tudáspotenciál még ma is jelentős mértékben ott van, de aránytalanul nagy szerepet kapnak a gazdaságban foglalkoztatott kutatókhoz képest a kutatás-fejlesztésben. Ez azt jelenti, hogy az ő számukat kell nyilvánvalóan növelni, megtartva természetesen a kutatóintézeti hálózatban, illetve az egyetemen dolgozó kutatói státusokat, tehát semmiképpen nem a meglévő számot kell megtartani és az arányokat megváltoztatni, hanem olyan mértékben megváltoztatni a belső arányokat, hogy a gazdaságban dolgozó kutatás-fejlesztők legyenek még többen, mint ahogy manapság vannak. Azt gondolom, hogy ehhez persze egyetemi, utánpótlás-nevelési és társadalmi szemléletváltoztatásra is szükség van, több szempontból is.

Itt térnék rá arra, amit mindannyian tudunk, hogy nincs elég műszaki és természettudományi területen végzett diplomás. Én is azt gondolom, hogy tovább kell növelni a keretszámokat, ez egyébként már megkezdődött, tovább kell folytatni ezt a folyamatot, de a másik oldalon is probléma van: egyelőre nem nagyon vannak jelentkezők, akik betöltenék ezeket a helyeket. S az meg mégsem normális állapot, ami néhány évvel ezelőtt egyébként konkrét esetként előfordult, hogy 72 felvételi ponttal lehetett elméleti fizikusnak bekerülni egy magyarországi felsőoktatási intézménybe, ami nem nagy dicsősége sem az egyetemnek, sem a hallgatónak, sem az elméleti fizikának; azt gondolom, hogy nem őket várják az egyetemek tárt karokkal, különösen nem ilyen szakra.

Ahhoz, hogy ezen változtassunk, hogy legyenek felvehető hallgatók ezeken a műszaki és természettudományos területeken, nyilvánvalóan - és ezt is nagyon sokan mondták - a közoktatásban rendkívül jelentős előrelépéseket kell tennünk, több szempontból. Az egyik az, hogy módszertanban és szemléletben nagyon sokat kell változnia a közoktatásnak szerintem ahhoz, hogy vonzóvá tegye ezeket a tantárgyakat a gyerekek számára. Azt gondolom, hogy most olyan lehetőség előtt áll a magyar pedagógia és a magyar közoktatás, ami egyike azoknak, amit a tudomány adott nekünk, és nyugodtan felsorolhatjuk a mobiltelefonok és a számítógépek mellett, mert gyakorlatilag ugyanarról van szó: a digitális táblákról beszélek értelemszerűen. Tudjuk azt, hogy pedagógiai forradalmat jelentett annak idején, amikor Comenius egyszerű képeket tett az Orbis pictusba, a könyvébe, hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy sokkal hatékonyabb módszert tudott így bevezetni az oktatásba.

(11.40)

Akkor gondoljuk el azt, hogy az az eszköz, amely a lehető legteljesebb módon imitálja a világot, a digitális virtualitásról van szó nevezetesen; hogy az, amelyik most már nemcsak képeket közöl, hanem összefüggéseket, folyamatokat és mozgást mutat, micsoda kognitív forradalmat jelent, és ezekből a tulajdonságokból következően természetesen kognitív szempontból a lehető legjobb környezetet biztosítja a gyereknek egy jó tanár mellett, persze, a legjobb kognitív környezetet biztosítja a természettudományos tárgyak tanulásához elsősorban, de persze a humán tudományokhoz is, az most megjelenik majd lehetőleg, azt remélem, hogy minden iskolában és minél több osztályteremben, és egy olyan pedagógiai, módszertani, szemléletbeli változást hoz, amely egyébként majd megnöveli a természettudományok iránt érdeklődő diákok számát, olyan tananyagokkal persze, amelyek a gyerekek életkori sajátosságaihoz a leginkább illeszkednek.

Teljesen egyetértünk azzal, sőt az SZDSZ oktatáspolitikusai nagyon régóta szeretik azt a gondolatot, hogy a természettudományok legalábbis részben, de szerintünk akár teljesen az első időkben, az 5-8. osztályban integrált formában, természetismeretként kerüljenek a gyerekek elé, később akár a gimnáziumban is. Teljesen egyetértünk azzal is, hogy a természettudományos érettségi akár váljon kötelezővé. Nem szeretnek liberálisok kötelező dolgokról beszélni, de ebben az esetben azt gondolom, hogy nyugodtan megengedhető és szükséges akár az, hogy egy integrált természetismeret tantárgyat válasszon a diák az érettségi tárgyának, akár az, hogy valamelyik természettudományos tárggyal váltsa ezt ki, mert nyilvánvaló, ha orvosi egyetemre megy, akkor más tudásra van szüksége, mint ha, mondjuk, magyar szakosnak vagy történelem szakosnak megy.

De egyetértek Pálinkás professzor úrral, a természettudományos műveltségre legalább olyan szükségünk van, mint a humán műveltségre. Én bölcsészként nagyon gyakran tapasztalom azt, hogy természettudományból, műszaki területről érkező emberek tulajdonképpen megpróbálják igazolni, hogy ők milyen műveltek, mondjuk, irodalomtudományban vagy történelemben. Nagyon kevés olyan bölcsésszel találkoztam még, aki megpróbálja bemutatni ennek az ellenkezőjét, hogy ő milyen felkészült, mondjuk, a természettudományokból vagy akár matematikából. Én könnyen mondom ezt, mert a felvételi beadásakor az utolsó pillanatban döntöttem el, hogy természettudományi vagy bölcsészettudományi karra megyek, de azt gondolom, az lenne a jó, ha minél több diák lenne ezzel így, és mind a kettőből olyan tudást kapna a közoktatásban, olyan érdekes tudást kapna, olyan módon kapna tudást, hogy ne is tudja nagyon könnyen eldönteni, hogy melyik a legérdekesebb része a világnak, vagy melyik a legérdekesebb kutatási aspektusa a világnak.

A társadalomtudományokra még néhány mondat erejéig rátérve: a jelentésből egy kicsit hiányoltam a társadalomtudományokat. Értem, hogy science-ről szól, és bizonyos kultúrákban, bizonyos nyelvhasználati formákban a science a társadalomtudományokra és a humán tudományokra nem vonatkozik, de nyilvánvalóan a Magyar Tudományos Akadémián nem ez a helyzet, tudom. Azt is tudom, hogy bizonyos grafikonokban szerepel, tehát nyilván, amikor pályázati pénzekről és egyebekről van szó, akkor igen. De azért, ha már ott tartunk, hogy a gazdaságban mi hasznosítható és mi nem, akkor hadd mondjam el: azt gondolom, hogy a társadalomtudományok, amelyek par excellence alkalmazott tudományok, hiszen eleve az adataikat empirikus módon a társadalomból veszik, és azt gondolom, hogy kötelességük visszafordítani a megkapott tudást a társadalom javára, ezt teszik is egyébként.

Azt gondolom, hogy akár a humán tudományokban is nyugodtan lehetne az alkalmazott tudományoknak sokkal nagyobb szerepet kapniuk. Ehhez is szemléletváltásra van szükség. Nálunk egy kicsit fordítva van, mint amikor azt halljuk, hogy az alapkutatásokat kell védeni az alkalmazott tudományokkal szemben, én úgy gondolom, hogy az alkalmazott tudományoknak a humán tudományokban is sokkal nagyobb presztízst kellene kapniuk, hiszen Nyugaton, az Egyesült Államokban, Kanadában, Nyugat-Európa bizonyos országaiban léteznek olyan alkalmazott humán tudományok, amelyekből nagy haszna van a társadalomnak. Akár a törvényszéki nyelvészetet mondhatnám itt, akár a művészet- és kultúrapszichológia, művészet- és kultúraszociológia eredményeit vagy akár egy Magyarországon is most lábra kapó új tudományág, a humán információtudomány eredményeit. Nyilvánvaló, hogy a humán tudományokat is lehet olyan irányba ösztönözni, hogy minél nagyobb szerepet kapjon az alkalmazott kutatás kutatásszinten is. Ahogy mondtam, semmiképpen nem az alapkutatások ellen szeretnék beszélni, de itt nagyon sokan beszéltek már az alapkutatások jelentőségéről és fontosságáról, ezekkel teljesen egyetértek.

Ami pedig a minőséget illeti, megint csak nagyon sokan vagyunk, akik mindig elmondjuk, hogy valóban sok az a bizonyos - mert elnök úr említette ezt a 72 felsőoktatási intézményt. Teljesen egyetértünk, hogy ez túl sok. De ha már létrejött, akkor nagyon nehéz őket úgy megszüntetni, hogy némelyikre rámutatunk, és azt mondjuk, hogy most akkor ezt bezárjuk meg azt bezárjuk, mert nyilvánvalóan azok, akik odajárnak, akik ott dolgoznak, nagyon elégedetlenek lennének, és nagyon nehéz azokat a kritériumokat megtalálni, amelyek alapján igazságosan megmondható, hogy melyiket lehetne bezárni és melyiket nem.

Azt is nagyon egészségtelennek találtam, találom, hogy sok olyan intézmény van, ahol nem helyi oktatói gárda, hanem innen-onnan utaztatott, úgynevezett intercity-professzorok, sokszor nem professzorok persze, de mondjuk, intercity-oktatók tartják az órákat. Nincs Magyarországon annyi oktató, kutató, amennyi felsőoktatási intézmény van, tehát amennyi el tudná látni ezt a 72 felsőoktatási intézményt. De éppen ezért kezdtünk el egy olyan folyamatot, amely megszünteti ezeket az egészségtelen állapotokat. Ezért kezdtük el azt, hogy az intercity-professzorok száma csökkenjen, és megpróbáltuk visszaszorítani a tavalyi felsőoktatási törvény módosításával a nagy számot.

Ezért szorgalmazzuk azt, a Szabad Demokraták Szövetsége nagyon szeretné, ha az Akadémiának vagy bármilyen magyar tudományos pályázatnak a zsűrije nemzetközi zsűri lenne, mert azt gondolom, hogy ez egy alapvető követelmény lehet. Kicsi ez az ország, és kevesen vagyunk sok területen. Ez persze megint nem minden területre vonatkozik, de nagyon egészséges verseny alakulhatna ki akkor, és nagyon sokat tennénk a minőség érdekében, azt gondolom, ha nemzetközi zsűrik bírálnák el akár az OTKA-pályázatokat, mindegyiket. Tudom, hogy ez némelyiknél már megvan, de hogy mindegyiknél így lenne ez.

Természetesen itt az együttműködésről is sokat beszéltek. Én is azt gondolom, hogy a magyar politikának és a magyar tudományos életnek messzemenő érdeke az, és elsősorban a magyar társadalomnak messzemenő érdeke, hogy együttműködjünk egymással. Ezért kérjük azt időnként, hogy olyan folyamatokban, amibe nincs beleszólásunk - helyesen, mondjuk a Magyar Akkreditációs Bizottság döntéseibe -, azt kérem, hogy ott is egy kicsit legyenek szigorúbbak, elnök úr. Például amikor olyan szakok jönnek létre az országban, mint a mezőgazdasági kommunikáció, amit én nyelvészként a traktorokkal való beszélgetésként tudok ebben elképzelni, mert egyébként azt gondolom, hogy ugyanarra van szükség, mint bármilyen más kommunikációban; amikor ilyen szakok jöhetnek létre, de nem jöhetnek ugyanakkor létre olyan szakok, és ez az ország versenyképességében már lényeges, amelyek Európában vagy az Egyesült Államokban bevett szakok, azért, mert eddig Magyarországon olyan nem volt, akkor azt gondolom, hogy bizony az akkreditációs bizottságnak is van még feladata, de ezeket a feladatokat nyilván együtt kell ellátnunk.

Még egyszer lezárásképpen szeretném én is megköszönni ezt az alapos jelentést, szeretném kérni a további együttműködést, és természetesen, ahogyan mondtam, támogatjuk a javaslatot.

Köszönöm szépen, elnök úr. (Taps a kormánypártok soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
130 98 2008.03.11. 4:27  37-152

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Természetesen a vitában a tandíjra vonatkozó részhez szeretnék hozzászólni, mint az nyilván várható is volt az SZDSZ részéről, az egészségügyre vonatkozó részt Béki Gabriella már elmondta. Mindenekelőtt azt szeretném mondani, hogy a kormány javaslatát az SZDSZ természetesen támogatja, hiszen egy ügydöntő népszavazáson vagyunk túl, soha nem gondoltuk, hogy mást kellene tennünk, mint amire minket az ügydöntő népszavazás kötelez. Ezt tehát teljesen természetesnek tartjuk.

Nem is nagyon látnám sok értelmét éppen ezért, hogy azon vitatkozgassunk, hogy mi lett volna, ha, mert ilyen kérdéseket a humán tudományokban nem nagyon szokás feltenni, értelmetlennek látszanak. De mégsem azok talán minden esetben akkor, ha - és nem a "mi lett, volna, ha" kérdésre, hanem hogy megvizsgáljuk a helyzetet, és hogy megnézzünk néhány vonatkozást közelebbről - ennek egyébként a jövőre is vannak kihatásai. Azt gondolom, hogy ebben az esetben bizony vannak. Az egyik dolog, ami sokszor elhangzott, és akkor is megszólalásra késztetett volna, ha két percre kell szót kapnom, hogy elmondhatja a Fidesz, ahányszor akarja, hogy hány szegény diákkal kevesebb került volna be az egyetemekre, ha, de nem tudnak azokkal az adatokkal mit kezdeni, amelyeket Hiller miniszter úr nem tudom, hányszor mondott el, Arató államtitkár úr hányszor mondott el, hogy bizony a tandíj fantasztikus rémével fenyegetett gimnazistákból többen jelentkeztek, nagyobb arányban jelentkeztek 2007-ben felsőoktatási intézményekbe, mint a korábbi években. Ez természetesen nem magyarázható azzal, hogy megijedtek volna az érettségizők köréből. Természetesen az a helyzet, amit a minisztérium mondott.

A másik, hogy természetesen azt is tudjuk, hogy mondjuk, a Szegedi Egyetemen a szegény diákoktól 150 millió forintot jelent az első évben az ő ösztöndíjalapjukból, amitől most meg lesznek fosztva. Azt gondolom, hogy ez nem volt jó lépés. Nagyon fontos beszélni erről azért is, mert bizony az a rendszer, amit most visszaállítunk, mélységesen igazságtalan, hiszen nagyon sokan fizetnek ebben az országban tandíjat akkor is, ha azt költségtérítésnek hívjuk, teljesen mindegy, hogy hogyan hívjuk.

Abban természetesen egyetértünk, hogy az átjárhatóságot valahogy meg kell valósítani a két rész között. De én azt gondolom, hogy egy egységes tandíjrendszer, amit egyébként a Rektori Konferencia jónak tartott volna, még jobb megoldás lehetne vagy lehetett volna; azt remélem, hogy majd lehet is.

Nagyon fontos arról beszélni, hogy valóban nincs ma motivációs tényező a magyar felsőoktatásban. Senkit nem érdekel, hogy valaki 2-esekkel bukdácsol-e végig, vagy 5-ösökkel teljesít kitűnően. Senkit nem érdekel a munkaerő-piaci elhelyezkedésben, senkit nem érdekel az oktatók közül - nem mondanám, hogy az oktatók közül, bocsánat, érdekli őket, a hallgatók közül nem érdekli a többieket. Sőt, az én tapasztalatom az, hogy nagyon sokszor azokat büntetik, akik egyébként jól tanulnak, mert micsoda dolog az, hogy nem kedden érkezik és csütörtökön távozik, és közben nem legalább két bulin vesz részt ahelyett, hogy mondjuk, végigtanulná a hetet. Ezeket én tapasztalatból mondom.

Nincs ma motivációs tényező; nagyon fontos lenne, hogy legyen. Ha bevezetjük azt a rendszert, amelyet Pokorni képviselő úr mondott vagy javasolt, hogy teljesítményt követeljünk és ne pénzt, teljesítményt mi hiába követelünk, képviselő úr. Én például követelek. Ennek az a következménye, más oktatók esetében, ahol van a diákoknak választási lehetőségük, hogy azokhoz az oktatókhoz mennek, akik mindenkinek gondolkodás nélkül 5-öst adnak, és akkor teljesen ingyen kapnak, mondjuk, tanulmányi ösztöndíjat, elég magasat, minden teljesítés nélkül. Nem gondolom, hogy önmagában ez a kérdés megoldható.

Egy utolsó mondat befejezésképpen: elég régóta ülök már itt az MDF mellett ahhoz, hogy kölcsönvegyek egy szlogent tőlük. Normális országban nem fordulhat elő az, amit a Medián közvélemény-kutatása mutatott, hogy a magyar hallgatók elégedettebbek a felsőoktatással, mint a magyar oktatók. Ez azt mutatja, hogy abszolút a feje tetején áll a rendszer.

Köszönöm szépen, elnök úr. (Taps a kormánypárti padsorokból.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
132 82 2008.03.18. 15:30  41-135

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Kedves Vendégeink! Én is szeretettel köszöntöm a magyarországi kisebbségek jelen lévő képviselőit. Azt gondolom, hogy olyan témáról kell most beszélnünk, szerencsére kell, vagy beszélhetünk, az a lehetőségünk, amelyről talán a magyar közbeszédben nagyon kevés szó esik. Ha esik, akkor az mindig valamilyen negatív hangsúllyal, mindig valahogy úgy, hogy a kisebbségekkel, pontosabban, ahogy szoktak fogalmazni, a kisebbséggel mindig probléma van, ami önmagában arra utal, hogy a magyar nyelvhasználatban, a magyar köznyelvben egy teljesen torz kép él arról, hogy egyáltalán mi az, hogy etnikum, és mi az, hogy kisebbség. Nagyon sokan, akik azt mondják, hogy na, az etnikumokkal megint probléma van, akkor természetesen a rasszizmus jelenik meg ezekben a kijelentésekben, és fogalmuk sincs, hogy ők maguk is egy etnikumhoz, adott esetben például a magyarhoz tartoznak. Azt gondolom, hogy nem tudunk eleget beszélni ezekről a kérdésekről ahhoz még jó néhány évtizedig, hogy ezeket a rendkívül torz, félreérthető és félreértendő mondatokat kiszűrjük majd, hogy megszűnjenek a magyar közbeszédben.

Azt is tudjuk, hogy a Házban zajlik ezekben a hetekben - furcsa lesz talán, hogy ide kapcsolom - a biodiverzitással kapcsolatos kérdések tárgyalása, amit azért kapcsolok ide, mert most már a világon mindenhol tudják azt, hogy a biodiverzitás és a kulturális, illetve a nyelvi diverzitás nagyon szorosan összekapcsolódik. A biodiverzitásnak nem párhuzama a kulturális és a nyelvi sokféleség, hanem része. Az élővilág része az emberi kultúra sokfélesége és az emberi nyelvek sokfélesége. Erről máshol már konferenciákat rendeznek, és nagyon sokan sokat megtudhatnak, és ez nyilván elősegíti az ottaniakat abban, hogy jóval toleránsabb legyen az a közélet, az a közhangulat, az az iskola, amiben élünk, amivel dolgunk van, mint a magyarországi.

Valóban, elsősorban a magyarországi cigányság problémáiról esik itt szó most ebben a vitában. Ez részben érthető. Érthető azért, mert ahogy mondtam, a magyar köznyelvben az etnikum és a kisebbség szó rendkívül félreértő és torzító, és egyébként rasszista módon a cigányságra vonatkozik. De érthető azért - és ez már a valós része a problémáknak -, mert hiszen azt gondolom, hogy a magyarországi kisebbségek közül a cigányság van bizonyos szempontból a legnehezebb helyzetben, és speciális helyzetben van a többiekhez képest. De nem szeretném, ha a többi kisebbségről nem ejtenénk szót, én sem szeretném, ebben Pettkó képviselő úrral és a többiekkel, akik beszéltek erről, teljesen egyetértek.

(Az elnöki széket dr. Áder János, az Országgyűlés
alelnöke foglalja el.)

A jelentés célja is az volt - és egyébként azt gondolom, hogy ezt maximálisan teljesítette is a jelentés -, ahogy a címe mondja, hogy a Magyar Köztársaság területén élő nemzeti és etnikai kisebbségek helyzetéről, a 2005. február és 2007. február közötti helyzetéről szóló állapotról mondjon nekünk valamit. Nekünk most arról kellene beszélnünk valóban, hogy mi az, ami teljesült ebben a két évben. Azt gondolom, hogy ha valaki elolvassa ezt az anyagot, akkor azt látja, hogy Magyarország nem teljesít rosszul a kisebbségpolitikát illetően. Azt gondolom, hogy ha őszinték vagyunk magunkhoz, ebben talán ellenzéki képviselőtársaim is egyetértenek velem, akkor nyugodtan mondhatjuk azt, hogy a határon túli magyarság jelentős része borzasztó elégedett lenne azzal, ha mindaz történne az ő országukban, az ő államukban, az ő hazájukban, mint ami Magyarországon a kisebbségekkel kapcsolatban történik. Ez magától értetődően nem jelenti azt, hogy innentől már nem lehet előbbre lépni, nem jelenti azt, hogy nem lehet még jobban csinálni. Sokszor lehet példaként, európai példaként, mintaországként fölhozni Finnországot.

(13.10)

Azt remélem, hogy egyszer majd a magyar kisebbségpolitika is olyan lesz, mint amilyen a finn kisebbségpolitika. De itt is megszorítást kell tennem a finnországi svédekkel kapcsolatban, hiszen a finnországi sami kisebbséggel kapcsolatban messze nem olyan jók az ő mutatóik, bár az is igaz, hogy jelentősen igyekeznek felzárkózni ebben is, tehát akár ezt a fajta előrelépő folyamatot példának vehetjük.

Ha nem a magyarországi cigányságról beszélünk - és ahogy mondtam, én nemcsak erről szeretnék, bár ennek külön részt szeretnék majd szentelni a hozzászólásomban -, hanem a magyarországi kisebbségekről általában, akkor azt gondolom nyelvészként, hiszen ezzel foglalkoztam nagyon hosszú ideig, foglalkozom a mai napig, azt gondolom, ezeknek a kisebbségeknek az egyik legnagyobb gondjuk az, hogyan lehet a kulturális és a nyelvi asszimilációt megállítani, hogyan lehet a kulturális és etnikai, nemzeti identitásukat - most a nemzeti a rossz jobb magyar jogi értelemben és persze nem a tudományos értelemben -, tehát az etnikai identitásukat hogyan lehet megerősíteni, és azt, hogyan lehet nyilván ehhez támogatást kapni az államtól. Azt gondolom, a jelentés nagyrészt arról szól, hogyan ad a magyar állam ehhez segítséget, és ahogy mondtam, én ezt kielégítőnek gondolom, bár javíthatónak természetesen; mindig mindent lehet javítani.

Nagyon jól tudjuk azt, hogy ha egy kulturális asszimiláció beindul, és ha egy nyelvi asszimiláció, magyarul, a nyelvcsere megindul, akkor az három generáción keresztül lezajlik. Tehát ha egyszer egy nyelvcsere elindult, akkor azt rendkívül nehéz megállítani. Mi sajnos, a magyarországi kisebbségeket illetően már ebben a fázisban vagyunk. Nekem nagyon sok szlovák és német nemzetiségű tanítványom volt, olyanok, akik tanítani fogják a szlovákot, tehát úgy szlovák és német nemzetiségű tanítványaim, hogy ilyen szakosok voltak, tehát német és szlovák nemzetiségi szakosok voltak a Szegedi Egyetemen. Tudom azt, hogy jelentős részük már nem első nyelveként beszéli ősei anyanyelvét, a falujában, városában megszokott anyanyelvet, a korábban általános anyanyelvet, hanem neki már ez második nyelve, és a magyar az első nyelve, a magyar az anyanyelve tulajdonképpen. A közösség kedvéért igyekszik nagyon sokszor egyébként középiskolás vagy akár felnőttkorában megtanulni a nagyszülők, dédszülők nyelvét.

Éppen az a legfőbb kérdés, hogyan lehet ezt a folyamatot megállítani egy végső stádiumban. Nagyon sok esetben egyébként a határon túli magyaroknál is pontosan ez a kérdés a szórványmagyarságnál. Nekünk Magyarországon gyakorlatilag azt mondhatjuk, hogy csak szórvány kisebbségünk van, csak szórvány helyzetben élő kisebbségünk van, ami különösen nehézzé teszi az állami beavatkozást, annál is inkább, mert a kutatásokból nagyon pontosan tudjuk, hogy az identitás megőrzésében nemcsak politikai, nemcsak gazdasági, hanem nagyon erősen a közösség összetartó erejében rejlő faktorok, motívumok is szerepet játszanak. És ez az szerintem, ahol nagyon sokat tehetünk közösségi házak építésével, a kultúra támogatásával, és most hadd ne mondjak itt hagyományőrzést, mert nagyon sokszor szerintem kifejezetten taszító lehet fiatal emberek, fiatal generációk számára, ha egy ilyen skanzenbe próbáljuk bezárni a kisebbségeinket. Semmiképpen nem erről beszélnék, azzal együtt, hogy a hagyományőrzés rendkívül fontos feladat, de nyilvánvaló, hogy nem szabad, hogy ez legyen a kisebbségpolitikánk egyetlen célja és egyetlen megjelenési terepe.

Éppen ezért tartom én is kifejezetten fontosnak és kiemelkedően fontosnak az oktatást. Azt gondolom, hogy a közoktatás területén a magyarországi kisebbségek esetében elég jól teljesít az állam, vannak olyan óvodák, iskolák, középiskolák - olyan iskolák is -, ahol a nemzetiségi nyelven lehet tanulni. Tehát azt gondolom, hogy ezeket mindenképpen meg kell tartani, és folytatni kell azt a folyamatot, amit a rendszerváltás után ebben a kérdésben elkezdtünk, hiszen előtte azért az erőszakos asszimilációnak jóval súlyosabb példáit láttuk, illetve csak arra láttunk példákat, és a kultúramegőrzésre és a nyelvmegőrzésre pedig nem.

Ugyanakkor azt is fontosnak tartanám, ahogy mondtam, hogy jóval többet beszéljünk ezekről a kérdésekről, aminek az egyik formája az lehet, hogy a közoktatásban, a közoktatási tananyagban minden magyar gyerek, aki a közoktatásban részt vesz, tanuljon egyáltalán arról, hogy milyen kisebbségek vannak Magyarországon, körülbelül az ország mely területein, mely településein élnek, mi jellemző az ő kultúrájukra, mi jellemző az ő nyelvükre, hányan vannak, és hogy a többség is tanulja meg azt, hogy a kisebbség, a magyarországi kisebbségek kultúrája milyen, legalább egy-egy részletet tanuljon meg belőle. Azt gondolom, hogy ez a toleranciát mindenképpen elő fogja segíteni.

És nagyon fontosnak tartom azt, hogy a pedagógusképzésben viszont sokkal fontosabb, sokkal nagyobb szerepet kapjon nemcsak azoknak a tanároknak a képzésében, akik mondjuk, történelem vagy magyar, vagy természetesen nemzetiségi szakosok, bármilyen nemzetiségi szakosok, hanem minden egyes magyar pedagógus képzésében kapjon megfelelő szerepet ez a tantárgy, a kisebbségkutatás és a magyarországi kisebbségeknek a megismertetése.

És ahogy mondtam, külön részt, külön fejezetet szeretnék szentelni ebben a beszédben annak, hogy a cigányság problémáit miért tartom sajátosnak. Egyrészt azért, mert a kultúramegőrzés és a nyelvmegőrzés problémája vonatkozik a magyarországi cigányság egy részére, kisebbsége részére. A nyelvmegőrzés problémája például a magyarországi cigányság töredékét érinti csupán, hiszen a magyarországi cigányság nagy része egynyelvű, magyar, magyar egynyelvű, tehát az anyanyelve magyar, és nem beszél ezen kívül más nyelvet. De természetesen nem feledkezhetünk meg azokról, akik viszont szeretnék a szüleik, nagyszüleik, közösségük nyelvét megtartani. Azt gondolom, ehhez a lehetőségeket szélesíteni kell, kevés még az a képzés, kevés az a pedagógusképzés, ami ennek érdekében folyik Magyarországon. Persze, ez összekapcsolódik azzal a problémával is, hogy kevés egyáltalán az a hallgató, aki teljesíti azokat a feltételeket, amelyekkel be lehet kerülni az egyetemekre, a felsőoktatásba.

És itt szeretnék áttérni most már az iskolai szegregációra, ami miatt ez a bizonyos speciális helyzet sajnos, előáll, és amit nagyon gyorsan meg kell szüntetnünk, minél előbb meg kell szüntetnünk. Az iskolai szegregációról nagyon sokat beszélünk, ebben a vitában is sokat beszéltünk, és el kell ismernünk, hogy rendkívül ellentmondásos ez a kérdés. Rendkívül ellentmondásos azért, mert nyilvánvalóan az integrált oktatás nem jelenthet - nagyon kell erre vigyázni - erőszakos asszimilációt, abból már volt hosszú évtizedeken keresztül, köszönjük szépen, ezt nem kérjük.

Nagyon ellentmondásos, mert ahogy mondtam, a többségi gyerekeket is meg kell tanítani a kisebbségi kultúrák, a kisebbségi nyelvek és a kisebbségi diákok, emberek tiszteletére. Nagyon ellentmondásos, mert nem olyan egyszerű megítélni, hogy mikor történik iskolai szegregáció. És szegregáció-e az, ha egy területen, mondjuk, csak cigány lakosság él, és ezért egy adott iskolába, ami ezen a területen van, csak cigány gyerekek járnak? Vajon ez szegregáció vagy nem? Én azt gondolom, hogy igen. Nem iskolai szempontból, nem az iskola hozza ezt létre, hanem a társadalom hozza létre, tehát nem hiszem, hogy ez jó. De még ellentmondásosabb ez a kérdés, ha hozzátesszük azt is, hozzávesszük azt a szempontot is, hogy és mi van akkor, ha egy ilyen iskolában speciálisan felkészült pedagógusok foglalkoznak a gyerekekkel. Szétszedhetünk-e egy ilyen iskolát?

Azért merek erről a problémáról beszélni, mert Szegeden az én választókörzetemben megtörtént ez, és természetesen az az iskola, ahova a gyerekek többsége került, problémákkal szembesül. De a problémák - hadd mondjam el - nem a gyerekekből jönnek, nem a gyerekektől származnak, hanem a többségi szülőktől származnak. A többségi szülők azok, akik nem akarják ebbe az iskolába beíratni a gyereküket, és nem azért, mert így vagy úgy viselkednek, mert jók vagy rosszak, jó vagy rossz tanulók a gyerekek, hanem puszta rasszizmusból, előítéletből, félelemből, tudatlanságból. És azt gondolom, hogy ezeken a folyamatokon mindenképpen változtatnunk kell.

Amikor pedig biztosan tudjuk, hogy szegregál egy iskola, hiszen Magyarországon nem egy példa van erre sajnos, amikor biztosan látjuk azt, hogy a cigány gyerekek valahogy mindig a sajátos nevelési igényűek közé kerülnek, amit az előző ciklusban törvényekkel próbáltunk megakadályozni, és nagyon sok esetben sikerült is, nagyon sok olyan próbaper indult, ami remélhetőleg elmarasztalja azokat az iskolaigazgatókat és önkormányzatokat, ahol ez történik, azt gondolom, hogy ezt mindenképpen folytatni kell.

Amit én nyomasztónak tartok, az az, hogy most már ott tartunk, hogy nemhogy a rasszizmus csökkenne Magyarországon, és a cigánysággal szembeni előítéletek csökkennének, hanem most már a napokban ott tartottunk, a független magyar bíróságon - ahogy az egyébként tegnap itt elhangzott a parlamentben, képviselőtársam, Gusztos Péter beszélt erről -, megdöbbentőnek, fölháborítónak tartom, hogy a független magyar bíróságon előfordulhat az, hogy az egyébként nagyon súlyosan érintett, üldözöttként érintett cigányság képviselői nem mehetnek be a tárgyalóterembe akkor, amikor ügyészség által kifogásolt, a létezése kifogásolt ennek a szervezetnek, és ezt a magyar ügyészség mondta ki.

(13.20)

Amikor ennek a képviselői vannak ott egyenruhában, fenyegetően, a kisebbség védelme helyett a bíróságon az hangzik el, hogy nem kellett volna odamenniük és megjelenniük, mert akkor nem lett volna botrány.

Éppen ezért gondolom azt, hogy nagyon jó, hogy ilyen jelentést kaptunk. Nemcsak azért jó, hogy ilyen jelentést kaptunk, mert beszélni tudunk róla, hanem mert ami benne van, arról sokan beszéltek, hogy hogyan növekedett a cigány származású diákok részvétele a felsőoktatásban, hogyan növekedett az ösztöndíjak mértéke. Mindenképpen előre kell lépnünk, de ne várjuk egyedül a kormánytól és a politikától a megoldást, mert arra a nagyon erős rasszizmusra, ami Magyarországot ma jellemzi, a politika és pláne a kormány egymagában nem tud megoldást találni. Ezért örülnék én annak, ha itt legalább abban egyet tudnánk érteni, hogy ami megtörtént, az megtörtént, a számok pedig számok. Köszönöm szépen, elnök úr. (Taps a kormánypárti oldalon.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
132 110 2008.03.18. 2:11  41-135

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Köszönöm szépen, elnök úr. Én is azt szeretném, ahogy az előzőekben is elmondtam már, hogy ha valahogy megpróbálnánk legalább néhány kérdést megszabadítani a pártpolitikától ebben a Házban, amikor erről beszéltünk. Sajnálom, hogy Farkas képviselő úrnak ez nem sikerült, hiszen az előző ciklusbeli kormányt azzal vádolni, hogy az integrációt megakasztotta volna, azt az oktatási minisztert, aki az első nagy lépést tette afelé, hogy az iskolai szegregáció megszűnjön Magyarországon, azért nagyon finoman szólva is nagyon erős túlzás.

Herényi képviselő úrnak mondanám, hogy nyilván ő sem azt gondolta, hogy fölösleges a cigány fiatalok támogatása akár pozitív intézkedésekkel. Tudom, hogy nem ezt mondta, csak ahhoz szeretnék kapcsolódni, amit mondott - ezt többen is mondták -, hogy nem mennek vissza tanítani. Valóban, a csángó fiatalok sem mentek vissza tanítani Magyarországon az úgynevezett csángóprogram után, ami azért érthető, mert az első generációk, akik ilyenkor kiemelkednek, nyilvánvalóan még többet szeretnének elérni, mint azt, hogy visszamenjenek. Most az ő szempontjukat nézem, én beszélgettem sok ilyen fiatallal. Türelmeseknek kell lennünk ebben az esetben, és folytatni mindaddig, amíg kellő számban nem lesznek, de gondolom, hogy ebben egyetértünk.

Én azt gondolom, hogy itt egy olyan különbség van köztünk, amikor a többségi érzékenységről - ami létezik, és elismerem, hogy jogos -, meg a kisebbségi érzékenységről beszélünk, ami a világon mindenhol megvan. Mondjuk, Amerikában a liberálisok, a demokraták és a konzervatív republikánusok között ugyanez szokott lenni az érvelés középpontja, hogy a többségi érzékenységre vagyunk-e érzékenyebbek, ami nagyon sokszor jogos, vagy a kisebbségi érzékenységre. Én azt kérem mindannyiunktól, hogy mind a két oldal vegye a másik érzékenységét is figyelembe, mert akkor fogunk túljutni ezeken a problémákon, amit nyilvánvalóan mindannyian nagyon fontosnak tartunk, és én is inkább ezért azt a pártpolitika fölé emelkedő hangütést szeretném ebben a kérdésben is, amit Ékes képviselő úr és többen is megütöttek.

Köszönöm szépen, elnök úr.

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
132 116 2008.03.18. 2:20  41-135

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Köszönöm szépen, elnök úr. Képviselő Úr! Én azt gondolom, hogy félreérthette a szavaimat. Ha neheztelést hallott ki belőle, akkor mindenképpen. Én azt kértem, hogy pártpolitikától mentesen próbáljunk meg erről beszélni, és azt tettem hozzá, hogy az előző ciklusban Magyar Bálint oktatási miniszter - aki elsőként tett ilyet - hihetetlenül fontos és nagyon jelentős előrelépéseket tett annak érdekében, hogy a szegregáció, az iskolai szegregáció végre megszűnjön. Abban semmi neheztelés nincs, ha ezt mondjuk. Én meg azt kérem öntől, hogy ön se nehezteljen rám, ha én meg ezt elmondom.

Képviselő úr mondja azt, hogy a cigányság legnagyobb problémája az, hogy nem tudja a cigány apa, meg gondolom, az édesanya sem, hogy mit ad a gyerekének enni. Minden bizonnyal nagyon sok olyan család van, ahol ez probléma. De nem csak cigány családokban probléma ez, tehát ne azonosítsuk - ha lehet rosszat tenni, azt akkor tesszük, ha azonosítjuk - a szegénység problémáját a cigányság problémájával. Hiszen szerencsére nem minden cigány család szegény, szerencsére nem minden cigány család van abban a helyzetben, hogy a másnapi kenyérről kell gondolkodnia, hogy mit ad a gyerekének enni.

(14.50)

De azok a cigányok is hátrányban vannak Magyarországon, akik jómódúak, pusztán azért, mert cigányok. Azt gondolom, ha ezt letagadjuk, akkor nagyon-nagyon káros dolgot cselekszünk. Azért beszélek a Magyar Gárdáról, képviselő úr, és egyáltalán nem gondolom, hogy a magyarországi cigányságnak nem problémája a Magyar Gárda, mert ha minden egyes magyar cigányember jómódú lenne, a rasszizmus akkor is fennmaradna. Úgy gondolom, nagyon helytelenül cselekszünk, ha ezt a rasszizmust letagadjuk bármi, akár pártpolitika érdekében, akár nem. És ne azonosítsunk! Megsértjük a magyarországi cigányokat és a nem cigány szegényeket, hiszen ezeket a problémákat, a rasszizmust, a szociális és etnikai problémákat végre szét kell választani. Csak azt kérem, ha lehet, ebben is értsünk egyet. A Magyar Gárda igenis nagyon súlyos probléma, és a rasszizmus nagyon súlyos problémája a magyarországi cigányságnak.

Köszönöm, elnök úr.

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
132 124 2008.03.18. 2:35  41-135

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Nem Pettkó képviselő úrnak akartam válaszolni, nem is fogok, mert valószínűleg a folyosón, a tévé és az ülésterem között nem nagyon hallotta, hogy miről van szó, úgyhogy erre nem nagyon érdemes válaszolni. (Pettkó András: Tíz másodpercet nem hallottam, képviselő asszony.) Ennél fontosabb dolgokkal foglalkozzunk. Örülök annak, hogy bizonyos dolgokban egyetértés kezd kialakulni. Most Farkas képviselő úr hozzászólására gondolok, örömteli, hogy van, amiben egyetértünk.

Amit Ékes képviselő úr mondott a kisiskolákról: nagyon sok településen valóban probléma az, hogy a kisiskolákat be kell zárni. A be kell zárni ebben az esetben azt jelenti, hogy nincs elég gyerek, aki jelentkezik. Az én választókörzetemben van egy olyan település, ahol három gyerek jelentkezett első osztályba összesen. Ott nyilvánvalóan nem lehet három gyereknek egy osztályt indítani, nem az anyagi körülmények miatt, hanem azért, mert annak a három kisgyereknek nem jó, ha elszigetelten tanulnak. Egyébként nem cigány gyerekekről van szó. Ezzel együtt a szomszédos faluba kell majd őket átvinni. A választókerületem másik településén az fordul elő, hogy tagiskolaként működik, szintén a választókerület egy másik iskolájával együttműködve. Nagyon-nagyon jól működnek együtt tagiskolaként alsó tagozat és felső tagozat.

És egy újabb választókerületi példa, mert nagy a választókerület, sok mindenre van példa: éppen nemrég beszéltem olyan szülőkkel, akik azt nehezményezték, hogy valószínűleg nem indul első osztály jövőre. Megkérdeztem tőlük, hogy miért, hát itt sok elsős korú gyerek van. Azért, mert a szülők inkább a közeli városba, az elit iskolába viszik be a gyerekeket. Ezzel, azt gondolom, sem önkormányzati, sem kormányzati politika nem tud mit kezdeni. Itt annyit lehet tenni, hogy a szülőket kell meggyőzni arról, amiben egyébként egyetértünk, hogy a gyereknek sokkal jobb, ha egy kisebb létszámú osztályban, a saját közösségén belül, az őt jól ismerő pedagógusokkal tanul, dolgozik, készül fel az életre, mintha beteszik egy 35 fős létszámú osztályba. Mert ott csak egy lesz a nagyon sok közül, ráadásul olyan, elit családokból származó gyerekekkel kell együtt lennie, ami idegen környezet neki, és lehet, hogy azt a versenyt nem bírja, és rossz tanuló lesz, míg a kisiskolában, saját környezetében jó tanuló lenne. Ezeket az iskolákat a szülők "zárják be", hiszen ők azok, akik nem a településre íratják be a gyerekeket, hanem egy másik iskolába.

Köszönöm, elnök úr, elnézést az időtúllépésért.

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
139 110 2008.04.21. 2:08  109-116

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt Ház! Példa nélkül való az az eset, amelyről a napokban adott hírt a sajtó. Egy magyar bíró, afféle mellékbüntetésként, gyerekszülésre ítélt egy 30 napra elzárt nőt. Az egy hónapos elzárásra ítélt nő a büntetés megkezdésekor tízhetes terhes volt. Mivel a törvény a terhességmegszakítást csak a magzat 12 hetes koráig engedélyezi, az elítélt arra kérte a bíróságot, hogy élhessen azzal a jogszabályban biztosított lehetőséggel, amely módot ad a büntetés végrehajtásának megszakítására abban az esetben, ha az elítéltnek kórházi kezelésre van szüksége.

A Gödöllői Városi Bíróság elutasította ezt a kérést. Ezzel lehetetlenné tette, hogy az elítélt éljen a törvényben biztosított önrendelkezési jogával. Még fölháborítóbb azonban, ahogyan a bíró indokolta a döntését, ezt idézem: "A bíróság nem nyújt segítséget olyan, egyébként törvényben bizonyos körökben meghatározott és engedélyezett deviáns magatartás végrehajtásához, amely a magzati élet kioltásához vezet."

Súlyos alkotmányos hiányosság, hogy az ítélettel szemben nem volt fellebbezési lehetőség. Ennek a hiányosságnak a megszüntetéséről azonban az igazságügy-miniszter úr már nyilatkozott, így kérdésem nem erre vonatkozik most.

Azt kérdezem államtitkár úrtól, milyen eszközei vannak a tárcának ahhoz, hogy ne fordulhasson elő az, hogy a Magyar Köztársaság egy bírája tudatosan megsértse, felülbírálja a Magyar Köztársaság törvényeit, bármilyen vallás vagy ideológia nevében. Van-e a tárcának eszköze ahhoz, hogy az ebben az ügyben nyilvánvalóan jelentkező szexista előítéletes attitűd eltűnjön a magyar tárgyalótermekből? Azért van ennek ezen az ügyön túlmutatóan is jelentősége, mert az Amnesty International jelentése szerint ez a fajta előítéletesség a nemi erőszak és a partnerkapcsolati erőszak áldozataival szemben is gyakori sajnos.

Erre várom válaszát, államtitkár úr.

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
139 114 2008.04.21. 1:03  109-116

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Államtitkár Úr! Természetesen megnyugtató a válasza abból a szempontból, hogy gondolom, a magánvéleménye az, hogy példátlan, és nem szabad, hogy precedensértékűvé váló esetről legyen szó.

Azt gondolom, hogy a tárcának valóban nagyon korlátozott eszközei vannak, hogy bármilyen jogorvoslati lehetőséggel éljen, akár így utólag, és nyilván azoknak, akik a hírek szerint ezt megteszik majd a strasbourgi Emberi Jogi Bíróságon, más eszközök állnak rendelkezésükre. Én ezt is megnyugtatónak tartom, hogy a civilek léptek ebben az ügyben, és meg kell nekik köszönnünk.

Ugyanakkor azt gondolom, hogy ezzel a nagyon korlátozott lehetőséggel élve azt kérem a tárcától, hogy ezt a bizonyos fajta előítéletes gondolkodást, ami más ügyekben is megnyilvánul, és a civil szervezetek nagyon gyakran adnak erről számot, a tárca ezt is vesse majd fel annak a tanácsnak az ülésén, amelyet az előbb említett.

Köszönöm szépen.

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
145 180 2008.05.13. 3:20  177-253

DR. SÁNDOR KLÁRA, az oktatási és tudományos bizottság előadója: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Államtitkár Úr! Kedves Képviselőtársaim! Az oktatási és tudományos bizottság 2008. április 29-én megtárgyalta azt a javaslatcsomagot, amely annak érdekében módosítja a közoktatási és a gyermekvédelmi törvényt, hogy az esélyegyenlőség megvalósulását elősegítse. A bizottság tagjainak többsége úgy ítélte meg, hogy a javaslatcsomag több fontos intézkedést is tartalmaz, amelyek megtárgyalása és későbbi hatályba helyezése is előrelépést jelenthet abban, hogy a magyar iskolarendszer különbségeket teremtő jellegét megszüntessük. A bizottság tagjai közül többen is kiemelték, hogy fontosnak tartják a javaslat azon elemét, amely azt célozza, hogy a halmozottan hátrányos helyzetű gyermekek minél fiatalabb korban kerüljenek az oktatási rendszerbe.

Ez a kívánalom természetesen már korábban is megjelent, de úgy tűnik, több ösztönzésre van szükség ahhoz, hogy ezeknek a gyerekeknek a szülei minél korábban és rendszeres óvodáztatást igényeljenek. Erre tartalmaz most megoldási javaslatokat a törvénymódosítás.

A szegregáció hatékonyabb felszámolását célozza a javaslat azon pontja, amely átalakítja a szegregációs mutatók kiszámításának módját. Korábban a szomszédos körzetekhez viszonyították, hogy egy-egy iskolában milyen arányban tanulnak halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek; az új szabályozás ennél kevésbé törékeny rendszert javasol, mert nem a szomszéd körzetekhez, hanem egy átlagos mutatóhoz képest állapítja meg a szegregáció mértékét, és egyben lehetővé teszi azt is, hogy az esetlegesen kialakuló szegregált intézményeket fokozatosan meg lehessen szüntetni.

A bölcsődei ellátó hálózat bővítését szolgálja a törvényjavaslatnak az az eleme, amely a kistelepüléseken lehetővé teszi az egységes óvoda és bölcsőde létrehozását. A bizottság egyetért ezzel az intézkedéssel, de többen is megfogalmazták, hogy az összevont bölcsőde és óvoda létrehozását nemcsak az 1500 lakosnál kisebb településeken indokolt engedélyezni, hanem a 10 ezer fő alatti településeken is.

A bizottság tagjainak többsége egyetért azzal a javaslattal, hogy az iskolai erőszak visszaszorítása érdekében lehessen kötelezni a súlyos beilleszkedési zavarokkal küzdő diákokat és szüleiket arra, hogy nevelési tanácsadást vegyenek igénybe, ha az iskola nevelőtestülete ezt a jegyzőnél kezdeményezi, és a jegyző elrendeli.

A törvénymódosítás másrészt lehetővé kívánja tenni, hogy ha az oktatási hivatal azt állapítja meg, hogy az egyenlő bánásmód követelményei sérülnek, és sérül a diákok tankötelezettségének teljesítése, akkor az Oktatási Hivatal közvetlenül is hozhasson létre tanulói jogviszonyt, hogy egyetlen gyerek se maradhasson ellátatlanul.

A bizottság tagjai közül többen is egyetértően emelték ki a javaslatcsomagnak azt az elemét, amely lehetővé teszi, hogy az egyes kistérségekben kialakult nagyméretű oktatási társulások vezetésére a fenntartó főigazgatót, a tagintézmények élére pedig igazgatót nevezzen ki, hogy az egyes intézmények pedagógiai vezetése hatékonyabb lehessen.

Összegezve: az oktatási és tudományos bizottság tagjainak többsége a javaslatcsomagot általános vitára alkalmasnak tartja.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP soraiból.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
145 200 2008.05.13. 15:10  177-253

DR. SÁNDOR KLÁRA, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Olyan törvénymódosító javaslatcsomag fekszik előttünk, amely nyilvánvalóan - ezt többen is mondták - nem fogja megoldani azokat a problémákat, amelyek az esélyegyenlőséggel, illetve az egyenlő bánásmód megsértésével, időnkénti megsértésével kapcsolatosak a magyar iskolarendszerben. Annál kevésbé tudja megoldani, mert egy rendkívül összetett folyamatról van szó, rendkívül hosszú ideje tartó szegregációs folyamatokról van szó, és a szegregációnak nemcsak az etnikai értelmében vett szegregációról, hanem sokféle szempont szerint is szegregál a magyar iskolarendszer.

Az egyik például az - talán a legsúlyosabb probléma -, hogy a magyar iskola, a magyar iskolarendszer, az iskolák milyensége extrém mértékben dönti el azt, hogy a gyerek további sorsa mi lesz. Extrém mértékben szól bele abba, hogy később milyen életutat választhat majd magának, hogy mennyire lehet sikeres. Ez iskolatípuson belül is érvényesül. Nagyon jól tudjuk azt, hogy van egy olyan iskolarendszer Magyarországon, amelyben az elit iskolákba járó gyerekek sokkal kedvezőbb felvételire, sokkal kedvezőbb pályákra kerülhetnek, és ennek következtében természetesen a jövőjük is sokkal biztosabb. De azt is tudjuk, hogy az iskolatípusok között még nagyobb különbségek vannak. Jól ismertek azok az adatok, hogy a gimnazista fiatalok gyakorlatilag a legjobbak, a legjobb országok, Finnország szintjén is képesek teljesíteni az elit gimnáziumokban, ugyanakkor a szakiskolások szintje pedig Mexikó szintje, hihetetlen különbség van egy országon belül is a különböző iskolatípusok között végzettek között azt illetően, hogy milyen jövőre számíthatnak.

Nagyon nagy probléma a magyar iskolarendszerben - és mondjuk ki, ebben a vitában ma még, ha jól emlékszem, nem hangzott el -, hogy a szegregáció egyik oka, jelentős oka bizony a rasszizmus, a közgondolkodásban és az élet számos más területén is megnyilvánuló rasszizmus, és ennek nyomán az iskolában is megjelenő szegregáció. Időnként ez a lakóhelyi szegregációt követi. Ezt valóban nehezebb feloldani valamivel a települési adottságok miatt, de időnként iskolán belül is megjelenik; bármennyire tiltja a törvény, nem is egy, hogy ez így legyen, de iskolán belül is megjelenik. Jól ismertek előttünk az egyébként tilos módon fenntartott szegregált osztályok, sokáig úgy, hogy enyhe értelmi fogyatékossá nyilvánították a magyar gyerekek jelentős részét annak ellenére, hogy természetesen az átlagok itt sem rosszabbak ebben a tekintetben, mint más országokban. Az enyhe értelmi fogyatékossá nyilvánítás a szegregáció egyik legbiztosabb eszköze volt sokáig, és ma is próbálkoznak ezzel.

Tudjuk azt is, hogy a szülők anyagi lehetőségei nagymértékben befolyásolják, hogy a gyerek hova jut, hiszen a magyar iskola nem tanít meg még mindig jól nyelveket, nem képes még mindig jól felzárkóztatni a leszakadókat.

(16.50)

És valóban, itt többen említették, hogy a tehetséggondozás sem olyan még minden esetben - bár talán ebben állunk a legjobban, nem olyan még -, mint amilyennek szeretnénk. Túl sok a különóra, túl nagy a különórák szerepe, túl nagy annak a szerepe, hogy a szülők mennyiben képesek a gyerekeiknek különtanárokat fogadni és különórákat biztosítani.

Keveset beszélünk - vagy alig, vagy semmit - arról, ami az Európai Unióban rendszeres monitorozás tárgya, nevezetesen, hogy a nemek közötti esélyegyenlőség mennyire érvényesül az iskolákban. Ha ezt megvizsgálnánk, akkor valószínűleg meglepő adatokkal kellene találkoznunk, mert civil szervezetek vizsgálatai vonatkoznak erre. Azt mutatják, hogy a tananyag messze nem azonos módon érinti a két nemet, és hogy a tanárok is nagyon sok esetben másképpen bánnak a fiúkkal, mint a lányokkal, különösen a tehetséggondozás esetén. Erről sem beszélünk, és az előttünk fekvő törvényjavaslat sem beszél erről.

Ugyanakkor azt is el lehet mondani, hogy azok közül a problémák közül, amelyeket most itt említettem, nagyon sok területen megtörténtek az első lépések abba az irányba, hogy az esélyegyenlőtlenség csökkenjen, és hogy az egyenlő bánásmód jobban érvényesüljön. Megtörténtek az első lépések a 2002 és 2006 közötti kormányzati ciklusban, és folytatódtak egyébként ebben a ciklusban is.

Előrelépés történt például abban, hogy a 8 és 6 osztályos gimnáziumokban nem lehet felvételiztetni; szoktak egyébként mindenféle rejtett eszközökkel, de törvény szerint nem lehetne. Az elit gimnáziumok nem mazsolázhatnak a gyerekek között, mert a lakókörzet iskolája senkitől nem tagadhatja meg a felvételt, és ahogy mondtam, az enyhe értelmi fogyatékossá nyilvánítás is olyan felülvizsgálat alá került, ami megszünteti azt a gyakorlatot, hogy a nemkívánatos gyerekeket azonnal enyhe értelmi fogyatékossá nyilvánítsuk, és ezzel kizárjuk azokból az osztályokból, amelyekkel a pedagógusok szívesen foglalkoznak, mert mondjuk, ott a helyi értelmiség gyerekeit tanítják.

A szegregált iskolák, szegreált osztályok fölszámolása is megkezdődött, és az is megkezdődött, legalábbis elindult egy olyan folyamat, ami azt eredményezi, hogy nagyon sok helyen már a különórák helyett az iskola tanít meg egy-egy nyelvet középszinten vagy akár felső szinten a diákoknak. A Világnyelv-program nem véletlenül olyan sikeres, amilyen sikeres, nem véletlenül akar egyre több iskola csatlakozni hozzá, és csatlakozhat is, és ennek a bővítésében az elmúlt időszakban is nagyon fontos előrelépések történtek. És a tankönyvi akkreditációnak ma már tárgya az, hogy nemcsak a különböző etnikumokat és nemzetiségeket, hanem a nemeket sem lehet sztereotipikusan ábrázolni.

Mindezzel együtt természetesen azt kell elmondanunk, hogy nagyon messze vagyunk az esélyegyenlőségnek olyan érvényesülésétől, ami az Unóban általános. De azt is hozzá kell tennünk, mert itt többen mondták ma, hogy hat év kormányzás alatt sem történt előrelépés, hogy egyrészt ez nem igaz, történt előrelépés az esélyegyenlőtlenségek felszámolásában, másrészt nyilván ellenzéki képviselőtársaim ugyanúgy tisztában vannak vele, mint én, hogy nemcsak hat, de adott esetben 10-20 év is kevés ahhoz, hogy egy olyan folyamaton, amely egy közgondolkodás, egy nagyon hosszú, évszázados kulturális beidegződéseken alapuló közgondolkodás következménye, hogy ezen jogszabályokkal 5-6 év alatt változtassunk, az csak a kezdő lépés természetesen, de nagyon hosszú idő az, amíg ezeket a lépéseket a gyakorlatban is érvényesíteni lehet. És még tegyük azt is hozzá, hogy a törvények nagyon sok esetben már megvannak, csak a gyakorlat sajnos nem követi ezeket a törvényeket, és a szankciók sem megfelelőek ezek szerint, hiszen a törvények betartását ebben az értelemben az egyenlő bánásmódot illetően mindenképpen sokkal hatékonyabban kellene ellenőriznünk, nemcsak az oktatásra vonatkozóan, hanem általában is.

A javaslatcsomag egyes elemeiről néhány szó, hiszen ahogy mondtam, véleményem szerint, véleményünk szerint a javaslatcsomag egyes elemei a már megkezdett lépéseket viszik tovább, módosítják, adott esetben korrigálják, teszik hatékonyabbá. Vannak benne olyan elemek természetesen, amelyeket problematikusnak látunk, de egyelőre nem látunk helyette jobb megoldást, és éppen ezért azt gondoljuk, hogy ezeket mint első megoldási javaslatokat mindenképpen érdemes támogatni. Ilyen a mindannyiunk által ismert tény, hogy minél később kerülnek a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek az iskolába, annál nagyobb hátrányt halmoznak fel már saját maguknak - vagy pontosabban, a társadalom nekik - addigra, mire az iskolában a felzárkóztatásuk elkezdődhetne. Tehát mindenképpen cél kell hogy legyen az, hogy az oktatási rendszerbe minél előbb kerüljenek be azok a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek, akik egyébként otthon nem kapnak olyan támogatást a további tanulmányaikhoz, mint mondjuk, a jó helyzetben levő családok gyermekei.

Ehhez egy olyan eszközt választ most a törvény, amellett, hogy 2008-tól kötelező a hátrányos helyzetű gyerekeket óvodába fölvenni, egy olyan eszközt is alkalmaz most ez a törvényjavaslat, amely sokakban kételyeket hagyhat természetesen, de ahogy mondtam, most, hogy nem látunk mellette egyelőre alternatív megoldásokat, nem nagyon látszik, hogyan lehetne még másképpen a szülőket érdekeltté tenni abban, hogy a gyerekek valóban bekerüljenek az óvodába minél fiatalabb korban, és hogy járjanak is óvodába. Erre most a törvény megoldási javaslatot ad, tehát egy olyan ösztönző rendszert épít ki, amelynek értelmében csak akkor jár ez a támogatás, ha a foglalkozások 75 százalékán részt vesznek a gyerekek. Azt gondolom, azzal együtt, hogy valóban kételyeket ébreszt és valóban problematikus is lehet ez a megoldási javaslat, ezzel együtt éppen a cél érdekében támogatható.

A szegregált intézmények megszüntetésével is jelentős előrelépés történik azzal, hogy azt a rendszert, amelyik elég törékeny volt, mert a szomszéd körzetek, a határos körzetek arányaihoz viszonyította azt, hogy egy-egy iskolában milyen a szegregációs mutató, azt most a település átlagához viszonyítja, tehát egy rugalmasabb rendszert épít ki. Én azt gondolom, hogy ez mindenképpen jó. És az is jó - az államtitkár úr a csörögi példát említette ennek kapcsán, az is jó -, hogy ha nem érvényesülhet egy diák joga, tanuláshoz való joga, akkor most az Oktatási Hivatal közvetlenül is beavatkozhat, és megteremtheti a tanulói jogviszonyt abban az esetben, ha véletlenül valaki kiesik a rendszerből, vagy abban az esetben, ha nagyon tudatosan akarnak valakit kizárni a rendszerből.

Más módon sérül az esélyegyenlőség akkor - és áttérek a ma már többször is emlegetett óvodák és bölcsődék összevonhatóságának a kérdésére, más módon sérül az esélyegyenlőség akkor -, amikor egy kistelepülésen a szülők azért nem tudnak mind a ketten munkába állni, mert mondjuk, a bölcsődéskorú gyereket még nem tudják hova tenni, akkor sem, ha egyébként az óvoda kapacitása megengedné, hogy akár bölcsődés gyerekeket is fogadjon, természetesen megfelelő fölkészültségű pedagógusokkal.

Azt gondolom tehát, hogy az az ötlet, hogy az óvodákat és a bölcsődéket össze lehessen vonni a kistelepüléseken, mindenképpen támogatható, sőt mi ezt szeretnénk kiterjeszteni, és ennek értelmében módosító javaslatot is adunk majd be a törvényhez. Mi azt látjuk indokoltnak, ha nem 1500 fő az a határ, ami alatt össze lehet vonni ezeket az intézményeket, hanem minden olyan településen lehessen ezt megtenni, ahol egyébként a törvény nem teszi kötelezővé az önkormányzatnak bölcsődék létrehozását; ez jelenleg tízezer fő.

Hadd tegyem még hozzá azt is, hogy azt szeretnénk, ha majd ennél is tovább lépnénk, és a bölcsődei ellátást sokkal szélesebb körűvé tennénk az egész országban, és nem csak a tízezer fő alatti településeken természetesen, hiszen valóban az agglomeráció, valóban Budapest és valóban a nagyvárosok problémája az, hogy azok a szülők, elsősorban nők, akik munkába szeretnének állni, azért nem tehetik ezt meg, mert nincs megfelelő létszámú bölcsődei férőhely. Elég sokkoló adat az, ami a KSH adataiból látszik, nevezetesen, hogy a bölcsődéskorú gyerekek 10 százalékának van összesen bölcsődei férőhelye Magyarországon. Azt gondolom, hogy minden olyan forma, amely ezt bővíti, legyen az akár a bölcsődék és az óvodák összevonása, akár olyan családi napközik létrehozása, amely a skandináv országokban teljesen általános, bármilyen módon bővítjük ezeknek a férőhelyeknek a számát, az mindenképpen támogatandó.

Az iskolai erőszakot is érinti a törvényjavaslat egy része, és ironikus, hogy éppen amikor Pokorni képviselő úr erről beszélt, akkor érkezett egy hír SMS-ben arról (Közbeszólás a Fidesz soraiból.), hogy Egerben egy szakmunkásképzőben megint összeverekedtek ketten, két diák, és az egyik életveszélyesen megsértette a másikat. Navracsics frakcióvezető úr megjegyzéséhez, hogy ezt a Fidesz provokálta, én nem tennék hozzá semmit, mert ezek szerint ő ezt jobban tudja, mint én, de nyilván viccnek szánta, gondolom, ha már így megtiszteli az oktatáspolitikusokat azzal, hogy most itt ül, akkor úgy gondolta, hogy pont itt kell ebben véleményt nyilvánítani.

(17.00)

De ha úgy gondolja, hogy ez egy vicc tárgya, akkor azt gondolom, hogy ebben nem értünk egyet.

Azt szeretném inkább erről elmondani, hogy ez egy olyan komplex probléma, az iskolai erőszak megjelenése olyan komplex probléma, amit nyilvánvaló, hogy nem lehet egyetlen törvénymódosítással meg kettővel meg tízzel, meg hússzal sem megoldani. A kérdés az, hogy az, ami most itt van a javaslatban, elfogadható-e a számunkra vagy nem, kínál-e olyan részmegoldást, amely előrevisz vagy nem. Azt gondolom, ebben megint csak egyetérthetünk, hogy ha a szülők nem működnek együtt az iskolával, és a nevelőtestület nem lát más megoldást, mint hogy a jegyzőhöz forduljon és kérje azt, hogy a gyermeket legyen kötelező a szülőnek elvinni nevelési tanácsadásra, akkor ez ugyan egy borzasztó apró lépés, de legalább valamiben előrelépést tettünk.

Összegezve azt szeretném elmondani, hogy bár az előttünk fekvő javaslatcsomag természetesen nem oldja meg az összes esélyegyenlőségi problémát, amely a magyar iskolarendszerben fölmerül, és természetesen nem oldja meg akár - én egyetértek ebben sokakkal -, nem oldja meg a legsúlyosabb problémákat sem, mert azokat nem lehet majd egy-két törvénymódosítással megoldani, ez nyilvánvaló, de azt gondolom, ezt soha nem gondolta senki. Ha úgy kezeljük ezt a csomagot, hogy néhány ponton próbál kicsi előrelépéseket tenni, és nem azt nézzük, hogy mi az, amire nem vonatkozik, hanem azt nézzük, hogy amire vonatkozik, abban visz-e előre, segít-e abban, hogy ezek a problémák megoldódjanak, akkor azt gondolom, hogy ha módosításokkal is, de ezt támogatni tudjuk.

Köszönöm szépen, elnök úr. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
159 87 2008.09.29. 2:23  86-93

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Miniszter Úr! Évek óta szabályozatlan - ezt mindannyian tudjuk - az a probléma, ami nagyon sok nőnek, nagyon sok családnak, apának is gondot jelent, mégpedig az, hogy a tervezett otthon szülés szabályozatlan. Jól tudjuk, hogy évek óta tart az a folyamat, amelyben megpróbálják civil szervezetek, illetve leendő szülők elérni azt, hogy ez a helyzet megváltozzon.

Nemrégiben, 2007-ben - azt is mondhatnánk akár, hogy ez már régen volt - Szabó Máté, az állampolgári jogok országgyűlési biztosa felszólította a jogalkotót, hogy egy olyan feltételrendszert hozzon létre, amely összhangban van a szülő nő és gyermeke alapjogaival, nevezetesen azzal, hogy a nő döntési szabadságát abban a kérdésben, hogy hol kívánja a gyermekét világra hozni, az emberi méltósághoz fűződő önrendelkezés alapjogából kell levezetni, és az ehhez szükséges feltételeket számára meg kell teremteni.

A hiányzó szabályozás éppen azért lenne nagyon fontos, mert ez garantálná a születendő gyermek, illetve az édesanya biztonságát, hogy olyan körülmények között játszódhasson le a tervezett otthon szülés, amely mindkettejük számára a legbiztonságosabb. Másfél évvel ezelőtt az Egészségügyi Minisztériumban volt egy olyan egyeztetés a civil szervezetekkel, amely már egy szabályozási folyamat végét jelentette, és Horváth Ágnes miniszter asszony több egyeztetési forduló után gyakorlatilag megegyezett a civil szervezetekkel és a szakma képviselőivel abban, hogy mi lenne az a törvénytervezet, amelyet mindannyian elfogadnának. Csak nagyon apró módosításokat kértek a résztvevők.

Érthetetlen éppen ezért, hogy a minisztérium miért reagált a múlt pénteken a sajtó megkeresésére a következőképpen. "A tárca vizsgálja az otthon szülés szabályozásának jogi és szakmai lehetőségét. Otthon szülés alatt természetesen azt értjük, amikor az édesanya csecsemőjét otthonában, saját lakásában hozza világra."

Azt kérdezem a miniszter úrtól, hogy miért nem veszi figyelembe a csaknem konszenzussal elfogadott eddig elkészített anyagot. Erre várom a válaszát.

Köszönöm szépen. (Taps az SZDSZ soraiból.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
159 91 2008.09.29. 0:54  86-93

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Miniszter Úr! Nem lettem nagyon vidám ettől a választól, mégpedig azért nem, mert azok a pontok, amelyeket említett, nagyon részletkérdésnek, nagyon apró kérdésnek tűnnek ahhoz képest, hogy a nők reprodukciós jogához tartozó döntést korlátozzuk-e vagy nem, hogy biztosítjuk-e a tervezett biztonságos otthon szülés lehetőségét vagy nem. Azt gondolom, hogy azokra a részletkérdésekre, amelyeket említett, kis jóakarattal akár napok alatt választ lehetne találni. Egyébként én ott voltam azon a civil és szakmai köröket is bevonó egyeztetésen, amelyről beszéltem, és tudom, hogy ott konszenzusos megoldás született. Ha a minisztérium nem adja be ezt a törvényjavaslatot, akkor mi, Gusztos Péter képviselőtársammal meg fogjuk tenni.

Köszönöm szépen, elnök úr. (Taps az SZDSZ soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
162 131 2008.10.07. 10:13  94-258

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Köszönöm szépen a szót. Elnök Úr! Miniszterelnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Ahogyan Kóka János frakcióvezető úr is említette, a Megegyezés című kormányfői javaslat oktatási fejezetében írott tervek és a liberális oktatási program nagyon nagy mértékben egybeesnek, azt is lehet mondani, hogy tulajdonképpen annak a koalíciós kormányprogramban megfogalmazott oktatási reformnak a továbbvitele ez, amelyet igazából 2002-ben, de elemeiben már 1996-ban elkezdett az akkori, illetve a 2006-tól regnáló koalíciós kormány.

Aki tisztában van az oktatás helyzetével, és az, aki tudja, hogy az oktatásra fordított pénz soha nem elvesztegetett pénz - pontosabban, lehet elvesztegetett pénz, majd erről szeretnék szólni, hogy szerintünk hogyan nem az -, de olyan értelemben mindenképpen nagyon fontos, sokszor elmondjuk, vegyük végre komolyan, hogy az oktatás stratégiai ágazat. Tehát amikor azt halljuk, hogy nagyon szigorú költségvetési években az oktatásra mégis több pénz kerül majd, több pénz fordítódik majd, annak nyilvánvalóan egy oktatáspolitikus örül, és azt gondolom, nem csak az oktatáspolitikusoknak kell örülniük, hogyha ezt hallják. Ebben nincsen közöttünk vita, talán abban sem lesz, amit mondani fogok.

Azt gondolom, elsősorban arról érdemes beszélnünk, hogy ezt a pénzt hogyan költjük el, vagy mire költjük el, hiszen ez nem mindegy. Ezt lehet elrontani, és remélhetőleg egyik kormány sem fogja ezt elrontani, amelyik most Magyarországon kormányozni fog akár húsz, harminc éven belül, mert a magyar oktatásnak olyan lemaradásai vannak - akár száz évre visszamenően -, amit nagyon nehéz lesz behozni, és nyilván csak úgy lehet behozni, hogyha ebben például szakmai alapú konszenzust lehet pártpolitika helyett találni a különböző magyar politikai erők között.

Először a közoktatásról szeretnék néhány szót szólni. Azt gondolom, a közoktatás legnagyobb problémája az - ebben egyet szoktunk érteni, nem a gyerekek képessége -, hogy nem a gyerekek képessége és nem a tehetségük dönti el azt, hogy hová jutnak, mit érnek el az életükben, hanem elsősorban a szülők végzettsége, elsősorban a gyerekek családi háttere, és amit nem szoktak tudni, az, hogy ennél még erőteljesebb az iskola, az az iskola, amelyikbe járnak. Éppen ezeken a tényezőkön akart változtatni az a közoktatási reform, amelyet a koalíciós kormány 2002-ben elkezdett, és amelyet a liberális miniszter után a szocialista miniszter is folytat. Ebből a tényből kell levezetni azt, hogy mire érdemes pénzt költeni. Nagyon sok idő persze nem áll rendelkezésemre, hogy nagyon részletesen beszéljek erről, de a főbb irányokat szeretném megemlíteni.

1996 és 1998 között, illetve 2002-től kezdve elkezdődtek azok a nagyon karakteres átalakítások, amelyek a törvényi hátterét megteremtették annak, hogy ez a helyzet megváltozzon, hogy ne az iskola döntse el, ne a szülők családi háttere döntse el, hogy egy gyerek ki tud-e emelkedni, és a képességeinek, tehetségének megfelelő képzést kap vagy pedig nem. Tehát ahogyan mondtam, ebben a vonatkozásban a törvények nagyjából megvannak, egyetlenegy dologban volt még kevéssé bátor bármelyik kormány, amelyik eddig Magyarországon kormányzott.

Mindannyian tudjuk, nincs olyan oktatási szakértő Magyarországon, aki ne ezt mondaná, hogy a készségfejlesztésre sokkal nagyobb hangsúlyt kell fordítanunk, és ez leginkább a miniszterelnök úr által emlegetett oktatási szempontból is vezető skandináv országokban a hat plusz hatos rendszerrel történik. Tudom, tudjuk mindannyian, hogy őrült nehéz bevezetni ezt a rendszert, mert nagyon nagy az ellenállás vele szemben, de azt is tudjuk, hogy az első lépések megtörténtek ebben az irányban, és ezt mindenképpen folytatni kell, hiszen látjuk azt, nincs más megoldás arra, hogy a magyar gyerekek is értelmesen tudjanak olvasni, és ne csak olvasni tudjanak, problémamegoldó gondolkodásuk fejlődjön, illetve matematikai készségeik is fejlődjenek. Ők már egy olyan világban fognak élni - egyébként mi is ilyenben élünk -, ahol nem a lexikális tudás, hanem ezek a készségek azok, amelyek meghatározzák majd az ő sorsukat, jövőjüket.

(17.10)

Nagyon fontos az, hogy a másik akadályt is vegyük szemügyre. A másik akadály az említett iskolarendszeri struktúrán kívül - nyugodtan kimondom, hiszen én magam hosszú évekig képeztem pedagógusokat - a pedagógiai módszerek avíttsága. Mindenkitől elnézést kérek, aki nem régi és konzervatív pedagógiai módszerekkel oktat, de azt is tudjuk, és ezt merjük kimondani őszintén, hogy a tanáraink többsége azzal oktat, és a tanáraink többsége még nem vette át azt a ritmust, amit a XXI. század diktálna, vagy amit már a XX. század vége is diktált volna neki.

Rengeteget beszélünk arról, hogy fölöslegesen sok teherrel nyomjuk agyon a gyerekeket az iskolában, lexikális ismeretekkel. Pontosan tudjuk, hogy ezek később haszontalanok nekik. Pontosan tudjuk azt is, hogy azért nem tudják a legfontosabb ismereteket sem megtanulni, mert sem a tanár, sem a szülő, pláne a gyerek meg nem tudja kiválasztani, hogy a hihetetlen ráöntött adatmennyiségből mi a fontos. Megdöbbentő, hogy kétszer-háromszor annyi lexikális adat szerepel - terminus, dátum, évszám, tankönyvtől függően változnak ezek -, tehát akár háromszor annyi adat szerepel egy magyar tankönyvben, mint mondjuk, egy angol tankönyvben, ahol magasabb szintű az oktatás mindenképpen, mint nálunk. Hiába alacsonyabb az előírt követelmény, mint ez a tananyag, hiába felel az meg a gyerekek életkori sajátosságainak, ha a tankönyveink rosszak és a pedagógiai módszerek is rosszak.

Ezért azt gondoljuk, hogy azt a pénzt, ami rendelkezésre áll, legalábbis elég jelentős részben, hogy ennek egy elég jelentős részét az új pedagógiai módszerek alkalmazására, elterjesztésére kell fordítani, a pedagógusképzésben nagyon erőteljesen kell hogy szerepet kapjon ez az elem, és a pedagógus-továbbképzésben vagy -átképzésben is nagyon erőteljesen kell hogy szerepeljen. Ehhez hasonlóan a tananyagfejlesztés is rendkívül fontos. Ezek a folyamatok is elindultak, de nagyobb hangsúlyt kell rá helyezni, azt gondolom.

Itt szeretném bekapcsolni azt az elemet, amit nagyon sokszor elmondtam már ebben a házban, hogy a digitális tananyagokra legalább annyi figyelmet kell fordítani, sőt ahogy a javaslatban, a miniszterelnök úr javaslatában olvastam, a digitális táblák mellett egy laptopprogram is elindul, amit kifejezetten nagyon jó elemnek tartok és tartunk. Nagyon sokáig szorgalmaztuk, és emlékezetes, hogy sokáig voltak a két koalíciós párt között vagy egyes szakértőik között viták arról, hogy elsőbbséget élvez-e az iskola felújítása vagy elsőbbséget élvez-e az iskolai technológia megújítása. Azt gondolom, hogy nem kell választani ezek között. Természetes, hogy egészségtelen környezetben, nagyon lerobbant épületekben nem lehet jól tanítani és nem lehet jól tanulni, de az is kétségtelen, és jó, hogy ez megjelenik ebben a programban, hogy nem technológiai kérdés a digitális írásbeliség elterjedése és az elsajátítása, hanem egyszerűen olyan elem, mint hogyha a gyerek írni és olvasni tanulna meg. Ők már egy olyan világban fognak élni, ahol gyakorlatilag megmozdulni nem lehet majd anélkül, hogy a digitális írásbeliséget alkalmazni tudnák.

A felsőoktatási reformról csak nagyon röviden szeretnék egyetlen elemet említeni. A reform tulajdonképpen majdnem lezárult, egyetlen lépés maradt hátra. A felsőoktatási intézmények integrációja 1996 és 2000 között elkezdődött és nagyrészt lezajlott. Ez még továbbra is folyik, de a nagy része megvan. 1999-ben a Fidesz oktatási minisztere aláírta a bolognai folyamatról szóló megállapodást, és aztán 2006-tól most már ebben a rendszerben élünk és tanítunk. Ezzel természetesen Magyarország része lett az Európai Felsőoktatási Térségnek, ez egy rendkívül fontos elem volt, és elkezdődött és folytatódik az infrastruktúra megújítása.

Egyetlen elem maradt hátra. 2003 óta előre- és hátralépések vannak ebben az ügyben, nevezetesen az egyetemek gazdasági önállóságát érintően, hiszen nem várhatjuk el az egyetemeinktől azt, hogy úgy teljesítsenek, ahogy az európai állami egyetemek, akkor, ha legalább olyan gazdasági önállósággal nem rendelkeznek. Ennek egyébként, hogy nagyobb gazdasági önállóságuk legyen az egyetemeknek, nagyon erős szakmai támogatása van. Nem kerül több pénzbe, ellenkezőleg, olyan motivációt és olyan lehetőséget jelent az egyetemeknek, hogy a saját bevételüket növelni tudják, nem generál társadalmi konfliktust, és azt gondolom, hogy a felsőoktatás és a kutatás szempontjából létfontosságú.

Ezek tehát azok az elemek, amelyeket mindenképpen fontosnak tartunk vagy továbbvinni, vagy bevezetni; és egyébként, ahogy a beszédem elején mondtam, az oktatási rész olyan ebből a programból, amivel, tekintve, hogy a közösen kidolgozott programot viszi tovább, ezzel egyetértünk.

Köszönöm szépen, elnök úr. (Taps az MSZP és az SZDSZ padsorában.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
169 128 2008.10.28. 13:08  99-155

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Elnök úr, köszönöm szépen a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Azt gondolom, hogy egy olyan téma van ma előttünk itt, amelyen nem nagyon szoktunk, kicsit meg is lep engem ez a vita, mert azon nem nagyon szoktunk vitatkozni, hogy Magyarországon a tehetséggondozás fontos-e vagy nem, és nyilván, akik vitatják ezt az anyagot, nem is ezen gondolkoznak. Elméletben soha senki nem mondja, hogy nem, hivatkozva mindig büszkén azokra a hagyományokra, amelyeket ilyenkor emlegetni szoktak, azokra a ténylegesen meglévő és nagyon kiemelkedő értékekre, amelyekkel a különböző kiemelkedő iskolák a tanítványaikkal együtt részt vesznek akár nemzetközi, akár hazai tanulmányi versenyeken.

Tudjuk azt is, és erről is fölösleges nagyon sokat beszélni, azt gondolom, mert osztjuk ezt a véleményt, hogy gazdasági érdek az, különösen egy tudásalapú társadalomban, hogy minél kevesebb tehetség vesszen el, ha lehet, akkor egy sem, és mindenkiben azt a tehetséget találjuk meg, amely neki majd a legjobb életminőséget fogja biztosítani, akár úgy, hogy gazdasági szempontból, tehát hogy megtalálja azt a munkahelyet, ahol a legjobban tud teljesíteni, akár természetesen pszichés szempontból is, hogy jól is érzi ott magát. Ez társadalmi érdek is természetesen.

A korai tehetségfejlesztést sem tagadja ebben az országban senki, aki legalábbis, mondjuk, tudja azt, hogy a Polgár lányokból hogyan lett úgy olimpiai bajnok, hogy hárman alkottak egy csapatot, az pontosan tudja azt is, hogy nem lehet arról beszélni, hogy a tehetséget ne lehetne fejleszteni. Erre éppen mi adtunk példát a világnak ebből.

Azt is tudjuk, és ez ma itt már elhangzott, hogy a magyar iskolarendszer ma alkalmatlan arra, azzal együtt, amit az előbb mondtam, hogy vannak kiemelkedő tanárok, kiemelkedő iskolák, azzal együtt az iskolarendszer mint rendszer viszont alkalmatlan arra, hogy ezt a feladatot ellássa. Ez egy súlyos probléma, és nyilván foglalkoznunk kell vele, de azt gondolom, hogy nem ennek a határozati javaslatnak a keretében vagy nem ezzel kapcsolatban, mert itt másról van szó. A tehetséggondozást nem végezheti csak az iskola, hiszen olyan speciális oktatási módszerekről és olyan speciális gyerekekről van szó, akik egyszerűen sehol a világon nem az iskolai oktatás keretében...; az iskolának kötelessége, hogy fölfedezze ezeket a gyerekeket, kötelessége, hogy fejlessze a tehetségüket, de nem lehet csak rájuk bízni a tehetségfejlesztést.

A mai magyar társadalomban - erről egy-két mondatot mond az anyag, de én hangsúlyozni szeretném - olyan jelenséggel állunk szemben, ami a mediatizáltság következménye. Egy olyan antisztárkultusszal állunk szemben, amit én celebkultusznak hívok, amitől valamennyien rosszul vagyunk egyébként, és mégis hihetetlen erővel söpör végig a magyar társadalmon, és söpri el azokat a tényleg tehetséges fiatalokat, akik egyébként meg értelmetlennek látják azt, hogy ők tudást, energiát fektessenek bármibe, amikor a mai magyar sztárok nagy része, vagy inkább sztároknak nem nevezném őket, celebek nagy része nem a teljesítménye, tehetsége, tudása és a tanulás révén lesz gazdag és ismert, hanem ennek az ellenkezője miatt: minél kevesebb tudása, tehetsége van, minél kevesebb tanulást fektetett bele az életébe, annál ismertebb és gazdagabb.

Nem kérdés tehát, hogy egy ilyen programra szükség van, azért is, hogy ezeket a tehetséges gyerekeket megtaláljuk, és kellő ideig, tehát megfelelő hosszú távon képezzük őket tovább, és segítsük a tehetségük kibontakozását. Azért is, mert a magyar társadalomban, ha nem történik gyökeres szemléletváltás, és ez a celebkultusz, ez az antisztárkultusz nagyon gyorsan nem változik meg, nem áll meg, és nem a valódi sztárokat, valódi csillagokat és valódi tehetségeket fogjuk nagyra értékelni, akkor ez az ország egészen egyszerűen - elnézést kérek előre is a kifejezésért - totálisan el fog hülyülni. Ezt meg nyilván nem szeretnénk. Tehát minden olyan program, minden olyan eszköz, amely ezzel ellentétes, azt gondolom, hogy támogatandó.

Ez az országgyűlési határozati javaslat három részből áll. Az első jóval hosszabb, mint a többi, hiszen magát a programot ez tartalmazza. A finanszírozásra vonatkozó, illetve a nemzeti tehetségügyi koordinációs fórum létrehozására és működésére vonatkozó melléklet a másik két része.

Ami az első mellékletet, tehát magát a programot illeti, én néhány képviselőtársammal ellentétben azt gondolom, hogy meglehetősen részletes programot tartunk a kezünkben. Ha ennél részletesebb egy program, akkor ott nagyon félnék attól, hogy abszolút túl van szabályozva, és nagyon félnék attól, hogy pontosan azt a kreativitást veszi el a tanároktól és maguktól a kisközösségektől, amit egyébként a program maga nagyra értékel és kiemel, és én ezt egyébként támogatni szeretném. Azt gondolom, hogy minden gyerek esetében egyéni pedagógiai módszereket kell választani, bármennyire fáj, de egy tehetséges vagy még inkább egy kiemelkedően tehetséges gyerek esetében meg aztán különösen. Tehát erre irányelveket előírni nemhogy nem lenne jó, kifejezetten bűn lenne.

Azt gondolom, hogy nagyra értékelhető végre az a nagyon önkritikus elemzés, amely megjelenik az anyagban. Ha ezekkel a problémákkal nem nézünk szembe, ha mindig csak azt a néhány iskolát, néhány tanárt és néhány tehetséges gyereket emeljük ki, akik nyernek, mondjuk, egy nemzetközi matematikai versenyt, akkor soha nem tudunk előrelépni, hiszen ez már most is megvan, ezeket értékelni kell, meg kell becsülnünk. De éppen ezért szeretném fölhívni mindannyiunk figyelmét arra a tényleg önkritikus és nagyon helyes elemzésre, amely a gyenge pontokra világít rá. Azt gondolom, hogy a gyenge pontok kiemelésén kívül aztán az anyag a szemléletet, az alapelveket és a stratégiát úgy határozza meg, hogy ezeket a gyenge pontokat meg lehessen változtatni, hogy ezeket meg lehessen szüntetni. Tehát ezzel is egyet lehet érteni.

Nagyon hosszan nem akarnám elmondani, hiszen annyit tudnék tenni, hogy fölolvasom azokat az alapelveket, amelyek egyébként szerepelnek az anyagban, ezt bármelyikünk meg tudja tenni. Egy-két pontra szeretném csak fölhívni a figyelmet, amit kifejezetten üdvösnek tartok, az egyik a sokszínűség elismerése, a sokszínűségnek abban az értelemben, amiről idáig beszéltem, tehát hogy minden gyerek egy külön világ, és külön módszereket igényel az ő tehetségének a fejlesztése.

De nagyon fontos az is, hogy végre megjelenik az, hogy nemcsak az analitikus matematikusi és elvont gondolkodás a tehetség, hanem nagyon sokféle tehetség van, nyilván az érzelmi intelligencia mellett, ami most már előbb-utóbb előtérbe kerül, de fontos, hogy itt is kiemelik, a művészi és a sporttehetség. A sport az én értelmezésemben természetesen nem azonos a labdarúgással, azt gondolom, hogy ebben többen vagyunk így. Tehát az, hogy ne csak a labdarúgásra koncentráljunk, hanem általában a sportban az utánpótlás-gondozásra, azzal nyilván egyetértünk, és egy labdarúgóprogram megszüntetése nem jelenti azt, hogy a sport nem élvezne támogatást, vagy az utánpótlás-nevelés ne kaphatna nagyobb figyelmet. Szerintem is kellene. De a tudományos gondolkodásra hajlamos és alkalmas gyerekek mellett természetesen a művészet és a sport is szerepet kap.

Még egyet kiemelnék, ami rendkívül fontos ahhoz, hogy a szakképzési kedvet növeljük vagy a szakképzésbe menők kedvét növeljük. Ezt nevezhetjük kézművességnek vagy mesterségbeli tehetségnek, hiszen most az a fiatal, aki hihetetlenül tehetséges asztalos, műbútorasztalos vagy hasonló lehetne, az most egyik kategóriába se fér bele, őt egyszerűen butának minősítik, mert lehet, hogy matematikából nem annyira jó, és zseniális munkákat hozhatna egyébként létre.

Nagyon fontosnak tartom az esélyteremtést.

Nagyon érdekes eleme és jó eleme az anyagnak az, hogy a társadalmi felelősségvállalást hangsúlyozza, hiszen a felelősség szó a mai magyar társadalomban sajnos túlságosan ritkán hangzik el, és túlságosan ritkán vesszük komolyan.

(17.00)

Hogy egy tehetség egy olyan adomány, amellyel élni kell, és ezek a gyerekek nagyon gyakran bizonyos értelemben pszichés hátrányban szenvednek, mert ők maguk nem tudnak mit kezdeni azzal a tehetséggel, különösen a kiemelkedően tehetséges gyerekek közül nagyon sokat veszítünk el, beszéljünk erről, és nagyon sokat veszítünk el nemcsak a tehetség szempontjából, hanem általános az, hogy ezek a gyerekek akár depressziósak, akár súlyosabb lelki problémákkal küszködnek egyszerűen azért, mert nem megfelelő módon kezelik őket. Most nagyon-nagyon szűk rétegről beszélünk, tényleg csak egy-két ilyenről, akiket zseninek szoktak nevezni. Külön kiemelt gondozást igényelnek természetesen ilyen szempontból, és ezért fontos a társadalmi, családi környezettel való foglalkozás is.

A helyzetelemzésről már beszéltem, ezt most nem szeretném megismételni. Viszont még egyszer hangsúlyoznám, hogy a stratégiai célok és tervek követik azt a gondolatmenetet, nagyon koherens az anyag ebből a szempontból, amit a helyzetelemzés diktál.

Nekem egy ponton lenne kritikám, és ezzel csatlakoznék Pósán képviselő úrhoz is, bár ő nem ezeket a részeket említette, de hasonló dologról beszélt. Nekem ami túlszabályozottnak tűnik az anyagban, túl nagynak vagy túl nehézkesnek, vagy túl bürokratikusnak, az éppen a szervezetrendszer - szerintem túl sok elemből áll. Tehát én azt látom kissé túlméretezettnek és bonyolultnak tűnik az, hogy emellett a központi koordinációs fórumon kívül, aminek egyébként a tagjai tekintetében meglehetősen homályos, hogy hogyan választják meg, tudom, hogy a szervezeti és működési szabályzatot minden szervezet magának szokta megalkotni, ez rendben is van, de hogy hogyan választják meg majd a tagokat, azt is maga a szervezet fogja megalkotni. Azt gondolom, ez nem feltétlenül jó, ezen talán el kellene gondolkodni, hogy jó lesz-e ez így.

De ami még inkább bürokratikusnak tűnik nekem, az, hogy helyi és regionális tehetségsegítő tanácsokat kellene vagy lehetne létrehozni. Én ezeket most így előreláthatóan feleslegesnek tartom és talán bonyolultnak, és talán éppen a sok bába között fog elveszni a gyerek, amit nyilván egyikünk sem szeretne. A másik a nemzeti tehetségsegítő kör, ami nem tudom, hogy milyen viszonyban van ezzel a koordinációs fórummal, hivatalosan papíron semmilyenben, azt látom, de nem tudom, hogy erre például szükség van-e, hiszen akik majd támogatják akár az alapítványt magántőkével, azok nyilván valamilyen módon szerepet kaphatnak akár a fórumban, akár máshogy.

Nekem egy kicsit hatalmas nagynak tűnik az a szervezet, amit erre fel akarnának építeni. Én elégségesnek tartom a fórumot, és hogy utána helyben azok a tanárok, azok a pedagógusok, akik foglalkoznak ezekkel a gyerekekkel, azok az edzők, akik foglalkoznak ezekkel a gyerekekkel, őket is pedagógusnak tekintem most természetesen, hozzájuk jusson minél több pénz, hozzájuk jusson minél több energia, és ne különböző, igazából a szerepüket meg nem határozható szervezetekhez kerüljön pénz.

Végül pedig a finanszírozásról annyit, hogy én örülök annak, hogy megjelenik az, hogy ezt a tehetségfejlesztő, tehetségsegítő programot miből lehet majd finanszírozni. Kifejezetten örülök annak, hogy nemcsak az állami költségvetés vállal ebben szerepet, hanem akár a magántőke, a magángazdaság is, hiszen mindenhol, ahol hatékony tehetségfejlesztés folyik, ott a magántőkének ebben óriási szerepe van. Hogy az adók 1 százalékát fel lehet erre ajánlani, azt szintén hasznosnak tartom. Ezt most különböző iskolai alapítványoknak is fel lehet ajánlani. Tehát ennek a mintájára nyilvánvalóan ezt is lehessen megtenni, ezzel egyetértek.

(Az elnöki széket dr. Áder János, az Országgyűlés
alelnöke foglalja el.)

Összegezve tehát még egyszer: azt gondolom, összességében jónak nevezhető ez a program. Egy kicsit azokat az intézményi részeit, amelyek a 2. melléklet részeit képezik, de kicsit korábban kerülnek leírásra, egy bizonyos pontban kerülnek leírásra, én azt átgondolandónak tartom, hogy szükség van-e valóban ennyi szervezetre - szerintem nincs. Szerintem hatékonyabb a működés akkor, ha egy viszonylag kicsi koordináló testület, maga a fórum, és aztán nagyon-nagyon sok pont, végpont, ahol a valódi tehetségfejlesztés folyik, ha ezek vesznek részt a munkában, de egyébként az anyag szemléletét, koherenciáját, stratégiai felvetéseit, helyzetelemzését pedig jónak tartom.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP soraiból.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
169 136 2008.10.28. 1:33  99-155

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Köszönöm szépen, elnök úr. Részben elmondták már azt, amit szerettem volna mondani. Arató államtitkár úr elmondta, amit én is akartam, úgyhogy azt most nem ismétlem meg: ezek a celebek nem most járnak iskolába.

A másik pedig, tényleg megőrizve a vita komolyságát: a buktatás, nem buktatás kérdésében nagyon sokszor elmondtuk érvként azt, hogy pontosan azért nem jó a buktatás, mert mondjuk, ha egy matematikazseni nem szépen ír, vagy nem kellőképpen tanul meg írni a tanító néni szerint, akár meg is buktathatják elsőben, és akkor soha nem fog róla kiderülni, hogy matematikazseni. De egy későbbi íróról sem fog kiderülni, ha matematikából nem teljesített úgy, és ezért 6 vagy 7 éves korában megbuktatták. Ez tehát éppen a tehetséggondozás mellett szól, és egyáltalán nem azt üzeni, hiszen nem igaz az, hogy mindenképpen továbbmegy, ha a szülő és a pedagógus ebben egyetért, akkor nem megy a gyerek tovább, hanem megismétli azt az évet.

A pedagógusokra vonatkozóan pedig valóban mondtam, hogy természetesen rájuk kell koncentrálnunk rögtön a tehetséges gyerekek után, mert azért elsődlegesen mégiscsak rájuk, de azt is mondtam, hogy olyan speciális felkészültséggel kell rendelkezniük az általános pedagógiai felkészültségen túl, amikor már a konkrét területen lévő tehetségfejlesztésről van szó, amiről itt többen - Kormos képviselő úr is és Tóthné képviselő asszony is - beszéltek.

Köszönöm szépen, elnök úr.

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
171 206 2008.11.04. 19:07  195-207

DR. SÁNDOR KLÁRA, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen, elnök úr. Elnök Úr! Államtitkár Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Hadd kezdjem én is azokkal a problémákkal vagy legalábbis néhánnyal, amelyek közül Hoffmann Rózsa képviselő asszony már említett néhányat, de azért ő is, én is egyetemen dolgozunk, nagyon jelentős mértékben másképpen látom e problémák okát, mint ő, de azért felsorolom, hogy lássuk, sokféle megítélése lehet ugyanannak a jelenségnek, és talán nem ártana egy kicsit a másik oldalról, a kevésbé népszerű oldalról, a kevésbé populista oldalról is erről elgondolkozni, arról, hogy az egyetemeknek és az egyetemi oktatógárdának - most itt a hallgatókról nem beszélek, róluk máskor szoktam - mi a felelősségük, hiszen a demokrácia soha nem jogok gyakorlása felelősség nélkül, hanem mindig a felelősség is ezzel jár.

Tehát gyakran beszélünk mostanában itt arról, hogy itt az ideje a tiszta beszédnek. Én egyébként ezt most a világgazdasági válságtól függetlenül is nagyon régen így gondolom, és úgy gondolom, a felsőoktatással kapcsolatban is itt az ideje a tiszta beszédnek, itt az ideje a populista megfogalmazások helyett, amikor mindenkinek tetszeni akarunk, aki sok szavazattal rendelkezik, legyen az oktató vagy hallgató, a magatetszetését elváró beszédek helyett itt az ideje a valódi tiszta beszédnek.

Ahogyan a képviselő asszony is említette, valóban, a minőségi problémák egyik oka szerintem is az, hogy 8-10 százalékról körülbelül 40-re vagy 40 százalék felettire emelkedett azoknak a fiataloknak a száma, akik ma a felsőoktatásban jelen vannak. Úgy gondolom, hogy önmagában nem baj az, hogy kinyitottuk az egyetemeket, sőt kifejezetten jó, hiszen minden olyan ország, amelynek a fiataljai, amely ország versenyképesebb, mint Magyarország, ugyanígy tettek, nem most vagy nem akkor, amikor mi, hanem sokkal korábban, sokkal régebben.

(20.50)

Tehát ez csak helyeselhető. Egyébként a jelenlegi ellenzék is nagy szerepet játszott abban, hogy még inkább kinyitotta az egyetemek kapuit, tehát nem hiszem, hogy ezzel különösebben vádolhatnának minket.

De azt is tudnunk kell, hogy természetesen egy nagyon tehetséges 8-10 százalékot másképpen, más módszerekkel és más tartalmakkal kell oktatni, mint egy nem biztos, hogy ugyanannyira tehetséges 40 százalékot vagy 45 százalékot. Nem arról van szó, hogy ezeket a gyerekeket vagy fiatalokat ne lehetne diplomához juttatni, és ne lehetne nagyon sok mindenre fölkészíteni, hanem arról van szó, hogy mindezt más módszerekkel kell, hogyha kevesebb aktivitást várhatunk el a hallgatóinktól, mint korábban.

Azt gondolom, hogy erre a kapunyitásra, amely a '90-es évek első felében következett be alapvetően, és aztán folytatódott, nem voltak az egyetemek fölkészülve, nem voltak az oktatók sem fölkészülve. Én már akkor tanítottam, pontosan tudom, hogy hogyan álltunk hozzá a hallgatókhoz akkor, és hogy szerintem hogyan kellene most hozzáállni a felsőoktatásban való oktatás kérdéséhez. A régi szerkezetű oktatás és oktatási módszerek egyszerűen működésképtelenek olyan hallgatói létszám és olyan hallgatói felkészültség mellett, mint ami ma van.

Nem lehet ma már azt megcsinálni, amit velünk még meg lehetett, hiszen mi hozzátanultuk a megfelelő részeket, hogy egy fél évig régi magyar irodalom címen Balassi Bálintról szó sem esett, hiszen azt mindenki meg tudja tanulni, mert nagyon híres és nagyon jó költő, beszéljünk inkább Miskolci Csulyak Istvánról, mert őt senki nem ismeri, kuriózum, az oktatónk éppen abból írta a kandidátusi disszertációját. Na, ez most már megengedhetetlen, és teljesen hatástalan módszer, ami nálunk még hatott, mert a kutatásra neveltek bennünket. Ma már a 40-45 százalékot nem lehet kizárólag a kutatásra nevelni természetesen.

Sokat emlegetik az anyagi feltételek hiányát. Azért az, hogy romlott a felsőoktatás anyagi helyzete, egy elég erős kijelentés, hiszen tudjuk azt, hogy nemhogy romlott, hanem kifejezetten javult, sőt olyan értelemben is javult, hogy kiszámíthatóvá vált, mert ma törvény garantálja azt, hogy a felsőoktatásnak mennyi részesedést kell kapnia a költségvetésből. Ezt egyébként az előző ciklus MSZP-SZDSZ-kormánya kezdte el, és ennek a ciklusnak az MSZP-SZDSZ-kormánya fejezte be ezt a folyamatot, tehát a finanszírozást is növelte, és kiszámíthatóvá is tette.

Nagyon jelentős hátrányának tartom a magyar egyetemeknek azt, hogy a piaccal való kapcsolatuk rendkívül gyenge. A munkaerőpiacról gyakorlatilag alig-alig kapnak visszajelzéseket, mert alig-alig kérnek visszajelzéseket. Egyébként ez most kezd olyan diplomák esetében elterjedni, ahol ténylegesen sokan helyezkednek el a munkaerőpiacon, és nem másik szakmában, tehát nem arról van szó, hogy a magyar szakos tanár elmegy - nem tudom én - szóvivőnek valamilyen céghez, tűzoltósághoz, hanem arról van szó, hogy ténylegesen a szakmájában fog dolgozni, ott elkezdték a diákokat sokkal erőteljesebben követni, hiszen a következő diákgenerációk vonzásában nagyon nagy szerepet kaphat ez, de ez még egyébként ritka a magyar egyetemeken.

Nagyon fájdalmasnak tartom azt, hogy a munkaerőpiac jelentős részét nem érdekli az, hogy egy diák hol kapta a diplomáját, és nem érdekli, hogy milyen teljesítménnyel szerezte meg a diplomáját. De ez megint nem az egyetemeken, nem a kormányon múlik, hanem ez a magyar mentalitáson múlik, amikor csak papírt kérnek, és nem nézik azt meg, hogy az a papír milyen minőségű intézménytől származik, és milyen minőségű teljesítmény van a megszerzése mögött.

Azt nagyon nagy problémának tartom, hogy az egyetemek nincsenek motiválva arra, hogy saját bevételekre tegyenek szert, hiszen ezt valamilyen módon vagy elveszik tőlük, vagy akkor más, esetleg olyan képzésekkel próbálják ezt megszerezni, ha mégis erre törekednek, ami a legolcsóbban előállítható képzés és tömegképzés, azaz semmilyen szükség nincs rá, a hallgatónak sem jó értelemszerűen, és természetesen az egyetem is egyre silányabb diplomákat ad ki ezekből a tömegdiplomákból.

Nagyon jelentős visszahúzó erőnek tartom, és ezért tartom szükségesnek azt a törvényjavaslatot, amelyet előterjesztőként Magyar Bálint már ismertetett, azért tartom nagyon fontosnak ezt a törvényjavaslatot, mert jelentős visszahúzó erő az, hogy az egyetemek ma meg vannak bénítva a gazdasági önállóság terén. Egész egyszerűen - államtitkár úr is beszélt róla - olyan bürokratikus akadályok vannak, és nemcsak bürokratikus, hanem jelenleg jogi akadályok is vannak az önálló cégműködtetés, cégalapítás, annak a szellemi tőkének a tényleges hasznosítása előtt, amelyeken ha nem lépünk nagyon gyorsan túl, és ha ezeket az akadályokat nem számoljuk nagyon gyorsan föl, akkor a magyar egyetemek a maradék versenyképességüket is el fogják veszíteni a világon is és természetesen Európában is.

Azért fájdalmas egy ilyen folyamat, amikor az a szellemi tőke nem hasznosulhat, ami az egyetemeken bent van, nemcsak azért, mert természetesen a kutatást ez nagymértékben visszahúzza, hanem azért is, mert nagyon sok olyan kutató, kiváló kutató megy el a versenyszférába vagy akár megy el külföldre, aki egyetemeken tanított korábban, és azért nem tanít egyetemen, mert nem találja a helyét, mert nem találja azt a lehetőséget saját magának, amire egyébként számíthat, mondjuk, a piacon. Ez a fiatal kutatókat is nagymértékben érintheti, hiszen az életpályájukat nagyon nagy mértékben befolyásolhatja az, hogy egy egyetem mellett, egy egyetem által alapított cégben kutathatnak-e és fejleszthetnek-e vagy egészen máshol, akár Magyarországtól távol.

Ami pedig a saját vagyonnal való gazdálkodást illeti, én is egyeztettem a saját rektorommal természetesen, de enélkül is tudtam, mert ez egy olyan régi probléma, hogy már az ő rektorsága előtt is szenvedett tőle az egyetem, a Szegedi Egyetemnek is van egy teljesen használhatatlan ingatlana, ahol nagyszerű ipari parkot lehetne létrehozni, az egyetem nagyszerű kollégiumokat és nagyszerű épületeket tudna ehelyett szerezni magának. Szegeden az egyetemi campus tulajdonképpen a belváros, tehát az egy szerencsés egyetem ilyen szempontból. Az a kezdeményezés, hogy vigyük ki az egyetemet a város szélére, valamikor a '90-es évek közepén elhalt, én azt mondom, szerencsére persze, de nem tudunk azzal az ingatlannal mit kezdeni, ami most ott van, mert egyszerűen képtelenség beváltani valami értelmes célra, képtelenség hasznosítani, miközben - mondom - logisztikailag olyan helyen van, hogy az ipar hihetetlen jól tudná hasznosítani.

Az, hogy nem időszerű egy ilyen törvény vagy bármilyen törvény, nekem mindig annak a szinonimája ebben a Házban, nem először hallom, nem az első törvényjavaslatunk, amivel kapcsolatban ez felmerül, nekem az mindig annak a szinonimája, hogy nincs nagyon más érv ellene, valamit mondani kell, mondjuk azt, hogy nem időszerű. De ilyen erővel gyakorlatilag mindig egy-egy törvénnyel foglalkozhatna a Ház, az összes többi soha nem annyira időszerű. A pálinkatörvényt meg tudtuk szavazni nulla ellenszavazattal, a felsőoktatással meg nem kell foglalkozni, bármelyik szegmensével, és egyébként pedig hihetetlenül időszerű, ha az ember tényleg beszél azokkal a rektorokkal, akik ezt támogatják. Én is úgy tudom, hogy a Rektori Konferencia nagyon nagy többséggel támogatja, én egyébként neveket is tudok mondani, ezt képviselő asszony elmulasztotta, akár a médiából is tudok neveket mondani, Tulassay professzor vagy Mészáros professzor, két hatalmas nagy egyetem, két magyar húzóegyetem rektora, a SOTE és a Corvinus Egyetem rektora messzemenően támogatja ezt a javaslatot, de egyébként a nagy egyetemek rektorai szintén. A szegedit már mondtam.

Azt gondolom, hogy kifejezetten megalázó az, amikor az egyetemeknek nem adjuk meg azokat a jogokat, és megint szeretnék erre az MTA-példára visszautalni, nem adjuk meg az egyetemeknek azokat a jogokat, amiket egyébként ugyanezek az emberek az MTA akár intézetigazgatóiként élveznek, vagy az MTA tagjaiként élveznek. Nem értem, hogy miért más az, ha valaki egy egyetemen oktat, és miért más az, ha valaki, ugyanaz az ember, aki egy egyetemen egy intézetet vagy egy tanszéket vezet, egyben mondjuk, egy akadémiai kutatóintézetet is vezet. Vannak ilyenek, hiszen az akadémiai kutatóintézetek annak ellenére, hogy nem kötelességük, egyébként szerintem nem jól van így, de nem kötelességük az oktatásban való részvétel, a felsőoktatásban való részvétel, ezzel együtt az akadémiai kutatóintézetekben dolgozó kollégáink túlnyomó része egyetemeken is oktat. Két állása van, két közalkalmazotti állásuk van. Ők egyetemen is oktatnak, néha több egyetemen is oktatnak. Amikor egyetemi ruha van rajta, talár van rajta, akkor nem bízunk meg bennük, amikor meg akadémiai talár van rajtuk, akkor megbízunk bennük. Én ezt nem értem.

Azt pedig, hogy az MTA-nak nincsenek oktatási feladatai, egy ilyen hajánál fogva iderángatott érvnek tartom, hiszen az oktatási feladatokat semmilyen mértékben nem befolyásolja az, hogy az öthalmi laktanyát tudja-e hasznosítani a Szegedi Egyetem vagy nem tudja hasznosítani, se oktatási célokra, se más célokra nem tudja hasznosítani.

Itt hadd ejtsek néhány szót azokról a már előzetes rémhírkeltésekről vagy félelemkeltésekről, vagy a félelem felébresztéséről, ami az emberekben félelmet kelt, azokról a nyilatkozatokról, hogy majd elherdálják meg eladják a vagyont.

(21.00)

Tényleg, majd amikor a szenátusokkal beszélgetnek azok a képviselőtársaink, akik akár itt, akár a médiában ilyeneket mondanak, akkor majd a szenátusoknak is mondják el, hogy kedves professzor urak és hölgyek - az a néhány, aki van -, nem bízunk meg önökben, mert azt gondoljuk, hogy eladják az állami vagyont, azt gondoljuk, hogy privatizálják az egyetemeket, annak ellenére, hogy a mi törvénymódosító javaslatunk nem teszi a privatizációt lehetővé.

Úgy gondolom, hogy az a logikai gondolatmenet vagy az a logikai sor, amit Hoffmann Rózsa képviselő asszony levezetett, őt magát sem nagyon győzhette meg, mert azt figyeltem, hogy míg a beszéde nagy részét különösebb háttérsegítség nélkül mondta el, a logikai sort bizony föl kellett olvasnia. Én, ha meg vagyok valamiről győződve, akkor az el tudom fejből mondani, hiszen az logikus, azért tudom fejből elmondani, mert logikus. Ha nekem fel kell olvasnom egy logikai sort, akkor mindig arra gondolok, hogy itt valami hibádzik, mert valami miatt nem értem azt a szöveget, amit mondok, és azt gondolom, hogy azért, mert az olyan mérhetetlenül nyakatekert, hogy másképpen nehéz lett volna megjegyezni.

Ami a tandíjat illeti, a tandíj olyan szitokszó lett a magyar politikai életben, hogy ha ennyit mondunk, hogy "tandíj", az olyan, mintha farkast kiáltanánk, mindenki eszeveszetten tiltakozik az ellen, amire egyszer a tandíjbélyeget rásütötték, akár van ennek bármilyen racionális háttere, akár nincs. Tehát ezzel tulajdonképpen foglalkozni sem érdemes, annyira nincs köze a törvényjavaslatunkhoz.

A garanciákról csak annyit szeretnék mondani - mert erről nagyon szó esett itt ma -, hogy mi úgy ítéltük meg, hogy ezek a garanciák elégségesek, de természetesen, ahogy az előterjesztő képviselőtársam is mondta, nyitottak vagyunk azokra a módosításokra, amelyeket még szeretnének a képviselőtársaink beépíteni ahhoz, hogy ők is biztosak legyenek ezekben a garanciákban. Abban az esetben persze, ha ezek a garanciák nem a jelenlegi állapot rejtett megtartását és egy újfajta bénultság előidézését szolgálják, hanem azt, hogy a törvény működésbe léphessen, de ténylegesen működésbe léphessen, és nem a jelenlegi állapotot konzerválja rejtetten ez a garanciasor. De többször mondtuk, hogy nyitottak vagyunk ezeknek a garanciáknak a további beépítésére.

Nagyon sokan beszéltek a javaslat akkreditációs részéről. Itt a bolognai folyamatot csak egy mondatban szeretném érinteni, nem nagyon akartam volna, de ha a képviselő asszony felhozta ezt, akkor kénytelen vagyok egy mondatban reagálni. 2006 őszén, a német kormány meghívására egy olyan úton vehettem részt Németországban, ahol nagyon sok felsőoktatásban dolgozó emberrel - nemcsak berliniekkel, hanem más német egyetemek tudósaival, vezetőivel - is találkozhattunk, és ahol csodaként emlegették a magyar példát. Azt kell mondanom, hogy hihetetlenül irigyek voltak, amikor mi ott elmeséltük, hogy Magyarországon már hol tartunk, és mit vezettünk be. 2006-ban csodaként emlegették, és azt mondták, hogy bárcsak ők is itt tartanának. Mert ők a fokozatos bevezetés mellett döntöttek, és hihetetlen káosz alakult ki a német egyetemeken, mert van ilyen képzés meg olyan képzés, meg vegyes rendszer, ráadásul tartományi szinten teljesen különböznek, és ők maguk sem tudják már követni, hogy hol tartanak. Azt mondták, hogy bárcsak ők is egy ilyen huszárvágással oldották volna meg a feladatot, sokkal előrébb lennének, mint ahol egyébként most vannak. Hangsúlyoznám, hogy a nagyhírű Németország nagyhírű egyetemeiről van szó, ahonnan, mondjuk, a kutató egyetemek hagyománya is származik. És a magyar egyetemi rendszer nagyrészt a német egyetemi rendszert követte, egészen a bolognai folyamat bevezetéséig.

Ami a szakalapítást illeti, erről sokan beszéltek itt ma. Csak annyit szeretnék mondani - mert itt is különböző félelmek fogalmazódtak meg -, hogy természetesen a szakok indítását, tehát azt a minőségi garanciát, amely szükséges egy szak beindításához, azt nem érinti a mi javaslatunk. A javaslatunk, ha úgy tetszik, akkor éppen a túlterhelt MAB-on szeretne segíteni azzal, hogy nem minden terhet tesz az ő nyakába. Ha sok európai országban és sok európai egyetemen működnek szakok, akkor én nagyon nehezen tudom azt elképzelni, ha az nem a tengeri hajózás, és ha az nem olyan, mint a, nem tudom én, kőolajfúró tornyok megtervezése szak, hogy azt ne kellene - nem ne lehetne, ne kellene - importálnunk a magyar egyetemekre.

Itt arról van szó, hogy a minőségi garanciákat az oktatói gárda összetételével természetesen biztosítani kell, de én meg olyan szakokról tudok a kollégáimtól, amelyek azért nem indulhatnak el, mert a szakindítási kérelemmel a MAB azért nem tud mit kezdeni, arra hivatkozik, hogy eddig nem volt ilyen szak, úgyhogy akkor most se lesz. Ez egy lehetetlen állapot, ez egy tarthatatlan állapot. Miközben olyan szakok, amelyek meg hát nevetségesek, többször elmondtam itt, a Házban, mert az én kedvencem ez, ez a mezőgazdasági kommunikáció, az meg létezik. Nem értem, hogy hogyan létezhet az, ugyanakkor rendes európai egyetemeken, sok európai egyetemen oktatott, gyakran minden európai egyetemen oktatott szakok pedig hiányoznak a magyar képzési rendszerből.

Azért nagyon fontos ez, mert ezek többnyire olyan transzdiszciplináris képzések, amelyeket a piac ma a legjobban igényelne és a legjobban keresne. Tehát nem arról van szó pusztán, hogy a magyar egyetemek rosszul képzik a hallgatókat - arról is sajnos, nem minden esetben, de nagyon sokszor -, arról is szó van, hogy a magyar egyetemeknek alkalmuk sincs piacképes diplomákat kiadni, mert a piac, amit keresne diplomát, azt a magyar egyetem, azért, mert a MAB nem engedte a szakindítást, nem adhatja ki, mert nincs ilyen szak. Ezek a szakok egyébként az egész ország modernizációjához rendkívül fontosak és az ország és a magyar felsőoktatás versenyképességéhez is rendkívül fontosak.

Összegezve tehát azt gondolom, hogy azok a félelmek, amelyek elhangzottak már a törvényjavaslattal kapcsolatban, indokolatlanok. Azok a kiegészítő megjegyzések, amelyek további garanciákat kérnek, mondjuk, nagyon meggondolandók, hiszen mi is azt szeretnénk, ha ez a törvény életbe léphetne, azt szeretnénk, ha a versenyképesség és az állami vagyon védelmének a szempontja egyszerre érvényesülhetne. Tehát minden olyan kezdeményezést nagyon szívesen fogadunk és várunk, amely ezt garantálja, de csakis ezeket, és még egyszer hangsúlyozom, nem azokat a módosító javaslatokat, amelyek valamilyen rejtett módon, burkoltan a jelenlegi tarthatatlan állapotnak a konzerválását vagy újjáalapítását célozzák.

Köszönöm szépen, elnök úr. (Tatai-Tóth András tapsol.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
179 224 2008.11.19. 20:00  223-239

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ), a napirendi pont előadója: Tisztelt elnök úr, köszönöm szépen a szót. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Október 30-án egy fogadóórát tartottam a választókörzetemben, mégpedig egy olyan részén, Gyálaréten - ez Szeged déli, kertvárosi részében található -, ahol 3000-3500-an élnek, és ott találkoztam azzal a nagyapával, akinek az unokáját egy évvel ezelőtt ölte meg élettársa, aki egyébként börtönőr volt, azért, mert úgy gondolta, hogy a nő őt majd el fogja hagyni. Ugyanezen a területen, ugyanebben a körzetben, Gyálaréten napokkal ezelőtt történt az az eset, amikor vélhetően vagy a gyanú, a gyanúsítás szerint egy 22 éves férfi megölte az élettársát, és megölte 9 hónapos gyermeküket. Sajnos, nem csak az én választókörzetemben - mondhatjuk nyugodtan - mindennaposak az ilyen események. Magyarországon ma átlagosan hetente egy ember hal meg családon belüli erőszak következményeképpen, havonta egy gyermek hal meg ilyen események következményeképpen, és az ország bármely részéről lehet erre példákat felhozni.

A jelenlegi helyzetről hadd mondjam még el azt, hogy nagyon gyakran szokták számon kérni azt, hogy időnként miért nők és gyermekek elleni erőszakról beszélünk. Azért, kedves képviselőtársaim, mert a bántalmazottak segélyezésével foglalkozó szervezetek felmérései szerint az áldozatok 95 százaléka nő, a bántalmazó pedig férfi. Természetesen semmi módon nem helyeseljük azt sem, hogyha ez fordítva van, de ennek a számnak mégiscsak jelentősége van, a későbbiekben majd kitérek rá, hogy miért.

Hadd hívjam fel a figyelmüket arra, hogy minden ötödik magyar nő él élete során olyan kapcsolatban, amelyben a partnere vagy a kapcsolat megszűnte után a volt partnere bántalmazza. Hadd mondjam el azt is, hogy a bántalmazás független a társadalmi helyzettől, a gazdasági helyzettől, az iskolázottságtól, az életkortól, független attól, hogy Magyarország melyik részéről van szó, tehát még csak azt sem lehet mondani, hogy más szociológiai jellemzőkkel összekötődne, kivéve azt az egyet, amelyet már említettem: a nemek közötti arány nagyon-nagyon nem azonos.

Tudjuk azt is, hogy családon belüli erőszakból sokkal több eset van, mint amiről tudunk. Természetes, hogy ha haláleset vagy nagyon súlyos bántalmazással nagyon súlyos testi sérülés következik be, akkor ezekről az esetekről remélhetőleg tudunk, a nagyon súlyos testi sértésről nem mindig, de a felmérések szerint megint csak átlagosan minden negyvenedik bántalmazás után dönt úgy egy nő először, hogy vagy segítségért folyamodik egy civil szervezethez, vagy a rendőrséghez fordul. Tudjuk, hogy a bántalmazottak szégyellik azt, hogy őket megverik és bántják, tudjuk azt, hogy félnek a bántalmazótól, nagyon sok esetben ezért nem mernek feljelentést tenni, és sajnos nagyon sokan vannak olyanok, akik azt gondolják - ezt megint csak társadalmi rétegtől függetlenül így van -, hogy ami a családon belül vagy a partnerkapcsolaton belül, zárt ajtók mögött történik, az senkire nem tartozik, csak arra a két emberre vagy a családra.

Ezek a minták öröklődnek, öröklődik az is, hogy sokan azt gondolják, hogy a családon belüli erőszak nem büntetendő, mert vannak még olyanok is ebben az országban, akik netán úgy gondolják a mondás szerint, hogy pénz olvasva, asszony verve jó - remélem, egyre kevesebben vannak ilyenek. De akik ezt nem mondják hangosan, azok között is nagyon sokan vannak nők is és férfiak is, akik természetesnek tartják azt, hogy időnként elcsattan egy-egy pofon. Ezért hívtam fel a figyelmet az arányokra, arra, hogy a bántalmazott az esetek 95 százalékában nő, mert mindenki szerint, aki komolyan foglalkozik ezzel a kérdéssel, akár Magyarországon, akár külföldön, a dolog hátterében az az intézményesített erőszak áll, ami a nőket éri a magyar társadalomban, nemcsak fizikai, lelki és gazdasági bántalmazás formájában, hanem akár úgy is, hogy nem keresnek ugyanannyit, mint a férfiak, akár úgy is, hogy a karrierben az előrejutásuk messze nem olyan, mint a férfiaké, nem olyan esélyeik vannak rá és így tovább, ezekről többször beszéltünk itt a Házban. Mindenesetre a nők elleni erőszaknak az egyik formája, nyilván a legdurvább vagy a leglátványosabb formája a fizikai erőszak, de ugyanilyen formája akár az is, hogy a karrierjükben nem léphetnek a tehetségükhöz, képességeikhez mérten előre. Azért kell ezt látnunk egyrészt, mert Európában már mindenhol rájöttek erre, tehát nem ártana felzárkózni, másrészt mert nem fogjuk tudni megoldani ezeket a problémákat, hogyha elszigetelten, önálló, külön jelenségekként kezeljük őket.

A társadalmi kártékonyságról, arról, hogy a családon belüli erőszaknak vagy a partnerkapcsolati erőszaknak milyen kártékony hatása van társadalmilag, azt gondolom, nagyon sokat nem kell beszélnem, szerintem ezt képviselőtársaimmal együtt mindannyian tudjuk. Nyilvánvaló ez a halál a fizikai és a lelki sérülések esetében. Ugyanakkor nem szoktuk elmondani, csak úgy rejtve tudjuk azt, hogy ez százezreket vagy akár milliókat érintő probléma, hiszen a bántalmazotton kívül a bántalmazó sem él nagyon jó lelki helyzetben, nem lehet azt mondani, hogy az ő mentálhigiénés helyzete nagyon jó lenne. Kiszolgáltatott embereket, nőket, gyermekeket és időseket érint elsősorban a családon belüli erőszak, és természetesen azért is kártékony társadalmilag, mert egy féloldalas, hierarchizált társadalmi berendezkedést konzervál.

Még egy szám, ami becslésre alapul, olyan európai becslésekre, amikor különböző országokban, Angliában, Spanyolországban és néhány más országban felméréseket végeztek, és megpróbálták kiszámolni azt, hogy mennyibe kerül a családon belüli erőszak áldozatainak az egészségügyi gondozása, hogy perekre mennyi pénz megy el és így tovább, magyarul hogy az államnak mennyibe kerül. Hogyha ezt arányosan levetítjük a magyar lakosság számára, akkor azt mondhatjuk, hogy évente körülbelül 400 millió eurót költünk arra, hogy a családon belüli erőszak áldozatait akár az egészségügyi rendszerben, akár pszichésen, akár a jogrendszerben legalábbis megpróbáljuk gyógyítani vagy kárpótolni. Ezért gondoltuk azt, hogy nagy szükség van már arra a törvényre, amelyet benyújtottunk, és amelynek az általános vitája most zajlik.

Itt szeretnék rátérni arra, hogy nem előzmények nélküli ez a törvényjavaslat, amelyet mi benyújtottunk. Emlékezetes, hogy 2003 márciusában született egy olyan országgyűlési határozat, amelyben a Magyar Országgyűlés arra kötelezte magát, hogy egy éven belül olyan nemzeti stratégiát dolgoz ki, amely a családon belüli erőszakot megpróbálja visszaszorítani.

(16.50)

Körülbelül egy év múlva, 2004 áprilisában a kormány be is nyújtott egy olyan törvényjavaslatot, amelyet egyébként a civilek nagyjából megfelelőnek találtak - egyetértettek vele - arra, hogy beteljesítse ezt a feladatot, tehát visszaszorítsa a családon belüli erőszakot. A törvénynek lezajlott az általános és a részletes vitája, de 2004 szeptemberében a kormány átdolgozásra visszakérte ezt a törvényt, és több mint egy év múlva, 2005 novemberében megszületett a büntetőeljárásról szóló törvény módosítása. Nagyon fontos tehát, hogy amíg korábban, 2004-ben önálló törvényjavaslatként, egységes törvényjavaslatként próbálták kezelni ezt a problémát, 2005 novemberében már egy másik törvény részévé vált ez a módosítás. 2006. március 3-án végül a parlament megszavazta, hogy a magyar jogrendbe bevezették a távoltartás büntetőeljárás-jogi intézményét július 1-jei hatállyal.

A civilek azonnal jelezték... - amikor azt mondom, hogy "civilek", azokat a civil szervezeteket jelöli, amelyek tagjai első kézből foglalkoznak segélyvonalak, tanácsadó szolgálatok működtetésén keresztül a családon belüli erőszak áldozataival. Azt gondolom egyébként, hogy ők ma a legfelkészültebb szakemberek ezekben a kérdésekben. Tehát ők azonnal jelezték, hogy szerintük működésképtelen lesz az a törvény, amely megszületett. És azt a választ kapták, hogy várjunk két évet, és nézzük meg, hogy mi történik a gyakorlatban.

A gyakorlatban sajnos az történt, ami előre megjósolható volt. Most itt a meglévő jogszabályok problémáit szeretném felsorolni. Az azonnali biztonság helyett, amelyet a távoltartás intézményének biztosítania kellene, az történik ma, hogy a távoltartás kérelmezése után az elutasítása vagy az elfogadása ennek a kérésnek átlagosan 6 hónap átfutási idő után következik be. A meglévő törvény ugyanis nem tartalmaz határidőt a bíróságok számára, tehát ez ad absurdum két évig is elhúzódhat, hiszen ez a féléves átlag úgy jön ki - ennél hosszabb idő is van -, hogy akár fél évig, akár egy évig, másfél évig a bántalmazottnak, aki már közben feljelentette a bántalmazóját, és nyilvánvalóan ő tud erről, egy meglehetősen erőszakos, továbbra is bántalmazó magatartást folytató emberrel kell együtt élnie, neki is, a gyermekeinek is, akár a szüleinek is és így tovább.

Vagy a másik lehetőség az, hogy rendkívül megszégyenítő módon az áldozatoknak kell menekülniük a közös lakásból, és nem kapnak védelmet senkitől arra, hogy a jogos tulajdonukban biztonságban érezhessék magukat.

Más problémák is adódnak természetesen. Az a gyakorlat civil szervezetek szerint, hogy ügyészi indítvány nélkül a bíróságok nem rendelik el a távoltartást, és ebből pedig az következik, hogy mivel az ügyészek gyakorlatilag nem kommunikálnak az áldozatokkal, és nem kapnak alapos képzést sem arról, hogy a családon belüli erőszak természete milyen, ezért aztán nagyon sokszor elmarad az ügyészi indítvány, ennek hiányában pedig, ahogy mondtam, a bíróságok nem rendelik el a távoltartást.

Az is előfordul, nem egy ilyen áldozattal magam is találkoztam, akit mondjuk, a háziorvosa beszélt le arról, hogy látleletet vetessen; bár látta jól a bántalmazás, a verés jeleit az áldozat arcán, azt mondta neki, hogy nem érdemes ezzel bírósághoz fordulni, csak még rosszabbra fordul a sorsa. De tudjuk azt, hogy nemcsak háziorvosok esetében fordul ilyen elő, hanem akár a hatóságok vagy a jelzőrendszer más tagjai esetében is, nem azért, mert mondjuk, ne lennének lelkiismeretesek, hanem nagyon sok esetben előfordul, hogy például a szociális munkások maguk is félnek a bántalmazó, erőszakos emberektől.

Végül pedig hadd említsem még meg, mert ez nagyon fontos, hogy a jelenlegi törvény szemlélete sem olyan, mint amilyet szerencsésnek tartanánk. Egy hasonlattal élve, olyan a mostani törvény, mint amikor csőtörés van a lakásunkban, és kihívjuk a vízvezeték-szerelőt, akkor ő nem a csőtörés okát keresi meg és szünteti meg, hanem megpróbál nekünk segíteni abban, hogy különböző nejlonokkal borítsuk be a bútorokat meg a szőnyeget, hogy ne nagyon legyen vizes. Tehát nem áldozatközpontú a mostani törvényi háttér, hanem sajnos azt kell mondanom, hogy bántalmazóközpontú. Arra koncentrál, hogy a bántalmazóval mi legyen, és nem arra, hogy az áldozattal mi történik; nem arra, hogy megszűnjön ez az állapot, hanem arra, hogy a bántalmazót nehogy aránytalanul érje bármilyen megtorlás, ami természetesen nem lenne helyes, csak most itt az a gyakorlat, hogy az áldozatot nem védi meg a törvény kellőképpen.

Nem veszi figyelembe a jelenlegi szabályozás azt sem, hogy nemcsak a fizikai erőszak számít családon belüli erőszaknak, hanem a gazdasági és a lelki is. Az, amikor megfélemlítik, amikor kigúnyolják, fenyegetésben tartják, amikor elszigetelik a családtól és a barátoktól a bántalmazottat, az ugyanúgy az erőszak egyik formája, mint a fizikai erőszak.

Legfőképpen pedig nem veszi figyelembe a jelenlegi törvény azt, hogy nem sok egyedi esetről van szó, hanem, ahogy mondtam, ezek az esetek szorosan összefüggenek egymással, és egy olyan háttérből vezethetők le, amelyről beszéltem, abból az intézményes patriarchális erőszakból, amely sajnos a teljes magyar társadalmat, de egyébként más európai társadalmakat is jellemez, csak nem olyan mértékben talán, mint a miénket.

A nemzetközi helyzetről hadd mondjam el azt, hogy sehol sem jó. Nem véletlen az, hogy az Unió és az Európai Tanács kiemelt prioritásként kezeli a nők elleni erőszak megszüntetésének a fontosságát. Nem véletlen az, hogy ebben az évben, tavasszal zárult az a másfél éves nagy kampány, amelyet az Európai Tanács hirdetett meg az Európai Unió összes országában, és amely éppen a nők elleni erőszak leküzdésére irányult. S nem véletlen az sem, hogy ez az a terület, amelyben a nők elleni diszkrimináció megszüntetését célzó egyezmény betartását ellenőrző bizottság, a CEDAW-bizottság rendszeresen és következetesen elmarasztalja Magyarországot. Nem teszünk eleget azoknak a nemzetközi feltételeknek vagy azoknak a nemzetközi szerződéseknek, amelyeket az ország aláírt, egyszerűen azért, mert nem jók a szabályaink a családon belüli erőszak kezelésére.

A nemzetközi gyakorlatban egyre gyakrabban veszik át Ausztria példáját, ahol az európai országok közül először mondták ki nagyon határozottan azt, hogy az erőszak nem magánügy, hogy a családon belüli erőszak ellen közösen, társadalmi szinten, törvényi szinten kell fellépnünk.

Mi is ezt tettük a törvényjavaslatunkban, mi is az osztrák példát követtük éppen azért, mert ott elegendő idő áll már rendelkezésre ahhoz, hogy lássuk azt, hogy működik, vagy nem. Az osztrákok értékelték saját törvényük működését, és egyébként szigorítottak rajta, tehát a miénkhez képest még sokkal szigorúbbá tették nemrégiben, pontosan azért, mert úgy ítélték meg, hogy a szigorítás még inkább előreviheti a családon belüli erőszak megszüntetését Ausztriában, de mi már azzal is megelégednénk első lépésben természetesen, ha azt elérhetnénk, amivel az osztrákok kezdték.

Nagyon fontos tehát a most beterjesztett törvényjavaslatban a következő néhány pont. Az egyik az, hogy önálló törvénnyel kívánjuk szabályozni a családon belüli erőszakot, mégpedig azért, mert ennek egyrészt szimbolikus jelentősége van, mint mondtam. Ki kell emelnünk azt, hogy itt nem ugyanolyan verekedésről van szó, mint amikor a kocsmában részegen esetleg egymásnak esnek. Nem ugyanolyan verekedésről van szó, mint más esetekben, hanem egy egészen más típusú és más társadalmi, más szociológiai hátterű, más szociálpszichológiai hátterű erőszak az, amely megnyilvánul.

Az ügy fontossága természetesen szintén indokolja azt, hogy önálló törvénnyel szabályozzuk, és ezzel is rá akarunk mutatni, hogy a családon belüli erőszak nem magánügy.

A törvény célja az, hogy megszüntesse azokat az anomáliákat, amelyek a jelenlegi szabályozásból következnek. Tehát a legfontosabbnak azt tartjuk, hogy hatékonyan teljesítse a törvény azt, hogy azonnali biztonságot, de valóban azonnali, és nem sokkal később bekövetkező kvázi biztonságot nyújtson. Én ezt nem nevezném azért annak, ami fél év múlva következik be, lehet, hogy közben legrosszabb esetben megölik a bántalmazottat; tehát hogy hatékonyan elérjük azt, hogy azonnali biztonságba kerüljenek a bántalmazottak, és hogy megelőző természetű is legyen ez az intézkedés, tehát hogy előzze meg esetleg a további bántalmazásokat.

Ausztriában egyébként azt tapasztalták, hogy ez nagyon sok esetben bekövetkezett. Amikor az első távoltartást elrendelték, akkor a bántalmazók észbe kaptak, és egyszerűen vagy segítségért fordultak ők is különböző szociális munkásokhoz, pszichológusokhoz, segítő hálózathoz, és leküzdötték ezt a problémát, mert akár családokat lehetett, kapcsolatokat lehetett megmenteni ennek segítségével.

(17.00)

Nagyon fontosnak tartjuk azt is, hogy a szemlélet változzon. Éppen ezért annak a szempontnak az érvényesítése érdekében, hogy a távoltartás azonnali elrendelésre kerülhessen, ezt tartjuk a törvényjavaslat egyik legfontosabb pontjának, nevezetesen azt, hogy ne kelljen a bíróság döntésére hónapokat vagy akár heteket, de akár napokat várni, hanem az intézkedő rendőr maga, természetesen megfelelő feltételek mellett elrendelhesse a távoltartást. Utána bíróság elé kerülhet az ügy, különösen akkor, ha büntetőeljárást kell indítani, de abban a pillanatban, amikor segítségért folyamodik valaki, és távoltartást kér, akkor nyilvánvalóan az azonnaliság kapja a legnagyobb szerepet. Ez biztosítja azt is, hogy a bántalmazottnak legyen ideje, hogy átgondolja azt, hogy egyáltalán mit kíván tenni: kíván-e büntető feljelentést tenni, menedékházba szeretne menni, meghosszabbítani szeretné a távoltartást, mert egyébként a törvényjavaslatunk szerint erre mód van, tehát nemcsak a rendőr, hanem később a bíróság meghosszabbíthatja ezt az időszakot. Nagyon fontos az, hogy a bíróságot nagyon szoros határidő köti, nem húzhatja el ezt a döntést.

Nagyon fontosnak tartjuk azt is, hogy ne szorítkozzon a házastársi és az élettársi kapcsolatra a családon belüli erőszak értelmezése, hiszen nagyon sok esetben előfordul, hogy akár megölnek azért nőket, mert nem kívánnak intim kapcsolatba, nem kívánnak szerelmi kapcsolatba lépni azzal, aki viszont ezt nagyon szeretné.

Tudjuk azt is, és ezzel szeretném befejezni, hogy nagyon sok egyéb intézkedésre van még szükség: az ügyészek, a bírák, a rendőrök képzésére, továbbképzésére, a meglévő, de nem működő jelzőrendszer aktiválására, az ellátórendszer fejlesztésére. De azt gondolom, hogy amíg mindezek megtörténnek, és párhuzamosan ezeket meg kell majd tennünk, fejlesztenünk kell, előre kell lépnünk ezeken a területeken is, addig is nagyon fontos előrelépés lehet ennek a törvénynek a megszületése, hiszen további megaláztatásokat, veréseket, fizikai erőszakot és akár halált előzhet meg.

Köszönöm szépen, elnök úr. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
183 212 2008.12.02. 1:25  161-232

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Köszönöm szépen, elnök úr. Kedves Képviselőtársaim! Szeretnék mindenkit megnyugtatni, hogyha lehet. Én egy olyan felsőoktatási intézményben dolgozom, amely önök szerint ezek szerint már nem is létezik, ugyanis én a munkámat a József Attila Tudományegyetemen kezdtem, azután a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán folytattam, és most a Szegedi Tudományegyetem alkalmazottja vagyok, úgy, hogy közben a munkaviszonyom nem nagyon változott, és aki alkalmaz, az sem nagyon változik.

Azt szeretném önöknek elmondani, hogy nem létezik ma Szent-Györgyi Albert orvostudományi egyetem, nem létezik ma Juhász Gyula tanárképző főiskola, nem létezik ma a hatalmas presztízsű József Attila Tudományegyetem Szegeden. Egy olyan egyetem létezik Szegeden, amely sokkal erősebb, mint ezeknek az összessége lehetett volna. Hogyha önök ezt nem szeretnék a saját intézményeiknek, azt én sajnálom, de azt gondolom, ez nem lehet sem az ott dolgozó oktatók, sem az ott tanuló hallgatók érdeke, amit önök szeretnének.

És még egy dolgot kell eldönteniük: azt, hogy felnőttnek tekintik-e a felsőoktatási intézményeket, azok vezetőit, azok szenátusait és azok tanácsait, természetesen beleértve a hallgatói önkormányzatok ott ülő képviselőit is, vagy nem tekintik felnőttnek. Ha felnőttnek tekintik, akkor - azt gondolom - elvárható, hogy az ő döntéseiket tiszteletben tartsák.

Köszönöm szépen, elnök úr. (Taps az SZDSZ padsoraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
183 336 2008.12.02. 8:08  321-336

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Egy olyan nagy jelentőségű törvényről van szó, amire eddig nem fordítottunk kellő figyelmet, de ahogy zajlik a törvény tárgyalása, úgy látom, a társadalom talán még nem vette észre, hogy mi készül a parlamentben. Egy olyan problémát oldhatunk meg közösen, amely több százezer ember életét keseríti meg naponta.

Ahogy az általános vitában is elmondtam - most csak nagyon keveset szeretnék abból elismételni -, élete során minden ötödik nő kerül olyan helyzetbe, hogy bántalmazzák, vagy a partnere, vagy a volt partnere. A bántalmazottak 95 százaléka egyébként nő.

(17.40)

Rögtön rátérnék arra, hogy Ékes képviselő úr aggályai miért nem igazán ebbe a témakörbe illeszkednek. Távoltartást nem a gyerekek fognak kérni természetesen, hiszen a távoltartás intézménye, ha a gyereket verik és folyamatosan verik, akkor természetesen az a gyámhatóság feladata, hogy erre odafigyeljen, és a távoltartás klasszikusan a partnerkapcsolati, párkapcsolati helyzetekre vonatkozik. Természetesen az idős szülőket is bántalmazzák, a gyerekeket is bántalmazzák, egyiket sem tartjuk helyesnek, de a probléma zöme annak a patriarchális berendezkedésű, férfierőszakon alapuló társadalmi berendezkedésnek a következménye, amiről mindig szeretünk megfeledkezni, ha ezek a viták zajlanak, holott a problémák gyökere minden szakértő szerint itt van, és nemcsak minden szakértő szerint, hanem minden civilizált ország vezetője szerint. Én magam hallottam Zapatero miniszterelnöktől azt, hogy ő szégyelli magát, mert nem sikerült még biztonságot teremtenie a nőknek a saját országában. Magam hallottam számos európai férfi vezetőtől, hogy ismerjük föl végre, hogy itt elsősorban a nők elleni erőszakról van szó, és beszéljünk akkor erről tisztán, azzal együtt, hogy annak az 5 százaléknyi nem nőnek, aki bántalmazott, ugyanolyan biztonságot teremt a törvényjavaslatunk, mint egyébként a 95 százaléknyi nőnek.

Rátérve a módosító javaslatokra, mindenekelőtt szeretném megköszönni azoknak, akik módosító javaslatot adtak be a törvényünkhöz, hogy nem a törvény szellemét próbálták megváltoztatni, nem is a tartalmát és nem is a lényegét próbálták megváltoztatni, sőt azt gondolom, hogy erősítették a törvényjavaslatot a módosító indítványokkal, tehát még egyszer köszönjük szépen ezeket a módosító javaslatokat. A nagy többségükkel egyet is értünk. A nagy többség azt jelenti, hogy csaknem kivétel nélkül egyetértünk velük. Én néhány szót azokról szeretnék éppen ezért inkább szólni, amelyekkel nem értünk egyet, hiszen erre van most szükség.

Minden olyan módosítót, amelyik nem sérti azt az elvet, hogy az azonnali biztonságot kell hogy garantálja a távol tartó törvény, azt természetesen elfogadunk. Ezzel tartjuk ellentétesnek egyébként azt a módosítót, amiről szeretnék egy-két mondatot mondani. Ez Balogh László képviselő úrnak az a módosító javaslata, amelyben azt javasolja, hogy legyen az önkormányzatnak egy kötelező elszállásolási feladata azokra az esetekre, ha távoltartást rendelnek el. Gyakorló polgármesterektől sem kell megkérdezni, hogy mi a helyzet ezzel, hiszen nyilvánvalóan mi mint nem gyakorló polgármesterek is pontosan tudjuk, ezzel együtt én persze megkérdeztem polgármestereket, hogy mi erről a véleményük, azt mondják, hogy végrehajthatatlanná válna a törvény. Egyébként nemcsak Szegeden, amely egy nagyváros, és van hajléktalanszállás, meg mindenféle munkásszállás, ott is, de képzeljünk el egy 850 fős falut, mondjuk, Öttömöst, ahol nyilván elég sok bántalmazás zajlik szintén, hogy ott hova teszik Szegedtől 40 kilométerre azokat, akik bántalmazzák a családot.

Itt nagyon gyakran előhozzák azt, hogy alkotmányos alapjog a tulajdonhoz való jog. Én ezt elismerem. De azt kérem, hogy akik ezt emlegetik, ismerjék el azt, hogy az emberi méltósághoz és az élethez való alkotmányos alapjog azért prioritást élvez a tulajdonhoz való alapjoggal szemben. Tehát hogy ha itt ütköznek alapjogok egymással, akkor bizony rangsorolnunk kell ezeket az alapjogokat. Nem hiszem, hogy az emberi méltóság és az élet elé mint alapjog bármi más bekerülhet. Azt gondolom, hogy ezt a szellemet kell megváltoztatnunk, a jogrendszerünkben általában, de itt ebben a törvényben nyilvánvalóan ütközik a kettő.

Amivel nem értettük még egyet, az a definíció módosítása, mert az szűkítené, de itt most hallottuk azt két képviselőtársamtól is, hogy egy kapcsolódó módosítóval újabb módosítás történik majd ehhez a definícióhoz. Azt remélem, hogy akkor egy olyan kompromisszumos megoldást sikerül találnunk, amelyet a támogatotti sorba be lehet tenni, és ez nem lesz gátja annak, hogy egy jó törvény szülessen.

Végül pedig még valamiről szeretnék beszélni, különösen a konzervatív pártok képviselőihez fordulva. Van egy olyan része a törvénynek, egyetlenegy passzusa, amely kétharmados többséget igényel. A bizottsági viták során és az általános vita során is a Fidesz és a KDNP képviselői is azt a nézetet fejtették ki, hogy ők támogatják ezt a javaslatot, nagyon szeretnék, hogyha lenne távol tartó törvény, egyetértenek vele. Egyetlenegy, pontosabban két aggályuk volt, az egyik a címe. Hallottuk, hogy ez meg fog változni, mert elfogadjuk ezt a módosító javaslatot, tehát így nincs akadálya ebből a szempontból, hogy elfogadják a Fidesz és a KDNP képviselői ezt a javaslatot. A másik ilyen aggály pedig az volt, hogy a rendőrség ne rendelhessen el 10 napra távoltartást. Ezt a módosító javaslatot is el fogjuk fogadni, és ugyanúgy 72 órára rendelhet el a rendőr egy intézkedést vagy foganatosíthat egy intézkedést, mint az őrizetbe vétel esetében. Tehát ez azt jelenti, hogy ez az alkotmányos aggályuk is megszűnt.

Azt kérem ellenzéki képviselőtársaimtól, hogy mindenképpen támogassák ezt a kétharmados részt, hiszen ha csak annyit mondanak, hogy támogatják a törvényt, de éppen ezt a fontos részét nem szavazzák meg, akkor gyakorlatilag megölik a törvényt, és ezzel tisztában kell lenniük. Nagyon könnyű a médiában, itt a Házban és a bizottságokban azt mondani, hogy a bántalmazottakért mindent megtesznek, ha azt az egy passzust, amelyik esetében kétharmados többségre van szükség, nem támogatják.

De én nemcsak a kétharmados rész esetében kérem, hogy támogassák ezt a törvényt. Spanyolországban ellenszavazat nélkül hozták meg ezt a törvényt, és máshol a világon is így szokás, egyszerűen azért, mert a politikai elit nem szokta felvállalni azt, hogy nem tesz meg mindent ennek a nagyon súlyos, a lakosság..., általában Európában mindenhol ez a helyzet, körülbelül a nők 20 százalékát érinti, ez a lakosság nagyon jelentős része, de ha ez nem ilyen 20 százalék lenne, hanem 1 százalék, akkor is tennünk kellene ellene.

Tehát én azt kérem, hogy a kétharmados részt különösen, de ne csak a kétharmados részt, hanem a többit is támogassák velünk együtt, és fogadjunk el együtt egy olyan javaslatot, amely független attól, hogy az embernek milyen az ideológiai meggyőződése, független attól a bántalmazás, hogy milyen a gazdasági helyzete, hogy az ország melyik részében él, hogy milyen az iskolázottsága, mindezektől független. Én azt kérem, mindannyiunk szavazóit egyformán érinti, segítsenek nekünk abban, hogy egy több évtizede húzódó problémát végre együtt megoldjunk a következő két hétben, még az ülésszak lezárása előtt.

Köszönöm szépen, elnök úr. (Taps az MSZP, az SZDSZ és az MDF padsoraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
190 96 2009.02.23. 2:10  95-102,177-178

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Államtitkár Úr! Mindannyian értesültünk róla, hiszen elég nagy visszhangja volt annak a sajtótájékoztatónak, amelyet Tatai-Tóth András képviselő úr tartott a múlt héten. Ezen a sajtótájékoztatón azt mondta, hogy a jelek szerint az integrált oktatás nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, illetve hogy törvénnyel nem lehet megoldani azt, amit pedagógiai módszerekkel kellene megoldani.

Némiképpen meglepő volt az a sajtótájékoztató, pontosabban ennek a tartalma, hiszen én mostanáig úgy tudtam, hogy az MSZP oktatáspolitikusai nem ezen a véleményen vannak, és úgy tudtam, a kormány sem ezen a véleményem van; ezt több fórumon személyesen is hallhattam tőlük, és természetesen az oktatási bizottságban az ott lévő képviselőtársaim véleményét is jól ismerem - az sem ez.

Az nem volt ennyire meglepő számomra, hogy a Fidesz oktatáspolitikusai közül azonnal boldogan üdvözölték ezt a nyilatkozatot, mert hát ők mindig ellene voltak, ők tehát következetesen jártak el. Ez azért fájdalmas, merthogy ez azt jelenti, hogy nem nagyon hajlandók tudomásul venni azt, hogy a nemzetközi és külföldi tapasztalatok mik, hogy a magyar vizsgálatok eredményei azt mutatják, hogy azok a gyerekek, akik integrált oktatásban tanulnak, jobb eredményt érnek el, jobb teljesítményt nyújtanak, s hogy csökken közöttük a romákkal szembeni előítéletesség.

Azt gondolom, hogy egy olyan pillanatban, amikor amúgy is pattanásig feszült a hangulat, és egymásnak feszülnek nagyon ordas indulatok, nagyon nagy hiba egy ilyen sajtótájékoztatót tartani, még a legjobb szándékkal is, és nagyon nagy hiba lenne attól a 2002-ben elkezdődött hatékony és egymásra épülő intézkedéssorozattól eltérni, amelyet 2002-ben a szocialista-szabad demokrata kormány, Magyar Bálint oktatási miniszter elkezdett.

S az kérdezném az államtitkár úrtól, mi a kormány véleménye az integrált oktatás és a szegregáció felszámolása ügyében, most. Köszönöm szépen, elnök úr. (Taps az SZDSZ soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
190 100 2009.02.23. 1:09  95-102,177-178

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Köszönöm szépen, államtitkár úr, a valóban megnyugtató választ, nagyon sok szempontból megnyugtató választ. Tudom én, hogy a kormánynak nem feladata az, hogy képviselők sajtótájékoztatóit védje vagy akár véleményezze, de hát Tatai-Tóth András nem egyszerű képviselője az MSZP-nek, hanem az MSZP oktatási munkacsoportjának a vezetője. Ezzel együtt, mondom még egyszer, nagy örömmel tölt el az a válasz, amelyet kaptam.

Hadd említsek meg három jó példát. Azért három jó példát, mert három különböző vezetésű városból való: egy fideszes, egy MSZP-s és egy szabad demokrata vezetésű városból. Hódmezővásárhelyről, Szegedről és Kalocsáról van szó, ahol nagy sikerrel oldottak meg olyan feladatokat, amelyek máshol nagyon problematikusak. Az egyik, a szegedi éppen az én választókörzetemben van. Innen tudom azt, hogy Tatai-Tóth András képviselő úr aggodalmai nem teljesen alaptalanok, az, hogy a gyerekeket elviszik azokból az iskolákból, amelyek egyébként az integrációban segítenek és a szegregációt megpróbálják felszámolni. De azt gondolom, ezen is lehet segíteni, és a felsorolt három város példája ezt mutatja.

Köszönöm szépen. (Taps az SZDSZ soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
191 34 2009.02.24. 14:16  23-37

DR. SÁNDOR KLÁRA, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt akadémiai Képviselők! Elnök Úr! Főtitkár Asszony! Az előttünk lévő törvényről nagyon sok jót hallottunk már, és persze hallottunk kritikát a magyar tudománypolitika egészéről, ezekhez hozzá vagyunk szokva itt, ebben a teremben; a sok jóhoz annyira nem, úgyhogy annak én kifejezetten örülök.

Éppen ezért azt gondolom, hogy ebben a kivételes helyzetben most ugyanazokat, amiket előttem elmondtak, nem nagyon szeretném megismételni, hiszen azokkal egyetértek, mármint ami arra vonatkozott, hogy mik a törvény előremutató pontjai, és mik azok, amelyek vélhetően konszenzussal elfogadhatók lesznek majd a Házban.

Ha mégis néhány pontot kiemelnék, akkor az feltétlenül az lenne, hogy ha az általános vonatkozásokat tekintve szeretnék valamit kiemelni, akkor a legfontosabb ebben a törvényben, hogy minden szempontból átláthatóbb és tisztább jogi környezetet teremt, mint a hatályos törvény. Tehát sokkal egyértelműbb lesz az Akadémia helyzete, és akár még a belső szabályozására, a belső működésére vonatkozóan is tartalmaz a törvény pontokat, tehát ezeket is megszabja, és nem csak az Akadémia belső szabályzataira hagyja. Úgy gondolom, hogy ez az általános vonatkozást érintve a legfontosabb dolog.

Ha részleteket kellene kiemelnem, akkor mindenképpen megemlíteném azt, hogy a kutatóhálózat eredményességének a javítása értelemszerűen egy nagyon fontos szempont. Természetesen ugyanilyen fontos - nekem különösen, hiszen én egy felsőoktatási intézményben dolgozom -, hogy az Akadémia és a felsőoktatási intézmények kapcsolatát megpróbálja majd megerősíteni még inkább ez a törvény. Valljuk be, ez azért nem működik tökéletesen. Bizonyos tudományterületeken, bizonyos intézmények között nagyon jól működik, más területeken pedig nem sok eredményét látjuk ezeknek az együttműködéseknek. De ha ez most jobb lesz - és a törvénynek köszönhetően jobb lesz -, akkor az mindenképpen előrelépés.

Nagyon fontos elem, hogy a pályázatok értékelésébe külföldi szakembereket is bevon a törvény, vagy az ő bevonásukat is javasolja. Azt gondolom, hogy tovább is lehetne lépni, és akár a tudományos fokozatok - beleértve természetesen az akadémiai doktori címet - értékelésébe is sokkal erőteljesebben lehetne külföldi szakembereket bevonni, mint az eddig történt. Azt gondolom, hogy az egyébként kicsi ország - mondjuk ki: sokszor belterjesnek nevezett - magyar tudományában ez nagyon sok területre érvényes, és más területekre nem érvényes ez, de azt gondolom, hogy ez nagyon jót tenne, tehát nemcsak a pályázatok, hanem akár a doktori címek elbírálásában is. Mindannyian, akik a magyar tudományos életben dolgozunk, tudjuk azt, hogy minket meg szoktak keresni külföldről azzal, hogy bíráljunk, mondjuk, egy PhD-dolgozatot. Tehát azt gondolom, hogy ebben követhetnénk a nyugat-európai példát.

A törvénynek a vagyon fölötti tulajdonosi jogot illető részleteit nem támadta senki. Én ezt nagyon nagy örömmel hallom, mert amikor ezt az egyetemekkel kapcsolatban próbáltuk bevezetni az előző időszakban, nem olyan régen, még egy fél éve sincs, akkor bizony számos aggodalom fogalmazódott meg, hogy hogyan fogják elherdálni a magyar egyetemeken, felsőoktatásban dolgozó professzorok az egyetem vagyonát.

Nagyon örülök annak, hogy ugyanazokat a professzorokat, akiket az egyetemek esetében ezzel vádoltak, az Akadémia esetében ugyanőket már nem vádolják ezzel, ez kifejezetten üdítő, tehát megnyugtat engem visszamenőleg, hogy ezek szerint akkor az egyetemeken sem fogják - bár én soha nem gondoltam ezt - ugyanezek a tudósok elherdálni a vagyont. Azt gondolom, hogy ugyanolyan felelősséggel fognak eljárni, mint az Akadémia testületeiben ülők, és nagyon fontosnak tartom, mivel én voltam a törvényjavaslat egyik benyújtója, Magyar Bálint a másik, nyilvánvalóan egyetértek azzal is, hogy az Akadémia ugyanazt a gazdálkodási szabadságot kapja meg, amit az egyetemek megkapnak. A bürokráciát is nagymértékben lehet ezzel csökkenteni, és nyilván a mozgási szabadságot, a gazdasági racionalitást pedig nagymértékben növelni. Tehát ezt egy kifejezetten jó pontnak tartom.

Az, hogy a döntéshozás az intézményen belül hatékonyabbá válik, ha ezt egy törvény segíti elő, annak én örülök természetesen, ezt az Akadémia belső szabályzata is elősegítheti, ha ezt törvénnyel sikerül megerősíteni, akkor az nyilvánvalóan jó. Annak is örülök, hogy a nem akadémikus tagok ezentúl, bár eddig is részt vehettek az Akadémia életében, részt is vettek, de ha szándék van arra, hogy sokkal intenzívebben vegyenek részt az eddigieknél, akkor azt mondhatom, hogy az kifejezetten örvendetes, több mint tízezer emberről van szó.

Most viszont, mivel azt gondolom, én nemcsak Csongrád 2. számú választókörzetének az országgyűlési képviselője vagyok, hanem magyar országgyűlési képviselő, aki jelen esetben az egyetemen oktató, fokozattal rendelkező kollégákat és a fokozattal még nem rendelkező, de majd hamarosan rendelkező kollégákat is képviseli, a tudományos minősítéssel rendelkezőket - nem egyedül vagyok ebben a teremben ilyen, de én is egyikük vagyok -, hadd mondjak el néhány olyan problémát, ami nem a törvénnyel kapcsolatos, hiszen Pósán képviselő úr is megfogalmazott olyan problémákat, amit ő problematikusnak lát, de nem ezzel a törvénnyel kapcsolatos. Hadd mondjak én is néhány ilyet! Hangsúlyozom megint: nem ezzel a törvénnyel kapcsolatos, a törvényt egészében úgy értékelem, hogy előrelépés a hatályos törvényhez képest, tehát az SZDSZ valószínűleg támogatni fogja, de ezen kívül vannak olyan problémák a magyar tudományos élettel kapcsolatban, nevezetesen az Akadémiával és a magyar felsőoktatással kapcsolatban, amelyeknek a megtárgyalása most már elkerülhetetlen lesz, mert elég régen húzzuk ezeket magunkkal, és előbb-utóbb még komolyabb gondokat okozhatnak, mint amilyeneket most okoznak.

Tehát nem ebben a törvényben van, de kezelni kell, és ennek a törvénynek a kapcsán is meg kell említeni szerintem a következőket. Teljesen az Akadémia belügye természetesen a doktori cím odaítélése, de sajnálatos módon egyre többet hallunk, vagy legalábbis hozzám egyre több olyan információ jut el megkeresés formájában és újságcikkek, publikációk formájában is, olyan híreket hallok, hogy bizony a doktori cím odaítélése körül bizonyos területeken, bizonyos esetekben nagyon súlyos anomáliák tapasztalhatók. Előfordult nemrégiben, hogy egy egyébként nemzetközileg nagyon elismert - most az, hogy Magyarországon nagyon elismert, ezek után természetes, illetve bocsánat, nem természetes, de mondjuk, ebben az esetben mindkettő fennáll, tehát Magyarországon is elismert és külföldön is elismert - tudósról van szó, kiváló tanár; mondjuk, ez a doktori cím odaítélésében persze nem annyira erős szempont, de kiváló tanár is. Most az ő esetében azért nem folytatták a doktori eljárást, mert úgy ítélték meg, hogy írt két olyan publikációt - egyébként nem tudományos publikációt, hanem publikációt vagy publicisztikát, így is mondhatnám -, amelyben az Akadémiát bírálta.

Azt gondolom, hogy ha ez előfordulhat, akkor az Akadémia a saját védelmében nem engedheti meg magának, hogy ilyen történjen. De van egy másik tudóstársam, akinek azért húzódott évekig a doktori címének az odaítélése, mert az ő tudományterületére, ami Magyarországon egy meglehetősen új, egyébként a nemzetközi tudományos életben évtizedek óta létező, nagy hagyományú, már lassan transzdiszciplinárisnak sem nevezhető - mert egy önálló tudományterület alakult ki - tudományágról van szó; akinek azért húzódott évekig a doktori minősítése, mert Magyarországon eddig ilyen nem volt, és voltak, akik azt mondták erre, hogy ilyen állat pedig nincs, mint az ő tudományterülete.

(11.00)

Hát van ilyen állat, most már Magyarországon is van - doktori címet ugyan nem osztanak belőle. Tehát az a hihetetlenül merev diszciplináris struktúra, ami a doktori címek odaítélésében létezik, az valószínűleg akadályozza azt, hogy a tudományos életben megfelelő fejlesztések, előrelépések megtehetők legyenek.

Sokan a kollégáim közül fölvetik azt a kérdést, hogy összeegyeztethető-e vajon az, hogy két közalkalmazotti státusban van valaki, és ugyanazért kapja végül is a két fizetését. Nevezetesen arról van szó, amikor ugyanazt a publikációs jegyzéket az egyetemen is meg esetleg az akadémiai intézetben is le lehet adni, merthogy egyetemen is tanít valaki és akadémiai kutatóintézetben is dolgozik. S akkor bizony nagyon erősen kérdéses, hogy azokkal a kollégákkal szemben, akik ugyanezt a produkciót nyújtják és ugyanazzal a publikációs listával rendelkeznek és tanítanak, ők miért két fizetést kapnak ugyanezért a teljesítményért. Ez sokaknak, aki nem rendelkezik kutatóintézeti és egyetemi állással, mindenkinek a problémája, csak nekik nem, nyilvánvalóan.

Kérdéses szokott lenni, meg szokták kérdőjelezni, hogy fenntartható-e a kétszeres tudományos minősítési rendszer, amely most létezik, tehát egyrészt az EU-konform PhD minősítési rendszer, másrészt mellette az akadémiai hagyományokat tisztelő és őrző akadémiai doktori cím megtartása. Ebben én nem szeretnék állást foglalni, hiszen mindkettőnek megvan a maga feladata, de amikor összecsúszik a kettő funkciója, akkor az problémákat okoz. Tehát amikor hivatalosan, jog szerint csak PhD-t lehetne feltételül szabni, de informálisan az akadémiai doktori címet is feltételül szabják valamilyen állás elnyeréséhez, akkor bizony ez problémát jelent, s akkor el kell gondolkozni, hogy jól van-e ez így.

A kutatóintézeti hálózat megerősítéséről azt mondtam, hogy annak örülök, azonban hadd fogalmazzak meg egy másik pontot is. Nem vagyok benne egészen biztos, hogy a kutatóintézeti hálózatot a maga teljes egészében fent kell tartani, úgy, ahogy az most van. Vannak olyan tudományterületek, ahol hihetetlenül nagy szükség van a teammunkára, hihetetlenül nagy szükség van arra, hogy komoly eszközöket, nagyon pénzigényes kutatásokat végezzenek, meg vannak olyan tudományterületek, ahol ez nem áll fenn egyáltalán. Mondjuk, amikor a szovjet mintára létrehozott kutatóintézeti hálózatban olyan tudományterületeken is úgy csinálunk, mintha teamek dolgoznának, de valójában egymástól független kutatók egy osztályon dolgoznak a saját témájukon, akkor megkérdőjelezhető, hogy ezekre a típusú kutatóintézetekre valóban szükség van-e. Nyilvánvaló, hogy az Akadémia is jól jár, ha saját maga gazdálkodik, mert akkor ő majd el tudja dönteni, hogy a pályázati rendszerben élő magyar tudományos kutatók, akik megszokták azt, hogy nemcsak szegedi, debreceni, pécsi és budapesti kutató együtt pályázik, tehát szó sincs arról, hogy ők egy munkahelyen dolgoznának, hanem még nemzetközi pályázatokban is vesznek részt lehetőleg, tényleg szükség van-e arra, amit az előbb mondtam, hogy egymástól teljesen függetlenül, saját témájukon dolgozó emberek számára kutatóintézetet tartsunk fönn. Miközben, hangsúlyozom, vannak olyan kutatási területek, akár a szegedi biológiai kutatót is említhetném, ahol nagyon nagy igény van arra, hogy a kutatásokat rendkívül intenzíven, nagyon költségigényesen folytassák. Föl sem merül bennem, hogy ezekre az intézetekre ne lenne szükség, és nem csak a szegedi biológiai kutatóról van szó, értelemszerűen.

Végezetül még egy megjegyzést hadd tegyek! A részletek után, azt gondolom, a magyar tudománypolitika egészét is át kell majd gondolnunk hamarosan, mert olyan bírálatok érik nemcsak az akadémiai rendszert, hanem egyáltalán a magyar tudományos életet, hogy a magyar tudomány hagyományainak, a magyar tudomány tisztességének, tekintélyének megóvása érdekében elkerülhetetlenek lesznek ezek a viták, és elkerülhetetlen lesz, hogy végre őszintén beszéljünk majd azokról a problémákról, amelyek fennállnak; s hogy ne az ájult tisztelet hangja csendüljön csak meg, amikor felszólalunk, hiszen azzal nem használunk, hanem ártunk.

Azzal használunk, ha őszintén végignézzük azokat a problémákat, amelyekkel szembesülünk nap mint nap, amely a külföldön élő, nagyon tekintélyes magyar kutatók szájából elhangzik, nem is egyszer, hanem évente akár többször. Én azt gondolom, mindannyiunk érdekét az szolgálja, és akik úgy gondoljuk, hogy a magyar tudományért komolyan szeretnénk tenni, és Magyarország érdekét is az szolgálja, hogyha majd ezekkel a problémákkal szembenézünk, nyilván, hiszen ugyanazokról az emberekről van szó, akik akadémikusok, vagy nem akadémikusok, de nagydoktorok, illetve a felsőoktatásban dolgoznak, hiszen ugyanazokról a kollégákról van szó a legtöbb esetben. Ezt együtt kell megtennünk, s azt hiszem, akkor tudjuk a politikusokat orientálni, mert nem az ő dolguk, hogy ebben ítéletet mondjanak, én félnék is attól természetesen, ha politikai döntések születnének ilyen kérdésekben. De azt gondolom, akkor tesszük ezt jól, ha őszintén orientáljuk őket, és őszintén tárjuk föl azokat a problémákat is, amelyek léteznek.

Összefoglalva tehát: a törvénytervezetre visszatérve, azt tudom megismételni, amit az imént már mondtam, nevezetesen, hogy a hatályos törvénynél jobb, előrelépést jelent. Tehát valószínűleg némi módosításokkal, de az SZDSZ-frakció támogatni tudja majd a törvényjavaslatot.

Köszönöm szépen a szót, elnök úr. (Taps.)

(Az elnöki széket dr. Világosi Gábor, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
194 46 2009.03.09. 2:50  45-51

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Köszönöm szépen, elnök asszony. Tisztelt Ház! Tisztelt Miniszter Úr! A híradások szerint ön azt tervezi, hogy az iskolák egy részét valamiféle tárgyalásos úton átvéve az önkormányzatoktól állami fenntartásúként kezelnék tovább (Az elnök ismét csenget.), hogy a közoktatásban csökkenjenek az esélykülönbségek. Az oktatás az állami iskolákban ennek érdekében egységes tanrend és egységes tananyag alapján történne.

Őszintén szólva, nem értem ezt a javaslatot. Az valóban sokszor elhangzik, hogy a közoktatás finanszírozási rendszerét meg kellene változtatni, de erre más megoldásokat javasolnak. Az állami fenntartású iskolák létrehozása önmagában is meglehetősen problematikus. Honnan veszi az állam a jelenleg az önkormányzatok által fizetett fenntartói hányad fedezetét? Ki lesz az országban elszórt állami iskolák munkáltatója? Honnan tudja jobban a miniszter, ki alkalmas az iskola vezetésére, mint az a közösség, amelynek gyerekeit az adott iskolában tanítják? Miért és miből fedez az állam párhuzamos bürokráciát, államit és önkormányzatit?

Még súlyosabb problémák merülnek föl az iskolaállamosítás céljával kapcsolatban. Ha az állami iskolák az esélyegyenlőséget szolgálják az egységes tanrendjük által, akkor az önkormányzati, alapítványi, egyházi iskolákba járó diákok ezek szerint eleve hátrányba kerülnek velük szemben? Nagy a veszélye, miniszter úr, hogy a részleges államosítás sokkal inkább erősíti, mintsem fölszámolná az esélyegyenlőséget. Az önkormányzatok vélhetően a legrosszabbul fölszerelt, legtöbb hátrányos helyzetű diákot fogadó iskoláiktól szabadulnak majd meg elsőként, így az állami iskolák könnyen válhatnak szegény iskolává. Az egységes tananyaghoz egységes tankönyvek kellenek. Ki választja ki a privilegizált tankönyveket és kiadókat? Hogyan választja ezeket ki az állam?

Évtizedek óta minden oktatási szakember azt mondja, hogy az egységes tananyagnál, egységes tantervnél, egységes tankönyvnél nincs rosszabb, ha a diákok érdekeit nézzük. Nincs egységes diák, és nincs egységes tanár sem, szerencsére. Az a pedagógiai eszköz, módszer, oktatási struktúra, amely nem veszi figyelembe a tanulók kognitív és kulturális sokféleségét, egész egyszerűen csődöt mond, mert mindenkinek rossz; ebben valóban egységes. Az ilyen oktatás következménye az iskolarendszer szegregációs hajlamának a növekedése.

Tisztelt Miniszter Úr! Nem vonom kétségbe, hogy ön a diákok esélyegyenlőségének a biztosítása érdekében alakítja a tárca programját. Kérem azonban, nyugtasson meg, az államosításra és egységesítésre vonatkozó javaslatot alaposabban átgondolva letesz arról, hogy évtizedekkel vesse vissza az egyébként is éppen csak döcögve modernizálódó magyar közoktatást. Várom megtisztelő válaszát. (Taps az SZDSZ soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
194 50 2009.03.09. 1:02  45-51

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Tisztelt Miniszter Úr! Ahogy mondtam, természetesen nem vonom kétségbe az ön jó szándékát, és azt örömmel hallom, hogy nem tervezi a tananyag egységesítését. Azt nem hallom örömmel, hogy a kerettanterv egységesítését viszont tervezi.

Abban is egyetértünk természetesen, hogy a magyar oktatási rendszernek igen nagy problémája a szegregáció. Abban is egyetértünk, hogy az oktatás minőségének a javítása nem pénzkérdés, mi azonban másképpen látjuk a megoldást. Én nem abban látom, semmiképpen nem az egységesítés irányában, hanem éppen a jobb módszerek bevezetésében, amelyek az egész világon abba az irányba mennek, hogy a sokféleséget kell alapul venni, és erre kell alapozni.

Én egyébként azt kérem öntől - és ezért nem fogom tudni elfogadni a választ -, hogy inkább az oktatási kerekasztal javaslatait fogadja meg, amely egyébként a kormány tanácsadó szerve, és az sem ért egyet ezzel a javaslattal. Az ő javaslataik egészen másmilyenek, mint amit most ön javasolt. Úgyhogy sajnos nem tudom elfogadni a választ.

Köszönöm szépen. (Taps az SZDSZ soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
225 20 2009.09.29. 12:45  17-31

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Mindannyian tudjuk, hogy Európához tartozni nem földrajzi kérdés, hanem szemlélet és kultúra kérdése. Azt gondolom, ezzel a törvénnyel, amely most előttünk fekszik, jelentős lépéseket tettünk, hogy közeledjünk ehhez a kultúrához. Azt gondolom, nem értünk még egészen oda, tovább kell mennünk majd ezen az úton. Azt szeretném elsősorban részletezni, hogy miért gondolom így.

Mindenekelőtt én is azt szeretném előrebocsátani, hogy ezzel a törvénnyel most Magyarország végül is teljesíti vagy legalábbis elkezdi teljesíteni azokat a kötelezettségeket, amelyeket 2007-ben vállalt magára, amikor ratifikálta a fogyatékkal élő személyek jogairól szóló egyezményt. Ebben szerepel ennek egy része, hogy a részes államok elősegítik a jelnyelv elsajátítását, és ez összhangban van egy még korábbi, 2003-as európai parlamenti ajánlással, amely viszont arról rendelkezik, hogy a tagállamok a jelnyelvet ismerjék el természetes nyelvként, hogy képezzenek jelnyelvi tolmácsokat, illetve jelnyelven oktatókat és jelnyelvi oktatókat, és hogy tegyék lehetővé a kétnyelvű oktatást. 2003 óta hosszú idő telt el, és úgy tűnik, hogy ez a törvény számos fontos előrelépést tartalmaz, ahogy mondtam. Ezért azt mondhatom, hogy egészében támogatni tudjuk, de módosításokat javaslok hozzá mindenképpen.

Támogatni tudjuk a szemlélete miatt. A legeslegfontosabb ebben a törvényben valóban az, hogy végre a törvény a jelnyelvet teljes értékű természetes emberi nyelvnek ismeri el, kezeli. Ez azért nagyon fontos, mert egy teljesen elterjedt közhiedelem szerint - nemcsak Magyarországon, hanem a világ többi részén is - nyelv az, amit hallunk, ami hangzik, amit mondunk. Erről szó sincs. Ez nyelvészeti közhely. Nyelvészként nagyon pontosan tudom, de szerintem elég sokan vagyunk itt már, főleg a múlt heti vita után, akik tudjuk, hogy nemcsak az a nyelv, ami elhangzik, és nemcsak az, ami a hangzónak az írott mása, tehát az írás, hanem a jelnyelv egy olyan szabályokkal, olyan elemekkel építkező nyelv, mint a verbális nyelv, amit használunk.

Éppen ezért ennek a közhiedelemnek a szétrombolásában is nagyon nagy szerepet játszik a törvény, de mindazokat a következményeket, amelyek ebből a szemléletváltásból következnek, mintha még nem vállalná fel teljes egészében, pontosabban: az oktatás területén nem vállalja fel, és nekem ez a legnagyobb gondom ezzel a törvényjavaslattal.

Nagyon fontos az az előrelépés, amely a közigazgatásban, a közigazgatási eljárások során kötelezően kirendelt jeltolmácsokat illeti.

(10.00)

Nagyon fontos persze a médiatörvény módosítására vonatkozó rész, és nagyon fontos az, hogy a kétnyelvű oktatást egyáltalán lehetővé teszi. De ez a lehetővé tétel, kedves képviselőtársaim, azt gondolom, hogy óvatoskodó, és ha olyan többsége és dominanciája van egy társadalomban, főleg az oktatással foglalkozók körében annak az auditív-verbális módszernek, amelyről tudjuk, hogy nem vezet sikerre, amelyről tudjuk, hogy a nyelvi emberi jogokat, amelynek része a jelnyelv használatának a joga, tudjuk, hogy ezeket megsérti ez a módszer, és azt is tudjuk, hogy károsítja azokat a gyerekeket tulajdonképpen, akiket csak ezzel tanítanak - mindjárt mondok néhány szót arról, hogy miért, károsítja ezeket a gyerekeket -, tehát nem lehetséges, hogy amikor ilyen erős a dominanciája egy pedagógiai módszernek, akkor pusztán lehetővé tegyünk egy másik pedagógiai módszert. Ennél sokkal súlyosabb dolgokról van itt szó.

Én egyetértek Kósa Ádám képviselő úrral abban, hogy most ez egy jó tanuló törvénye, de azért azt is szeretném, ha ez a jó tanuló nemcsak bemagolná az európai szemléletet, hanem értené is, és ha érteni is akarja, akkor kell jobban előrelépnie, akkor kell előrébb lépnie. Hallottuk azt Kósa képviselő úrtól, hogy sokkal kevesebben tanulnak hallássérültek felsőoktatási vagy akár középfokú oktatási intézményekben, mint amilyen az arányuk, és ez nem véletlen. Nagyon sokan azt gondolják, hogy a hallássérültek egyben valamiféle szellemi fogyatékkal is rendelkeznek. Sajnos, nagyon sokszor előfordul az, hogy mi magunk, a hallók társadalma vesszük el azokat a lehetőségeket - sőt általában ez a helyzet - tőlük még kicsi gyermekként, amikor a nyelv, az első nyelv elsajátítása folyik, akkor vesszük el azt a lehetőséget, hogy jobb tanulók legyenek, hogy a felsőoktatásban tanulhassanak, hogy később diplomát szerezhessenek, és ne legyenek kényszer-, rokkantnyugdíjasok, és ne kelljen tengődniük valahol a társadalom peremén igen rossz szociális és gazdasági körülmények között.

Hogyan vesszük el ezt a lehetőséget tőlük? Az első nyelv elsajátítása jóval 3 éves kor előtt elkezdődik azoknál a gyerekeknél, akik hallanak. A hallássérült gyerekek 90 százaléka születik olyan családba, ahol mindkét szülő halló, és ezek a szülők sajnos nincsenek fölkészülve arra, és sajnos, még sajnosabb, nincsenek is fölkészítve arra, hogy hogyan kell egy ilyen kicsi gyerekkel bánni. Azt szeretnék, ha valahogy a hallásmaradványokat följavítanák az orvosok, azt szeretnék, ha valahogy egy, ha csökkent értékű is, de halló és beszélő ember lenne abból a pici csecsemőből.

Nem ez a jó út. Az a jó út, ha az ilyen gyerekeknek, amint felismerik a hallássérült létet, a hallássérült életet, abban a pillanatban jelnyelvet kezdenek oktatni, mégpedig azért, mert ez lesz az a nyelv, ami majd azokat a nyelvi képességeket kibontakoztatja az ő agyában, amelyekre mindenképpen szüksége lesz, amit egy halló gyerek az anyanyelv elsajátításával szerez meg, és amit kialakítanak bennük a halló nyelv szavai. Ugyanígy a jelnyelv szavai egy meghatározott képességet bontakoztatnak ki. Ha ezt a lehetőséget elvesszük ezektől a gyerekektől, akkor nem lesz mire épülnie annak az új nyelvnek, annak az idegen nyelvnek, ami a hangzó magyar nyelv. Ha nincs mire épülnie a hangzó magyar nyelvnek, akkor értelemszerűen soha nem fogják úgy megtanulni ezek a gyerekek a hangzó magyar nyelvet, mint ahogy halló társaik, tehát eleve óriási hátránnyal indulnak, és nemcsak a nyelvi képességeik nem fejlődnek ki úgy, ahogy a halló gyerekeké, hanem ennek következtében más kognitív képességeik sem. Tehát abba a sorba taszítjuk őket, hogy eleve elvágjuk a továbbtanulás lehetőségétől, a jó diploma megszerzésének lehetőségétől és azoktól az esélyektől, amikkel halló társaik rendelkeznek.

A kisebbségi nyelv oktatása - és a jelnyelv kisebbségi nyelv -, ha egy nemzeti kisebbség nyelvéről van szó, akkor odavezethet, hogy ha nem megfelelő módon történik, ha úgy történik, ahogy sajnos mintha a törvény is ezt tartalmazná, hogy idegen nyelvként tanítják lényegében a gyerek anyanyelvét, akkor az odavezet, hogy az adott közösség előbb-utóbb megválik saját anyanyelvétől. A nemzeti kisebbségekről beszélek. Ezt természetesen nem lehet támogatni, nem lehet szó nélkül hagyni, hiszen egy olyan identitás vész el vele, amelyet tisztelnünk kellene, a kisebbségi identitást és a kisebbségi nyelvet. De ahogy mondtam, a halláskárosultak és a jelnyelv esetében erről sokkal többször van szó, és még egyszer megismételném, hogy nem pusztán arról van szó, hogy a jelnyelvet nem használhatja, és nem fogja tudni használni, hanem hogy semmilyen nyelvet nem fog tudni olyan kifejletten, olyan tökéletesen használni, mint ahogy a halló társai; és még egyszer mondom, a többi kognitív képessége, a tanulási képessége sem tud úgy fejlődni, ha nincs egy teljesen kialakult nyelvi rendszer a fejében, mint ahogy a halló társainak. Nagyon nagy tehát a felelősségünk.

Tulajdonképpen nem tudom, ismerik-e azt a példát, amikor egy meglehetősen brutális édesapa a kislányát, akit Ginnynek hívtak, bezárta egy szobába - ez egy Egyesült Államokban jó néhány évtizeddel ezelőtt történt eset -, és lényegében nem kapott külső ingert a gyerek, nyelvet sem, és amikor megtalálták 7-8 éves korában, akkor már hiába próbálkoztak vele, hiába próbáltak bármit, nem tudta úgy megtanulni az angol nyelvet, az anyanyelvét, mintha, kicsi korában kezdte volna. Farkasgyerekeknek hívják ezeket a gyerekeket, nyilván Maugli nyomán. De gondolunk-e arra, hogy amikor nem fejlesztjük a hallássérült kicsik jelnyelvét, akkor lényegében ilyen farkasgyerekeket, azt nem mondanám, hogy képzünk, de farkasgyereksorba taszítjuk ezeket a piciket?

Éppen ezért azt gondolom, hogy a törvénynek az a része, amelyik lehetővé teszi, hogy az óvodában és a korai fejlesztésben a jelnyelvet használják bizonyos feltételek mellett, ha a szülők egy része igényli és a többi, az nem elégséges, az messze nem elégséges. Egyrészt azt gondolom, hogy ha egyetlenegy olyan szülő van, aki kéri, hogy tanítsák a gyerekét, hogy a fejlesszék a gyerekét jelnyelven, akkor az állam ezt nem tagadhatja meg tőle. Nincs jogunk megtagadni tőle a teljes nyelvi kibontakozást, a teljes kognitív kibontakozást. Nincs jogunk ahhoz, hogy olyan szellemi, gazdasági, szociális körülmények közé taszítsuk, ami közé nem kerülne, ha nem vennénk el tőle az anyanyelvét.

Ugyanez vonatkozik a kétnyelvű oktatásra az iskolában. Szerintem megengedhetetlen, hogy a szülők, ráadásul az azonos csoportba járó gyerekek szüleinek több mint fele kell hogy igényelje azt, hogy kétnyelvű oktatásban részesüljön a gyerek. Képzeljük el saját gyerekeinket, amint beteszik őket egy osztályba 6 éves korukban, és egy számukra teljesen idegen nyelven elkezdik őket tanítani. Mit várunk, hogy fognak tanulni, és mit fognak megtanulni? Nem lehet ezt csinálni, a kétnyelvű oktatást minden körülmények között biztosítania kell szintén az államnak. Nincs nagy költségvetési tételekről szó. Tehát ne azt gondoljuk, hogy ez irdatlan pénzekbe kerül. Szerintem ez nem irdatlan pénzek, hanem minimális emberség kérdése.

Azt gondolom tehát, és ehhez adok be módosító javaslatot, hogy azokat a feltételeket, amelyek mellett kétnyelvű oktatás, illetve korai fejlesztés indulhatna a törvény szerint, azokat meg kell változtatni úgy, hogy ha akár egy szülő ezt igényli akár az oktatásban, akár az óvodában, azt mindenképpen biztosítani kelljen. Sőt, én tovább is lépnék szívesen, és azt is mondanám, hogy a hallássérült gyerekek szüleinek olyan tanfolyamokat indítsunk, mint az Egyesült Államokban vagy Európában szokásos. Indítsunk olyan tanfolyamot, ahol ők nagyon korán elkezdhetik megtanulni a jelnyelvet, hiszen ez lesz az ő gyermekük anyanyelve, és akkor lesz az ő gyermekük a legboldogabb és a legsikeresebb az életben, ha ezt nagyon jól tudja. Természetesen ezzel nem zárjuk ki őt, a gyerekeket a hallók társadalmából, mert erre a jelnyelvre épülve nagyon jól el fogják tudni sajátítani a hangzó magyar nyelvet. Arról van tehát szó, hogy valóban akarunk-e esélyt adni ezeknek a gyerekeknek, vagy csak úgy csinálunk, mintha esélyt akarnánk nekik adni, mert egy nemzetközi egyezményben ezt vállaltuk.

Azt gondolom tehát, hogy ha ténylegesen meg akarjuk változtatni a szemléletünket, akkor mindenekelőtt azt kell szem előtt tartanunk, hogy a hallássérült emberek nem betegek, nem kezelni kell tehát őket, nem gyógyítani kell tehát őket, hanem azokat az akadályokat végre megszüntetni, amelyek az ő teljes társadalmi kibontakozásuk és teljes társadalmi integrációjuk előtt állnak. Azt gondolom, hogy egyrészt a társadalmi szemléletváltásban, másrészt pedig elsősorban az oktatási lehetőségek biztosításában, az egyenlő esélyek biztosításában kell tennünk, hogy ez így megvalósuljon.

Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
235 52 2009.10.26. 3:00  51-56

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Államtitkár Úr! Hosszú előkészítést és számos egyeztetést követően az Országgyűlés végre elfogadta a hozzátartozók közötti erőszak megelőzését biztosítani hivatott távoltartási törvényt, és a törvény 2009. október 1-jétől hatályba is lépett. Hallottunk arról, hogy alkalmazták már ezt a törvényt sikerrel és haszonnal. De arról is érkeznek sajnos a hírek, hogy a törvény alkalmazása elé még mindig akadályok hárulnak.

A végrehajtásban részt vevők visszajelzései szerint szükség lenne a részletes szabályokat tartalmazó végrehajtási rendeletre, ennek megalkotására a törvény fel is hatalmazta a rendészetért felelős minisztert. Ennek hiányában ugyanis meglehetősen nehéz a céljának megfelelően, azaz a bántalmazottak védelme érdekében alkalmazni a törvényt. Az igazságügyi tárca ugyan a törvény hatálybalépése előtt egy nappal megjelentette a Magyar Közlönyben az ideiglenes megelőző távol tartó határozat meghozatalának részletes szabályairól szóló rendeletet, ez azonban mindössze öt paragrafusból áll, és a hírek szerint nem ad kellő eligazítást az eljáró rendőrök számára ezekben a sokszor meglehetősen bonyolult ügyekben.

(14.30)

A törvény célja a bántalmazottak azonnali védelmének biztosítása. Ezt hátráltatja, hogy a törvénynek a gyorsított eljárásra vonatkozó szabályai - ez a törvény egyik kulcspontja - egyelőre ütköznek a polgári perrendtartás egyéb szabályaival, ezáltal azok például egy fellebbezéssel könnyedén kijátszhatók. Súlyos következményei lehetnek, ha a végrehajtás szabályozásának hiányosságai miatt nem lehet alkalmazni a törvényt, és ezeket a következményeket sajnos a segítségben reménykedő bántalmazottaknak kell elviselniük.

A számok is azt bizonyítják, hogy az erőszak megelőzése nem tűr semmiféle halasztást. Mindannyian jól ismerjük már ezeket a számokat, csak sajnos még mindig keveset foglalkozunk velük. Átlagosan hetente egy nő hal meg hozzátartozók közötti erőszak következtében. Nagyon sokan és nagyon régóta vártak tehát erre a törvényre, kár lenne lehetetlenné tenni az alkalmazását.

Tisztelt Miniszter Úr! A kérdéseim a következők a tárcához (Jelzésre:) - államtitkár úr, bocsánat. Mikorra várható a távoltartási törvényben előírt, megfelelő részletezettségű végrehajtási rendelet megalkotása? Mikorra várható a törvény más eljárási törvényekkel való összhangjának megteremtése? Hány rendőrt, milyen módon készítettek eddig föl arra, hogy a távoltartási ügyekben eljárjon? Milyen fölkészítő anyagokat kaptak a bíróságok a hozzátartozók közötti erőszak természetéről, hogy új feladatukat megfelelő pontossággal tudják ellátni? Államtitkár úr, várom megtisztelő válaszát.

Köszönöm. (Taps az SZDSZ soraiban. - Szórványos taps az MSZP soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
235 56 2009.10.26. 1:02  51-56

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Tisztelt Államtitkár Úr! Köszönöm szépen a választ. Azt gondolom, hogy olyan fontos információkat hallottunk most itt, amelyek a médiában valahogy sajnos nem kaptak kellő hangsúlyt, vagy talán nem hogy hangsúlyt nem kaptak, de teret sem. Azért is interpelláltam a miniszter urat, illetve a minisztériumhoz azért tettem föl ezeket a kérdéseket, mert én magam is a hiányosságokról olvastam, és a válaszokról nem olvashattam. Azt gondolom, hogy amit most itt hallottunk, mindenképpen előrevivő és megnyugtató.

El fogom fogadni a választ, de arra kérem a minisztériumot, hogy azokat a jelzéseket, amelyeket a civil szervezetektől, illetve a szakmai szervezetektől - akár a bíráktól, akár a rendőrségtől - kapnak, különös tekintettel és folyamatosan figyeljék, és én ígérem, hogy mi is vigyázó szemünket a minisztériumra vetjük, és folyamatosan fogjuk követni ezt a munkát. Ezt ígérem azoknak elsősorban, akik most kiszolgáltatott pozícióból élnek majd a jogaikkal végre.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
246 40 2009.11.23. 3:08  39-45

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Miniszter Úr! Ön a napokban két jelölt közül választotta ki a nemzeti könyvtár vezetőjét. Az egyik jelölt az OSZK mostani főigazgatója, 1982 óta szakgyűjtemények vezetője, több informatikus-könyvtáros tanszék alapítója, kulcsembere, a könyvtárosképzés modernizálója, vendégoktatóként a Sorbonne és a Bolognai Egyetem tanára. Tizenkét szakmai folyóirat szerkesztőbizottságának tagja, a Magyar Könyvszemle főszerkesztője. Csaknem húsz forrásközlő sorozat szerkesztője, a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság főtitkára. Tizenhárom monográfiája és húsz forrásközlő kötete jelent meg, közel nyolcvan tanulmánykötetet és húsz bibliográfiát, illetve katalógust szerkesztett, tizennyolc nemzetközi konferenciát szervezett. Másfélszáz tudományos publikációja jelent meg, jó része idegen nyelveken, 180 tudományos előadást tartott, jelentős részben angolul, németül, franciául, olaszul. Egyike volt az elsőknek, akik a kultúra megőrzését összekapcsolták a humán információtudománnyal.

A szakma Európa egyik legjobb nemzetigyűjtemény-vezetőjének tartja, a magyar kultúra egyik leghatékonyabb és legelkötelezettebb kutatójaként és terjesztőjeként tartják számon. Tíz éve vezeti az OSZK-t. A költségvetési támogatás folyamatos csökkenése ellenére az intézmény saját bevétele ma a tíz évvel ezelőtti háromszorosa. A megvalósult szakmai s egyben nagy érdeklődésre számot tartó programok az OSZK-t valóban a nemzet első számú könyvtárává tették. Végre rendben zajlanak az informatikai fejlesztések és a magyar kulturális örökség digitalizálása.

Egy átvilágítás szerint a dolgozói elégedettség az OSZK-ban 85 százalékos. Nemrégen még ön is elégedett lehetett a főigazgató úr munkájával, hiszen 2009-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztjét kapta. A pályázatot nem ő nyerte, hanem a másik jelölt.

A másik jelöltről azt tudni, hogy a Hírközlési Felügyelet néhány főből álló könyvtárát, később az Eduweb távoktatási részlegét vezette, egy éve dolgozik az OSZK-ban, eddig a harmadik osztályon, most a 4-5 tagú lelőhely-nyilvántartó osztályt vezeti. Kétségtelen, 2004-ben tudományos fokozatot is szerzett.

Miniszter Úr! Mégis milyen szempontok alapján választott vezetőt a nemzeti könyvgyűjtemény élére? Milyen érdemei vannak a kinevezett jelöltnek, amelyek a legmagasabb minőségű szakmai teljesítményt felülírják? Miért szegte meg a vonatkozó jogszabályokat? Miért nem hívta össze az Országos Könyvtári Kuratóriumot, és hogyan került az ad hoc bizottságba olyan tag, akinek az objektivitása egy korábbi konfliktus miatt kétséges? Miért maradt el a jelöltek szóbeli meghallgatása? A jelenlegi főigazgatótól kellett mindenképpen megszabadulni, vagy az újnak kellett mindenképpen a főigazgatói állást megkapnia?

Várom megtisztelő válaszát. (Taps az SZDSZ soraiból.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
246 44 2009.11.23. 1:20  39-45

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Tisztelt Miniszter Úr! Nem hiszem, hogy különösebben "élesfülűnek" vagy éleslátónak kell ahhoz lenni, hogy az ember észrevegye, hogy ön megkerülte a választ azokra a kérdésekre, amelyeket feltettem. Én nem egy listát kértem öntől arról, hogy kiket nevezett ki milyen funkciókra, én azt kérdeztem, hogy milyen elvek szerint nevezte ki a főigazgató asszonyt.

Arra sem kaptam választ például, hogy miért egy ad hoc bizottságot nevezett ki, és miért nem az 1997-es idevonatkozó törvényben meghatározott bizottságot. Amit ön felhoz, hogy a szakszervezetnek mi volt a véleménye, hát attól függ, hogy kiből állítjuk össze a bizottságot persze, hogy mi lesz a vélemény. 494 dolgozóból 432 vett részt abban a külső vizsgálatban, átvilágításban, amely szerint 80 százalék fölötti volt a dolgozói elégedettség. Valószínűleg ez a két szakszervezeti bizalmi nem volt köztük; a többieket is meg lehetett volna kérdezni.

(14.30)

Azt gondolom, hogy ha önök elismerték, a kormány és nyilván ön is elismerte (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) a Magyar Köztársaság tisztikeresztjével a főigazgató úr munkáját, akkor engedni kellett volna a folytatást. (Az elnök ismét csenget.) Én egy bocsánatkérést tudtam volna elképzelni.

Elfogadni a választ természetesen nem tudom. (Közbeszólás az MSZP soraiból: Elfogadta a választ? - Közbeszólás: Nem!)