Készült: 2020.09.29.23:20:13 Dinamikus lap

Felszólalás adatai

179. ülésnap (2008.11.19.), 224. felszólalás
Felszólaló Dr. Sándor Klára (SZDSZ)
Beosztás  
Bizottsági előadó  
Felszólalás oka Expozé
Videó/Felszólalás ideje 20:00


Felszólalások:  Előző  224  Következő    Ülésnap adatai

A felszólalás szövege:

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ), a napirendi pont előadója: Tisztelt elnök úr, köszönöm szépen a szót. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Október 30-án egy fogadóórát tartottam a választókörzetemben, mégpedig egy olyan részén, Gyálaréten - ez Szeged déli, kertvárosi részében található -, ahol 3000-3500-an élnek, és ott találkoztam azzal a nagyapával, akinek az unokáját egy évvel ezelőtt ölte meg élettársa, aki egyébként börtönőr volt, azért, mert úgy gondolta, hogy a nő őt majd el fogja hagyni. Ugyanezen a területen, ugyanebben a körzetben, Gyálaréten napokkal ezelőtt történt az az eset, amikor vélhetően vagy a gyanú, a gyanúsítás szerint egy 22 éves férfi megölte az élettársát, és megölte 9 hónapos gyermeküket. Sajnos, nem csak az én választókörzetemben - mondhatjuk nyugodtan - mindennaposak az ilyen események. Magyarországon ma átlagosan hetente egy ember hal meg családon belüli erőszak következményeképpen, havonta egy gyermek hal meg ilyen események következményeképpen, és az ország bármely részéről lehet erre példákat felhozni.

A jelenlegi helyzetről hadd mondjam még el azt, hogy nagyon gyakran szokták számon kérni azt, hogy időnként miért nők és gyermekek elleni erőszakról beszélünk. Azért, kedves képviselőtársaim, mert a bántalmazottak segélyezésével foglalkozó szervezetek felmérései szerint az áldozatok 95 százaléka nő, a bántalmazó pedig férfi. Természetesen semmi módon nem helyeseljük azt sem, hogyha ez fordítva van, de ennek a számnak mégiscsak jelentősége van, a későbbiekben majd kitérek rá, hogy miért.

Hadd hívjam fel a figyelmüket arra, hogy minden ötödik magyar nő él élete során olyan kapcsolatban, amelyben a partnere vagy a kapcsolat megszűnte után a volt partnere bántalmazza. Hadd mondjam el azt is, hogy a bántalmazás független a társadalmi helyzettől, a gazdasági helyzettől, az iskolázottságtól, az életkortól, független attól, hogy Magyarország melyik részéről van szó, tehát még csak azt sem lehet mondani, hogy más szociológiai jellemzőkkel összekötődne, kivéve azt az egyet, amelyet már említettem: a nemek közötti arány nagyon-nagyon nem azonos.

Tudjuk azt is, hogy családon belüli erőszakból sokkal több eset van, mint amiről tudunk. Természetes, hogy ha haláleset vagy nagyon súlyos bántalmazással nagyon súlyos testi sérülés következik be, akkor ezekről az esetekről remélhetőleg tudunk, a nagyon súlyos testi sértésről nem mindig, de a felmérések szerint megint csak átlagosan minden negyvenedik bántalmazás után dönt úgy egy nő először, hogy vagy segítségért folyamodik egy civil szervezethez, vagy a rendőrséghez fordul. Tudjuk, hogy a bántalmazottak szégyellik azt, hogy őket megverik és bántják, tudjuk azt, hogy félnek a bántalmazótól, nagyon sok esetben ezért nem mernek feljelentést tenni, és sajnos nagyon sokan vannak olyanok, akik azt gondolják - ezt megint csak társadalmi rétegtől függetlenül így van -, hogy ami a családon belül vagy a partnerkapcsolaton belül, zárt ajtók mögött történik, az senkire nem tartozik, csak arra a két emberre vagy a családra.

Ezek a minták öröklődnek, öröklődik az is, hogy sokan azt gondolják, hogy a családon belüli erőszak nem büntetendő, mert vannak még olyanok is ebben az országban, akik netán úgy gondolják a mondás szerint, hogy pénz olvasva, asszony verve jó - remélem, egyre kevesebben vannak ilyenek. De akik ezt nem mondják hangosan, azok között is nagyon sokan vannak nők is és férfiak is, akik természetesnek tartják azt, hogy időnként elcsattan egy-egy pofon. Ezért hívtam fel a figyelmet az arányokra, arra, hogy a bántalmazott az esetek 95 százalékában nő, mert mindenki szerint, aki komolyan foglalkozik ezzel a kérdéssel, akár Magyarországon, akár külföldön, a dolog hátterében az az intézményesített erőszak áll, ami a nőket éri a magyar társadalomban, nemcsak fizikai, lelki és gazdasági bántalmazás formájában, hanem akár úgy is, hogy nem keresnek ugyanannyit, mint a férfiak, akár úgy is, hogy a karrierben az előrejutásuk messze nem olyan, mint a férfiaké, nem olyan esélyeik vannak rá és így tovább, ezekről többször beszéltünk itt a Házban. Mindenesetre a nők elleni erőszaknak az egyik formája, nyilván a legdurvább vagy a leglátványosabb formája a fizikai erőszak, de ugyanilyen formája akár az is, hogy a karrierjükben nem léphetnek a tehetségükhöz, képességeikhez mérten előre. Azért kell ezt látnunk egyrészt, mert Európában már mindenhol rájöttek erre, tehát nem ártana felzárkózni, másrészt mert nem fogjuk tudni megoldani ezeket a problémákat, hogyha elszigetelten, önálló, külön jelenségekként kezeljük őket.

A társadalmi kártékonyságról, arról, hogy a családon belüli erőszaknak vagy a partnerkapcsolati erőszaknak milyen kártékony hatása van társadalmilag, azt gondolom, nagyon sokat nem kell beszélnem, szerintem ezt képviselőtársaimmal együtt mindannyian tudjuk. Nyilvánvaló ez a halál a fizikai és a lelki sérülések esetében. Ugyanakkor nem szoktuk elmondani, csak úgy rejtve tudjuk azt, hogy ez százezreket vagy akár milliókat érintő probléma, hiszen a bántalmazotton kívül a bántalmazó sem él nagyon jó lelki helyzetben, nem lehet azt mondani, hogy az ő mentálhigiénés helyzete nagyon jó lenne. Kiszolgáltatott embereket, nőket, gyermekeket és időseket érint elsősorban a családon belüli erőszak, és természetesen azért is kártékony társadalmilag, mert egy féloldalas, hierarchizált társadalmi berendezkedést konzervál.

Még egy szám, ami becslésre alapul, olyan európai becslésekre, amikor különböző országokban, Angliában, Spanyolországban és néhány más országban felméréseket végeztek, és megpróbálták kiszámolni azt, hogy mennyibe kerül a családon belüli erőszak áldozatainak az egészségügyi gondozása, hogy perekre mennyi pénz megy el és így tovább, magyarul hogy az államnak mennyibe kerül. Hogyha ezt arányosan levetítjük a magyar lakosság számára, akkor azt mondhatjuk, hogy évente körülbelül 400 millió eurót költünk arra, hogy a családon belüli erőszak áldozatait akár az egészségügyi rendszerben, akár pszichésen, akár a jogrendszerben legalábbis megpróbáljuk gyógyítani vagy kárpótolni. Ezért gondoltuk azt, hogy nagy szükség van már arra a törvényre, amelyet benyújtottunk, és amelynek az általános vitája most zajlik.

Itt szeretnék rátérni arra, hogy nem előzmények nélküli ez a törvényjavaslat, amelyet mi benyújtottunk. Emlékezetes, hogy 2003 márciusában született egy olyan országgyűlési határozat, amelyben a Magyar Országgyűlés arra kötelezte magát, hogy egy éven belül olyan nemzeti stratégiát dolgoz ki, amely a családon belüli erőszakot megpróbálja visszaszorítani.

(16.50)

Körülbelül egy év múlva, 2004 áprilisában a kormány be is nyújtott egy olyan törvényjavaslatot, amelyet egyébként a civilek nagyjából megfelelőnek találtak - egyetértettek vele - arra, hogy beteljesítse ezt a feladatot, tehát visszaszorítsa a családon belüli erőszakot. A törvénynek lezajlott az általános és a részletes vitája, de 2004 szeptemberében a kormány átdolgozásra visszakérte ezt a törvényt, és több mint egy év múlva, 2005 novemberében megszületett a büntetőeljárásról szóló törvény módosítása. Nagyon fontos tehát, hogy amíg korábban, 2004-ben önálló törvényjavaslatként, egységes törvényjavaslatként próbálták kezelni ezt a problémát, 2005 novemberében már egy másik törvény részévé vált ez a módosítás. 2006. március 3-án végül a parlament megszavazta, hogy a magyar jogrendbe bevezették a távoltartás büntetőeljárás-jogi intézményét július 1-jei hatállyal.

A civilek azonnal jelezték... - amikor azt mondom, hogy "civilek", azokat a civil szervezeteket jelöli, amelyek tagjai első kézből foglalkoznak segélyvonalak, tanácsadó szolgálatok működtetésén keresztül a családon belüli erőszak áldozataival. Azt gondolom egyébként, hogy ők ma a legfelkészültebb szakemberek ezekben a kérdésekben. Tehát ők azonnal jelezték, hogy szerintük működésképtelen lesz az a törvény, amely megszületett. És azt a választ kapták, hogy várjunk két évet, és nézzük meg, hogy mi történik a gyakorlatban.

A gyakorlatban sajnos az történt, ami előre megjósolható volt. Most itt a meglévő jogszabályok problémáit szeretném felsorolni. Az azonnali biztonság helyett, amelyet a távoltartás intézményének biztosítania kellene, az történik ma, hogy a távoltartás kérelmezése után az elutasítása vagy az elfogadása ennek a kérésnek átlagosan 6 hónap átfutási idő után következik be. A meglévő törvény ugyanis nem tartalmaz határidőt a bíróságok számára, tehát ez ad absurdum két évig is elhúzódhat, hiszen ez a féléves átlag úgy jön ki - ennél hosszabb idő is van -, hogy akár fél évig, akár egy évig, másfél évig a bántalmazottnak, aki már közben feljelentette a bántalmazóját, és nyilvánvalóan ő tud erről, egy meglehetősen erőszakos, továbbra is bántalmazó magatartást folytató emberrel kell együtt élnie, neki is, a gyermekeinek is, akár a szüleinek is és így tovább.

Vagy a másik lehetőség az, hogy rendkívül megszégyenítő módon az áldozatoknak kell menekülniük a közös lakásból, és nem kapnak védelmet senkitől arra, hogy a jogos tulajdonukban biztonságban érezhessék magukat.

Más problémák is adódnak természetesen. Az a gyakorlat civil szervezetek szerint, hogy ügyészi indítvány nélkül a bíróságok nem rendelik el a távoltartást, és ebből pedig az következik, hogy mivel az ügyészek gyakorlatilag nem kommunikálnak az áldozatokkal, és nem kapnak alapos képzést sem arról, hogy a családon belüli erőszak természete milyen, ezért aztán nagyon sokszor elmarad az ügyészi indítvány, ennek hiányában pedig, ahogy mondtam, a bíróságok nem rendelik el a távoltartást.

Az is előfordul, nem egy ilyen áldozattal magam is találkoztam, akit mondjuk, a háziorvosa beszélt le arról, hogy látleletet vetessen; bár látta jól a bántalmazás, a verés jeleit az áldozat arcán, azt mondta neki, hogy nem érdemes ezzel bírósághoz fordulni, csak még rosszabbra fordul a sorsa. De tudjuk azt, hogy nemcsak háziorvosok esetében fordul ilyen elő, hanem akár a hatóságok vagy a jelzőrendszer más tagjai esetében is, nem azért, mert mondjuk, ne lennének lelkiismeretesek, hanem nagyon sok esetben előfordul, hogy például a szociális munkások maguk is félnek a bántalmazó, erőszakos emberektől.

Végül pedig hadd említsem még meg, mert ez nagyon fontos, hogy a jelenlegi törvény szemlélete sem olyan, mint amilyet szerencsésnek tartanánk. Egy hasonlattal élve, olyan a mostani törvény, mint amikor csőtörés van a lakásunkban, és kihívjuk a vízvezeték-szerelőt, akkor ő nem a csőtörés okát keresi meg és szünteti meg, hanem megpróbál nekünk segíteni abban, hogy különböző nejlonokkal borítsuk be a bútorokat meg a szőnyeget, hogy ne nagyon legyen vizes. Tehát nem áldozatközpontú a mostani törvényi háttér, hanem sajnos azt kell mondanom, hogy bántalmazóközpontú. Arra koncentrál, hogy a bántalmazóval mi legyen, és nem arra, hogy az áldozattal mi történik; nem arra, hogy megszűnjön ez az állapot, hanem arra, hogy a bántalmazót nehogy aránytalanul érje bármilyen megtorlás, ami természetesen nem lenne helyes, csak most itt az a gyakorlat, hogy az áldozatot nem védi meg a törvény kellőképpen.

Nem veszi figyelembe a jelenlegi szabályozás azt sem, hogy nemcsak a fizikai erőszak számít családon belüli erőszaknak, hanem a gazdasági és a lelki is. Az, amikor megfélemlítik, amikor kigúnyolják, fenyegetésben tartják, amikor elszigetelik a családtól és a barátoktól a bántalmazottat, az ugyanúgy az erőszak egyik formája, mint a fizikai erőszak.

Legfőképpen pedig nem veszi figyelembe a jelenlegi törvény azt, hogy nem sok egyedi esetről van szó, hanem, ahogy mondtam, ezek az esetek szorosan összefüggenek egymással, és egy olyan háttérből vezethetők le, amelyről beszéltem, abból az intézményes patriarchális erőszakból, amely sajnos a teljes magyar társadalmat, de egyébként más európai társadalmakat is jellemez, csak nem olyan mértékben talán, mint a miénket.

A nemzetközi helyzetről hadd mondjam el azt, hogy sehol sem jó. Nem véletlen az, hogy az Unió és az Európai Tanács kiemelt prioritásként kezeli a nők elleni erőszak megszüntetésének a fontosságát. Nem véletlen az, hogy ebben az évben, tavasszal zárult az a másfél éves nagy kampány, amelyet az Európai Tanács hirdetett meg az Európai Unió összes országában, és amely éppen a nők elleni erőszak leküzdésére irányult. S nem véletlen az sem, hogy ez az a terület, amelyben a nők elleni diszkrimináció megszüntetését célzó egyezmény betartását ellenőrző bizottság, a CEDAW-bizottság rendszeresen és következetesen elmarasztalja Magyarországot. Nem teszünk eleget azoknak a nemzetközi feltételeknek vagy azoknak a nemzetközi szerződéseknek, amelyeket az ország aláírt, egyszerűen azért, mert nem jók a szabályaink a családon belüli erőszak kezelésére.

A nemzetközi gyakorlatban egyre gyakrabban veszik át Ausztria példáját, ahol az európai országok közül először mondták ki nagyon határozottan azt, hogy az erőszak nem magánügy, hogy a családon belüli erőszak ellen közösen, társadalmi szinten, törvényi szinten kell fellépnünk.

Mi is ezt tettük a törvényjavaslatunkban, mi is az osztrák példát követtük éppen azért, mert ott elegendő idő áll már rendelkezésre ahhoz, hogy lássuk azt, hogy működik, vagy nem. Az osztrákok értékelték saját törvényük működését, és egyébként szigorítottak rajta, tehát a miénkhez képest még sokkal szigorúbbá tették nemrégiben, pontosan azért, mert úgy ítélték meg, hogy a szigorítás még inkább előreviheti a családon belüli erőszak megszüntetését Ausztriában, de mi már azzal is megelégednénk első lépésben természetesen, ha azt elérhetnénk, amivel az osztrákok kezdték.

Nagyon fontos tehát a most beterjesztett törvényjavaslatban a következő néhány pont. Az egyik az, hogy önálló törvénnyel kívánjuk szabályozni a családon belüli erőszakot, mégpedig azért, mert ennek egyrészt szimbolikus jelentősége van, mint mondtam. Ki kell emelnünk azt, hogy itt nem ugyanolyan verekedésről van szó, mint amikor a kocsmában részegen esetleg egymásnak esnek. Nem ugyanolyan verekedésről van szó, mint más esetekben, hanem egy egészen más típusú és más társadalmi, más szociológiai hátterű, más szociálpszichológiai hátterű erőszak az, amely megnyilvánul.

Az ügy fontossága természetesen szintén indokolja azt, hogy önálló törvénnyel szabályozzuk, és ezzel is rá akarunk mutatni, hogy a családon belüli erőszak nem magánügy.

A törvény célja az, hogy megszüntesse azokat az anomáliákat, amelyek a jelenlegi szabályozásból következnek. Tehát a legfontosabbnak azt tartjuk, hogy hatékonyan teljesítse a törvény azt, hogy azonnali biztonságot, de valóban azonnali, és nem sokkal később bekövetkező kvázi biztonságot nyújtson. Én ezt nem nevezném azért annak, ami fél év múlva következik be, lehet, hogy közben legrosszabb esetben megölik a bántalmazottat; tehát hogy hatékonyan elérjük azt, hogy azonnali biztonságba kerüljenek a bántalmazottak, és hogy megelőző természetű is legyen ez az intézkedés, tehát hogy előzze meg esetleg a további bántalmazásokat.

Ausztriában egyébként azt tapasztalták, hogy ez nagyon sok esetben bekövetkezett. Amikor az első távoltartást elrendelték, akkor a bántalmazók észbe kaptak, és egyszerűen vagy segítségért fordultak ők is különböző szociális munkásokhoz, pszichológusokhoz, segítő hálózathoz, és leküzdötték ezt a problémát, mert akár családokat lehetett, kapcsolatokat lehetett megmenteni ennek segítségével.

(17.00)

Nagyon fontosnak tartjuk azt is, hogy a szemlélet változzon. Éppen ezért annak a szempontnak az érvényesítése érdekében, hogy a távoltartás azonnali elrendelésre kerülhessen, ezt tartjuk a törvényjavaslat egyik legfontosabb pontjának, nevezetesen azt, hogy ne kelljen a bíróság döntésére hónapokat vagy akár heteket, de akár napokat várni, hanem az intézkedő rendőr maga, természetesen megfelelő feltételek mellett elrendelhesse a távoltartást. Utána bíróság elé kerülhet az ügy, különösen akkor, ha büntetőeljárást kell indítani, de abban a pillanatban, amikor segítségért folyamodik valaki, és távoltartást kér, akkor nyilvánvalóan az azonnaliság kapja a legnagyobb szerepet. Ez biztosítja azt is, hogy a bántalmazottnak legyen ideje, hogy átgondolja azt, hogy egyáltalán mit kíván tenni: kíván-e büntető feljelentést tenni, menedékházba szeretne menni, meghosszabbítani szeretné a távoltartást, mert egyébként a törvényjavaslatunk szerint erre mód van, tehát nemcsak a rendőr, hanem később a bíróság meghosszabbíthatja ezt az időszakot. Nagyon fontos az, hogy a bíróságot nagyon szoros határidő köti, nem húzhatja el ezt a döntést.

Nagyon fontosnak tartjuk azt is, hogy ne szorítkozzon a házastársi és az élettársi kapcsolatra a családon belüli erőszak értelmezése, hiszen nagyon sok esetben előfordul, hogy akár megölnek azért nőket, mert nem kívánnak intim kapcsolatba, nem kívánnak szerelmi kapcsolatba lépni azzal, aki viszont ezt nagyon szeretné.

Tudjuk azt is, és ezzel szeretném befejezni, hogy nagyon sok egyéb intézkedésre van még szükség: az ügyészek, a bírák, a rendőrök képzésére, továbbképzésére, a meglévő, de nem működő jelzőrendszer aktiválására, az ellátórendszer fejlesztésére. De azt gondolom, hogy amíg mindezek megtörténnek, és párhuzamosan ezeket meg kell majd tennünk, fejlesztenünk kell, előre kell lépnünk ezeken a területeken is, addig is nagyon fontos előrelépés lehet ennek a törvénynek a megszületése, hiszen további megaláztatásokat, veréseket, fizikai erőszakot és akár halált előzhet meg.

Köszönöm szépen, elnök úr. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.)




Felszólalások:  Előző  224  Következő    Ülésnap adatai