Készült: 2020.07.07.21:48:38 Dinamikus lap

Felszólalás adatai

52. ülésnap (2010.11.24.), 12. felszólalás
Felszólaló Básthy Tamás (KDNP)
Beosztás  
Bizottsági előadó  
Felszólalás oka vezérszónoki felszólalás
Videó/Felszólalás ideje 15:14


Felszólalások:  Előző  12  Következő    Ülésnap adatai

A felszólalás szövege:

BÁSTHY TAMÁS, a KDNP képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Államtitkár Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Mielőtt az előttünk fekvő törvényjavaslatról kezdenék beszélni, az előttem szóló Juhász Ferenc képviselőtársam kezdő mondataihoz szeretnék visszatérni, aki a miniszter úr távozása után még egy nem túl sportszerű oldalvágást küldött utána, és kapott ebből Simicskó államtitkár úr is. Szeretném elmondani azt, amit, azt hiszem, valamennyien tudunk, hogy Hende Csaba miniszter úr nem az a típusú ember, aki ki szokott térni a viták elől, és főként nem az, aki megfutamodna egy ilyen nagyon-nagyon kézenfekvő törvényjavaslat vitájakor.

Másrészt pedig azt szeretném elmondani, hogy helyette a kormány képviseletében itt ülő Simicskó István államtitkár úr az a személy, aki a kormány-tisztviselőségét megelőzően talán mindenkinél többet tett pont annak érdekében, minthogy hivatásszerűen foglalkozott azzal a kérdéssel, ami a napirendünk fő részét képezi, az önkéntes tartalékosok felállításának a problematikája. Ugyanis a Kereszténydemokrata Néppárt magától értetődően a társadalmi élet minden szintjén keresi a társadalmi, emberi és állami felemelkedés lehetőségeit és ezek korlátait. Ezek korlátai között első helyen mindig azzal szembesülünk, azzal ütközünk, hogy a legjobb környezetet, a fejlődéshez szükséges legjobb feltételeket a béke és a biztonság tudja garantálni. Tehát ha a béke és a biztonság rendelkezésre áll, és a társadalomba ez átsugárzik, és a társadalom tagjai, az emberek ezt érzik, akkor erejüket, energiájukat a személyes életük, személyes gyarapodásuk és a nemzet gyarapodására fordíthatják. Ha ez nem így van, akkor sajnos a félelem és a gyűlölet légköre hatalmasodik el a társadalmakban, és ezért azt gondoljuk, a társadalom minden szegletére kiterjedő fontosságú az a kérdés, amelynek a vitáját folytatjuk.

Miniszter úr expozéjában Kossuthot idézte, aki a haza örökségén túl a jelenről és a jövőről beszélt, pedig egy ezeréves múlttal rendelkező közép-európai országnak, amelynek annyi szép és szomorú katonai tapasztalata is van, a múltra is vissza kell néznie. Különösen arra a múltra, ami az előző évszázadot majdhogynem felölelte, és amelynek következtében vagy tragikus részeként létrejöhetett a trianoni döntés, amelynek egyik első és fontos rendelkezése az volt a döntéshozók részéről, amellyel a magyar haderőt és a magyar tartalékosok lehetséges felállítását is megszüntette, és a katonai nyilvántartások vezetését is ellehetetlenítette. Ezzel tulajdonképpen Magyarország önvédelmi képességét, azt lehet mondani, majdhogynem a nullára csökkentette.

Ezt az időszakot aztán követte a második világháború, majd a pártállami időszak, amelynek katonáságára, honvédelmi vonatkozására az idősebbek emlékezhetnek, ahol ennek az ellentéte fordulhatott elő: a 36, majd a 27 hónapos, mindenkire kiterjedő sorkatonaság. Az alkotmányban az állam előírta nagyon helyesen és időtállóan, hogy a haza védelme minden magyar állampolgár kötelessége; és ennek tulajdonképpen drasztikusan eleget is próbált tenni, legalábbis a férfiak vonatkozásában, olyannyira, hogy tudjuk azt az állandó behívóval rendelkező sok tízezer fiatalt és középkorú férfit, akik soha nem tudhatták, hogy melyik pillanatban kerülhet sor a mozgósításukra, sőt sor is került, hiszen folyamatos gyakorlatoztatás és készültségben tartás jellemezte ezt az időszakot.

Ennek a negatív tapasztalatai is hozzájárultak ahhoz, amit lehetővé tett a '99-es NATO-csatlakozásunk, hogy átessen Magyarország a ló másik oldalára, és 2004-ben tulajdonképpen a sorkatonaság megszüntetését úgy hajtotta végre az akkori kormányzat, hogy a tartalékokról gyakorlatilag egyáltalában nem gondoskodott. Ezért volt számomra kicsit meglepő Juhász Ferenc képviselőtársam azon mondata, hogy egyetértettek az önkéntes haderő felállításával, szükségességével, hiszen az elmúlt nyolc évben erre nagyon sok lehetőség lett volna, vagy ha nem nyolc év, akkor 2005-től csak hat évben - és összességében 18 fő tartalékos állományra futotta. Tehát ez a szándék, úgy tűnik, nem volt igazán komoly, nem volt igazán előtérbe helyezve.

Mindenesetre az ország védelmi képességét, ha nagyon leegyszerűsíteni szeretném, akkor sporthasonlattal élnék: a csapatsportokban gyakran elhangzó vélemény az, hogy egy csapat erejét az határozza meg, hogy milyen hosszú a kispad, hogy hányan ülnek és kik ülnek, milyen játékosai ülnek a kispadon, és kikből válogathat az edző.

(9.20)

Ez olyannyira megy, hogy tulajdonképpen ennek a kispadnak az erősítése érdekében a különböző korosztályok, a legfiatalabb kisgyerek-, kölyökcsapatokig, rúgják a labdát, dobálják a labdát vagy teszik a sportágaknak megfelelő edzéseket, gyakorlatokat, azért, hogy a csapat a legjobb eredményt tudja elérni, pedig itt tizenegy ember, más sportágaknál más számú ember, méri össze a tudását az ellenfelekkel. Hát akkor hogyan lehet elképzelni egy olyan haderőt, amely gyakorlatilag békeidőben és mozgósítás időszakában azonos létszámmal rendelkezik, amelynek gyakorlatilag nincsen tartaléka?

Nagyon érdekes, ha ezt elemezni próbáljuk, hogy mi idézi ezt elő. Sajnos, sok egyéb mellett az is előidézi, hogy a katonai életpálya társadalmi megbecsülése körül bizony komoly problémák vannak. Talán pont az előző, a rendszerváltás előtti és a NATO-csatlakozásunkig eltelő sorkatonai szolgálat negatív élményei éreztetik a hatásukat, de nagyon hiányzik meggyőződésem szerint a nevelés, a honvédelmi nevelés is, hiszen - az élet más területéhez hasonlóan - a hazaszeretetre, a honvédelemre nevelést is kisgyermekkorban kell elkezdeni. Ez a szüleink, az őseink számára egyfajta magától értetődő, természetes érzés volt, természetes tulajdonsága volt minden magyar fiatalnak, de ennek ellenére ezt próbálták a neveléssel, a katonai neveléssel is fenntartani.

Bátran mondom ezt azért is, mert különböző személyes tapasztalataim erre lehetőséget adnak, hiszen a katonanevelés egyik bázisa, nagyon fontos bázisa volt 1856-tól Kőszeg városa, amelynek országgyűlési képviselője is lehetek, és ez az intézet, amelyet örök érvénnyel Ottlik Géza örökített meg "Iskola a határon" című művében, adott olyan katonákat és tanultak ott olyan katonák, mint Kiss János altábornagy, a fasizmus mártírja vagy Kratochwill Károly, a székely hadosztály tábornoka, az utolsó leheletükig harcolni kész magyar katonák példaképei. Tehát bőségesen, testközelben tudtam tapasztalatokat szerezni arról, hogy milyen katonanevelés folyt.

Ezen túl is volt módom a katonanevelés gyakorlatát némileg megismerni, hiszen örömmel üdvözlöm a Ludovika Zászlóaljnak nemcsak a létrehozását, hanem a névadását is, hiszen édesapám annak a Honvéd Ludovika Akadémiának volt megbecsült és kitüntetett katonanevelő tanára, amely sok kiváló katonát adott a magyar társadalomnak és a Magyar Honvédségnek.

Mindez azt erősíti bennem, és azt gondolom, hogy nagyon sokakban, hogy a hazafias nevelés az egyik alapvető feltétele annak, hogy a katonai pálya, az önkéntes katonai pálya ne legyen visszataszító, és ne legyen az az érdekes kettősség, hogy miközben a tiszti képzésre 10-12-szeres túljelentkezés tapasztalható a fiatalok részéről, ugyanakkor nagyon elenyésző az önkéntes tartalékos pályát élethivatásul választók száma. Ezen tehát feltétlen a társadalmi megbecsüléssel és az oktatással, a neveléssel kell változtatnunk.

Az előttem szóló képviselőtársam alaposan, részletekbe menően mondta el a véleményét a törvénytervezetről, amelynek minden bizonnyal, mint minden törvénytervezetnek, lehetnek, és talán vannak is javításra szoruló vagy arra lehetőséget adó pontjai, részei. Az alapcélkitűzéssel azonban messzemenően csak egyet lehet érteni. Örülök annak, hogy az itt elhangzó véleményen túlmutatóan a múlt heti ötpárti megbeszélésünkön, egyeztetésünkön tulajdonképpen a részt vevő parlamenti pártok képviselői valamennyien fontosnak, szükségesnek tartották a tartalékos haderő felállítását, annak gyorsítását, hiszen a korábbiakhoz képest, ami mintegy évi 400 fős önkéntes állomány létrehozását célozta volna meg, ez a folyamat olyan mértékben gyorsul fel, ahogy a miniszter úrtól hallottuk, hogy 2014-re mintegy 6-8 ezer fő tartalékos áll a honvédség utánpótlásának rendelkezésére.

A másik dolog, amit feltétlenül meg kell említenünk ezzel kapcsolatban, egyfajta önbecsülésbeli hiányosságunk. Hiszen sajnálatos módon a NATO-tagságunkkal párhuzamosan egyrészt a katonáink kiváló példamutató teljesítményt mutattak fel a különböző, határainkon kívüli NATO-feladatok végrehajtásában, és bizonyították a magyar katonák régi jó hírét, hogy az nem méltatlan. Ugyanakkor valóban megalázó dolog az, amikor a magyar katonai objektumokat őrző-védő szolgálat emberei óvják-védik, tehát ennek rossz üzenete van a társadalom felé is, és semmi nem indokolja azt, hogy aki vállalni kívánja az önkéntes tartalékos állománnyal járó örömöket és gondokat, az miért ne lehetne a tartalékosok tagja, az őrző-védők közül is.

Mint ahogy valóban óriási luxus az, hogy 13 ezer leszerelt, korábbi szerződéses katonánk tudását és tapasztalatait ebek harmincadjára engedjük, engedjük elkallódni. Nem vagyunk ilyen gazdagok! Szükség van az ő tapasztalatukra, az ő tudásukra. Nem nélkülözhetjük ezt a tudást, és csupán a kormányzati szándék és a megfelelő jogi környezet biztosítása a feltétele annak, hogy ezek az emberek, illetve közülük azok, akik ezt a tudást az ország javára továbbra is hasznosítani akarják, ezt megtehessék. Szükség van a tapasztalatukra és a tudásukra.

Úgyhogy mindent összevetve, a törvénytervezet, úgy gondoljuk, nagyon időszerű, talán nem megkésett, bár tudjuk azt az elmúlt évszázad tapasztalatai alapján, hogy a magyar történelem számos váratlan szituációt hozott, amelyet meg kellett oldani, de például a biztonságunk kérdése nem oldható meg egyik napról a másikra akkor, hogyha nincs még egy nyilvántartásunk sem, amelyről tudjuk azt, hogy hány potenciális hadkötelesünk van, vagy hadviselésre alkalmas magyar állampolgárt találhatunk, hol találhatjuk, és milyen felkészültséggel találhatjuk a hazában.

Ezeknek az orvoslására, kezelésére szolgál ez a törvényjavaslat, amelyet a Kereszténydemokrata Néppárt nevében is üdvözlök. Időszerű, és a gyorsító szándék is, amelyet tapasztaltunk, méltányolandó és támogatásra érdemes.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps a kormányzó pártok padsoraiban.)




Felszólalások:  Előző  12  Következő    Ülésnap adatai